Hajnali egykor állt ki a taxi.

– Pestlőrincre lesz a fuvar – szálltam be.
– Jé, hát megint maga az! – üdvözölt a sofőr – Világvége, erdő melletti zsákuta. Jól emlékszem?
– Jól bizony – dőltem hátra. Mégis más, ha az ember ismerőssel találkozik.

Aztán útközben szidtuk a rendőröket, a tanulóvezetőket – és ha messzebb laktam volna, valószínűleg a politikusokat is szidtuk volna.
Rendőrök… a hapi elmesélte, hogyan jelentették fel nemrég hajnali fél négykor, mert két métert behajtott egy egyirányú utcába. (Házszámot keresett.)

Nekem egyből eszembe jutott egy régi történet, de ez annyira régi volt, hogy inkább nem meséltem el. Igaz, amilyen bőbeszédű volt a sofőr, esélyem sem lett volna.

Szóval, 1983 február. Éppen Szekszárdon szoptam a hazát szolgáltam, mint előfelvételis hullaeltakarító. De farsangi bál volt a régi középiskolában Kazincbarcikán és én mindenképpen el akartam menni. Sikerült elintéznem a szabit, elkértem a kocsit is a szülőktől, minden összejött. Egerből indultam, kora délután már Barcikán voltam. Ráértem. Piszkosul. Gondoltam, sétálok egyet. Szálltam ki a kocsiból… és egy hirtelen mozdulattól szétszakadt az öltönynadrágom.
Nem kicsit pánikoltam be. Visszapattantam a kocsiba és elindultam tűtcérnát keresni. Annyira kiestem a normális gondolkodásmódból, hogy úgy mentem a kocsival, mintha gyalog mennék. Simán be is hajtottam egy egyirányú utcába a lakótelepen. Láttam ám, de akkor már késő volt, behajtottam. Gondoltam, nyomok egy kövér gázt, gyorsan átsuhanok az utcán. Nem jött össze, megjelent szemből egy autó. Egy tanulóvezető. Az oktató egyből kipattant és rázta az öklét. Megismertem. Őnála tanultam vezetni.
– Szervusz Pista! – szálltam ki.
Úgy bennerekedt a szó, hogy majd felrobbant a feje. Csak nézett meredten, többször is mondani akart valamit, végül dühösen legyintett és visszaült. Én is. Kitolattam. A tanulóvezető végig követett. Pista a tenyerébe temette a fejét.
Leparkoltam egy ABC-nél, vettem bent tűtcérnát. (Ne tudd meg, milyen volt összeszorított lábbal tízcentinként araszolni.) Már csak valami helyet kellett keresnem, ahol nem feltűnő, ha alsógatyára vetkőzve varrogatok. Nyilván leautóztam a volt koleszig. Igaz, fél évvel korábban kétszer is kirúgtak, de a szükség nagy úr, meg egyébként is, három a magyar igazság.
Szerencsére nem volt semmi gond, a korábbi igazgatót már nyugdíjazták, a volt nevelőtanárom lett helyette a főnök, őt meg nem zavartam. Sitty-sutty megvarrtam a gatyót, mentem is vissza a suliba.

A bál maga olyan jó semmilyen volt. Már nem emlékszem pontosan, hogyan, mi történt, de annyi rémlik, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem – ráadásul valami fontosat én baltáztam el. Nem voltam boldog.
Aztán az egyik cigiszünetben leszakadt a hó. Ekkor lett elegem az egészből, angolosan leléptem.
Akkora hóesés tört ki, hogy nem is mertem nekivágni a Bükknek, inkább Miskolc felé vettem az irányt. Csak gyűrtem magam alá a kilométereket, nem is igazán emlékszem, hogyan. Egyfolytában azon járt az eszem, mekkora marha voltam, hogy úgy elbaltáztam azt a dolgot.

Ekkor követtem el ugyanazt a hibát, mint délután: úgy vezettem, mintha gyalog közlekedtem volna. Elmentem Miskolcon a Centrum mellett, majd mentem tovább egyenesen.
Na most, az ott egyirányú volt. Négy sávos. És szemből rámengedték a lámpát.
Én csak azt láttam, hogy meglódul felém egy zárt blokk. Mindenfelé reflektorok.
Jobb híján nekiálltam szlalomozni közöttük. Szerencsére voltak rések… végül egy örökkévalóság után – karcolás nélkül – kikeveredtem balszélre és gyorsan felhajtottam a járdára. A szívem az agyamban lüktetett.
– Jó estét kívánok! – kopogtatott be valaki. Két rendőr állt a kocsi mellett.
– Mindent elismerek – tekertem le az ablakot.
– Nono – csóválta a fejét – kérem az iratokat.
Odaadtam.
– Nocsak – detektálta a zöld igazolványt – csak nem katona?
– De. Szabadságon vagyok.
– Szabadságos katona nem vezethet autót.
– De.
– De nem.
– Higyje le, igen.
– Pedig nem. No, mindegy. Nem látom a civilruhaviselési engedélyt.
– Otthonfelejtettem – hajtottam le a fejem.
– Aha.
– Te nézd már meg, egyáltalán engedélyezve van-e számára Miskolc? – szólalt meg a másik.
– Persze! – vágtam közbe – Beírattam az irnokkal.
Hiába. Csak megnézték. Nem volt beírva. (Naná. Eszembe sem jutott, hogy én még aznap éjszaka Miskolcon leszek.)
A csöndet vágni lehetett. A két rendőr egymást fixírozta. Előttem vasbaverten töltött hónapok képe lebegett. Szökés közben, civilruhában elkapva, ráadásul egy kiemelten veszélyes közlekedési kihágás közben. Főbelövés.
– Na, figyeljen – szólalt meg végül az egyik – Letolat, azon az úton átmegy a főútra, balra fordul és már látni sem akarom!
– Köszönöm – rebegtem.
Nem akartam mondani, hogy ismerem jól a környéket, pont itt vizsgáztam egy fél évvel ezelőtt. A taktikai érzékem azt súgta, hogy határozott tolatás és skera.

Hogyan értem haza… nem tudom. Rémlik, hogy eszméletlen körülmények voltak. Addigra ott is leszakadt a hó, az autók lépésben haladtak. Eltekintve tőlem. Én annyira sokkos állapotban voltam, hogy észre sem vettem a körülményeket, mentem, mintha minden rendben lett volna.
Rendben haza is értem. (Őrangyal gondolom két hétig hörgött utána.)

Poén? Igen, a végére illik.
A szekszárdi laktanyából nem csak én mentem el erre a farsangi bulira, egy osztálytársam szintén összehozta. Zoltán mindig is szabálykövető volt, egyenruhában jött el bulizni. Úgy is ment haza. Egyenruhában volt, amikor békés üldögélés közben a Tiszai pályaudvaron a VÁP-osok lekapcsolták. Annyi volt az összes bűne, hogy nem volt beírva a könyvébe Miskolc… csak Füzesabony és Kazincbarcika. Hát, ha szigorúan nézzük, akkor ez ugye szökés. Be is vitték valami eszméletlen mocsok börtönbe, majd a századparancsnok-helyettes – a legendás Nyerges őrmester – utazott el érte, hozta vissza Szekszárdra, ahol szintén bevágták pár napra aszalódni a dutyiba.

Hát, igen. A bolond. Nem tudta, hogy ha már szabálytalankodunk, akkor nem szabad kicsit.