Vitray Tamás 1971-ben ösztöndíjjal tanulmányozta kint Amerikában az ottani televíziózást. (Írt is róla egy könyvet, Amerikai Anziksz címmel.) Mostanában érkezett vissza egy tanítványa, hasonló ösztöndíjból.
Az alábbi cikk a kettőjük beszélgetéséből készült.

– Elbutultunk?
– Felszínesek lettünk. Abszurd hasonlat: ha holnaptól eltűnne a szépirodalom a könyvtárakból, és csak a bestseller meg a ponyva maradna, egy idő után általánosan csökkenne az emberek szellemi színvonala. Nézze meg ezt a számomra tökéletesen megmagyarázhatatlan műsort, amelyben vacsorát főznek! Erről szól! És úgy megverte nézettségben az olimpiát, hogy csak na.
– Nyilván szórakoztat.
– El nem tudom képzelni, mit lehet ezen szórakozni.
– Nézik.
– Ez már eredmény, ugyebár?
– Rendben. De a vacsoracsaták előtt vagy után, odakint láttam bátor politikai riportereket, egyikük például az angol belügyminiszternek tizenötödször is feltette ugyanazt a kérdést, mert kerülgette a választ.
– Ne feledje, hogy sokkal nagyobb a verseny a riporterek között, így a szelekció is szigorúbb! Az én időmben a “tévés dolgozó” kiválasztásánál az volt az elsődleges szempont, hogy az illető politikailag lojális-e.
– A közszolgálati televízióban ez ma is így van, csak négyévente más számít annak, nem?
– Mondjuk úgy, a politikai lojalitás ma is érvényesül. Annak ellenére, hogy a médium önmagát tárgyilagosnak és elfogulatlannak nevezi. A legtöbb, amit egy magyar televízió megtehet, hogy minimális szintre korlátozza a politikát. A kereskedelmiek például ezt választják. Ezzel azonban önmagukat fokozzák le, és így lesz a híradóban az ürgeöntés fontosabb, mint a grúziai helyzet.