Boldogítani az embereket – akaratuk ellenére

Több képviselőnk csökkenteni kívánja a valóban jelentősen dráguló távfűtés áfáját. Reményeik szerint ez akár 600 ezer család terheit mérsékelheti. Tévhit! Ez senkinek sem jelent majd könnyebbséget. Hogyan döntene az okos politikus, ha azt szeretné, hogy az embereknek valóban jó legyen? Hagyná az áfát 20 százalékon, de a régi és a tervezett új kulcs különbözetéből pár év alatt pályázatok útján – vagy más technikával – leszigetelhetné és korszerűsíthetné az összes panelt.
olvasói levél

NEM!
Habár az elv teljesen jogos – ha valami drága, akkor inkább arra vegyük rá az embereket, hogy óvatosan fogyasszanak belőle, ne pedig arra, hogy az állammal fizettessék ki a megnövekedett költségeiket – de a fenti módszer nem működik. Tudom. Próbáltam. Az emberek nem örülnek neki, ha erőszakkal javítjuk az életkörülményeiket. Nekik maguknak kell kívánni a javulást, nekik maguknak kell áldozniuk is rá. Úgy, hogy érezzék az áldozatot.

Amikor Veszprémben dolgoztam a távfűtésnél, akkor az egyik legnagyobbszabású feladatom a mérés alapján történő számlázásra való áttérés támogatása volt. Habár az akkori kollégám szerint nincs jobb, mint egy jól eltalált átalánydíj, az azért látszott, hogy ahogy megy felfelé a gázár és csökkenek a reálbérek, hiába terítjük szét a város összfogyasztását az összes emberre, egyre többen lesznek, akik nem fogják tudni fizetni az átalánydíjat. Nem akartuk megvárni, hogy kezelhetetlenné növekedjenek a kintlévőségeink, ezért magunk ellenségeivé lettünk és nekiálltuk forszírozni a ‘fizess annyit, amennyit fogyasztasz – így értelme lesz takarékoskodnod’ mém beépülését a köztudatba.

Az első lépés az volt, hogy azt akartuk, az emberek lássák, mennyit fogyasztanak. Érezzék azt, hogy ha tekergetik a radiátorszelepet, akkor csökkenhet is a fűtési díjuk. Meg persze nőhet is.

Maximálisan igazad van, ha azt mondod, nem így kellett volna kezdeni. Én is tudom a helyes sorrendet:

  1. Szigetelni az épületet.
  2. Felújítani a fűtési rendszert.
  3. Szabályozhatóvá tenni a lakások fűtését.
  4. Hőmennyiségmérőt szerelni az épület hőközpontjába.
  5. Radiátoronkénti költségosztókkal biztosítani az egyedi érdekeltség megteremtését.

Ezt viszont mi nem vállalhattuk be. Addig, amíg az emberek nem érezték a bőrükön, mennyibe fáj nekik a szigetelés hiánya, addig nem is tudtuk rávenni őket, hogy nem kis pénzért szigeteljenek.
Első lépésben csak annyit terveztünk, hogy kizökkentsük őket az ‘állam gondoskodjon az olcsó átalánydíjról’ szemléletből. Azaz kiválasztottunk két, elég ramaty lakótelepi épületet a Stromfeld utcában (olyan 120 lakásosak lehettek), majd átalakítottuk a fűtési rendszerüket: megteremtettük a lehetőséget, hogy egyáltalán be tudjanak avatkozni a folyamatba. (Korábban ugyanis egycsöves átfolyós fűtési rendszerük volt, ebben nem lehetett sehol sem zárni, mert ekkor az alattuk lévőhöz nem folyt volna le a melegvíz. Az ilyen lakótelepi házakat már messziről meg lehet ismerni, a hatodik emelettől felfelé ugyanis nyitva vannak az ablakok télen – oda speciel sok hőenergia jut, a lakó pedig nem tud lejjebb tekerni. Nyilván emiatt viszont az alsó szinteken meg vacognak. Nos, ezt alakítottuk át egycsöves átkötő szakaszossá, termosztatikus radiátorszelepek beépítésével. Nem egy nagy wasistdas, amikor beszereltük a szelepeket, raktunk mellé elkerülő ágat is.) A fürdőszobai kisradiátorok kivételével mindenhová fűtési költségosztókat szereltünk. Azaz az előző felsorolásból a 2,3,4,5 pontokat léptük meg, a legdrágább 1. pontot nem. Nagyságrendileg így is olyan 100e forintba került az átalakítás lakásonként. Nem kis pénz volt ez akkoriban, de mi referenciaépületté akartuk kinevelni ezt a két házat. Hogy majd a sikeren felbuzdulva a többi társasház is bele merjen vágni. Hogy lássák, drága ugyan, de megtérül.

Hát…

Utólag azt mondom, nagy hiba volt az egészet ingyen adni. Az emberek úgy is álltak hozzá. Amit ugyanis ingyen kapsz, azt annyira is fogod értékelni. Te is… hát még akkor az ott lakók. Nem akarok most panelprolizni, de tény, hogy ez a két épület meglehetősen rossz hírű és lepusztult volt. Nem Veszprém elitje élt ott, hanem erősen árérzékeny családok. Azok, akiknek csak annyi pénzük volt, hogy itteni lakásra fussa. Azok, akik képtelenek voltak felfogni, hogy rajtuk is múlik, hogyan élnek. Tisztelet annak a néhány kivételnek, akikről fogalmam sem volt, hogyan keveredtek oda.

A fűtési költségelosztókról tudni kell, hogy a rendszer csak akkor működik, ha a társasházban megvan a csoportszellem. Nem véletlen, hogy még ma is ritkaság. A mérési elv ugyanis az, hogy mérjük az épület összfogyasztását egy drága hőmennyiségmérővel, majd minden lakás minden radiátorára egy speciálisan méretezett skálával bíró hajszálcsöves mérőt erősítünk. A csőben egyfajta alkohol volt, ez értelemszerűen annál jobban párolgott, minél jobban döngetett a radiátor. Kulcsfontosságú volt, hogy egy épületben ugyanabban az időben cseréljük a műszerekben a hajszálcsöveket, így ki tudtuk védeni az időjárás okozta alkoholfogyást is. Csőcserekor leolvastuk a rovátkákat, összesítettünk, majd lakásonként a rovátkák arányában szétszórtuk az épület éves fogyasztását. Évközben a lakók az átalánydíjat fizették, nyáron pedig vagy visszakaptak, vagy ráfizettek. (Gondolhatod, ennél jóval bonyolultabb volt a mögötte lévő matek, a készülék maga is meglehetősen cifrán nézett ki, leginkább a visszaélések megakadályozása miatt… de ebbe most ne menjünk bele.)
Biztos vagyok benne, hogy egyből kiszúrtad az elképzelés gyenge pontját. Ott van Nagy XXIII Lajos alkoholista anyagmozgató, akinek az első évben túlfizetése keletkezett. Pontosabban, az első évben csak jeleztük az embereknek, mi lett volna, ha már éles a rendszer. A következő évben már ténylegesen ki is számláztuk nekik a túlfogyasztást. Az erre következő évben fogta a kalapácsot, leverte az egészet a francba, aztán vonogata a vállát, amikor kiment a leolvasó. Mivel itt _százalékszámítás_ folyik, a hiányzó adatok nem is kicsit fogják torzítani a számítást. Mi próbáltunk felkészülni erre, bejelentetlen sérülés, megerőszakolt plomba esetére brutális büntetőpontokat kapott a lakó – de emiatt csak még nagyobb fűtési számlája keletkezett. Aztán mivel egyre többen verték le, végül komolytalanná vált az egész. A lakók azzal támadták meg a társasházukat, hogy vigyék innen ezt az egészet a picsába, nekik nem kell. Nem alakult ki a tulajdonosi szemlélet. Rengetegen nem fogták fel, hogy ez lehetőség arra, hogy spóroljanak. Elég sok embernek mondjuk az agya sem volt meg ehhez – de azokat szivatták meg, akik megértették az elvet és takarékoskodtak. Ugyanis a sok rongálás miatt matematikailag képtelenség volt pontosan szétosztani a költségeket, annyira meg nem képzeltük Istennek magunkat, hogy hasraütésre szórjuk szét a fűtési díjakat.

Meggyőződésem, hogy Magyarországon, ebben a szemléletben – és most már nem csak a fűtésről beszélek – addig nem történik változás, míg a valóság ezerrel pofán nem vágja a fogalom nélkül élő embereket. Mi is elkövettük azt a hibát, hogy előregondolkodtunk. Még nem volt megfizethetetlen a fűtés – de mi már tudtuk, hogy hamarosan az lesz. Az emberek nem. Meg kellett volna várnunk, amíg tényleg reménytelen helyzetbe nem sodródnak egy csomóan, kiperelni őket a gatyájukból, majd mutogatni a többieknek, hogy fizettek vagy így jártok. Vagy takarékoskodtok. Amihez meg kell vennetek az átalakítást, az eszközöket. Ha a csórikám hitelből önként kiizzadja a 100e forintot az átalakításra, akkor nem fogja leverni a mérőműszert. Ha nem lépik meg az átalakítást, akkor pedig esélyük sem lesz az akkorra már borzasztóan drága fűtési díjjal takarékoskodni.
Persze, tisztában vagyok azzal, hogy egy szolgáltató nem gondolkodhat így. Maradt helyette a maszatolás, a normális emberek szivatása. Mert általános dolog, hogy társasházakban a hülye, felelőtlen, mondhatni sunyi alakok miatt általában a normálisak szívnak.
És most megint nem csak a távfűtésről beszélek.

Beteg meggyfák

Az esőzések miatt ma nem bringával mentem dolgozni. Sétáltam egy nagyot a buszmegállóig: odafelé az egyik úton, hazafelé a másikon.
Nagyon lehangoló séta volt: az úton végig az összes meggyfa moniliás volt. A tulajdonosok valószínűleg még nem vették észre a bajt… pedig van, nem kicsi. Azok a tavasszal oly gyönyörű meggyfa sorok… oda lettek.
Érdekes viszont, hogy a cseresznyét nem támadta meg. Igaz, a japán birsemet meg igen.

Le kell menni békába

Van annak valami diszkrét bája, amikor kiderül, hogy Nejnek összehoztak a cégnél 100e forint adóhátralékot. Ne kérdezd, én sem értem, valamit kavartak az Egészségpénztárral. Mivel most kellett átutalnom a nyaralási előlegeket is, így jó ismerősként vigyorogtunk rá ismét a hitelkártyáink zörgő padlólapjára. Az összesre.