Month: March 2022

Gravelteszt: Merzse-mocsár, másképp

Nem biztos, hogy minden este lesz kedvem, erőm irkálni a napról. Ma még van, elvégre gyökérkefe, beszoktató túra volt. (Bár a tömérdek homokcsapda nem tette egyszerűvé az életemet.) Holnaptól viszont keményebb túrák jönnek, utána, mint mindig, a digitális tartalmak terelgetése, aksitöltések, kajasör, bringaszerelések, szóval simán eltelik a nap, mire a végén ágybaszédülök.
Na mindegy, ma még ma van.

Indulásra készen. Gyakorlatilag minden csak ideiglenes a bringán, másik kerékpárokról, dobozok mélyéről előszedett mindenfélék, a lényeg, hogy el tudjam pakolni a felszerelést.
Van egy régóta dédelgetett trekkem. Úgy terveztem, hogy valamelyik hétköznap egyszer Nejjel végigtoljuk, viszek mindenféle kamerát (minusz drón, ugye Ferihegy), kirándulunk is, videó is lesz belőle, kész haszon. Egy évnek kellett eltelnie, mire beletörődtem, hogy ebből semmi sem lesz. És egy gravel bringát kellett vennem ahhoz, hogy egyedül bevállalljam. Sokkal keményebb útvonalon, mint eredetileg terveztem.
Az indulás nem változott. Kispest, Wekerle-telep, Kőbánya, Óhegy-park, horgásztó, Újhegy sportliget, hangulatos kör, annak ellenére, hogy Kőbánya. Ezen a szakaszon gyakoroltam be a SRAM váltót, jelentem tiptop. Meglett mind a két mozdulat, sima. Utána már cifrázódott a helyzet: köztemető, Keresztúri-erdő. Annyira persze nem, ez a környék nagy kedvencem, rendszeresen járok arra, ismerem is. Viszont tény, hogy a kisebb ösvényekre eddig nem mertem bemenni bringával. Eddig. De úgy általában is mázlim volt, a futókörön gyakorlatilag senki nem volt, megküldtem a bicajt 27-tel. Végig az orromon keresztül szívtam vissza az adrenalint.
Utána átvonultam a másik helyszínre, a Merzse-mocsárhoz, illetve a tágabb környezetéhez. Ez egyszerűen hihetetlen környék. Bent vagyunk Budapest határain belül, mégis olyan, mintha kint lennénk valahol a Hortobágyon. Hatalmas rétek, szántók, vastag homokos földutak, ligetek. Na jó, meg repülőgépek.


Nos, ha kihívásokat kerestem, itt megtaláltam. Kezdjük a jó hírrel. Az a homok, amely ellen a XX. század elején védekezésül körbetelepítették Pestet egy erdősávval, nos az a homok még mindig megvan és köszöni szépen. Várja, hogy a Pilisi Parkerdő kivágja végre az összes fát. Aztán hajrá, irány Budapest.

Ami viszont elképesztett, az az, ahogy a bicaj át- meg áthámozta magát a homokcsapdákon. Többször is azt mondtam, hogy itt van a vége, leszállok és tolom. De nem. Tény, riszálta a seggét, nem kicsit, nagyon, de valahogy mindig kimászott a szmörtyiből. Én pedig egy idő után direkt kerestem a mélyebb homokot. Drifteltem a bringával.

Aztán a Merzse-mocsár.

Felmásztam a kilátóba, konstatáltam, hogy se madarak, se víz, sebaj, lesz majd jobb is egyszer. Irány vissza a homok derbybe. Komolyan, meg se lepődtem volna, ha egy dűne homokféreg túrja ki magát előttem a földúton.

Most komolyan, szerinted ez Budapest?

Aztán jött egy emelkedő, mély homokkal, felmenni még valahogy felmentem, csakhogy a tetőn beszántották az utat, de frankón, se jobbra, se balra, se előre, csak hátra, de ott meg az a mély homokos domb, na mindegy, csak lemegyek rajta, ma úgyis minden sikerül, nos, minden azért nem, középtájon akkorát taknyoltam, hogy még a gilice-téri meteorológiai állomás is regisztrálta. Fénykép nincs róla, de a kamera be volt kapcsolva, a videón szépen látható, milyen mély homokban fordult keresztbe a kerék.
Ez sem volt kispálya, de úgy általában a környék egyébként is tele volt kihívással. Eleve aki arra adja magát, hogy alig jelzett, vagy jelzetlen dűlőutakon, ösvényeken haladjon, számíthat rá, hogy az út eltűnik, benőtte a gaz, lecsúszott a domboldal, beszántotta a téesz, lekerítette a gazda, szóval nem, nem lehet továbbmenni az otthon megrajzolt trekken, és ilyenkor jön az improvizáció. Na, ma ezt is gyakoroltam. Volt beszántás és volt magánút jellegű lezárás is.
Végül addig tekeregtem, amíg ki nem lyukadtam Ferihegyen, közvetlenül a Skycourt-tal szemben.

Hát, innen sem láttam még. Meg ennyire koszosan, csapzottan… és boldogan.

Aztán a kerítés mellett vissza a civilizációba, onnan megint a Keresztúri-erdő, ahol megint taknyoltam egyet, vicces, mert már éppen biztonságban éreztem magam, de volt egy homokos kereszteződés, balra kellett fordulnom, amivel nem is lett volna gond, ha nem lett volna a homok alatt keresztben egy faág, na az kidobta oldalra a kereket én pedig megint bukfenceztem egyet.
Viszont innentől már tényleg nem történt semmi, ez már gyakorlatilag az ütköző zóna köztünk és a külvilág között.

Tapasztalatok. Mert a szerdaiak még csak kóstolgatások voltak.
Baromi jó. Egyelőre nagyon élvezem. Olyan utakon járok, amelyekre korábban eszem ágában sem volt bemenni. Most meg simán. Itthon kérdezgette Nej, milyen volt, nem fáztam? Én meg csak néztem. Nem is érzékeltem az időjárást. Az út felétől még a kesztyűt is levettem, mert úgy jobb volt. 4 fok? És? Nem érdekelt. Nem is éreztem.
Leginkább a mostani autónkhoz, a Fiathoz tudnám hasonlítani az élményt. Amíg az öcsém meg nem győzött, hogy nekem egy kilenc személyes kisbusz kell, eszembe sem jutott. Amióta megvan, pontosan tudom, hogy tényleg ez az én autóm. Soha nem lesz jobb. Na ugyanez van a gravellel. Persze, itt mocorog már évek óta a figyelmem perifériáján, de valahogy nem tört át. Most, miután meggyőztem magam és vettem egyet, egyszerűen lubickolok. Egy csomó, eddig bezárt ajtó nyílott ki.

[PS]
Hazajöttem, ment ezerrel az anyagfeldolgozás, amikor levelet kaptam, miszerint Foxpost. Ha hétfőig nem veszem át, akkor kuka. Na most, terveim szerint hétfőig minden nap valami extrém túrát fogok tolni, tuti, hogy egyik nap sem tudok elmenni érte. Csak ma. Sóhaj. Előástam a trekinget. (A gravelen még nincs lakat.)
Nagyon jó ötlet volt.
A treking ficánkolt, száguldott alattam. Én pedig elszégyeltem magam. Annyira belezúgtam a gravelbe, hogy fejben lehordtam mindenfélének a trekinget. Ma például egész nap azon törtem a fejemet, milyen kompromiszumokkal tudnám kiváltani teljesen a trekinget. Hiba. Mind a kettőnek megvan az egzakt felhasználási területe. Az a terület, ahol jó, ahol komfortos.
Együtt kell élniük.

Még mindig nincs olasz bringám

Eltekintve persze a Nápolyban vásárolt makettől. Jelenleg egész pontosan van egy francia, egy lengyel és egy német bringám. Az első kettőről már meséltem, a németről még nem. Eddig.

Tegnap, azaz szerdán vettem. Finoman szólva is nagy a szerelem.

Kezdjük ott, hogy ha az embernek egy segge van, akkor minek neki 3 kerékpár? Mert ugye van egy országúti bringa száguldozni, edzeni, napi 100-150 kilométereket tekerni. Ez oké. Aztán kell egy túrabringa, tipikusan egy trekking. Legyen kényelmes, lehessen az egekig pakolni. Ha muszáj, akkor menjen el makadámúton is. Meg nyilván ez lesz a városbajárkáló kerékpár is. Még mindig oké.
Nos, látod, hogy mi hiányzik?
Nem, nem a fatbike. Az a negyedik lesz, arra az esetre, ha mocsárban és ingoványban is szeretnék bringázni.
Egy olyan kerékpár hiányzik, mely az országúti gyorsaságát egyesíti a trekking masszivitásával. Amely teljes szabadságot ad, feltéve ha megelégszek minimális csomaggal. Azaz egy gravel. Egy olyan gravel, melyet már bikepacking túrákra terveztek.

Az utóbbi időkben elég sokat tekertem, nagy távokon, egyedül. Volt időm elgondolkodni. Például azon, hogy az ország tele van erdei kerékpárutakkal, melyeket jelenleg csak korlátozottan tudok használni. (Hamarosan megy ki egy videó a tavalyi hegyi túráról, egyszerűen a súllyal pakolt bringát nem tudtam irányítani a sáros erdei utakon.) Tudom, hogy lerágott csont, outisokat szokták vele ugratni, de azért van benne igazság is: miért is bringázzunk teherautók között, kipufogógázban, amikor erdőben is lehetne? Vannak erdészeti aszfaltozott utak, persze, de nem túl sok. És nagyon nehéz úgy lemenni a főutakról, hogy csak burkolt szakaszok jöhetnek szóba.
Nyilván, itt jönnek a részletek. Ahol az ördög lakik. De erre volt jó az a sok, tekeréssel eltöltött óra. Végiggondolni, hogyan tudom rápakolni a fél lakást, úgy, hogy lehetőleg ne legyen rajta semmi. Végül is megoldható, de rengeteget kell nyunyózni, rengeteg kompromisszumot kell kötni.
Aztán persze eljött az az állapot, amikor már nem volt értelme tovább töprengenem. Mert itt már a részletek döntenek, azok a részletek, amelyek csak használat során derülnek ki.

Szóval gravel. Vegyünk egyet.

Melyiket?

Nyugi, most már nem írok olyan sokat, mint a múltkor. Az alapok megvannak, azok most is érvényesek.

Vázgeometria. A gravel őse a cyclocross, azaz az a verseny túrabringa, melyet a versenyzők legtöbbször a hátukon cipelnek a derékig érő sárban. A vázak geometriájáról rengeteget lehetne írni, de hogy ez miben más és az miért jó, az erősen szubjektív, ráadásul minden határozottan függ a felhasználási területtől, szóval ezt inkább kihagynám. Maradjunk annyiban, hogy a gravel nagyjából országúti forma, aminek én, 33 év országútizással a hátam mögött, kifejezetten örülök. Tudom, a montisok panaszkodnak a koskormányra, hogy a sima kormánnyal sokkal pontosabban lehet manőverezni, ami valószínűleg igaz is, de én se nem versenyzek, se nem downhillezek, szóval nekem pont jó ez is.
(Az első tapasztalataimról a végén írok.)

Váltók. Egyedül a Shimanónak van kifejezetten gravel bringákra kifejlesztett váltócsaládja, illetve az országúti SRAM váltók is kiválóak erre a célra. A Shimano család az a GRX sorozat, ahol nagyon durván leegyszerűsítve a 400-as a Tiagra gravel változata, a 600-as a 105-ösé, a 800-as pedig az Ultegráé. A 600-asból is és a 800-asból is létezik egysoros változat, azaz olyan kombináció, ahol elől, a hajtókaron csak egy lánckerék van. A SRAM gravelre is alkalmas rendszerei így néznek ki: az Apex nagyjából a Shimano Tiagrának felel meg, a Rival a 105-ösnek, a Force pedig az Ultegrának. A nevek mögött álló 1-es jelenti az egysoros változatot, azaz az Apex 1 az konkrétan egy 1*11-es kombináció. (Összehasonlítások: Apex vs Rival, illetve Rival vs Force.)
Értelemszerűen mindegyik fenti váltó tulajdonképpen egy-egy szett tagja. (Pontosabban lehet tagja, de ezt a múltkori írásban kiveséztem.)

Akkor nézzük a szempontjaimat.

  • Egysoros váltó. Habár elméletileg a 2*11-es kombináció kétszer annyi lehetőséget ad, mint az 1*11-es, de ha elkerüljük a keresztváltásokat, akkor az elsőből már csak 16 áttétel marad, ami nem sokkal több, mint a 11, ha pedig jól válogatják össze a lánckerekeket, akkor minimális a veszteség. Cserébe megszabadulunk egy plusz hibalehetőségtől, az első váltóval való bíbelődéstől, a matekozásoktól és a keresztváltások figyelésétől. Gondolj bele, erdőben tekersz, kanyar után jön egy hirtelen emelkedő, neked pedig gyorsan kell döntened, hogy mi legyen, majd mind a két váltóval beállítanod a jó áttételt. Ha elcseszted, tolhatod fel a kerékpárt. Országútinál még nem gond, mert aszfaltozott utakon ritkán jön szembe nem várt meredek emelkedő. Az erdőben sűrűbben. (Nálam itt vérzett el a trekking bringám. 3*8-as a váltója, hirtelen emelkedőknél egy rémálom. Komolyan, mint a régi Csepel teherautóknál a duplakuplungozás.)
  • L-es méret.
  • Legyen raktáron. Az utóbbi két évben csapágyasra szoptam a számat mindenféle kerékpáros vásárlásokkal. Például tavaly augusztus óta próbálom lecserélni a trekking bringák felnijét mezei DT Swiss felnikre (ugye a régi felni törött el az északi túrán), eredetileg 3 napra vállalta a szervíz. Azóta eltelt 8 hónap és csak a duma megy. Meg ilyenek. (Ha egyszer lesz kedvem, megírom az összeset.) Eljutottam oda, hogy magyar boltnak eleve nem hiszek. Ha ott van a polcon megveszem, ha rendelni kell, akkor megveszem külföldről.
  • Maximum 600e forint. Az országúti vásárlásánál nagy szerencsém volt, spóroltam 300e forintot, na azt most vissza szeretném forgatni.

Ez így együtt majdhogynem lehetetlen küldetés. Kezdjük ott, hogy mi van egyáltalán raktáron? Már ez erősen beszűkíti a kinálatot. Aztán egysoros váltó. Nincs. Az egész országban három kerékpártipust találtam. Az egyiken GRX 817-es váltó volt, 1,2 milla. Rendelésre. A másikon egysoros GRX 600, ez még jó is lett volna, de mint kiderült, ez egy olyan bringa, amelyik még nem is létezik. A gyártó bejelentette, mint 2022-es változatot, előrendelni lehet, aztán egyszer majd csak kijön. Skip. A harmadik az előzőnek a 2021-es változata, na ebből még maradt két kereskedőnél raktáron egy-egy darab. Az országban. Ebből vettem meg az egyiket. Ha megtetszik és te is szeretnél ilyet venni, igyekezz, mert az egész országban már csak egy darab van. Viszont a váltó – és a teljes szett – SRAM Apex 1, a méret L-es, raktáron volt, az ár… na ott egy kicsit megcsúsztunk, a melléadott szolgáltatásoktól függően 640e/660e. Bevállaltam. Legfeljebb márciusban csirkefarhátat eszünk.

Nem akarok nagyon negatív lenni, de a jelenlegi környezetben ez nem könnyű. Ez a 600e forint az utóbbi félévben gyűlt össze és az eredeti szándék az volt, hogy államkötvényt veszünk belőle. Aztán azt mondtam, hogy lófasztmama, ebben a mostani világban mi a francért takarékoskodjak hosszútávra? Államkötvény? Magyar? Menjenek a fenébe. A kerékpár itt van, érthető és jó. Amíg bringázok, addig nem foglalkozok sem a közélettel, sem a külvilággal. És igen, most kell. Legvégső megoldásnak ezt a bringát néztem ki a Rose-tól, szállítással 1890 euró. Na most a múlt heti árhoz képest ez a bringa 85e forinttal lett drágább, pár nap alatt.

A megvásárolt kerékpár egyébként ez lett: Merida Silex 600 2021.

Pár szó még a méretekről. Hasznos lehet. Mindkét üzlet úgy hirdette, hogy a méret L-es, azaz 53-as. Ezen azért gúvadt a szemem. Az én vázméretem a leginkább hasonló országúti kategóriában L-es, azaz 56 centis. Itt valami nem kerek. Vagy az L, vagy a szám. A Merida oldalán példamutatóan bringatipusokra lebontva lehet a különböző testméretek alapján bringaméretet választani, ezek szerint én ennél a kerékpárnál M-es vagyok. WTF? Az 53-as még nagy is? Habár a weboldalon volt méretezési rajz, de nem sokra mentem vele. Végül lemértem – az egyébként kényelmes – országúti bringám fő adatait, majd a boltban gyorsan lemértem a gravel méreteit is és csak azután vettem meg, miután minden stimmelt.

Tapasztalatok. Tekintve, hogy tegnap vettem, túl sok még nincs. De már ez is pont elég.
Röviden: jó.
Hosszabban: nyálcsorgatóan kurva jó.
Hazahoztam. Rádobtam egy ideiglenes pedált. (A normális felszerelés egy-két hétbe még simán bele fog telni.) Először csak úgy az aszfalton kóricáltam. Próbáltam megérteni a váltót. (Az egysoros SRAM nem piskóta, még mindig nem érzem biztosnak a kezemet.) Némi szerencsétlenkedés után végre el tudtam indulni. Oké. menjünk be az erdőbe. Na, itt kezdett el csorogni az adrenalin. Széles földút. Ösvény. Ment, mint a golyó. Nézzük, mit csinál az aljas homokcsapdákban? Szárazság van, ilyenkor jó tesztelni. Derékszögű fordulás mély homokban. Pipa. Felkapaszkodás mély homokos vízmosásban. Pipa. Útaszfaltozás, lezárás, 500 méteren keresztül teherautónyomokban puha homokos-saras terepen. Pipa. Riszálta ugyan a farát, de engedelmeskedett. Felmászás az erdő egyik legmeredekebb emelkedőjén, homokos-saras talajon. Pipa. Gyökerek között szlalomozás, emelkedőre lassú ráfordulás. Pipa.
Utána meghajtottam aszfaltos úton. Kíváncsi voltam, mennyire gyors. Nem nagyon, de ez várható volt. A legerősebb áttétele annyi, mint az országútim hosszú utazós áttétele, azzal meg max 35-ig lehet gyorsulni. Viszont ezt tudja erdőben is.

Jó volt. Alig várom, hogy hosszabb távon is leteszteljem.

Oké. Akkor legyen a végére egy apró pofáraesés is. Ma reggel már hosszabb tekerést terveztem, de aztán egy váratlan megbeszélés miatt megcsúsztam, utána beöltöztem, elővettem a bringát és… defekt. Abból a tegnapi 26 kilométeres próbaútból. Huhh. Hogyan kell ebből egyáltalán kiszedni a kereket? Hidraulikus tárcsafék… aszongya, kell bele egy betét, amíg szerelek. Jó. Ahogy kiszedtem a kereket, a váltófeszítő kiugrott a francba. Hogyan fogom ezt visszarakni? Eh, ez a jövő problémája. Kiszedtem a belsőt. Presztás. Hehe. Hát, most majd belemegy egy autószelepes. Ahogy Móricka elképzeli. A felnin kicsi a furat, csak a presztaszelep megy át rajta. De most… miért? Tele vagyunk autószelepes vastag belsőkkel, presztás az konkrétan nincs. (Meg tényleg, miért? A preszta tipikus országúti dolog, máshol semmi értelme sincs, csak a szívás van vele.) A bringa darabokban, lóg a bele. Elmehetek boltba, de ha közben a lányom kiengedi a macskákat, azok képesek dekomponálni a bicajt. Meg egyáltalán, hol lehet ilyet kapni? Gyors próba, Decathlon. Huh, van. Akkor lehet szerelni. Nézzük, mi szúrta ki a gumit. Semmi. Varrás mellett kihasadt. Fasza. Valmi tajvani Cheng Shin gumi. Már kezdtem morogni a Meridára, hogy mi a franc volt ez, amikor szembejött velem, hogy ez tulajdonképpen a Maxxis. (Persze nem mintha innentől minden rendben lenne. A CS kifejezetten gagyi, olcsó gumi és a Maxxisnak sincs túl jó híre.) Innentől megszerelni pusztán már 1-2 óra kérdése volt. Nem volt könnyű, de ez is tapasztalat. A következő már gyorsabb lesz.
Viszont a bringázásnak lőttek. Cserébe trekkeket rajzolgattam a hosszú hétvégére.

Elmentem. Majd jövök.

Balatonakali táborozás

A kajakos videók után most egy nyaralós videó jön. Kajak ebben is lesz, de az időjárás úgy hozta, hogy inkább bringatúrákat toltunk.

Balatonakaliba nagy reményekkel mentünk le. Előre lefoglalt vízparti parcella, közel a tó, közel az örök nagy kedvenc, a Balaton-felvidék. Izzasztó bringatúrákat terveztünk, hűsölésképpen kajaktúrákkal. Jó lesz. Aztán kifogtunk egy tipikus júliusi szar időt, esővel, viharokkal, erős szelekkel, de közben meg kánikulával. Végül az 5 betervezett nagy bringatúra közül csak egy módosítottat tudtunk végigtolni, összejött még két jóval kisebb, improvizált túra, illetve kajakból egy közepes. Pihenni se nagyon tudtunk, tényleg vacak volt az idő és a Balaton-parti igénytelenség sem tett jót a hangulatnak. Végül haza is utaztunk egy nappal hamarabb.

A Nagy Begyó

Egész nap szobroztunk a parton
Vártuk, hogy elindul a Nagy Begyó

Reggel arra ébredtem, hogy egy hang azt mondta a fejemben, hogy Nagy Begyó. Kávéfőzés közben már a dallam is, meg a megerőszakolt dalszöveg is eszembe jutott. Amikor pedig kávét kortyolgatva leültem a gép mellé, szép lassan előbújtak az emlékek is.
Gyorsan rákerestem a blogon, nem írtam-e meg már valamikor, de nem. Akkor jöjjön, úgyis annyira fekete lett már minden mostanában.

1984 nyara, egész konkrétan augusztus. A vizsgaidőszakban kiderült, hogy még életemben nem voltam Debrecenben, mely tény Zsoltot annyira mellbevágta, hogy ellentmondást nem tűrően elhívott a virágkarneválra. Nem mintha nagyon ellenkeztem volna. Jó buli lesz.
Több napra készültünk. A szállás vadkemping. Van ott valami olyasmi, hogy Nagyerdő, ennek már a neve is szimpatikus: nagy is, meg erdő is, egész biztosan el lehet bújni valamelyik sarkában. Vittem a tisztességben megrokkant, gigantikus családi csehszlovák sátrat. (Pokoli nehéz volt, nem is lehetett kicsire összehajtani, cserébe beázott.) Vonattal utaztam le, Zsolt pedig elkérte a család féltett kispolszkiját.
Az állomáson találkoztunk.
Mi legyen?
Gondoltam, felvágok, mondok olyat, amiről Zsolt sem tudott.
– Menjünk ki a strandra!
– Melyikre?
– A 33-as út mellé.
– Ott nincs semmilyen strand.
– De van.
– De nincs.
– De van.
– Figyelj, úgy ismerem Debrecent, mint a tenyeremet. Nincs.
– Akkor most koncentrálj, mert mutatok valami újat a tenyereden.
– Na jó. Menjünk.

Nyilván nem volt semmilyen strand. Piszkosul nem értettem, mert a vonatból határozottan láttam. Aztán feltűnt valami. Nem látom a sínt.
– Hé, árulás. A vonat nem a 33-as út mellett megy.
– És?
– Menjünk vissza a csárdáig és kövessük a sínt.
– Most már nagyon ajánlom, hogy legyen ott egy strand.

Nem volt. Pontosabban nem strand volt. Hanem egy tófürdő. A Látóképi tófürdő. Nem mondom, hogy túl bizalomgerjesztő lett volna. Hétköznap volt, déltájban, kint a nagy büdös Hortobágyon. Ember sehol.
– Biztos, hogy ebben lehet fürödni?
– Szednek jegyet.
– És?
– Ha már fizetni kell érte, akkor én tutira bemegyek a vízbe.

Aztán úszkáltunk egy kicsit. A nagy semmiben. Szürreális volt.

Utána kizötyögtünk a Nagyerdőre, egy távoli tisztásnál leparkoltunk. Csavargás. Sör. Majd este sötétben sátorállítás.

Korán keltünk, egyből lebontottuk a sátrat. Fogmosás a közeli szökőkútban.

Erős nap várt ránk. Zsolt Debrecenben volt középiskolás, állítása szerint amely kocsmát nem ismert, azt nem is volt érdemes ismerni. Ezeket mind meg akarta mutatni nekem. Nos, ezeket mind meg is néztük. Emlékeim szerint húsznál több kocsmában voltunk. Ha azt kérdezed, hogyan úsztuk meg a detoxikálót, a válaszom az, hogy még csak be sem csíptünk. Kora reggel indultunk neki. Végig gyalog mentünk. És nem csak a belvárosban jártunk, sőt. Pár kilométer séta az augusztusi tűző napon, leülés egy árnyékos kerthelyiségben, sör, majd újabb hosszú séta. Mindez késő estig.
Rengeteg helyen voltunk. Őszintén szólva egy kicsit össze is folyt az egész. Egy hely maradt meg, de az kristálytisztán. Ez egy olyan kocsma volt, amelynek nem is lett volna szabad léteznie. Közvetlenül az Aranybika szálloda mellett vírított egy Halászkert nevű borozó. Totál le volt pukkanva, de ebben rejlett a bája is. Bádogpult, süllyesztett fémhengerekkel. Mérővel mérték ki belőle fröccsnek az almabort. A személyzet kizárólag idős hölgyekből állt: idős hölgy volt a csapos és idős hölgyek voltak a kidobólegények is. Nem hülyéskedek. Amikor ott voltunk, éppen egy túlságosan hangosra beállt részeget dobtak ki úgy , hogy az orrán csúszott át a Bikáig. Imádom az ilyen helyeket.

Egy kis kitérő. Számomra is hihetetlen, de megtaláltam az egyetemi vázlatfüzetemet és ott voltak benne a debreceni hosszú hétvégét feldolgozó rajzok is. Ez jó. Ami kevésbé, az az, hogy valahogyan jobb minőségű rajzokra emlékeztem. Tény, 1984-ben még elég bénán rajzoltam, ráadásul ezek tollal készültek, azaz nem lehetett javítgatni, na meg ki is fakultak már. Szóval végül nem szkenneltem be.
Kárpótlásként legyen itt egy 2005-ös rajz, mely a Halászkert-élményt dolgozta fel.
Ilyen volt.

A sötétben megint felnyomtuk a sátrat, hajnalban lebontottuk, szökőkút, fogmosás.
Ma lesz a virágkarnevál.

Előtte már mindenféle népek vonultak mindenfelé. Mazsorettek, zenészek, gyakorlatilag olyan emberek, akik majd az installációkat kísérik, de addig is csinálták a fesztivált. Nekünk szerencsénk volt, kifogtunk egy holland csapatot. Az elvonuló főkötős csajok stilszerűen narancsokat dobáltak a tömegbe a kis kosárkájukból. Narancsot. 1984-ben. Csoda, hogy a tömeg nem tépte őket széjjel. Én mindenesetre éltem az alkalommal, rákacsintottam egy molett hölgyre, aki visszavigyorgott és dobott egy narancsot. Reggeli megoldva. Meg arra az évre a narancs is.

Végül odaértünk a felvonulásra várakozó kocsikhoz. Én akkor láttam először ilyesmit és igencsak tátva maradt a szám.
Különösen akkor, amikor odaértünk a címben is szereplő csodához.
A Nagy Begyóhoz.
Ez nem is tudom, mi akart lenni. Talán valami bálna, amelyik éppen vizet spriccelt volna a feje tetején? Nem tudom. Mindenesetre leginkább egy felfelé kunkorodó óriási falloszhoz hasonlított, mely éppen spriccelt.
Csak álltunk és néztünk.
– Ez vajon mi lehet?
– Az ugye nem?
– Az nem.
– Akkor mi?
– Hát… a Nagy… megvan, a Nagy Begyó!
– Micsoda?
– Nagy Begyó. Tudod, a kígyó az, amelyik kifelé megy, a begyó meg az, amelyik befelé.
– Aha. Jól aludtál?
– Jól. Miért?
– Csak úgy kérdeztem.

Aztán megvártuk, míg elindul. Meg úgy mentünk vele. Figyeltük a közönség reakcióját. Elég sok tátott szájat, leesett állat láttunk. Meg egy csomó villámgyors racionalizálást.

A fesztivál után átvonultunk a Kölcseyhez, mert oda voltak kiírva még mindenféle programok.

Először egy japán kalligrafikus produkcióját néztük meg. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy 1984-et írtunk. Húszéves voltam egy bezárkózott országban. Halványlila fogalmam sem volt arról, hogy létezik olyan művészeti ág, hogy kalligrafika. Álltunk a parkolóban, ahol földre volt fektetve néhány nagy darab vászonborítású tábla. Aztán kijött egy vigyorgó japán hapsi fekete fürdőköpenyben kimonóban, hátizsákkal, amelyből néhány nehéztüzérségi méretű ecset állt ki. A kezében egy vödör tust hozott. Kezdett érdekelni a dolog. A szpíker bemutatta a művészt, sorolta a sikereit… mi meg, értő közönség, egyre kíváncsibbak voltunk, mi lesz ebből. Aztán vége lett a bemutatásnak, a japán hapsi meghajolt, elővett a hátizsákjából egy egyméteres ecsetet, megkeverte vele a tust, koncentrált, aztán még mindig koncentrált, majd hirtelen mozdulattal felmázolt valami krikszkrakszot a vászonra. Utána hátralépett, meghajolt, elmosolyodott, szemmel láthatóan nagyon büszke volt rá. A debreceni nyakas kálvinista nép meg szaporán pislogott. Néhányan zavartan tapsoltak. Hogy ne legyen már szomorú a művész. És ez ment egészen addig, amíg a kalligrafikus tele nem mázolta mind a hat táblát. Természetesen japán írásjelekkel. Nem tudom, ki találta ki, hogy hívják meg ezt a produkciót, méghozzá ide, de utána kifejezetten megdícsértem Zsoltnak a várost. Amilyen képem nekem Debrecenről addig volt, legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy rövid időn belül két ilyen absztrakt produkcióba sikerül belefutnunk.

Rögtön utána kezdődött a művházban egy Mini koncert. Ez lement rendben, a zenekar hozta a megszokott magas színvonalat. Széksoros teremben ültünk, nagy tombolás nem volt. Tőlünk nem messze produkálta magát egy ránézésre ketyós srác, becsempészett egy fuvolát, majd azon követte a zenét.
Koncert után kiültünk a művház presszójának a teraszára. A zenészek hasonlóan döntöttek, kiültek sörözni a mellettünk lévő asztalhoz. Rögtön betekintést is kaphattunk a híres emberek nehéz életébe. A koncerten már feltűnt ketyós srác úgy érezte itt van élete nagy lehetősége és mindenáron be akarta mutatni, hogy ő mekkora spíler fuvolán. Szegény Ádám próbálta mindenféle módon lerázni, de a hapsi kifejezetten makacs volt, nem sikerült. Azért milyen már, hogy koncert után nem tudsz nyugodtan meginni egy sört a teraszon.

Késő délután indultunk el visszafelé. Ekkor mentünk el Jenő mellett. A jómunkásember a parkoló szélén bontotta szét pajszerrel a kalligrafikák favázát. A vászonnal nem vacakolt sokat, egyszerűen letépte. Gondolom, el kellett számolnia kilóra az anyaggal. Remélem, a japán hapsi ekkor már szakémámorban fetrengett és nem volt tanúja a spontán műértésnek.

Tulajdonképpen vége volt. Még össze kellett szednünk az autót, Zsolt kivisz a vasútállomásra és mindenki megy haza.
Aha.
Azt még nem mondtam, hogy az autót nem ám letettük valahogyan az út szélén, mi meg begyalogoltunk a tisztásra. Nem. Akarta a fene cipelni azt a dögnehéz sátrat. Terepjáró üzemmódba kapcsoltuk a polákot és tökön-paszulyon keresztül becsörtettünk a tisztásra. A sátrat nyilván nem hagytuk állva, de a kocsi maradhatott. Amekkora volt az a szerencsétlen, ki sem látszott a bokrok mögül.
Csakhogy harmadik napra a rendőrök valahogy kiszúrták, hogy bent áll egy autó a bokrok között. (Igen, hülyék voltunk, ekkor már kiállhattunk volna reggel.)
Indiánok. Nem vicc. Mint gyerekkorunkban a kovbojos-indiános játékban, úgy próbáltuk megközelíteni az autót. Fától fáig szökellve. Szerencsére a rendőrök nem vették túl komolyan a feladatot. A szóbajöhető kijáratokat elállták, de a kocsi környékén nem maradt senki, afölött meg lazán elsiklott a figyelmük, hogy kispolszkival voltunk. Így végül beszálltunk, elindultunk befelé az erdőbe, amerre nem állt rendőr. A végén sikerült kicentiznünk magunkat a sétányt lezáró távoli sorompó mellett.
És most már tényleg mehetett mindenki haza.

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑