Month: April 2007

Lassan három napja nem érem el se telnet-tel, se ping-gel a mail.externet.hu-t, miközben weben keresztül azért látom a leveleimet. Gondoltam rákérdezek a szolgáltatónál, hogy mi a fene van: megváltoztatták a DNS rekord nevét, ledőlt a szerver, vagy micsoda.

Központi telefon, IVR, Műszaki Ügyfélszolgálat.

– Jó napot kivánok, XY vagyok, miben segíthetek?
– Jó napot kívánok. Az a gondom, hogy három napja nem érem el a mail.externet.hu-t. Történt vele valami mostanában?
– Nem, semmi. Outlook-ot használ?
– Igen.
– Akkor biztos ott van valami probléma.
– Nem hinném. Több helyről, több gépről próbáltam elérni és még a ping-re sem válaszol.
– A webmail működik?
– Igen.
– Akkor a szerver működik.
– Ember, az webes elérés. Én más protokollon próbálom.
– Akkor csak az Outlook marad.
– Nézze, beírom, hogy telnet mail.externet.hu 25, semmi válasz. Beírom, hogy telnet mail.externet.hu 110, semmi válasz. Beírom, hogy ping mail.externet.hu, semmi válasz. Mindezt az otthoni gépről, a munkahelyi gépről és egy weboldalról is.
– Mi is az ön felhasználói neve? Telnet?

Huh. Bakker, kék norvég.

Aztán lassan oszlik a köd. A munkahelyről azért nem értem el, mert farok voltam. Javítva a hibát, már megy a telnet. Ennek ellenére a webről a ping továbbra sem megy – de legalább tudom, hogy a szerver ténylegesen működik.

Este teszt otthon: semmi. Se ping, se telnet. Tűzfal kikapcsolva, más postafiókok működnek… mi a franc lehet ez? Végül kínomban beléptem a routerre, lebontottam az adsl kapcsolatot, majd újrakonnektáltam, mindezt azért, hogy új IP címem legyen. És ezzel már elértem a szervert.
Kedves. A szolgáltató blokkolja saját tartományának egy részéből saját mail szerverének az elérését. Kíváncsi lennék, Mr. Telnet a Műszaki Ügyfélszolgálaton mennyi idő alatt derítette volna ezt ki.

Ma mondtam azt, hogy egy életem, egy halálom, nekimegyek a sárkánynak. Neki is mentem, le is győztem… de az ütközetben a jókedvem, az odaveszett.
8.17-re értem az Europarkba. Minden létező papír nálam volt. (Nem nagy kunszt, amióta ez az őrült káosz van a lakásban, minden fontos iratot a notebook táskámban tartok. Már teljesen úgy néz ki, mintha ténylegesen számítógéppel lenne kitömve.)
Nagyon össze kell kapnom magam, ha élethűen le akarom írni azt a cirkuszt, amely nyitásig tartott. Ott kezdődött, hogy öregasszonyok, roma nők vették körbe valamikor hajnalban az ajtót. Ebből kifolyólag ma nem sor alakult ki az ajtó előtt, sokkal inkább tolongás lett belőle. Néhányan próbáltunk úgy helyezkedni, hogy legalább valami sorféle alakuljon ki, de egy csomóan rájöttek, hogy egy félkörből rengeteg sort lehet indítani, különösen úgy, hogy arra hivatkoznak, hogy ők nem a Gázművekhez várnak, hanem az Elmü-höz. Azt, hogy mindegy, mert egy sort engednek be és majd bent válik el, ki hová megy – nemes egyszerűséggel kinevették. Pusztán csak azért nem nevezem balkáninak a kialakult szituációt, mert nem áll szándékomban megbántani becsületes balkáni állampolgárokat. Ordítozás, veszekedés, ki volt itt előbb. Már az ajtó nyitáshoz is biztonsági őr kellett, aztán odabent volt még két nő, akik az ügyfélgépet kezelték – utána kerülhetett be az ügyfél a szentélybe, ahol már csak várakozni kellett. Rögtön az elején besurrant néhány furakodó, amire persze a roma asszonyságok irgalmatlan patáliát csaptak: ordítoztak nekik, hogy azonnal jöjjenek ki. A biztonsági őr keményen tartotta a frontot, így végül nem sodorta el a népharag az irodát. Sajnos.
Odabent mindkét céghez kértem sorszámot. Egyiknél a tizedik, másiknál a tizenkilencedik lettem. A hölgy azt mondta, hogy ha neadjisten pont akkor vagyok az egyik ablaknál, amikor a másikhoz is hívnak, csak szóljak neki, majd elrendezi a dolgokat. Kaptam két űrlapot is, hogy töltsem ki. Rögtön rosszul is lettem, mert a gázos tele volt az eladóra vonatkozó kérdéssel. Szerencsére annyi papír volt nálam, hogy végül minden adatot le tudtam vadászni – de az eladó aláírásával nem tudtam mit kezdeni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ha a hölgynek nem lesz elég az aláírt adásvételi szerződés, az aláírt óraállás jegyzőkönyv, az aláírt átadás/átvételi jegyzőkönyv, az aláírt és általuk is szignált nullás papír, akkor megetetem vele az összes papírt.
Nos, el sem vette az általam kitöltött űrlapot, hanem adott egy másikat, hogy töltsem azt ki. Azon már nem voltak ilyen zavarbaejtő rubrikák, ment is simán a dolog. Sajnos elég lassan. A szemem sarkából egyszer pislantottam át az Elmü táblára, már a 21-es számnál jártak. Sebaj, majd a hölgy intézkedik. Ahogy végeztem, oda is mentem hozzá.
– Csókolom, amíg a gázt intéztem, elment a sorszámom.
– 19-es? Ez már nagyon elment.
– Annyira nem. Egy perccel ezelőtt láttam – szólt közbe egy sorbanálló.
– De akkor már másodjára hívhatták. Márpedig ha arra sem ment oda, akkor törölték a gépből.
– Elnézést, nem azt mondta, hogy ha ilyesmi lesz, Önnek szóljak? – kérdeztem rá.
– De. Csakhogy abban a pillanatban kell szólnia, amikor észreveszi a csúszást. Ha törlődik a gépből, akkor már nem tehetek mást.
– Akkor most mi lesz?
– Kap egy új sorszámot.
– Oké.
– Tessék. De szólok, hogy így most 61-en vannak Ön előtt.
– Nem mondja.
– De. Sajnálom, nem tudok mást mondani. Esetleg maradjon tíz percig, hátha még előkeveredik egyszer a sorszáma.
Így maradtam. Aztán egyszer a csajszi odament valami főoperátorhoz, majd egy percre rá felvillant a számom. A közönség csak szürke kondenzcsíkot láthatott, olyan tempóban vágódtam be az ablakhoz. Innentől már sima volt minden. Igaz, kiderült, a nullás papír nem volt jó, pusztán 3000 KW árammennyiséget néztek el, de ezt majd az eladón kell bevasalniuk.
Összességében két óra volt, negyed kilenctől negyed tizenegyig. De sokkal többnek tűnt. Láttam, mi folyik odabent. Az emberek már eleve minimum egy órás várakozással kerülnek be az ügyintézőhöz, hót idegesen, morcosan, tekintve, hogy odakint az önszabályozáson kívül semmi sem szervezi a tömeget. Márpedig az ilyesmi nem divat kis hazánkban, itt valahogy mindenki kívételnek képzeli magát…
Viszont rájöttem, kik azok a ráérős emberek, akiket látni szoktam kávét szürcsölni a bejárat környékén: a várakozók. Ha én kapok egy sorszámot, miszerint 61-en vannak előttem, akkor legalább másfél órát kell várnom -> kávé, újság.
Nos, fogynak. De azért a hét tartogat még sorbanállásokat.

A munka… munka, mint tenger. Sajnálatos, hogy alig van időm rá.

Mára igérték magukat a törmelék elszállítók, na meg én is kirángattam a vizeseket. Szomorú, de a beszerelt radiátor csöpög. Még szomorúbb, hogy már mozdíthatatlanul beépítettem a konyhaszekrényt, így alig férnek hozzá a kritikus hollanderhez.
Mindenkinek azt mondtam, hogy délután öt-fél hat körül érek haza, utána jöhetnek. Ehhez képest kellemes meglepetés volt, hogy a Hófehérke és a Hét Szakállas Törpe sittszállító brigád már ott üldögélt a kocsijukban, a zsákok pedig fent vigyorogtak a platón. 17.01-kor, amikor hazaérkeztem.
– Maguk igazán gyorsak – üdvözöltem a főnököt.
– Éppen ráértünk.
Fizettem, elmentek. Gyorsan beugrottam ruhástól zuhanyozni, mert az egyik zsákból ügyesen végigcsorgattam magam diszperzittel – tiszta ruhám meg igen végesen van még. Szerencsére ebben a nyárban gyorsan száradok.

A vízszerelő természetesen nem törte össze magát, hogy korán jöjjön. Éreztem én, hogy ebből nagy balhé lesz. A szerelő azt hiszi, hogy elég lesz meghúznia a hollandert, szerintem meg nem. Ráadásul én tudom, mennyire nehezen hozzáférhető a terep, ők meg nem.
Be is jött. A szerelő végül fél nyolc körül ért ki, próbálta meghúzni az anyát, persze nem ment neki. Végül hatalmas kínszenvedéssel tudott rajta fordítani, de nem szűnt a csöpögés.
Hívta is a főnökét, hogy vagy a csatlakozás, vagy a tömítés, vagy a szerelés rossz. Utána persze a főnök engem is telefonhoz kért.
– Nos, komoly a probléma. Valószínűleg a csap rossz, így le kell engedni a teljes fűtéskört és kicserélni.
– Elnézést, de hallottam, amit a szerelője mondott. Erről szó sem volt.
– Hát, ezt így látatlanban nem lehet tudni. Az a baj az ilyen szutyok öreg berendezésekkel, hogy ha leszedi az ember, utána szenvedhet a visszarakással.
– Lehet… de nem lehetett volna visszarakás után jobban megnézni, hogy csöpög-e? Amikor még rendesen hozzáfértek a csatlakozáshoz.
– Miket képzel? Megnéztük. De az ilyen apró szivárgásokat nem lehet egyből kiszúrni.
– Nem volt ez annyira apró.
– Meg egyébként is, rengeteget szívtunk ezzel a radiátorral. Háromszor kellett leengednünk a vizet, annyira nem jött össze az alsó csatlakoztatás. A felesége nem mondta?
– De, említette.
– Na látja. Annyi időt elcsesztünk azzal a csatlakoztatással.
– De mégsem sikerült.
– Amennyi időt eltöltöttünk azzal a csatlakoztatással, az alatt mi mindent meg tudtunk volna csinálni. Például berakhattuk volna rendesen a mosogatógépet…
– Melyet végül én fejeztem be Önök helyett…
– Jó, megcsináljuk még ezt a munkát. Mikor vannak otthon napközben?
– Délután öt után. Illetve a szombat munkanap, de a nejem itthon lesz.
– Akkor szombat délelőtt megyünk.
– Várom Önöket. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Visszaadtam a szerelőnek a telefonját.
– Most mit szól? Tényleg le kell engedni az összes vizet?
– Dehogyis. A csöpögés a csap és a radiátor között van és ha elzárjuk a csapot, akkor megáll. Szerintem a stucni rossz.
– Úgy legyen. Maga szerint meg lehet azon a kis helyen szerelni?
– Nehezen.
– A főnöke azt mondta, szombaton küld ki valakit.
– Lehet, engem. Érzéke van, hogy megtaláljon. A XXIII. kerületből mentem haza, örültem, hogy hat óra körül hazaértem a XIV-be – ekkor rángatott ki ide, a XVIII. szélére.
– Sajnálom.
– Hja. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.

Nos, vérző szívvel, de ezt a társaságot is lehúztuk a megbízható szerelők listájáról. (A burkolókat már korábban lehúztuk.) Nem tudjuk nem észrevenni, hogy az előző lakásban is elcsesztek egy csatlakozást a falban, így az alattunk lakó hisztérikus üvöltözésből tudtuk meg, hogy leesett a fürdőszobájukban a plafon. Legalábbis a vakolat róla. Ráadásul ezzel az akcióval kapcsolatban derült ki, hogy a közös képviselő elsikkasztotta a biztosítási díjat, így szegény alattunk lakó két szék között esett a földre: nem kért kártérítést a vízszerelőtől, mondván, hogy úgyis van biztosítás – aztán később derült ki, hogy nincs. De legalább a közös képviselőt kirúgtuk.
No, mindegy, a vizesek nagyon erősködtek, hogy anyaghiba, ráadásul egy olyan elemben, mely ezer évenként romlik el, micsoda balszerencse. Akkor még el is hittem.
Aztán itt elkövették ugyanazt a hibát. Szerencsére a burkolók időben észrevették a szivárgást, így még vakolás/csempézés előtt tudtuk kirángatni a vizeseket, megszűntetni a szívárgást.
És most megint. Tudom, rengeteget küzdöttek ezzel a radiátor szereléssel. De ez nem mentség a tré munkára. Ha szar egy alkatrész, akkor vegyék észre és amennyiban reménytelen, akkor cseréljék le és ne hályogkovácskodjanak rajta. Különösen akkor ne, ha tudják, hogy hamarosan úgy be lesz építve a környék, hogy alig fognak hozzáférni.
A mentegetőzések, a magyarázatok, no meg a hozzáállás pedig egyszerűen elfogadhatatlan. Soha nem voltak itt akkorra, amikorra ígérték. Ha ehhez hozzáveszem a szó nélkül szétolvasztott vezetékkupacot – melyet állítólag nem vettek észre – akkor elég sötét a kép.
Pedig ránézésre szimpatikus a fazon, jól el lehet vele beszélgetni, meg feleségem egyik kollégájának közeli rokona, szóval nem csak úgy, az utcáról estünk be hozzá – de az utolsó csöpögéssel betelt a pohár.

Este még levezetésképpen összeraktuk a kölykök ágyait. A kommentjeimet inkább nem írom le, vannak olyan kifejezések, melyektől még ez a blog is elpirul.

Nagyon elhanyagoltam az utóbbi hetekben a hivatalokat – pedig lenne dolgom velük, rengeteg. A mostani hét reggeleit erre az ügyre terveztem szentelni.
Kezdtem ma az okmanyirodaval. 8.05-re ertem a kispesti irodahoz. (Ezt mar megszerettem: eleg gyors es van bent kihelyezett postahivatal is.) Egy ember volt elottem, az is olyan gyorsan vegzett, hogy eppen csak a nevemet tudtam rairni az urlapra. Kedves holgy fogadott, gyorsan beirtam az adataimat, ment minden, mint a karikacsapas. Egeszen addig, amig az uj cimemhez nem jutottunk. Kiderult, hogy bejelentkezni csak az adott keruletben lehet. Minden mas mehet keresztbe-kasba, de a bejelentkezes nem. Az is kiderult viszont, hogy beadhatom mas igenyeit is, igy markoltam egy adag urlapot.
Mivel tizre kell ugyfelhez mennem, nem akartam elpocsekolni a reggelt, igy beceloztam az ELMU irodat az Europarkban. Fel kilencre ertem oda, igy meg legalabb az epuletbe befertem. A mellekelt fenykep az ajto elotti sort mutatja, fel kilenckor. Az iroda kilenckor nyit.
Ez… egyszeruen eszmeletlen. Jol lathatoan honapok ota kaotikus a helyzet az ELMU-nel – de tesznek ra.
Igy hat hirtelen idomilliomos lettem. Nyilvan ebbe a sorba nem volt ertelme beallnom, aztan az ugyfelhez is hiaba mennek ennyivel korabban. Vettem egy lottoszelvenyt, majd beszedelegtem a Mekibe inni egy kapucsinot. Abba azert csak nem tesznek mestersegesen telitett zsirokat.
Mikozben wifi spotot keresgeltem, akkor esett le, hogy nagyjabol egy hete csodalkoztam ra epp itt, az epp itten uldogelokre, hogyan letezhetnek olyan alakok, akik ennyire raernek. Aztan most meg itt ulok es marhara raerek. Viccel az elet.

Délután keresett a villanyszerelő. Több beszélgetésünk is volt, megpróbálom szószerint idevésni azokat, bizonyítandó, hogy nem egyszerű az élet.

Vsz: Jó napot kívánok. Ma délután fél hatra volt megbeszélve, hogy kimegyünk. Esetleg nem mehetnénk egy kicsit korábban?
JoeP: Esélytelen. Még a fél hathoz is négykor kellene lelépnem, márpedig dolgoznom is kell.
Vsz: Hát, köszönöm.

Újabb hívás.

Vsz: Esetleg valamelyik gyerek nincs otthon, hogy beengedjen?
JoeP: Hmm… a fiam éppen a baleseti sebészeten van, nem tudom mikor ér haza. A lányomnak pedig nem ismerem a menetrendjét.
Vsz: És van esély rá, hogy ő otthon lesz?
JoeP: Tulajdonképpen igen. Rákérdezek, aztán visszahívom.

Telefon a csajszinak.

JoeP: Halló.
Dóra: Órán vagyok.
JoeP: Hívj vissza.
Dóra: Oké.

Fél órával később, ismeretlen számról.

Dóra: Én vagyok, hívj vissza, mert nincs pénz a kártyámon.
JoeP: Oké.

Joep: No, mikor érsz haza?
Dóra: Olyan fél három.
JoeP: Oké. Számíts rá, hogy te fogod beengedni a villanyszerelőt.
Dóra: Rendben.

Joep: A gyerek fél háromtól otthon lesz, mehetnek.
Vsz: Nagyon jó, négyre megyünk.

JoeP: Figyelj, négy óra tájban jönnek a szerelők.
Dóra: Oké.

Fél háromkor csörgött a telefon.

Dóra: Nem tudok bemenni a lakásba.
JoeP: Hogyhogy?
Dóra: Anya másolt kulcsot, de az nem nyitja a felső zárat.
JoeP: Na jó… de Barna ment el utoljára, és neki ugyanaz a másolt kulcsa volt – azaz nem tudta volna bezárni a felső zárat.
Dóra: Hát, nem tudom.
JoeP: Várjál, rémlik, hogy Anya odaadta a kulcsát Barnának, az a szerencsétlen meg bezárta a felső zárat is – te meg most nem tudsz bemenni.
Dóra: Valahogy így.
JoeP: Akkor menj hátra a teraszra, ülj le és foglald el magad.

JoeP: Van egy kis baj. Most nem fogom részletezni a történetet, de a lány nem bír bemenni a lakásba. Elnézést, de mégsem tudnak korábban jönni.
Vsz: Nagyon szomorú vagyok.
JoeP: Hát még a lányom.

Háromnegyed négykor.

Dóra: Bent vagyok a házban.
JoeP: Hogy sikerült?
Dóra: Időközben megjött Barna és a kulcsával bejutottunk.
JoeP: Ügyes.

JoeP: Szerintem baromira unhat már engem. Van egy újabb hírem: a gyerekek mégis bejutottak, mégis tudnak korábban menni.
Vsz: Dehogyis unom. Ez egy nagyon jó hír, már indulunk is.

Én negyed öt körül léptem le a munkahelyemről. Busz, metró, busz, hosszú séta az erdőn keresztül.
Pont a kertkaput nyitottam – éppen fél hatkor – amikor megállt a ház mellett a villanyszerelő autója.
– Dugóba keveredtünk – vonta meg a vállát a hapi, kérdő pillantásomra.

Nos a teámnak lőttek: ahogy bejöttek a fiúk, le is nyomták a biztosítékot. Viszont a munkát nagyon is megpörgették, félóra alatt végeztek. Éppen a tefilteremet áztatgattam, amikor bevillant, hogy akár még arra is lenne időnk, hogy elugorjunk bútornézőbe. Tea a kukába, mi a Kikába. Mit ád az ég, az íróasztal Barnának is, Dórának is tetszett, megnéztem, egyszerű mint az ék, ezt el sem lehet rontani. Ugyanez igaz a forgószékre is – és mivel mindegyik volt raktáron is, gyorsan megrendeltem. Nagy az autó, valahogy majd csak hazavisszük.
Aztán felszaladtunk még ágyat nézni. Kiderült, hogy a korábbi favorit, ha jobban alánézünk, elég gyenge eresztés – márpedig a kölykök szemmel láthatóan még a fejlődőkorban vannak. Szerencsére meg tudtuk győzni őket, hogy keressenek egyszerűbb, de masszívabb ágyat, éppen volt is raktáron, gyorsan megrendeltünk kettőt. Matraccal, mert a hölgy közölte, hogy az is kell hozzájuk. Habár roppant jó véleménnyel vagyok a pakolási tudományomról, de itt már egy kicsit elbizonytalanodtam. Oké, rendelünk szállítást – adtam be a derekam. Kifizettük, irány a szállító pult.
– Legkorábban csütörtökön tudjuk kiszállítani – közölte a fiatalember.
– És hány órakor?
– Délelőtt vagy délután jó?
– Leginkább délután négy után.
– Akkor már nem dolgozunk.
– Szombat jó? – vetette közbe Nej. Hja, aki szabit vett ki…
– Persze. Akkor szombat?
Barna kempingágya eltörött, a srác jelenleg földön alszik… meg egyébként is, itt van, kifizettük – aztán várjunk rá majd egy hetet?
– Nem, elvisszük most – makacsoltam meg magam.
– Ahogy gondolják.
Átmentünk az árukiadó részlegre.
– Te meg vagy bolondulva – agonizált Nej.
– Dehogyis – válaszoltam – csak szeretem a kihívásokat.
– Nem fog beférni. Két ágy, ágyneműtartóval, matraccal, két íróasztal és egy forgószék… meg mi. Egy személyautóval. Te meg vagy őrülve.
– A komplett konyhabútorodat is bepakoltam nemrég, emlékszel?
– Oké, azt se hittem el… de ez azért mégis más.
– Meglátjuk.

Megláttuk. Két bazi nagy kocsit toltak ki. A lapraszerelt ágy úgy nézett ki, hogy leszedték az ágy első/hátsó támláját – aztán a maradék már egy darab volt. Őszintén szólva nekem is elkerekedett a szemem. Kitoltuk a kocsikat, lepakoltunk róluk, majd felmértem a terepet.
– Három vagy négy forduló – közöltem Nejjel – de ráérünk.
Ekkor már este nyolc körül voltunk. De nem laktunk messze, jó idő volt, nem volt olyan elem, melyet legrosszabb esetben a tetőcsomagtartón ne tudtunk volna elvinni – szóval semmi ok sem volt az idegeskedésre. Elsőre felment egy ágy a tetőcsomagtartóra, a kocsi maradék részébe bepasszintottam az ágyvégeket meg a forgószéket. A második fordulóban elment tetőn a két matrac, odabent meg a két asztal – így utolsó fordulóra már csak egy ágy maradt, meg a teljes család az utastérben. Ehhez a fordulóhoz már fél tíz után pár perccel értem. Berongyoltam a parkolóba – és sehol senki. Se Nej, se Dóra, se ágy. Viszont jött egy biztonsági őr.
– Mit keres?
– Itt volt a nejem, a lányom és egy ágy.
– Nem azt viszik ott?
Odanéztem, amerre mutatott – hát a két csaj vitte azt a bazi nehéz ágyat kifelé a parkolóból, a másik biztonsági őr meg irányította őket. Padlógáz – kétszáz lóerő – odatéptem melléjük, letettem a kocsit, ők meg az ágyat, pont a sorompón kívül. A biztonsági őr meg pampogott, hogy fél tízkor be kell zárnia a parkolót. Felhajítottuk az ágyat a tetőre, lekötöztük és kurva keserű szájízzel indultunk el haza. Basszák meg, elköltünk negyedmillió forintot a tetves üzletükben és akkor nem elég, hogy nem tudnak várni öt percet a nyomorult sorompó leeresztésével, de a két kibaszott biztonsági őr meg simán elnézi, ahogy két nő – az egyik tizenhat éves – közel száz méteren cipel egy kurva nehéz ágyat.
Sajnos nekem is mindig csak utólag jut eszembe a helyes megoldás: pár méterrel korábban kellett volna megállnom, pont a sorompó alatt. Aztán szép kényelmesen felrakni az ágyat a tetőre és a biztonsági őr sipákolását – miszerint nem tudja fél tízkor lezármi a sorompót – verbális lealázással semlegesíteni.

No, mindegy. Végülis… volt egy fél napunk, amíg nem úgy néztünk ki, mint egy bútorraktár. Elmúlt.

A tegnapi kemény, de rövid nap után ma zsúfolt, ámde szapora napot terveztem.
Szokásos reggel 7-es ébredés. Nem, nem bolondultam meg – egyszerűen csak élvezem a korai természetet: a nap már süt, a madarak csicseregnek, de még alszik a város, sehol semmi mozgás.
Gyors reggeli és már mentem is molyolni a konyhába. A nagyvadak már leterítve, a tömérdek aprómunka viszont még hátravan. Igazán kellemes volt ránézni az órára, azt hívén, hogy már dél van – pediglen még csak tizet mutattak a mutatók.
Ajtók, polcok, vízszintezések, lefixálások… ilyesmikkel telt a délelőtt. Nem volt túl egyszerű, sem a kőműves, sem a burkoló nem hallhatott még sohasem olyan bonyolult fogalmakról, mint pl. derékszög.
12 előtt nem sokkal váltottam, nekiugrottam a fürdőszobaszekrényeknek. Azért ekkor, mert ilyenkor a legvalószínűbb, hogy sehol sem alszik senki. Aki viszont igen, az meg is érdemli az ütvefúrót.
Innen üzenem mindazoknak, akik képesek negyven centis vezetékkel szállítani egy fürdőszobaszekrényt, illetve képesek közvetlenül a fal mellett elvágni a kijövő vezetéket, szóval a jó édes anyátok. Legalább egy tábla csokit beledolgoztam, mire összejött a mutatvány.
Kora délután Nej és a leány elmentek beszerző körútra, én pedig hirtelen munka nélkül maradtam. Igaz, volt egy gusztustalan meló, de hamar beletört a bicskám. Arról volt szó, hogy a vizes frankón bepasszintotta a mosogatógépet, majd hozzáillesztette a bútor maradék részét – csak éppen kifelejtett néhány rögzítőelemet meg szigetelőcsíkot. De rendes volt, mielőtt pénteken elrohant, hogy ‘bocs, dolgom van’, szándékosan nem kötötte be a gépet, hagy könnyen ki tudjuk szedni, ha be akarjuk rakni az elhagyott cuccokat.
Na most, engem ilyesmikkel rendesen fel lehet húzni. Kifizettem a melót, aztán ‘bocs, nem érünk rá’. Viszont azt is tudom, hogy az van megcsinálva, amit én csinálok. Emiatt nekiálltam kiműteni a beszorított mosogatógépet, de meg sem moccant a lábleengedő csavar. Oké, akkor majd veszekszem.
Csakhogy a csajok sem jöttek, én meg már beújítottam egy újabb spamvédelmet is a blogon, aztán még mindig nem jöttek az ebédemmel, így végül aládugtam a kezem a gép alá, majd sikerült pár milimétert megemelnem, miközben a másik kezemmel meglazítottam a csavart. Innentől sima volt, le tudtam engedni és már húztam is kifelé a gépet. Jött a következő trükk: amint ráaggattam minden kelléket, a szigetelés miatt már nem fért vissza a lyukba a dög. A már rögzített, lefúrt munkalapos szekrénysor két darab hatvancentis elemét kellett arrébbrakni 1 miliméterrel. Ilyenkor nem szabad gondolkodni, nem szabad dühöngeni, neki kell ugrani bontani. Ha csak megfordul a fejem, hogy azért dobták össze ilyen gyorsan a vizesek a melót, hogy még pénteken megkapják a pénzt – a dühtől nem is lenne kedvem dolgozni. Szóval csülökre.
Este hat körül jutottam oda, hogy le lehet rögzíteni az egész sort – újra. Az összes konyhagép be volt kötve, habár a mikró még csak ideiglenesen. Holnap délután jönnek vissza a villanyászok. Az egész társaságból ők voltak egyedül korrektek – nem tudtak befejezni egy félórás melót, így inkább visszajönnek hétfőn. Nem mondják, hogy ezt a kis munkát már meg tudom én is csinálni, csókolom, itt a számla. A burkolókról meg nem is beszélve: én elég sokáig erőlködtem, hogy szedjék fel a régi járólapot és csak utána tegyék le az újat, ők meg viszonterősködtek, hogy a régi olyan atombiztosan van lerakva, hogy simán rá lehet menni flexibilis ragasztóval. Végül ez lett. Aztán most szoptuk meg, hogy amikor már mindent összeraktunk, a bazi nehéz tölgyfa ajtót nem tudtam visszarakni: magasabb lett az alapszint, le kellene vágni 12 milimétert az ajtó aljából. Mint írtam, nem vagyok egy veszekedős típus, de most kedvem lett volna felhívni a burkolót, hogy van egy kis asztalosmunkája is. Persze nem ez lesz, az ilyen kierőszakolt melóban nincs köszönet, inkább ráköltök valamennyit és megcsináltatom. Hogy én nem vágom le dekopírfűrésszel, az biztos. Egyszer már próbáltam, az ökörhúgyozás lineáris regresszió volt az én vonalvezetésemhez képest.
Visszaugorva az elhagyott fonalhoz: már a jövő hétvégére gondolva leszaladtunk a KIKÁ-ba, ágyat, íróasztalt nézni. Naná, hogy vasárnap este hétkor zárnak – így öt perc után ki lettünk dobva. És ezért az öt percért zuhanyoztam le, öltöztem át. Utána otthon ugyanis visszavedlettem koszos, büdös szerelővé és nyomtuk tovább. A végső aktus volt a hűtő kipakolása majd bemozgatása a konyhába. Itt történt egy kis baleset, amikor próbáltam az új helyen vízbe állítani, beragadt az egyik állítható láb. Megkértem Barnát, hogy emelje meg, amíg én megpróbálom meglazítani – aztán olyan szerencsétlenül emelte meg, hogy megrántotta a derekát. Lehet, hogy holnap orvoshoz megy.
Nem sokkal később derült ki a konyhaajtós balhé, szóval így estére elég vacak lett a kedvem. A visszaszerelt radiátor csöpög, hívhatjuk vissza a vizest. Még jó, hogy a burkoló vakolás előtt kiszúrta, hogy az egyik falon belüli szerelésük is szivárgott – azt legalább javították. És akkor még itt van a koszos konyha, az összefestett ablakkerettel. Pedig ma estére már mindennek flottul mennie kellett volna.

Na, nem szomorkodok tovább, megyek aludni.

Még mindig nem bírok kiszabadulni a konyhából. (Pedig pár héttel ezelőtt úgy képzeltem, hogy a konyhával nekem semmi dolgom sem lesz. Hogyan fajulhatott idáig a helyzet? Nem tudom.)

Délután buliba voltam hivatalos, a cél az volt, hogy addig fel kell aggatnunk négy darab 60 centis Faktum (Ikea) szekrényt meg egy sarokelemet. Nem voltam különösebben ideges, ez két-három óra munka, simán meglesz. Aztán az első, legnehezebb elemnél becsapott a ménkő. Beton. Pont ott, ahová a lyukakat fúrni kell. Ráadásul elsőre el is böktem, fél centivel lecsúszott a kész lyuk, újra kellett fúrnom. Ekkor mondta azt az utolsó vídia fúróhegyem is, hogy kampec. Meg csavarból is be kellett szereznem valami vastagabbat. Irány a Baumax. Hogy én mennyire utálom ezt az üzletet: harmatgyenge választék, mindig hihetetlenül hosszú sor a pénztáraknál. Most például egyszerűen nem volt darabban vídia hegy. Csak hatos készletben árulták, egy doboz 280 forint volt. Elképzelheted, ennyi pénzért mit tudtak. Csúnyán néztél rájuk, elgörbültek. Bedobtam 3 dobozzal, a hátralévő hat lyukhoz talán elég lesz.
Az első lyukkal még úgy-ahogy elboldogultam, a készletből csak egy hegyet intézett el. De aztán jött a bajnok lyuk. Szépen egymás után nyírta ki a komplett első dobozt, úgy, hogy egy milimétert sem haladtam előre. Ennek a fele sem tréfa. Szerszámosládám egyik sarkában volt a Szent Fúrófej, egy ipari gyémánt heggyel ellátott vadállat. Nagyon régen vettem, nagyon drágáért. Nekiugrottam – és rögtön éreztem, hogy ez igen, rögtön ezzel kellett volna kezdenem. Ment, mint kés a vajban. Aztán megakadt. Kezdtem nem érteni. Kivettem a fúrót – és csak egy csonk fityegett a végén. Bakker, az ipari hegy leolvadt róla. Amikor azt hittem, hogy hatolok befelé mint állat, akkor a fúrófej olvadt el. Igen, ekkor jutott eszembe, hogy ez szintén Baumax termék volt. Bontottam egy újabb doboz vídia fúrófejet. Nem is nagyon szaroztam a kicsomagolással, egyből kettétörtem a műanyagot. Ez a doboz is elvérzett: a vékonyabbak elhajlottak, a vastagabbakról lekopott a vidia fej. Végül kivettem a legkevésbé elgörbült legvékonyabb fejet és nagyon óvatosan megindultam vele. Ez a stratégia bevált, majdnem tíz perc alatt, de összejött az ötcentis lyuk. A tágítása már nem volt olyan vészes, arra a régi fúrófejeim még jók voltak.
Ekkor lettünk készen a második szekrénnyel és már kettő óra volt. A továbbiakban ez a technika maradt: görbe vékony fúrófejjel türelemjáték (különösen a szomszédok idegein), aztán kézzel-lábbal tágítás. Nyilván nagyon alaposan kellett bejelölnöm mindent, ilyen viszonyok mellett esélyem sem volt plusz lyukakat fúrni.
Negyed ötre lettem készen. A buli már dél óta ment. Két pár virsli, gyors zuhany, kerékpár elővakarása a kupacok alól, skera.
Jó volt. Leeresztettem. Végre nem hajtott az óra, ülhettem kényemre-kedvemre. Tudom, hogy holnap megint hajtunk, sőt még két hétig sem lesz sok érkezésünk pihenni – de ez a délután nem erről szólt. Beszélgettünk a régi kollégákkal, vigyorogtunk a kölyökcsapat szeleburdi játszadozásán, ettünk, ittunk.

Valamivel nyolc után értem haza. Természetesen első utam a konyhába vezetett. Addigra már egy kicsit ‘konyhásabb’ lett, jól esett állni és nézegetni. Nem sok kell neki és tényleg működni fog. Megsimogottam a tűzhelyet. A kis aranyosat. Nej jól beleválasztott: a sütő 3 KW-os, a főzőlap pedig 7,1. Igen, jól olvastad. Ez egy olyan cucc, hogy 10 másodperc alatt elszenesíti a tűzhelyre feldobott malacot. Igaz, cserébe direktben kell csatlakoztatni Paksra. Csak a sütőnek külön kört csinált a szerelő, de ő sem számított ekkora értékre. Ehhez 40 amperes biztosíték kellene, de annak semmi értelme, mert az egész ház biztosítéka is csak 25-ös. Sőt, az Elmü is csak 32-ig cserél.

Nem egyszerű konyha ez, én megmondtam.