Stétl, Odessza és borscs 07/07

2012.10.23; kedd
Kamenyec Podolszk – Budapest

Kell-e még mondanom, hogy korán keltünk? Reggelizni fél nyolctól lehetett, mi viszont előtte még meg akartuk nézni a várost. Az óváros sziklájáról gyönyörű, ahogy jön föl a nap a vár fölött, aztán onnan már világosban járnánk be magát az óvárost. Minderről csak az időjárásfelelőst felejtettük el értesíteni, így akkora ködöt kaptunk, hogy kenyérre lehetett volna kenni.

From Odessza 2012

A nap… biztosan felkelt a vár fölött, de észrevenni csak annyit lehetett, hogy immár elég volt az 1600-as ISO is a fényképezőgépen. És ez már a világos volt.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

A főtéren kaptunk egy újabb részletes előadást Krisztinától. Miért itt? Mert itt, a városháza előtt égetett el egy magát Messiásnak hirdető zsidó rabbi rendszeresen Talmudokat, a város előljáróinak legteljesebb egyetértésével.
Nem egy szokványos forgatókönyv, mi? Érdemes a blogbejegyzésben is alaposan körbejárni, elég sokat megmutat a történet a korból.

A XVII. század közepe nem volt valami fényes ezen a környéken, a Litvániától Bukovináig terjedő széles földsávon. A kozákok felkelése, és az azt követő zűrzavar, a lengyel rendezetlen viszonyok és az abból következő háborúskodások, a török betörések folyamatosan nehezítették a helybéli lakosok – főleg zsidók – életét. Mint oly sokszor a történelemben, a megélhetési nehézségek spirituális elégedetlenségbe fordultak. Ne feledjük, a zsidóknál ebben az időben még egyértelmű rabbikultusz van, csak ők olvashatják a Tórát, ők a beavatottak. A többieknek coki.
Erre a helyzetre született meg a válasz: a zsidó miszticizmus. A Kabbala folyamatosan jelen volt a zsidók életében, de valahogy sohasem tolult előtérbe. Valahol érthető is: még a Tóra olvasása is csak a beavatottak számára volt engedélyezett, a Kabbala (Zohár) pedig ennél is sokkal mélyebb, sokkal elvontabb anyag.
Az első misztikus irányzat Sabbatai Zévi nevéhez fűződik. 1626-ban született, fiatal kora óta vonzotta a miszticizmus, a Kabbala. Finoman szólva sem számított hétköznapi zsidónak: időnként transzba esett, ekkor Messiásnak képzelte magát, szívbaj nélkül kimondta Isten kimondhatatlan nevét és számtalan ún. szent bűnt követett el. Hogy ezekből a rohamokból kigyógyuljon, Egyiptomba utazott, ahol egy Nathan nevű ember elmagyarázta neki, hogy _tényleg_ ő a Messiás. Immár belenyugodva a megváltoztathatatlanba, hazautazott és a hívei (szabbatiánusok) élére állt. Szembeszegült a rabbinizmussal, rendeleteket adott ki, persze közben kiátkozták, dehát ez egy bekalkulált kockázat volt. Az már kevésbé, hogy Isztambulban járván a török szultán letartóztatta. Itt, hogy mentse az életét, áttért az iszlám hitre. Fura módon a hívei ettől nem ábrándultak ki – ilyenek az igazi hívek – és továbbra is hittek abban, hogy ő a Messiás, az iszlámot csak az árnyéka vette fel. Végül Albániában (ma Montenegro) halt meg 1676-ban. Hatása óriási volt: tulajdonképpen ő volt az első, aki nekiállt bontani a falat, aki megkérdőjelezte a rabbik mindenekfelettiségét. Pusztán érdekességként jegyzem meg, hogy Törökországban rekedt hívei, a dönmék később jelentős szerepet játszottak az Ifjú Török mozgalomban, mely modern országgá formálta a kriptofeudális török államot.
A másik irányzatról már írtam, ez a hasszidizmus. Baal Shem Tov 1698-ban született. A maga részéről kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy ő lenne a Messiás, de a céljai nagy vonalakban megegyeztek a szabbatiánusokéval: a rabbik hatalmának csökkentése, a vallási elmélyülés népszerűsítése, a Kabbala (pontosabban a Zohár) előtérbe hozása. (És persze voltak más céljai, elképzelései is, de ezekről korábban már írtam.) A haszidizmus 1740-ben indult el, Baal Shem Tov 1760-ban halt meg.
A kor harmadik nagy misztikus mozgalma a frankista irányzat volt. Jacob Frank 1726-ban született, fiatal kora óta a Kabbala mellett és a rabbik ellen tette le a voksát. A Messiásról egyedi véleménye volt: szerinte a Messiás lelke időnként létező emberekbe bújt, így lehetett egyszerre Messiás Jézus, Sabbatai Zévi és persze ő maga is. Mint látható, a frankizmus egyfajta keveréke lett a kereszténységnek és a zsidó vallásnak. Hogy a rabbik zargatásától megszabaduljon, először csak kokettált a kereszténységgel, később pedig meg is keresztelkedett. De ne rohanjunk ennyire előre. Frank pontosan tudta, mi kell a híveinek: bevezette, hogy a bűn nem is bűn, ergo minél nagyobbat bűnözünk, annál jobbat teszünk a világgal, hiszen az elkövetett bűnt kivontuk a rendszerből, azaz megsemmisítettük. A taggyűléseik ebből kifolyólag nem ritkán torkolltak orgiákba. Követték is a hívek, mint Justin Biebert a Facebook-on. Ezzel a hozzáállásával magyarázható a Talmudok égetése is Kamenyecben, mely igen kedvére volt a helyi püspöknek. (Kamenyecben volt az első vallási vita a talmudisták és a frankisták között, a helyi püspök döntőbíráskodásával. Mit ád az ég, a frankisták nyertek.) Frank csak a Zohárt ismerte el, a Talmudot nem – a keresztényeknek meg csak annyit mondott, hogy a Zohár összhangban van a Szentháromsággal, tehát frankó. Azt nem tette hozzá, hogy mindez csak speciális értelmezésben igaz, azok meg örültek, hogy borsot törhettek a rabbik orra alá. Ebben Frank egyébként is partner volt: ekkor dobta be az azóta rengeteg szenvedést okozó vádját is a köztudatba, miszerint a Talmud utasítást tartalmaz arra, hogy a zsidók keresztény gyerekeket öljenek és vérüket rituális szertartásokon használják fel. Frank, hogy végképp elnyerje a keresztények szimpátiáját, a lembergi érsekségben újabb hitvitát rendezett a maguk és a rabbik tanai között, úgy választva meg a témákat, hogy fogalmaikban keresztényeknek tűnjenek, az pedig ne derüljön ki, hogy tartalmukban nem voltak azok. Ez a vita már nem volt annyira egyértelmű, mint a kamenyeci. Frank, hogy maga felé hajlítsa a döntnököt, híveivel együtt megkeresztelkedett. Neki maga III. Ágost lengyel király lett a keresztapja. Ez elég nyomós érv volt a győzelemhez, de jó egy év múlva a keresztények rájöttek, hogy lóvá tették őket. Frankot tömlöcbe vágták. 13 éven keresztül raboskodott Sziléziában, mikoron is egy háború során valahogy kiszabadult. Addigra a frankizmus szektává alakult, a dicső szélhámos pedig nyugatra tette a működési területét. Egy ideig sikerült bepaliznia Mária Teréziát, de aztán itt is megbukott. Végül Offenbachba költözött, ahol a helyi, meglehetősen kétes hírű báró védnöksége alá került. Itt is halt meg 1791-ben.
Habár Jacob Frank a frankizmus megalapítója, mely egyike a misztikus zsidó irányzatoknak, de maga az alapító megítélése, khmm… némileg kétséges. Van, aki szent embernek tartja és van, aki a kor nagy szélhámosaival – Cagliostro, Saint-Germain, Baron of Offenbach – rokonítja.
Még egy gondolat, mert ennek magyar aktualitása is van. 1882/83-ban, azaz jó száz évvel Frank halála után, amikor már világossá váltak a kavarásai, és egyértelművé vált, hogy gátlástalanul hazudozta, szélhámoskodta végig az életét, az általa bedobott rágalmak Európa sötétebbik felén még mindig éltek. Magyarországon az akkori antiszemiták egy helyi halálesetet emeltek országos kontextusba azzal, hogy zsidók ölték meg a lányt, rituális okokból. Az eset nagy port vert fel, melynek során Európa nem győzött csodálkozni, hogy a határain belül még létezik egy ennyire sötét, primitív hely. Ez már akkor is gáz volt, csakhogy a sötétség még ma is itt van: 2012-ben, azaz több, mint 250 évvel Jacob Frank blöffje után, Magyarországon még mindig sokan, sőt, egyre többen hiszik, hogy a macesz receptjében rituálisan megölt, fiatal keresztény lányok vére is szerepel. És ez az, ami végképp elkeserítő.

No, városnézés. A városháza előtti térről a Báthory bástyához sétáltunk le. Már maga a város is nagyon fura, de egyben lélegzetelállító is. Az óváros egy hatalmas szikla tetején terül el. A sziklától nem messze egy másik szikla ágaskodik, ezen egy hatalmas vár vigyázza a várost. A kettő között egy ősöreg, ún. Török híd biztosítja az átjárást, egyben az óváros megközelítését is. (Mára már épült egy másik, modernebb híd is a szikla túloldalán, az új város felé.) Az óváros szikláját a Szmotrics folyó tekergi körül, de tényleg: a mély kanyonban rendesen kisarkozza a szikla összes kinövését. Ha hasonló várost keresnénk, akkor talán Krumlov jöhetne szóba.

From Odessza 2012

Az óvárost régen egy erődrendszer védte és ennek a rendszernek volt része a Báthory bástya is. Nevét onnan kapta, hogy a falakat Báthory István erősíttette meg, amikor lengyel király lett. Ekkor épült a bástya is.

Mit kell még tudni Kamenyec Podolszkról? Nekünk, magyaroknak elég szomorú emlékű hely. A negyvenes évek elején indult el egy begyűjtési mozgalom: mindazon zsidók, akik nem tudták igazolni az állampolgárságukat, kötelesek voltak internáló táborba vonulni. Ez egyszerre érintette a bevándorolt és így még állampolgárságot nem kapott zsidókat, illetve a nemzedékek óta itt lakó, de papírokkal nem foglalkozó embereket. Ezekből a táborokból szállították ki a jónépet Kamenyec Podolszkba, ahol a 15000 magyarországi deportálttal együtt olyan 25000 zsidó gyűlt össze. Ez a tábor volt a koncentrációs táborok őse, itt tesztelgették a későbbi módszereket. Végül mind a 25000 embert tömegsírba lőtték. Gyakorlatilag innen, ettől a tábortól kezdve lehetett tudni, hogy a németek tényleg komolyan gondolják a zsidóirtást.

Mondanom sem kell, az időbeosztással csúsztunk, mint egy Lada kuplung. Gyors reggeli a szálláson, aztán irány Csernovic. Nézzük már meg világosban is, hogyan néz ki.

From Odessza 2012

Ha röviden jellemeznem kellene, azt mondanám, hogy egy valamikor szebb napokat látott, de még lepusztultságában is nemes várost láttunk. Az első, ami szembetűnt, az az volt, hogy ez a város határozottan élt. Oké, időnként traktorok zötyögtek az utcákon, kopott, rozsdás trolibuszok között. A helyijárat buszok között 25-30 éves MAN, Merci diesel teherszállítók pöfögtek, rendesen beszámozva. Az utas, mint áru. Mai terminológiával azt mondhatnánk, hogy milyen szép, az egész város díszburkolattal van borítva: de jobban megnézve láthatjuk, hogy ez még az a többszáz éves macskakő, mely már Lenin idejében is a proletariátus fegyvere volt.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Ledobtuk a buszt az egyik közben, aztán gyalogtúra. Zajos, forgalmas utcák, aztán kihalt, széles utcák váltogatták egymást. Valami piacszerűség. Emberek, állatok egészséges nyüzsgésben. Az egyik kóbor kutya lábán áthajtott egy autó. A szerencsétlen fájdalmasan vinnyogott, várta, hogy az ember csinaljon valamit, valamit, amitől elmúlik ez a fájdalom és minden úgy lesz, ahogyan régen volt. Az emberek lehajtott fejjel mentek el mellette.

A zsidó negyed szélén meg akartak mutatni nekünk egy lebontott zsinagógát. Nem sikerült. Az épület teljes pompájában csillogott. Kiderült, hogy amikor egy évvel ezelőtt azt hitték, hogy bontják, igazából renoválni kezdték. Bementünk, naná. Életemben először jártam működő zsinagógában.
Semmi extra. Imaterem, immár modernebb elrendezésben: a felolvasó a székek előtt helyezkedik el, mint ahogy az oltár a katolikus templomokban. A folyosókról mindenféle, számomra ismeretlen rendeltetésű szobák ajtajai nyíltak. Könyvespolc, megvásárolható ajándéktárgyakkal. Asztali naptár, rajta az évszám: 5773. Kijött egy nagyon lelkes nő és rögtönzött előadást tartott. Közben a csoportból többen is elismerően hümmögtek, különösen, amikor a nő megemlítette, hogy mikvét is üzemeltetnek. A napi két istentisztelet is megkapta az elismerést, lévén, hogy istentiszteletet csak megadott minimális létszám esetén lehet tartani. A nő külön büszke volt, hogy a gyülekezet nem csak öregekből áll, szép számmal vannak köztük fiatalok is.
Szóval gyakorlatilag semmi különös, úgy működött, mint ahogy működnie is kellene. A különös az volt, hogy mindez itt történt, ahol a zsidóság az utóbbi időkben szinte teljesen eltűnt.

Innen még csavarogtunk a belváros utcáiban, aztán randevú a busszal a főtéren és zötyögtünk tovább. Meglepően sokáig Csernovicban. Jött ugyanis egy ötlet, hogy menjünk ki Sadagorába, Csernovic egyik külvárosába. Nehogy már elteljen egy nap caddikok nélkül. Sadagora ugyanis egy meglehetősen népszerű haszid dinasztia hazája volt. Itt élt Izrael Friedman, a ruszin rabbi, ő alapította az ún. ruszin dinasztiát. De aztán sikeresen belezavarodtunk a szűk utcák hálójába, végül az is kisebb csoda volt, hogy ki tudtunk szabadulni közülük. Oké, kihagyjuk. Következő célpont Kuti, az idefelé kihagyott haszid temetővel. A sofőr be is ütötte, hogy Khotyn, aztán hajrá. Sajnálatosan Khotyn az tulajdonképpen Hotin és pont az ellenkező irányban van a várostól, mint Kuti. Mire ez kiderült, akkor már késő volt: túl nagy kerülő lett volna a falu. Így megint kimaradt. És ekkor még mindig csak Csernovicot kerülgettük. Vendégszerető város, nem akart elengedni.
Aztán rátaláltunk a helyes útra és innen már csak Beregszászt kellett kihagynunk. Mondjuk, itt nem is terveztünk túl nagy dolgokat, tulajdonképpen csak a maradék hrivnyáinkat akartuk elkölteni, ahhoz meg tényleg nem volt értelme bemenni a városba: a határtól nem messze volt egy bevásárlóközpont, a célnak pont megfelelt, útba is esett, mi kell még?

Menyire van még a város/a benzinkút/a templom/ a temető? A húsz kilométerek voltak a legrosszabbak. Nem azért, mert rendszeresen negyven lett belőlük, hanem azért, mert inkább végtelennek tűntek.

Határ. Úgy zörgött a busz az odavezető úton, mint hajléktalan szatyra az üvegvisszaváltó felé menet. De a betétlap az útlevélbe megint csodát művelt. Nem, a másfél órás tökölődést nem gyorsította meg, de a vámvizsgálatot igen.

A magyarországi autósztráda megint egy nagy alvás volt. A Szerencs utcai lámpánál ébredtem fel. Közben a sofőr befogta a Kossuth rádiót, nyakunkba dőlt az összes f@szság, amit aznap összehordtak politikusaink az ünnepen. Itthon vagyunk.

Gyors taxi. A nappaliban egy hasonlóan gyors vodka, a sürgős cuccok elpakolása. Hajnali három. Nej ötkor kel, neki már indul a munka. Én ráérek nyolcig. Nem ma leszünk sztahanovok.

Linkek:

Az íráshoz tartozó összes fénykép
Az íráshoz tartozó összes fénykép (slideshow)

Ajánlott irodalom:

Isaak Babel: Odesszai Történetek
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Tizenkét Szék
Ilja Ilf – Jevgenyij Petrov: Aranyborjú
Martin Pollack: Galicia
Kiss Noémi: Rongyos Ékszerdoboz
Martin Buber: Haszid Történetek
Schön Dezső: Istenkeresők a Kárpátok alatt
Patai József: Középső Kapu

Útitársak:

– Zara Melinda
Menni kéne
Útközben Ogyessza felé
Az ember fáj a földnek
Utazás
Választások előtt Ukrajnában
Ogyesszai pillanatképek
Babel Ogyesszája nyomában
A remény
Emlékezünk
Poétikus hervadás
Ogyesszai felíratok

– A Wang folyó versei:
Együtt Odesszában (közös blogposzt, képekkel, videóval)
 

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *