Mint aki halkan belelépett

Folytassuk a rémdrámát.
Mivel pont azért nem szándékoztam 64 bites operációs rendszert feltenni, mert nem akartam nagyokat szívni a driverekkel – aztán ehhez képest folyamatosan szívok a 32 bites enterprise server drivereivel – szóval úgy gondoltam, utánanézek mi is a helyzet a 64 bites XP-vel. (Ha már megvettem a 8 GB RAM-ot, nincs visszaút.) Egy kis nyomozás a neten… látszólag mindenhez van driver. Lekaptam a telepítő cédét – két példányban is, az egyik valami debug/check verzió, a másik meg a sima – begyűjtöttem a megfelelő sp2-t is, aztán hajrá.
Betettem a lemezt a meghajtóba, boot… semmi. Betettem a másik lemezt, boot… semmi. Miaf? Nem 64 bites a hardver? Ennyire nem lehetek hülye! (Dehogyisnem – éledezett egy belső hang.) Megnéztem a proci dobozát: 64 bites. Alaplap? Az nem volt olyan egyértelmű… de rákerestem a neten, többen is írták, hogy 64 bites XP-vel használják. A protekciósok. Most akkor mi van? Eszembe jutott, hogy megvan még az MSDN welcome kit, abban kell legyen gyári telepítő cédé is. Volt. Igaz, dvd, rajta 5 különböző verziójű XP, de ott van a 64 bites is. Betettem, boot, bejött a menü… négy menüponttal. Találd ki, melyik hiányzott. Ekkor kezdtem vinnyogva headbangelni a dolgozóasztalon.
Ellenőrzés: más gépeken a gyári dvd teljesen látszik, az általam írt cédéket senki nem látja. Egyszerűen nem hiszem el. Ilyen nincs. Ennyire nem utálhat az informatika istene.
Nagyon közel álltam ahhoz, hogy bedugjam a fejem a macska szájába, majd határozottan a farkára lépjek.
Nézegettem a welcome kit-et, ott vigyorgott benne egy Vista64 telepítő dvd is. Prósza. Hogy egyáltalán beröffen-e? Betettem, boot… és elindult. Tehát a vassal minden rendben. Kínomban végignyomtam a telepítőt, kíváncsi voltam, mennyire kapok üzemképes gépet. Közben azért nyomoztam a neten, a kép nem is volt olyan lehangoló: egyedül az alaplapi hálókártyához nem volt driver. Oké, tudom, ez a legnagyobb cucli, mert akkor semmi máshoz sem tudok letölteni… de húztam én már ki sokszor magamat a saját grabancomnál fogva a mocsárból.

Közjáték: Nem szeretem a Vistá-t. Tudom, nem illik ezt így hirdetnem, de akkor sem. Nagy, erőforrásigényes… és ehhez képest nekem nem sokat ad az XP-hez képest. Nem azért raktam bele 8 GB RAM-ot, hogy az oprencer megegyen belőle 7,9-et. És akkor még ott van a drivermizéria – x64-nél fokozottabban – a tömérdek kékhalál, az sp1, a bug-os alkalmazások (pl. sync center)… nem hiányzik ez nekem. Arról nem is beszélve, hogy még mindig kapkodás az életem, egyszerűen nincs időm újat tanulni – dolgoznom kell. Szóval legmeredekebb terveim között sem szerepelt, hogy 64 bites Vistát teszek erre a gépre.

És most itt van, és csak húzza a csíkot a sarkifényes háttér előtt a windowsupdate. A printerdriver fent van, működik. Hálózatról is. A szkenner szintén. Szereztem hangkártya drivert is. Az usb drive-ot egyből felismerte. Semmi dupla/tripla beléptetés, semmi sztochasztika. A videodriver most jön le, de a windowsupdate-ben találtam Activecard drivert is. (Kell az nagyon, innen szoktam belépni az ügyfelekhez, ha itthonról dolgozom.) Még a Genius tablethez kell drivert találnom, és minden hardver tökéletesen működni fog rajta. Döbbenet.
Oké, valószínűleg lesznek még kanyarok a szoftverekkel (VPN kliensek, Virtual Server, Nero, meg mittudomén), az erőforrásigényén is tuti sportolni fogok pár napot… de eddig elég igéretesnek tűnik.
A legjobb produkció ma estig a szinpadon.

Ütjük egymást, rendesen

Felment a printer driver. 1:0
Nem ment fel a szkenner driver. 1:1
Felment az Activecard driver. 2:1
Nem működik a hordozható USB vinyó. 2:2

Na, ez utóbbi nagyon fáj. Az ember azt gondolná, ez nem egy rakétahajtómű, ilyesmi egy szerveren is előfordulhat, hogy rádugunk egy USB meghajtót. Hát, nem. Ott kezdődik, hogy már a BIOS sem látta. :-O Aztán amikor nem direktben dugtam be az USB aljzatba, hanem egy USB hubon keresztül, akkor már legalább a BIOS-ban megjelent. Pontosítok: a windows device managerben is megjelent. Csak éppen közölte, hogy a hordozón lévő fájlformátum: raw. Mondanom sem kell, átdugva egy XP-re, gyönyörűen látszik az ntfs partíció. El lehet még játszani a BIOS-ban azzal, hogy mi legyen: ha pl. auto állapotban hagyom ezt a kapcsolót, akkor floppynak látszódik. Valószínűleg ekkor csak a fat32 partíció jöhetne szóba. Viszont hiába állítom hdd módba, akkor is raw marad a windows számára. Apró pikantéria, hogy ezen a vinyón vannak a korábbi gépről lementett cuccok. Ha vissza akarom tölteni, jól körbe kell majd járatnom a hálózaton azt a sok gigabájtot.

Amitől viszont elkedvetlenedtem, az az oprendszer fellazulása. Teljesen kiszámíthatatlanul abszolút hülyén viselkedik – márpedig ha van valami, amit nagyon utálok az informatikában, az a sztochasztikus viselkedés. (Oké, kíméljetek meg az ‘akkor minek mentél el Windows adminnak?’ kérdésektől. :)
Nyitóképernyő, login ablak. Beadom a usernevet, jelszót, elindul a profilbetöltés… majd újra feljön a login ablak. Volt olyan, hogy ezen továbblépve megint csak a loginablakkal találkoztam. (A jelszó jó, hiszen elkezd bejönni a profil.) Aztán szintén kiszámíthatatlanul olyat csínál, hogy a D: partíció írásvédett lesz. Meglehetősen röhejes látvány. Restart… aztán megjavul. Arról, hogy 3 service, melyek tegnap még lelkesen mentek, ma már el sem indulnak, nem is ejtek szót. (Valami ATI hotkey parser, a smartcard meg a perfmon szolgáltalások.) Gyűröm még, persze… de olyan ez, mint amikor hazahozza valaki az új autót a kereskedésből és már ezen az úton is előjönnek az elektronika kontakthibái. Legalább egy picit érezhettem volna, hogy valami szépen, olajozottan muzsikál.

Az első pofon

Nem váratott sokáig magára. Szóljon, aki megtalálja ezen az oldalon a támogatott operációs rendszerek között a windows server 2003-at. Képfeldolgozás… ja.
Most választhatok: vagy feltelepítem a scannert a hálószobába vagy minden szkenneléshez lecipelem az emeletről a tabletpc-t.

Hjaj… mennyi lesz még…?

Come to daddy

Hallgattam rátok, előre menekültem. Egyben üzenem Takócának, hogy én is beleraktam a 8 GB RAM-ot és nekem sem volt vele semmi problémám. Miután tegnap átkapcsoltam azt a kapcsolót.
Szóval, osztottam, szoroztam… tényleg olcsó a RAM… MSDN-ből meg tudom szerezni otthonra a Windows Server 2003 Enterprise R2 SP2 erőgép operációs rendszert… miért is vacakoljak az XP-vel? Szkenner driver csak lesz hozzá, printer driver tuti, a tablet driver már neccesebb, de annyira nem lényeges. Videóeditálást, képfeldolgozást csak lehet a szerveren is végezni… mi kell még? Hát rengeteg virtuális gép, meg IIS, meg Camtasia… nadehát ezt a konfigot pont erre találták ki.
Oké, lehet, hogy most már a w2k8+hyper-v párosra kellett volna koncentrálnom… de én ezt a gépet használni akarom, nem kísérletezni vele.

No, szóval +4GB RAM rendel, beleszórtam a gépbe, felismerte, oprendszer felugrott. /pae, /3gb /nolowmem kapcsolók berohantak a boot.ini-be, aztán az utóbbi ki is rohant, mert nem tetszett, hogy csak 6GB lett a memória. (Aztán lehet, hogy ez a normális, de engem zavart.)

Persze nem én lettem volna, ha nem szopok pár órát a .net2.0/sp1 telepítgetéssel. Azt hittem, én rontottam el valamit, feltettem, leszedtem – ne tudd meg, milyen segédprogramokat sodort felém az internet. De nem jutottam előre, boot után mindig bejött egy .net hibaüzenet. Végül éjfél körül oldódott meg a helyzet, kiderült, hogy az ATI videókaresz felrakott egy Control Center alkalmazást. Egy olyat, melynek egyébként nincs w2k3 server verziója. Uninstall.

Azóta gyönyörű a gép. Tiszta oprencer, windowsupdate, eset smart security (teccik) … semmi alkalmazás, semmi felhasználó. Öröm nézni. És szerver. A platform, ahol sokkal otthonosabban mozgok, mint egy kliens oprencerben. Eddig jó.

Kerékpár apró

Egy kétsávos, nem túl széles kertvárosi utcán tekertem. Nagyjából akkor ért utól egy kocsi, amikor egy parkoló autóhoz érkeztem. Először arra gondoltam, szabályos leszek, jelzek balra, majd kikerülöm az álló autót. Aztán meggondoltam magam: a mögöttem lévő autó így is, úgy is meg fog előzni, márpedig én nem akarok a szendvicsben félkézzel közlekedni. Amilyen szűken csak lehet, bementem az autó mellé, a mögöttem lévő autó pedig vadul dudálva húzott el mellettem. Nem tudom, hogyan gondolta: nem fogom kikerülni az álló autót?
Egyébként tényleg nem akartam. Csak az volt a baj, hogy a kapkodásban nem találtam az annihilátor főkapcsolóját az ökörszarvkormányon.

….::…::.:…::.:.:..::……:::..:.::.:.::.:::::::::….:.:.:…::::

A sorompó előtt tábla:

Amíg piros a lámpa, kérjük állítsa le a motort!

Bakker, nagyon nehezet kértek. Uri Geller is maximum csak lelassítani tudja a szívét, teljesen leállítani ő sem.

….::…::.:…::.:.:..::……:::..:.::.:.::.:::::::::….:.:.:…::::

Egyenrangú kereszteződés egy szűk lakótelepen. Balról egy kisautó jött, jobbról senki, mentem be a kereszteződésbe, mint kiéhezett kutya a hentesüzletbe. Fékcsikorgás. Balra néztem: a kisautó a mellső kerekein egyensúlyozott. Semmi gond, mondhatni hétköznapi eset. De ami ordibálás utána jött… Nem, nem a sofőr. Hanem a back seat driver. Hogy az anyós volt-e vagy a feleség, a jó ég tudja… de egyből elkezdett ordítani a sofőrrel, hogyan vezethet olyan balfaszul. A sofőr sem hagyta magát, visszaordított. Én csak álltam, a kicsit megdöntött bringa a lábam között, vigyorogtam… aztán továbbmentem. Csak pár méterrel arrébb jutott eszembe, hogy nem ez volt a helyes megoldás.
Oda kellett volna menni a hapihoz – velem egykorú, körszakállas, piknikus fazon volt – és beszólni neki, hogy ‘Csak nyugodtan, haver. Nálad van a kormány. A sárkányt meg dobd ki a kocsiból, ha belepofázik a vezetésbe.’
De most komolyan. Akkor indultak valahová. A sofőr is, az utasa is merev ordítós idegállapotban. Bele a délutáni forgalomba. Borítékolt koccanás.