Felsőpakony talán szép hely (nem, nem az), de egy biztos: még egy méter szintet sem kell odáig mászni. Én viszont úgy köszöntem el tegnap, hogy nagy mászás lesz. Akkor?

Kicsúsztam az időből. Éjjel fél egykor feküdtem le, úgy, hogy a bringával nem is tudtam foglalkozni. Reggel legkésőbb kilenckor indulnunk kellett volna a lányommal, ez nekem a bringaszerelés, pakolás miatt 6.00 órai ébresztőt jelentett. Fel is keltem. Olyan zombi módra. Főztem egy kávét. Ültem a székemben, néztem a megrongált faliújságot. 900 méter tüdőkiköpős szint. Kell ez nekem?
Ránéztem a Garmin Connectre. A 7/24 monitorozó részleg gyakorlatilag megírta a nekrológomat. 10 pontos alvás (a 100-ból), rögtön reggel 18%-os feltöltöttség. Meg ne moccanjak egész nap. Miközben a sport részleg meg nagyot lelkendezett: akkorát sportoltál haver, hogy kis híján beledöglöttél, csak így tovább!
Töprengtem, mérlegeltem, majd a túlélés mellett döntöttem. Nem ma mászom meg a nagy hegyet. Majd holnap. Meg holnapután. Ma csak egy 45 kilométeres kóricálás lesz. A homokos Alföldön. Miért kérded? (Igen, emlékszem, hogyan fejeztem be tegnap.)

Szóval varia. Mára került át a keddi pihenőnap, hétfő-keddre meg két mászás. Aztán szerdától mehetek az elfekvőbe.

A pihenőnap pedig úgy nézett ki, hogy ha már itt lakunk a város szélén, nézzük már meg, mi van kint a határban. Tudom, homok. De hátha akad más is.

Ez például egy echte falusi környezet. Csak éppen Pesten belül, konkrétan Pestimrén.

És persze a homok.

Összesen három kutyatámadást kaptam. Eleinte morogtam is miatta, de aztán rájöttem, hogy nincs igazam. A városnak a legeslegszélső peremén bringáztam. Itt már nem jár senki, csak aki itt lakik, vagy rosszban sántikál. Azaz alapállás, hogy a kutya szabadon van és egyből támad minden idegenre.

Felsőpakonynál fordultam vissza. Térkép alapján szántóföldet vártam (sok homokkal), ehhez képest meglepetés volt az erdő.

De aztán itt is homokos lett az út. Megnyugodtam.

Később pedig rácsatlakoztam egy patakra. Teljesen nem vagyok biztos benne, de úgy rémlik, mintha az lenne a neve, hogy Gyáli csatorna. Szép hosszú, a végén az RSD-be folyik bele a Molnár-szigetnél.

Na, itt azért kellett egyensúlyozni. Az út eleinte nagyon, később járhatatlanul dzsuvás lett, az ösvény közvetlenül a magas patakpart mellett tekergett, paráztam rendesen.
Ezen a részen konkrétan inkább toltam. (A háttérban látható híd az M5-ös hídja.)

A híd után egy másik világ fogadott. Szép, rendezett patakpart. Nem mondom, hogy könnyű lett volna tekerni, mély, süppedős avar borította az utat, de legalább már attól nem kellett paráznom, hogy vízbeesek.


Ez az idill Péterimajorig tartott. A patakparti földút belefolyott a nyaralóstó körútjába, onnan bementem a településre (mely Soroksár-Péteri néven Budapest része), majd a víztoronynál megint lementem a patakpartra.

Ez a rész már gyakorlatilag hazai pálya, trekinggel egyszer már végigmásztam. Akkor is tetszett, most is. Elmentem a golfpálya mellett, a Jáhn ferenc kórház mögött bejártam az eddig mindig kihagyott parkot, utána egy újabb puszta, Tesco, majd nagy bátran betekertem a Bozsik akadémia mögötti senkiföldjére. Gyalog már jártam arra, bíztam benne, hogy bringával is ki tudok jönni a patak partján. Sikerült. Itt meg már a házi erdőnk kezdődik.

Összességében jó kis pihenőnap volt. Délben indultam, nem kapkodtam. Meg is ütött volna lapos guta, ha ilyen jó időben megfogadom a sportóra tanácsát és egész nap csak olvasgatok egy fotelben.