Category: Műértés

Decens pénisz

Hogy változnak koronként az eszmények. Rubensi nőalakok vs Twiggy. Férfiaknál pedig a… péniszek. Manapság a nők – valami félreinformáltságból – elvárják a nagy péniszt. Pedig. Az átlagos hüvelyméret 16 centi hosszú, az átlagos péniszméret 10-14 centi, látszik, hogy ez így rendben van. Egy hosszabb pénisz öröm helyett már fájdalmat okozna egy átlagos nőnek. A fütyi vastagsága más téma, ott tényleg gáz a kellő vastagság hiánya, persze fantáziadús játékossággal ezen is lehet segíteni, de tény, dolgozni kell.
Ennek ellenére valamiért elvárás a nagy méret és akinek az van, az az élet királya.

Nem volt ez mindig így.

Az ókorban a műveltséghez, a kulturált gondolkodáshoz – legalábbis köztéri szobor szinten – decens pénisz járt. Jelképezve, hogy az illetőt nem az animális vágyak tombolása vezérelte, hanem a kifinomultság. Pénisze éppenhogy csak volt, gyakorlatilag kizárólag a szaporodás miatt. Lásd Dávid. (Aki úgy egyébként nagy nőfaló volt, de itt most az eszméről van szó, nem a valódi emberről.) (A mai turistacsajok meg hülyén vigyorognak a szobornál, hogy nézd már, milyen kicsi fütyije van a nagy hősnek. Pedig az alkotó csak arra utalt vele, hogy Dávid milyen emelkedett lélek volt.) Értelemszerűen az animális lényeknél (szatírok, vademberek, barbárok) pont fordított volt a helyzet. Náluk éppenhogy eltúlozták a pénisz méretét. Biztos mindenki látott már görög ajándékboltokban gigantikus péniszű vicces szobrokat. Ezek itt például random szatírok.

Szóval, igen. Az a híres ember, akit akkoriban nagy farokkal ábrázoltak, nyugodtan vehette sértésnek. Hogy ő csak erre az egy dologra alkalmas, annál komolyabb gondolkodási szintekre már nem.

[PS]
Ez már utólag jutott eszembe. Nejjel csavarogtunk jó régen Rómában és valahol a Trastevere környékén futottunk bele egy picike szobrászműhelybe. Nem, nem szobrokat készítettek ott, hanem szoboralkatrészeket. Tudtad, hogy orrok, fülek, ujjak és igen, péniszek is, egyszerűen csak úgy felcsavarozhatók egy szoborra? Ma már itt jár a renoválás. És mit tippelsz, volt nagy pénisz? Nem volt. Csak decens. A nagy pénisz a görög ajándékboltokban van, a szatírok polcán.

Találkozó a boncasztalon

Igazából nem is tudom, hogyan kezdjem. Talán a legegyszerűbb lenne hivatkoznom erre az írásra, miszerint megírtam már. Csak persze nem mindegy, hogy hogyan és miért… és legfőképpen, mire hegyeztem ki akkor az írást.

Az egész onnan indult el, hogy bringáztam és megint eszembe jutott Müller Péter írása. Egy kicsit csócsáltam, egy kicsit töprengtem rajta, majd arra jutottam, hogy kedves Péter, minden tiszteletem mellett csak azt tudom mondani, hogy b@szd meg te a lovat. Ugyanis a mondat addig rendben van, hogy ti a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején letettetek valami nagyon fontosat az asztalra (Nirvánia), nagyon súlyos szövegek voltak, mély mondanivalóval, erős közéleti töltettel és ez nagyon rendben volt (írja ezt egy akkori alteros)… szóval oké, de ezt lezárni azzal, hogy bezzeg a mostaniak (Republik) meg a léggömböt hámozzák, a semmit csomagolják, az minimum szemétség.

Szóval ez volt az alapgondolat. Ezt csócsálgattam a bringázás során.

Természetesen felmerült, hogy azért leszólni valakit, mert nem forradalmár, hanem egyszerűen “csak” zenél, az önmagában is szereptévesztés.

Az, hogy szerinte egy szövegnek mindig mélynek, katarzisra döbbentőnek kell lennie, szintén szereptévesztés. Itt lehetne utalni az operákra, a kórusművekre (ahol legtöbbször még csak nem is értjük a szöveget, de nem is az a lényeg, hanem az emberi hang, mint hangszer hangzása), de ide lehetne sorolni az ún. látomásos szerzőket (Bereményi, Lovasi), akik szintén nem könnyen érthetőek, bár tény, hogy könnyebben asszociálhatók, mint a repül a bálna.

Mind a két fenti felvetés kifejtése önmagában is megérne egy-egy írást, de most a harmadik felvetést bontanám ki, mivel a téma önmagában is a kedvencem. Ez a szürrealizmus.

Kérdés, válasz. Minden tárgy, minden természeti esemény egyben kérdés is, melyekre egy másik tárgy, egy másik természeti esemény létezése a válasz. A boncasztal. Röné. Ahol Magritte illusztrált írásaiból értettem meg, hogy a boncasztalos definíció – Esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon – nem vicc. (Pedig akár az is lehetne, eleinte annak tartottam. De ha azt hiszed, hogy ezek vicces fiúk, akkor nézd meg Dali és Bunuel filmjét, az Andalúziai Kutyát. Már ha van gyomrod hozzá. Elméletileg egyébként Dali is olyan vicces csókának tűnik, nos, én elolvastam néhány könyvét, nem az.)
Tuba: kérdés. Bedőlő szék: válasz. Az ég: a környezet.
Esernyő: kérdés. Varrógép: válasz. Boncasztal: a környezet, ahol a kapcsolatnak értelme van. (Pontosabban nincs, de épp ez a lényeg.)

Lautréamont itt úgy ír le egy fiatal fiút, hogy “szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”. André Breton szintén gyakran használta ezt a sort a szürrealista diszlokáció példájaként. Max Ernst definiálta a szürrealista festmény szerkezetét Lautréamont “véleletlen találkozás a boncasztalon” sora nyomán mint “két valóság összekapcsolását, amelyek sehogy sem illeszkednek egymáshoz, olyan körülmények között, amelyek sehogy sem illeszkednek hozzájuk”.
– Wikipedia –

“Amikor egy esernyő, amelynek ártatlan rendeltetése egyszer és mindenkorra adottnak tűnt, egyszer csak egy másik, tőle nagyon különböző és nem kevésbé abszurd tény, a varrógép társaságában találja magát, méghozzá egy olyan helyen, a boncasztalon, ahol egyikük sem érezheti magát elemében, akkor, és pusztán ezáltal, e dolog megszabadul ártatlan rendeltetésétől, és elveszíti önmagát; a relatív kerülőútján keresztül az abszolút hamisságból egy új abszolútumba jut, amely igaz és költői; az esernyő szeretkezni fog a varrógéppel. Ez a nagyon egyszerű példa jól megvilágítja az egész eljárás természetét. A szerelmi aktushoz hasonló tiszta cselekedeteket követő teljes átváltozás minden olyan alkalommal szükségképpen bekövetkezik, amikor adottak a kedvező körülmények – két olyan tény párosodik, amelyek nyilvánvalóan nem párosodhatnának, méghozzá egy olyan síkon, amely nyilvánvalóan nem felel meg a természetüknek.”
Max Ernst

Ebben a törekvésben az elméleti kutatások használhatatlanok voltak, éppen ellenkezőleg egyedül a gyakorlati kísérletek vezethetnek eredményre. „Egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon” (Lautréamont) ma már általánosan ismert és követett példa, és a szürrealisták által felfedezett jelenség klasszikus mottója. Hasonlóan megfogalmazható tétel: Két vagy több elem egybekomponálása ezen elemek természetével ellentétes háttérben kiválóan alkalmas egy hatalmas költői emóció felkeltésére. […]
Max Ernst –

Izé, akkor most hol is járunk? Hát ott, hogy

  • “Két vagy több elem egybekomponálása ezen elemek természetével ellentétes háttérben kiválóan alkalmas egy hatalmas költői emóció felkeltésére.”
  • Tehát amikor ott vagyunk, hogy a Republik szövegeiben látszólag véletlenül odahajigált szavak, mondatok váltják egymást, az minden további nélkül lehet a tudatalattira alapozott költői eszköz is. Persze, lehet kóklerség is, nyilván, de azért ez messze nem ilyen egyszerű.

    Unokatesóm művészember. Kamaszként kisérletezett azzal, hogy összegyűrt egy papírlapot, festékhengerrel végigment rajta, majd kiegyengette. Lett rajta egy véletlen minta. Ilyenből csinált néhányat. A tanárai elájultak a képektől, szerveztek is belőle egy kiállítást az iskolában.
    Van-e hangja a kidőlő fának, ha nincs a közelében senki?
    A válasz mindkét esetben ugyanaz: definíció. Ha az a meghatározás, hogy a zaj az a rezgés, mely a levegőben keletkezik (adó), amikor dől a fa, akkor igen, van hangja. Ha az a definíció, hogy a zaj az a rezgés, mely a dobhártyán keletkezik (vevő), akkor nincs, hiszen nincs a közelben dobhártya.
    Ugyanez az első példánál is. Mi a művészet definíciója: az, amit a művész ki akart fejezni (adó), vagy az, amit a közönség kiolvasott a művéből (vevő)? Mi van akkor, ha a művész nem akart kifejezni semmit, csak random csinált valamit, de a közönség mégis mélyértelmű dolgokat olvasott ki belőle? Művészet ez?
    Véleményem szerint mindegy.
    Mindegy, hogy Cipő begombázva hajigálta össze a szavakat (megjegyzem, ez is egy értékelhető alkotói metódus, hogy ne menjek messzebbre, Samuel Coleridge, Keith Richards, vagy Bérczesi Robi), illetve tudatosan válogatta össze, ráerősítendő a dal hangulatára. A lényeg, hogy működik, az ének, az emberi hang eleve kell a hangzásba, a szöveg meg segít kialakítani a hangulatot. Hogy nincs világos értelme? Miért, a szürrealizmusnak van? Még egyszer, ezek a kérdés-válasz dolgok a tudatalatti szintjén működnek.

    A furcsa az számomra, hogy Müller Péter, akinek a tudatalatti mondhatnám a második otthona, pont ő nem értette ezt. Cseh Tamás vette a lapot és csinált egy közös lemezt Cipővel, melyen egymás dalait énekelték. Koncz Zsuzsával is dolgoztak együtt.

    „nehéz a szövegírót elválasztani a dalszerzőtől és az énekes figurától, de Cipő dalainak jelentős része épült a költészetbe fordult szövegsorok mágikus erejére, ahol a legősibb dalforma, az énekelt ritmusos szöveg mindig többet üzen a megfejthető jelentésnél”
    – Bródy János –

    Ez nekem azt mutatja, hogy a Republik dalok szövegei is tudatosak, tudatosan ilyenek, nem pedig véletlen összehajigálások.
    De ez, mint ahogy írtam is, mindegy. A lényeg, hogy a hallgató hogyan értelmezi.

    [PS]
    Megkérdeztem a chatgpt-t, hogy szerinte a ‘Repül a bálna’ című dalban mit akart mondani a művész?
    Ez volt a válaszban: A szöveg abszurd, repetitív és látszólag értelmetlen, de éppen ebben rejlik az ereje.

    Z2

    Ahogy korábban említettem, ez itt a szilveszteri előadások közül a “Ziltoid” kifejtése.

    Kezdjük azzal, ki találta ki a figurát. Van egy kanadai metálzenész, Devin Townsend. Ha valaki nem ismeri, a nagyon komoly, összetett kompozíciójú zenéiről híres. (Egykor játszott Zappával is.)
    De ez most nem annyira fontos.
    Devin bipoláris zavarral küzd és a korai sikerek után teljesen belevetette magát a drog és az alkohol világába. Ahogy egy metálzenészhez illik. Mindenki szerencséjére találkozott egy lánnyal, aki tudta, mi ez a betegség, hogyan kell kezelni. Összeházasodtak, Devy pedig felhagyott az önpusztító életmódjával. Két zenekara is volt (Strapping Young Lad, illetve Devin Townsend Band), mindkettőből kilépett. Amikor pedig a felesége terhes lett, Devin teljesen otthonülővé vált. A zenéléssel persze nem hagyott fel, de érdekes módját választotta. Komponált egy rockoperát, majd teljesen egyedül játszotta fel az összes hangszert. (Dobolni nem dobolt, de kitartó munkával felprogramozta a dobgépet.) Aki ismeri Devin zenéjét, valószínűleg most nyelt félre. Mint írtam, a krapek kifejezetten híres a komplex kompozícióiról.
    Nos, ez a lemez a Ziltoid. Pontosabban: Ziltoid, a Mindenható.

  • Mielőtt belevágnék, rögtön mentegetőzéssel kezdem. Egyáltalán nem biztos, hogy a két történet pontosan az, amit leírok. Habár többször is végighallgattam mind a két lemezt, alaposan átbogarásztam a dalszövegeket, találtam narrációt is mindkettőhöz, sőt, a Z2-hez készültek filmbetétek is, de mindez kevés. Devin kifejezetten sportot csinált abból, hogy minél többértelműen fogalmazzon, az egyedi előadói stílusa csak fokozta a zavart, nekem pedig füstölt az agyam. Kénytelen voltam a nyomozásba bevonni a chatgpt-t, na az kétszer is akkorát haluzott, hogy el kellett küldenem… melegebb éghajlatra. (Az egyiket le is fogom írni.)
  • Dalszövegek:
    Ziltoid, the Omniscient
    Z2: Ziltoid Live at the Royal Albert Hall

    Szóval. A lemez úgy kezdődik, hogy megjelenik a Föld mellett egy marsi űrhajó, rajta Ziltoid, a négydimenziós mindenható lény. (Már rögtön az elején megkapjuk a jelzést, hogy a figurát nem kell komolyan kezelni. Óriási arca van és igen, sokmindenre képes, de…) Szóval Ziltoid közli az emberiséggel, hogy ő a tökéletes kávét keresi, ezt állítólag a Földön csinálják, tehát kedves Föld, kapd össze magad és prezentáld a létező legjobb kávét. Van rá öt perced.

    Greetings humans, I am Ziltoid…the omniscient.
    I have come from far across the omniverse.
    You shall fetch me your universes ultimate cup of coffee…
    Black!
    You have five Earth minutes,
    Make it perfect!

    Itt már rögtön belefutottam egy kettősségbe. Mint a Z2-ből később kiderül, Ziltoidnak gyerekkorában volt köze a Földhöz és az akkori kávét sírja vissza. Másfelől pedig rendre visszatérő gondolat (a dalszövegekben nincs rá utalás), hogy Ziltoid ugyan négydimenziós lény, de a negyedik dimenziót, az időt nem tudja uralni, csak akkor, ha van hozzá üzemanyaga, az pedig a tökéletes kávé. Ez egyben markáns utalás is arra nézve, hogy Ziltoid csak a saját nagyranőtt egója szerint mindenható.

    Nos, Ziltoid megkapja a kávét és kiköpi. Annyira nem jön be neki, hogy bosszúból megtámadja a Földet.
    A Föld nem tud ellenállni neki. Csakhogy az emberiségnek van védelmezője, egy Wish-ről rendelt Superman, Captain Spectacular. Ő felveszi a megmaradt népességet az űrhajójára és a hipertéren keresztül meglépnek a dühöngő Ziltoid elől egy ötdimenziós bolygóra. A művelet nem lett tökéletes, nyomot hagytak maguk mögött, Ziltoid rájuk talál. Viszont az ötdimenziós bolygóhoz az ő négy dimenziója kevés, ezért felkeresi a hatdimenziós Bolygózúzót (Planet Smasher).

    A Bolygózúzó egy félelmetes lény. Nem ránézésre, a Z2-ben láthatjuk majd fizikai valójában is, egy szőrmók plüssfigura, csakhogy képes egy olyan hang kiadására, mely hangtól komplett bolygók hullanak atomjaikra.

    Ziltoid felébreszti, csak éppen a Bolygózúzó bal lábbal kel fel. Rövid vita után elküldi Ziltoidot a halál farkára. Meg közli vele, hogy egyébként Hermannak hívják és végtelenül utálja a zenészeket. (Ez itt egy új információ, eddig nem lehetett tudni, hogy Ziltoid zenész is. Ennek majd a Z2-ben lesz szerepe.)

  • A fanclub szerint egyértelmű, hogy a történet összes szereplője valamilyen formában Devin alteregója, így egyáltalán nem meglepő, hogy pont a nagyarcú, de állandóan pofára eső főhős tartja magát az univerzum legjobb gitárosának.
  • Ziltoid ekkor már kezdi pedzegetni, hogy lehet, hogy nem is annyira mindenható, amint az képzelte. Jól felnyomja az agyát, majd elmegy megkeresni a Multimindenség Kreátorát, hogy beolvasson neki, és megkérdezze, hogy akkor most mi a f@sz van?
    Nekem ez a kedvenc részem. A Multimindenség Kreátora ugyanis gyakorlatilag egy spanglizó hippi.

    [Ziltoid:] Assuage my confusion about creation and the universe
    [Creator:] Yo! Ziltoid, what’s up dude? Long time no see… although I see everything. What’s on your mind bro?
    [Ziltoid:] Modular forms and elliptic curves! Infinite fire revolving around infinite parallels fractals of infinite reality, each cascading, gliding in an infinite wheel. Tell me the true nature of my reality!
    [Creator:] You gotta chill man…

    Aztán Ziltoid egyre jobban belelovalja magát, végül a Kreátor is felkapja a vizet.

    You say you wanna know!
    You say you wanna take it down!
    You say you wanna know, know, know!
    Well now’s the only time!
    Are you sure you wanna know?
    Are you sure you wanna take it down?
    Are you sure you wanna know, know, know?
    You’re a PUPPET!
    I am a PUPPET!
    We are all PUPPETS!

    Ami egyfelől magyarázza, hogy a Z2 koncerten miért csápolnak olyan sokan Ziltoid kesztyűbábbal a kezükön, másfelől pedig rávilágít, hogy nem csak Ziltoid nem mindenható, de maga a Kreátor sem, sőt, senki sem, sehol.

    Ez bizony elég kemény verdikt. De hamarosan megkapjuk a magyarázatot is. Az egész történet gyakorlatilag egy álom. Egy barista álmodja egy kávézóban, miközben a pultra borulva elbóbiskol. Persze jön a bevadult főnök és felrázza a szerencsétlent, mert már túl hosszú a sor.

    Oké. Akkor innentől rátérek a lényegre.

    Mi is az a Z2? (Csak szólok, hogy ránézésre az van itt, hogy zékettő, de az a szám valójában hatványkitevő, szóval úgy kell ejteni, hogy zénégyzet.)

    A Ziltoid után Devin beblokkolt, stimulálószerek nélkül nem tudott zenét szerezni. Újra elkezdte keresni önmagát, majd ha lassan is, de megtalálta. Elkezdett vadul komponálni, méghozzá négy különböző stílusban. Ebből egy négylemezes stílustanulmány lett, Devin Townsend Project címmel. Habár eredetileg ennyi lett tervezve, de később kibővítette a projektet, nem is egyszer. A hatodik DTP lemez lett a Z2. Ez egy dupla lemez. Az első, a Sky Blue egy klasszikus Devin lemez. A második viszont, a Dark Matters egy újabb rockopera, Ziltoiddal a főszerepben. Majd 2013-ban koncerten is bemutatták az anyagot, filmes háttérrel és élőszereplőkkel.

    A szilveszterkor megnézett film ez a koncert volt. Csak éppen ahhoz, hogy érthető legyen, el kellett mesélnem a történet első részét. (Újabb megjegyzés: a rockopera kábé egy óra hosszúságú. A maradék másfél órában a rajongók által kért dalokat adják elő.)

    A Z2 úgy kezdődik, hogy a Marson nagy gondok vannak, úgy tűnik teljesen elpusztul az életterük. Új bolygót kell keresniük és erre a célra a Földet szemelik ki. A földlakók ugyan útban vannak, de legfeljebb jól kiiktatják őket. Ezzel a feladattal a Marsi Bizottság Ziltoidot bízza meg.
    A koncert rögtön egy filmjelenettel indít, ezen a Bizottság felkérdezi Ziltoidot, hogy kellően felkészült-e és mik a tervei. Ziltoid közli, hogy a leghatékonyabb tömegmanipulációt fogja bevetni, a világ legjobb gitárosaként, rocksztárként fog megérkezni. A nyelvet megtanulta, tisztában van a földi szokásokkal. Már mindenki kezdett megnyugodni, amikor a Bizottság kiszúrta, hogy Ziltoid jobbján egy Poozer – ejtsd Púzer – ül.

  • Ezzel a lénnyel eléggé megküzdöttem. Ránézésre úgy nézett ki, mint egy szexista nőparódia: egy beszélő vagina, a feje tetején két csöccsel. Aztán egy elég hosszú nyomozás után rájöttem, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. A púzer ugyanis egy pár… heregolyó. Funkcióját tekintve pedig katona. Egy félelmetes harcos. (Itt megint észre kell venni Devin humorát. Mármint azt, ahogy ez a figura kinéz, összevetve azzal, hogy milyen félelmetes lény.)
  • A problémát jelen esetben az jelentette, hogy a púzerek a legfélelmetesebb hadúr, a War Princess harcosai. Rengeteg van belőlük, de a Princess mindegyiket számon tartja és ha csak egy is elveszik közülük, akkor nem ismer kegyelmet, elpusztítja a rablót, legtöbbször a bolygójával együtt. Ez érthető módon nyugtalansággal töltötte el a Mars Bizottságot, de Ziltoid a rá jellemző nyegle módon lesöpörte őket. A megdöbbenéseknek még nem volt vége, ekkor vették észre, hogy Ziltoid asztalán ott ül a szőrmók Hermann, a Bolygózúzó. Ettől a Bizottság megint összeszarta magát, de Ziltoid közölte velük, hogy immár összehaverkodtak, puszipajtások, Hermann azt csinálja, amit kér tőle, nyugi van.

    Ziltoid megérkezik a Földre, óriási nagy ováció fogadja, maga Captain Spectacular siet elébe és mutatja be, mint intergalaktikus rocksztárt. Eleinte jól is megy a dolog, aztán jönnek a komplikációk. A púzer megszökik az űrhajóról és egy féreglyukon keresztül hazamenekül a War Princess bolygójára. A hercegnő boldogan fogadja és kikérdezi, mi történt vele. Amikor megtudja, mi a helyzet, felcsillan a szeme. A Mars elpusztul, ő meg jól megszivatja a marsiakat és elfoglalja előlük a Földet, plusz a csodakávét is megszerzi. Rögtön indul is a púzerhadsereggel, sőt, nem csak indul, de egyben támad is. Félelmetes púzerek masíroznak a Földön. A lakosság természetesen betojik és tipikus földlakó módon reagál: keresik, ki a hibás. Végül Ziltoidot találják meg, hiszen ha ő nem ejti foglyul a púzert, akkor támadás sincs. Ziltoidot börtönbe vágják, de ez persze a háborún nem segít, a Föld tehetetlen a félelmetes hadsereg ellen. Captain Spectacular bemegy a börtönbe és megpróbálja maga mellé állítani Ziltoidot, aki készségesen belegyezik mindenbe. (A háta mögött keresztbe rakott ujjakkal.) Így végül ketten fogadják a hercegnőt. Ziltoid közli vele, hogy új barátai vannak, a földlakók. Aztán elkezd röhögni és közli a Kapitánnyal, hogy jól átverte, esze ágában sincs támogatni a Földet. Csakhogy Captain Spectacular előrántja az aduászt: ő és Ziltoid testvérek. (Pontosabban féltestvérek, az anyjuk ugyanaz.) Majd a Kapitány közli vele, hogy ő is emlékszik a gyerekkori kávékra, sőt, jelenleg is birtokában van a csodakávé. Ettől Ziltoid teljesen begerjed. (Gimme! Gimme!, Gimme!) Természetesen visszaáll a Föld pártjára és megpróbálja Hermannt ráuszítani a hercegnőre, de a szőrmók Bolygózúzó csak böffentget. A War Princess-nek viszont elege lesz a vacakolásból és megöli a Kapitányt. Ziltoid teljesen összeszakad. Nemrég kapott egy féltestvért, most meg megölik. Ráborul, zokogni kezd, majd dalra fakad. (Memories, oh memories!) Ekkor derül ki, mi indítja be a Bolygózúzót: a zene. Mindenféle zenét gyűlöl. Kiadja azt a bizonyos hangot és… égszakadás, földindulás. Sorra pusztulnak el bolygók, csillagok, galaxisok.

  • Nos, itt jött el az a pillanat, amikor kénytelen voltam a chatgpt-hez fordulni. Egyszerűen nem állt össze. Hol beszélgettek ezek? Hogyan került oda a Bolygózúzó? Most akkor elpusztult a Föld? A Mars? Mi volt a terv, ha a Bolygózúzó mindent pusztít? És legfőképpen miért táncoltak boldogan a háttérben a földlakókat játszó vokalisták? És hol?
    Nem akarom nagyon bántani a chatgpt-t, úgy általában volt értelme megbeszélni vele a témát, de egyszer nagyon bement a málnásba. Valamiért azt vette a fejébe, hogy a történetben a főellenség a Sötét Anyag (a lemez címe ugye az, hogy Dark Matters) és mindenki az ellen küzdött, azaz a végén a három főszereplő rájött, hogy nem egymással kell harcolniuk, szövetséget kötöttek és a Bolygózúzó segítségével legyőzték a Sötét Anyagot. Ez valami akkora, de akkora baromság volt… én viszont képtelen voltam erről meggyőzni a mesterséges intelligenciát. A sötét mesterséges intelligenciát.
  • És akkor nézzük a történet végét. Nem mondanám, hogy ettől egyből világos lett minden. (Ezen szerintem még Devin is megsértődne.) Szóval valahol a világvége után kettővel, egy sehol nem létező, dimenziók nélküli, izolált bolygón egyszer csak feltűnt Ziltoid. Boldogan cipelt egy földi csodakávé-babszemet. Aztán kép elhomályosul, a szpíker közli, hogy Ziltoid bizony nincs egyedül, ott van a bolygón a War Princess is. Ebben a pillanatban megjelenik a szinpadon fizikai valójában a hercegnő, egy hatalmas kávészemmel a kezében, majd hamarosan jön Ziltoid is. Finálé.

    Nem, nem segítek a megfejtésben. Beszélgessél te is a chatgpt-vel.

    Itt van maga a film.

    Versmondó lány

    Szép gyári nap
    Brigádverseny volt a kultúrban
    Szép Sáriban
    Én a haszonkulcsom bent hagytam
    Haszon feküdtünk a kultúr padlaján
    Fájt nekünk a váll-alat/t/
    Párttitkárunk értette a Népszavát
    És szánkba adta a demokráciát

    Szép gyári nap
    Holnap én leszek a másnapos
    A sok dumából
    Nekem csak a sör a világos
    Túlórában fényes jövônk építem
    Arccal a vasút felé
    Visszanézni én már régen nem merek
    A széles nyomtáv – elvakít

    Szép gyári nap
    Végre kedvem támadt dolgozni
    És a brigádnak
    Gyorsan leszaladtam bort hozni

    Neoprimitív, 1980!!!!! –

    Haiku

    Végre, valaki – Zach Weinersmith – megadta a lökést, hogy elmondhassam, miért tartom a kreativitás halálának a haikukat. Oké, nem mindet, de a legtöbbet.

    Nem tudom. Érthető? Vagy magyarázzam?

    Na jó, egy kicsit. A haiku egy ritmus. 5-7-5 szótag, három sorban, néhány hangsúlyozási szabállyal. És egyszerűen ez a ritmus mindent elad, de szószerint. Bármit, bármekkora értelmetlen szöveget odarakhatsz, ha betartod a ritmusképletet, úgy fog hangozni, mintha valami nagyon mély költemény lenne. Hidd el, tudom, valamikor én is írtam egy csomó haikut, de én paródiaként, informatikai cikkek elé. Aztán még ezek a paródiák is olyan mélyértelműnek tűntek. Mint ahogy a fenti ábrán a haikugenerátor által röptében alkotott mű.

    PS1.
    A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy nem, nem dobtam ki a teljes haikuirodalmat. Vannak jó haikuk is. Egyszerűen csak figyelni kell olvasás közben, hogy a pár szóval felvázolt kép megmozgat-e odabent belül valamit, vagy csak a ritmus dolgozik.

    PS2.
    Vegyük észre, hogy Zach belerakott a rajzba egy csavart is. Az automatája 5-8 kezdés után is haiku-gyanúsnak vette a szöveget és lezárta egy költői 5-ös sorral. Pedig ez 18 szótag.