A Nagy Begyó

Egész nap szobroztunk a parton
Vártuk, hogy elindul a Nagy Begyó

Reggel arra ébredtem, hogy egy hang azt mondta a fejemben, hogy Nagy Begyó. Kávéfőzés közben már a dallam is, meg a megerőszakolt dalszöveg is eszembe jutott. Amikor pedig kávét kortyolgatva leültem a gép mellé, szép lassan előbújtak az emlékek is.
Gyorsan rákerestem a blogon, nem írtam-e meg már valamikor, de nem. Akkor jöjjön, úgyis annyira fekete lett már minden mostanában.

1984 nyara, egész konkrétan augusztus. A vizsgaidőszakban kiderült, hogy még életemben nem voltam Debrecenben, mely tény Zsoltot annyira mellbevágta, hogy ellentmondást nem tűrően elhívott a virágkarneválra. Nem mintha nagyon ellenkeztem volna. Jó buli lesz.
Több napra készültünk. A szállás vadkemping. Van ott valami olyasmi, hogy Nagyerdő, ennek már a neve is szimpatikus: nagy is, meg erdő is, egész biztosan el lehet bújni valamelyik sarkában. Vittem a tisztességben megrokkant, gigantikus családi csehszlovák sátrat. (Pokoli nehéz volt, nem is lehetett kicsire összehajtani, cserébe beázott.) Vonattal utaztam le, Zsolt pedig elkérte a család féltett kispolszkiját.
Az állomáson találkoztunk.
Mi legyen?
Gondoltam, felvágok, mondok olyat, amiről Zsolt sem tudott.
– Menjünk ki a strandra!
– Melyikre?
– A 33-as út mellé.
– Ott nincs semmilyen strand.
– De van.
– De nincs.
– De van.
– Figyelj, úgy ismerem Debrecent, mint a tenyeremet. Nincs.
– Akkor most koncentrálj, mert mutatok valami újat a tenyereden.
– Na jó. Menjünk.

Nyilván nem volt semmilyen strand. Piszkosul nem értettem, mert a vonatból határozottan láttam. Aztán feltűnt valami. Nem látom a sínt.
– Hé, árulás. A vonat nem a 33-as út mellett megy.
– És?
– Menjünk vissza a csárdáig és kövessük a sínt.
– Most már nagyon ajánlom, hogy legyen ott egy strand.

Nem volt. Pontosabban nem strand volt. Hanem egy tófürdő. A Látóképi tófürdő. Nem mondom, hogy túl bizalomgerjesztő lett volna. Hétköznap volt, déltájban, kint a nagy büdös Hortobágyon. Ember sehol.
– Biztos, hogy ebben lehet fürödni?
– Szednek jegyet.
– És?
– Ha már fizetni kell érte, akkor én tutira bemegyek a vízbe.

Aztán úszkáltunk egy kicsit. A nagy semmiben. Szürreális volt.

Utána kizötyögtünk a Nagyerdőre, egy távoli tisztásnál leparkoltunk. Csavargás. Sör. Majd este sötétben sátorállítás.

Korán keltünk, egyből lebontottuk a sátrat. Fogmosás a közeli szökőkútban.

Erős nap várt ránk. Zsolt Debrecenben volt középiskolás, állítása szerint amely kocsmát nem ismert, azt nem is volt érdemes ismerni. Ezeket mind meg akarta mutatni nekem. Nos, ezeket mind meg is néztük. Emlékeim szerint húsznál több kocsmában voltunk. Ha azt kérdezed, hogyan úsztuk meg a detoxikálót, a válaszom az, hogy még csak be sem csíptünk. Kora reggel indultunk neki. Végig gyalog mentünk. És nem csak a belvárosban jártunk, sőt. Pár kilométer séta az augusztusi tűző napon, leülés egy árnyékos kerthelyiségben, sör, majd újabb hosszú séta. Mindez késő estig.
Rengeteg helyen voltunk. Őszintén szólva egy kicsit össze is folyt az egész. Egy hely maradt meg, de az kristálytisztán. Ez egy olyan kocsma volt, amelynek nem is lett volna szabad léteznie. Közvetlenül az Aranybika szálloda mellett vírított egy Halászkert nevű borozó. Totál le volt pukkanva, de ebben rejlett a bája is. Bádogpult, süllyesztett fémhengerekkel. Mérővel mérték ki belőle fröccsnek az almabort. A személyzet kizárólag idős hölgyekből állt: idős hölgy volt a csapos és idős hölgyek voltak a kidobólegények is. Nem hülyéskedek. Amikor ott voltunk, éppen egy túlságosan hangosra beállt részeget dobtak ki úgy , hogy az orrán csúszott át a Bikáig. Imádom az ilyen helyeket.

Egy kis kitérő. Számomra is hihetetlen, de megtaláltam az egyetemi vázlatfüzetemet és ott voltak benne a debreceni hosszú hétvégét feldolgozó rajzok is. Ez jó. Ami kevésbé, az az, hogy valahogyan jobb minőségű rajzokra emlékeztem. Tény, 1984-ben még elég bénán rajzoltam, ráadásul ezek tollal készültek, azaz nem lehetett javítgatni, na meg ki is fakultak már. Szóval végül nem szkenneltem be.
Kárpótlásként legyen itt egy 2005-ös rajz, mely a Halászkert-élményt dolgozta fel.
Ilyen volt.

A sötétben megint felnyomtuk a sátrat, hajnalban lebontottuk, szökőkút, fogmosás.
Ma lesz a virágkarnevál.

Előtte már mindenféle népek vonultak mindenfelé. Mazsorettek, zenészek, gyakorlatilag olyan emberek, akik majd az installációkat kísérik, de addig is csinálták a fesztivált. Nekünk szerencsénk volt, kifogtunk egy holland csapatot. Az elvonuló főkötős csajok stilszerűen narancsokat dobáltak a tömegbe a kis kosárkájukból. Narancsot. 1984-ben. Csoda, hogy a tömeg nem tépte őket széjjel. Én mindenesetre éltem az alkalommal, rákacsintottam egy molett hölgyre, aki visszavigyorgott és dobott egy narancsot. Reggeli megoldva. Meg arra az évre a narancs is.

Végül odaértünk a felvonulásra várakozó kocsikhoz. Én akkor láttam először ilyesmit és igencsak tátva maradt a szám.
Különösen akkor, amikor odaértünk a címben is szereplő csodához.
A Nagy Begyóhoz.
Ez nem is tudom, mi akart lenni. Talán valami bálna, amelyik éppen vizet spriccelt volna a feje tetején? Nem tudom. Mindenesetre leginkább egy felfelé kunkorodó óriási falloszhoz hasonlított, mely éppen spriccelt.
Csak álltunk és néztünk.
– Ez vajon mi lehet?
– Az ugye nem?
– Az nem.
– Akkor mi?
– Hát… a Nagy… megvan, a Nagy Begyó!
– Micsoda?
– Nagy Begyó. Tudod, a kígyó az, amelyik kifelé megy, a begyó meg az, amelyik befelé.
– Aha. Jól aludtál?
– Jól. Miért?
– Csak úgy kérdeztem.

Aztán megvártuk, míg elindul. Meg úgy mentünk vele. Figyeltük a közönség reakcióját. Elég sok tátott szájat, leesett állat láttunk. Meg egy csomó villámgyors racionalizálást.

A fesztivál után átvonultunk a Kölcseyhez, mert oda voltak kiírva még mindenféle programok.

Először egy japán kalligrafikus produkcióját néztük meg. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy 1984-et írtunk. Húszéves voltam egy bezárkózott országban. Halványlila fogalmam sem volt arról, hogy létezik olyan művészeti ág, hogy kalligrafika. Álltunk a parkolóban, ahol földre volt fektetve néhány nagy darab vászonborítású tábla. Aztán kijött egy vigyorgó japán hapsi fekete fürdőköpenyben kimonóban, hátizsákkal, amelyből néhány nehéztüzérségi méretű ecset állt ki. A kezében egy vödör tust hozott. Kezdett érdekelni a dolog. A szpíker bemutatta a művészt, sorolta a sikereit… mi meg, értő közönség, egyre kíváncsibbak voltunk, mi lesz ebből. Aztán vége lett a bemutatásnak, a japán hapsi meghajolt, elővett a hátizsákjából egy egyméteres ecsetet, megkeverte vele a tust, koncentrált, aztán még mindig koncentrált, majd hirtelen mozdulattal felmázolt valami krikszkrakszot a vászonra. Utána hátralépett, meghajolt, elmosolyodott, szemmel láthatóan nagyon büszke volt rá. A debreceni nyakas kálvinista nép meg szaporán pislogott. Néhányan zavartan tapsoltak. Hogy ne legyen már szomorú a művész. És ez ment egészen addig, amíg a kalligrafikus tele nem mázolta mind a hat táblát. Természetesen japán írásjelekkel. Nem tudom, ki találta ki, hogy hívják meg ezt a produkciót, méghozzá ide, de utána kifejezetten megdícsértem Zsoltnak a várost. Amilyen képem nekem Debrecenről addig volt, legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy rövid időn belül két ilyen absztrakt produkcióba sikerül belefutnunk.

Rögtön utána kezdődött a művházban egy Mini koncert. Ez lement rendben, a zenekar hozta a megszokott magas színvonalat. Széksoros teremben ültünk, nagy tombolás nem volt. Tőlünk nem messze produkálta magát egy ránézésre ketyós srác, becsempészett egy fuvolát, majd azon követte a zenét.
Koncert után kiültünk a művház presszójának a teraszára. A zenészek hasonlóan döntöttek, kiültek sörözni a mellettünk lévő asztalhoz. Rögtön betekintést is kaphattunk a híres emberek nehéz életébe. A koncerten már feltűnt ketyós srác úgy érezte itt van élete nagy lehetősége és mindenáron be akarta mutatni, hogy ő mekkora spíler fuvolán. Szegény Ádám próbálta mindenféle módon lerázni, de a hapsi kifejezetten makacs volt, nem sikerült. Azért milyen már, hogy koncert után nem tudsz nyugodtan meginni egy sört a teraszon.

Késő délután indultunk el visszafelé. Ekkor mentünk el Jenő mellett. A jómunkásember a parkoló szélén bontotta szét pajszerrel a kalligrafikák favázát. A vászonnal nem vacakolt sokat, egyszerűen letépte. Gondolom, el kellett számolnia kilóra az anyaggal. Remélem, a japán hapsi ekkor már szakémámorban fetrengett és nem volt tanúja a spontán műértésnek.

Tulajdonképpen vége volt. Még össze kellett szednünk az autót, Zsolt kivisz a vasútállomásra és mindenki megy haza.
Aha.
Azt még nem mondtam, hogy az autót nem ám letettük valahogyan az út szélén, mi meg begyalogoltunk a tisztásra. Nem. Akarta a fene cipelni azt a dögnehéz sátrat. Terepjáró üzemmódba kapcsoltuk a polákot és tökön-paszulyon keresztül becsörtettünk a tisztásra. A sátrat nyilván nem hagytuk állva, de a kocsi maradhatott. Amekkora volt az a szerencsétlen, ki sem látszott a bokrok mögül.
Csakhogy harmadik napra a rendőrök valahogy kiszúrták, hogy bent áll egy autó a bokrok között. (Igen, hülyék voltunk, ekkor már kiállhattunk volna reggel.)
Indiánok. Nem vicc. Mint gyerekkorunkban a kovbojos-indiános játékban, úgy próbáltuk megközelíteni az autót. Fától fáig szökellve. Szerencsére a rendőrök nem vették túl komolyan a feladatot. A szóbajöhető kijáratokat elállták, de a kocsi környékén nem maradt senki, afölött meg lazán elsiklott a figyelmük, hogy kispolszkival voltunk. Így végül beszálltunk, elindultunk befelé az erdőbe, amerre nem állt rendőr. A végén sikerült kicentiznünk magunkat a sétányt lezáró távoli sorompó mellett.
És most már tényleg mehetett mindenki haza.

3 Comments

  1. És akkor a csak az Arany Bika dollárboltban kapható talpas Gitanes-okról nem is beszéltünk. Sosem voltunk annyira Alain Delonok, mint esténként a Leveles Csárdában.(https://www.youtube.com/watch?v=2-atMPmgxWE)

    • Most hogy mondod, tényleg. Nagy királyság volt.
      (Úgy látszik, ez az Alain Delon mindkettőnknél beragadt. Itt van egy saját felvétel: https://youtu.be/suqtXFG9g2k (Sajnos pont a hangfal mellett álltam, betorzított rendesen.)

      • Alandelon meg a kalligráfia is. Most valahonnan az rémlik, hogy a kalligráfia az érzelmi és a szellemi fejlődés egy lépcsőfoka. Lehet, hogy ezekből is akkor voltunk a topon?
        De a Halászkert életében sem kapott ilyen szép megemlékezést.

Leave a Reply

Your email address will not be published.