Én és az ojság

Az írás apropója az a két cikk, melyek a mostani Technet magazinban jelentek meg. Látszólag nem egy nagy ügy… de elég hosszú és kanyargós történet előzte meg a megjelenést.

2002 környékén vagyunk. Marci folyamatosan rágta a fülemet, hogy írjak már valami szakcikket az újságba. (A félreértsek elkerülése végett jelzem, hogy ez nem dicsekvés akar lenni a részemről: Marci akkoriban minden szóba jöhető szerző fülét rágta. Nem is csodálom, hogy egy idő után elege lett belőle: az emberi fülnek nem lehet túlontúl jó íze.) Éppen akkoriban egy SAN tervezésén dolgoztam, gondoltam, írok egy cikket róluk. Bele is csaptam, jó 20% el is készült – csak jelzem, hogy a cikkben mindig az első 20% a legnehezebb – amikor jött a hír, hogy az újság átkerült a Microsofthoz és a teljes szerkesztőség le lett cserélve. Mivel én ott nem ismertem senkit, engem sem ismert senki, a cikkből is csak egy kis darab volt kész, így vállat vontam és kidobtam a kukába.
Azért egy poént most reciklálok. Így magyaráztam volna el a g-bic fogalmát:

A gébic az a dugó, melyet beledugunk abba a dugóba, melyet végül beledugunk az aljzatba. Ez már csak egy ilyen szakma. Az informatikusok szeretnek… izé, csatlakoztatni.

Jó egy hónappal később eszembe jutott, hogy megkérdezem, lenne-e kedvük folytatni az AdAstra karikatúra sorozatot. Írtam egy emailt – és még csak válasz sem jött. Nem tagadom, rosszul esett. Legalább annyit írhattak volna, hogy kösz, de nem. Mindenesetre megint megvontam a vállam: úgy látszik, két út van, az egyiken én megyek, a másikon az újság. (Ettől még szurkoltam nekik: tartom, hogy ma is ez a legszinvonalasabb rendszeres informatikai kiadvány az országban.)
Teltek az évek. Aztán 2006 tavaszán megkaptam a megtisztelő MVP címet, nyáron pedig megkérdezték, lenne-e kedvem írni az újságba. Belegondoltam: miért is ne? Mégis más, ha az embert felkérik, az a régi sztori meg már régen volt. Rábólintottam.

Egyik pénteken jött a körlevél, hogy mindenki jelezze, milyen cikket szeretne írni a következő számba. Ránéztem a naptárra: hmm, hétvégén a fű sem nő, ráérek vasárnap este válaszolni. Mekkora entré lenne már, ha nem csak egy sort írnék az excel táblába, hanem rögtön mellé is raknék egy cikket? Szombat reggel nekiugrottam és vasárnap estére készen is lettem egy maratoni hosszúságú cikkel (1) az Exchange public folder replikációról. (Ez egyébként – véleményem szerint – hiánypótló cikk lett volna. Még az Exchange adminok közül is nagyon kevesen vannak tisztában a PF replikáció mechanizmusával. Amíg megy, addig oké, de ha valami gubanc van, akkor jön az, hogy tejóég, ez egy fekete doboz, hol lehet ehhez egyáltalán hozzányúlni?)
No, cikk elment vasárnap este – és ekkor szembesültem vele, hogy a fű mégiscsak nő hétvégén. Nem csak az aktuális lapszám telt meg cikk elképzelésekkel, hanem a következő is. Az én írásom maximum a kettővel későbbi számba fért volna bele, de akkor már az új Exchange termék bemutatása kerül fókuszba – és elég hülyén nézne ki mellette egy olyan cikk, mely a régi termék egyik elsorvasztandó technológiáját boncolgatja. Ergo ez a cikk is ment a kukába – illetve mit is mondok, ment a blogra. (Különböző adminisztratív okokból még a Technet bloghoz sem kaptam ekkor hozzáférést, így maradt a saját blog.)
Nos, nem mondhatnám, hogy ez az akció jelentősen növelte volna a cikkírási hajlandóságomat – gyakorlatilag mentálisan lemondtam arról, hogy valaha is írok az újságba. (Alapvetően kedves, jóindulatú ember vagyok – de van egy jellemhibám: nem szoktam erőlködni. Ha valakit nem érdekel, amit nyújtani tudok, akkor nem forszírozom a dolgot. Szerencsére rengeteg minden van, melyekkel el tudom foglalni magam – ha az egyik nem húz, akkor van helyett jócskán más is.)
Majd miután ezt így lerendeztem magamban, számomra is váratlanul lecsaptam két cikkre a tervezett Exchange számban. Megkaptam. Megírtam. Olvassátok.

Bár megjegyzem, nem vagyok túlzottan elégedett magammal. Nem szoktam még meg a papír alapú cikkírást, azt, hogy az újságban olyan kevés hely van. Ráadásul nem vettem észre, hogy abban a bizonyos excel táblában van egy oszlop, hogy mekkora lehet a cikk. Emailben rákérdeztem, van-e felső limit, Peti meg gondolom nem értette a kérdést, ezért rábólintott, hogy nincs.
Az a két cikk, melyet most olvashattok, egy átkozottul hősies munka végeredménye. 22 oldalból lett összetömörítve/megvágva a tíz oldalnyi anyag. Peti szerintem még mindig izzad.
Mindemellett én érzem az íráson, hogy ez egy tömörített anyag – más a ritmusa, feszesebb, sűrűbb lett így a cikk. Nehezebben is mászik az emberek fejébe.
Más ez… és ezt még tanulnom kell. Itt, a blogon, belefér minden. Addig írok, amíg kedvet érzek hozzá – és úgy nem gondolom, hogy rendesen körbe nem jártam a témát. Az újság ennél szorosabb valami. Eddig a tempó kedvéért beáldoztam a tömörséget és ez jót tett a stílusnak – de zabálta a helyet. Papír alapon még meg kell tanulnom kompromisszumot kötni.

(1): Az Exchange írások legalján.

2 Comments

  1. De azért a blogon leközlöd a vágatlan változatot, ugye? Vagy a Burda megvette az összes, utánközléssel kapcsolatos jogot is?

  2. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy kirakhatnám-e vagy sem. De nem is ebben gondolkodok, van egy kissé merész tervem – de mivel még abszolút nem alakult ki, így nem is akarok róla többet beszélni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading