A Nagy Ugrás

Arról már írtam, hogyan kerültem be az első munkahelyemre. Most írok arról, hogyan mentem át a másodikba.

1995 nagyon rossz évünk volt. Nejnek megszűnt a GYED, a GYES sokkal kevesebb lett, ráadásul már csak egy évig járt. Kipróbáltunk egy csomó mindent, hogyan lehetne neki állást szerezni – de amint meghallották, hogy két pici gyerek van, nagy fejvakarás, majd sajnáljuk. No, nem mintha túl sok lehetőség lett volna. Éppen dübörgött a Bokros-csomag, keresletvisszafogás, minden szinten beszarás, Veszprém-Ajka környékén meg különösen.
Aztán 1995 szilveszter délután szolíd céges rendezvény volt. Összekeveredtem a veszprémi tömbfűtőmű volt vezetőjével. Korábban nem sokat beszélgettünk, nem voltunk túl jó viszonyban – de itt mindkettőnknek megeredt a nyelve. Én egy fontos információt szűrtem le a beszélgetésből: Pesten egyáltalán nem ritka a 100e feletti fizetés – márpedig nekünk az akkor sok problémánkat megoldotta volna. Ja, hogy tisztába tegyem a viszonyokat: nekem a hivatalos fizetésem akkor 35e bruttó volt, de jött rá mozgóbér, meg valamennyi prémium is… az 1995-ös évben, az adóbevallásból visszaosztva 55e körüli bruttó jött ki, ez olyan nettó 30e körül téblábolt. Ebből éltünk négyen. Oké, meg a 7e GYES. Nem volt sok.

Fehér szilveszterünk volt, 31-én is szakadt a hó. Zötykölődtem az utolsó buszon hazafelé, sötét volt, irgalmatlan nagy hóban gázolt a járgány, szép volt a Bakony, nagyon… és mire hazaértem, megérett bennem a gondolat: ezt, itt, úgy, ahogy van, itthagyjuk. Megvolt éjfélkor a pezsgős koccintás, gyerekek már rég aludtak – én pedig leültem Nejjel és elővezettem az elképzelésemet. Nem volt semmilyen ellenvetése, így a januári első munkahéten már neki is álltam Express újságot meg HVG-t böngészni. Internet? Ne kacagtass.
Februárra állt össze minden. Ekkorra készültem el a végleges önéletrajzzal, a kísérőlevél mintákkal, ekkorra kristályosodott ki bennem, mit is akarok igazán. Februárban be is köszöntek az első interjúk. Eleinte a céges postajárattal utazgattam fel Pestre, de egy idő után ez kezdett feltűnővé válni. Nem volt más út, mint előre: bementem a közvetlen főnökömhöz (ő volt a cégvezető) és közöltem vele, olyan hosszú távra rám már ne számítson. Nem hőbörgött egy szót sem, azt mondta, ennél többet ő semmiképpen nem tud fizetni, menjek bátran, próbáljak szerencsét. (Mondtam már? Önkormányzati cég voltunk egy nem túl gazdag városban.)
Innentől nem volt pofám a céges járatokat használni, igyekeztem úgy szervezni a dolgaimat, hogy az átlag heti két interjú egy napra essen. Erre a napra szabit vettem ki és felvonatoztam a fővárosba. Menetközben Relaxa Németet hallgattam. Miért nem angolt? Mert angolból akkora gyökérkefe voltam, mint ide Lacháza. Általános iskolában németet, oroszt tanultam, középsuliban oroszt, egyetemen németet és oroszt. Angolt soha. Nem is terveztem, hogy olyan állásra pályázzak, ahová angol kell.

Eleinte elkeserítő tapasztalataim voltak. Kimentem interjúzni egy hiperbiztonságos katonai szervezethez, a Hűvösvölgybe. Gyönyörű hely, kellemes épület, jó hangulatú interjú. A végén kérdezték a fizetési igényt. 60e nettó – vágtam rá. Annyi a cégvezetőnek sincs! – szörnyűlködött a HR-es maca. Ezzel vége is lett a beszélgetésnek. (Gondolhatod, a 60e nettó alapfeltétel volt: 25-30e körül saccoltam egy vacak albérletet és ekkor maradt volna annyink, mint amennyi a Bakonyban volt.)
Aztán elmentem egy céghez, ahol Clipper programozót kerestek. Nagyon szimpatikus pályázat volt, például előírták, hogy az interjúra vinni kell egy saját kódot is. A mai napig tartom, hogy a fejlesztőről a legtöbbet az általa írt kód árul el – persze, hogy tetszett a cég hozzáállása. Vittem is kódot. Tekintve, hogy akkoriban kilométeres programokat írtam, nem is bírtam volna máshogy kezelni a kódtömeget, mint tiszta szerkezetekkel (KISS) és bőséges kommenteléssel. Gyk. biztos voltam benne, hogy engem vesznek fel. (Egyébként szerénytelenség nélkül állíthatom, nagyon jó Clipper programozó voltam.) Aztán a hapi nézegette az önéletrajzomat, egyre lanyhábban kérdezgetett, a floppyt már el se kérte. Nem értettem.
– Most akkor mi van?
– Az van, hogy mi ide valami ifjú titánt keresünk, aki nettó harmincért szétkódolja az agyát. Tebenned ennél több van.
Akkoriban én egyszemélyes informatika voltam a cégnél: papíron IT vezető egy beosztottal, gyakorlatilag rendszergazda, network administrator és kóder. Meg folyamatszervező. Meg energetikus. Meg épületgépész. Meg műszaki ellenőr. Meg megbízott pénzügyi vezető. Meg vállalkozóként fűtési költségelosztós mindenes.
– Biztos, hogy nem tudnátok használni?
– Biztos.
Kezdtem magam szarul érezni. Lehet, hogy elkapkodtam a főnökömnek a bejelentést?
Volt még néhány szerencsétlen interjú, aztán egyszer csak bejött az igazi. A Quelle-nél kerestek németül beszélő, vezetői tapasztalattal is bíró informatikust. Tulajdonképpen számlázási rendszergazdáról volt szó, olyan emberről, aki egy személyben felel a számlázási folyamatért, beleértve a hardvereket, a hálózatot, a saját fejlesztésű programot, a számlázást végző tízfős csapatot és az anyacéggel való, sok utazgatásos kapcsolattartást. Látható, hogy sok tekintetben megfeleltem a kiírásnak, örültek is nagyon nekem. A kezdőfizetésem 110e bruttó lett volna, ez – ha rezgett is a léc – de már elérte a minimumfeltételemet. Egy ponton nem feleltem meg: szigorú követelmény volt a saját autó. Néztek is nagyon, amikor már az első interjúra gyalog érkeztem ki a törökbálinti Depóba.
– Autó?
– Szervízben – vontam meg a vállam.
Pedig a francokat. Ősszel eladtuk, hogy tüzelőt tudjunk venni.
De az interjú jól sikerült, egy héttel később jött a második interjú, ez már a német cégvezetővel, nyilván németül. Ez is lement. Én nem voltam elájulva magamtól, ők igen. (Lehet, hogy ennyire gyér volt a választék németül beszélő infomunkásokból?) Mondjuk, az autót megint szóvátették, de csak felhúztam a szemöldököm: – Tudják, vidéken milyen vacak az alkatrészellátás?
Jó egy hét múlva jött a telefon, felvettek. Kértem egy hónapot: felmondási idő, a szálak elvarrása, miegymás. Első munkahelyem volt, rendesen bántak velem, én sem akartam szarban hagyni őket.

Kitérő:
Habár a főnökömmel voltak súrlódási pontok. Alapvetően jóindulatű ember volt (nálam ez a királyvíz), de pokróc modora és előítéletei is voltak. Különösen az informatikusokkal szemben. Meg volt róla győződve, hogy mindegyik egy sunyi csaló gazember, aki ott vágja át a főnökét, ahol lehet. Szakkönyvet, folyóiratot nem vettünk, mert attól félt, hogy kitanulom még jobban a szakmát és máshová megyek dolgozni. Hiába készítgettem hatalmas Lotus táblázatokat (igen, akkoriban az Excel még csak hátulgombolós palánta volt) költségelemzésekről minden egyes informatikai beruházásnál – meg volt róla győződve, hogy azért vásároltunk pont annál a cégnél, ahol, mert jól megkentek. Ráadásul volt egy kínos sztorink is, bizonyos hűtőfosztogatási ügyben. Nem akarok túlzottan belemenni a részletekbe, a körülmények úgy játszottak össze, mintha én lettem volna, pedig ádehogy. De mivel vádolás nem volt, így védekezni sem tudtam.
Aztán nemhiába mondja a biblia, hogy kard által vész mind, ki kardot ragad… a hapi végzetét az utódom jelentette. A srác, aki korábban a beosztottam volt. Informatikusként belenyúlt a pénzügyi programokba, sikított egy jókorát – aztán megbukott. A csókát elítélték, a főnökömet pedig eltávolították a cég éléről. Things happen. Mondjuk, sajnáltam nagyon, jó főnök volt. Lelkes, elhivatott, ravasz és rámenős. Csak nem eléggé paranoiás az informatikusokkal szemben…

Igenám, de eközben az egy hónap közben még jöttek interjúkérések korábbi pályázatok kapcsán. Úgy voltam vele, hogy nincs abban semmi ördögtől való, ha rendelkezek ‘B’ tervvel is, tehát elmentem.
Emlékszem, két interjú volt azon a napon: az egyik egy sashalmi cégnél, akik papírmentes irodában utaztak, a másik pedig egy állásközvetítőnél. Az első határozottan érdekelt, engem akkor az informatikában a DTP (Desktop Publishing) vonzott leginkább. Nyilván. Szerettem rajzolni, szerettem írni, szerettem újságot készíteni – és természetesen szerettem mindezt elektronikus formában látni. Az iktatórendszerünk reformjához vettem szkennert is, volt egy szürke Venturám, azaz minden adott volt, hogy ilyesmikkel játsszak. (A Corel2-t még nem nevezték DTP programnak.)
Öltöny, walkman, MÁV. Kibumliztam Sashalomra, ahol rögtön akkora csúfosat buktam, hogy nem is bírtam kikecmeregni belőle. A hapi asztalán volt valami kütyü, olyan két végén rögzített, felülről burkolt neoncsőnek tűnt.
– Mi ez? – mutatott rá.
– Asztali világítás? – tippeltem.
Nos, nem. Egy olyan szkenner volt, mely behúzta a lapot, és amíg a másik oldalon kilökte, be is olvasta. Azóta sem láttam ilyet – de a hapi ennyiből leszűrte, hogy egy vidéki műveletlen tapír vagyok és a kérdések is már csak olyan tessék-lássék jöttek. Kicsit elkettyenve héveztem vissza és olyat csináltam, amilyet azóta se soha: megittam egy sört az ebédhez. Állásinterjú előtt. Mentségemre legyen szó, én igazából az első interjúra koncentráltam, a második… hát, az ilyesmikről épp elég rossz tapasztalatom volt. Állásközvetítő, ki van írva egy csábító ajánlat, természetesen a helyszínen kiderül, hogy sajnos már be van töltve, de ha már úgyis ott vagyok, csinálnának egy alapinterjút. Ez volt a szokásos menetrend. Ebbe bőven belefért egy sör.
Kimentem. Beültünk egy tárgyalóba. Roppant laza, közvetlen voltam. Egy idő után a hölgy is. Jó hangulatban elbeszélgettünk, volt időm bőven elmagyarázni a szakmai tapasztalataimat is. Aztán a végén jött a gyomorszájas: a hölgy közölte, hogy az ügyfele egy pesti telefontársaság, nagyjából ilyen emberre lenne szükségük, a kezdő bér 150e lenne, a próbaidő után 160e. Fogalmam sincs, hogyan búcsúztam el, de azt tudom, hogy a lépcsőházban sokáig nézegettem a plafont. Nem, ilyen állás nincs.

És elindult a játék az idővel. Ez még csak az első forduló volt. Rá két hétre jött a második. Eddigre már fizikailag is elhagytam a munkahelyemet, na meg a családot is, felköltöztem egy volt évfolyamtársamhoz, Gáborhoz. Az isten áldja meg a segítségéért. Nem voltam könnyű helyzetben, mobiltelefonom ugyanis nem volt. Honnan is lett volna, a Bakonyban még a 450-esnek sem volt térereje. Kénytelen voltam Gábor mobilját megadni mindenhol kontaktként, bízva benne, hogy remekül el fogja látni a titkárnői teendőket.
Ja, és persze addigra beszereztem egy autót is. Anyósék megrázták magukat – és beszálltak egy ezeréves Trabant megvásárlásába. Nem mondom, hogy gyors volt, nem mondom, hogy megbízható volt… de a Quelle csak annyit írt elő, hogy saját autó. Hát, ez az volt.

A második forduló már kint volt a telefontársaságnál. Bent ült a jövendőbeli főnök, a jövendőbeli közvetlen kolléga, a műszaki igazgatóhelyettes, a HR-es hölgy és a másik hölgy az állásközvetítőtől.
– De sokan vagytok – futott át a fejemen, de addigra már rutinos voltam, nem zavart a túlerő.
Közölték, hogy négyen jutottunk a középdöntőbe. Ment is rendben a dolog, de egyszer csak jött egy kérdés, válaszoltam is… aztán váratlan csend keletkezett. Mintha még várnának valamit. Pedig én úgy éreztem, válaszoltam. Gyorsan körbenéztem, és feltűnt, hogy az állásközvetítős hölgy az előtte fekvő önéletrajzom egy pontját böködi. Hmm. Mi is van ott? Az egyebek. Miről is beszélgettünk ennél a résznél az első interjún? A konfliktuskezelésről. Hogy én nem szeretem a konfliktusokat, ezért nem is hagyom, hogy kialakuljanak. És ha mégis kialakulnak, akkor a józan észre hatva igyekszem megtalálni a megfelelő kompromisszumokat. És mi is volt itt az utolsó kérdés? Hát, nagyjából ugyanez. Hogyan oldom meg a problémás helyzeteket a főnökeimmel, kollégáimmal. Elmondtam nagyjából ugyanezt az asszertív megközelítést – és rögtön láttam, hogy tízest lőttem. Az emberek egyből mosolyogni kezdtek, teljesen megváltozott a hangulat.
A végén éreztem én, hogy jól sikerült… de persze nem tudhattam, a többiek mit produkálnak. (Pedig… ha tudtam volna a részleteket… a maradék háromból az egyik egy élelmiszervegyész volt, a másik egy katonatiszt, profi rendszergazda csak a harmadik srác volt. De mindannyiunk közül csak nekem volt tapasztalatom ipari számítástechnikával is, ráadásul az állásközvetítős hölgy is szemérmetlenül engem nyomott. Ja, és az elődöm egy roppant szigorú fickó volt, aki a rendtartásban annyira keménykedett hogy nem ismert sem embert, sem istent. Amikor már sokadjára konfrontálódott a vezérigazgatóval, akkor belefáradtak a vele való harcba és kirúgták. De annyira belefáradtak, hogy kifejezetten egy konfliktuskerülő, békés embert kerestek.)
Nos, akkor még csak annyit tudtam, hogy megérzésekre nem lehet hagyatkozni, a biztosan meglévő Quelle-t ezért nem fogom ejteni. Csak éppen az idő…
A telefontársaságnál egy hetet mondtak a válaszig. Az interjú hétfőn volt. Igenám, de a következő hétfőn már kezdenem kellett volna a Quellénél. Azt mondod, meredek? Nos, még meredekebb lett. A Quellétől felhívtak, hogy jó lenne, ha már pénteken bemennék, az úgyis egy fél nap, arra pont jó, hogy körbejárjak, bemutatkozzak, felvegyem az eszközöket – aztán hétfőn már teljes erővel tudjak kezdeni. Tetézte a bajt, hogy Gábor péntek reggel elutazott és csak vasárnap este jött haza. Természetesen vitte magával a telefonját. Tehát ha csütörtök estig nem jelez vissza a telefontársaság, hogy én kellek nekik, akkor munkába kell állnom a Quellénél – és lehet, hogy pénteken már szólnának nekem, hogy felvettek, de a telefon Gábornál van valahol az isten háta mögött.
Nem ez volt a legnyugodtabb hetem. Úgy oldottam a feszültséget, hogy tanultam. A telefontársaságnál Novell volt, amelyről Windows NT-re akartak átállni, a Quellénél Windows for Workgroups, amelyről OS2 Warp-ra. A Novellben otthon voltam, de mind az NT, mind a Warp ismeretlen volt, így azokra koncentráltam. (Voltam olyan ügyes, hogy a teljes számítástechnikai folyóirat-gyűjteményemet vittem, volt miből tanulnom.)
Aztán eljött a csütörtök délután. Lementem a földszinti kisboltba, vettem egy üveg bort. Ha hívnak, azért, ha nem, akkor azért. Éppen Gábor szobájában beszélgettünk valamiről, amikor megcsörrent a telefon.
– Téged keresnek – adta ide.
– Jó estét kívánok! – szólt bele egy hang – József vagyok, a telefontársaságtól, az informatikai részleg vezetője.
– Jó estét kívánok!
– Tudjon róla, ez még nem a hivatalos válasz. De én nem bírtam magammal, közlöm Önnel, hogy cégünk Önt választotta ki az álláspályázat győztesének.
– Óh, el se hiszi, ez mennyire jól esett most nekem.
– Remek. Akkor valamikor meg fogja kapni a hivatalos értesítést is. Hétfő reggel találkozunk.
Letette. Én pedig csak néztem a néma telefont, majd feldobtam a levegőbe és elrikkantottam magam: – Gábor, bort iszunk!
Persze volt még egy kellemetlen beszélgetésem péntek reggel: fel kellett hívnom a Quellét. Komolyan sajnáltam őket. Végig abban a hitben voltak, hogy minden rendben, akikkel menetközben kapcsolatba kerültem, mind szimpatikus fazonok voltak – és most tessék, sportnyelven szólva, a célegyenesben, a célszalag előtt estek hasra. Azt azért becsülöm magamban, hogy nem hazudoztam, elmondtam pontosan, mi is a helyzet – és hogy a másik ajánlat annyira sokkal jobb, hogy kénytelen vagyok azt választani.

Péntek délután pedig leültem és írtam egy hosszú levelet Nejnek. Szegény, csak ült, üldögélt a bakonyi faluban, annyit tudott, hogy eljöttem a nagyvárosba, de fogalma sem volt, melyik céghez vettek fel, hogyan fog alakulni az életünk.

Aztán eljött a hétfő reggel, kimentem a telefontársasághoz, ahol egy kellemes modorú HR hölgy fogadott – és egy felettébb rossz hír. Kiderült, hogy ugyanerre a munkakörre – a jó öreg kapcsolati háló segítségével – felvettek még egy embert. Hiába magyarázta mind a csoportvezető, mind a részlegvezető, hogy nem kell izgulni, mindkettőnk állása biztos – én nem láttam semmi okot arra, hogy vadidegen emberekben megbízzak… különösen akkor nem, ha a másik alak számukra régi cimbora volt, én viszont csak egy idegen vidékről, próbaidőt töltve.
Este ment az újabb levél Nejnek, családegyesítés elhalasztva. Majd 3 hónap múlva, amikor lejár a próbaidő, és véglegesítenek, majd akkor bérelünk albérletet. Addig rizikós.
Így is lett. Augusztusban egyesült a család – én addig Nej egyik rokonának üresen álló házában laktam Fóton és Trabival jártam dolgozni – majd szeptemberre mindkét gyereknek sikerült óvodát szereznünk, október végén pedig már Nejnek is volt munkahelye. Egyszerűen ekkora nagy volt a különbség Pest és a vidék között.
Egy év alatt adtuk el a vidéki házat, két hónapra rá vettük meg a borzalmasan lepukkant wekerle-telepi lakást – pont időben, mert két hónapra rá robbantottak a pesti ingatlanárak.

De ez már mind-mind egy másik történet.