Történelemóra Velemben




















































1. nap; leutazás

Kényelmes, de küzdős indulást húztunk aznapra a kalapból. 10.04, még éppen időben. Fél tizenkettőre értünk Veszprémbe, sétáltunk egy órát, majd Malom. Rajtunk kívül megint nem volt senki… és nem értem. Nem drága, tócsis ételekből ekkora választék sehol máshol nincs (az én ebédem pölö: füstölt csülök, párolt káposztával tócsiba csavarva, fokhagymás tejföllel)… és üres. Ha viszont üres, akkor miből él meg évek óta?
Ebéd után hősies küzdelem, hogy ne aludjak el. A cserszegi miatt Nej vezet, én pedig próbálok ébren maradni. Akkora a köd, hogy Somlót is csak a mustszagról lehet felismerni. Szombathely környékén kisüt a nap. Tesco, utóbevásárlás. A nagy kapkodásban ugyanis pont a lényeg maradt otthon, a túrázáshoz összeválogatott borok. Szerencsére mindegyik van a szombathelyi boltban is.
Pár percig ugrálnom kellett a csomagtartón, hogy le tudjam csukni.
Innen Velem már csak egy ugrás. A szállás remek, ódon hangulatú (régi bútorok, cserépkályha), bár tűzrakóhely spec. nincs és a tulaj is túl dinamikus az én ízlésemhez – de időnk nagy részét úgyis az erdőben fogjuk tölteni, ott meg kit érdekel. (Figyeled, ez már a lenyugvás hatása: nem azt írtam, hogy ki nem szarja le.)

Egy prospektus az asztalon. A látnivalók között felsorolják Törőcsik Marit a színes kalapjaival. Lelki szemeim előtt megjelenik az önkormányzati rendelet, miszerint Törőcsik Marinak naponta 10-11 és 14-15 között kötelessége színes kalapokban az utcán sétálni. Az időpontokhoz illesztve turistabuszok hordják japán turisták százait, akik a buszból kiszállva egyből neki is állnak tripod fotóállványokat hajtogatni gyufásdoboznyi tartóikból.

A házban berendezkedtünk – és nyilván felleltároztunk mindent. A polcon mindenféle öreg, szutyok könyvek, hangosan röhögtünk a címeken. Ütött-kopott Világatlasz… bakker, ebben még biztos nincs benne Amerika… aztán előástam egy leginkább fecnihalmot – és elállt a szavam. Innentől tojtam a közös programra, szóltam a többieknek, hogy játszanak hármasban, én inkább olvasgatok. Mi volt ez a kincs? Az első kupac a Pesti Hírlap 1928-as évkönyve volt, aztán szép lassan előástam az 1927-est, az 1929-est, 1930-ast, végül az 1928-asból a Kincses Kalendárium változatot. Barátom, ez az igazi történelem, nem az, amit az iskolában tanítanak. Amikor az elején röviden összefoglalják az évet és megérzed, hogy az, amikor elfognak Szentgotthárdnál egy csempészett vasúti szállítmány gépfegyvert, lefoglalják és emiatt beindul a huzakodás a kis-antanttal… vagy egyáltalán, hogyan mennek – pontosabban nem mennek – a Népszövetségben éveken keresztül a tárgyalások az optáns-ügyben a románokkal… az semmivel sem különb annál, ahogy most éppen a Zuschlag-ügy tölti ki a sajtót. Hogy a világháború még csak világháború, mindenféle számozás nélkül, hogy még ezerrel megy a nyomulás revízió ügyben, hogy megjelenik egy hosszú írás arról, hogy ez a fascizmus, amit Mussolini öt évvel ezelőtt kitalált, nem is annyira rossz, nézzük csak meg, hogyan talpraállították vele az országot. És persze a korabeli irodalmi, szinházi élet, karikatúrák, a modern tudomány vívmányairól (lol!!) szóló írások… nem bírtam letenni.
Illetve, mégis. Este csak beültem egy kártyapartira, aztán mindenki eldőlt, én még billentyűzgettem egy kicsit, de most már lassan eldől….
Aztán elvánszorogtam zuhanyozni és egyből feléledtem: a többiek kizuhanyozták előlem a melegvizet.
Akkor irkálok még egy kicsit a történelemről:
Apró hírek között: Németország, törvényelőkészítés, felekezeti arányok a közoktatásban, módosítás. A javaslat nem kapja meg a szükséges támogatást, megbukik, vele bukik a kormány. Másik apró hír: ugyanebben az időszakban téma nálunk a numerus clausus módosítása: azaz a diákok felekezete helyett a szülők felekezete alapján szeretnék szabályozni a diákság összetételét. A parlament megszavazza, de a nagyobb egyetemek fellázadnak ellene. Érdekes párhuzam.

2.nap; közepes kirándulás

Petrényi Deficit Barna reggelizik. És még fel van háborodva, hogy alig evett valamit.
Az első táblánál a duma: laza 20 perc séta után jön majd a következő tábla. Aztán jön egy akkora kaptató, hogy a szemem a fülemen keresztül gúvad ki.
Köd. Mögötte még nagyobb köd. Megtekintjük Szombathely hűlt helyét – betakarta a köd.
A táblák nem unnak rá a mókára. Már vigyorgok, amikor meglátom, hogy convenient walk – tuti sziklamászás lesz. De nem is lehet másként, a mai terv 500 méter szintemelkedés felfelé, nyilván emelkednie kell az útnak is. A Szent Vid kápolnának kis híján nekimegyünk. Igen, köd. Remek fényképeket készítünk, simán elmennének illusztrációnak a Gyűrűk Urába is. Aztán az Írottkő környékén megtaláljuk a napot, a köd is felszáll. Pár percre. Maga a csúcs már hónaljig ködben, Ausztria szintén. A kép olyan, mint a Hahó Öcsiben a sárkánybarlang előtti ösvény. Gyerekkoromban többször összeszartam magam azon a jeleneten.
Nem is időzünk sokat a sógoroknál, hamar visszafordulunk. Az a baj, hogy a túloldalon nincsenek igazán jó túracélpontok. (Akárki akármit mond, célpont az mindig kell. Az nem működik, hogy most előremegyünk x órát, aztán visszafordulunk. Már csak azért sem, mert akkor hol enné meg az ember a csúcs-csokit?)
Összefutunk egy osztrák bácsikával.
– Guten tag! – köszönök rá.
– Grüss Gott! – köszön vissza.
Hoppá. milyen kedves fogadtatás.
Visszafelé, jócskán az Írottkő alatt jókedvű csapattal találkozunk. Korombeli férfi, nő, meg gyerekek.
– Merre van az Írottkő? – kérdi a hapi.
Nagyjából arrafelé mutatok.
– Óh, köszönjük.
– De kemény lesz.
– Messze van? Tudja, nincs semmilyen térképünk.
– Á, dehogy. Párszáz méter. Függőlegesen.
– Az nem akadály. Bozsokból jövünk, eddig sem volt sima az út. Erről jut eszembe, megmondaná, melyik a legrövidebb út vissza bozsokba?
– Az, amelyiken jöttek.
– Kizárt – szögezte le mély meggyőződéssel – Ne tudja meg, mekkora kanyarokat tettünk. Olyan turistajeleken jöttünk, hogy nem is hittem, hogy ilyenek léteznek.
– Várjon egy kicsit – vetettem oda és elindultam Barna felé, akinek a táskájában volt a térkép.
– Ugyan, hagyja, elboldogulunk – legyintett és továbbindultak. Szerintem megijedt, hogy térképpel szembesül.
Végre teljesen felszállt a köd, tudtunk igazi őszi képeket fotózni. Le is maradtunk. Most az egyszer a csajok morogtak, hogy ránk kellett várniuk.
Három óra körül értünk haza, boldog bakancslerúgások, elégedett sóhajok. Meg borosdugó pukkanás.
A kölykök nekiálltak kártyázni, Nej elhappolta Dóra kötelező olvasmányát, én meg belebújtam a kalendáriumba. Jókat vigyorogtam a bajnokságot nyert Fradi focicsapat fényképén: volt ott egy-két pocakos öregfiú is… de akkoriban még simán befértek a csapatba. Aztán átböngésztem egy más körülmények között ártalmatlan cikket az emberek tudományos szempontból történő rasszokba sorolásáról. Csak hát ugye a kor, meg a környezet. Külön dupla csavar, hogy az évkönyv időnként visszatekint akár 50 évvel korábbi eseményekre is. Azaz akkori szemlélettel értelmezi a közelmúltat: Kossuth amerikai tevékenységét, a horvát parlament -monarchia! – magyarellenes balhéit… tudja ma valaki pl, ki volt az a Starcsevics párt? Pedig nem voltak kispályás radikalisták, a Jobbik még a cipőfűzőjüket sem köthetné meg. Aztán ugyanez a magyar parlamentben, amikor a román nemzetiség képviselői balhéztak. És – ismerős a helyzet – amikor Tisza Kálmán felhívta a fenyegető veszélyre a figyelmet, akkor csak azt mondták, hogy ugyan kérem, csak riogat, el akarja terelni a figyelmet. Aztán 1918-ban tragikusan kiderült, hogy a nemzetiségek szervezkedése, aktuálpolitikai célú bujtogatása tényleg megtörtént, nem csak riogatás volt.
Mondjuk, a történelemtől elég nehéz pont itt elbújni, hiszen több helyen is jelzik, hogy itt, ebben a panzióban bujdokolt 1944 december és 1945 március között a Szálasi kormány, a szent koronával egyetemben.

A kölykök aztán nem is igen bírták a csendet meg jó levegőt, hamarosan beverték a szunyát. Én is időutaztam egy cseppet, leültem a cserépkályha melletti fotelbe, hallgattam az égő fa pattogását és időnként bóbiskoltam egy-egy ötperceset. mint nagyapám valaha. Egyedül a pipa hiányzott.

Most, amikor ezt írom, fél öt van. A gyerekek régóta alszanak, Nej is alig bírja nyitva tartani a szemét a könyv felett, én pedig úgy érzem, mint aki egy örökkévalóság óta olvasgat, írogat a kályha melletti fotelben. Pedig még csak másfél órája értünk vissza. Itt örökkévalóságnak tűnik, otthon meg arra sem elég, hogy a leveleimet meg az rss csatornáimat végigolvassam.

Dosztojevszkij Mihajlovics Tivadar, vazze. Akkoriban mindenkinek szívbaj nélkül fordították a keresztnevét.

Estefelé megébred a család. Cattan, aztán snapszer. Tegnap sikerült megfertőznöm a kölyköket és úgy látszik, tetszik is nekik. A solo, vagy ahogy mi ismertük, a makaó után végre igényesebb játékokat is nyomnak. Ebből akár még ulti is lehet egyszer.
Aztán egyszercsak lecsukódott a szemem – az ágyig is alig jutottam el. A többiek még valószínűleg játszottak valamit, de én már más pályára vonultam.

3. nap; pihenés

Mára cudar időt mondtak, ezért erre a napra pihenést terveztünk. Ehhez képest ezerrel süt a nap, igaz, meglehetősen viharos a szél, de cserébe nincs köd. Igazi kirándulóidő – és egyáltalán nem igazi szabadtéri sütögetős idő. Meglátjuk.
A nagy punnyadás közben elsétáltunk boltba. Ebből parasztlázadás lesz: holnap nincs bolt, mi pedig már délben felvásároltuk az összes zsömlét, mind a nyolcat. A világvégi falu meglehetősen kihalt, két családdal találkoztunk. A második megjegyezte: nicsak, Petrényi Gabi. Köszöntek. Köszöntünk. Én – két nagy cekkerrel a kezemben – az ilyenkor szokásos idióta vigyorgásommal próbáltam lekezelni a helyzetet.
A faluból gyönyörűen látszik a hegytetőn álló kápolna. Tegnap azt sem észleltük, hogy hegy tetején voltunk – így ma mindenkinek leesett az álla.
Délutáni elfoglaltság: család kiment ütéseket gyakorolni. Nej dobta a labdákat, a gyerekek meg felváltva próbálták eltalálni. Én meg sunyiban fényképezgettem.
Újabb részletek a történelemből:

  • Napjaink Hősei, fényképes rovat. Egy oldalon Benito Mussolini, Albert Einstein és Eduard Benes. Még dekrétumok nélkül. Itt még szerettük. Pár évvel később már nem.
  • Kis hír az éves összefoglalóban: az Oroszországból hazatérő Rákosi Mátyást izgatás miatt 8 évi börtönre itélték.
  • 1927. Sanghajban általános sztrájk tört ki. A kormány ezrével végezteti ki a sztrájkolókat.
    És ez most volt, nem is olyan régen, ezen a földgolyón. Azért belegondolok, milyen lenne, ha teszem azt a bonus elmaradása vagy a megalázó és semmire sem jó munkaidőnyilvántartás erőltetése miatt úgy döntenénk, hogy pár napig nem mennénk be dolgozni – aztán emiatt gyorsított eljárással kivégeznék az embereket.
  • Eddig soha nem látott fényképek: Kossuth öregen, Kodály Zoltán fiatalon, fekete hajjal, Erkel Ferenc rövid hajjal… és még sorolhatnám. Csomó kép olyanokról, akikről hallottam ugyan, de eddig nem tudtam archoz társítani a neveket. Eddig.

Határozottan élvezem ezeket az évkönyveket. Különösen az a vonulat tetszik, hogy részletekben tervezik feldolgozni az utóbbi 60 év történelmét, mondván, hogy ezek még annyira friss élmények, hogy senki nem merte összefoglalni azokat. Ez speciel a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszak, az ún. békeidő, az ország egyik sikertörténete. Aztán persze közelről már egy kicsit másképp látszik.
Arról nem is beszélve, hogy nálunk talán kisebb jelentőségű események történtek, de Európa igazából ekkor alakult ki: ekkor egyesült a sok kis német fejedelemség, úgy, hogy a porosz Bismarck mindenkit maga alá csatolt; és ahogy megalakultak, egyből oda is csapták rendesen a névjegyüket az asztalra: leverték a kekeckedő franciákat, mint vak a poharat. (Ennek lett a következménye a párizsi kommün, a terror meg az ellenterror.) A németek megtartották Elzász-Lotharingiát, meg hihetetlen méretű hadisarcot vágtak zsebre.
Aztán szintúgy ebben az időszakban alakult meg az egységes Olaszország, szintén nem akármilyen antréval: ők a katolikus egyházat fosztották meg világi hatalmától. A török-orosz háború következtében a török eltakarodott Európából: sorra létrejöttek a balkán államok, Bulgária, Montenegro, Szerbia, Bosznia-Hercegovina.
Egész európa forrongott – és ebből a forrongásból sorra jöttek létre a hatékony, kapitalizmusra épülő nemzetállamok. Csak azok a lúzer osztrákok nem érezték az idők szelét. Meg persze mi, akik összekötöttük a sorsunkat az akkor már erősen leszállóágban evickélő Ausztriával.

4.nap; a legerősebb kirándulás

Ma ismét túra. Méghozzá a legnagyobb: Szent Vid kápolna, Vöröskereszt, Óháztető. Ha belefér, akkor a Hétforrás is. Ezek ugyan mind jó ismerőseink, de Kőszeg felől. Most viszont Velemben vagyunk.
Korai ébresztő. (Őszintén szólva, nem zavar. Én utálom a hőséget, de a cserépkályha valahogy másként csinálja a meleget, mint a radiátor vagy a konvektor. Ezt a meleget élvezem. Este kilenc-tíz között bebújok az ágyba, engedem a melegnek, hogy körbesimogasson – és már alszom is. Persze, hogy korán reggel már ébren vagyok.)
Fél nyolckor reggeli, nyolc után indulunk. Muszáj, mert nincs sok időnk: délig mehetünk előre, utána vissza kell fordulnunk, ha még világosban haza szeretnénk érkezni.
Reggelinél ki volt rakva a Népszabadság, de meg tudtam állni hogy akár egy pillantásnál többet is vessek rá.
A túra eleinte furcsa: a két napja tomboló szél elfújt minden ködöt, minden felhőt… ezerrel süt a nap, viszont hűvös van… és szél. Tiszta szerencse, hogy a kaptatók melegítenek. Na meg a hátizsákok is. Van egy zseniális ötletem: jelöletlen úton vágjunk le egy nagy kanyart. Csakhogy időközben a jelöletlen út kifogyott alólunk, mi pedig kénytelenek voltunk felevickélni egy százméteres kaptatón. A szintemelkedés legalább ugyanakkora, nyelvünkkel rendeztük párhuzamosra az avart. Végül felértünk és konstatáltuk, hogy kilencven fokkal elnéztük az irányt. Rövidítettünk ugyan, de nem sokat. Viszont jóval magasabban voltunk, mint kellene. Általában az ember örömmel sétál lefelé – én nem túl őszinte mosollyal rugdostam a köveket.
Ekkor érkeztünk be a tréfás jelzésfestő birodalmába. A műútról ugyanis lekanyarodott a turistaút. Megnéztük a térképet, láttuk, hogy a turistaút felvisz egy kilátóba, majd lejön a túloldalon és egy parkolóban metszi a műutat. Nej és Dóra a műútra szavaztak, megkapták a hátizsákokat, aztán szevasz. Mi Barnával nekivágtunk az emelkedőnek. Párszáz méter után jött egy faház, majd a turistaút visszafordult. Kurvára nem értettük. Pár perc után visszaértünk a műútra, ahol egy kidőlt tábla mutatta, hogy esőház felfelé. Bakker. Elindultunk mi is a műúton, a csajok után. Barna rámutatott, hogy legalább a hátizsákokat lepasszoltuk. Egy helyen volt egy kis kitüremkedés az út szélén. Itt kellene lennie a parkolónak… na de ez? Nem sokkal később Barna megtalálta, hol megy le a turistaút a műútról. Telefon Nejnek.
– Hol vagytok, aranyvirágszálam?
– Egy útjelzőtáblánál. Az van ráírva, hogy Velem 1 kilométer.
Mintha éreznék némi neheztelést a hangjában. Gyors térképellenőrzés, jó nyolcszáz méterrel lehettek előttünk. Egy meglehetősen lejtős úton.
– Kicsit túlmentetek. Gyertek vissza, itt leszünk az úton.
– Mennyire vagytok?
– Durván négyszáz méter. Nem vészes.
Mégse keseredjenek már el annyira.
A végén kiderült, hogy se kilátó nem volt, se parkoló. Még jó, hogy mobiltelefon és térerő viszont igen.
A családegyesítés után nekivágtunk egy jó kétkilométeres emelkedőnek. Túl sok csevegés nem történt.
Ekkor értünk fel a Vöröskeresztig. Mivel üldögéltek a padokon, emiatt inkább továbbmentünk: jó 15 perc az Óháztető, majd legfeljebb ott tartunk egy hosszabb pihenőt.
Barna megjegyezte, hogy ilyen fényképezőgép-felállással még nem voltunk itt. Végiggondoltam – és tényleg. Pedig nem egyszerű, hiszen sokszor voltunk itt és sokszor cseréltünk gépet is. Teszem azt, az első alkalommal még analóg Zenittel nyomtuk.
Az óháztetői kilátó a szokásos: piszok erős szél, tiszta kilátás, mérsékelt tömeg. (Van a közelben autós parkoló.) Bámészkodás, fényképezés, kajcsi – majd a napóra szerint délben visszaindultunk. Döbbent felismerés: miért asszimetrikus a napóra számlapja? Mert 16.00-tól 08.00-ig nem sok értelme van skálázni.

Hazafelé egy nagy séta már az egész. Újabb felismerés: a férfiak inkább vadász tipusúak – ennek megfelelően mi inkább hangulatokra, szépségekre vadásztunk, fényképezőgéppel a kezünkben. A lányok viszont inkább gyűjtögető tipusúak – ennek megfelelően ők inkább azért maradtak le, mert szelídgesztenyét szedegettek.
Nem sokkal később visszaértünk a vicces jelzésfestő birodalmába.
Ugyanis a piros keresztről le kellett térnünk a piros kör jelzésre. Elméletileg a találkozási pontnál van egy pihenő, de azt már idefelé sem találtuk. Most viszont az elágazást nem találtuk. Aztán leereszkedtünk egy meredek völgybe – és ott volt a pihenő, ott volt az elágazás. A túloldalon kimásztunk a nem kicsit meredek falú völgyből – és fény derül a turpisságra.
Idefelé észre sem vettük, hogy nem kanyarodtunk le a jelzésnél a völgybe – csak mentünk a völgy peremén futó úton és megtaláltuk a túloldalon a piros keresztet. Visszafelé viszont a jelzetlen ösvényt nem vettük észre, ezért mentünk le a völgybe.
De most gondold el ezt a perverzitást: ugyan van út a völgy peremén, de a hivatalos jelzés levisz a völgybe, a pihenőhöz – hogy pihend ki magad, mielőtt kikapaszkodsz a völgyből. Abból a völgyből, amelyikbe be sem kellett volna menned.

Innentől simán jöttünk. Úgy döntöttünk, nem rövidítünk, megnézzük ködmentes állapotban is a kápolnát. Majd jött még egy hatalmas leereszkedés és otthon is voltunk.
Összességében bejött a technikám, most először próbáltam ki duplazokni nélkül a bakancsot. (Igaz, a sarkamra triplatapaszt tettem.) De bevált, ereszkedéseknél nem éreztem úgy, hogy bakancs helyett spanyolcsizma van a lábamon.
Érkezéskor végre sörök vártak az eltikkadt vándorokra, hamarosan elkészült az étel is – hogy Nej az ilyesmire honnan szerzi az energiát, az felfoghatatlan rejtély számomra – és maradt az olvasgatás, blogolgatás a jó melegben.

A mai történelemóra:

  • 1928. a jugoszláv parlamentben ratifikálni kellene valami törvényt, mely az olaszokkal kapcsolatos. Erre első nap a horvát parasztpárt elnökét megpróbálják gyengeelméjűnek nyilvánítani. A következő nap nem vacakolnak, egy szerb képviselő – a parlamentben – lelövi a horvát képviselő testvérét meg a mellette ülő honatyát. Pár nap múlva meghal a pártvezér is, valószínűleg bánatában.
    Hát, ehhez képest nálunk határozottan unalmas a politikai élet.
  • Hogy nem csak ma képesek a nagyhatalmak szerencsétlenkedni egy katonai beavatkozásnál.
    A XIX század végefelé a törökök gyalázatos örményirtásba kezdtek az országukon belül. De tényleg brutálisan. A világban mindenki vakarta a fejét, hogy hát azért ezt csak nem kellene hagyni. Egy csomó nagypolitikai egyezkedés után végül megszületik 1895-ben a verdikt: küldenek egy közös irgumburgumot Abdul Hamid szultánnak. A csóka nagy pszichológus lehetett, mert válasz nélkül hagyta a jegyzéket. Nosza, erre megindult az összes nagyhatalom Törökország ellen. Igenám, de az angol hajóhad sokkal-sokkal korábban ért oda, mint bárki más. Mivel ekkor Angliának kifejezetten expanziópárti, vérig imperialista miniszterelnöke volt – lord Salisbury – így a többiek a fejükre csaptak és azzal gyanúsították meg az angolokat, hogy már rég készenlétben álltak és csak az ürügyre vártak. Majd először az oroszok, később a szövetségeseik, a franciák is biztosították a törököket, hogy majd jól megvédik őket az angoloktól. Nehogy más fossza már ki az országot előttük.
    Ott álltak felsorakozva a hajóhadak, patthelyzetben tartva egymást – miközben Hamid szultán a padlón fetrengett a röhögéstől. Meg persze veszett tempóban irtotta tovább az örményeket.

5. nap; a leggyengébb túra

Érződik a fáradtság, jönnek a hülye álmok. Éjszaka például azt álmodtam, hogy én voltam az első geek farkas: én voltam az első, aki rájött arra, hogy manapság nem az az alfa hím, aki a legerősebb, hanem az, akinek legelőször van saját weblapja.

Szokásos reggeli fél nyolckor. Szerintem nem mi vagyunk a személyzet kedvencei. A tojásrántottát még éppen akkor sütötték. Legalábbis rendszeresen azzal szoktak fogadni, hogy ‘Hijnye, de friss valaki!’. Be volt kapcsolva a tévé, a Napkelte ment. Soha nem értettem, hogyan lehet egy ember akkora perverz, hogy korán reggel politikát habzsoljon. Valami közvéleménykutatásokat elemeztek, elhangzott Gyurcsány neve is, ebből leszűrtem a lényeget: szóval még mindig ő a miniszterelnök.
Indulás előtt – szokás szerint – a vécét katasztrófa sújtotta területnek nyilvánítottuk.

Az út megint ragadós vadszeder bokrokkal indult. Nem, nem azért ragad, mert tüskés – sokkal inkább azért, mert sokáig kell rajta keresgélni, mire érett szemet talál az ember. És mindhárom nap tele volt szederbokrokkal az aktuális útvonal.
A mai terv Bozsok, kalaposkövek, aztán határsértés, a Faludi-völgyön le a Rohonci-tóig, aztán műúton vissza Bozsokig, majd a hátsó úton Velem. A kalaposkövekig minden rendben ment, szó nélkül lealáztuk Minden Hegyi Kaptatók Öreganyját. Aztán jött az ún. árkon-bokron hadművelet, megpróbáltunk rácsatlakozni az osztrák turistaútra. Nem hagyta magát. Ezek a nyomorult osztrákok baromira takarékoskodnak a festékkel, mi meg a sok földútból nem tudtuk kiválasztani az igazit. Végül irány alapján elindultunk az egyiken. Naná, hogy elrontottuk. Jókora kerülővel, szőlőföldek, borospincék között értünk Rohoncba, és mehettünk egy csomót felfelé, hogy a tavat megtaláljuk – ahelyett, hogy egy romantikus völgyben leereszkedve végigkövettük volna, hogyan lesz egy forrásból a völgy végén tó. Nem kicsit voltam dühös.
A tónál megebédeltünk – nagyjából dél volt – majd visszaindultunk. A túra legsivárabb része jött, forgalmas műúton a határállomásig, majd Bozsokig.
A határt a szokásos módon közelítettük meg: mi hárman elől, Nej 50 méterrel lemaradva. Felvetettem a kölyköknek, hogy szóljunk már a határnál, hogy egy gyanús alak kilométerek óta követ minket.
Aztán a határon mindenféle igazolványmutogatások nélkül átjöttünk, még gyalogoltunk egy csomót műúton, keveset erdőben, aztán otthon is voltunk.
Ez a túra csak az utolsó napokban állt össze és eléggé kétesélyes volt. A kalaposkövek hozták a formájukat, izgalmasak voltak, az erdő is szép volt arrafelé. Ha eltaláltuk volna a Faludi-völgyet, akkor pozitív is lehetett volna a végső értékelés. Így viszont a rengeteg műút, az autók közötti gyalogolás lehúzta az élményt.
Délután a szokásos program: sör, majd bor mellett Pesti Hirlap évkönyv olvasgatás részemről. Nej összedobott egy vacsorát, este pedig társasjáték a többieknek. Kivégeztem az összes évkönyvet, bár sajnálatosan csak a közgazdasági/politikai/rendőrségi rovatokra jutott idő, a többit gyakorlatilag átlapoztam. Az se esett túl jól, hogy a múltidézés csak 1896-ig tartott: tényleg kíváncsi lettem volna, hogy az I. világháború után 10 évvel hogyan ítélték meg az előzményeket. De azért érdekesen alakultak az utóbbi időkben a dolgaim: szeptember végén, Dubrovnikba menet a magyar történelmet feldolgozó hangoskönyvféleséget hallgattuk. Október 23-án a Faludy hp.-Pálóczy Horváth György féle könyvet olvastam el, mely gyk. egyfajta ismertetése a magyar történelemnek. Most meg öt napig a szemtanúk szórakoztattak.

Néhány megjegyzés:

  • Basszus, mi, mint Magyarország, kurvára bent voltunk ám a sűrűjében, mielőtt parkolópályára tettek minket. Európai politikát meghatározó politikusaink voltak, még abban az időben is, amikor már csonka lett az országunk. Nem lenne szabad ma sem kishitűnek lennünk.
  • Olaszországban, születése helyén, a fasizmus tipikusan a szükséges rossz kategória volt: az ország anyagilag baromira padlón állt, a bolsevikok pedig annyira nyomultak, hogy nem sok kellett egy vörös hatalomátvételhez. Ezt ismerte fel egy lapszerkesztő, bizonyos Benito Mussolini, kiépítette a fascista szervezeteket majd brutálisan ellenszegültek a bolsevikoknak. Hónapokig terjedő véres leszámolások jellemezték ekkor az olasz közéletet. De Mussolini nyert, olyannyira, hogy a hatalmat is sikerült magához ragadnia. Diktatórikus módszerekkel pillanatok alatt gatyába rázta a gazdaságot is. Azaz eddig sikertörténet. Csakhogy itt ütközik ki a diktatúra és a demokrácia közti dinamikai különbség. A diktatúrában egy csomó probléma pillanatok alatt megoldható – amennyiben a diktátor jó arányérzékű, empatikus politikus. Csakhogy az abszolút hatalom pont ezeket az érzéseket öli ki az emberből – és a végső értékelés mindig az lesz, hogy a diktátor sokkal nagyobb kárt okozott az országnak, mint amennyi jót a kezdeti rendcsinálása jelentett.
    Érdekesség, hogy a német fasizmus is hasonló alapokról indult, az 1929-es években ott is egy aggodalmakra okot adó balos fordulat jelent meg a belpolitikában, mely a következő években már nyilt villongásokhoz vezetett. És Németország is szarban volt anyagilag.
    Amin viszont nagyon elgondolkodtam, az az, hogy ugyanez a balos fordulat megjelent Angliában és Franciaországban is – és ezeken a helyeken mégsem az a szélsőjobbos nyomulás lett a válasz, mint az olaszoknál vagy a németeknél. Érdekes.
  • 1929. Az európai politikai közvélemény, legalábbis elég sok idézett európai politikus szerint is kizárt, hogy a trianoni békeszerződés akár 40 évig fennmaradjon. Tudta mindenki, hogy ebből kurva nagy balhé lesz, de senki sem csinált semmit. A II világháború többmillió halálos áldozata szomorúan hallgat, az oroszoknak gyarmatként odadobott Kelet-Európa szintén. A jóra való restség…
    (Ezt itt nehogy valami revizionista dumának vegyed. Ma az EU a realitás. Akkor is annak kellett volna lennie, egy francia politikus pacák elő is állt az Egyesült Európai Államokkal, de körberöhögték.)

6.nap; uccsó nap

Mivel tegnap nyomatékosan rákérdeztek, hogy ‘ugye, nem fogunk olyan baromira korán jönni reggelizni?’, így egy félórával később vonultunk le. Jó nagy tömeg is volt, de mi még éppen elfértünk. Reggeli után gyors takarítás, pakolás, fizetés – majd irány haza. A vízimalomnál megálltunk ugyan, de amikor megláttuk, hogy fizetős, inkább továbbmentünk. (Nem annyira az ár miatt, inkább az időpont miatt: szombat kora reggel kellett volna kiharcolni a bejutást.)
Ajkán viszont beiktattunk egy plusz kört: a nagylány pont ma 16 éves, ezért tettünk egy kunkort és megmutattuk neki, hol született. Aztán benéztünk Úrkútra is, mondjuk eléggé érintőlegesen. Veszprémben megint Malom, utána körbejártuk az egyetemi negyedet, szülinapi sütiztünk a Mackóban, végül hazavitorláztunk.
A lakásba bejutás minden volt, csak nem egyszerű. A macskákat ugyebár nem lehetett kiengedni, de a riasztó hatástalanítására éppencsakhogy pár másodpercünk van… nagy nyomulás volt. Aztán én ki is menekültem, megvártam, amíg a csajok kitakarítják a lakást. Öt macskaalmot hagytunk itt nekik, mindegyiket teleszarták. Sőt, megpakolták a kádat is, meg a nappali parkettáját. Kaja még volt, de a vízre legalább úgy borultak rá, mint ahogy én a sörre. Ahogy elnéztem, túlzottan nem unatkozhattak, a nappali ablakpárkányáról elég rendesen le voltak verve a cuccok – és étkezőasztalon sem maradt elborítatlan pohár.
De most már megint együtt vagyunk.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

5 thoughts on “Történelemóra Velemben

  1. most csak egy dologra reagálnék: Pesti Hírlap 192x -ből van itthon egy pár darab. Tényleg fantasztikus ezeket kézbe venni és olvasni! Ez tényleg nem egy darab történelem hanem egy pici darab 192x kézbe fogva. Aztán eszembe jut, hogy a nagyim csak 6-7 éves volt csak :))

  2. 2 apró megjegyzés:

    1. Német egység: Poroszország nem nyomta le az összes német államot, Ausztriával egy döntetlenben állapodtak meg. így maradt ki Ausztria az egyesülésből.

    2. Ez a német fasizmus dolog… Nekem úgy rémlik, a szockó időkben találták ki ezt a fogalmat, mert nemigen örültek a ‘szocializmus’ szó felmerülésének a nácikat jellemzendő.

  3. 1
    Latom, megint szarvanal fogtad meg a lenyeget, sikerult egy evidenciaba belekotnod.:) Ausztria hiaba nemet jellegu allam volt, de nem szamitott kis fejedelemsegnek, magukat nagy birodalomnak tartottak. Bismarck a kis fejedelemsegeket egyesitette Poroszorszag zaszlaja alatt.

    2.
    ?
    Fascio: ilyen lecekkel megerositett nyelu fokos. Valamilyen tortenelmi jellegu testorseg hivatalos emblemaja volt, innen vette at Mussolini, mint szimbolumot. Ebbol jott a fascistak, kesobb egyszeruen csak fasisztak gyujtofogalom.

  4. Ausztria nem német jellegű állam volt, hanem német állam. Amiként Poroszország is. E kettőt az különböztette meg a többi fejedelemségtől, hogy jelentős területeik voltak a történelmi Német-Római Birodalmon kívül. 2 eldöntendő kérdés volt: 1. mindegyik állam egyesüljön-e, 2. melyikük vezetésével jöjjön létre az egységes Németország. Mivel az osztrák-porosz háborút az utóbbiak nyerték, az ő preferenciáik lettek a fontosabbak.

    Részletek:
    http://en.wikipedia.org/wiki/Austro-Prussian_War
    http://en.wikipedia.org/wiki/Gro%C3%9Fdeutschland

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *