Nem tehetek róla, nehezen tudom túltenni magam ezen az egészen.

Például borzalmasan utálom a Facebookot. Február előtt kábé kéthetente léptem be, gyorsan visszajelölgettem, akiket ismertem és ennyi. Aztán jött ez a rémálom és naponta hússzor léptem be. Mindig remegő gyomorral. Megint milyen aljasságot követett már el ez az arrogáns önkormányzat? De muszáj volt, mert ez volt a fő kommunikációs platform. Gyűlöltem.
Na, ez most megszűnt. Ma még beléptem, de holnaptól vissza fogok térni a kéthetes tempóra. Már előre élvezem.

Aztán volt egy borzalmas éjszakám. (Úgyis megírom.) Meg előtte egy elég vacak napom. A melóban beledugták a fejünket egy trágyadombba, ami nem hangzik túl jól, de legalább már valami, mert eddig csak fantomokkal kardoztunk egy sötét alagútban. Persze minden eddigi tervezgetés ment a kukába, de ez már csak ilyen.
Szóval felkeltem csütörtök reggel és csak néztem magam elé. Nincs háború. Béke van. Nem kell azon agyalni, hogy mit lehetne még kitalálni egy teljesen egyenlőtlen harcban. A meló is letisztult. Nem lett jó, de letisztult. Ráadásul élek, ami az éjszaka után egyáltalán nem volt egyértelmű.

Mi legyen?

Hát szarjunk bele mindenbe.

Éppen a reggeli kávémat szürcsölgettem, amikor leballagott a lányom.
– Van kedved bringázni egy százast? – kérdeztem.
– Persze.

Időjárás. Tökéletes. Akkor menjünk.

Pörgős ötvenes Ráckevéig. Utána birkózás a brutális szembeszéllel. Rizmájer. Halas Guszti. Itthon pedig szentandrási sörök és Darts World Grand Prix.
Élek, mint a moha.