Reggel nekiálltam beüzemelni a drónt. Régen volt már bekapcsolva, kapott is két firmware frissítést.

Visszatérő vesszóparipám. A gyerekek a Mikulást nem értik, hogyan tud egy éjszaka elmenni kábé kétmilliárd gyerekhez. Minden évben. Én meg James Bondot. Hogy minden kütyüje mindig frissítve, mindig feltöltve, mindig egyből jól működik. Csak a gyakorlás, csak a karbantartás, csak a naprakészség simán elvinné egy felnőtt egész napját.

Nos, éppen befejeztem, amikor észrevettem, hogy aktív a Felszállás gomb. A nappaliban. A ferihegyi tiltott zóna közepén. Nyilván megnyomtam. A drón felszállt. Már elindultam a fényképezőgépért, amikor észrevettem, hogy a drón lassan sodródik a faliújság felé. Hmm. Oké, akkor tegyük le. Nem lehet. Nem tetszik neki a leszállóhely. Ahonnét felszállt. Oké, van egy-két dolog az íróasztalon, de ettől még nem kellene ennyire finnyáskodnia. Éppen azon gondolkodtam, hová is tereljem, amikor bájosan libbent egyet és lebontotta a faliújságot.
Ez a nap is jól kezdődik.

Tegnap a ruházatot teszteltem, ma a kormánytáskát. Belepakoltam az összes technikát, melyet vinnék egy átlagos túrához. Jó fejnehéz is lett a bicó. Na, ezzel kellene akrobatizálni a homok- illetve sárcsapdákban. Majd kiderül.
(Végül jól sült el. A nagy súly lehúzta a táskát. Egészen addig, amíg a vészkeresztrúd meg nem fogta. És ez pont jó lett, végre el tud világítani a lámpa a táska fölött.)

Pécelig eltekertem, ahogy kell. Utána pedig fel, fel egy nagyon kicsi, nagyon meredek utcába. Majd le, le. Aztán vissza és ezt háromszor újra. Fene szűk utca volt és mindig jött szembe egy autó. De végül csak fellihegtem magam. A továbbiakat nem részletezném, durván meredek szakasz jött, 10-12%. Szűk utcán, autóforgalomban.
A dombtetőn ott figyelt egy trianon/56/jézuskrisztus emlékmű. Kinek mi jön be. Drónozgattam egy kicsit, de nagyon erős volt a szél.
Aztán indult az offroad. (Már persze mit is értünk road és legfőképpen off alatt.) Maradjunk annyiban, hogy a göröngyös, kátyús, de kemény földút már ajándéknak számított.

A mászás végén találtam egy geodézia tornyot. remek kilátást és… két alagutat. Gondolom, az egyik oda, a másik vissza. A semmi közepén.

Innen egy meglepően meredek és sajnos igencsak rossz minőségű úton leereszkedtem a völgybe. Ennek a túrabringázásnak van egy nagy hátulütője: mászunk, mászunk, majd jön a lejtő, ahol nem kapunk vissza semmit. Maximum a féktárcsa melegszik.
De ez még hagyján. Amitól rosszul lettem, az az volt, hogy megláttam a következő gerincre vezető utat.

Nem, a fénykép nem adja vissza. A valóságban 12%-os emelkedésű, mélyen homokos földút volt. Várjál, mutatom.

Az első emelkedő a péceli domb volt. A második, melynek már majdnem a tetején van a fekete pont, az pedig a földutas emelkedő. 12%. 120 méter szint.
Az egy dolog, hogy kiköptem a tüdőmet. Arra számítottam. Arra viszont nem, hogy megint nem tudok váltogatni. Pedig már nagyon jól ment. Le is, föl is. Viszont éles helyzetben, amikor gyorsan kellett sokat lekapcsolni, összedőlt a rendszer. Egyszerűen sokkal hajlamosabb felfelé váltani, mint lefelé. Ezen még dolgoznom kell. Mindenesetre ott álltam a meredek emelkedő kábé 20%-ánál, a legerősebb fokozatban. No way. Menjek vissza? Na ne. Hívjak taxit és repüljek el a Bahamákra? Hmm, nem is rossz. De az meghátrálás lenne. Végül lekaptam a táskát, fejrefordítottam a bringát és kézzel beállítottam a megfelelő fokozatot. Végül is… működik, de azért nem túl hatékony. Utána már csak fel kellett szenvednem magam a tetőre. Bagatell.

Ezekben a túrákban az a legvicesebb, hogy amikor legyőzöl egy kemény akadályt és arra számítasz, hogy most már lazíthatsz. Nos, nem. Rögtön jön az újabb, nagyobb szívás kihívás.
Itt például tengeribetegség következett. Szántó mellett, le, majd föl. Olyan 15-20% meredekséggel. Lefelé pontosan akkora szopás volt, mint felfelé.


A második képen már látszik a völgy, amelyben a Sápi-patak folyik. Vártam már. Elegem volt a durván faragott szintekből, a homokból. Bringázni egy völgyben, a patak melletti ligetben. Jó lesz.
Szerinted?

Ez egy gázló. Ott megy rajta keresztül az út.
Fejvakarás.
Végül letámasztottam a bringát és elsétáltam keresni egy járhatóbb gázlót. Szerencsére találtam. Vállravettem a bicót – hja, a cyclocross örökség – és átlépkedtem a köveken. Ez is megvan.

Nem, nem lett jobb. Mintha tank gyakorlópálya lett volna, akkora gödrök voltak az úton. Ja, és sár. Itt abszolváltam a nap egyetlen taknyolását is. Nyilván sárban, tankcsapdában.



Később a kis patakot felduzzasztották, ebből lett a Sápi horgásztó. A horgászok finom emberek, innentől megszelidült az út is. Hamarosan feltűnt Kistelek, majd Tápiósáp, végül Sülysáp. Huh. A túra első fele teljesítve. Bekaptam ebédre egy zabszeletet, majd irány a hegyek. Pontosabban, dombok, bár valamikor hegyeknek tűntek. Csak azóta felszívtam magam.
Úgy terveztem, hogy Úrinál elmegyek jobbra, be a dzsuvába – ugye, erről szólt az egész túra – és elvergődök Péteriig, utána tovább a homokban, végül Üllő. Onnan lefordulok Ócsa felé, de nem megyek el még a felsőpakonyi elágazóig sem, hanem egy hosszú-hosszú földúton gyakorlatilag majdhogynam az utcánkig el tudok vergődni. Ambiciózus terv.
Mely már rögtön Úrinál megbukott. Megláttam a bekötőutat. Nem, nem a minősége riasztott el. Sokkal inkább a meredeksége.
Az Úri – Gomba közti szakasz dombok, dombhátak sorozata. Az aszfaltozott út enyhe ívekkel megy át a szakaszon, maximum 7-9%-os emelkedőkkel. Jól járható. Szemben a földutakkal. Azok egyből szaladnak neki a domboknak, meredeken, hol homokos, hol durván sóderes utakon. Igen, tudom, nekem az ilyeneket szeretnem kellene. Nézd el nekem, hogy egyelőre még nem megy. Egyszer majd. Talán.
Most mindenesetre megkönnyítettem a dolgomat. Az aszfaltozott úton tekertem el majdnem Gombáig, onnan pedig egy ránézésre is jóval járhatóbb úton mentem be a dzsuvába. Gyakorlatilag ott bent, a semmi közepén fogok ráfutni az eredeti trekkre.

Azt írtam volna, hogy megkönnyítettem? Nos, időnként nekem is botlik a kezem. Lónak a farát. Egy ideig tényleg könnyű volt, de aztán belefulladtam a homokba. Komolyan, a Szaharában nincs ennyi átkozott homok, mint az Alföld pesti szélén. Nem, nem taknyoltam. Ugyanis megtanultam, hogyan kell leugrani a bringáról közvetlenül a taknyolás előtt.


Egyszerűen képtelenség volt haladni. A homok olyan mély volt, hogy nemhogy bringázni, de bringát tolni sem lehetett benne. Néha, amikor elég széles volt a perem, felmentem az út melletti gyalogakác szélére és ott tekertem. Legtöbbször a vetésben toltam a bicót. Kész szenvedés volt az egész.
El is keseredtem. Oké, van most ez a nagy lelkesedés. Gravel. Túrázás, a legdurvább módon. Oké. De hol is lakom? Dél-Pest. Gyakorlatilag az Alföld csücske. Merre mehetek? Délre Kiskunság, Keletre Alföld. Nyugatra Csepel, mely ugyanaz, mint az Alföld. Ez mind-mind egy gigantikus homokcsapda. Egyedül a budai hegyek, illetve a Gödöllői dombság jöhet szóba, de ezek eléggé messze vannak. Már Pécelig is egy órát bringáztam.

Na, mindegy. Nem voltam túlságosan feldobva. Kifejezetten örültem, amikor beértem Péteribe. Térkép. Rohadjon meg a kinézett homokos átkötő. Megyek a régi 4-es úton. Amennyire szar, arra is gravel kell, akkor meg már mindegy. Viszont Üllő után azt a hosszú földutat még bevállalom. Biztos, hogy utálni fogom, de kíváncsi vagyok rá.
Móricka. A terveivel.
Üllő előtt defekt. Ez ugye a harmadik túrám ezzel a bringával. És a második defekt. Nem túl jó jel.
Eltoltam a bicót a legközelebbi benzinkútig. (Bé volt zárva. Mennyetek a Molhoz, írták.) De a kompresszor működött.
Másfél tetves órát szoptam a kútnál. Eleve még nem megy készség szinten ennek a bringának a szerelése. (Bár a defekté mától már igen.) De egyszerűen vannak átlagos defektek és vannak rohadtmocskosgecirohadék defektek. Na, ez ilyen volt. Kivettem a kereket, kiszedtem a belsőt. Megtaláltam a lyukat, megtaláltam az akáctüskét. Kiszedtem. (Valószínűleg akkor kaptam be, amikor a mély homok miatt az út szélén tekertem.) Betettem a tartalék belsőt, a régit pedig kidobtam a kukába. Felpumpáltam. Volna. Egyből leeresztett. WTF? Újból szétszedtem. Lyukkeresés. Meglett. Azaz volt még egy tüske. Csak sokkal kisebb volt, az első taperolásra nem lett meg. Jó. Csak éppen több tartalék belsőm nem volt. Azaz ragasztás jön. 3 fokban. Egyszerűen a ragasztó nem köt meg. Belemásztam a kukába, kiszedtem a kidobott belsőt. Valahogy összekókányoltam a másodikat. A kereket még azelőtt felpumpáltam, mielőtt betettem volna. Vártam öt percet. Szuper. Leeresztettem. Beszereltem. Felpumpáltam. Két perc múlva leeresztett. Miabüdösfranc? Szerencsére várakozás közben elkezdtem megragasztani a másik belsőt is. (Ja. Közjáték. A ragasztótubust nem lehetett kiszúrni. Sem a kupakjával, sem csavarhúzóval. Kemény. Kész szerencse, hogy volt másik tubus.) Összeraktam a másik belsővel, felpumpáltam. Öt perc várakozás. Fasza. Ekkor már gyanítottam, hogy a gond ott lehet, hogy amikor leeresztem a gumit, akkor a folt a külsőhöz ragad és elmozdul. Csakhogy a kerék berakása előtt le kell ereszteni a gumit. Majd a fejemre csaptam. József, te nagyon hülye. A V féknél kell leereszteni, a tárcsaféknél már nem. Így a második ragasztás végre jó lett.
Ekkor már délután öt volt. Nyilván borult az egész túraterv. Volt még háromnegyed órám sötétedésig. Dehogyis mentem földutakra szopni. Sem időm, sem toleranciám nem volt már rá. Hazatéptem. Szerencsére elkapott egy barátságos hátszél, gyorsan otthon voltam. Sőt, az utolsó négy kilométeren még be is mentem egy dzsuvás ösvényre és még élveztem is. Egy picit.

Persze ez csak duma. Holnap újabb nap lesz. Jó mászós. És – remélhetőleg – egyáltalán nem homokos.

(Az utolsó 4 kilométer lemaradt.)