2022.03.14; hétfő
Ahogy már az elején sejtettem, az események teljesen elsodortak. Egyszerűen nem lehet egy fárasztó túra után mindent elrendezni értelmes időn belül, úgy, hogy időben feküdjünk le a következő, hasonlóan fárasztó nap előtt. Három napig ment, az utolsó két nap leírása már megcsúszott.
De nem maradt el.
Két nagy mászást terveztünk, ez lett volna az egyik. Hétfőre már meleg időt jósoltak, a csajok is erre a napra tették a bringatúrájukat. Csak ők végig aszfaltozott úton, én viszont a túra második felében erdei bringautakon. Terv szerint a Lupa-sziget előtti pihenőből indulunk, ők Budakalász felé tekernek, onnan Pilisszentkereszt, de nem mennek el a Két-bükkfa-nyeregig, hanem előtte jobbra, az erdészeti úton át Pilisszentlászlóra, onnan Pap-rét, majd le Szentendrére, végül vissza a kocsihoz. Én viszont pont fordítva terveztem, Szentendre, az erdészeti úton fel, a Dömörkapu érintésével Pilisszentkeresztre, menetközben majd integetünk egymásnak, én megyek tovább Pilisszántó felé, a gerincen ráfordulok a bringaútra, majd a Kevélyek érintésével Budakalász, onnan pedig az autó. Nem tűnt rossznak. Aztán estére mégis jól felhúztam magam.
Az egyik ok az eszméletlen mennyiségű hülyeember volt. A kerékpárutakon, a járdákon, az ösvényeken, az erdészeti utakon. Valószínűleg persze nem ennyire hülyék, hiszen akkor már etetni kellene őket otthon, sokkal inkább az lehet, hogy bármennyire is értelmes legyen valaki, ahogy kimegy a szabadba, az oxigén megnyomja az agyát és fogalmatlanul szédeleg keresztbe, legyen akármennyire is széles az út. Mindemellett az országút is tele volt autókkal, élveztem, amikor szarakodott a váltó az emelkedőkön, én meg lenézni sem tudtam a fogaskoszorúra, annyira közel mentek el mellettem.
Igen, ez volt a másik. Rettenetesen szidtam a bringát, lehordtam mindennek. Teljesen szétesett a váltója. Felfelé csak úgy váltott, ha visszarántottam a kart. Magától nem jött vissza. Lefelé meg sehogy. Az alsó három fokozatot az istennek sem vette be. Az utolsó nagyobb kaptatón, Üröm után, csak úgy tudtam felmenni, hogy folyamatosan teljes erővel nyomtam befelé a váltókart. Abban a pillanatban, ahogy elengedtem, visszaváltott felfelé vagy hármat. És ha ez nem lett volna elég, az összevissza beragadások miatt egy csomószor nem abba az irányba váltott, amerre szerettem volna. Márpedig emelkedőn a lefelé váltás helyett a felfelé irány azt jelenti, hogy leszállsz és tolás. (A SRAM-nál nincs két váltókallantyú, csak egy. Attól függően, hogy hogyan nyomod meg, vált felfelé vagy lefelé.)
Aludva rá egyet, némileg lehiggadtam. Elméletileg minden kerékpárt vissza kell vinni egy-két hónap után utánállítani, mert elmásznak a beállításai. Nálam ez ugyan még egy hét sem volt, de az elég intenzíven telt. Szóval adok neki még egy esélyt. De ha utána is ennyit fog szarakodni a váltó, megy vissza a boltba. Elég hamar lerombolta nálam az imidzsét az Apex1.
És akkor a túra. Istenbizony, próbálok nem negatív lenni, de nem könnyű. Szentendréig babakocsik, andalgó nagycsaládok (kutya included) kerülgetésével telt el a bringaút nagy része, utána pedig jött a Bükkös-patak melletti kerékpárút. Sokáig abban a hitben éltem, hogy ezt olyan ember tervezhette, aki sohasem ült kerékpáron, de azóta megváltozott a véleményem. Véletlenül nem lehet így kicseszni a bringásokkal. Valószínűleg olyan ember jelölhette ki az utat, aki valamikor sokat tekerhetett, pontosan tudta, mit utálnak legjobban a bringások, majd meggyűlölte az összeset és iderakott valami ilyesmit. A piac mellett annyira durván macskaköves az út, hogy a kormányra szerelt GPS készülékem darabokra esett a rázkódástól, sétálhattam vissza megkeresni a darabjait. Később meg jött a keserű vicc, a patakparti beszakadt, szűk ösvény, meg a gyalog is nehezen járható gyökérkompozíciók. Még tolni sem volt könnyű. (Persze, nyilván meg lehetett volna kerülni az egészet, kimenni az aszfaltozott útra. Csakhogy a kerékpárút túrajelzések _határozottan_ erre az útvonalra voltak felfestve.)
Ehhez képest az erdei út felüdülés volt. Még úgy is, hogy a lajosforrási elágazásig rengeteg volt az autó, és maradt belőlük a Dömörkapuig is. Utána viszont már csak a gyalogosokat kellett kerülgetni, aztán egy idő után elfogytak ők is, szóval innentől tényleg élmény volt a tekerés. Meg fárasztó is, de ez az a bizonyos kellemes fáradtság volt. Ahogy saccoltuk, itt fent össze is futottunk a csajokkal, vigyorogtunk egy kicsit, aztán ment mindenki a dolgára.
Pilisszentkereszt, utána kaptató Pilisszántó felé. Egészen eddig a gerincig többé-kevésbé elfogadható volt a váltó, itt viszont teljesen meggárgyult. Az út meredek volt, váltottam volna lefelé, de csak zörgött, csattogott, a lánc észvesztően ugrált, viszont nem ment fel a nagy lánckerekekre. Káromkodtam, próbáltam volna megnézni mi van, de a durván erős autóforgalomban, a meredek úton már az is bravúr volt, hogy a váltó folyamatos basztatása, a lánc ugrálása közben egyáltalán egyenesben tudtam tartani a lépésben haladó bringát az út szélén. Aztán addig csesztettem a váltót, amíg átbuktam a gerincen, elkezdtem gurulni lefelé. Gurulás közben azon pörgött az agyam, hogy mi az istent kezdjek így ezzel a bringával, frankón ki is ment a fejemből, hogy nekem fent, a gerincen kellett volna elmennem balra a kék bringaút jelzésen. Lent meg, amikor bevillant, már fújhattam. Na, ekkor nem szívesen lettem volna magam társasága, nem kellemes látvány egy fröcsögve káromkodó bácsi. Mert hogy ezzel a szarral vissza nem mászok, az biztos. Innen viszont már csak baromira forgalmas autóút vezet vissza, Pilisszántó, Pilisvörösvár, Solymár, Pilisborosjenő, Üllő, Budakalász útvonalon, gyakorlatilag jórészt a 10-es úton. Azaz az erdei élménybringázás helyett egymásba érő autók között szlalomozva.
Aztán elindultam és… 10 méter múlva volt egy tábla, miszerint zöld kerékpárút balra befelé. Gyorsan újabb térképészkedés. (Fogalmam sincs, a térképem miért bugyirózsaszín szaggatott vonallal jelölte, de csak ez lehetett.) És igen, ránézésre is – értsd, ahol álltam végig látni lehetett a hegyeket – ez egy olyan út volt, amely a hegyek oldalában megy el a Kevélyekig, majd ott, közvetlenül előttük egyesül az eredeti tervben szereplő kék bringaúttal. Huh. Meg vagyok mentve.
Az indulás nem volt egyszerű, rögtön az elején volt két félreérthető kereszteződés, jelzés persze nulla, trekkem nyilván nem volt, szóval kellett térképészkedni, de végül meglett minden. És végre… végre tényleg élveztem a tekerést.
Új elem jelent meg. Eddig küzdöttem a homokkal, meg a homokkal, aztán volt sár is. Most megismerkedtem a kövekkel és a gyökerekkel. Élmény volt, pozitív értelemben. Nyugodtan lehetett gépészkedni, akár száguldozni is a mély kátyúk között, nem nagyon járt ezen az úton senki. Két bringás jött összesen szembe… meg egy lovászat. Az út határozottan átvezetett a lezárt területen, bent pedig a lovak legelőjén. Konkrétan keresztbe is állt az úton egy ló. Fura az ilyesmi, mert ha egy babakocsis, kisgyerekes, sokkutyás család csinálta volna, egészen biztos, hogy egyáltalán nem agreszíven, de megjegyeztem volna a szülőknek, hogy lécci, figyeljenek már másokra is, de ez most nem működött, egyszerűen ahogy közeledtem, a ló lassan felém fordította a fejét és elkezdett röhögni. Nyilván nem lehetett mást csinálni, mint visszaröhögni és nagy ívben kikerülni.
Nemsokára kereszteztem a csobánkai utat és fölém is kevélykedett a hegy.
Sajnos az áldott állapotnak is vége lett, ahogy közeledtem a Kevélyhez, úgy szaporodtak meg a túrajelzések az úton és velük együtt a turisták is. Mondhatnád, hogy ez lassan már fóbia, de remélem, hogy nem. Azzal ugyanis semmi bajom sincs, hogy jó időben kimennek az emberek túrázgatni. Tegyék. Felettébb egészséges. Csak ne állna mindenki úgy hozzá, hogy mind az út, mind az egész erdő az övé. Egy olyan szélesebb, de meredeken kaptató, apró- illetve nagyköves emelkedőn, amely egyszerre bringaút és túraút is, azért már hallani, hogy bringás jön, liheg a szerencsétlen, meg a kerék is gyűri, teperi az apróköveket… és nem. Ketten sétálnak és nem, az istennek sem lépne be az egyik a másik mögé, hogy el lehessen menni mellettük.
Engem meg még jobban is lehetett hallani, mert szinte végig fennhangon szidtam a bringát. Megint előjött a váltó hülyesége. Végül ugráló lánccal, végig a váltóval harcolva másztam fel valahogy a Kevély oldalába. De nem sokat adtam volna a bringa életéért, ha lett volna nálam egy balta.
Pilisborosjenőn meg már kínomban röhögtem. Azon a nyomorult földúton a levendulamező mellett akkora tömeg volt, mint délután a Váci utcán. Nem, egyáltalán nem túlzok. A Váci utcán, de akár a Grabenen is, mentem már végig a tömegben kerékpárral, többször is, úgy hogy se csengetnem nem kellett, se megállnom. Itt néha állóra kellett fékeznem, mert olyan sok volt a bámész sétáló, hogy nem lehetett köztük elmenni.
Aztán jött még Üröm után a nagy kaptató, ahol végképp besztrájkolt a váltó, egyszerűen felforrt agyvízzel érkeztem meg a kocsihoz. Az Ebihalban vettem egy alkoholmentes sört, vártam a csajokat.
Akik közben Szentendrén fröccsöztek. De hamar tisztáztuk a helyzetet, nekem meg jót is tett az üldögélés, a sütkérezés a napon, gyönyörködés a Dunában.
Recent Comments