Passau – Ottensheim
2021.08.19; csütörtök
Reggel egyszerre ébredt a kemping. Szerencsére nagyjából akkor, amikor egyébként mi is terveztük.
Lányos zavaromban a pakolás közbeni felfordulásban belecsomagoltam a sátorhoz adott laminált sorszámot a sátorba. Aztán amikor le akartam volna adni, nem találtuk sehol. Ottensheimben került csak elő. Remélem, nem dőltek a kardjukba.
Parkolóház. Nagyon szűk, különösen ehhez a kocsihoz. A magasságot külön megnéztem még otthon. A parkolóház 2,1 méter magas bent, az autó 2 méter. Egy kicsit paráztam, hogy mi van ott, ahol megtörik az út, akár fel, akár le.
Bátran bementünk. Rögtön az első emelkedőn az a szörnyű hang, amikor fém súrlódik fémmel. Ijedten ugrottam ki. Csak az antenna. Azt viszont nem lehet lecsavarozni, szóval ez végig csikorogni fog. Nagyon szűk kanyarok, gyakorlatilag végig centiznem kellett. A negyediken mintha lenne egy hely. Nagyon kicsi. Nem értem, itt csak dodzsemekkel számoltak? Ráadásul a sikertelen beállási kísérlet után már nem tudtam rendesen visszatolatni az ívre, innen meg nem vette be a kanyart, faszán meg is húztam az elejét. (Arról nem is beszélve, hogy előrehaladva még csak-csak le tud simulni az antenna, de tolatva teljesen megtörik előre.) Aztán végül a tizedik emeletig kellett mennünk ahhoz, hogy legyen egy olyan szabad hely, ahová ez a nagy dög is be tudott fordulni. Persze így sem egyből, a tolatgatás közben meg az antenna nyilván megint ropogott.
Kipakoltunk, elkezdtük felszerelni a kerékpárokat. Ekkor már nagyon elegem volt. Bringázni szerettem volna. Tekerni a szabadban, élvezni, hogy a szél vadul belekap dús fürtjeimbe, na jó, a szakállamba, gyönyörködni a tájban, 25 kilométerenkét inni egy sört. Ehelyett a szervezés stresszelései után egész napos vezetés, határátlépési frászok, most meg parkolóház, a sokadik komplikált pakolás, csak éppen ennek most különleges tétje is van…. menjünk már.
Aztán persze jól el is csesztem, de nem spoilerezek.
Haus am Strom, azaz az Áram Háza. Ez egy vízierőmű melletti kocsma. Nagyon komolyan végzik a dolgukat, még a klotyiban is aktív folyamatábra van, villódzó ledekkel az erőműről. Az első megállóhelyünk és egyben az utolsó német kocsma is. Itt lehet utoljára barna búzasört inni, az osztrákoknál ugyanis nincs. A kocsmának van egy belső helyisége, de oda nem akartunk bemenni, egyből becéloztam a kerthelyiséget. Erre kijött egy feketeruhás szipirtyó, aka pincér és nekiállt ordibálni velem, hogy mi a faszt akarok. Megütközve közöltem vele, hogy sört akarok inni, méghozzá itt kint a teraszon. A csajszi tovább ordibált, hogy takarodjak a teraszról és regisztráció.
– Oké – legyintettem – Hagyjuk.
Elindultam a bringa felé, de a nő tovább ordibált.
– Nem érted, hogy hagyjuk, nem kell a söröd! – ordibáltam vissza, végképp elveszítve a türelmemet.
Nej ekkor érkezett oda és döbbenten figyelte a veszekedést. Nem értette. Én sem.
Ekkor még nem ismertük ezt a regisztrációs rendszert, a nő meg, finoman szólva sem volt egy elmagyarázó típus. Én meg eleve úgy voltam vele, hogy az előtanulmányaim alapján a németek a köcsögebbek, azaz ha bármivel szaroznak, akkor inkább nem megyünk be, hiszen a szputnyikkal egyébként sincs esélyünk. Kábé 30 kilométer a német szakasz, az erőműtől meg már csak 3, megyünk inkább a lazább osztrákokhoz, a németek meg kapják be a fülem. (Megjegyzem, Passauban szó sem volt semmiféle regisztrációról.)
A kocsmánál egyébként megint találkoztunk Nej haverinájával. (A hapsija bringájától egyszerre aléltünk el Dórával. Egy gyönyörű Bianchi gravel.) Ők vettek egy nagy levegőt és megpróbáltak megküzdeni a sárkánnyal.
– Látjátok? – mutattam előre a családnak.
– Mit?
– Azt a fehér házat a parton.
– Látjuk.
– Na, az már Ausztria. Mi ott fogunk sört inni.
Aztán persze ez sem volt ilyen egyszerű, de elsőre igen. Átértünk az osztrák oldalra és rögtön volt is egy kocsma, ahol az égegyadta világon semmit sem vacakoltak.
Leültünk a teraszon, bementem sört rendelni, kihozták, megittuk. Szó sem volt oltásról, regisztrációról.
Dórát még le kellett beszélnünk arról, hogy elcsomagoljon egy kismacskát.
Donauschlingen am Schlögen, azaz a dupla dunakanyar Schlögennél.
Olyan, mint régen. Bentről semmi különös, az igazi szépségének megtapasztalásához fel kell mászni a hegyekbe. Majd. Egyszer. (Úgyis tervben van egy ráérősebb túra, ahol gyaloglunk is, meg elmegyünk oldalsó túrákra, mellékküldetésekre, amilyen például az Ybbs folyó völgyében húzódó kerékpárút a megszűntetett vasútvonal helyén, mely út egyben része a cider bringatúráknak is.)
Csárda Koblingben. 50 kilométernyi táv, ebéd, sör. Régebben volt itt svájci saláta, azt szerettük, mostanra már leszedték az étlapról. Ettünk valami wurstot. Itt kezdtek el piszkálni minket az osztrákok is ezzel a regisztrációval. Szerencsére egy kedves, idős nő volt a pincér, nem kezdett el egyből kiabálni, mint a banya az erőmű kocsmánál, elmagyarázta, elmutogatta, mit kell csinálnunk. Beregisztráltuk magunkat a rendszerbe, majd beszkenneltük a QR kódot, jelezve, hogy ekkor meg ekkor itt ültünk ebben a kocsmában. (Akkor persze ezt még nem tudtuk, azt hittük, ezt a regisztrációt egyszer kell csak megcsinálnunk Ausztriában.)
Jóllakottan, elégedetten mentünk tovább. Meg sem fordult a fejemben, hogy hamarosan füstölgő kerekekkel, dühöngve fogunk ide visszatérni.
Kábé két kilométerre olyan lezárásszerűség. Nem volt túl határozott. Eleve csak az út felét zárta le, kiírni annyit írtak ki, hogy van valahol egy szikla, ahol sziklaomlás veszélye miatt léccilécci (bitte) inkább ne menjünk át.
Jó, de akkor mit csináljunk? Mert arról nem nyilatkozott az a barátságos kis tábla.
Itt van a pálya. (Jelzem, ott a helyszínen nyilván nem volt ennyi infónk.)
A piros csík a kerékpárút, a Duna mindkét oldalán megy. A tábla az ‘A’ pontban lévő leágazásnál volt, nem messze a kettős dunakanyar kombinációja után. (Belekattintva jobban látszik.)
A veszélyes szikla a Duna jobb partján ágaskodott, narancssárga körrel jelöltem.
Így nézett ki a valóságban a bal partról.
Ha kikerüljük, akkor a kék úton kell alul eljutnunk a ‘C’ pontba, Aschachba. Ez kábé 15 kilométer, ami igazából nem is olyan sok. Csakhogy itt a Duna meredek, magas hegyek között kanyarog és a kerülőúton ezekre a meredek, magas hegyekre kellene felmásznunk. Nézd meg a jobb alsó sarokban a szintgörbét. 2,5 kilométer alatt 200 méter szint. 8%-os átlagos meredekség. Cuccal vastagon megpakolt bringákkal. (Emlékeztetlek, ez utólagos elemzés. A helyszínen csak azt láttuk, hogy cseszett magas hegyek, kábé 20% meredekséggel nekirugaszkodó úttal.)
A másik lehetőség az lett volna, hogy visszamegyünk a koblingi csárdához és átkompolunk a túloldalra. Igenám, de nézd meg azt a barna négyzetet. Ott mutatom, hogy azon az oldalon egy szakaszon egyszerűen nincs tovább kerékpárút. Az ott ugyanis egy másik szikla. Meg lehet kerülni, de akkor hasonló nagyot kell másznunk ott is, mint ezen az oldalon. Azaz ha arra megyünk, akkor nincs más, pár kilométer után vissza kell kompolnunk. Már ha egyáltalán van ott komp, illetve ha még van is, jár-e, hiszen lehet, hogy a lezárásba pont beleesik az innenső kikötője.
Nos, ha van valami, amit halálosan gyűlölök, az a kompolás. A kompok félóránként, óránként járnak. Tömeg van, nem biztos, hogy felférsz. Az már csak hab a tortán, hogy a két kompolás, négy emberrel, négy kerékpárral, olcsó sem lesz.
Szóval ezeket alaposan megrágtam, végül azt mondtam, hogy jer sziklaomlás. A hegymászáshoz semmi kedvem sem volt, a két kompolás meg már időben nem fért volna bele a napba. A tábla meg egyáltalán nem volt szigorú, inkább olyan felelősségelhárító jellege volt. Léccilécci, ne menj arra, de ha arra mész, hát, mi szóltunk. Hozzátartozik, hogy két évvel ezelőtt az osztrákoknál kétszer is előfordult, hogy lezártak szakaszokat, nekünk meg a helyiek magyarázták el, hogy lófaszt, nincs ott semmi akadály, menjünk bátran. Mentünk is és tényleg nem volt ott semmi, ami a lezárást indokolta volna.
Szóval valami ilyesmire számítottam most is.
Arra viszont semmiképpen sem, hogy a valódi lezárásig 5 kilométert kell mennünk.
De arra meg aztán abszolút nem, hogy 3 méter magasra halmozott óriási betontömbökkel zárták le hermetikusan az utat.
Itt már nyoma sem volt a léccilécci hangulatnak. Fuck You.
Annyira bepipultam, hogy legszívesebben puszta kézzel szagattam volna szét az egészet. Hát csesszék meg, miért nem lehetett egyértelműen kiírni, hogy atombiztosan lezártuk, ne is próbálkozz? Miért kellett ez a léccilécci udvariaskodás? Miért nem lehetett odanyomorítani egy fényképet a táblára, hogy ember, _így_ zártuk le. Hogy nem arról van szó, hogy nem ajánlott, hanem tilos, érted, tilostilos!
Na meg miért nincs ez már korábban jelezve? Miért kell nekem eljönnöm Koblingból két kilométert az elágazásnál lévő tábláig, majd ott megtudnom, hogy nincs út és menni vissza Koblingba a komphoz? Egy ilyen súlyú lezárást tíz kilométerenként ki kellene írni óriásposzterekre a bringaút mellé, hogy idejében tudjunk vele tervezni, nem pedig egy ilyen gügyögő táblával óvatoskodni, határozott tiltás helyett.
Ismét belenéztem a kerülő útba, de még mindig nagyon ismeretlennek és legfőképpen nagyon meredeknek tűnt. (Jut eszembe, miért is nem lehetett kiírni, hogyan lehet megkerülni ezt a szakaszt és legalább egy hevenyészett térképpel, szintábrával jelezni, milyen erősségű lenne a hegyen keresztüli kerülőút?)
Jó. Legyen a komp. Világításunk van, fejlámpával is lehet sátort állítani. (Ugye első nap, eleve később indultunk, lásd parkolóház, első felmálházás.) Fasza.
Ja, várjál. Ezt még nem is mondtam. Hogy miért kell egyáltalán sátrat állítanunk. Ottensheimben ugyanis létezik egy olyan, hogy DasParkHotel. Anno két évvel ezelőtt már kipróbáltuk, vagány dolog volt, bár nem túl komfortos. (Gyk. több méter átmérőjű betoncsövek, szállásként berendezve. Azaz ágy, kisasztal, áram. Külön csövekben a vizesblokkok.) A kölykök nagyon szerették volna, de amikor júliusban ránéztem, erre a napra már nem volt szabad cső. Aztán indulás előtt egy héttel megint ránéztem… és hoppá, szabad volt mind a három. A foglalás durván körülményes, de végül sikerült. Lebeszéltünk, leleveleztünk mindent. Aztán tegnap vezetés közben jött egy telefon, ismeretlen szám, nem vettem fel. Érkezés után megnéztem, ekkor már a kurva telefon felismerte, hogy a DasHotelPark volt. Visszahívtam, közölték, hogy sorry, de volt egy nagy eső, az összes cső szarrá ázott belülről. Ami egyfelől nem esett túl jól, mert innentől kimarad egy nagy buli, mehetünk kempingbe sátrazni, másfelől meg belegondoltam, mi lett volna, ha akkor ázik szarrá, amikor benne vagyunk, szóval nem egy életbiztosítás a hely.
Vissza öt kilométer a tábláig, két kilométer a kompig. A kompos éppen gázt akart adni, amikor meglátta, hogy messziről integetek. Gyakorlatilag átrepültünk a hajóra a már nem teljesen leengedett pallón. Huh. 10€. Mindegy. Menjünk. A túloldalon mindenki balra ment. Mi indultunk csak el jobbra. Nem voltam nyugodt. A térképem alapján még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán van-e komp az innenső lezárásnál. Mindegy. Teperjünk. Nyomtunk egy nagy hajrát. 10 kilométer. Már messziről kiszúrtam egy lélekvesztőt, ahogy araszolt a part felé. Komp! Nem túl nagy, de határozottan bringáskomp, ráadásul a mi partunk felé igyekszik. Megnyomtam a tempót. Falu. Volt egy kikötő, de üres. Akkor muszáj lennie egy másik kikötőnek. Volt. Benne az a szutyok kicsi komp, a szutyok kicsi kompossal. Pont akkor engedte le a pallót. Kábé öt perc alatt fullra megteltünk.
Indulás vissza. 14€. Azaz buktunk két kör sört, 17 kilométert, de legalább időt nem.
Nézd meg ezt a táblát. Barna lőtte a kompon. Komoly, erős cikkek a lezárásról. Itt már ki bírták írni, hogy fuck you, you shall not pass.
És persze külön vicces, hogy azon a kompon vannak kint az újságcikkek, melynek a forgalmát hirtelen megdobta a lezárás.
– Te Barna, nem volt odaírva a tábla alá, hogy a Hónap Dolgozója?
Aschachban gyors bevásárlás, még gyorsabb sör a parton, aztán tepertünk tovább. Csak az érzés kedvéért megnéztük a csöveket, aztán kemping. Döbbenet. Az egész kempinget elfoglalta egy nagyobb társaság. Valami nagy családi ünnepségnek tűnt. Szemmel láthatóan az esti bebaszcsit céloztak be és csúnyán néztek ránk, betolakodókra. Csak hát ez egy publikus kemping, még ha picike is, mi pedig kurvára örültünk, hogy még szürkületben sikerült megérkeznünk és van hol aludnunk. Nem foglalkoztunk a társasággal, elkezdtük állítani a sátrakat, Nej pedig elment a recepcióra. A belső sátrak már álltak, amikor visszajött és közölte, hogy a recepciós tud a problémáról és felajánlotta, hogy kivételesen menjünk már át a kemping lakóautós részébe, mert a sátras részen valószínűleg nem lesz kellemes az álmunk. Vidám volt, ahogy kézben átcipeltük a félkész sátrakat, de estére már minden rendeződött.
Illetve majdnem minden. Barnánál ugyanis beragadt az ottensheimi gigantikus pizza.
A csőnél ez nem lett volna gond, ott nem kellett volna tökölnünk a sátrakkal, meg a berendezésükkel, a belváros is csupán 500 méter séta lett volna. A kemping viszont kint van a falun kívül, sőt, gyakorlatilag már egy másik faluban, Höfleinben és már erősen sötétedett. Őszintén, egy ilyen nap után nekem már a kaja sem hiányzott, inni akartam egy sört és egy felest, majd belebújni a hálózsákomba. De hát meg lett ígérve. Lemálháztuk a bicókat, betekertünk a faluba. Negyed kilenckor ültünk le a pizzéria teraszára. Leadtuk a rendelést. (Pontosabban, előtte szarakodtunk a regisztrációval. Nem is igazán értettük a dolgot. Hiszen napközben már regisztráltunk. Mutogattuk is a faszinak, hogy nézze már, nézze már, itt van a regisztrációnk. Ő meg mutogatta, hogy ez nem jó. Fogalmunk sem volt arról, hogy a QR kódok éttermekként mások, így nagyon nem értettük a dolgot. Végül a hapsi unta el hamarább, legyintett és inkább elkérte az oltási igazolásokat.) Háromnegyed kilenckor kaptuk meg a kaját, majd a pacák ugyanezzel a lendülettel elkezdte behordani a bútorokat a teraszról. Bakker, lehet, hogy kilenckor zárnak? De akkor mit szarakodtak ennyi ideig a kajával? Na mindegy, ez egy ilyen hajtós nap. Ami biztos, hogy regnáló refluxosként nem fogok ekkora pizzát gyorsan magamba tömni. A többieknek is elegük volt már a kapkodásból, negyed tízkor fejeztük be. A pincér még megkérdezte, hogy kérünk-e egy újabb kör sört? Amikor addigra már bent is összepakoltak mindent és érezhetően mindketten, a pincér is, a csapos is, már csak a tökét vakarta, sűrűn pislogva az órájukra. Az arcomra egyből kiült a ‘temostviccelszhaver?’ ábrázat, a pincér pedig gyorsan elrohant, mert megijedt attól, hogy igent mondok.
Sötétben jöttünk vissza. Úgy, hogy nálam nem működött az agydinamó, azaz a világítás. Közvetlenül indulás előtt volt szervízben a bicó, variáltam egy kicsit a felnikkel, ne járjak úgy, mint a múltkor. Aztán úgy rakták össze, ahogy.
A kempingben kaján vigyor. Utánunk jöttek még sátras bringások és mivel a recepció nyolckor bezárt, nem tudták javasolni nekik, hogy menjenek át a másik részlegbe, szóval a nyúbik lazán felverték a sátraikat a buli közepébe. Pedig a legények már igencsak behangolták magukat.
De ez már nem a mi bizniszünk.
Mi már aludni akartunk. Nagyon. Megint egy őrült fárasztó nap. Parkolóház, kései indulás, a terelések miatt 103 kilométer, stressz, regisztrációs zaklatások, az óriás pizza behajrázása. Holnap meg jön az újabb nap és az sem a pihenésről fog szólni.
Recent Comments