Month: August 2021

Passau – Ottensheim
2021.08.19; csütörtök

Reggel egyszerre ébredt a kemping. Szerencsére nagyjából akkor, amikor egyébként mi is terveztük.

Lányos zavaromban a pakolás közbeni felfordulásban belecsomagoltam a sátorhoz adott laminált sorszámot a sátorba. Aztán amikor le akartam volna adni, nem találtuk sehol. Ottensheimben került csak elő. Remélem, nem dőltek a kardjukba.

Parkolóház. Nagyon szűk, különösen ehhez a kocsihoz. A magasságot külön megnéztem még otthon. A parkolóház 2,1 méter magas bent, az autó 2 méter. Egy kicsit paráztam, hogy mi van ott, ahol megtörik az út, akár fel, akár le.
Bátran bementünk. Rögtön az első emelkedőn az a szörnyű hang, amikor fém súrlódik fémmel. Ijedten ugrottam ki. Csak az antenna. Azt viszont nem lehet lecsavarozni, szóval ez végig csikorogni fog. Nagyon szűk kanyarok, gyakorlatilag végig centiznem kellett. A negyediken mintha lenne egy hely. Nagyon kicsi. Nem értem, itt csak dodzsemekkel számoltak? Ráadásul a sikertelen beállási kísérlet után már nem tudtam rendesen visszatolatni az ívre, innen meg nem vette be a kanyart, faszán meg is húztam az elejét. (Arról nem is beszélve, hogy előrehaladva még csak-csak le tud simulni az antenna, de tolatva teljesen megtörik előre.) Aztán végül a tizedik emeletig kellett mennünk ahhoz, hogy legyen egy olyan szabad hely, ahová ez a nagy dög is be tudott fordulni. Persze így sem egyből, a tolatgatás közben meg az antenna nyilván megint ropogott.

Kipakoltunk, elkezdtük felszerelni a kerékpárokat. Ekkor már nagyon elegem volt. Bringázni szerettem volna. Tekerni a szabadban, élvezni, hogy a szél vadul belekap dús fürtjeimbe, na jó, a szakállamba, gyönyörködni a tájban, 25 kilométerenkét inni egy sört. Ehelyett a szervezés stresszelései után egész napos vezetés, határátlépési frászok, most meg parkolóház, a sokadik komplikált pakolás, csak éppen ennek most különleges tétje is van…. menjünk már.
Aztán persze jól el is csesztem, de nem spoilerezek.

Haus am Strom, azaz az Áram Háza. Ez egy vízierőmű melletti kocsma. Nagyon komolyan végzik a dolgukat, még a klotyiban is aktív folyamatábra van, villódzó ledekkel az erőműről. Az első megállóhelyünk és egyben az utolsó német kocsma is. Itt lehet utoljára barna búzasört inni, az osztrákoknál ugyanis nincs. A kocsmának van egy belső helyisége, de oda nem akartunk bemenni, egyből becéloztam a kerthelyiséget. Erre kijött egy feketeruhás szipirtyó, aka pincér és nekiállt ordibálni velem, hogy mi a faszt akarok. Megütközve közöltem vele, hogy sört akarok inni, méghozzá itt kint a teraszon. A csajszi tovább ordibált, hogy takarodjak a teraszról és regisztráció.
– Oké – legyintettem – Hagyjuk.
Elindultam a bringa felé, de a nő tovább ordibált.
– Nem érted, hogy hagyjuk, nem kell a söröd! – ordibáltam vissza, végképp elveszítve a türelmemet.

Nej ekkor érkezett oda és döbbenten figyelte a veszekedést. Nem értette. Én sem.
Ekkor még nem ismertük ezt a regisztrációs rendszert, a nő meg, finoman szólva sem volt egy elmagyarázó típus. Én meg eleve úgy voltam vele, hogy az előtanulmányaim alapján a németek a köcsögebbek, azaz ha bármivel szaroznak, akkor inkább nem megyünk be, hiszen a szputnyikkal egyébként sincs esélyünk. Kábé 30 kilométer a német szakasz, az erőműtől meg már csak 3, megyünk inkább a lazább osztrákokhoz, a németek meg kapják be a fülem. (Megjegyzem, Passauban szó sem volt semmiféle regisztrációról.)

A kocsmánál egyébként megint találkoztunk Nej haverinájával. (A hapsija bringájától egyszerre aléltünk el Dórával. Egy gyönyörű Bianchi gravel.) Ők vettek egy nagy levegőt és megpróbáltak megküzdeni a sárkánnyal.
– Látjátok? – mutattam előre a családnak.
– Mit?
– Azt a fehér házat a parton.
– Látjuk.
– Na, az már Ausztria. Mi ott fogunk sört inni.

Aztán persze ez sem volt ilyen egyszerű, de elsőre igen. Átértünk az osztrák oldalra és rögtön volt is egy kocsma, ahol az égegyadta világon semmit sem vacakoltak.

Leültünk a teraszon, bementem sört rendelni, kihozták, megittuk. Szó sem volt oltásról, regisztrációról.

Dórát még le kellett beszélnünk arról, hogy elcsomagoljon egy kismacskát.

Donauschlingen am Schlögen, azaz a dupla dunakanyar Schlögennél.

Olyan, mint régen. Bentről semmi különös, az igazi szépségének megtapasztalásához fel kell mászni a hegyekbe. Majd. Egyszer. (Úgyis tervben van egy ráérősebb túra, ahol gyaloglunk is, meg elmegyünk oldalsó túrákra, mellékküldetésekre, amilyen például az Ybbs folyó völgyében húzódó kerékpárút a megszűntetett vasútvonal helyén, mely út egyben része a cider bringatúráknak is.)

Csárda Koblingben. 50 kilométernyi táv, ebéd, sör. Régebben volt itt svájci saláta, azt szerettük, mostanra már leszedték az étlapról. Ettünk valami wurstot. Itt kezdtek el piszkálni minket az osztrákok is ezzel a regisztrációval. Szerencsére egy kedves, idős nő volt a pincér, nem kezdett el egyből kiabálni, mint a banya az erőmű kocsmánál, elmagyarázta, elmutogatta, mit kell csinálnunk. Beregisztráltuk magunkat a rendszerbe, majd beszkenneltük a QR kódot, jelezve, hogy ekkor meg ekkor itt ültünk ebben a kocsmában. (Akkor persze ezt még nem tudtuk, azt hittük, ezt a regisztrációt egyszer kell csak megcsinálnunk Ausztriában.)

Jóllakottan, elégedetten mentünk tovább. Meg sem fordult a fejemben, hogy hamarosan füstölgő kerekekkel, dühöngve fogunk ide visszatérni.

Kábé két kilométerre olyan lezárásszerűség. Nem volt túl határozott. Eleve csak az út felét zárta le, kiírni annyit írtak ki, hogy van valahol egy szikla, ahol sziklaomlás veszélye miatt léccilécci (bitte) inkább ne menjünk át.
Jó, de akkor mit csináljunk? Mert arról nem nyilatkozott az a barátságos kis tábla.

Itt van a pálya. (Jelzem, ott a helyszínen nyilván nem volt ennyi infónk.)

A piros csík a kerékpárút, a Duna mindkét oldalán megy. A tábla az ‘A’ pontban lévő leágazásnál volt, nem messze a kettős dunakanyar kombinációja után. (Belekattintva jobban látszik.)
A veszélyes szikla a Duna jobb partján ágaskodott, narancssárga körrel jelöltem.
Így nézett ki a valóságban a bal partról.

Ha kikerüljük, akkor a kék úton kell alul eljutnunk a ‘C’ pontba, Aschachba. Ez kábé 15 kilométer, ami igazából nem is olyan sok. Csakhogy itt a Duna meredek, magas hegyek között kanyarog és a kerülőúton ezekre a meredek, magas hegyekre kellene felmásznunk. Nézd meg a jobb alsó sarokban a szintgörbét. 2,5 kilométer alatt 200 méter szint. 8%-os átlagos meredekség. Cuccal vastagon megpakolt bringákkal. (Emlékeztetlek, ez utólagos elemzés. A helyszínen csak azt láttuk, hogy cseszett magas hegyek, kábé 20% meredekséggel nekirugaszkodó úttal.)
A másik lehetőség az lett volna, hogy visszamegyünk a koblingi csárdához és átkompolunk a túloldalra. Igenám, de nézd meg azt a barna négyzetet. Ott mutatom, hogy azon az oldalon egy szakaszon egyszerűen nincs tovább kerékpárút. Az ott ugyanis egy másik szikla. Meg lehet kerülni, de akkor hasonló nagyot kell másznunk ott is, mint ezen az oldalon. Azaz ha arra megyünk, akkor nincs más, pár kilométer után vissza kell kompolnunk. Már ha egyáltalán van ott komp, illetve ha még van is, jár-e, hiszen lehet, hogy a lezárásba pont beleesik az innenső kikötője.
Nos, ha van valami, amit halálosan gyűlölök, az a kompolás. A kompok félóránként, óránként járnak. Tömeg van, nem biztos, hogy felférsz. Az már csak hab a tortán, hogy a két kompolás, négy emberrel, négy kerékpárral, olcsó sem lesz.

Szóval ezeket alaposan megrágtam, végül azt mondtam, hogy jer sziklaomlás. A hegymászáshoz semmi kedvem sem volt, a két kompolás meg már időben nem fért volna bele a napba. A tábla meg egyáltalán nem volt szigorú, inkább olyan felelősségelhárító jellege volt. Léccilécci, ne menj arra, de ha arra mész, hát, mi szóltunk. Hozzátartozik, hogy két évvel ezelőtt az osztrákoknál kétszer is előfordult, hogy lezártak szakaszokat, nekünk meg a helyiek magyarázták el, hogy lófaszt, nincs ott semmi akadály, menjünk bátran. Mentünk is és tényleg nem volt ott semmi, ami a lezárást indokolta volna.
Szóval valami ilyesmire számítottam most is.

Arra viszont semmiképpen sem, hogy a valódi lezárásig 5 kilométert kell mennünk.
De arra meg aztán abszolút nem, hogy 3 méter magasra halmozott óriási betontömbökkel zárták le hermetikusan az utat.

Itt már nyoma sem volt a léccilécci hangulatnak. Fuck You.
Annyira bepipultam, hogy legszívesebben puszta kézzel szagattam volna szét az egészet. Hát csesszék meg, miért nem lehetett egyértelműen kiírni, hogy atombiztosan lezártuk, ne is próbálkozz? Miért kellett ez a léccilécci udvariaskodás? Miért nem lehetett odanyomorítani egy fényképet a táblára, hogy ember, _így_ zártuk le. Hogy nem arról van szó, hogy nem ajánlott, hanem tilos, érted, tilostilos!

Na meg miért nincs ez már korábban jelezve? Miért kell nekem eljönnöm Koblingból két kilométert az elágazásnál lévő tábláig, majd ott megtudnom, hogy nincs út és menni vissza Koblingba a komphoz? Egy ilyen súlyú lezárást tíz kilométerenként ki kellene írni óriásposzterekre a bringaút mellé, hogy idejében tudjunk vele tervezni, nem pedig egy ilyen gügyögő táblával óvatoskodni, határozott tiltás helyett.

Ismét belenéztem a kerülő útba, de még mindig nagyon ismeretlennek és legfőképpen nagyon meredeknek tűnt. (Jut eszembe, miért is nem lehetett kiírni, hogyan lehet megkerülni ezt a szakaszt és legalább egy hevenyészett térképpel, szintábrával jelezni, milyen erősségű lenne a hegyen keresztüli kerülőút?)

Jó. Legyen a komp. Világításunk van, fejlámpával is lehet sátort állítani. (Ugye első nap, eleve később indultunk, lásd parkolóház, első felmálházás.) Fasza.

Ja, várjál. Ezt még nem is mondtam. Hogy miért kell egyáltalán sátrat állítanunk. Ottensheimben ugyanis létezik egy olyan, hogy DasParkHotel. Anno két évvel ezelőtt már kipróbáltuk, vagány dolog volt, bár nem túl komfortos. (Gyk. több méter átmérőjű betoncsövek, szállásként berendezve. Azaz ágy, kisasztal, áram. Külön csövekben a vizesblokkok.) A kölykök nagyon szerették volna, de amikor júliusban ránéztem, erre a napra már nem volt szabad cső. Aztán indulás előtt egy héttel megint ránéztem… és hoppá, szabad volt mind a három. A foglalás durván körülményes, de végül sikerült. Lebeszéltünk, leleveleztünk mindent. Aztán tegnap vezetés közben jött egy telefon, ismeretlen szám, nem vettem fel. Érkezés után megnéztem, ekkor már a kurva telefon felismerte, hogy a DasHotelPark volt. Visszahívtam, közölték, hogy sorry, de volt egy nagy eső, az összes cső szarrá ázott belülről. Ami egyfelől nem esett túl jól, mert innentől kimarad egy nagy buli, mehetünk kempingbe sátrazni, másfelől meg belegondoltam, mi lett volna, ha akkor ázik szarrá, amikor benne vagyunk, szóval nem egy életbiztosítás a hely.

Vissza öt kilométer a tábláig, két kilométer a kompig. A kompos éppen gázt akart adni, amikor meglátta, hogy messziről integetek. Gyakorlatilag átrepültünk a hajóra a már nem teljesen leengedett pallón. Huh. 10€. Mindegy. Menjünk. A túloldalon mindenki balra ment. Mi indultunk csak el jobbra. Nem voltam nyugodt. A térképem alapján még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán van-e komp az innenső lezárásnál. Mindegy. Teperjünk. Nyomtunk egy nagy hajrát. 10 kilométer. Már messziről kiszúrtam egy lélekvesztőt, ahogy araszolt a part felé. Komp! Nem túl nagy, de határozottan bringáskomp, ráadásul a mi partunk felé igyekszik. Megnyomtam a tempót. Falu. Volt egy kikötő, de üres. Akkor muszáj lennie egy másik kikötőnek. Volt. Benne az a szutyok kicsi komp, a szutyok kicsi kompossal. Pont akkor engedte le a pallót. Kábé öt perc alatt fullra megteltünk.

Indulás vissza. 14€. Azaz buktunk két kör sört, 17 kilométert, de legalább időt nem.

Nézd meg ezt a táblát. Barna lőtte a kompon. Komoly, erős cikkek a lezárásról. Itt már ki bírták írni, hogy fuck you, you shall not pass.
És persze külön vicces, hogy azon a kompon vannak kint az újságcikkek, melynek a forgalmát hirtelen megdobta a lezárás.
– Te Barna, nem volt odaírva a tábla alá, hogy a Hónap Dolgozója?

Aschachban gyors bevásárlás, még gyorsabb sör a parton, aztán tepertünk tovább. Csak az érzés kedvéért megnéztük a csöveket, aztán kemping. Döbbenet. Az egész kempinget elfoglalta egy nagyobb társaság. Valami nagy családi ünnepségnek tűnt. Szemmel láthatóan az esti bebaszcsit céloztak be és csúnyán néztek ránk, betolakodókra. Csak hát ez egy publikus kemping, még ha picike is, mi pedig kurvára örültünk, hogy még szürkületben sikerült megérkeznünk és van hol aludnunk. Nem foglalkoztunk a társasággal, elkezdtük állítani a sátrakat, Nej pedig elment a recepcióra. A belső sátrak már álltak, amikor visszajött és közölte, hogy a recepciós tud a problémáról és felajánlotta, hogy kivételesen menjünk már át a kemping lakóautós részébe, mert a sátras részen valószínűleg nem lesz kellemes az álmunk. Vidám volt, ahogy kézben átcipeltük a félkész sátrakat, de estére már minden rendeződött.
Illetve majdnem minden. Barnánál ugyanis beragadt az ottensheimi gigantikus pizza.

A csőnél ez nem lett volna gond, ott nem kellett volna tökölnünk a sátrakkal, meg a berendezésükkel, a belváros is csupán 500 méter séta lett volna. A kemping viszont kint van a falun kívül, sőt, gyakorlatilag már egy másik faluban, Höfleinben és már erősen sötétedett. Őszintén, egy ilyen nap után nekem már a kaja sem hiányzott, inni akartam egy sört és egy felest, majd belebújni a hálózsákomba. De hát meg lett ígérve. Lemálháztuk a bicókat, betekertünk a faluba. Negyed kilenckor ültünk le a pizzéria teraszára. Leadtuk a rendelést. (Pontosabban, előtte szarakodtunk a regisztrációval. Nem is igazán értettük a dolgot. Hiszen napközben már regisztráltunk. Mutogattuk is a faszinak, hogy nézze már, nézze már, itt van a regisztrációnk. Ő meg mutogatta, hogy ez nem jó. Fogalmunk sem volt arról, hogy a QR kódok éttermekként mások, így nagyon nem értettük a dolgot. Végül a hapsi unta el hamarább, legyintett és inkább elkérte az oltási igazolásokat.) Háromnegyed kilenckor kaptuk meg a kaját, majd a pacák ugyanezzel a lendülettel elkezdte behordani a bútorokat a teraszról. Bakker, lehet, hogy kilenckor zárnak? De akkor mit szarakodtak ennyi ideig a kajával? Na mindegy, ez egy ilyen hajtós nap. Ami biztos, hogy regnáló refluxosként nem fogok ekkora pizzát gyorsan magamba tömni. A többieknek is elegük volt már a kapkodásból, negyed tízkor fejeztük be. A pincér még megkérdezte, hogy kérünk-e egy újabb kör sört? Amikor addigra már bent is összepakoltak mindent és érezhetően mindketten, a pincér is, a csapos is, már csak a tökét vakarta, sűrűn pislogva az órájukra. Az arcomra egyből kiült a ‘temostviccelszhaver?’ ábrázat, a pincér pedig gyorsan elrohant, mert megijedt attól, hogy igent mondok.

Sötétben jöttünk vissza. Úgy, hogy nálam nem működött az agydinamó, azaz a világítás. Közvetlenül indulás előtt volt szervízben a bicó, variáltam egy kicsit a felnikkel, ne járjak úgy, mint a múltkor. Aztán úgy rakták össze, ahogy.

A kempingben kaján vigyor. Utánunk jöttek még sátras bringások és mivel a recepció nyolckor bezárt, nem tudták javasolni nekik, hogy menjenek át a másik részlegbe, szóval a nyúbik lazán felverték a sátraikat a buli közepébe. Pedig a legények már igencsak behangolták magukat.
De ez már nem a mi bizniszünk.
Mi már aludni akartunk. Nagyon. Megint egy őrült fárasztó nap. Parkolóház, kései indulás, a terelések miatt 103 kilométer, stressz, regisztrációs zaklatások, az óriás pizza behajrázása. Holnap meg jön az újabb nap és az sem a pihenésről fog szólni.

Kiutazás
2021.08.18; szerda

Az a rohadék óra tényleg csörgött hajnali ötkor. Oké, tudom, én húztam fel, de akkor is. Igazán bemászhatott volna helyettem az autóba és elvihetett volna minket Passauba, talán manapság már nem lenne olyan nagy kérés ennyi intelligencia egy vekkerbe.

Kora reggeli taszkok. Megnézni még ezt. Meg azt. Ezek mind éjjel, álmomban jutottak eszembe. Aktív alvás. Például az egyik: nyitva van-e a jánossomorjai határátkelő? Merthogy Hegyeshalmot mindenáron el akartam kerülni, de szlovák matricát sem akartam venni. Jánossomorján meg még benzinkút is van.

Google keresés. Van egy olyan oldal a rendőrség kezelésében, hogy Határinfó.
Szart sem ér. Mintha Ausztria nem is létezne.

Útinform. Ez már jó lehetett volna, de ideges voltam, nem vettem észre, hogy a táblázatban linkek vannak. Azt hittem, hogy csak egy felsorolás jellegű táblázat.

A legszebb: egy zártkörű Facebook csoport. Várjál, ezt leírom még egyszer. Van egy fizikai formában nem létező határátkelő az osztrák határon és ennek van egy dedikált FB csoportja, mely zártkörű. Vajon mit csempészhetnek errefelé?
Nej kora reggel bejelentkezett, de csak délután engedték be.

Végül Barna hívta fel a kocsiból délelőtt a falu önkormányzatát, hogy árulják már el, mi a franc van. Semmi. Nyitva vannak.

Tankolás a faluban. ÖMV kút, 40 forinttal olcsóbb gázolaj, mint a sztrádán.
A mennyiséget megint kiszámoltuk, hazáig ki fogja bírni.

A falu után az út menti bokorból kilépett egy láthatósági mellényes fazon. Intett. Megálltam.
– Mit akar tőlünk ez a csöves? – érdeklődött Nej.
– Ő a határőr.
– De hát itt nincs is határállomás!
– Pontosan ezért jöttünk erre.

A hapsi elvette a személyiket, majd kinyittatta a hátsó ajtót. Meglátta a bringákat, elvigyorodott.
– Passen!
– Wiedersehen!

Párszáz kilométerrel arrébb a német határon egy kicsit meglassult a sor, de ennyi.
Bent voltunk. Szputnyikkal.
Meglepően hamar értünk ki. Az M0-t megúsztuk egy negyedórás ácsingózással, az osztrák határt egy pár perces vizsgálattal, a német határt egy lassításal. Nem volt se baleset, se semmilyen dugó.

Jól is jött a korai érkezés.
A kempingben tombolt a szabálykövetés. Valamikor cövekeket vertek le egy sorban, most meg mindenki csak azok mellé merte leverni a sátrát. Pedig lehetett volna a másik oldalra is, csak éppen senki sem merte elkezdeni.

Így nézett ki régen, cövekek nélkül. Látható, hogy simán elfért két sor sátor.

Itt pedig megjelentek a cövekek. És senki sem merte elkezdeni a második sort.

Aztán az utánunk jövőknek elfogyott a hely és harapófogóba kerültek. Mert volt egy olyan szabály is, hogy a sátrak között minimum két méter távolságnak kell lennie. Végül az utóbbit szarták le. Úgy kellett kirohannom, mert a faszi rá akarta verni a sátrát a kiterített, de még fel nem állított sátrunkra. (Mert a helyfoglalás után inni akartam egy sört, de itt kemény harc dúlt a sátorhelyekért, ekkora luxus nem fért bele.)

Gyanús fiatalok oldalogtak fel-alá. Először bevásárlókocsival betoltak egy láda sört. Abból a nagyon messzi boltból. Aztán behoztak a konyhába egy vízipipát felfűteni. Végül egy hordó méretú JBL-t dugtak rá a töltőre. Itt valami készül. Szerencsére arrébb van a sátruk, de azt hiszem, igyekeznünk kell az elalvással.

Mindenhol kerékpárok a sátrak mellett. Mi rendesen kilógtunk a sorból, a bringáink a kocsiban maradtak. (Plusz a sörhűtő is.)

Nem tudtam nem észrevenni, hogy azért ez egy groteszk helyzet. Eljövünk egy bringás kempingbe, de elő sem szedjük a bicókat. A sátrakat ugyan felverjük, de reggel vissza is rakjuk a kocsiba. A bringatúrára nem innen indulunk, máshol rakjuk le a kocsit, máshol szereljük fel a kerékpárokat. Akkor mit is keresünk itt? Ki lehetne-e váltani a kempinget és legfőképpen ki lehetne-e váltani a parkolóházat?

Nézzük. A feltételek:
– Max 5 km a vasútállomástól.
– 4 fős szoba. (Persze jó lehet a 2*2 is, csak az általában drágább konstrukció.)
– Kényelmes parkolóhely.
– Longterm parking.
A messze legjobb ajánlat a Gambrinus panzió. Igaz, a túlsó parton kell indulnunk, de az erőműnél vissza lehet jönni. A parkolás kifejezetten jó, különösen a parkolóházzal összevetve. A szállás ára viszont durva: 120€ egy éjszaka. A kemping meg 40. (Emellett a kempingnek megvan az az előnye, hogy tulajdonképpen főpróba. Megvan-e minden? Nem lyukasak-e a matracok? Mert ha igen, autóval még bárhová el tudunk szaladni. És azt se felejtsük el, hogy egy ilyen könnyített sátras éjszaka remek ráhangolódás a későbbi többnapos kempingezésre.)

Felnyomtuk a sátrakat, kajáltunk egyet, majd irány a város. Jól bejártuk. Első alkalommal, három éve, gyakorlatilag boltot kerestünk, nem is koncentráltunk másra. A második alkalommal, amikor a túra hatodik napján érkeztünk ide, késő este, már nem mentünk be. Hullák voltunk. Most viszont volt időnk, a boltot tudtuk, hol van, ráértünk csavarogni. Szép város.

Indulás előtt átváltottam a maximális havi összeget (1000€) euróra a Revolut kártyámon, itt kivettem a maximális mennyiségű havi készpénzt (200€) automatából. Financiálisan rendben vagyunk. Gondoltam én, a naív.

Az Inn partján ismerősökbe futottunk. Nej evezősklubjából egy haver csajszi. A párjával jöttek, lebringázni Bécsig. Igaza van a kínaiaknak, errefelé mindenki ismer mindenkit.

Ez pedig itt lent egy kiemelt helyszín. Itt folyik össze az Inn és a Duna. Jobbról a szélesebb, bővizűbb Inn, balról a szerényebb Duna. Csak éppen a Dunának volt jobb a menedzsere. (Azért ízlelgesd: Innújváros, Innföldvár.)

Sötétben értünk vissza, nem is húztuk sokáig az időt. A sportórám már térdenállva könyörgött egy jó alvásért.

Előzmények

Ezt mondjuk elböktem. A Passau – Bécs bringautat már kétszer megtettük, tudom, mikor, hol kell átmenni a Dunán, tudom, mekkorák a napi távok, hol vannak a kempingek, sőt, pontosan tudom, hol vannak a boltok, hol vannak a frissítő kocsmák. Ismerem mindegyiknek a nyitvatartását, ismerem a német, illetve osztrák szokásokat. Nem kell erre rákészülni semmit.
Nem a francot. Most négyen megyünk, ami nagyon más, mint egy kétfős túra. Ráadásul pandémiában, a negyedik hullám előszelében, olyan országokba, melyek jóval komolyabban gondolják a védekezést, mint mi. És habár mindenki be van kétszer oltva, de a négyből hárman szputnyikkal, mely nyugaton überpfúj.

Az utolsó pár napban füstölő fejjel csak a túrát raktam össze.

Vonatjegy. Mint korábban írtam, az optimális megoldás egyértelműen az, ha kimegyünk Passauba autóval, ott betesszük a vasútállomás melletti parkolóházba (tudtommal sehol máshol nincs a városban longterm parking), majd a túra végén Bécsből vissza vonattal a kocsiért, a többiek addig várost néznek, utána összecsomagolunk a kempingben és jövünk haza. Bécsből Passauba átszállás nélkül csak ICE van, de igazából mindegy. A sima jegy 40€. Flex szolgáltatással, visszaválthatóan 56,5. Hmm. Amilyen időket élünk, bármikor lefújhatják a beutazást itt, a negyedik hullám kapujában. Legyen flex. Végignyomkodtan. A legvégén kérdés: hogyan szeretném megkapni a jegyet: helyben, valami irodában átvéve, vagy pdf formában? Micsoda hülye kérdés. Ismerem a pályaudvart, a múltkor csak az volt félóra, mire a vágányt megtaláltam. Akar a fene irodát keresgélni. A pdf fájl meg vésztartalékként mehet a mobilra is. Oké, pdf. Megtörtént a fizetés, majd kaptam egy emailt a részletekről. Ahol azt írták a kurvinyákok, hogy ha pdf formában kértem a jegyet, akkor az véglegesedett, innentől már nem visszaváltható. De természetesen a flex felárat kifizettették. Kösz a semmit. (Oké, annyi maradt a flexből, hogy nem egy konkrét vonatra szólt, hanem aznap bármelyikre.)

Szintén korábbi tapasztalat, hogy bármennyire is kényelmes a túrabicók nyerge, több napon keresztül tör. Kell hozzá a pelenka. (Szivacsbéléses bringásnadrág.) Oké, tulajdonképpen van is. Egy komolyabb a Rose-tól és egy gagyi a Decathlonból. Három hónap után kiszakadt a komolyabb. Lássuk a gagyit. Az első úton kiszakadt. Hmm. Egy újabb Rose már nem érne ide. Nézzük az 575-öt. Hihetetlen. Két hét a kiszállítás, pont aznap délután hoznák ki, amikor indulnánk. Hajnalban. Nézzünk a Decathlonban egy komolyabbat. 12e pénz. Megrendeltem. Három nap múlva a kezemben volt. Utána meg rajtam. Mentem egy 30-as kört. Vacak. Teljesen értelmezhetetlenek a méretei, combban alig jött fel, derékban meg leesett. Végig kőművesdekoltázzsal tekertem. Ugyanaz a méret, mely a gagyibb nacinál pontosan jó volt. Visszavittem. Jelentem, eddig védtem a Decathlont. Hogy ha sok termékük vacak is, de akadnak jók, ellenben a visszavételi eljárásaik példásak. Nos, innentől visszavonom. Ugyanolyan szarrágók lettek, mint a többi sportáruház.
– Jó napot kívánok. Két nappal ezelőtt vettem át ezt az online rendelt bringásnadrágot. Vissza szeretném adni.
– Mi a probléma?
– A mérete.
– Hoppá, úgy látom, ki lett vágva a címke.
– Huh, tényleg.
– Akkor ezt nem tudom visszavenni. Illetve látom, hogy Decathlon kártyával vette, akkor be tudom cserélni.
– Ez nem jó hír, félek, hogy az eggyel kisebb combban nem fog feljönni.
– Akkor sem tudok mást csinálni.
– Értem. Akkor bemegyek, hozok egy kisebbet.
…
– Itt van egy kisebb.
– Közben megnéztük a nadrágot. Ez használva volt.
– Persze. Mentem vele egy kört. Mégis, honnan máshonnan derült volna ki, hogy nem jó a mérete?
– Ha már használta, akkor nem vehetjük vissza.
– Ne bolondozzon már.
– Nézze, itt ki is van kopva.
– Egy használat után kikopott?
– Így nem tudom visszarakni a polcra.
– Akkor dobják ki. Ha a 30 napos elállással nem veszik vissza a használatra hivatkozva, akkor vegyék vissza minőségi hibával. Egy nadrág nem kophat ki 30 kilométer alatt.
– De, kikophat. Ha nem jó a mérete.
– De honnan a francból tudom meg, hogy nem jó a méret, ha nem próbálhatom ki????!!!
– Sajnálom, ez a nadrág használt. Nem vehetem vissza. Minőségi hibával sem tudom visszavenni, mert a kopást mérethiba okozta, az meg az Ön hibája.

Ennyi. Ezzel a Decathlon kerékpáros ruházat részlege végképp lehúzta nálam a rolót. Az utóbbi évben rengeteg bringás ruhát vásároltam náluk, mert más boltokkal ellentétben itt legalább volt, de ennek vége. Vacak, gagyi termékek, szarrágó hozzáállás. Érdemes többet várni, bevállalni az akár hónapokig elnyúló vásárlási procedúrát is (egyszer megírom, csak jussak levegőhöz), különösen, ha a végén minőségi terméket, minőségi kiszolgálást kapunk. (Nem, nem magyar üzletre gondoltam, egyik szarabb, mint a másik. A Rose viszont példásan működik.)

Végül az lett, hogy megrendeltem az 575-ös nacit, jelezve, hogy csak augusztus végén tudom átvenni, majd beraktam a kiszakadt nadrágokat egy vastagabb horgászrövidnadrággal együtt. A kettőnek együtt jónak kell lennie.

Indulás előtt bedurrant a munkahely. Ez még elment volna, de bedurrant nálam egy calici virnyák is. Meg a kánikula és a vírus miatti kialvatlanság. Három napig üres pirítós kenyér, de az indulás előtti estére megdöglött a virnyák. Aztán amikorra minden, de minden össze lett pakolva és bontottunk egy üveg bort a végrehűvösben és azt csináltuk, amit már több nappal korábban kellett volna, azaz ültünk az asztal mellett, boroztunk és a ránk váró kellemes élményekről beszélgettünk, lazítottunk, de nyilván túltoltuk, mert nem egy üveg lett belőle, hanem négy, csakhogy reggel már ötkor csörgött az óra, erős nap jön, utána meg még erősebb öt, azaz sikerült megint kipurcanva belevágnom a nagy kalandba. Ahogy szoktam. Bocs, sportóra.

Időjárás. Eddig tíznapos perzselő kánikula. Nyilván drabális viharok zárják le. Ami nem is lenne baj, csak mi megint pont abban az átmeneti időben megyünk, amikor éppen megjön a vihar és pár napig hol vihar, hol kánikula, a levegőcsere miatt pedig végig viharos szél. Aztán pár nap múlva lenyugszik, elkezd újra melegedni… csakhogy mi pont ebbe az átmenetbe találtunk bele ezzel a négynapos túrával. Megint. Ennél lehet, hogy még a kánikula is jobb lett volna.
Aztán váratlanul jó lett. Nemhiába, Barnát mindig vinni kell. Ha ő is ott van, akkor garantált a kellemes időjárás. Az első két napon hűvös éjszakák után enyhén hűvös nappalok jöttek (13-17 fok), bringázáshoz ez nem rossz, a második két napban 15-25 fok, ami még szintén jó, sőt, nagyon jó. Utána már leszakadt az ég és megjöttek a viharok, de ekkor már Bécsben voltunk. Igaz, sátorban, igaz, vacak kempingben, de vettük az akadályt, azért várost nézni mégis más, mint napi 100 kilométert tekerni.

Vírushelyzet. Először itt volt ez a fosós/hányós calici. Amilyen hisztérikus a helyzet, nyilván le kell majd tagadnom, csakhogy hőemelkedéssel is jár, márpedig manapság, ebben a pandémiától rettegő környezetben már egy hőemelkedés is statáriális bírósággal jár, különösen külföldön. Szerencsére indulásra pont elmúlt.

Ezt viszont elmesélem, mert szükséged lehet rá. Mi sokára ismertük ki a rendszert, voltak is miatta konfliktusaink.

Először is, Ausztriába simán be lehet utazni, ha megvan a két oltásod. A szputnyikkal elméletileg nem lehetne, de nem nézik. (Igazából nálunk semmit sem néztek, de mi trükköztünk. Majd megírom.) Németországba gyakorlatilag ugyanez a helyzet, de ott még csak lassítani sem kellett a határon.

Az osztrákokhoz korábban regisztrálni kellett. Ennek vége, nekünk most éppen nem kell, mert biztonságosnak számító országból jövünk. Csakhogy vigyázzunk, a regisztráció kifejezés több folyamatban is szerepel, ezeket nem szabad összekeverni, mert ebből csúnya ordítozások és asztalcsapkodások lehetnek. (Lsd később.)

Akkor tulajdonképpen mi is kell?

“A magyar Konzuli Szolgálat oldalán fellelhető tájékoztatás szerint a fent hivatkozott igazolásnak megfelelő tartalommal, angol vagy német nyelven kiállított dokumentummal tudja igazolni az utas a beoltottságát, a teszt meglétét, vagy azt, hogy már átesett a betegségen. Beszéltünk a bécsi osztrák gazdasági kamarával is, ahol megerősítették, nem az a lényeg, hogy az igazoláshoz milyen formátumú német, vagy angol nyelvű dokumentumot használunk, hanem, hogy minden szükséges információ rajta legyen. Tesztnél a fajtája és az időpontja, antitest-vizsgálatnál az időpont, oltásnál a fajtája és az időpont(ok).
Kollégánk szombat délelőtt a gyakorlatban is tesztelte a belépést: a magyar nyelvű oltási igazolással és az oltóorvos által az alapján kitöltött, ebből a cikkből letölthető angol nyelvű formanyomtatvánnyal Hegyeshalomnál szabadon beutazhatott Ausztriába.”
– link –

“Ugyan az orosz oltást felvettek az EESZT rendszeréből ki tudják nyomtatni az “EU-s igazolást”, azonban ezen az oltóanyag gyártója és neve fel van tüntetve, így pedig nem foglalható el a szállás. Ausztriába különösebb ellenőrzés nélkül be lehet lépni (személyi igazolvány és EU-s vakcinaigazolás, vagy teszt legyen kéznél), de a szállásfoglaláshoz (valamint zárt éttermekbe, sportlétesítményekbe és wellness részlegekbe történő belépéshez) már az alábbi feltételek egyikének teljesülnie kell:
– rendelkeznünk kell a fent említett engedélyezett oltóanyagok egyikével és az ezt igazoló EU-s “vakcinaútlevéllel”, vagy
– amennyiben átestünk a Covid-19 víruson, az ezt igazoló, (EESZT rendszerből szintén kinyomtatható) EU vakcinaútlevéllel kell rendelkeznünk (ez azonban csak 180 napig érvényes a fertőzéstől számítva), vagy
– teszteltetnünk kell magunkat rendszeresen, nem csak a szálláshelyre történő becsekkolás előtt, hanem az ott tartózkodáskor. Ugyan az osztrák kormány jelenleg ezeket a teszteket ingyenesen biztosítja, de – teszttípustól függően – 24 és 48 óránkénti tesztelésnek nem mindenki veti alá magát szívesen, vagy
– rendelkeznünk kell egy 90 napnál nem régebbi, előzetesen elvégzett “antitest” (németül: “Antikörper”) teszttel

Tehát amennyiben elvégeztetünk egy antitestes védettségi vizsgálatot és ez pozitív lesz, a gyakorlatban ezzel mentesülhetnek az orosz oltással rendelkezők a sorozatos tesztelések alól! Hogy pontosan melyik ellenanyag tesztet (Elisa IgG, Centaur) fogadják el, arra külön nem tér ki a szabályzat, ami német nyelven itt található. Egy ilyen vizsgálat ára 9-11 ezer forint között mozog Magyarországon, laboratóriumtól és teszttípustól függően. Szintén fontos tudni, hogy angol, vagy német nyelven is kérjük ki az igazolást, valamint ez az igazolás csak 90 napig érvényes!”
– link –

Általánosságban igaz, hogy akinek szputnyikja van, az megbaszhatja a teliholdat. Szerencsére nem voltak nagy igényeink, kempingben terveztünk sátrazni, a kocsmákban kizárólag kerthelyiségben szándékoztunk helyet foglalni, boltba be lehet menni, vonatra fel lehet szállni szputnyikkal is. Maszk viszont mindenhová kötelező, méghozzá szigorúan minimum FFP2. Be is tartatják.

És akkor nézzük a gyakorlatot. A németeknél, miután beléptél, sorra jönnek az sms-ek, hogy regisztrálj. Baromira nem értettük. Hiszen le van írva, hogy a határon átlépéshez nekünk nem kell. Ahhoz nem is. De van másik regisztráció is. Ez leginkább egy kontaktkövető mechanizmus. Arról szól, hogy mindegyik kocsma kötelezve van arra, hogy minden vendégéről pontos nyilvántartást vezessen. Azaz leülsz egy asztalhoz, az asztalra fel van ragasztva egy QR kód. Mobiltelcsivel beolvasod. Elindul egy webes alkalmazás. (A legtöbbször ez, de nem mindig). Rányomsz az ‘Enter Location Now’ gombra, vagy az ‘Entry – Scan Code’ gombra, majd a beolvasás után közlöd, hogy Ezésez Géza vagy. (Nagyon precíz helyeken – ember, németekről van szó – még az asztal számát is meg kell adnod.) Amikor végeztél és elmész, akkor pedig kicsekkolsz. Ha ezeket nem csináltad meg, nem szolgálnak ki. A pincér rögtön azzal kezdi, hogy mindenkinek a mobiltelcsijén leellenőrzi, hogy regisztrált-e. Amennyiben nem csináltad meg, eléd tol egy papírt. Ekkor kézzel kell beírnod minden adatot, melyet a mobil rögzített volna. Az eljárást – németekhez képest meglepő módon – nem mindenhol veszik véresen komolyan. Mi két napig nem értettük a rendszer lényegét. (Mauthausenben magyarázta el egy magyarul is tudó pincércsaj.) Addig a legelső regisztráció QR kódját mutogattuk és ha nem is egyből, de előbb-utóbb elfogadták azt is.
Persze ezzel még nem volt vége. A regisztráció után a legtöbb helyen elkérték az oltási igazolást is, szóval nagyon is szükség volt az EESzT alkalmazásra és az offline rajta lévő igazolásokra is.
Ezeket az ellenőrzéseket megcsinálták akkor is, ha olyan helyen ültünk le, ahol nem is volt belső helyiség, csak terasz, vagy kioszk. Ugyanez a méhecsketánc lement néhány kempingnél is. Ezeken a helyeken már nem lett volna szabad oltásigazolást kérniük, de istenem, túltolták.