Month: March 2022

Fiók aljáról #02

~oOo~ Egy évvel ezelőtt ~oOo~

Ha egy társaságban te vagy a legokosabb, akkor rossz helyen vagy.

Nem is tudom, hány éve van, hogy nem fórumozok, nem olvasok kommenteket (egy blogtól eltekintve), a Facebookra is éppen csak benézek és egyáltalán nem szólok hozzá semmihez. (Oké, a Strava az öt, nem családtag ismerősömmel kivétel.) Nem kellett volna így alakulnia, mint ahogy nem is volt mindig így. Az ezredforduló idején még lelkesen írtam, vitatkoztam, kezdve 97 körül az Internettóban. Aztán elromlott. Utoljára olyan 16 éve történt meg, hogy egy vitapartnerem úgy zárta le a vitát, hogy oké, igazad van… és nem írt utána semmi olyat, hogy ‘de…’. Ez már akkor sem volt megszokott, nem véletlenül jegyeztem meg ennyire. Aztán valahogy úgy alakult a közhangulat, hogy vitát nem szabad elveszteni. Aki elismeri, hogy a másiknak van igaza, az erkölcsi halott, azt kitörlik a szaknévsorból, az egész életében izzó bélyeggel a homlokán senyved. Mindenáron nyerni kell, ha egy nyelvtani hibába lehet belekötni, akkor abba bele is kell, ha hazudni kell, csúsztatni, terelni, nem számít, csak a győzelem a fontos.

Furcsa ezt látni.

Az én eszmélésem a 80-as évekre esett. Az égegyadta világon semmilyen fórum nem volt, legalábbis a mai értelemben. Az ún. nagygyűlések már akkor is értelmetlenek voltak, ott maximum szerepelni lehetett, vitatkozni nem. Az igazán érdekes viták füstös kocsmákban, részegektől hangos borozókban történtek. (Majd az est végén ittas hangoskodásba fúltak.) Aztán a fene tudja, hogyan, de egy idő után kialakult, hogy az ilyen kocsmázós beszélgetésekre olyan emberekkel jártam el szívesen, akik legalább egyszer már legyőztek valamilyen vitában. Valószínűleg ugyanígy érezhettek a partnereim is.
Vedd észre, hogy ebben a fenti két mondatban két fontos gondolat van. Normális esetben a vitában az egyik fél akkor ismerte el a vereségét, ha a vita végig ugyanarról a témáról szólt, nem lett elterelve, a felek figyeltek egymásra, megértették a másik gondolatát és arra reflektáltak. Az érvelési hibákat ismertük, aki ilyesmit használt, az diszkvalifikálva lett. A másik pedig, hogy a vesztes elismerte, hogy vesztett. Nem indult be az egóharc, a vereség nem jelentett megsemmisülést. Sőt, én egy kicsit örültem is neki, mert ez azt jelentette, hogy a konkrét témában egy magamnál okosabb, tájékozottabb emberrel cseréltem eszmét.

Nagyon nem szívesen írtam az előbb olyanokat, hogy ‘vitában legyőzni a másikat’. Volt ilyen is, vitakultúrát fejlesztendő, ún. agyragyúrás. Az ilyesmit utáltam, soha nem is vettem benne részt. Nálam a vita arról szólt, hogy elmondtam, hogyan gondolom, a másik fél is elmondta, ha ezek különböztek, akkor érveltünk a véleményünk mellett, majd valahogyan lezártuk a vitát. Nyilván volt olyan, hogy a másik fél véleményében egyeztünk ki, volt olyan is, hogy az enyémben, bár a legtöbbször valami kompromisszum született a végére. De a lényeg: nem harcoltunk. Tanultunk.

Na, ez az, ami már nincs sehol.

Ez egy kicsit bátor ugrás lesz, de ez jutott eszembe. Mondjuk, nem most, hanem kábé tíz éve, amióta egyáltalán nem nézek tévét.
Amikor kereskedelmi termék lett a televízióból, mindenki abban reménykedett, hogy jobb hellyé teszi a világot. Eljuttatja az ismereteket a világ eldugott pontjaira is. Felvilágosítja az embereket. Értő, okos szavakkal elmagyarázza nekik a világot. Megszünteti a szellemi elmaradottságot.
Aztán nézd meg, mi lett belőle. Tény, ostoba emberből sokkal több van, mint értelmesből. Azaz egy tévéműsor, egy film könnyebben lesz sikeres, ha az ostoba embereket szólítja meg, az ő szintjükön. Még az ún. ismeretterjesztő csatornák is a legvacakabb bombasztikus, áldokumentarista stílusban fröcskölik a marhaságaikat. Az ostoba, de hatalmas tömeg gravitációja lehúzta a televíziós műsorokat a saját szintjére.
Aztán nézd meg, mi lett az internetből. A kilencvenes években, amikor kezdett beszivárogni a hétköznapokba, ugyanazt gondoltuk róla, mint a televízióról. Mekkora lehetőség! A világ összes információja, csak pár kattintásra! Fizikailag tízezer kilométerre élő emberek kapcsolódhatnak össze, kvázi véletlenül és beszélgethetnek arról, hogyan élnek. Óriási dolog volt ez és elég sokáig így is működött. Nálunk a sulinet rákötése okozta az első törést, a beszélgetős helyek egy része ekkor romlott el. Aztán az internet mindenhová beszivárgott, a mobiltelefonok térhódításával mindenhol, mindenki számára elérhetővé lett. És az agresszív ostobák elözönlötték, lehúzták a kommunikáció színvonalát a saját szintjükre, kizárólagossá téve ezzel az egóharc jellegű erőszakos vitákat.

A végén tényleg megint csak a kocsmák fognak maradni.

~oOo~

[PS1 – 2022 január]
Nem túl régi az írás, de mégis, mintha egy másik világból szólna. Nemhogy vitázni nincs kedvem, de még beszélgetni sem. Mint ahogy rajzolni sem és írni sem. Egyáltalán nem érdekel a világ, nem érdekel, hogy ebből mi lesz, meg abból mi lesz. Nem mindegy? Jó úgysem.
Alig várom, hogy jó idő legyen és mehessek hegyekbe, erdőkbe bringával, tavakra, tengerre kajakkal… távol mindentől, ami emberi. Ami úgynevezett civilizált.

[PS2 – 2002 március]
Már nem is mondok semmit.

[PS3]

Egy kis rocktörténelem

Amikor a nyolcvanas években az egyik alak nekiment a másiknak, hogy mekkora szar alak már, aztán pár évvel később kiderült, hogy tulajdonképpen a vádló a vállalhatatlan szar alak, de aztán teltek az évek és kiderült, hogy a vádolt is egy ocsmány, szar alak, szóval tulajdonképpen haverok is lehettek volna, de ahhoz is túl szar alakok voltak.

Propaganda

Mi a veszélyesebb? Egy konkrét betegség, vagy a hit, hogy sohasem lehetek beteg?

Egy ország sokféleképpen lehet beteg, de a legdurvább károkat az okozza, ha hagyják elszabadulni a propagandát. Nem, nem csak mi vagyunk ennyire “alattvaló” nemzet – mint ahogy rendszeresen önostorozzuk magunkat – hanem kellően erős propagandával minden nép megvezethető. Minden emberi közösségben vannak könnyen befolyásolható, világos magyarázatokra vágyó emberek, vannak az összefüggéseket át nem látó egyszerű emberek, vannak a periférikus gondolkodásba beleragadt emberek, vannak frusztrált, a hibákat másokban megtaláló emberek, vannak önző, másokon átgázoló emberek, vannak, akiknek meg kell mondani, hogyan éljenek, hogyan gondolkodjanak. Ezek emberi dolgok. Az már a társadalom, konkrétan egy ország vezetésének a felelősége, hogy mit kezd ezekkel az emberekkel. Lehet őket tanítani… és lehet őket propagandával alattvalókká, szavazatokká redukálni. (Az már más kérdés, hogy mi évszázadok óta mindig a másodikat választjuk és azért ez mára meg is látszik.)
Ha megnézzük, számtalan példát láthatunk rá, hogyan is működik ez. Goebbels óta ismert, a propaganda akkor is működik, ha tudjuk, hogy propaganda. A németek még csak kellemetlenül sem érezték magukat, elhitték, hogy jogos háborút vívnak. Az oroszok most szintén. Az észak-koreaiak nagy része meg van róla győződve, hogy a világ legjobb országában él. Az amerikaiak szentül hiszik, hogy az egy szabad ország. Sorolhatnám a végtelenségig. A közös, hogy ha már kialakul és hatékonyan működik a propaganda, akkor nagyon nagy földbeállás kell ahhoz, hogy a bepalizottak felfogják, hogy átmosták az agyukat.
_Nincs más mód._
A kognitív disszonancia racionalizálása mindent felülír. Egy, de inkább két generáció is kellhet ahhoz, hogy a bekövetkezett tragédia után egy nép feldolgozza azt, hogy átvágták és valójában ő volt a gonosz a történetben.
Ezt láttuk a második világháborúban, ezt látjuk most a szomszédban, úgy értem durván Ukrajnában, kevésbé durván Bulgáriában… és ezért nincsenek illúzióim arról, mi lesz nálunk. Nekem maximum egy generációnyi életem van még, azt tutira elgombázták, akármi is lesz április harmadikán. Az ország beteg, a sokkterápiához meg kevés lesz egy választás.

Gravelteszt: Tesztek

2022.03.26; szombat

Pénteken vittem vissza a bringát szervízbe. Ez volt a klasszikus vásárlás utáni utóbeállítás, gyakorlatilag rutinmunka, minden kerékpárnál kötelező. A szerelő szépen be is állított mindent, laborkörülmények között leteszteltük, frankó.
Éles körülmények között viszont képtelenség volt kipróbálni. Mintha mindenki aznap akart volna Ából Bébe jutni: az utakon, a lakótelepeken, a kerékpárutakon, mindenhol akkora tömeg volt, hogy nem tudtam a váltóra koncentrálni. Hogy teljes legyen az örömöm, az Árpád-híd feljáróján kaptam egy defektet (üvegtörmelék), hát, nem ideális hely szerelésre. Végül valahogy hazavergődtem, de éreztem, hogy ennél azért jobban meg kellene hajtani a gépet.

Legnagyobb meglepetésemre még aznap délután csomagot hozott a posta. Németországból. Egy héttel hamarabb ért ide, mint ígérték.

Bigyó Felügyelő.

Megvan? Na, ebbe az irányba haladok.

Ahhoz, hogy egy akármilyen túrázós/kirándulós videó jó legyen, audió fronton három dolognak kell egyensúlyban lennie: zene, csend, emberi hang. Csendből gyakorlatilag végtelen mennyiséggel rendelkezem, zenéket is jó érzékkel tudok válogatni (általában), az emberi hang viszont gond. Kajakkal is, kerékpárral is az elsődleges kamerám egy gopro7-es, márpedig ehhez a mikrofon… problémás. Nagyon problémás. Csak fusd végig ezt az írást. És ez már előrelépés, mert nagyon sokáig ilyen összefoglaló írás sem volt. Mim is van? Hero 7 black. Az írásból kiderült, másból eddig nem, hogy konkrétan a 7-esnél az egész teljesen máshogy működik, más konfiguráció kell a black, illetve a silver/white verziókhoz. Szerinted a webes kereskedések foglalkoztak ilyen részleteséggel a témával? A külső mikrofon iránti igény évek óta megvan nálam, de itt meg is állt a mutatvány. Ilyen adapter, olyan mikrofon, de nem mindegy a jack tipusa sem, egyébként pedig minden csillagászati áron megy és semmit nem lehet kapni Magyarországon. Aztán legyél okos. És lehetőleg ne csessz el százezreket, mire megtalálod a megoldást. Nem is volt külső mikrofonom. Igaz, anélkül csak értelmezhetetlen motyogás van a nyersanyagon. Oké, nyilván lehet utólag is rábeszélni a felvételre, de az más. Nagyon más. Mert azt még meg lehet csinálni, hogy szélzajt vágok a beszéd alá, meg madárcsicsergést, de teljesen más kerékpáron ülve beszélni, mint gép mellett a forgószékben. A különbség átmegy. Komolyan, már egy normálisabb diktafon is szóba került.
Aztán végül egy újabb nagy roham és kitúrtam két eszközt: egy adaptert és egy mikrofont. (Igen, mert mint ahogy a fentebbi cikk is írja, a fiúk a Goprónál úgy gondolták, hogy az emberek nem akarnak ezzel az izével hangot felvenni, ezért inkább kihagytak belőle minden ilyesmit.) A lényeg persze az volt, hogy drasztikusat estek az árak, ez a kettő még szállítási költséggel együtt is belefért a játékpénz kategóriába, azaz némi morgással le tudom nyelni, ha a konfig valamiért mégsem működik.

Nos, ez a csomag érkezett meg azon a napon, amikor a váltót is beállították. Mindez tesztért kiáltott.
Este gyorsan összedugtam a technikát. Vett valami hangot, de hát az a nappali. A kérdés az, mit csinál kint a menetszélben.

Másnap egyébként is el kellett mennem a dunaharaszti csónakházba szerződést módosítani, adta magát, hogy mindent teszteljek.

A váltó volt egyszerűbb. Tekintve, hogy az út oda-vissza tükörsima, semmi emelkedő, így terhelés alatt nem tudtam tesztelni. Terhelés nélkül viszont szépen mászkált fel-alá a lánc.

A mikrofon már húzósabb volt. Szépen összeraktam, gyorskötözőkkel rögzítettem mindent (bakker, tényleg Bigyó Felügyelő), aztán igyekeztem pofázni. Különösen erős szembeszélben. Nem hülyéskedek, a teszt kedvéért még énekeltem is.

  • Ezt most rögtön tegyük helyre. Ha ismernék, akkor Ukrajna könyörögne az énekhangomért. A felvételen én is filóztam, hogy szabad-e ezt, így, mindenféle figyelmeztetés nélkül betenni? De végül arra jutottam, hogy mivel a dal részlet volt egy Neoprimitív feldolgozásból, a Neoprimitív pedig az a zenekar volt, amelyikbe még én is befértem volna, szóval igen, szabad volt. Viszont határozottan kijelentem, hogy soha máskor nem fogok ilyesmit csinálni, azaz nyugi van, nem kell úgy nézned a videóimat, hogy folyamatosan a hangerőszabályzó potméteren van az egyik kezed.
  • Nos, lement a kör. Hazaértem. Kíváncsian vártam, milyenek lettek a felvételek.
    Semmilyenek. Semmi hang nem volt. Nulla. Nem vett semmit, sem a gopro belső mikrofonja, sem a külső.
    Pedig voltak jó részek. Hazafelé az RSD mellett jöttem és elkaptam Nej kis csapatát, ahogy eveztek.

    Jó kis monológot adtam elő. Elveszett. Az énekkel együtt. (Nyilván amikor egyszer majd videó lesz ebből az anyagból, akkor valamit rá fogok dumálni otthon, de az nem lesz az igazi. Nem, énekelni nem fogok.)

    Este természetesen nekiálltam gyűrni a felszerelést. Mi volt ez, öreg? Most sem vett semmit. Még annyit sem, mint előző este. Kipróbáltam így. Kipróbáltam úgy. Bedugtam így. Bedugtam úgy. Nem vett semmit. Utánaolvasás. A fenti cikkben azt írták, hogy PnP. Azaz csak be kell dugni és működik. Hát, nem. Széttúrtam a setup menüit, próbálkoztam mindenféle beállítással. Semmi. Aztán egyszer normálisan indítottam a felvételt.

  • Igen, úgy, ahogy senki nem szokta. Ehhez ugyanis két gombot kell megnyomni, úgy, hogy közben nézni kell a kijelzőt. Na most ez egyáltalán nem életszerű. Lehet definiálni gyorsgombot, nekem erre van rárakva a videófelvétel indítása.
  • Szóval bekapcsoltam és onnan indítottam a felvételt. És működött a mikrofon. Sőt, onnantól kezdve a gyorsgombra is működött. Magyarázat, az nincs. Igazából leírás sem volt, azon kívül, hogy PnP.

    Viszont van egy apró(?) kellemetlenség. Az adaptert a kamera usb-c aljzatába kell dugni. Melyet alaphelyzetben egy fedél takar el. Ha bedugom, akkor lőttek a vízállóságnak. Hogy még cifrább legyen a helyzet, a kamerát csak kerettel lehet rögzíteni, akár sisakra, akár fejpántra, akár bringakormányra szerelem. A kereten van lyuk a kábelnek, de nincs elég lyuk az ajtó kinyitásának. Azaz le kell tépnem a helyéről az ajtót, eltenni valahová, összedugni a ketyerét és menni. Aztán ha megjelenik az első esőfelhő, félre kell állni, szétszedni az egészet, valahogy visszaerőszakolni az ajtócskát a helyére, mindent elpakolni valahová és menni tovább.
    Most gondold el, hogy ha olyan napon túrázol, amikor egész nap lóg az eső lába.

    Nem értem. Tényleg nem. Hogy a Goprónál nem volt senki, aki ki merte volna mondani, hogy emberek, ez így nem fasza?

    Nyilván a gyakorlat majd kiadja, mi lesz ebből. De sanszos, hogy borultabb napokon el fog durranni az agyam és hagyni fogom az egész mikrofonozást a fenébe.

    2022.03.27; vasárnap

    Eddig nem túl jó a teszt. A váltót ki kellene próbálni kemény emelkedőn is, a mikrofon meg… hát, izé.
    Hegy… az a közelben nincs. Még Gombánál van a legtöbb szint, de ott is csak 5-8%-os emelkedők vannak. Marad Buda. Másszunk fel a Normafára. A sasadi út alsó fele 5-6%-os, a második fele 10-11%-os, a Farkasréti temető után meg van 15%-os rész is. Ha itt nem kell leváltani az alsó lánckerékre, akkor sehol.

    Reggel gyors mikrofonpróba a nappaliban. Még működik.

    Aztán végigpofáztam az utat. Mintha jó lenne a mikrofon. Kifejezetten kerestem a szeles, zajos terepeket.

    A tesztnek nem volt része, de azért ez egy bitang jó kerékpár. Őrmezőn, a pályaudvar után van egy kacskaringós, meredek babakocsi-feltolós rész a lépcső mellett. Ezen már mindenféle bringával mentem fel, a trekinggel kifejezetten nehéz, az országútival könnyebb, de azért oda kell figyelni, a gravellel pedig… semmi. Úgy mentem fel, mintha egy sima, egyenes úton mennék.

    A Sasadi út középtájon belémharapott, pontosan úgy, ahogy vártam. Szépen váltogattam lefelé, lementem egészen a legalsó lánckerékig, de az már túl gyenge volt, így visszamásztam egyel feljebb, na az pont jó lett. Érted? Egy 11%-os emelkedőn kényelmesen variálgattam az első, illetve második fokozat között, nem dobta le a láncot, úgy mászkált fel-alá, mint a kisangyal.
    Teszt kipipálva.

    Igen, tudom, Normafa, mehettem volna tovább, de már megkaptam, amiért jöttem. Jelenleg se távolság-, se szinthiányom nincs, sőt, szóval úgy döntöttem, hogy innen inkább hazacsorgok és buzerálom otthon a kamerát meg a mikrofont.

    És ahogy a mesében van: minden jó, ha a vége jó. Működött a mikrofon. Minden alkalommal. Azt mondjuk meg kell szokni, hogy a kamera bekapcsolása után 5 másodperc kell neki a felébredéshez, de ez bevállalható. Különösen úgy, hogy elképesztően jól szűr. A felvételeken nincs se szélzaj, se környezeti zaj (autók, teherautók, villamosok), tisztán hallatszik a beszédem. (Kicsit dobozban szól, olyan visszhangos, de ezt majd megadjusztálom a vágóprogramból.)

    Huh.

    Vége a háromhetes, pörgős tesztidőszaknak. 700 kilométert raktam az új bringába, főleg durva terepen. Öt defekt, hogy mást ne mondjak.
    Most majd ki kell próbálni többnapos túrán is, de az még arrébb van.

    Három hete az első nap, amikor délutánra nincs semmi beírva a naptáramba. A fejemben lévő naptárban annyi van, hogy meg kell inni egy üveg bort, holnap meg kimozogni. Aztán majd lesz valahogy.