Nem biztos, hogy minden este lesz kedvem, erőm irkálni a napról. Ma még van, elvégre gyökérkefe, beszoktató túra volt. (Bár a tömérdek homokcsapda nem tette egyszerűvé az életemet.) Holnaptól viszont keményebb túrák jönnek, utána, mint mindig, a digitális tartalmak terelgetése, aksitöltések, kajasör, bringaszerelések, szóval simán eltelik a nap, mire a végén ágybaszédülök.
Na mindegy, ma még ma van.
Indulásra készen. Gyakorlatilag minden csak ideiglenes a bringán, másik kerékpárokról, dobozok mélyéről előszedett mindenfélék, a lényeg, hogy el tudjam pakolni a felszerelést.
Van egy régóta dédelgetett trekkem. Úgy terveztem, hogy valamelyik hétköznap egyszer Nejjel végigtoljuk, viszek mindenféle kamerát (minusz drón, ugye Ferihegy), kirándulunk is, videó is lesz belőle, kész haszon. Egy évnek kellett eltelnie, mire beletörődtem, hogy ebből semmi sem lesz. És egy gravel bringát kellett vennem ahhoz, hogy egyedül bevállalljam. Sokkal keményebb útvonalon, mint eredetileg terveztem.
Az indulás nem változott. Kispest, Wekerle-telep, Kőbánya, Óhegy-park, horgásztó, Újhegy sportliget, hangulatos kör, annak ellenére, hogy Kőbánya. Ezen a szakaszon gyakoroltam be a SRAM váltót, jelentem tiptop. Meglett mind a két mozdulat, sima. Utána már cifrázódott a helyzet: köztemető, Keresztúri-erdő. Annyira persze nem, ez a környék nagy kedvencem, rendszeresen járok arra, ismerem is. Viszont tény, hogy a kisebb ösvényekre eddig nem mertem bemenni bringával. Eddig. De úgy általában is mázlim volt, a futókörön gyakorlatilag senki nem volt, megküldtem a bicajt 27-tel. Végig az orromon keresztül szívtam vissza az adrenalint.
Utána átvonultam a másik helyszínre, a Merzse-mocsárhoz, illetve a tágabb környezetéhez. Ez egyszerűen hihetetlen környék. Bent vagyunk Budapest határain belül, mégis olyan, mintha kint lennénk valahol a Hortobágyon. Hatalmas rétek, szántók, vastag homokos földutak, ligetek. Na jó, meg repülőgépek.
Nos, ha kihívásokat kerestem, itt megtaláltam. Kezdjük a jó hírrel. Az a homok, amely ellen a XX. század elején védekezésül körbetelepítették Pestet egy erdősávval, nos az a homok még mindig megvan és köszöni szépen. Várja, hogy a Pilisi Parkerdő kivágja végre az összes fát. Aztán hajrá, irány Budapest.
Ami viszont elképesztett, az az, ahogy a bicaj át- meg áthámozta magát a homokcsapdákon. Többször is azt mondtam, hogy itt van a vége, leszállok és tolom. De nem. Tény, riszálta a seggét, nem kicsit, nagyon, de valahogy mindig kimászott a szmörtyiből. Én pedig egy idő után direkt kerestem a mélyebb homokot. Drifteltem a bringával.
Aztán a Merzse-mocsár.
Felmásztam a kilátóba, konstatáltam, hogy se madarak, se víz, sebaj, lesz majd jobb is egyszer. Irány vissza a homok derbybe. Komolyan, meg se lepődtem volna, ha egy dűne homokféreg túrja ki magát előttem a földúton.
Most komolyan, szerinted ez Budapest?
Aztán jött egy emelkedő, mély homokkal, felmenni még valahogy felmentem, csakhogy a tetőn beszántották az utat, de frankón, se jobbra, se balra, se előre, csak hátra, de ott meg az a mély homokos domb, na mindegy, csak lemegyek rajta, ma úgyis minden sikerül, nos, minden azért nem, középtájon akkorát taknyoltam, hogy még a gilice-téri meteorológiai állomás is regisztrálta. Fénykép nincs róla, de a kamera be volt kapcsolva, a videón szépen látható, milyen mély homokban fordult keresztbe a kerék.
Ez sem volt kispálya, de úgy általában a környék egyébként is tele volt kihívással. Eleve aki arra adja magát, hogy alig jelzett, vagy jelzetlen dűlőutakon, ösvényeken haladjon, számíthat rá, hogy az út eltűnik, benőtte a gaz, lecsúszott a domboldal, beszántotta a téesz, lekerítette a gazda, szóval nem, nem lehet továbbmenni az otthon megrajzolt trekken, és ilyenkor jön az improvizáció. Na, ma ezt is gyakoroltam. Volt beszántás és volt magánút jellegű lezárás is.
Végül addig tekeregtem, amíg ki nem lyukadtam Ferihegyen, közvetlenül a Skycourt-tal szemben.
Hát, innen sem láttam még. Meg ennyire koszosan, csapzottan… és boldogan.
Aztán a kerítés mellett vissza a civilizációba, onnan megint a Keresztúri-erdő, ahol megint taknyoltam egyet, vicces, mert már éppen biztonságban éreztem magam, de volt egy homokos kereszteződés, balra kellett fordulnom, amivel nem is lett volna gond, ha nem lett volna a homok alatt keresztben egy faág, na az kidobta oldalra a kereket én pedig megint bukfenceztem egyet.
Viszont innentől már tényleg nem történt semmi, ez már gyakorlatilag az ütköző zóna köztünk és a külvilág között.
Tapasztalatok. Mert a szerdaiak még csak kóstolgatások voltak.
Baromi jó. Egyelőre nagyon élvezem. Olyan utakon járok, amelyekre korábban eszem ágában sem volt bemenni. Most meg simán. Itthon kérdezgette Nej, milyen volt, nem fáztam? Én meg csak néztem. Nem is érzékeltem az időjárást. Az út felétől még a kesztyűt is levettem, mert úgy jobb volt. 4 fok? És? Nem érdekelt. Nem is éreztem.
Leginkább a mostani autónkhoz, a Fiathoz tudnám hasonlítani az élményt. Amíg az öcsém meg nem győzött, hogy nekem egy kilenc személyes kisbusz kell, eszembe sem jutott. Amióta megvan, pontosan tudom, hogy tényleg ez az én autóm. Soha nem lesz jobb. Na ugyanez van a gravellel. Persze, itt mocorog már évek óta a figyelmem perifériáján, de valahogy nem tört át. Most, miután meggyőztem magam és vettem egyet, egyszerűen lubickolok. Egy csomó, eddig bezárt ajtó nyílott ki.
[PS]
Hazajöttem, ment ezerrel az anyagfeldolgozás, amikor levelet kaptam, miszerint Foxpost. Ha hétfőig nem veszem át, akkor kuka. Na most, terveim szerint hétfőig minden nap valami extrém túrát fogok tolni, tuti, hogy egyik nap sem tudok elmenni érte. Csak ma. Sóhaj. Előástam a trekinget. (A gravelen még nincs lakat.)
Nagyon jó ötlet volt.
A treking ficánkolt, száguldott alattam. Én pedig elszégyeltem magam. Annyira belezúgtam a gravelbe, hogy fejben lehordtam mindenfélének a trekinget. Ma például egész nap azon törtem a fejemet, milyen kompromiszumokkal tudnám kiváltani teljesen a trekinget. Hiba. Mind a kettőnek megvan az egzakt felhasználási területe. Az a terület, ahol jó, ahol komfortos.
Együtt kell élniük.
Recent Comments