Budapest
2021.09.12; vasárnap

Hadd ne beszéljek róla, mit szólt a sportórám az éjszakához. Én is emberevő hangulatban ébredtem, de az órám határozottan vissza akart menekülni a sportboltba. A fiatalok hajnali fél hatig randalíroztak, gyakorlatilag az ablakom előtt. Aztán hétkor _már_ ébren voltak és minden tele volt velük, a folyosó, a konyha, a vécé.

Rekordidő alatt pakoltam össze és vágtam neki az útnak.

Előtte még akartam egyet drónozni, de akkora katonai reptér van a közelben, hogy fél Kecskemétet betakarja.

Érdekes, hogy a DJI térképe alapján a bócsai lőtér viszont szabad préda.

Igazából mára már nem maradt semmi extra kaland. Egyszerűen csak haza kellett érnem. Kábé 85 kilométer, sima út. Túl sima. Nézz rá az írás végén a térképre. Kecskeméttől Dabas-Sáriig kanyar is alig van. 55 kilométer nyílegyenes út. Kánikula. És… nem hiszed el. Itt sajnáltam csak igazán, hogy nem screenshotoltam le minden nap a Windy képernyőjét. De hát ki gondol ekkora balszerencsére? Igen, ma is totális szembeszél, ugyanolyan erővel, mint tegnap és azelőtt. Pedig most északnyugatra fordultam. Sajnos a szél is.

Borzalmas út volt. Ezt már Ladánybenénél is éreztem. Az volt saccra 25 kilométerre, ott lett volna az első pihenőm. A valóságban 27 kilométer lett, de abban az utolsó két kilométerben többször is meghaltam. A legszívesebben a végtelenségig húztam volna a tízóraira vásárolt réteseket és a hideg sört, de egyszer minden elfogy, indulnom kellett. Ha Nej nem a Tisza-tónál csavargott volna a Fiattal, simán lehívtam volna, hogy vigyen haza.

Aztán ez ment. Kilométerről kilométerre szenvedtem. Tíz kilométerenként pihenő. Alig hittem el, amikor megérkeztem Dabasra. Árnyas liget. A padon egy alkoholista, hajléktalan nő. Nem érdekelt. Leültem a mellette lévő padra. Nyilván megpróbált lelejmolni egy cigire. Rámorogtam. Kiettem, kiittam mindent a táskámból. Innen már hazai terepen mozgok, értem ez alatt azt, hogy ide már a napi bringásedzéseken is ki szoktam járni. Másfél óra és otthon vagyok.
Persze nem volt ilyen egyszerű, a szokatlan meleg és a szembeszél szószerint kizsigerelt. Ócsán még beléptem egy dohányboltba, ittam egy jó cukros Fantát. Aztán valahogy hazavánszorogtam.

Itthon először hidratálás. Egy sör jobban esett volna, de ne kapkodjuk el, meglesz majd az is. Utána hideg vizes zuhany. Sistergett a bőrömről felcsapó vízgőz. A zuhany után már sör érkezett, de még csak egy könnyed, gyümölcsös. Ekkor jött a nap legbizarrabb pillanata: elkezdett rázni a hideg. Ötezer fokban. Nem vagyok rutintalan, tudom, hogy ez attól van, mert leesett a vércukorszintem. De hogyan? Reggelire pogácsa és sör, tízóraira rétesek és sör, ebédre pogácsa és sör, hazafelé még egy cukros Fanta, szóval gyakorlatilag egész nap a szénhidrátot tömtem magamba, hogyan eshet le ilyenkor a vércukor? Gyorsan csináltam sajtos pirítóst, toltam rá néhány sört és vártam, hogy elmúljon.

Közben a szokásos tempó, videók, fényképek összeszedése, fényképek utófeldolgozása, tömérdek szarakodás a trekkekkel… és bármilyen fura, de még a fejemben pörögtek ugyan a túra emlékei, de félre kellett löknöm, mert még a balatonkerülés is csak vázlatokban volt meg és legalább két írás előnyt kellett szereznem, hogy utána legyen időm az alföldi bringatúrát megírnom. Komolyan, most először éreztem úgy, hogy reménytelen, ennyi mindennel nem lehet fejben zsonglőrködni és megírni, úgy, hogy olvasható valami legyen belőle. Na meg persze itt van az élet, a melóról már nem is beszélve.

Jöjj ágy. Jöjj hosszú pihenés. Jöjj lockdown.

A teljes útvonal