Month: October 2020

Leutazás
2020.10.22; csütörtök

Mondhatni klasszikus. Mindenkinek mindennel tele a töke, mennyünkmár.
Kései indulás, cserébe dodzsemezés az M3-ason.
Este Apám félig-meddig spontán születésnapi bulija, ahhoz képest kifejezetten jól sikerült. Sörök, ökörködések, sztorizások. Torta. Nehezünkre esett éjfél előtt lefeküdni, de muszáj volt, mert reggel korai lesz az ébredés.

Eger – Bánkút
2020.10.23; péntek

Mára még jó időt jósoltak, indulhatott a nagy menet. A táv 32 kilométer, a szint 1000 méter felett. Hátizsákkal, ahogy kell. Mert fent is alszunk.

Megjegyzem, egyre bizonytalanabb vagyok mind a távolságokban, mind a szintekben. Bánkútra hárman mentünk, szombaton fent hatan túráztunk. Mindenkinek volt valami spéci eszköze. Garmin óra, Polár órák, Strava. Mindenkinek más jött ki. Távolságra is, szintre is. Távolságban például 3 km volt a két szélső érték között.
De az utófeldolgozás még durvább lett. Az én órám – igen, az erdőben űberbéna Fenix5 – 32 kilométert mért, de amikor a róla leszedett tracket felraktam a Mapy.cz-re (lásd lentebb), akkor az már 35,7 kilométert jelzett ki. Ugyanarra a trackre. WTF?

Pihenőkkel együtt 10-11 órát számoltunk, fél hatos sötétedéssel számolva az fél hetes indulás. Barna belehasított előtte az éjszakába, hajnalban nem volt őszinte a mosolya. Már amikor volt.
Indulás előtti poénkodás.
A medve.
Aki korábban Egerszalók környékén garázdálkodott, utána Miskolcon látták. Mi meg pont a kettő között túrázunk. És akkor a farkasokról még nem is beszéltem.
– Semmi para, majd hangosak leszünk.
– Nyugi. Legfeljebb majd lehányom – morgott valaki hátulról.

Innentől kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Elfogyott az aszfalt, kezdődött a köves földút, melyből később saras földút lett.

Egerből már kiértünk, a Bükkbe még nem érkeztünk meg. Szőlők, címerezetlen kukoricaföldek. A hegyek lábánál még lustálkodó ködfelhők. Szerencsére a napocska hamar seggberúgta őket, déltájban már tiszta volt mindenfelé az ég.
A nyaralóházakkal zsúfolt Almár-hegy, utána a Berva-patak völgye, az ikonikus kőbányával. (Már amikor lekanyarodunk az M3-asról az M25-re, már akkor is látszik a bánya letörése a hegyoldalban.)
Jó tempóban haladtunk. Barna érdeklődött ugyan vécé után, de hamar kiábrándítottam: az egész úton nem lesz semmi civilizáció. (Aztán találtunk egy elhagyott tanyát, ahol csodák csodájára épségben megmaradt a pottyantós budi.)

Ez itt egy vicces nevű tisztás. Mindenki Les-rét néven ismeri, de amikor 2013-ban megjártam ugyanezt az útvonalat, az akkori térképen Emír Nyaka tisztásként szerepelt. Oké, a két névből összeáll, hogy mi történhetett itt egykor, de fura, mert az utóbbi néven nem igazán ismerik a helyiek.

Egyszer váratlanul népek tűntek fel az ösvényeken. Ebből lehetett tudni, hogy a Bélkonyak Bélkő-nyak környékén vagyunk. Ezen a nyakon keresztül lehetett egykor kimenni a Bélkőre. Amíg el nem bányászták. Most viszont remek kilátás nyílik a bányára, mögötte Bélapátfalvára, illetve úgy általában a tájra.

Ekkor voltunk nagyjából félúton. De ami sokkal jobban hangzott, az az, hogy ekkor már fent voltunk a fennsíkon. Azaz kábé 15 kilométer, de már csak enyhe hullámvasutazás van hátra, semmi őrült nagy szint nem fente ránk a fogát.
Mentünk.
Egészen jó tempóban. A vége 8 órán belül lett, ha csak a tiszta menetidőt számolom. (Ha mindent, akkor 9:30. Az se rossz.)

Az Olasz-kapu után a Fekete-Sár hű volt a nevéhez. Kilométereken keresztül dagonya. Pedig a sárveszély miatt igyekeztem mindenhol a kerékpáros úton menni, de itt mindegy volt. A bringaúton is derékig érő sár volt. Ide maximum fatbike-kal érdemes bejönni. Azzal viszont kötelező.

Hármaskút után már jöttek a célozgatások.
– Hallom, hogy kiabál a söröm! – jelentette ki Nej.
– Hoztál sört?
– Nem. Az a sör kiabál, amelyik a Fehér Sas hűtőjében már érzi a vesztét.
– Akkor már értem – szólalt meg Barna.
– Mit?
– Hogy honnan hallom a csülök hangját.

Aztán megérkeztünk a panzióba és meghallottuk minden idők legtragikusabb mondatát.
Éppen a recepciónál intéztem a hivatalos ügyeket, amikor a vállam mögül bekiabált egy nő a recisnek.
– Elnézést, tényleg nincs ételfelszolgálás?
Szó bennszakad, hang fennakad. Lehellet megszegik.
– Legyen kedves, menjen be az étterembe és érdeklődjön a főnök úrnál – válaszolta az elgyötört pali.
Hát, ez nem úgy hangzott, mintha lenne kaja.
Papíroztunk tovább.
– Elnézést – szóltam közbe – Az előbb nem tudtam nem meghallani, hogy nincs étel. Tudja, Egerből sétáltunk fel és szeretnénk megenni egy lovat. Fejenként.
– Önök szállóvendégek, Önöknek lesz.
– Ezt jó hallani. De mi fog megvédeni minket a tömegek haragjától?
– Az idő, kérem, az idő.
– Pardon?
– Hamarosan érkezik egy ötven fős csoport. Lefoglalták az étterem felét. Egész nap telt házunk volt, a konyha nem tudott előre felkészülni. Ahhoz, hogy a csoport étkezéséig elkészüljenek a rendelt ételek, le kellett állítanunk minden más ételrendelést. Azaz ha pontban most szeretnének enni, az nem menne. De ha várnak 40-50 percet, amikorra már kiszórjuk a csoportnak az ételt, újra lesz szabad konyhai kapacitásunk.
– De úgy egyébként lesz hely az étteremben? Mondjuk sörözni?
– Természetesen.
– Akkor minden rendben.

Átvettük a szállást, majd nem bíztuk a véletlenre, kimentünk asztalt foglalni. Sör. Aztán rájöttünk, hogy egyenként pont meg tudunk zuhanyozni a vacsoráig, úgy, hogy két ember mindig fogja az asztalt. Ez lett. Pontosabban nem is ez, mivel Barna után éppen Nej zuhanyzott, amikor odasúgta a pincér, hogy már lehet rendelni. Leves, főétel, desszert. Egy ló.

Érdekes módon senkit nem kellett ringatni. Visszamentünk a szobába, elmentem zuhanyozni, mire kijöttem a fürdőből, már mindenki aludt. Este hétkor.

Bükk-fennsík
2020.10.24; szombat

Az időjárás már megint céda. Tegnap azt mondták, hogy ma egész nap esni fog. Erre reggel már azt mutatta a Meteora, hogy egy csepp eső sem lesz. Alapvetően örülhettem is volna, ha bármit is elhittem volna ezek után.

Reggeli. Svédasztalos. Tudni kell, hogy Barna első szava nem az volt, hogy mama, hanem az, hogy svédasztal. Amikor először találkozott a szisztémával, nem is hitte el, hogy ilyesmi létezhet. Azóta ő a svédasztalok réme. Mr. Deficit.
Itt pedig… elkövették azt a hibát, hogy nagyon finom kajákat tettek ki. Ha a tegnapi nap után maradt is bennünk tüske, az reggel mind felszívódótt. Tojásrántotta, sült kolbász, sült hurka. A hidegtálas részlegen szalámik, felvágottak, mindenféle sajtok, köztük diós sajtgolyók. A magvas császárzsemlék frissek, ropogósak. Külön asztal a péksüteményeknek. Pillekönnyű croissant, tekercsek, párnák. Mind friss, könnyű, ropogós. Tömény narancslé, híg almalé.
Legalább háromszor bűnöztem halálra magam.
Vissza a szobába. Hanyattfekvés. Pocak felnyomása a plafonig.
Vártuk a csajokat.
Sógornőm, lányom és Barna barátnője ugyanis Egerben aludtak, onnan jöttek fel a mai túrára. Hamarosan meg is érkeztek. Becuccoltunk. Nem szándékos tervezés volt, inkább véletlen, de pont az 1-es szobát kaptuk meg, mely közvetlenül a bejárati ajtó mellett volt. Így az egész társaság be tudott húzni úgy a szobába, hogy nem kellett magyarázkodnunk a személyzet előtt.
Pakolások. Sokan ugyanis úgy logisztikáztak, hogy autóval hozattak fel, illetve vitettek le dolgokat. Szendvics, dobozos sör fel. Szennyes le. Tiszta ruha fel. Meg ilyenek.
Én ráraboltam a söröstálcára és félrevonultam térképészkedni. Ugyanis itt vettem észre, hogy frankó az előre tervezett túra, csak éppen a fele pont azon az úton megy, ahol tegnap mi is jártunk, ami még nem is lenne akkora baj, de ez pont az a fele, ahol véget nem érő sárdagonyák vannak. A tervezéshez viszont volt egy Garmin GPS64 túragps-em, bélyeg méretű kijelzővel, meg egy Locus a mobilon. A Locus nem is lenne rossz a navigáláshoz, de a tervezéshez az is kicsi. Arról nem is beszélve, hogy a Garmin állandóan ott figyeg a fotótáskámon, azt mindig látom, a mobilt meg elő kell vennem, PIN kód, meg vacakolás. Ez menetközben nem működik.
Na mindegy. Megterveztem. Tulajdonképpen le is bonyolítottam. Csak olyan 10-15 méterekkel mentünk néha túl az elágazásakon, de mentségemre szóljon, ma túraútvonalakon jártunk, azok meg a Bükk-fennsíkon egyébként is katasztrofálisan szarok.

Kvíz kérdés. Mi a Bükk legmagasabb pontja?

Az Istállós-kő tulajdonképpen 1928 óta a Bükk legmagasabb csúcsa, korábban a Bálványt tartották annak, de egy 1925-ben kiadott útikönyvben egy bizonyos Magas-tetőt emlegettek. Ilyen elnevezésű csúcs nincs, a Kerekrét-fővel azonosítható, de jóval alacsonyabb a véltnél. Az Istállós-kő tényleg jó nagy kiemelkedés, a Kettős-bérc pedig mindössze két méterrel magasabb nála, kilátni róla pedig csak a hegység belseje felé lehetne, ha történetesen nem erdő, bozót venné körül.
…
S míg északon van egy betonozott mérési pont, délen ilyen nincs, mi választottunk ki egyet. Ez pedig a már említett 960,7 méter magas csúcs, amelyet Szilvási-kőnek szeretnénk elnevezni – mondta el Regős József.
…
A Szilvási-kő mérését január 8-án a Földméter Kft. dolgozói, Haffner Gábor és Kesztler Ádám végezték el egy 0,05 méter pontosságú GPS-szel. Szilvásváradról Poczik Viktor és Regős József volt jelen a mérésnél. A félórás mérés végén a kijelzett magasság: 960,715 méter lett. A koordináták az x = 753 399, 142 és az y = 303 970, 859. Amíg azonban térképeken is láthatjuk majd a Szilvási-kőt, mint legmagasabb csúcsot, addig el kell telnie 15-20 évnek, majd ugyanennyi időre lesz szükség, hogy az iskolai tankönyvekbe, s így a köztudatba is bekerüljön, melyik is a Bükk legmagasabb pontja.
– link –

Jellemző, hogy mennyire öreg vagyok. Hamu. Mamu. Ott álltunk fent a Bálványnál és büszkén mutogattam körbe, hogy fent vagyunk a Bükk csúcsán. Valami attrakció kellett, mert egyébként tejfehér köd borított mindent. Aztán mentünk tovább és csak legyintettem az Istállós-kőnél, hogy ez csak valami izé, teljesen benőve növényzettel, a Szilvási-kőnél meg egyenesen felhorkantam, hogy mi a f@szt talált már ki megint a marketing, ez a kő a múltkor még nem volt itt. Nos, ez a kő a Bükk legmagasabb pontja. Most már ti is tudjátok.

Egyébként elképesztő, hogy mennyire perceken, másodperceken múlott minden. A Bálványnál mentünk fel a kilátóba. Az első négy ember még látott valamit. Az utolsó kettő már csak a ködöt. Az alatt a fél perc alatt a köd betakarta a tájat.

Aztán ugyanez a Tar-kőnél. Négyen kiértünk, még láttuk a tájat.

Vedd észre, hogy a felhők fölött kibújt a Kékes, ha belenagyítasz a képbe, látszik is a TV torony a tetején.

Barna és a barátnője elnéztek egy ösvényt, öt perccel később érkeztek. Nem láttak semmit. Percekkel előtte tisztán látszott a Három-kő, még meg is tudtam szavaztatni, hogy felmenjünk-e rá. Barnáéknál semmi. Az a rengeteg hupli, bucka, melyek persze csak fentről voltak huplik, amikor lentről kellett felmászni rájuk, elég nagy hegyeknek bizonyultak, lásd tegnap, na szóval ezekből semmi nem látszott. Pedig a látvány a Tar-kőről fenomenális. Majd keress rá a Google Image-dzsel.

Nekünk ez maradt. Már jöttünk le a kőről, amikor egy pillanatra át lehetett látni a Három-kő oldalára. Mordor.

A túrába egy dolgot nem kalkuláltam bele. Az eredetileg tervezett út 15 kilométer volt. (Megrajzoltam, a weboldal kiszámolta.) Ez mindenkinek tetszett. Az újratervezett útvonallal ilyesmire már nem volt lehetőségem. Lesz, ami lesz. Lett. Hogy pontosan hány kilométert mentünk, azt végképp nem lehet tudni, az értékek 19-22 kilométer között szórtak, attól függően, hogy ki milyen órával, milyen alkalmazással mért. (Ennyit is érnek.) Az viszont látszott, hogy a távolság markánsan eltért a 15 kilométertől. Hogy a végére mindenképpen helyére rakja a hangulatot, délután négy körül eleredt az eső és egy órán keresztül, amíg el nem értünk a Fehér Sashoz, folyamatosan szakadt.

Bezsúfolódtunk a szobába. Gyors sörök a szomjas embereknek. (A Fehér Sas jó hely, de néhány dolgot túláraztak. Például a sört.) Utána átmentünk vacsorázni. Huh. Hat éhes ember. Három fogás. Hagy ne részletezzem.
Sógornőm és Dóra utána visszaautóztak Egerbe. Mi négyen maradtunk. Holnap jön a túra vidám része: lemegyünk a fennsíkről Ómassába (kocsma, sör), felkapaszkodunk Szentlélekre (kocsma, sör), utána át a gerincen, majd lezúgunk Mályinkába, ahol a faházas kocsmában sör mellett megvárjuk, amíg Öcsém összeszed minket.

Eredetileg busszal terveztem hazajutni Egerbe, de a hosszú hétvégére ahány keresést indítottam a menetrendek.hu oldalon, annyi különböző eredményt kaptam, szóval ezt elengedtük.

Nem kell Sólyomszemnek lenni, hogy valaki kiszúrja, végre egy olyan szakasza jön a túrának, ahol érintünk falvakat, olyan falvakat, ahol vannak kocsmák és mindezt úgy, hogy a túra utolsó, legkönnyebb napján, amikor már elmondhatjuk, hogy megcsináltuk.

Az élet szép.

Bevert fejjel haza
2020.10.25; vasárnap

Megint közel 13 órát aludtunk. Nem is tudom, ha nem lennének ilyen túrák, hogyan állna helyre a család alvásháztartása. És ráadásul óraátállítás, azaz még korán is van.

Ahogy világosodott, kinéztem az ablakon. Esik. Pontosabban tegnap délután óta folyamatosan esik. Oké. Meteora. Windy radar. Asztaberva. Egy borzasztó nagy és vastag esőfelhő van átlósan az ország felett és semerre sem mozdul. Csak szakad belőle az eső. Előrejelzések? Ez lesz egész nap. Fasza.
Megvártam, míg mindenki felkelt, majd eléjük tártam a helyzetet. Még be sem fejeztem, amikor jött az sms Öcsémtől, miszerint ő ugyan nem tudja, de szerinte ez annyira nem ideális túraidő, szóval jöjjön-e most. Megszavaztuk. Jöjjön.
Megreggeliztünk. Istenemre, ha lenne valahol Pesten a közelünkben olyan pékség, ahol az itteni reggelihez kirakott péksüteményekhez hasonlókat gyártanának, már rég nem férnék be az ajtón, minden kalóriadeficites fellángolás ellenére sem.
Aztán összepakoltunk, fizettünk, kivonultunk a társalgóba csocsózni, hamarosan megjött a felmentő sereg, Eger, ebéd, kávé, aztán esőben haza.

Itthon pedig az éppen beálló esőszünetben visszaraktam a kajaktartókat a kocsira. De ez már egy másik sztori.