2022.03.19; szombat

Időközben lemostam a bringát, vékonyan be is olajoztam a lánc belső felét. Korábban szerelőállványon megvizsgáltam a váltót, látszott, hogy beállítási probléma van, be is jelentettem a szervíznek. De azért kíváncsi voltam, mennyit jelent a lepucolás. Nos, valamennyit mindenképpen. Most már csak a két legnagyobb lánckereket nem tudta megmászni a lánc, a kar szépen visszaugrott a helyére, nem kellett rángatni és a le-fel kavarodások is megszűntek. Szóval alapvetően jó, a beállítások után még jobb lesz, bár egy kicsit furcsállom, hogy egy durva terepre tervezett bringának a váltója érzékeny legyen a porra, homokra, sárra.

Ettől persze még tavasz van, kerékpáros idő, szóval menni kell. Az új gépen akad még bőven tesztelnivaló. Nyilván megint csak lapos terep jöhet szóba. Akkor pótoljuk be az elmaradásokat. A múlt szombaton ugyanis homokundorból kifolyólag kihagytam egy szakaszt, illetve az aljas defekt miatt egy másikat. Nézzük meg.

Péteriig semmi extra. A faluba tulajdonképpen be sem kellett mennem, a mellékút még a tábla előtt leágazott. Nos, rendesen hümmögtem. Homok ugyanis nem volt. Aszfalt, aztán sóder, utána földút, majd ugyanez visszafelé. De a földút kemény volt. Ettől kár volt parázni.

De a másiktól! Na attól kellett volna. A sors tréfája, hogy ha nincs defekt, akkor egy fárasztó út végeként kellett volna végigmásznom a terepen. Instant érfelvágás.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Első ránézésre még hangulatos is volt. Üllő után, nagyjából a Hungaroplant környékén kanyarodtam le. A nagyon távolban látszottak az M0-n araszoló kamionok, addig kellett menni ezen az úton.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mely nem sikerült. Párszáz méter után akkora homokdombokba vezetett az út, mint ha a Szaharában lettünk volna. Menekülőút, az nem volt. Mind a vetésben, mind a tarlón ugyanolyan mély homok fogadott. Tolás. Később a tarló felkeményedett, óvatosan tudtam rajta tekerni. (Persze ennek is meglett a böjtje. Defekt. Szerencsére kitartott a gumi hazáig, de a nappaliban már szánalmasan laposan szomorkodott az első kerék.)

Korábban már lezártam ezt a túrasorozatot, de az igazi zárás most történt meg, ezzel a hiánypótlással. Most lehet levonni a tapasztalatokat is.

  • A bringa jó. Nagyon jó. Mondjuk, meg is kérték az árát, de megérte. A váltót kell még újra belőni, utána már egy szavam sem lehet.
  • Az az elképzelt nagy-nagy szabadság csak álom. Oké, azt sejtettem, hogy ingoványban nem fogok tekerni vele, de homokban többet vártam tőle. A trekingnél azért jobb, az országútinál nyilván, de az elképzeléseimhez képest sokszor akadtam el, kellett tolnom. Azaz alföldi környezetben nem lehet csak úgy nekiszaladni a földutaknak, mert elég sanszos, hogy el fogok süllyedni a homokban. Illetve ha alternatív megoldást keresek a homok mellett, annak nagy valószínűséggel defekt lesz a vége. Egyéni szocprobléma, hogy itt lakom az Alfőld csücskében. Vagy mehetek bringázni a nagyvárosba (nem), vagy az Alföldre. Eh.
  • Ahol viszont nagyon otthon van a bringa, az a hegyek, erdők jelölt kerékpárútjai. Ebben a hat napban méltatlanul kevés ilyen terep volt, de azt nagyon élveztem. Az Alföldet hagyni kell, aszfaltos, maximum sóderes utakat kell választani és kész. De a hegyekben lehet bátran csapatni. Egyéni szocprobléma, hogy hegy viszont nincs a közelben. Marad az, hogy bringa a kocsiba és szolíd autókázás a hegyig. Vagy könnyű – bikepacking – felszereléssel elmenni többnapos túrákra, melyek jellemzően hegyeket fűznek fel.

Hát, ennyi. Azért így is elég kellemes a jövőkép.