Category: Műértés

El tudod képzelni, hogy a Cinderella névre rímel a schneller szó?
Nem egyszerű.

Van ez az EAV (Erste Allgemeine Verunsicherung, Első Általános Elbizonytalanító), nagy-nagy kedvenc osztrák zenekar. Már eleve osztrákok, meglehetősen sajátos kiejtéssel, de a zenekar imidzséhez hozzátartozik, hogy még ezt is halálra gyalázzák. (Az a különleges német humor.) Néha úgy érzem, mintha nem is németül énekelnének. Időnként rá szoktam keresni a dalszövegeikre (mert egyszerűen nem lehet érteni), nos ezek a dalszövegek rendszerint tele vannak elharapásokat jelképező aposztrófokkal.

Na jó, nézzük a példát. Hogyan ejtjük Hamupipőke nevét? Jó magyarosan: Szinderella. Mi, magyarok meg a schneller (gyorsabb) szót simán snellernek mondjuk. Mi.

Komm Cinderella hol die Wurst vom Keller
Komm Cinderella bevor die Turmuhr läut
Komm Cinderella mach ein wenig schneller
– EAV: Cinderella –

Egyszerűen a ‘Keller’ helyett azt mondják, hogy ‘Kella’, a ‘schneller’ helyett meg azt, hogy ‘snella’. Probléma megoldva.

Planet Earth is blue
And there’s nothing I can do

Ezzel az írással régóta tartozom magamnak: már januárban összeállt a fejemben, de hülye voltam, nem írtam le, most meg kezdhetem előlről.
Imádok kétszer dolgozni.

David Bowie-ról lesz szó. Aki nem volt mindig világhírű művész, sőt. Eleinte kifejezetten vacakul mentek a dolgai, az ügynöke nem volt se jó, se becsületes. Gödörben volt, na. Aztán menedzsert váltott és az új kitalálta, hogy mi lenne, ha David írna egy dalt az Apollo11 1969-es landolására. Írt is egyet, melyen meglehetősen érződik a 2001 Űrodisszeia hangulata. A dal elég nehezen indult be, de aztán hamar bekerült a top3-ba és ma is Bowie egyik legismertebb, legtöbbet játszott dala.

Viszonylag nehéz kitalálni, miről is szól. Major Tom, az űrhajós elindul az űrbe, kilövik és a földi irányítóközpont (Ground Control) kommunikál vele. Először is gratulál neki a sikeres starthoz, nyalizik is egy kicsit (“az egész világ szeretné tudni, milyen pólót viselsz”), Major Tom rácsodálkozik a világúrre, szóval jól megy minden, beszélgetnek. Egy ideig. Aztán Tom megkéri Ground Controlt, hogy adja át az üzenetét a feleségének, miszerint nagyon szerette… és megszűnik a kapcsolat. “Your circuit’s dead, there’s something wrong. Can you hear me, Major Tom?”

Természetesen beindultak a spekulációk. Abban a legtöbb értelmező egyetértett, hogy Major Tom valahol David Bowie alteregója. Az is sanszos, hogy Ground Control valami apafigura, egy mentor, aki büszkén figyeli, hogy a mentoráltja milyen messze jutott, mennyire jól végzi a dolgát. Van egy olyan értelmezés is, hogy Ground Control a hétköznapi életet, a társadalmat, a szociális hálózatot képviseli, Major Tom – Bowie – pedig egyszer csak kiszakad, kiszakítja magát ebből. Elnézve Bowie életrajzát, ebben is lehet valami.

Ugyanis 1980-ban jött a következő dal.

Ha az előző videót nehéz volt értelmezni, ezt aztán végképp. Ami nagyon erősen valószínű, az az, hogy ebben a dalban akarja viágba suttogni, világba ordítani Bowie a drogfüggőségével kapcsolatos érzéseit, félelmeit, fájdalmait. Volt mit. Bowie ekkoriban iszonyatos mennyiségű kábítószert tolt. Ahogy később nyilatkozott, a hetvenes évek kimaradtak nála, semmire sem emlékszik belőlük. Pedig ekkor követte el a legnagyobb sikereit. Minden koncerten, minden studiófelvételen időben megjelent, pontosan énekelt… de mindezt robotpilóta üzemmódban. Amikor pedig éppen tiszta volt, akkor elöntötte a bűnbánat és a szégyenkezés.
Olvastam egy elemzést, ahol az Ashes to Ashes dalszövegét egy kábszerfüggő monológjaként próbálták értelmezni… és nekem ez jött be a legjobban.
Úgy indul, hogy Ground Control társaságban mesél egy régi haverjáról, akit csak Action Man-ként említ. Elmondja, hogy kapott tőle egy üzenetet, miszerint ez a bizonyos haverja – Major Tom – nagyon örül, hogy újra kapcsolatba kerültek és beszél is magáról, de ezek nem jó hírek. Itt jönnek be a kokós utalások és úgy általában minden, ami a társadalmonkívüliséghez kapcsolódik. Azaz az elszakadás nem sikerült túl jól. Major Tom-nak kifejezetten rossz véleménye van magáról, és bár megemlíti, hogy most már tényleg le fog jönni a szerről, de az egészből nagyon érződik, hogy nem ez az első fogadkozás és valószínűleg ez sem fog sikerülni.
A zárásként ismételt versszak mindent elmond.

My mama said to get things done
You’d better not mess with Major Tom

Azaz
Anyu azt mondja, legyél jó fiam, kerüld Major Tom-ot.

Ez a szomorú brománc másokat is megihletett. Nem gondoltam volna, de ebbe a sorba illik egy Peter Schilling dal 1983-ból. Korai diszkó, eredetileg németül.

Ismertem, persze, de akkoriban a fene sem gondolta volna, hogy ez egy Bowie parafrázis. Pedig az. Elég végighallgatni, – na jó, olvasni – a dalszöveget, az egész gyakorlatilag végig Major Tom-ról szól. Csak éppen egy kicsit másképpen.
A küldetés persze ugyanaz, Major Tom ugyanúgy lelép a végén, de itt nem annyira határozottan.

Across the stratosphere, a final message
“Give my wife my love,” then nothing more
Far beneath the ship the world is mourning
They don’t realize he’s alive
No one understands, but Major Tom sees
“Now the light commands, this is my home
I’m coming home”

Azaz már mindenki azt hitte, hogy Major Tom elveszett, de nem, él… és haza akar menni. Ground Controlhoz. A társadalomhoz. Apucihoz.

Most, meglehetősen fura módon, nem a szöveget és nem a zenét fogom boncolgatni, hanem a videót. Az üzenet ugyanis abban van.

1. Persze, szatirikus, ironikus. Az autóroncsokból összeeszkábált űrhajó a hulladékudvarban. Major Tom önbizalomtól duzzadva ül a volánnál. Odalent a tűz mellett melegedő öreg hobók meg… nos, ők a Ground Control. Supportívak, integetnek Major Tomnak, amikor kilövik. Örülnek neki.
Azaz amit Major Tom és a Ground Control olyan nagy dolognak véltek, az csak az ő viszonyaik között volt nagy.

2. És a vége. Amikor a dal és a dalszöveg optimistán azt ismételgeti, hogy Major Tom él és haza akar, haza fog jönni… a képen meg azt látjuk, hogy a leszállókabin kigyullad és szénné ég a levegőben. Ennyit Major Tom hazatéréséről. Ennyit arról, hogy Bowie lejön a szerről és visszaintegrálódik a társadalomba.

[PS]
Ezt meg csak úgy, a végére. Egy érdekes feldolgozás.

[Update]

Eskü, hogy nem láttam a Walter Mitty Titkos Élete című filmet, de még csak nem is hallottam róla (egyáltalán nem nézek se filmeket, se sorozatokat), az alábbi videót is csak a Youtube tolta elém, látva, hogy érdekel a téma. Az érdekes az, hogy így _is lehet_ értelmezni Bowie szövegét. Kilépés a megszokott életből? Pipa. Egy mentor hatására? Pipa. Üzenet az asszonynak, hogy jó volt veled, de most már megyek? Pipa. A világ szép és én csak gyönyörködni akarok benne? Pipa. A nagy különbség – melyre a későbbi Ashes to Ashes mutat rá – hogy Stiller a szabad, boldog, minőségibb élet felé lép ki a komfortzónájából, Major Tom meg pont ellenkezőleg.
Ami különösen megfogott a videóban, az az, hogy valamikor én is így értelmeztem ezt a dalt. Ezért is volt nagy kedvencem, és amióta ilyen tempóban halmozódik mindenfelé a szar és rohamtempóban rohad minden, gyakorlatilag már semmi más nem érdekel, csak összepakolni az aktuális felszerelést és menni neki a világnak. Egyáltalán nem véletlen, hogy évekig az írás bevezető idézete volt a blog mottója. (És a mostani is erre utal, mint ahogy a Facebook profilképem is.)

Jim Steinmanről már többször is írtam, szerintem zseni volt a pali, de nem akarom ismételni magamat. Inkább előszedek egy példát, amelyről még nem írtam. Egyik dalában bukkan elő az a koncepció, hogy az emberek olyanok, mint egy-egy autó: a test maga az autó teste, motorral, karosszériával, elektronikával, meg minden egyébbel, a lélek pedig a sofőr, aki vezeti, illetve üzemelteti az autót. Eddig semmi különös. Csakhogy a dalban jön a csavar. Van ez a látszólag idióta kifejezés, melyet Amerikában a külső visszapillantó tükörre kell matricázni: “Objects in the mirror are closer than they appear”. Ott mindenki látja, naponta többször is, hol röhögnek rajta, hol csak legyintenek, de semmi különös. Ellenben ha Steinman koncepciójába helyezzük… mindjárt elgondolkodtató költészet lesz belőle.

Hogy változnak koronként az eszmények. Rubensi nőalakok vs Twiggy. Férfiaknál pedig a… péniszek. Manapság a nők – valami félreinformáltságból – elvárják a nagy péniszt. Pedig. Az átlagos hüvelyméret 16 centi hosszú, az átlagos péniszméret 10-14 centi, látszik, hogy ez így rendben van. Egy hosszabb pénisz öröm helyett már fájdalmat okozna egy átlagos nőnek. A fütyi vastagsága más téma, ott tényleg gáz a kellő vastagság hiánya, persze fantáziadús játékossággal ezen is lehet segíteni, de tény, dolgozni kell.
Ennek ellenére valamiért elvárás a nagy méret és akinek az van, az az élet királya.

Nem volt ez mindig így.

Az ókorban a műveltséghez, a kulturált gondolkodáshoz – legalábbis köztéri szobor szinten – decens pénisz járt. Jelképezve, hogy az illetőt nem az animális vágyak tombolása vezérelte, hanem a kifinomultság. Pénisze éppenhogy csak volt, gyakorlatilag kizárólag a szaporodás miatt. Lásd Dávid. (Aki úgy egyébként nagy nőfaló volt, de itt most az eszméről van szó, nem a valódi emberről.) (A mai turistacsajok meg hülyén vigyorognak a szobornál, hogy nézd már, milyen kicsi fütyije van a nagy hősnek. Pedig az alkotó csak arra utalt vele, hogy Dávid milyen emelkedett lélek volt.) Értelemszerűen az animális lényeknél (szatírok, vademberek, barbárok) pont fordított volt a helyzet. Náluk éppenhogy eltúlozták a pénisz méretét. Biztos mindenki látott már görög ajándékboltokban gigantikus péniszű vicces szobrokat. Ezek itt például random szatírok.

Szóval, igen. Az a híres ember, akit akkoriban nagy farokkal ábrázoltak, nyugodtan vehette sértésnek. Hogy ő csak erre az egy dologra alkalmas, annál komolyabb gondolkodási szintekre már nem.

[PS]
Ez már utólag jutott eszembe. Nejjel csavarogtunk jó régen Rómában és valahol a Trastevere környékén futottunk bele egy picike szobrászműhelybe. Nem, nem szobrokat készítettek ott, hanem szoboralkatrészeket. Tudtad, hogy orrok, fülek, ujjak és igen, péniszek is, egyszerűen csak úgy felcsavarozhatók egy szoborra? Ma már itt jár a renoválás. És mit tippelsz, volt nagy pénisz? Nem volt. Csak decens. A nagy pénisz a görög ajándékboltokban van, a szatírok polcán.

Igazából nem is tudom, hogyan kezdjem. Talán a legegyszerűbb lenne hivatkoznom erre az írásra, miszerint megírtam már. Csak persze nem mindegy, hogy hogyan és miért… és legfőképpen, mire hegyeztem ki akkor az írást.

Az egész onnan indult el, hogy bringáztam és megint eszembe jutott Müller Péter írása. Egy kicsit csócsáltam, egy kicsit töprengtem rajta, majd arra jutottam, hogy kedves Péter, minden tiszteletem mellett csak azt tudom mondani, hogy b@szd meg te a lovat. Ugyanis a mondat addig rendben van, hogy ti a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején letettetek valami nagyon fontosat az asztalra (Nirvánia), nagyon súlyos szövegek voltak, mély mondanivalóval, erős közéleti töltettel és ez nagyon rendben volt (írja ezt egy akkori alteros)… szóval oké, de ezt lezárni azzal, hogy bezzeg a mostaniak (Republik) meg a léggömböt hámozzák, a semmit csomagolják, az minimum szemétség.

Szóval ez volt az alapgondolat. Ezt csócsálgattam a bringázás során.

Természetesen felmerült, hogy azért leszólni valakit, mert nem forradalmár, hanem egyszerűen “csak” zenél, az önmagában is szereptévesztés.

Az, hogy szerinte egy szövegnek mindig mélynek, katarzisra döbbentőnek kell lennie, szintén szereptévesztés. Itt lehetne utalni az operákra, a kórusművekre (ahol legtöbbször még csak nem is értjük a szöveget, de nem is az a lényeg, hanem az emberi hang, mint hangszer hangzása), de ide lehetne sorolni az ún. látomásos szerzőket (Bereményi, Lovasi), akik szintén nem könnyen érthetőek, bár tény, hogy könnyebben asszociálhatók, mint a repül a bálna.

Mind a két fenti felvetés kifejtése önmagában is megérne egy-egy írást, de most a harmadik felvetést bontanám ki, mivel a téma önmagában is a kedvencem. Ez a szürrealizmus.

Kérdés, válasz. Minden tárgy, minden természeti esemény egyben kérdés is, melyekre egy másik tárgy, egy másik természeti esemény létezése a válasz. A boncasztal. Röné. Ahol Magritte illusztrált írásaiból értettem meg, hogy a boncasztalos definíció – Esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon – nem vicc. (Pedig akár az is lehetne, eleinte annak tartottam. De ha azt hiszed, hogy ezek vicces fiúk, akkor nézd meg Dali és Bunuel filmjét, az Andalúziai Kutyát. Már ha van gyomrod hozzá. Elméletileg egyébként Dali is olyan vicces csókának tűnik, nos, én elolvastam néhány könyvét, nem az.)
Tuba: kérdés. Bedőlő szék: válasz. Az ég: a környezet.
Esernyő: kérdés. Varrógép: válasz. Boncasztal: a környezet, ahol a kapcsolatnak értelme van. (Pontosabban nincs, de épp ez a lényeg.)

Lautréamont itt úgy ír le egy fiatal fiút, hogy “szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”. André Breton szintén gyakran használta ezt a sort a szürrealista diszlokáció példájaként. Max Ernst definiálta a szürrealista festmény szerkezetét Lautréamont “véleletlen találkozás a boncasztalon” sora nyomán mint “két valóság összekapcsolását, amelyek sehogy sem illeszkednek egymáshoz, olyan körülmények között, amelyek sehogy sem illeszkednek hozzájuk”.
– Wikipedia –

“Amikor egy esernyő, amelynek ártatlan rendeltetése egyszer és mindenkorra adottnak tűnt, egyszer csak egy másik, tőle nagyon különböző és nem kevésbé abszurd tény, a varrógép társaságában találja magát, méghozzá egy olyan helyen, a boncasztalon, ahol egyikük sem érezheti magát elemében, akkor, és pusztán ezáltal, e dolog megszabadul ártatlan rendeltetésétől, és elveszíti önmagát; a relatív kerülőútján keresztül az abszolút hamisságból egy új abszolútumba jut, amely igaz és költői; az esernyő szeretkezni fog a varrógéppel. Ez a nagyon egyszerű példa jól megvilágítja az egész eljárás természetét. A szerelmi aktushoz hasonló tiszta cselekedeteket követő teljes átváltozás minden olyan alkalommal szükségképpen bekövetkezik, amikor adottak a kedvező körülmények – két olyan tény párosodik, amelyek nyilvánvalóan nem párosodhatnának, méghozzá egy olyan síkon, amely nyilvánvalóan nem felel meg a természetüknek.”
– Max Ernst –

Ebben a törekvésben az elméleti kutatások használhatatlanok voltak, éppen ellenkezőleg egyedül a gyakorlati kísérletek vezethetnek eredményre. „Egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon” (Lautréamont) ma már általánosan ismert és követett példa, és a szürrealisták által felfedezett jelenség klasszikus mottója. Hasonlóan megfogalmazható tétel: Két vagy több elem egybekomponálása ezen elemek természetével ellentétes háttérben kiválóan alkalmas egy hatalmas költői emóció felkeltésére. […]
– Max Ernst –

Izé, akkor most hol is járunk? Hát ott, hogy

Tehát amikor ott vagyunk, hogy a Republik szövegeiben látszólag véletlenül odahajigált szavak, mondatok váltják egymást, az minden további nélkül lehet a tudatalattira alapozott költői eszköz is. Persze, lehet kóklerség is, nyilván, de azért ez messze nem ilyen egyszerű.

Unokatesóm művészember. Kamaszként kisérletezett azzal, hogy összegyűrt egy papírlapot, festékhengerrel végigment rajta, majd kiegyengette. Lett rajta egy véletlen minta. Ilyenből csinált néhányat. A tanárai elájultak a képektől, szerveztek is belőle egy kiállítást az iskolában.
Van-e hangja a kidőlő fának, ha nincs a közelében senki?
A válasz mindkét esetben ugyanaz: definíció. Ha az a meghatározás, hogy a zaj az a rezgés, mely a levegőben keletkezik (adó), amikor dől a fa, akkor igen, van hangja. Ha az a definíció, hogy a zaj az a rezgés, mely a dobhártyán keletkezik (vevő), akkor nincs, hiszen nincs a közelben dobhártya.
Ugyanez az első példánál is. Mi a művészet definíciója: az, amit a művész ki akart fejezni (adó), vagy az, amit a közönség kiolvasott a művéből (vevő)? Mi van akkor, ha a művész nem akart kifejezni semmit, csak random csinált valamit, de a közönség mégis mélyértelmű dolgokat olvasott ki belőle? Művészet ez?
Véleményem szerint mindegy.
Mindegy, hogy Cipő begombázva hajigálta össze a szavakat (megjegyzem, ez is egy értékelhető alkotói metódus, hogy ne menjek messzebbre, Samuel Coleridge, Keith Richards, vagy Bérczesi Robi), illetve tudatosan válogatta össze, ráerősítendő a dal hangulatára. A lényeg, hogy működik, az ének, az emberi hang eleve kell a hangzásba, a szöveg meg segít kialakítani a hangulatot. Hogy nincs világos értelme? Miért, a szürrealizmusnak van? Még egyszer, ezek a kérdés-válasz dolgok a tudatalatti szintjén működnek.

A furcsa az számomra, hogy Müller Péter, akinek a tudatalatti mondhatnám a második otthona, pont ő nem értette ezt. Cseh Tamás vette a lapot és csinált egy közös lemezt Cipővel, melyen egymás dalait énekelték. Koncz Zsuzsával is dolgoztak együtt.

„nehéz a szövegírót elválasztani a dalszerzőtől és az énekes figurától, de Cipő dalainak jelentős része épült a költészetbe fordult szövegsorok mágikus erejére, ahol a legősibb dalforma, az énekelt ritmusos szöveg mindig többet üzen a megfejthető jelentésnél”
– Bródy János –

Ez nekem azt mutatja, hogy a Republik dalok szövegei is tudatosak, tudatosan ilyenek, nem pedig véletlen összehajigálások.
De ez, mint ahogy írtam is, mindegy. A lényeg, hogy a hallgató hogyan értelmezi.

[PS]
Megkérdeztem a chatgpt-t, hogy szerinte a ‘Repül a bálna’ című dalban mit akart mondani a művész?
Ez volt a válaszban: A szöveg abszurd, repetitív és látszólag értelmetlen, de éppen ebben rejlik az ereje.