2022.03.23; szerda
Ennek a sorozatnak az volt a célja, hogy még bejáratási időn belül leteszteljem a gravel bringát, lehetőleg mindenféle szóbajöhető terepen. Ez tulajdonképpen meg is történt, bár pont a legigéretesebb hegyi terepből lett a legkevesebb.
A szervízig viszont még van pár nap, az idő meg tavasziasan kellemes. Nekem pedig eszembe jutott egy újabb röfögős terep, olyan, ahová még trekinggel is óvatosan mennék be.
Igazából nem is egy helyet néztem ki. Terv szerint elsőre kipróbálom a Felsőpakony – Ócsa közötti dűlőutat, áttekerek a Nagyerdőbe, Selyem-réti tanösvény, majd Bugyi és onnan a Délegyházi-bányatavak. Ott keringek egy kicsit a harckocsikra méretezett utakon, majd Taksonynál át a hídon és keringek egy másikat a Szigetszentmiklóshoz tartozó Kavicsos-tó partján is.
Rögtön az indulás nagyon erős volt. A Pilisi Parkerdő úgy döntött, hogy most itt, a kertünk végében irtja ki az erdőt. Az a kellemesen fás erdő, amely mellett rendszeresen el szoktam járni, amely a korábbi napok videófelvételein még szerepel, jelenleg már nincs. Írhatnék róla rengeteget, hogy mennyire aljasul kommunikálnak, hogy mennyire nézik hülyének a környéken lakókat, hogy mennyire pénzéhesek, a nyomorult önkormányzattal együtt, de sajnos felesleges. Az erdő jelenlegi besorolása ipari célú erdő, a tulajdonos az állam, az üzemeltető a fideszes kötődésű Pilisi Erdőgazdaság. Azaz bármikor legyalulhatják az egészet, törvényes lesz. Az egy dolog, hogy ez a kerület egyetlen nagyobb erdeje és mindenki parkerdőként tekint rá, de hivatalosan nem az. Lófasz a seggünkbe. Az a miénk.
Na mindegy, vissza a túrához. Ahhoz képest, hogy Felsőpakony soha nem érdekelt különösebben, soha nem is jártam arra, zsákfalu és egyáltalán nem esik útba, az utóbbi időben kétszer is megfordultam ott. Mind a kétszer egy-egy érdekesnek ígérkező dűlőutat akartam bejárni. Mostanra mind a kettő meglett, szóval a következő párszáz évre Felsőpakony kipipálva.
Ja, a dűlőutak. Semmi különös. Tényleg léteznek, jelentős rövidítések az aszfaltozott úthoz képest, kár, hogy a mély homok miatt traktoron kívül minden mással járhatatlanok. Így utólag nem is igazán értem, mit vártam: innen, ahol lakom kelettől délig minden nem aszfaltozott út homokcsapda.
Furán van összerakva az ember. Senki nem kötelez arra, hogy ilyen járhatatlan utakon járjak, magamtól megyek erre, kalandra éhesen. Aztán – mint ahogy várható – cuclizok egy nagyot, végül már kifejezetten örülök annak, hogy vége. Ezen az úton is hangos ujjongással fogadtam az ócsai víztorony látványát.
Majd 5 kilométerrel arrébb újra kalandvágyóan döngettem be a következő földútra.
Ez az Ócsai Tájvédelmi Körzet. Az erdőnek az a trükkje, hogy jelentős része ingoványban áll. Emiatt érdemes megfontoltan bolyongani benne. Én is alapos tervezés után megrajzolt trekkel érkeztem. Mely rögtön az elején befuccsolt: egész egyszerűen nem volt út ott, ahol a térképen igen. Tervezhettem újra. Mobiltelcsin. Egy ingoványos erdőben. De végül összejött. Öt kilométer kerülő, a Nagyerdő érintése és egy hosszú, beszántott földút helyén történő kinlódás után egyszer csak feltűntek a Selyem-rét asztalai.
Ebéd. Drónröptetés. (Az utóbbinak túl sok értelme nem volt, fentről egy nagy kiterjedésű, sík területen álló sűrű erdő látszott. Pánikszerűen hoztam is vissza a drónt. Egyszerűen fentről egybemosódott minden, képtelenség volt megtalálni a tisztást, ahol álltam.)
Kifelé a tanösvényen meglepődtem. Az egy hónapos szárazság után nem is reménykedtem abban, hogy az út mellett fogok találni látványosan vizes ingoványt. Nádasok akadtak, szárazon… aztán jött ez.
Innen aszfaltozott út, rengeteg kavicsszállító kamionnal. Hát, ja, errefelé ők vannak otthon. Nem csak azért fűztem fel a Délegyházi-tavakat, mert régen jártam arra, hanem szét akartam nézni a Nomádparton is. Mi van a fizetős stranddal, illetve kempinggel, mi van a szabadstranddal és hogyan is van az étterem? Sehogy. Minden kihalt és ezerrel lezárt, lelakatolt. Jó, persze, március van, nem is tudom, mire számítottam.
A kihalt terepnek is vannak előnyei. Szabadon lehetett drónt röptetni.
Innen egy életmentő átjárón keresztül jutottam ki az RSD-hez.
(A lényeg, hogy az 51-esen tilos a kerékpározás és ezt most illik is komolyan venni. Nem azért, mert tele van rendőrrel, hanem azért, mert nagyon forgalmas az út, rengeteg teherautóval, kamionnal, rossz minőségű úttal. Tényleg életveszélyes. Ha megnézed a térképet, akkor a Délegyházi-tavaktól vagy le kell menni Lacházáig, vagy vissza kell menni Taksonyig, hogy elérd az RSD-t. Mindkettő jó nagy kerülő, ráadásul Taksonynál az 510-es úttal sem vagyunk sokkal kintebb a gödörből.)
Viszont az 51-es és az 510-es utak kereszteződése mellett van egy nagy ipartelep, és ennek van egy keskeny, rossz minőségű hátsó elérhetősége is. Vacak, de van. A térképen azt is láthatod, hogy az ipartelepről kikanyarodva egyből az 510-es útra tesz ki a járda, de azon is csak 200 métert kell menni és máris a Taksony Vezér hídjánál vagyunk, azaz át tudunk menni a sziget elfogadható forgalmú partmenti útjára.
Pontosan ezt csináltam.
Az M0 alatt átbújva most nem tekeredtem fel a hídra, hanem mentem az út mellett. Itt régen egy tragikus minőségú kerékpárút volt. Ma már nincs. Nem, nem javították meg. Lezárták. A bringautat meg beterelték Csepel szélső házai közé.
Így nézett ki távolról az M0.
Habár az egykori bányató, a Kavicsos-tó mellett hatalmas üres puszta terül el, de itt már nem lehetett békésen drónozgatni. Kábé kétszáz méterre voltam a házsortól, az ellenkező irányba küldtem a drónt, ettől függetlenül az összes kutya hisztérikusan őrjöngött. Nem is húztam sokáig. Meg a böglyök is tettek azért, hogy hatékony legyek. (Márciusban. Mi lehet itt nyáron?)
A tó egyébként kifejezetten izgalmas képződmény. Tele van mindefelé tekergő félszigetekkel, ennek ellenére egy darab tó, azaz vízi eszközzel az egész bejárható. A sok félsziget viszont lehetővé tette, hogy sima tóhoz képest sokkal több vízparti telket lehessen kialakítani.
Délután négy óra, beindult a délutáni csúcsforgalom, mindez a tragikus közlekedésű Csepelen. Nem túl jó előjelek. Valahogy elvergődtem a Rizmájerig.
Itt összefutottam egy korombéli, szekrény méretű kollégával. Az illető nagyon elhivatott lehet, ugyanis egy erősen oldtimer Csepel Marathon bicóval nyomta. Igencsak szeretni kell ezt a műfajt ahhoz, hogy az ember kitartson egy ilyen öreg kerékpár mellett.
Hazafelé dugó dugó hátán. Jól jött a gravel, simán tudtam menni az autók mellett az út szegélyén. (Habár a jelenlegi Kresz szerint szabályosan előzhetem az álló sort jobbról, de mindig van néhány sültparaszt, aki csak azért is kihúzódik szélre, nehogy már egy kerékpáros, érted, egy kerékpáros! el tudjon menni mellette és gyorsabban haladjon, mint ő a tizenötmillás autójában.)
Aztán itthon pont elkaptam egy videókonferenciát, mert bár egy órát csúsztam, de a konferencia is, szóval mondhatni pontosak voltunk.
Recent Comments