Ma este megint szinházban voltunk. Hamlet nézett meg minket a Bárka szinházban.
Nem, nem elírás. Ez egy úgynevezett formabontó darab volt, ahol többé-kevésbé aktivizálták a nézőket is.
Azzal kezdődött, hogy már jegyvásárláskor felhívta a hölgy a figyelmemet, hogy vihetünk zenei cédét és akkor azt beépítik a darabba. Emellett erősen kérnek mindenkit, hogy hozzon valami apróbb tárgyat, mert azokat is megpróbálják majd szerepeltetni.
– Hmm. Rendben. Koponyájuk ugye már van? – kérdeztem rá.
– Persze, de az már unalmas. Nem használjuk.
Mindenesetre azért van egy sejtésem, miért akarták ellopni Szegeden a koponyát a patológiáról.
– És ha lehet, legyenek itt egy negyedórával korábban.
– Miért?
– Mert egyrészt ekkor fogják Önök szétpakolni a székeket oda, ahová ülni szeretnének, másrészt ekkor fogják szintén Önök kiválasztani, hogy kik játsszák az egyes szerepeket.
– A színpadon fogunk ülni?
– Nem lesz színpad.

Kegyetlen Színház.

Ehhez képest ma elment az idő, az utolsó pillanatban értem haza, még át is kellett öltöznöm, rendberakni valahogy a lakást (áram- és vízszünet is volt a nap során) – és csak ekkor jutott eszembe, hogy negyedórával korábbra kell mennünk, meg vinni is kell valamit.
Drága dologról nyilván nem lehet szó. Azt ígérték, visszaadnak mindent – de a francnak sincs kedve előadás után sorbaállni. Nézzük, mit selejteztünk ki az utóbbi időben.
Napok óta kerülgetünk egy fregolit az előszobában, melyre Barna a hétvégén rávetődött. Nem rossz… de egy kissé el lett törve. A konyhai mérleg! Két hete ott figyel az előszobában az is, még nem volt időm levinni a kukába. Egész jó… de baromi koszos. Már beöltözve megpróbáltam megpucolni, de a vízhiány utáni első csapmegnyitás hozta szokott formáját – a levegős csőből egy jó adag mangános trutymó lőtt hasba. Káromkodva basztam földhöz a mérleget – így egy újabb remek kellékkel lettek szegényebbek a fiúk. Végül Barna régi fényképezőgépét vágtam zsebre – azt, melyet fogalmam sincs, miért őrizgetek azóta, hogy a gyerek leejtette egy húszméteres létráról a Szlovák Paradicsomban.

Épp időben érkeztünk. Az előcsarnokban már volt néhány perverz alak, sárga gumikacsával, lila locsolókannával… meg hasonlókkal. Szerintem mi sem lógtunk volna ki a fregolival.
Betereltek mindenkit a terembe, majd közölték, hogy hátul lehet széket vételezni, majd mindenki oda teszi le, ahová akarja – feltéve, hogy az nem szőnyeg. Utána kérték a cédét. Meg sem próbáltam saját zenét vinni – amióta az esküvőnkön az anyakönyvvezető maffia elszabotálta a Jethro Tull kazettát, azóta nem hiszek az ilyesmikben. Végül először sorsolással, később kő/papír/ollóval ki lettek választva a színészek, indulhatott a darab. Ja, a kellékek. Minden felvonás előtt tíz másodpercig fel kellett emelnünk a vitt cuccokat – ezalatt mérték fel a színészek, hogy miből élnek. Aztán letettünk mindent magunk mellé, a felvonások alatt pedig a szereplők bátran használták a tárgyakat. Hát, születtek érdekes megoldások. Poloniust például teniszlabdával szúrták le. Húsz méterről. Ofélia levelét tamponosdobozból olvasták fel. Hamlet hatvan centis svédfogóval kergette a szellemet. A fényképezőgépet Rosencrantz használta fel, hogy Hamletet ellessék, mi bántja titkon úgy. (Vagy Guildenstern? A franc se tudja, ezt a kettőt mindig keverem.) No, szóval az őrület az biztosítva volt – kár, hogy ez az egész a darab minőségének a rovására ment. Amikor egy drámai ponton a közönség nem feszülten figyel, hanem harsányan vigyorog… az paródiának nem rossz ugyan, de itt azért voltak jelek, hogy az eredeti szándék bizony komoly volt. Az olyan jelenetekkel sem tudtam mit kezdeni, mint amikor Hamlet elég brutálisan ödipuszizott Gertrúddal… vagy amikor Fortinbras-szal csókoloztak, miközben Hamlet szenvedélyesen markolászta a norvég hadvezér melleit. Remélem, a kölykök nem zavarodtak teljesen össze. (Dóra előtte mit összeörült, hogy ez neki úgyis kötelező olvasmány lesz. Hát, ha ez alapján kellene beszámolnia a darabról… lenne meglepetés.)
De mindezektől még akár lehetett volna jó is az előadás… de sajnos nem volt az. Nem szívesen mondok ilyet, de véleményem szerint a színészek teljesen szétjátszották a darabot. Ripacskodás folyt gyakorlatilag végig, megspékelve provokatív elemekkel, nézők bevonásával, meghökkentő jelenetekkel, a váratlan kellékekkel történő improvizációval… hatásvadász volt az egész, a katarzis minimális esélye nélkül. Szerintem.