Hát, amikor vasárnap hajnali 4:30-kor csörgött az óra, többször is átgondoltam, hogy normálisak vagyunk-e? Különösen akkor, amikor sötétben, hidegben ki kellett mennem levakarni a jeget a kocsi ablakáról. Szép nagy autó, szép nagy ablaküvegekkel. Még a teleszkópos jégvakaróval sem értem be mindenhová, kellett sportolnom rendesen. Aztán az első pár méter után belülről párásodtunk be, úgy araszoltam a sötétben, mint egy tankkal. Szerencsére ilyenkor még minden normális ember alszik, nem ütöttem el senkit.
A főútig a klíma legyilkolta a párát, a körgyűrűn pedig már kezdett világosodni. Az M2-n borzongva néztük a mindenfelé mászkáló, araszoló ködöt. Biztos, hogy látni fogunk bármit is? Végül a két gyerek úgy oldotta meg a helyzetet, hogy visszaaludtak.
Diósjenő. Felhúztunk a túraútig. Sehol senki. Remek. Pont így kalkuláltunk. A tömeg ki fog zúdulni a Normafához, a Pilisbe, meg esetleg a Börzsöny déli oldalára. Mi viszont keletről közelítjük meg a Csóványost, majd utána csavargunk fel északra. Remélhetőleg senkivel sem találkozunk.
“A Csóványos népszerű kilátójának közvetlen szomszédságában a Börzsöny legelhagyatottabb, vadregényes, éles gerincei és mély völgyei húzódnak. Túránk ebbe a varázslatos világba, valóban kárpáti hangulatú tájra vezet.
…
A túrát azoknak ajánljuk, akik a Csóványos híres panorámáján kívül a hegység rejtettebb, alig ismert zugaira is kíváncsiak, és bevállalnak egy hosszú, jelentős szintemelkedést is megkívánó gyaloglást az élmény érdekében.”
– link –
Hát, igen. Jelentős szintemelkedés. 26 kilométer, 1210 méter szint. Mindez november végén. Gondolom, így már érthető a hajnali indulás.
Szokásos indulás előtti tetvészkedés, vizek, szendvicsek, műzlicsokik. Nekem a technikai felszerelés. Ez egyben főpróba, át kellett szerelnem a cuccot, úgy, hogy benne legyen a drón is, de minden nehéz a hátamon legyen, az oldaltáskában pedig tényleg csak annyi, amennyit elő-elő kell kapkodnom. A kajámat Nej hozta.
Igen, ez a drón borít minden, jó alaposan kidolgozott pakolási, szállítási eljárást. Gyalog is, bringán is, kajakon is.
Amikor elindultunk, már biztatóan világos volt. A levegő még visszaharapott, ha beleharaptunk, de a nap határozottan sütött és csak ez számított.
Keresztben szélesebb földút. Felnéztem. Nem hajoltak össze felette az ágak. Hurrá. Szabad a pálya. Drón. Ahogy a szólás mondja, a drón egy magunkkal hordozott kilátótorony. Felküldtem. Szétnéztem. Azannya. Körben mindenfelé köd ült a tájon. Egyedül a Börzsöny csúcsai lógtak ki belőle felfelé. Oké. Akkor nem lesz baj. Innentől jó 800 méter felfelé a Csóványos. A ködnek esélye sincs.
Aztán rögtön belémrúgott a technika. Mondjuk, nem lepődtem meg. Számítottam rá. A drónnal szerintem már túlléptem a kezelhető komplexitás határát. A meglepő az volt, hogy a gopro adta fel. A mai napig nem értem, mi történt vele. Itthon átfutottam előtte az aksikat, mindegyik feltöltve. Az egyik csak olyan 60% körül volt, azt itthon hagytam. Van még nyolc, elég lesz. (Egy nap max 3 darab fogy.) Aztán az első aksi 30 másodperc után sípolt. Nullára merült. Hoppá. A következő akksi még addig sem bírta. A harmadik pedig 11 másodperc után merült le. WTF??? Az mindenesetre látszott, hogy ezen a kiránduláson gopro, az nem lesz. Elpakoltam. Innentől a milc géppel dolgoztam. De ez valami borzasztó szenvedés volt. Mindig elő kellett vennem a válltáskából. Egyik kézzel tartani, fél szemmel figyelni, hogy mit vesz. A másik kézben a túrabot és a másik fél szemmel az út, mert nem volt egyszerű a terep. Nagyon bénán éreztem magam. Oké, hogy elhivatottság, de azért ez… már túl volt a normálison.
Itthon rádugtam minden aksit a töltőre. Ötöt nem is töltött, azt mondta, fullon vannak. A három “lemerült” aksi szerinte olyan 80% körül volt, azokat visszatöltötte. Kíváncsiságból bekapcsolva hagytam a kamerát, 50 percig vette szó nélkül a plafont.
Tényleg nem értem.
Na mindegy, cserébe vadul drónoztunk. Gyakorlatilag minden tisztáson. Kipróbálták a gyerekek is. Jól el is ment az idő. De azért haladtunk.
– Ez már a Csóványos? – érdeklődött Nej.
– Kicsim, a Csóványost a legegyszerűbb megtalálni. Körbenézel. Ha látsz még magasabb pontot, akkor nem vagy ott. Ha már nem látsz, akkor ott vagy.
Fultán-kereszt. A háttérben a Csóványos.
Ez szintén a Csóványos, de már a földről. Határozottan közeledtünk.
Aztán egyszer csak ott voltunk a magas cső lábánál. Kilátó.
Nej lent maradt vigyázni a cuccra, én felrohantam a kamerával.
Ez itt a felfelé vezető csigalépcső.
Ez pedig a kilátás. Az a hatalmas ködtenger a Dunakanyart takarja. Erős fantáziával a visegrádi fellegvárat is ki lehet venni.
Utána cseréltünk, én maradtam lent. Ekkor jött néhány ember, hét kutyával. Ők is kettéváltak, egy részük felment, a többiek lentmaradtak. A gazdi nélküli kutyusok pedig fájdalmas vonyításba kezdtek. Én meg rágcsáltam a szendvicsemet és azon szurkoltam, hogy egyik kutya se próbálja meg szendviccsel kompenzálni a világfájdalmát.
A torony után fordultunk, mentünk vissza Diósjenő felé. Én pedig vadul számoltam. Azt mondja, hamarosan elmegy a piros háromszög északra. Nemrég múlt dél. Ha egyenesen megyünk, az olyan 8 kilométer, könnyű terep. Még drónozgatással is simán az autónál vagyunk háromra, azaz világosban. Ha viszont elmegyünk északra, az még 17 kilométer és olyan 500 méter szint. Még erős tempóban is 4-5 óra és semmit nem játszottunk a drónnal. Azaz az utoló egy óra már sötétben, fejlámpával. Az út pedig nehezen járható, meredek ösvény. Ez nem fog beleférni. Vagy ha beleerőszakoljuk, az fájni fog.
Az elágazónál felvázoltam a lehetőséget és végül egyhangúlag a lazább befejezést választottuk.
Az útbaeső tisztásokon pedig játék a drónnal.
Bár itt már kifejezetten sok ember járkált, de szerencsére a tisztások is nagyok voltak, elfértünk.
Hazafelé nagyon kegyetlen volt a vezetés. A többiek ittak sört, forralt bort, majd elájultak. Én pedig folyamatosan masszíroztam a fejemen mindent, hogy ne kövessem őket.
Aztán Ecser környékén az M0-n beleszaladtunk valami kemény ködbe. Ki is tartott hazáig. Azaz ha itthon maradtunk volna, valószínűleg depressziótól sikoltozva vágtuk volna fel az ereinket. Amilyen gusztustalanul ocsmány időjárás volt errefelé. (Ja, és lomtalanítás, mindenfelé sár, szeméthegyek, lomizó tömegek.)
Elképzelni is nehéz volt, hogy egy órával korábban milyen gyönyörű helyeken mászkáltunk.
Recent Comments