Month: March 2022

2022.03.23; szerda

Ennek a sorozatnak az volt a célja, hogy még bejáratási időn belül leteszteljem a gravel bringát, lehetőleg mindenféle szóbajöhető terepen. Ez tulajdonképpen meg is történt, bár pont a legigéretesebb hegyi terepből lett a legkevesebb.
A szervízig viszont még van pár nap, az idő meg tavasziasan kellemes. Nekem pedig eszembe jutott egy újabb röfögős terep, olyan, ahová még trekinggel is óvatosan mennék be.

Igazából nem is egy helyet néztem ki. Terv szerint elsőre kipróbálom a Felsőpakony – Ócsa közötti dűlőutat, áttekerek a Nagyerdőbe, Selyem-réti tanösvény, majd Bugyi és onnan a Délegyházi-bányatavak. Ott keringek egy kicsit a harckocsikra méretezett utakon, majd Taksonynál át a hídon és keringek egy másikat a Szigetszentmiklóshoz tartozó Kavicsos-tó partján is.

Rögtön az indulás nagyon erős volt. A Pilisi Parkerdő úgy döntött, hogy most itt, a kertünk végében irtja ki az erdőt. Az a kellemesen fás erdő, amely mellett rendszeresen el szoktam járni, amely a korábbi napok videófelvételein még szerepel, jelenleg már nincs. Írhatnék róla rengeteget, hogy mennyire aljasul kommunikálnak, hogy mennyire nézik hülyének a környéken lakókat, hogy mennyire pénzéhesek, a nyomorult önkormányzattal együtt, de sajnos felesleges. Az erdő jelenlegi besorolása ipari célú erdő, a tulajdonos az állam, az üzemeltető a fideszes kötődésű Pilisi Erdőgazdaság. Azaz bármikor legyalulhatják az egészet, törvényes lesz. Az egy dolog, hogy ez a kerület egyetlen nagyobb erdeje és mindenki parkerdőként tekint rá, de hivatalosan nem az. Lófasz a seggünkbe. Az a miénk.

Na mindegy, vissza a túrához. Ahhoz képest, hogy Felsőpakony soha nem érdekelt különösebben, soha nem is jártam arra, zsákfalu és egyáltalán nem esik útba, az utóbbi időben kétszer is megfordultam ott. Mind a kétszer egy-egy érdekesnek ígérkező dűlőutat akartam bejárni. Mostanra mind a kettő meglett, szóval a következő párszáz évre Felsőpakony kipipálva.
Ja, a dűlőutak. Semmi különös. Tényleg léteznek, jelentős rövidítések az aszfaltozott úthoz képest, kár, hogy a mély homok miatt traktoron kívül minden mással járhatatlanok. Így utólag nem is igazán értem, mit vártam: innen, ahol lakom kelettől délig minden nem aszfaltozott út homokcsapda.

Furán van összerakva az ember. Senki nem kötelez arra, hogy ilyen járhatatlan utakon járjak, magamtól megyek erre, kalandra éhesen. Aztán – mint ahogy várható – cuclizok egy nagyot, végül már kifejezetten örülök annak, hogy vége. Ezen az úton is hangos ujjongással fogadtam az ócsai víztorony látványát.

Majd 5 kilométerrel arrébb újra kalandvágyóan döngettem be a következő földútra.

Ez az Ócsai Tájvédelmi Körzet. Az erdőnek az a trükkje, hogy jelentős része ingoványban áll. Emiatt érdemes megfontoltan bolyongani benne. Én is alapos tervezés után megrajzolt trekkel érkeztem. Mely rögtön az elején befuccsolt: egész egyszerűen nem volt út ott, ahol a térképen igen. Tervezhettem újra. Mobiltelcsin. Egy ingoványos erdőben. De végül összejött. Öt kilométer kerülő, a Nagyerdő érintése és egy hosszú, beszántott földút helyén történő kinlódás után egyszer csak feltűntek a Selyem-rét asztalai.

Ebéd. Drónröptetés. (Az utóbbinak túl sok értelme nem volt, fentről egy nagy kiterjedésű, sík területen álló sűrű erdő látszott. Pánikszerűen hoztam is vissza a drónt. Egyszerűen fentről egybemosódott minden, képtelenség volt megtalálni a tisztást, ahol álltam.)

Kifelé a tanösvényen meglepődtem. Az egy hónapos szárazság után nem is reménykedtem abban, hogy az út mellett fogok találni látványosan vizes ingoványt. Nádasok akadtak, szárazon… aztán jött ez.

Innen aszfaltozott út, rengeteg kavicsszállító kamionnal. Hát, ja, errefelé ők vannak otthon. Nem csak azért fűztem fel a Délegyházi-tavakat, mert régen jártam arra, hanem szét akartam nézni a Nomádparton is. Mi van a fizetős stranddal, illetve kempinggel, mi van a szabadstranddal és hogyan is van az étterem? Sehogy. Minden kihalt és ezerrel lezárt, lelakatolt. Jó, persze, március van, nem is tudom, mire számítottam.

A kihalt terepnek is vannak előnyei. Szabadon lehetett drónt röptetni.

Innen egy életmentő átjárón keresztül jutottam ki az RSD-hez.
(A lényeg, hogy az 51-esen tilos a kerékpározás és ezt most illik is komolyan venni. Nem azért, mert tele van rendőrrel, hanem azért, mert nagyon forgalmas az út, rengeteg teherautóval, kamionnal, rossz minőségű úttal. Tényleg életveszélyes. Ha megnézed a térképet, akkor a Délegyházi-tavaktól vagy le kell menni Lacházáig, vagy vissza kell menni Taksonyig, hogy elérd az RSD-t. Mindkettő jó nagy kerülő, ráadásul Taksonynál az 510-es úttal sem vagyunk sokkal kintebb a gödörből.)
Viszont az 51-es és az 510-es utak kereszteződése mellett van egy nagy ipartelep, és ennek van egy keskeny, rossz minőségű hátsó elérhetősége is. Vacak, de van. A térképen azt is láthatod, hogy az ipartelepről kikanyarodva egyből az 510-es útra tesz ki a járda, de azon is csak 200 métert kell menni és máris a Taksony Vezér hídjánál vagyunk, azaz át tudunk menni a sziget elfogadható forgalmú partmenti útjára.
Pontosan ezt csináltam.
Az M0 alatt átbújva most nem tekeredtem fel a hídra, hanem mentem az út mellett. Itt régen egy tragikus minőségú kerékpárút volt. Ma már nincs. Nem, nem javították meg. Lezárták. A bringautat meg beterelték Csepel szélső házai közé.
Így nézett ki távolról az M0.

Habár az egykori bányató, a Kavicsos-tó mellett hatalmas üres puszta terül el, de itt már nem lehetett békésen drónozgatni. Kábé kétszáz méterre voltam a házsortól, az ellenkező irányba küldtem a drónt, ettől függetlenül az összes kutya hisztérikusan őrjöngött. Nem is húztam sokáig. Meg a böglyök is tettek azért, hogy hatékony legyek. (Márciusban. Mi lehet itt nyáron?)

A tó egyébként kifejezetten izgalmas képződmény. Tele van mindefelé tekergő félszigetekkel, ennek ellenére egy darab tó, azaz vízi eszközzel az egész bejárható. A sok félsziget viszont lehetővé tette, hogy sima tóhoz képest sokkal több vízparti telket lehessen kialakítani.

Délután négy óra, beindult a délutáni csúcsforgalom, mindez a tragikus közlekedésű Csepelen. Nem túl jó előjelek. Valahogy elvergődtem a Rizmájerig.

Itt összefutottam egy korombéli, szekrény méretű kollégával. Az illető nagyon elhivatott lehet, ugyanis egy erősen oldtimer Csepel Marathon bicóval nyomta. Igencsak szeretni kell ezt a műfajt ahhoz, hogy az ember kitartson egy ilyen öreg kerékpár mellett.

Hazafelé dugó dugó hátán. Jól jött a gravel, simán tudtam menni az autók mellett az út szegélyén. (Habár a jelenlegi Kresz szerint szabályosan előzhetem az álló sort jobbról, de mindig van néhány sültparaszt, aki csak azért is kihúzódik szélre, nehogy már egy kerékpáros, érted, egy kerékpáros! el tudjon menni mellette és gyorsabban haladjon, mint ő a tizenötmillás autójában.)

Aztán itthon pont elkaptam egy videókonferenciát, mert bár egy órát csúsztam, de a konferencia is, szóval mondhatni pontosak voltunk.

2022.03.19; szombat

Időközben lemostam a bringát, vékonyan be is olajoztam a lánc belső felét. Korábban szerelőállványon megvizsgáltam a váltót, látszott, hogy beállítási probléma van, be is jelentettem a szervíznek. De azért kíváncsi voltam, mennyit jelent a lepucolás. Nos, valamennyit mindenképpen. Most már csak a két legnagyobb lánckereket nem tudta megmászni a lánc, a kar szépen visszaugrott a helyére, nem kellett rángatni és a le-fel kavarodások is megszűntek. Szóval alapvetően jó, a beállítások után még jobb lesz, bár egy kicsit furcsállom, hogy egy durva terepre tervezett bringának a váltója érzékeny legyen a porra, homokra, sárra.

Ettől persze még tavasz van, kerékpáros idő, szóval menni kell. Az új gépen akad még bőven tesztelnivaló. Nyilván megint csak lapos terep jöhet szóba. Akkor pótoljuk be az elmaradásokat. A múlt szombaton ugyanis homokundorból kifolyólag kihagytam egy szakaszt, illetve az aljas defekt miatt egy másikat. Nézzük meg.

Péteriig semmi extra. A faluba tulajdonképpen be sem kellett mennem, a mellékút még a tábla előtt leágazott. Nos, rendesen hümmögtem. Homok ugyanis nem volt. Aszfalt, aztán sóder, utána földút, majd ugyanez visszafelé. De a földút kemény volt. Ettől kár volt parázni.

De a másiktól! Na attól kellett volna. A sors tréfája, hogy ha nincs defekt, akkor egy fárasztó út végeként kellett volna végigmásznom a terepen. Instant érfelvágás.

Első ránézésre még hangulatos is volt. Üllő után, nagyjából a Hungaroplant környékén kanyarodtam le. A nagyon távolban látszottak az M0-n araszoló kamionok, addig kellett menni ezen az úton.

Mely nem sikerült. Párszáz méter után akkora homokdombokba vezetett az út, mint ha a Szaharában lettünk volna. Menekülőút, az nem volt. Mind a vetésben, mind a tarlón ugyanolyan mély homok fogadott. Tolás. Később a tarló felkeményedett, óvatosan tudtam rajta tekerni. (Persze ennek is meglett a böjtje. Defekt. Szerencsére kitartott a gumi hazáig, de a nappaliban már szánalmasan laposan szomorkodott az első kerék.)

Korábban már lezártam ezt a túrasorozatot, de az igazi zárás most történt meg, ezzel a hiánypótlással. Most lehet levonni a tapasztalatokat is.

• A bringa jó. Nagyon jó. Mondjuk, meg is kérték az árát, de megérte. A váltót kell még újra belőni, utána már egy szavam sem lehet.
• Az az elképzelt nagy-nagy szabadság csak álom. Oké, azt sejtettem, hogy ingoványban nem fogok tekerni vele, de homokban többet vártam tőle. A trekingnél azért jobb, az országútinál nyilván, de az elképzeléseimhez képest sokszor akadtam el, kellett tolnom. Azaz alföldi környezetben nem lehet csak úgy nekiszaladni a földutaknak, mert elég sanszos, hogy el fogok süllyedni a homokban. Illetve ha alternatív megoldást keresek a homok mellett, annak nagy valószínűséggel defekt lesz a vége. Egyéni szocprobléma, hogy itt lakom az Alfőld csücskében. Vagy mehetek bringázni a nagyvárosba (nem), vagy az Alföldre. Eh.
• Ahol viszont nagyon otthon van a bringa, az a hegyek, erdők jelölt kerékpárútjai. Ebben a hat napban méltatlanul kevés ilyen terep volt, de azt nagyon élveztem. Az Alföldet hagyni kell, aszfaltos, maximum sóderes utakat kell választani és kész. De a hegyekben lehet bátran csapatni. Egyéni szocprobléma, hogy hegy viszont nincs a közelben. Marad az, hogy bringa a kocsiba és szolíd autókázás a hegyig. Vagy könnyű – bikepacking – felszereléssel elmenni többnapos túrákra, melyek jellemzően hegyeket fűznek fel.

Hát, ennyi. Azért így is elég kellemes a jövőkép.

2022.03.15; kedd

Ma lett volna a vasárnapról átrakott másik nagy mászás, csak hát ezzel a bringával esélytelen. Kifejezetten meredek útvonalat néztem ki, nagy szükség lett volna az alsó fokozatokra. Melyek elfogytak.
A meteorológia szerint viszont gyönyörű tavaszi napunk lesz, vétek lett volna otthon gubbasztani. Végül azt találtam ki, hogy feltérképezem az egyik fehér foltot a térképemen. Budapesttől délre az RSD mellett nagyon mostohák a viszonyok. Az 51-es útról le vannak tiltva a kerékpárosok, más meg nincs. Illetve valami van, elméletileg ott megy az Eurovelo6 is, de ránézésre járhatatlan az útvonal nagy része. Emiatt nem is szoktam erőltetni, inkább átmegyek a szigetre és ott tekerek délre. A lehetőség adta magát: Soroksártól végigbumlizni a vízparton Ráckevéig, valószínűleg járhatatlan földutakon, sík terepen, ahol hozzá sem kell nyúlnom a váltóhoz. (Ráckeve után már ismerem lefelé az utat.) Hazafelé pedig a túloldalon. Bármennyire is ismerem azt az oldalt, rá kellett ébrednem, hogy a közvetlen vízpartot ott is kihagytam eddig, mindig bentebb mentem, az aszfaltozott úton.
Szóval jó kis röfögős napnak nézek elébe. Igen, valószínűleg lesz megint homok is. Muszáj lesz megszeretnem, mert eltűnni nem fog és mégis elviselhetőbb, ha szeretem, mint ha utálom.

Az idő még bíztatóbbnak tűnt reggel, mint ahogy vártam, így nagy bátran a tavaszi ruhát vettem fel. Idén először. Mondjuk, elhamarkodtam, amint elment a nap, fáztam, de akkor is. Tavasz.

Soroksár, Molnár-sziget. Ahogy vártam, egy csomó sétálgató ember meg bringás család. De valahogy normálisabbak voltak, mint a tegnapiak, simán elfértünk egymás mellett.

Dunaharaszti. Tavalyi nagy felfedezés, hogy a csónakháztól nem messze nyílt egy Stég nevű “romkocsma”. Egyszer talán sikerül nyitva is találnom.

Rögtön egy hiánypótlással kezdtem. Tudom, hogy itt van a Paradicsom-sziget (tulajdonképpen az egész környék egy nagy sziget, térképen szépen látszik is), de létezik ilyen néven egy üdülőtelep is Harasztiban. Vízről szoktam látni, de most benéztem bringával is. Tetszett. (Mondjuk eljutni nem volt egyszerű, kellett a gravel. Meg a bátorság. A Duna-Tisza csatorna előtt az út ösvénnyé szűkült az erdőben, a tanyából meg veszettül ugattak a kutyák.)

Aztán Taksony után nagy-nagy préri. Balra szántóföldek, jobbra – egykori – ártéri erdők, szemből meg a szél. Nem is gyengén. Azért… ötödik napja nyomom, különböző helyszíneken, különböző irányokba… és mindig szembe fújt a szél. Nem tudom, ki szivárogtathatta ki a terveimet.

A nagy semmi szélén megálltam, mert eszembe jutott valami. Hogy mi, azt nem tudom, mert hiába mondtam rá a kamerára, a szélzaj miatt semmit sem érteni belőle. Viszont amikor elcsomagoltam a felszerelést, akkor vettem észre, hogy ketten vagyunk. Egy nyuszi ült mögöttem, kábé öt méterre és figyelmesen hallgatta, miket süketelek a kamerába. Majd amikor oldalra fordultam, beugrált az erdőbe.

Nem sokkal később megint megálltam, felvenni a semmit, amikor feltűnt, hogy nyolc őzike kocog a szántásban. Nyilván vettem az egészet a milc kamerával. Nyilván a kamera tíz másodperc után kikapcsolt. Tele van a tököm a technikával.
A kamera ráadásul eljátszotta ugyanazt a trükköt, mint amit előző este a monitor. Az, amit odacsaptam az íróasztalhoz. A kamerát nyilván nem bántottam, de a jókurvaanyját annak, aki mindenféle gyorsbillentyűvel pakolta tele, melyek hozzáértek valamihez, majd átállították a fénymérési módot és nyilván egyik gombot nyomogatva sem jött vissza, értelemszerűen bele kellene menni a setupba, de az erős napban alig láttam a kijelzőt, meg előtte utána kellene olvasnom, hogyan nevezte el ezt az egészet az a beszívott marketinges, szóval inkább végigkinlódtam a napot ezzel a fényméréssel.

Úgy terveztem, hogy Ráckevén ebédelek, de Aporkánál találtam egy frankó játszóteret, padokkal.

Ez tulajdonképpen a Cseke-sziget mellett van. Kajakkal már többször is megkerültem, de eddig nem tudtam a nevét.

Most viszont emlék is kapcsolódik hozzá. Egy barom kiengedte mind a két kutyáját, az egyik pedig tétovázás nélkül rámtámadt. Ott ültem egy játszótér szélén, a padon. Nem tudom, hogyan lehettem volna ennél jámborabb, ártalmatlanabb. Annyira felhúztam magam, hogy kiugrottam, elbődültem és visszatámadtam. A kutya beiszkolt a házba. Gondolom megérezte, hogy komolyan ketté akarom tépni.

Kiskunlacháza, üdülőtelep. Itt sem jártam még soha. (Na jó, kajakból egyszer kiszálltam a strandra, de tíz perc múlva már mentem is tovább.) A magyarázat viszonylag egyszerű: országúti kerékpárral képtelenség eljutni ide, kajakkal meg pont nem éri meg: négy kilométerrel lejjebb van Ráckeve, ugyanennyivel feljebb meg Szigetszentmárton, mindkettő jó hely, ahol érdemes megállni, a kettő között meg inkább haladni szoktunk.

Viszont ha már erre jártam, szétnéztem. Ráckeve – Kiskunlacháza határában van egy sziget, a Balabán, mely régóta érdekelt, de egyszerűen képtelenség volt kideríteni, hogy evezhető-e a belső ág, vagy sem. Hosszú ágról van szó, az RSD-n a felfelé evezés is időigényes, soha nem mertem megkockáztatni, hogy elakadok és vissza kell fordulnom. Nos, most megtudtam, simán járható.

Sőt, teljesen kiművelődtem. Például megtudtam, hogy ez valamikor Peregi-sziget néven futott, mely nevét a mellette húzódó Pereg faluról kapta. A másik vízparti falu Lacháza volt. Aztán egy idő után mind a két faluban elunták, hogy az árvíz minden évben elviszi a fél falut és feljebb költöztek, sőt, nem csak költöztek, hanem össze is bútoroztak és így alakult ki a Kiskunlacháza nevű település.

Ráckevén betoltam egy Cerbona szeletet és mentem is tovább. Méghozzá nem az országúton, hanem kisoroltam a vízpartra. És egy újabb meglepetés: gyakorlatilag aszfaltozott úton eljutottam Szigetszentmártonig. Egyszer már jártam erre országútival, véres-verítékes kinlódás volt. Most már nem az. ‘Ide nekem az oroszlánt!’ felkiáltással mentem is tovább Szigetcsép felé. Nos, megkaptam az oroszlánt. Aszfaltozott út, földút… majd kerítés. Át kellett rajta mászni. Nem, nem magamtól voltam ilyen bátor birtokháborító, tábla mutatta, hogy a kerékpárúthoz át kell mászni. És ha esetleg lettek volna kétségeim, a túloldalon két kerékpáros is jött szembe. Az alig egy ember széles ösvényen, mely közvetlenül a Duna szélén lévő csalitban kanyargott. Szó se róla, élveztem, de ehhez a kalandhoz minimum ilyen terepjáró bringára van szükség.

Aztán meglett Szigetcsép. Kicsit, de tényleg csak egy kicsit reménykedtem benne, hátha a jó időre való tekintettel nyitva lesz, de nem. Ehelyett megint építették, csinosították. Egy kicsit aggódok is, mert mintha már egy kicsit túl lenne építve. De lehet, hogy igazuk van.
Itt még rámotyogtam a kamerára, hogy hö, hazai pálya, innentől már mindent ismerek, be sem fogom kapcsolni a kamerát.
Ekkorát is régen tévedtem már.
Például párszáz méterre találtam egy nyitvatartó, kifejezetten bringás kocsmát. Sajnos utcai árusítás nem volt, nekem meg még nincs lakatom, de csak idő kérdése, hogy megnézzem, milyen belül. Utána áthámoztam magam a monster földúton, majd hirtelen ötlettel kimentem a partra. Nem igaz, hogy nincs ott valami sétány. Volt.

Tartozok egy vallomással. Évek óta járom a Csepel-szigetet és már többször is egyeztettünk Nejjel, hogy ha egyszer nyugdíjasok leszünk (elnézve a jelenlegi helyzetet, gyk soha), akkor valahová az RSD mellé szeretnénk költözni. Két hely játszik, Somlyósziget, illetve Szigethalom/Tököl, közvetlenül a Tököli-erdő és a Dunapart között.

Nos, most az utóbbi partot bringáztam végig és azt kell mondjam, hogy igen. Ez sokkal jobb, mint ahogy képzeltem. Csak hát… egyelőre innen rémálom bejutni Pestre, Nej viszont intenzíven jár be, én kevésbé (homeoffice rulz), de azért éppen elégszer, nyugdíjasok meg nem leszünk, mert vagy dolgozunk, vagy éhenhalunk, szóval marad az egész álomnak. De annak nem rossz, meg egyébként is, álmok kellenek.

Szigethalomnak ezen a részén egymást követik a parti kocsmák. Nem rosszak, vannak kedvenceim is, most viszont folytatódott a szokatlan nap, ugyanis nem ezekbe ültem be, hanem abba az egyetlenbe, amelyik nyitva volt. Wolf Burger. Mondjuk a hambira félórát kellett volna várni, így kihagytam, de egy csapolt szentandrási meggysör belefért. Legalább igényesek. (És mellesleg látszott, mekkorát tarolt az, aki a hosszú hétvégén, ebben a jó időben kinyitott.)

Innentől már tényleg nem volt semmi rendkivüli. Ezen a szakaszon már bekötött szemmel is végig tudnék menni.
Az M0 hídon pont elkaptam egy evezős csapatot.

Erősen figyeltem, nincs-e köztük Nej, de ezek mind hapsiból voltak.

Aztán délután négyre hazakocogtam. Tökéletes nap volt. Közepesen megerőltető, időnként izgalmas, volt benne újdonság és ezen a sík terepen a bringa is jól viselkedett.
Meg úgy általában. Most lett vége a hosszú menetelésnek, új kerékpár, 5 nap, 400 kilométernyi röfögés, elhalálozott egy kormánytáska, a bringa váltója és egy kicsit én is, de csodálatos hét volt.