Mint aki halkan belelépett

Folytassuk a rémdrámát.
Mivel pont azért nem szándékoztam 64 bites operációs rendszert feltenni, mert nem akartam nagyokat szívni a driverekkel – aztán ehhez képest folyamatosan szívok a 32 bites enterprise server drivereivel – szóval úgy gondoltam, utánanézek mi is a helyzet a 64 bites XP-vel. (Ha már megvettem a 8 GB RAM-ot, nincs visszaút.) Egy kis nyomozás a neten… látszólag mindenhez van driver. Lekaptam a telepítő cédét – két példányban is, az egyik valami debug/check verzió, a másik meg a sima – begyűjtöttem a megfelelő sp2-t is, aztán hajrá.
Betettem a lemezt a meghajtóba, boot… semmi. Betettem a másik lemezt, boot… semmi. Miaf? Nem 64 bites a hardver? Ennyire nem lehetek hülye! (Dehogyisnem – éledezett egy belső hang.) Megnéztem a proci dobozát: 64 bites. Alaplap? Az nem volt olyan egyértelmű… de rákerestem a neten, többen is írták, hogy 64 bites XP-vel használják. A protekciósok. Most akkor mi van? Eszembe jutott, hogy megvan még az MSDN welcome kit, abban kell legyen gyári telepítő cédé is. Volt. Igaz, dvd, rajta 5 különböző verziójű XP, de ott van a 64 bites is. Betettem, boot, bejött a menü… négy menüponttal. Találd ki, melyik hiányzott. Ekkor kezdtem vinnyogva headbangelni a dolgozóasztalon.
Ellenőrzés: más gépeken a gyári dvd teljesen látszik, az általam írt cédéket senki nem látja. Egyszerűen nem hiszem el. Ilyen nincs. Ennyire nem utálhat az informatika istene.
Nagyon közel álltam ahhoz, hogy bedugjam a fejem a macska szájába, majd határozottan a farkára lépjek.
Nézegettem a welcome kit-et, ott vigyorgott benne egy Vista64 telepítő dvd is. Prósza. Hogy egyáltalán beröffen-e? Betettem, boot… és elindult. Tehát a vassal minden rendben. Kínomban végignyomtam a telepítőt, kíváncsi voltam, mennyire kapok üzemképes gépet. Közben azért nyomoztam a neten, a kép nem is volt olyan lehangoló: egyedül az alaplapi hálókártyához nem volt driver. Oké, tudom, ez a legnagyobb cucli, mert akkor semmi máshoz sem tudok letölteni… de húztam én már ki sokszor magamat a saját grabancomnál fogva a mocsárból.

Közjáték: Nem szeretem a Vistá-t. Tudom, nem illik ezt így hirdetnem, de akkor sem. Nagy, erőforrásigényes… és ehhez képest nekem nem sokat ad az XP-hez képest. Nem azért raktam bele 8 GB RAM-ot, hogy az oprencer megegyen belőle 7,9-et. És akkor még ott van a drivermizéria – x64-nél fokozottabban – a tömérdek kékhalál, az sp1, a bug-os alkalmazások (pl. sync center)… nem hiányzik ez nekem. Arról nem is beszélve, hogy még mindig kapkodás az életem, egyszerűen nincs időm újat tanulni – dolgoznom kell. Szóval legmeredekebb terveim között sem szerepelt, hogy 64 bites Vistát teszek erre a gépre.

És most itt van, és csak húzza a csíkot a sarkifényes háttér előtt a windowsupdate. A printerdriver fent van, működik. Hálózatról is. A szkenner szintén. Szereztem hangkártya drivert is. Az usb drive-ot egyből felismerte. Semmi dupla/tripla beléptetés, semmi sztochasztika. A videodriver most jön le, de a windowsupdate-ben találtam Activecard drivert is. (Kell az nagyon, innen szoktam belépni az ügyfelekhez, ha itthonról dolgozom.) Még a Genius tablethez kell drivert találnom, és minden hardver tökéletesen működni fog rajta. Döbbenet.
Oké, valószínűleg lesznek még kanyarok a szoftverekkel (VPN kliensek, Virtual Server, Nero, meg mittudomén), az erőforrásigényén is tuti sportolni fogok pár napot… de eddig elég igéretesnek tűnik.
A legjobb produkció ma estig a szinpadon.

Ütjük egymást, rendesen

Felment a printer driver. 1:0
Nem ment fel a szkenner driver. 1:1
Felment az Activecard driver. 2:1
Nem működik a hordozható USB vinyó. 2:2

Na, ez utóbbi nagyon fáj. Az ember azt gondolná, ez nem egy rakétahajtómű, ilyesmi egy szerveren is előfordulhat, hogy rádugunk egy USB meghajtót. Hát, nem. Ott kezdődik, hogy már a BIOS sem látta. :-O Aztán amikor nem direktben dugtam be az USB aljzatba, hanem egy USB hubon keresztül, akkor már legalább a BIOS-ban megjelent. Pontosítok: a windows device managerben is megjelent. Csak éppen közölte, hogy a hordozón lévő fájlformátum: raw. Mondanom sem kell, átdugva egy XP-re, gyönyörűen látszik az ntfs partíció. El lehet még játszani a BIOS-ban azzal, hogy mi legyen: ha pl. auto állapotban hagyom ezt a kapcsolót, akkor floppynak látszódik. Valószínűleg ekkor csak a fat32 partíció jöhetne szóba. Viszont hiába állítom hdd módba, akkor is raw marad a windows számára. Apró pikantéria, hogy ezen a vinyón vannak a korábbi gépről lementett cuccok. Ha vissza akarom tölteni, jól körbe kell majd járatnom a hálózaton azt a sok gigabájtot.

Amitől viszont elkedvetlenedtem, az az oprendszer fellazulása. Teljesen kiszámíthatatlanul abszolút hülyén viselkedik – márpedig ha van valami, amit nagyon utálok az informatikában, az a sztochasztikus viselkedés. (Oké, kíméljetek meg az ‘akkor minek mentél el Windows adminnak?’ kérdésektől. :)
Nyitóképernyő, login ablak. Beadom a usernevet, jelszót, elindul a profilbetöltés… majd újra feljön a login ablak. Volt olyan, hogy ezen továbblépve megint csak a loginablakkal találkoztam. (A jelszó jó, hiszen elkezd bejönni a profil.) Aztán szintén kiszámíthatatlanul olyat csínál, hogy a D: partíció írásvédett lesz. Meglehetősen röhejes látvány. Restart… aztán megjavul. Arról, hogy 3 service, melyek tegnap még lelkesen mentek, ma már el sem indulnak, nem is ejtek szót. (Valami ATI hotkey parser, a smartcard meg a perfmon szolgáltalások.) Gyűröm még, persze… de olyan ez, mint amikor hazahozza valaki az új autót a kereskedésből és már ezen az úton is előjönnek az elektronika kontakthibái. Legalább egy picit érezhettem volna, hogy valami szépen, olajozottan muzsikál.

Az első pofon

Nem váratott sokáig magára. Szóljon, aki megtalálja ezen az oldalon a támogatott operációs rendszerek között a windows server 2003-at. Képfeldolgozás… ja.
Most választhatok: vagy feltelepítem a scannert a hálószobába vagy minden szkenneléshez lecipelem az emeletről a tabletpc-t.

Hjaj… mennyi lesz még…?

Come to daddy

Hallgattam rátok, előre menekültem. Egyben üzenem Takócának, hogy én is beleraktam a 8 GB RAM-ot és nekem sem volt vele semmi problémám. Miután tegnap átkapcsoltam azt a kapcsolót.
Szóval, osztottam, szoroztam… tényleg olcsó a RAM… MSDN-ből meg tudom szerezni otthonra a Windows Server 2003 Enterprise R2 SP2 erőgép operációs rendszert… miért is vacakoljak az XP-vel? Szkenner driver csak lesz hozzá, printer driver tuti, a tablet driver már neccesebb, de annyira nem lényeges. Videóeditálást, képfeldolgozást csak lehet a szerveren is végezni… mi kell még? Hát rengeteg virtuális gép, meg IIS, meg Camtasia… nadehát ezt a konfigot pont erre találták ki.
Oké, lehet, hogy most már a w2k8+hyper-v párosra kellett volna koncentrálnom… de én ezt a gépet használni akarom, nem kísérletezni vele.

No, szóval +4GB RAM rendel, beleszórtam a gépbe, felismerte, oprendszer felugrott. /pae, /3gb /nolowmem kapcsolók berohantak a boot.ini-be, aztán az utóbbi ki is rohant, mert nem tetszett, hogy csak 6GB lett a memória. (Aztán lehet, hogy ez a normális, de engem zavart.)

Persze nem én lettem volna, ha nem szopok pár órát a .net2.0/sp1 telepítgetéssel. Azt hittem, én rontottam el valamit, feltettem, leszedtem – ne tudd meg, milyen segédprogramokat sodort felém az internet. De nem jutottam előre, boot után mindig bejött egy .net hibaüzenet. Végül éjfél körül oldódott meg a helyzet, kiderült, hogy az ATI videókaresz felrakott egy Control Center alkalmazást. Egy olyat, melynek egyébként nincs w2k3 server verziója. Uninstall.

Azóta gyönyörű a gép. Tiszta oprencer, windowsupdate, eset smart security (teccik) … semmi alkalmazás, semmi felhasználó. Öröm nézni. És szerver. A platform, ahol sokkal otthonosabban mozgok, mint egy kliens oprencerben. Eddig jó.

Kerékpár apró

Egy kétsávos, nem túl széles kertvárosi utcán tekertem. Nagyjából akkor ért utól egy kocsi, amikor egy parkoló autóhoz érkeztem. Először arra gondoltam, szabályos leszek, jelzek balra, majd kikerülöm az álló autót. Aztán meggondoltam magam: a mögöttem lévő autó így is, úgy is meg fog előzni, márpedig én nem akarok a szendvicsben félkézzel közlekedni. Amilyen szűken csak lehet, bementem az autó mellé, a mögöttem lévő autó pedig vadul dudálva húzott el mellettem. Nem tudom, hogyan gondolta: nem fogom kikerülni az álló autót?
Egyébként tényleg nem akartam. Csak az volt a baj, hogy a kapkodásban nem találtam az annihilátor főkapcsolóját az ökörszarvkormányon.

….::…::.:…::.:.:..::……:::..:.::.:.::.:::::::::….:.:.:…::::

A sorompó előtt tábla:

Amíg piros a lámpa, kérjük állítsa le a motort!

Bakker, nagyon nehezet kértek. Uri Geller is maximum csak lelassítani tudja a szívét, teljesen leállítani ő sem.

….::…::.:…::.:.:..::……:::..:.::.:.::.:::::::::….:.:.:…::::

Egyenrangú kereszteződés egy szűk lakótelepen. Balról egy kisautó jött, jobbról senki, mentem be a kereszteződésbe, mint kiéhezett kutya a hentesüzletbe. Fékcsikorgás. Balra néztem: a kisautó a mellső kerekein egyensúlyozott. Semmi gond, mondhatni hétköznapi eset. De ami ordibálás utána jött… Nem, nem a sofőr. Hanem a back seat driver. Hogy az anyós volt-e vagy a feleség, a jó ég tudja… de egyből elkezdett ordítani a sofőrrel, hogyan vezethet olyan balfaszul. A sofőr sem hagyta magát, visszaordított. Én csak álltam, a kicsit megdöntött bringa a lábam között, vigyorogtam… aztán továbbmentem. Csak pár méterrel arrébb jutott eszembe, hogy nem ez volt a helyes megoldás.
Oda kellett volna menni a hapihoz – velem egykorú, körszakállas, piknikus fazon volt – és beszólni neki, hogy ‘Csak nyugodtan, haver. Nálad van a kormány. A sárkányt meg dobd ki a kocsiból, ha belepofázik a vezetésbe.’
De most komolyan. Akkor indultak valahová. A sofőr is, az utasa is merev ordítós idegállapotban. Bele a délutáni forgalomba. Borítékolt koccanás.

A hajtépés folytatódik

Hosszú küzdelmem a hardverrel még nem ért véget. Úgy terveztem, hogy ha elcsitulnak körülöttem az események, újra cserélem az ideiglenes hardvert a gépben – hiszen az egyre több virtuális géphez kell a 4 GB RAM, ahhoz meg már új színész kell.
Aztán az események nem csitultak el ugyan, de a sors és én csak hazavágtuk annyira a régi gépet, hogy megérett a cserére. Került bele Celeron Core Duo, egy Asus P5B alaplap és 2*2 GB Kingmax RAM.
Ma este raktam össze, elsőre minden beröffent. Naná. Egy apróság bántotta csak a szememet: azt írta a boot képernyő, hogy 3008 MB RAM. A nénikéd. Ha visszagondolok, úgy indult az egész, hogy az eredeti alaplapom nem bírta el a 2*1GB RAM-ot – pedig bírnia kellett volna. De nem. Csak. Aztán kaptam egy másik alaplapot, azzal már elment – de azt meg nem lehetett tovább bővíteni 4 GB-re. Ezért ment a gyereknek, én meg beruháztam. Egy olyanba, mely papíron bírta volna a 4 GB-t. De nem. Csak.
A guta majdnem megütött. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire bizonytalanul vehet bármit is az ember. Most vigyem vissza az alaplapot vagy a RAM-ot… vagy hagyjam az egészet a fenébe és menjek el kertésznek egy horvát szigetre?
Nyilván végigtúrtam a BIOS-t. Minden tökéletesen, maximális, de nem túlhúzott teljesítménnyel muzsikált, minden rendben volt – eltekintve a memóriától. Oké, a gépkönyv magyarázta, hogy XP alatt baj lesz a 4 GB memóriával – de azért a BIOS-nak még kutya kötelessége lenne látnia.

Nem csigázom a kedélyeket tovább, internet power, itt a megoldás:

BIOS > Advance > Chipset > North Bridge > Enable Memory Remap Feature

Kurvára eldugva ám, ráadásul amikor belépsz, csúnyán megfenyeget, hogy csak akkor nyúljál hozzá, ha tudod, mit csinálsz – egyébként az alaplap lelövi a kutyádat.

Komolyan, sírok.

A fejlettebb lény

Reggel a ruháimat pakolásztam, az ingemet hajtogattam az ágyon. A macska, szintén az ágyon fekve lustán nézte, mit is tevékenykedek. Éppen a kordbársony nadrágom volt a kezemben, amikor eszembe jutott, mennyivel is fejlettebb lény vagyok, mint a macska. Végiggondoltam, milyen hosszú út vezetett odáig, hogy itt van a kezemben ez a tapintásra, szemre is kellemes anyagból készült nadrág, melynek megvan az a különleges, rejtett tulajdonsága is, hogy kifejezetten jól bírja a dörzsölődést. A macska még csak fel sem tudja fogni ezt az egészet.
Aztán az órára pillantottam: 7.21. Hoppá. Igyekeznem kell. Délelőtt megbeszélésem lesz, a kerékpárút 90 perc, utána még jó félóra zuhanyzás, átöltözés, szutykolódás, meg még legalább 10 perc, mire itthon összepakolok. Nincs időm. Éppen késéshatáron vagyok.
Aztán ránéztem megint a macskára. Az volt az arcán, hogy ‘Oké, láttam mit csinálsz. Már nem érdekel. Légyszives húzzál el minél hamarabb, hadd lustálkodjak tovább az ágyban.”

Fejlettebb??

Bumm

Nemrégiben végiggondoltam, merrefelé is vannak szakmai cikkeim, szerte az interneten. Gondoltad volna, hogy több, mint 300 van belőlük? Gondoltad volna, hogy egy érdeklődő olvasó milyen nehezen láthatja át ezt a kupacot?
Aztán öregnek öreg vagyok, de teljesen süket még nem. Időnként kapok azért olyan megjegyzéseket, hogy szedjem ki a magánéleti blogból a szakmai írásokat. Meg legyen egy hely, mely az Exchange-re koncentrál. És az se lenne baj, ha interaktív és jól kereshető lenne.

Nos, elkészült. Egyelőre száztízegynéhány írás, két szerző – és egy link.

Kilőttük.

Ugyanaz másképp

Megint írnom kell. Ami nem baj. A baj az, hogy így vasárnap délután elpilledtem, nem sok kedvem van hozzá. Lesétáltam, ittam egy kávét. És egyből felpörgött az agyam.
Például beugrott, mennyire hasonlít két jelenet, két különböző filmben. Amikor a Csinibabában a volt ávós, a felesége és a szolgálatban lévő rendőrnő bepálinkázva pancsolnak a szökőkútban, az gyakorlatilag ugyanazt üzente, mint a Kutya Éji Dalában az a jelenet, amikor a rendőr és a határőr részegen elkötött egy motorcsónakot és a Parlament meg a Vár előtt a Dunában fel-alá száguldozva üvöltözték, hogy “I can’t get no satisfaction!”.

Versmondó lány

A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát,
összegyűlt mindegyikük, 40 000 szoldát,
jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan
45 vad telén, kezdődjék már a roham.
Álltak és vártak utolsó parancsra,
az égen sztálingyertyák ragyogtak.
Áttörünk, áttörünk a Széna téren át,
áttörünk, áttörünk a Széna téren át.

A Széna tér fényben ég, ott várnak az oroszok,
mindenük a fegyverük és a parancsnokok.
Ég a tér, látom, hogy ég, ég a Széll Kálmán tér,
nincs sötét, nincs esély, nem fut ki egy egér,
és a tisztjeik fölemelt kezekkel,
és az utcákra szegezve a fegyver.
Nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át,
nem jutnak át, nem jutnak át, a Széna téren át.

Bújnak ott a romok alatt, helybeliek, magyarok,
városukat a sok csapat, a fényes sisakosok
megszállták s az itteniek bújnak a föld alá,
bőrönd és kisgyerek és kívül a sok szoldát,
szemben egymással németek, oroszok,
éjjel jéghideg éjszaka, fog vacog,
fényben áll, fényben ég a Széna – Széna tér,
fényben áll, látom, hogy ég a Széna – Széna tér.

A Hattyú utcán, az Ostrom utcán csillog a sisaközön,
a sok szoldát szorosan áll, majd a parancs, ha jön.
És fél három, és érkezik, és fut és ordítva rohan
a fény felé 40 000, mindegy már itt a roham,
és az oroszok tüzelnek, tüzelnek,
ők meg ledűlnek, ledűlnek, ledűlnek,
üvölt a tér, dől a vér, és ég a Széna tér,
45 vad telén a Széna – Széna tér.

A Hattyú utcán én úgy megyek azóta naponta át,
itt feküdt el sok tízezer, s nem nézem a házak falát,
golyónyomok, golyónyomok, ronda golyónyomok,
A Széna tér, látom, hogy ég, és kik elbújtak ott,
bújt a pincébe apám is, anyám is,
míg a szoldátok üvöltve halálig,
így megyek, én így megyek a Széna téren át,
így megyek, én így megyek a Széna téren át.

– Cseh-Bereményi: Széna-tér –

Ez az a dal, melyet sosem tudok meghallgatni úgy, hogy csinálok közben valamit. Leteszem a tollat, eltolom a billentyűzetet, hátradőlök a székben… és hallgatom. Próbálom elképzelni az eseményt… azt, mely már önmagában is borzalmas lehetett, de szimbolikájában sokkal-sokkal nyomasztóbb.

Crocodile Dundee Budapesten

A Nagy Lajos Király útján haladtam a géperejű járművemmel. Nekem zöld volt a lámpa a zebránál, a gyalogosoknak piros. Olyan öten-tízen álldogálhattak, közöttük egy földszínű ruhás, zavaros tekintetű szakállas fazon.
Ő nem is annyira álldogált, inkább lelépett az útra és veszettül integetett az autóknak. Hogy álljanak meg. Hát nem látják, hogy itt egy csomó ember át akar menni az úttesten?

Safranek

Tudja Safranek, én igazi macskát akarok faragni magából…

Ez lett a jelszó, miután Attila leszedte Picúrt a fáról. Végülis, mennyire égő már, hogy van egy macska, egy olyan állat, melynek az igazi otthona a ház körüli természet – és erre ez macska meg olyan idétlenül forgolódik benne?
Van az udvarunkon egy négyméteres ecetfa, girbegurba ágakkal. Kiváló fa arra, hogy a macska gyakorolja a mászást. Azt találtuk ki, hogy naponta egyszer feldobjuk a tetejére, aztán próbáljon lejönni.
Mondanom sem kell, a másik macska vigyorogva rohangál fel-alá a fán.

Nos, tegnap Picúr megirigyelte ezt a vigyorogva mászkálást, mert teljesen magától nekiindult. Óvatosan, körültekintve, centiről-centire haladt. Felért a feléig, pihent egy nagyot. Aztán folytatta, egészen addig, amíg a tetejére nem jutott. Utána pedig visszamászott. Ma reggel, amikor kiengedtem, akkor pedig már lendületből tekert fel a fára.
Még csak felhajigálni sem kellett.

A majdnem füstbement koncert

Ritkán van ilyen keservesen induló napom. Hajnalban még kiírtam Nejnek, kerítse elő valahonnan a csütörtöki McLaughlin koncert jegyeit, mert én nem találom. 5.40-kor keltett, hogy ő sem. Elkeresgéltük még egy ideig, de nem lett meg. Megreggeliztem, kávé, zuhany, a reggeli rutin. Közben futottam egy nagyot még fürdőköpenyben, mert meghallottam a kukásautót – és nem bíztam Barnában, hogy este kivitte a kukát. Nyertem.
7.30-kor indultam dolgozni. Először. Ugyanis a Kökin vettem észre, hogy mind a belépőkártyám, mind a bérletem otthonmaradt. Egyik buszról le, másikra vissza. Plusz egy óra buszozás. Negyed 11-re értem be a munkahelyemre, úgy, hogy 5.40-kor keltem. Bravúr.
A baj csak ott volt, hogy speciel most van mit dolgoznom. Úgy terveztem, addig nem megyek haza, amíg készen nem leszek – de Nej bevállalta, hogy korábban hazamegy és nekiáll jegyet keresni. Fél hétig kapott haladékot. Fél hét előtt négy perccel hívott, hogy meglett a jegy. Az én irattartómban volt.
Hazapostáztam a munkát, irány a Pecsa.
Az épület előtt durván 500 méteres sor állt. Ennek ellenére egy kapun engedték be az embereket. Aztán később nyitottak még egyet, de ez nem változtatott azon, hogy a gyökerek miatt nem tudtunk időben bemenni, McLaughlinék viszont 8.00-kor elkezdték nyomni a zenét. Ráadásul a biztonsági őrök mindenkinek átnézték a táskáját, van-e benne kamera. Mobiltelefon jöhetett. A színpad mellett minden második ember mobillal nyomta a képeket, videófelvételeket.

No, mindegy, negyed körül bejutottunk, előrefurakodtunk.

Rögtön az elején lenne egy technikai megjegyzésem a rendezőkhöz: 190 centinél magasabb emberek ne mehessenek 10 méternél közelebb a szinpadhoz. Vagy ha már odaengedték őket, ne ringatózhassanak a zenére. Ugyanis egy ilyen példány volt előttem – és gondolom, nagyon hülyén nézhettünk ki, ahogy a debella mozgott a zene ritmusára, én meg mögötte ugyanolyan ritmusban, csak 180 fok fázisszöggel lemaradva, szintén.

És akkor beszéljünk a zenéről is. (Tudom, tudom, mint építészetről táncolni.)

Alapvetően szeretem a harmonikus jazzt, háttérzenének kiváló – de úgy, hogy csak a jazz van, úgy nagyon rá kell hangolódnom, hogy élvezzem. Ez a ráhangolódás koncerten például azt jelenti, hogy az ember leül egy járdaszegélyre vagy lépcsőre, sör a kézben – és csak a zenére figyel. Itt ilyesmi nem volt, ha látni is akartam valamit, be kellett menni a küzdőkhöz, álldogálni a tömegben. Sokáig. Én pedig ehhez már… nem vagyok fiatal.
Ennek ellenére jó volt. Néhány szám, néhány momentum nagyon kiemelkedett. Volt például egy részlet, amikor McLaughlin egész végig csak két akkordot játszott. Két roppant erőszakos, durva akkordot. A többiek szorgalmasan gyömöszölték hangszereiket, mégis ez a két akkord uralta a dallamvilágot. Szó szerint kényszerítette a többieket, hogy minél többet hozzanak ki a hangszereikből. Egyszerűen, de határozottan kinyilvánította, hogy itt a szinpadon ki a főnök.
Aztán jópofa volt a dobpárbaj. Gary Husband, a billentyűs, időnként odarohant a tartalék dobszerkóhoz és azon tornázott egy sort. Ilyenkor az eredeti dobos udvariasan leengedte a dobverőket, maximum a cineket cirógatta. Gary meg verte a dobot, mintha éppen nemrég szidta volna az anyját. Aztán egyszer a másik dobos felvette a kesztyűt – és beindult az őrület. Ezt szavakkal úgysem tudom elmondani, de mindketten ritka idétlenek, ritka zseniálisak voltak. Elég ha annyit mondok, hogy Gary dobszerkóján cinek helyett alufólia lapok voltak? Kínozták egymást sokáig, aztán egyszer csak John visszasétált oldalról és halk, békítgető dallamokat kezdett el pengetni, mire a másik kettő abbahagyta a kakaskodást.
Bakker. Ezek hangszerekkel beszélgetnek.

A lényeg

Egy aranyos sztori a hétről.

Kedd délután beballagott cégvezetőnk a szobánkba.
– Nem láttalak a Ballmer előadáson – fordult hozzám.
– Nem is – válaszoltam – ez az előadás nektek szólt, nem nekem.
– De nem is küldtek meghívót?
– Küldtek. Csak nem mentem el. Egyébként is nemrég voltam Ballmer előadáson, olyanon, amilyet nekünk, kockafejűeknek tartott. Kapott is egy kanadai favágóinget meg egy Homer Simpson nyakkendőt. Simán fel is vette.
– Aha… – kezdte nézegetni cipője hegyét, majd kibökte – Ugrált is?
– Igen – adtam meg a kegyelemdöfést.