Balatonfüred – Badacsonytomaj
2021.09.05; vasárnap
Reggel, mint minden eddigi reggel, meteorológia. A k. életbe. Műsorváltozás. Eddig úgy volt, hogy a hétvégén igazi jó idő lesz, semmi vihar, semmi eső, de még a szél is mérsékelt lesz. Ez nagyjából stimmelt is, mondjuk a szél néhol lokálisan meg-megélénkült, ha éppen rossz helyen voltunk, akkor ringatott is a víz, de tényleg semmi komoly. Eddig. Vasárnapra viszont közepesen erős szelet igértek (15-25 km/h között), csak éppen nagyon-nagyon rossz irányból. Északkeleti szél, pont a Balaton hossztengelyében fúj. Azaz Kenesétől Tihanyig piszkosul fel tudja hergelni a hullámokat, ráadásul a tihanyi csőben be is szűkül a tér, azaz kapunk egy természetes szélcsatornát. A félsziget túloldala már oké, Akaliig szélárnyékban tudunk menni, utána viszont bármi lehet.
Nem örültem. Itt már tényleg meg kell néznem indulás előtt a kormányt.
Reggel megint elloptuk a hajószállító kiskocsit. Péter lehuzigálta a kajakokat. Nekem teljesen szétcsúszott a reggelem, egy merő kapkodás lett, éppenhogy elkészültem. (A hosszabítómat, az elosztómat és az USB elosztós töltőmet simán ott is felejtettem.) A kajakbeállításra sem maradt sok időm. Egy kicsit feszesebbre állítottam a kormányt, hogy ne kelljen annyira spiccelnem a benyomásához.
Aztán már indultunk is.
Hát, Árpád…
Egy frissen épített hosszú móló mellől indultunk. Amíg az védett, addig jó volt. Utána meg rossz.
2019-ben hasonló időt fogtunk ki ebben a sarokban. Valamivel gyengébbek voltak a hullámok, de azért már akkor is paráztunk. Most viszont a szar a fülemen buggyant ki. A fenti kép messze nem adja vissza a helyzet drámaiságát. (A hullámzást eleve nem lehet élethűen elkapni.) Sőt, ez már egy kellemes helyzet volt, a hullámoknak volt szemből jövő komponense, azaz nem forgattak erősen. (Nyilván csak itt mertem piszkálni a kamerát.) Előtte viszont megkaptuk totálban hátulról, majd egy ideig féloldalasan hátulról, meglehetősen sokáig oldalról, utána egy kicsit szemből, ekkor pihentem, mert igaz, hogy a sebességünk visszaesett 3 km/h-ra, de legalább nem forgatott a víz semerre, csak hát ez nem tartott sokáig, szép lassan elkezdtünk ráfordulni a tihanyi révre, az egyre erősebb hullámokat először megint féloldalasan hátulról kaptuk, később pedig tisztán hátulról, amiben nem csak az a buli, hogy minden hullám megpróbál oldalra fordítani, de nem is látod, éppen mekkora hullám jön, mekkorát kell majd korrigálni, oké, tapasztalatból tudjuk, hogy a nagy hullámok nem járnak egyedül, ha jön egy, akkor utána jön még vagy három, a második pedig jellemzően nagyobb, mint az első, de ez nem igazán megnyugtató tudás. Így értünk el a kompokig. Már messziről sasoltam, hol járnak, mert ha valamihez nem volt kedvem, az az volt, hogy ebben a vízben ácsingózzak és várjam, hogy a komp elaraszolgasson előttem, hiszen alapvetően a sebesség stabilizál, mint a bringán. Jól be is lőttem a tempót, a tihanyi kiment, a szántódi még messze volt, megpörgettem az evezőt… erre rámdudált valami a tihanyi oldalról. Bakker. Három komp járt és a harmadik pont akkor indult el, amikor nekirugaszkodtam az áthaladásnak. Ekkora hátszélben visszatolatni nyilván nem lehet, már az is bravúros volt, hogy megmaradtam egy helyben. Hogy hol? Közvetlenül a bejáratnál. Ami egyben azt is jelentette, hogy ebben a kaotikus vízben megkaptam pluszban a komp hullámzását is. Ezt általában szeretni szoktuk, kifejezetten vadászunk is rá, de most a hátam közepére kívántam. Ettől függetlenül persze megkaptam.
Határozottan örültem, amikor átértünk és befordultunk a hullámtörő gát mögé. Addig vacakoltam korábban a hullámok között a kamerával, amíg a rossz tempó miatt lemerült az aksi, ki kellett cserélnem, én is lemerültem, naná, fel kellett töltenem magamat egy sörrel… és a lábamat is nagyon ki kellett nyújtóztatnom. A kormány finoman szólva sem lett jó. Brutál erővel kellett nyomnom, hogy valami minimálisat forduljon jobbra, a hullámzás meg végig cefettül balra akart forgatni, az egész eddigi út egy merő birkózás volt, kormány híján bedőléssel, íves húzásokkal és persze erővel próbáltam megakadályozni a befordulást, közben meg nyilván egyensúlyoznom is kellett, meg nem beleborulni a vízbe. Az adrenalin még a gyomorsavamat is szétmarta. A jobb lábam viszont egyre durvábban fájt, a folyamatosan erős pedálnyomogatástól.
Mindent elrendeztem, még a sörből volt 1-2 deci a dobozban, amikor a semmiből jött néhány alattomos hullám. Egy hullámtörő gát tövében kialakított, teljesen védett öbölben álldogáltunk, tízcentis vízben, a hullám olyan harminc centis lehetett, de erős és agresszív. Fogalmam sincs, honnan jött, gyakorlatilag a fizika törvényeit meghazudtolva a széllel szemből érkezett. Jobb kézzel kitámasztottam, a bal kezemben volt a sör, a lapátot már nem tudtam megfogni, hogy ráforduljak, a hullám pedig kényelmesen befordított oldalra, majd telehordta a beülőt vízzel. Mert ugye a spricó éppen nem volt rajtam. Nem végzett félmunkát, a rajtam lévő ruhát is szutykossá áztatta.
Mentünk tovább. Tihany mögé bebújva végre lenyugodott a víz. Péter legnagyobb bánatára. Ő pont az ilyen időt szereti. Nem vagyunk egyformák. Ahogy ott is mondtam, nem örülök az ennyire erős hullámzásnak, nagyon nem örülök, de ha muszáj, akkor megcsinálom. Viszont egyáltalán nem élvezem. Sőt. Az agyamban élő ősember ilyenkor folyamatosan és artikulátlanul sikoltozik. Ha jól sejtem, valami olyasmit akar mondani, hogy József, mi a faszt keresel te egy ennyire életidegen helyen, ahelyett, hogy a barlangodban heverésznél puha prémeken? És tulajdonképpen meg is értem. Én sem tudom, mit keresek itt.
Na mindegy. Nejjel meg kellett terveznünk a stratégiánkat. A hullámvédelem miatt jó lett volna bemenni Sajkodig, majd a part mellett evezni tovább, viszont az elég nagy kerülő, a fájós keze miatt ellenben jó lenne levágni a sarkot, persze ott megint jönnek a hullámok. Végül valami kompromisszumot találtunk. Egy kicsit beóvatoskodtunk, majd ráfordultunk az akali fasorra.
Nyilván nem lett tökéletes. Egy idő után elkezdett fodrozódni a víz, majd beindultak a hullámok, egyre erősebben, végül annyira vacak lett a helyzet, hogy ki kellett sodródnunk a parthoz. Ekkor a lábam már önállóan, a többi testrésztől függetlenül ordítozott. Nem is tudom hogyan, valahogy kikeveredtünk az akali strandra.
Minden zárva volt. Se pizza, se lángos, se sör. Asztalok, székek kupacokba összehordva, lelakatolva. Mindez egy igazi nyári vasárnapon. 25 fok, ezerrel sütő nap. Ahol nyitva volt a strand, ott mindenhol sokan voltak, a vízben is. Még kisgyerekek is lubickoltak a gyerekrészlegen.
Egy asztal- és székkupac tetején megebédeltünk, ittunk saját sört.
Utána kajakbeállítás. Mert sokat szelidült a víz, de nem akarok még egy ekkora esélyt adni az időjárásnak.
Nos, meglett a probléma. Én csesztem el. Túl feszesre húztam a pedálokat. Ezek úgy működnek, mint egyfajta mérleghinta: ha betaposom mondjuk a jobb pedált, akkor a bal pedál visszajön. Én viszont annyira feszesre állítottam a madzagolást, hogy a jobb pedál konkrétan semerre sem tudott mozogni, a bal pedál nem engedte, és persze ugyanez fordítva. Azaz úgy jöttem át ezen az armageddonon, hogy tulajdonképpen nem volt meg az a jobb oldali kormányom, mely segített volna a balrasodródás elkerülésében, egyedül a fentebb írt technikák működtek. A kormány nem. Csakhogy én nyomtam, mint hülye a csengőt és erre frankón ráment a lábam.
Megmagyarázni persze meg tudtam, csak éppen ettől nem lett jobb. Két túraszandált hoztam, egyet vizezni, egyet meg száraznak. Aztán rögtön az elején elcsesztem, amelyiket vizesnek szántam, arról ismét kiderült, hogy nem használható, mert a vízben szétnyílik a tépőzára. Csere. Ekkor faszán lett két vizes szandálom. A gond ott jelentkezett, hogy mindegyik szandálhoz máshogyan kellett beállítanom a pedálokat, a sok variálás végén pedig ez jött ki, ez a túlfeszített állapot. Nyilván észrevehettem volna, de nagyon a lábamra és a kényelemre koncentráltam.
A víz nem kicsit csillapodott le. Hinni azért nem hittem neki, a zánkai öblöt nem mertük teljesen levágni. A klasszikus kompromisszumos megoldást választottuk, egy ideig bementünk, aztán az öböl csücskét vágtuk le. Péter becsülettel kinyalta az öblöket, így nagyjából egyformán haladtunk.
A révfülöpi spicc elérése volt számomra a mélypont. Vagy máshogyan fogalmazva, amikor kiértünk a csúcshoz, akkor éreztem, hogy sikerült megroppantanom a túra gerincét. Innentől már meglesz. Ez ugyanis egy nagyon hosszú egyenes szakasz, semmi, de semmi nincs, csak nádas meg növényzet, én pedig elgyengültem, mentálisan is és fizikailag is. A spiccen visszajöttek a hullámok, nekem pedig megint bedurrant a lábam. Ekkor már annyira elegem volt, hogy leváltam a társaságról, megkapaszkodtam egy stégben, kinyújtottam végre a lábam és pihentettem. Egy sör erejéig.
Aztán az az ember, aki utolérte a többieket, már egy másik ember volt. Révfülöp végén a Császtai strandon kikötöttünk, mert két SUP-os úriember szerint nyitva van a kocsma. Nyert. Leülepedtünk, mint az iszap. Innen már gyakorlatilag lyukon vagyunk, Badacsonytomaj olyan 7-8 kilométer. Lófütty. (Ez egy mentális következménye a Balaton megkerülésének. Otthon a 7-8 kilométer az egynapi edzőtáv. Itt meg lófütty.)
És ennyi is volt. Eveztünk, evezgettünk, aztán egyszer a gps már mutatta is, hogy némá, ott van a kemping. (Másképp nem látszott, a lemenő nap teljesen elvakított. A gps-t is csak úgy láttam, hogy nem emeltem fel a fejem. Vakon repültem, mint az éjszakai pilóták.)
Beóvatoskodtunk a kemping kikötőjébe. Nem egy kajakbarát hely, ráadásul most a vízszint is alacsony volt, ahogy néztem, az én kimászási tudásommal biztos a borulás. (Magas partra kellett kiszállni, oldalsó kitámasztás nélkül. Ez az, amikor a kajak befordul a stég alá.) Nejjel úgy döntöttünk, hogy inkább kikötünk a jól megszokott balatoni létrán. Ez egyáltalán nem gond, ha kiismered a technikáját, akkor tulajdonképpen a legbiztonságosabb módszer. Igaz, a kajakot utána fel kell vonszolni, de az már egy másik történet. Bedugtam a kajak orrát a korlát alá, stabilizáltam, kiléptem a legalsó lépcsőfokra. Mely annyira algás volt, hogy rögtön el is pereceltem rajta, magammal rántva a kajakot.
– Te, Józsi, miért fejjel lefelé húztad ki a kajakodat? – érdeklődött Péter.
– Hogy kimossam a belsejét.
– Ja, én meg azt hittem, milyen vagány módszer már, a kihúzással egyből víztelenítesz is.
– Yep. Pontosan ez történt.
Na szóval, tulajdonképpen elégedett is lehettem volna. Megvolt. Túl vagyok Minden Balatonkarika Legszarabb Napján. Igaz, fájós lábbal, sajgó bicepsszel (mert erőből is kellett kormányoznom), igaz, tökig vizesen a hűvös éjszakában, a metsző szélben, de túl vagyok rajta. Az igazi az lett volna, ha lendületból beülünk a Félszeműhöz inni egy-két sört és betolunk egy nagy adag pizzát, csak hát az én nevemre szólt a foglalás, fel kellett vennem a kulcsot, utána gyorsan elmenni, leszórni a vizes ruhát, zuhanyozni egyet, átöltözni szárazba, majd futás a kocsmához, mert nyolckor zár, most meg már 19.20 volt. Hajrá.
Recepció.
– Jó estét kivánok. van egy foglalás a nevemre.
– Igen, itt van. Nem Önt láttam az előbb egy gépkocsiban?
– Uram! Ne viccelődjünk már. Nézzen rám!
– Maga vizes.
– Tökig.
– Hmm. Akkor nem kocsival jött.
– Nem. Kajakkal. A strandon pedig fürödtem. Ruhástól.
– Aha. Ez mindent megmagyaráz.
Nem mertem megkérdezni, mit értett a ‘minden’ alatt. A kulcsot mindenesetre megkaptam.
Gyors zuhany, átöltözés. Futás a kocsmába. A többiek éppen akkor láttak neki a pizzájuknak, azaz nem maradtam le semmiről. Sör.
Szokás szerint túlcsúsztunk, de a Félszemű nem szokott vacakolni ilyesmivel. Ez egy annyira nyugodt, annyira becsületes hely, mintha nem is ebben az országban lenne. Itt eleve nem szoktuk felcipelni a kajakokat a szálláshoz, mert úgysem nyúl hozzájuk senki. A kocsmáros is hagyta, hogy a vendégek még egyenek, igyanak a záróra után is, sőt, volt rá precedens, hogy záróra előtt tíz perccel sütött ki négy pizzát nekünk, aztán persze lehúzta a redőnyt és hazament, de a poharakat, tányérokat mindenki úgyis visszavitte a végén. Szeretem ezt a kempinget. Semmi nagy kempinglánc, semmi Mészáros Lőrinc, egyszerűen csak a béke egyre ritkább szigete.
Este még kiültünk a teraszra sörözgetni. Gyors leltár. A beborulásnál beütöttem a jobb vállamat. Faszán belilult. A zárt túraszandál több helyen is kidörzsölte a lábamat, még úgy is, hogy Akaliban kínomban ráhúztam az egyetlen száraz zoknimat és arra a téli mocsárjárót, alias dominacsizmát. Ezt a szandit már nem tudom felvenni, a másikat meg nem érdemes. De ez már legyen a holnapi nap problémája.
Recent Comments