Krems – Bécs
2021.08.22; vasárnap
Emlékszem, milyen büszkék voltunk, hogy három évvel ezelőtt bemerészkedtünk egy nyitva felejtett ajtón és találtunk üzemelő hűtőt a wachaui borunknak. Két évvel ezelőtt már nem mertünk bemenni. Jó nagy marhák voltunk, mert mostanra kiderült, hogy ez valójában egy közösségi szoba, közös hűtővel. Naná, hogy tegnap beraktuk a borokat éjszakára. Poharakkal is készültünk, a műanyag poharak helyett vittünk fémpoharakat. (A műanyag pohár egyszerűen megöli a bort.) Aztán találtunk jobb megoldást. A kempingbüfé este nyolckor bezárt, a vendégek csak letették a pultra a poharaikat, amikor végeztek. Mi pedig a lányommal kiválogattuk a borospoharakat, elmostuk a csapnál és eltettük reggelre.
Na, ehhez mit szólsz? Pont megfelelőre behűtött Wachau Federspiel rizling, reggelire, üvegpohárból. Cuccos bringatúrán.
Család, két kicsi gyerekkel, nagy sátor, sok cucc. Hogy rakják ezt fel a bringákra? Hoppá, nincs is bringa. Van kiskocsi. A pacák felpakolt rá mindent, olyan másfél méter magasságig, aztán riksaként befogta magát elé és már mentek is. Gyalogtúrázni.
Nejnek pakolás közben eltört a kitámasztója. Alakul.
Egyébként is, ideges, kapkodós pakolás. Mint minden reggel. Nem tudom miért, hiszen nem hajt a tatár, de mégis úgy érzem magam minden reggel, mint akire rádőlt a kásahegy és valami gigantikus erőfeszítések után tudja csak kirágni magát alóla. Matracok, hálózsákok összecsomagolása, sátor elbontása, összecsomagolása, ruhák szét- majd összepakolása, kompressziós zsák, mindent passzentosan, mert egyébként nem fér be, a reggeli két roham a mosdóba, a technikai cuccok, aksicserék, pontosan beállítgatni mindent, kamerákat, gps-t, mert menetközben már nincs rájuk idő, a maradék technikai cuccokat zacskóba, a zacskókat még nagyobb zacskókba, figyelni, semmi ne maradjon el, aztán a kaják elrakása, úgy, hogy maradjon mellette elég szabad hely is a vásárlásokhoz, közben összecsomagolni Dóra bikepacking cuccát is, mert ehhez tapasztalat és erős kéz kell, végül lecsekkolni a bringát, hogy minden rendben van-e.
A mai napra egyértelműen rányomta a bélyegét az, hogy a tegnapi volt a legjobb. A mai ehhez képest szürke és ipari. Az első pihenö 30 kilométerre a zwentendorfi atomerőmű, pontosabban a soha nem működött atomerőmű, még pontosabban az erőmű melletti famedvés kocsma. (Farmedvés, ahogy szoktam nevezni. Állítólag szerencsét hoz, ha megsimogatjuk a medve seggét.)
Kremsből kigüriztük magunkat, áttekertünk a nagy hídon. Szerencsére most nem lógott az eső lába, sőt, kifejezetten jó időnk volt, olyannyira, hogy legnagyobb meglepetésemre az atomerőműig négy útmenti kocsma is nyitva volt. Komolyan, két évvel ezelőtt a szürke, csapkodó esőben egyetlen ilyen helyre emlékeztem, az is zárva volt. Ezek valami fényre nyíló kocsmák lehetnek?
A medvés fogadó jó volt, mint mindig. Vasárnap lévén meg tele is, csak odabent tudtunk leülni, nyilván a regisztrációs méhecsketánc után. Viszont voltak szexsütik.
Aztán egy kis ipar. Gázerőmű, atomerőmű, szénerőmű, felszíni lignitfejtés közvetlenül a bringaút mellett, aztán a fene tudja, milyen meghajtású erőmű, volt rendesen választék. Majd Tulln. Erre a városra sokáig haragudtam, mert pont olyan távolságra volt, ahol már illett volna megpihennünk, de soha sem volt nyitva semmi a Duna-parton. Most, vasárnap lévén egy csomó bódé kinyitott ugyan, de bocsi, mára már kialakult a Tulln nélküli menetrend. Biccentettünk a Niebelung szoborkompozíciónak, a Dunán úszó szabadtéri színpadnak, a publikus ingyenes vécét nyilván megtiszteltük, de utána már húztunk is kifelé a városból, búcsúzólag visszaintve Marcus Auréliusnak.
Tulln után jó tíz kilométerrel yacht kikötő, hozzá tartozó nagy kerthelyiségű éttermekkel. Csevapcsicsa. Klasszikus osztrák étel. Két évvel ezelőtt is bejött, most is. Hozzá csapolt Stiegl.
Nehéz volt szabad asztalt találnunk (bezzeg a múltkor csontra üres volt a hely), de végül lett egy, pont a Duna partján. Az élet szép.
Innen már egyre erősődő nagyvárosi hangulat. Mintha a Csillaghegyen/Római-parton keresztül csorognánk be Budapestre. Höflein an der Donau, Klosterneuburg, majd a bécsi borrégió: Heiligenstadt, Nusssdorf, Grinzing.
Ezt mindig elmesélem, miért pont most hagynám ki. Két évvel ezelőtt kerestem a régióban egy heurigert, mely lehetőleg közel fekszik a bringaúthoz. Nem voltam elkényeztetve, azért ez egy hegyoldali borvidék, a kerékpárút meg lent fut. Végül találtam egy elegáns borozót és egy gyanús valamit, egy bringás kocsmát.
Vissza a sztoriba. Akkor nem tudtam dönteni, Nejre bíztam. Az elsőre azt mondta, hogy nagyon puccos. Oké. Legyen a másik. Nos, ez a másik akkor egy irgalmatlanul lepusztult, ótvar késdobáló volt. Pici, szűk belső, a vécé a vasúti töltés alatt, a forgalmas út túloldalán kiülős rész, elgörbült, kopott fémbútorokkal. A szél döglött egereket görgetett. Nej először nem is vállalta be, hogy ezt ő választotta, de amikor bebizonyítottam neki, csak megvonta a vállát, miszerint ez legalább nem puccos. Hát, tényleg nem volt az. Ez a sztori aztán azóta része lett a családi mitológiának.
Igenám, csakhogy közben hattyú lett a rút kiskacsából. Amikor megérkeztünk, vasárnap volt és meleg. A vízparti kiülős rész tele volt, alig találtunk helyet.
A háttérben egy szemüveges séfbácsi koncentrált a wurstsütésre, a vízen pedig a zurak húzták az evezőlapátokat. Nagyon jó hangulata volt az egésznek, olyan könnyed, vasárnap délutáni üldögélünk, nézelődünk, időnként betolunk egy sört, az élet szép hangulat. Nej már határozottan büszke volt a helyre.
Bécsnek a legnagyszerűbb része bringaközlekedési szempontból a Dunasziget (Donauinsel). Ez egy húsz kilométer hosszú, 200 méter széles mesterséges sziget, mely gyakorlatilag végighúzódik Bécsen. Egyszerűen rámész északon, rusztikus környezetben – értsd, gazok, vadvirágok – elmész addig, ameddig menni akartál, majd az első hídon lejössz. Autók nincsenek, gyalogosok, strandolók, napfürdőzők annál inkább, de ez bőven belefér. Mi gyakorlatilag így mentünk keresztül az egész városon. A kemping a délkeleti régióban volt, de probléma szál sem, gyakorlatilag felszálltunk a Dunasziget metróra, majd leszálltunk róla a kemping melletti hídon. Illetve, leszálltunk volna. A híd ugyanis le volt zárva. Tábla, rajta a legutáltabb német szó, az Umleitung. Szerencsére emlékeztem rá, hogy van a közelben egy másik híd is. Visszamentünk, átgurultunk, kemping.
Előtte még beléptünk a közeli benzinkútnál lévő Billa Expressbe. Esti/reggeli bevásárlás. Itt sem fogadták el a kártyáimat. Remek, holnap megint vehetek ki pénzt automatából. Fellihegtünk a kempingig. Recepció. Támasztanám ki a bicót, de nem lehetett. Eldőlt. Miaf? Megnéztük. Az én kitámasztóm is eltört. A szupererős, mindent kibíró kitámasztó. Legalábbis így adták el nekem a szerelők, amikor az eredeti pilinckát lecseréltettem. A bringa terhelése 18 kiló volt. Cobranco még a vécére is több cuccal megy.
Oké, tulajdonképpen már vége, de azért kezdett nagyon elegem lenni a bringák szarakodásaiból.
Recepció. Bementem, elmondtam, mit akarok. A hapsi is elmondta, hogy ő mit akar. Hazamenni. Majd jöjjek vissza holnap reggel. Csá.
A kemping (Neue Donau) messze a legvacakabb kemping, mind Bécsben, mind az utunkon, de talán még Ausztriában is. Barna ránézett a Google Maps értékeléseire, az első valósnak tűnő pacák ki volt akadva a sátras rész elhanyagoltságára, a csomó csótányra, a második pedig nemes egyszerűséggel csak úgy foglalta össze, hogy ‘Do not go to this camp‘. Zajos, nem kicsit, nagyon, a sátrak mellett egyik oldalon, közvetlenül a kerítés mellett nyolcsávos bevezető autósztráda, a másik oldalon, szintén a kerítés mellett vasúti fővonal, éjszaka extrém mennyiségű vonattal, a sátras rész tényleg elhanyagolt, gödrös, kemény talajú, közel-távol nincs se pad, se asztal. Idézem a következő értékelőt: ‘Unfortunately it’s the worst camping we had so far‘. Ehhez képest meglehetősen drága, a két éjszakára fizettünk kábé 100 eurót. Egyetlen előnye van, közvetlenül az Eurovelo6 mellett fekszik, azaz egyéjszakás bringás táborozásra nincs más. A többi bécsi kemping nagyon-nagyon messze van, gyakorlatilag a város túlsó, délnyugati felén.
Hát, ez van. A helyzetet cifrázza, hogy itt eddig még mindig szarrá áztunk és most sem lesz másképp: este érkezik egy kiadós eső és egész éjjel esni fog. Csak reménykedhetünk, hogy Barna már szárazban fog tudni elindulni a kocsiért. Mi a városnézéssel ráérünk, kivárjuk.
A sátras részen körben töltés van, itt minden hely elfogyott. Jobb híján bementünk középre, távol mindenkitől, egy nagyobb fa alá. Két éjszaka, valahogy csak kibírjuk.
Este a szokásos menetrend: bepakoltuk a kajákat, a söröket, a pálinkát a bringatáskába és legurultunk a bezárt recepció melletti bezárt büfé teraszához és bevettük magunkat. Az eső persze rákezdett, de izomból megoldottuk, betonalappal együtt összehúztunk két esővédő ernyőt. Elvoltunk.
Ahogy kezdett enyhülni az eső, visszagurultunk. Bakker, az egyik sátor körül buliközpont. Asztalok, székek, jókedvű, hangos tömeg. De miért? Gyalog két perc a játszótér, ilyenkor már a közelében sincs senki, van három nagy asztal, lócákkal, ott nyugodtan hangoskodhatnának. Erre itt, a sátrak között.
Aztán mire ezt végiggondoltam, elnyomott az álom. Nem érdekelt a sztráda, a vasútvonal, a bebaszcsis buli, az éjjel megérkező erős eső. Aludtam. Volt mit bepótolnom.
Recent Comments