Furcsa álmok

Két öregember – egy házaspár -, akik séta közben megpillantják álmaik házát. Aztán éjszakánként, lunatikus állapotban rendszeresen átmásznak a kerítésen és reggel már az álomház kertjében ébrednek.

….:::::::…….::..::….:::::….::..:..:…:.:::::::…………

Robin Hood, amint aggódik, hogy szabályosan parkolt-e le Nottingham-ben.

A kultúra oltárán

Nej cége múzeumi napot tartott a Szépművészeti Múzeumban. A prospektus nyálcsorgató volt, két nagy alkalmi kiállítás (Hundertwasser illetve szemezgetés a Rüpf gyűjteményből), emellett az állandó kiállítások, közben pedig jazz koncertek. Naná, hogy.
Először Barna mondta le, mondván, hogy sok tanulnivalója van. Aztán Nejnek indult be a középfüle, az orvosnál akkora bumszlit kötöttek a fülére, hogy nem mert eljönni, nehogy dadaista műalkotásnak nézzék.
Maradtunk ketten a lányommal. Mielőtt bementünk volna, a Városligetben sétálva előadást tartottam az absztrakt festészetről, a kubizmusról, a dadaizmusról és a szürrealizmusról. Legalább tudja az a gyerek, hogy mit fog látni.
Aztán bementünk. Nem kicsi tolongás a recepción, szerencsére simán elhitték, hogy én vagyok Nej. Végülis, ez egy absztrakt kiállítás. A ruhatár előtt kilométeres, vastag sor tekergett.
– Lányom, mi itt kabátostól fogunk sétálni – adtam ki az egyes számú irányelvet – én festményeket nézegetni jöttem ide, nem ruhatárhoz sorbaállni.
Így is lett, a pincében lévő kiállítást simán végig tudtuk nézni, nem szólt senki.
Aztán be akartunk menni a hallba. De a Cerberus egyből kiszúrta a télikabátokat és visszazavart minket. Lementünk a pincébe. Szerencsére a tömeg már eltűnt. Mint később kiderült, azért, mert megtelt a ruhatár – ekkor már nem engedték meg senkinek, hogy betegye a kabátját. Végül annyi infót kaptunk, hogy jobbra majd nyílik egy kényszer ruhatár. Kimentünk, vártunk… aztán észrevettük balra az ideiglenes ruhatárat. Abból vettük észre, hogy kilométeres sor állt előtte.
Kivártuk. Ekkor végre bemehettünk a szentélybe. Rögtön feltűnt egy fehér abrosszal letakart hosszú asztal, rajta kávékkal, üdítőkkel, aprósütivel. Nekem kávéhiányom volt, Dórának folyadékhiánya, így betámadtunk. Egy kicsit veszekednem kellett a lánnyal, hogy ne legyen már olyan szégyenlős, menjen oda és vegyen el egy Fantát. Mindenáron azt magyarázta, hogy pénzbe kerül. – Ne hülyéskedj már, ez egy céges rendezvény – próbáltam letorkolni… aztán észrevettem, hogy az emberek _tényleg_ fizetnek. Mivel a pénztárcám viszont a leparancsolt télikabátban volt, így megvontam a vállam, kiszáradva folytattuk a kulturtúrát.

Nem volt egyszerű megfejteni a képeket. De tanultunk új dolgokat: például minden spanyol szürrealista képen szerepel egy gitár. (Plim-plim. No plim-plim, hu-húú.)

Már indultunk volna kifelé, amikor rákezdték a zenészek. Kábé két percig bírtuk hallgatni. A hall akusztikája olyan volt, mintha a lányok/fiúk Sokol rádióban nyomták volna.

Ennyi már sok volt a kultúrából. Vettük a kabátjainkat és hazautaztunk.

Jók voltak: Kandinszkij, Hundertwasser.

On the road

Ma reggel, miközben zötykölődtem a buszon, kénytelen fültanúja voltam három fiatal lány beszélgetésének. Látni csak futólag láttam őket, amikor felszálltak. (És nincs olyan szemem, mint egy másik nőnek, aki ennyiből még a rúzs márkáját is megmondja.) Annyi azért feltűnt, hogy a háromból kettő ronda és kövér, a harmadik meg mintha roma lett volna.
Aztán ahogy beszélgettek, kiderült, hogy balhé van. Az egyik elpanaszolta, hogy az osztályukban nincs olyan ember, aki nem állna valamelyik tantárgyból bukásra. Erre a másik legyintett, hogy ő speciel minden tantárgyból bukásra áll.
– Milyen jövő vár ezekre? – horgadt fel bennem a kérdés – Rondák. Kövérek. Ostobák. Műveletlenek. Hogyan fogják megélni a felnőttkorukat?
De csak beszélgettek tovább. Kiderült, hogy a szülők közül egyik sem fejezte be a nyolc általánost. Alkalmi munkákból élnek, építkezéseken dolgoznak.
Amikor leszálltak, lehetőségem volt alaposabban is megnézni őket. Teljesen normális ruha volt rajtuk, tiszták, ápoltak voltak. Mentek a szakmunkásképzőbe.
És ekkor villant be fájdalmasan, hogy amire én elborzasztó sorsként gondoltam, az nekik tulajdonképpen felemelkedés. Hogy ők már rajta vannak az úton. Csak nagyon messze, nagyon sok generációnyi távolságra van a vége.