Fiók aljáról #02

~oOo~ Egy évvel ezelőtt ~oOo~

Ha egy társaságban te vagy a legokosabb, akkor rossz helyen vagy.

Nem is tudom, hány éve van, hogy nem fórumozok, nem olvasok kommenteket (egy blogtól eltekintve), a Facebookra is éppen csak benézek és egyáltalán nem szólok hozzá semmihez. (Oké, a Strava az öt, nem családtag ismerősömmel kivétel.) Nem kellett volna így alakulnia, mint ahogy nem is volt mindig így. Az ezredforduló idején még lelkesen írtam, vitatkoztam, kezdve 97 körül az Internettóban. Aztán elromlott. Utoljára olyan 16 éve történt meg, hogy egy vitapartnerem úgy zárta le a vitát, hogy oké, igazad van… és nem írt utána semmi olyat, hogy ‘de…’. Ez már akkor sem volt megszokott, nem véletlenül jegyeztem meg ennyire. Aztán valahogy úgy alakult a közhangulat, hogy vitát nem szabad elveszteni. Aki elismeri, hogy a másiknak van igaza, az erkölcsi halott, azt kitörlik a szaknévsorból, az egész életében izzó bélyeggel a homlokán senyved. Mindenáron nyerni kell, ha egy nyelvtani hibába lehet belekötni, akkor abba bele is kell, ha hazudni kell, csúsztatni, terelni, nem számít, csak a győzelem a fontos.

Furcsa ezt látni.

Az én eszmélésem a 80-as évekre esett. Az égegyadta világon semmilyen fórum nem volt, legalábbis a mai értelemben. Az ún. nagygyűlések már akkor is értelmetlenek voltak, ott maximum szerepelni lehetett, vitatkozni nem. Az igazán érdekes viták füstös kocsmákban, részegektől hangos borozókban történtek. (Majd az est végén ittas hangoskodásba fúltak.) Aztán a fene tudja, hogyan, de egy idő után kialakult, hogy az ilyen kocsmázós beszélgetésekre olyan emberekkel jártam el szívesen, akik legalább egyszer már legyőztek valamilyen vitában. Valószínűleg ugyanígy érezhettek a partnereim is.
Vedd észre, hogy ebben a fenti két mondatban két fontos gondolat van. Normális esetben a vitában az egyik fél akkor ismerte el a vereségét, ha a vita végig ugyanarról a témáról szólt, nem lett elterelve, a felek figyeltek egymásra, megértették a másik gondolatát és arra reflektáltak. Az érvelési hibákat ismertük, aki ilyesmit használt, az diszkvalifikálva lett. A másik pedig, hogy a vesztes elismerte, hogy vesztett. Nem indult be az egóharc, a vereség nem jelentett megsemmisülést. Sőt, én egy kicsit örültem is neki, mert ez azt jelentette, hogy a konkrét témában egy magamnál okosabb, tájékozottabb emberrel cseréltem eszmét.

Nagyon nem szívesen írtam az előbb olyanokat, hogy ‘vitában legyőzni a másikat’. Volt ilyen is, vitakultúrát fejlesztendő, ún. agyragyúrás. Az ilyesmit utáltam, soha nem is vettem benne részt. Nálam a vita arról szólt, hogy elmondtam, hogyan gondolom, a másik fél is elmondta, ha ezek különböztek, akkor érveltünk a véleményünk mellett, majd valahogyan lezártuk a vitát. Nyilván volt olyan, hogy a másik fél véleményében egyeztünk ki, volt olyan is, hogy az enyémben, bár a legtöbbször valami kompromisszum született a végére. De a lényeg: nem harcoltunk. Tanultunk.

Na, ez az, ami már nincs sehol.

Ez egy kicsit bátor ugrás lesz, de ez jutott eszembe. Mondjuk, nem most, hanem kábé tíz éve, amióta egyáltalán nem nézek tévét.
Amikor kereskedelmi termék lett a televízióból, mindenki abban reménykedett, hogy jobb hellyé teszi a világot. Eljuttatja az ismereteket a világ eldugott pontjaira is. Felvilágosítja az embereket. Értő, okos szavakkal elmagyarázza nekik a világot. Megszünteti a szellemi elmaradottságot.
Aztán nézd meg, mi lett belőle. Tény, ostoba emberből sokkal több van, mint értelmesből. Azaz egy tévéműsor, egy film könnyebben lesz sikeres, ha az ostoba embereket szólítja meg, az ő szintjükön. Még az ún. ismeretterjesztő csatornák is a legvacakabb bombasztikus, áldokumentarista stílusban fröcskölik a marhaságaikat. Az ostoba, de hatalmas tömeg gravitációja lehúzta a televíziós műsorokat a saját szintjére.
Aztán nézd meg, mi lett az internetből. A kilencvenes években, amikor kezdett beszivárogni a hétköznapokba, ugyanazt gondoltuk róla, mint a televízióról. Mekkora lehetőség! A világ összes információja, csak pár kattintásra! Fizikailag tízezer kilométerre élő emberek kapcsolódhatnak össze, kvázi véletlenül és beszélgethetnek arról, hogyan élnek. Óriási dolog volt ez és elég sokáig így is működött. Nálunk a sulinet rákötése okozta az első törést, a beszélgetős helyek egy része ekkor romlott el. Aztán az internet mindenhová beszivárgott, a mobiltelefonok térhódításával mindenhol, mindenki számára elérhetővé lett. És az agresszív ostobák elözönlötték, lehúzták a kommunikáció színvonalát a saját szintjükre, kizárólagossá téve ezzel az egóharc jellegű erőszakos vitákat.

A végén tényleg megint csak a kocsmák fognak maradni.

~oOo~

[PS1 – 2022 január]
Nem túl régi az írás, de mégis, mintha egy másik világból szólna. Nemhogy vitázni nincs kedvem, de még beszélgetni sem. Mint ahogy rajzolni sem és írni sem. Egyáltalán nem érdekel a világ, nem érdekel, hogy ebből mi lesz, meg abból mi lesz. Nem mindegy? Jó úgysem.
Alig várom, hogy jó idő legyen és mehessek hegyekbe, erdőkbe bringával, tavakra, tengerre kajakkal… távol mindentől, ami emberi. Ami úgynevezett civilizált.

[PS2 – 2002 március]
Már nem is mondok semmit.

[PS3]

5 Comments

  1. Nem szoktam kommentelni, de ez THUMBS UP! ;)

  2. Ááááá, a Sulinet! A nagy klasszikus atombomba! Úgy látszik, ezt mindenki megsínylette! :D
    Mikor olyanokat mondtuk, hogy “munkaidőben majd chatelünk, mert akkor a sulinetesek iskolában vannak”, vagy “majd éjfél után, mikor a sulinet bealudt végre”. Meg voltak az olyanok is, hogy “na én, lépek, 6 óra, és jön a sulinet” pffffff. mik voltak!

    És most már még vadabb lett, mert az alpha generáció is rajta lóg a neten.
    De közben úgy látom, hogy kialakultak a kulturáltabb helyek is. Vannak normális fórumok egy-egy téma körül, ahol normális hozzáértő emberekkel lehet a véleményeket ütközteti. És ott tényleg az a lényeg, hogy megoldják a felmerülő problémát, nem pedig az egóharc megy.
    Szerencsére elég sok hely van, ahol az egósok kitombolhatják magukat. Eltűnt az, hogy csak poénból trollkodjanak oldalakat, fórumokat. Én a tízéves blogírásom alatt egyetlen egy negatív beírással sem találkoztam.

  3. Nagyon tetszett az üzenet. Régóta olvaslak, és tisztellek. Sokszor nem értettem egyet veled mindazonáltal.
    Én csak annyit tennék hozzá, hogy amikor felfedeztem, hogy létezik ez a Telegram, – és ez most volt nemrég – akkor azon sóhajtottam fel, hogy végre: legalább egy valamirevaló alternatíva van a technikai vonalon. A felhasználók persze nem nőttek fel a helyzethez. A világnak most van egy ilyen emésztési periódusa, ami még sok generáción át ez érezhető lesz.

Leave a Reply

Your email address will not be published.