Sörkolbászbringa a Duna mentén 10/15

Krems
2019.08.19; hétfő

Távolság: 87,8 km.
Szint felfelé: 310 m.

Még az autóban jeleztem az elején Nejnek, hogy ne számítson arra, hogy végig olyan jó időnk lesz, mint tavaly. De ilyen búvalbaszott istencsapására én sem számítottam. Újabb eső. Már reggel is annyira lógott az eső lába, hogy beleért a tányérunkba. Mármint, ha lett volna tányérunk.

– Tudod, ez nem eső – erőlködött Nej.

Aztán mégis az lett.

Indult a stresszelés. Nem elég, hogy a szervízt meg kell oldani, de az esőben történő sátorbontást és reggelizést is. Gyakorlatilag bontás és pakolás közben reggeliztünk, utána a kempingkocsma eldugott teraszán állítottuk fel a menekülttábort. Már indultam a szervízbe, amikor visszarohantam a klotyira, mert a szervezetemnek nyilván most jutott eszébe, hogy nagyon, de nagyon kell, nyilván, mikor máskor, amikor minden perc számít. Utána rohanás a szervízbe, épp időben érkeztem, bevettek soron kívül, majd rögtön utánam jöttek még ketten, na nekik már csak délutánra igérték a javítást.

Az első szerelő harsányan vigyorgott, amikor meglátta a hátsó kereket, amikor meg felemelten a szakadt bowdent, elröhögte magát. Pedig még nem is mondtam neki, hogy öt napja így jövök. Éljenek a négynapos ünnepek. A második szerelő, a főnökúr már karcosabb volt, azzal kezdte, hogy lecseszett. Hogy ez a felni annyira eltorzult, hogy már soha nem lesz egyenes. Erre megmutattam neki, hogy három helyen el is van repedve. Végül hagytam, hagy dühöngje ki magát, majd kézzel-lábbal megértettem vele, hogy csak annyira rakja össze, hogy szombaton Budapesten legyek. Aztán otthon úgyis nagyszervíz. (Ekkor már elég nagy számok szerepeltek a hapsi fecnijén.)
Utána Revolut, bankautomata. Huh. Sikerült.
Pihenés. Cseperésző esőben. A felhők mintha ritkulnának.

Kilencre kellett visszamennem a bringáért. Kicsit korábban érkeztem. A bicaj már félre volt téve. Hmm. A felnit csak lecserélték. Ha jól emlékszem, erre 120 eurós ajánlatuk volt. Most akkor mi lesz?
Jött a mogorvább szerelő. Közölte, hogy értette ugyan, hogy csak Budapestig akarok eljutni, de ezzel a felnivel még a szomszéd faluba sem fogok. Elővette. Volt rajta öt durva repedés. Hát, igen. Gondoltam, elmesélem neki, hogy ezzel a felnivel, fullra pakolt bringával, tegnap délután toltam tíz kilométert, nagyjából 27-es tempóban, de végül eltekintettem tőle. A végén még rámhívja az ápolókat. Aztán közölte, hogy az egész tokkal-vonóval 107 euró lett, az meg belefért. Sőt, a nagy megkönnyebbülésben vettem is Nejnek egy szivacsbetétes bringásnacit.

Te ne essél bele ebbe a hibába. Akármilyen kényelmes a bringád, akármilyen puha rajta az ülés, ha 1000+ kilométert tervezel tekerni vele rövid időn belül, akkor kötelező a szivacsbetétes naci. Nem tudta ezt Mehemed. Az én popsim már edzettebb, végül hazajöttem így is, de Nej nem tudott volna. Igazából nekem sem volt egyszerű, ha rangsorolni kellene az út kellemetlenségeit, toronymagasan a hátsóm kisebesedése nyerne, messze az időjárás, a bringahibák és a térdproblémák előtt. Az alsónadrágomra felvettem egy rövidnadrágot, majd arra egy vastag hosszúnadrágot – igen, még a döglesztő melegben is – de még így is rengeteget tekertem állva.

Tíz óra körül indultunk neki az újabb szakasznak. A bringa mintha új lenne, a felhők eltűntek, a nap kisütött. És ma megyünk át a Wachaun. Az élet szép.

Mentünk a bejáratott nyomon. Bolt Ybbsben és mellette benzinkút. Tökéletes párosítás. A benzinkútnál le lehet ereszteni a kondenzvizet, a boltnál meg be lehet tölteni a következő folyadékadagot.

Üdvözlő tábla a kisváros szélén. Servus in der Niebelungstadt Pöchlarn. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. (Maximum annyit, hogy Barna is egyből Pöcslarn-nak ejtette.)

Melk előtt pad a Duna-parton. Sör, péksüti. Mennyivel másabb, mint tavaly, a turistákkal elárasztott parton a küzdés.
Utána csakazértis feltekertem azon a nagyon durva emelkedőn a hídra. Legyen meg videón is.

A következő pihenőnk egy fapados kocsma lett volna Aggsbach Marktban. Zárva. Hétfőn szünnap. Utánunk lőtt a vasárnap.
Szerencsére hamarosan találtunk egy másikat, egy sokkal jobbat.

Ez egy kempingnek a kocsmája, hangulatos terasszal, sörrel, fákkal, Duna-parttal. És egy pohár zöldveltelínivel. Mert hangolódunk a közeli Wachaura.

Eddig jó a nap. Persze ne felejtsük el, hogy délután hattól vihart igért a meteorológia. Jó lenne addigra felnyomni a sátrat Kremsben.

Mindig tanul újat az ember. A Wachauban mindenfelé táblák: Marillen kapható, Marillen szörp kapható, Marillen likőr kapható. Mi a fene lehet ez? Tudtommal a területen a szőlő-, illetve az almatermelés jelentős, más gyümölcsről nem tudok. Szótár. Sárgabarack. (A mobilos jegyzetemben az volt, hogy sátorbarack. Az sem rossz.) Hmm. És az Aprikosen szóval mi történt?

Wachauban van egy küldetésünk. Tavaly ugyanis az egyik borozóban ittunk egy nagyon finom rizlinget, csak éppen elfelejtettem megkérdezni, mi is ez, meg úgy egyáltalán, lefényképezni a cimkéjét. Ennek lett az a következménye, hogy hazafelé Bécs mellett vettünk vagy 20 üveg bort, de egyik sem talált.
A borozóra nyilván emlékeztem.
Odaértünk.
Hétfőn zárva.
Kezdtem Alvint dúdolgatni.
Na mindegy, volt egy másik borozó is, ahol voltunk tavaly. Menjünk tovább.
Nem hiszed el. Hétfőn zárva.
Hát milyen kibaszott kapitalizmus már ez? Nem hiszem el, hogy hétfőn egy komplett borvidéket bezárnak. Nem hiszem el, hogy senkinek nem jut eszébe lekaszálni ezt a keresletet.
Nem is. Ugyanis a következő borozó nyitva volt. Csak éppen még az utcaköveken is ültek előtte, annyian akartak bejutni. Szóval itt van a kereslet. Óriási kereslet. És alig érdekel valakit.
A kerthelyiségben esélyünk sem volt leülni, de bent találtunk még helyet. Flancos volt, mi meg koszosak, de az élet már csak ilyen. (Kurva – felelt rá Alvin rögtön a fejemben.)
Szmokingos pincér.
Izzadt decathlon-pólós én.
Bőrbe kötött borlap.
– Milyen bort parancsolnak?
– Rizlinget.
– Tökéletes választás.
Bólintva nyugtáztam a dícséretet. Tudva, hogy ha Soltvadkerti Kerítésszaggatót kérek, akkor is ugyanezt mondta volna.
Megkaptuk.
– Te…. – csócsálgattam.
– Én…
– Ez szerintem ugyanaz.
– Szerintem is.
– Lepuskáztad a cimkét az üvegről?
– Valami zöldfehér volt.
– Remek. Jelentősen szűkítettünk a választékon.
– Arra gondolsz, hogy el kellett volna kérnem a szmokingos pincértől az üveget egy szelfi erejéig?
De a blokkon volt egy fontos szó: Federspiel. Felírtam. Aztán pár faluval arrébb találtunk még egy nyitvatartó borozót, ez már kedvesebb volt a szívemnek, nagy kerthelyiség, rengeteg utalás, hogy szeretjük a bringásokat, az itallapon pedig ott mosolygott a Federspiel Riesling tétel. Nyilván rendeltünk. Igen, tényleg ez volt az. Megtaláltuk.

Nem messze belefutottunk egy Spar üzletbe (mint ahogy tavaly is), beszaladtam venni egy üveg bort (mint ahogy tavaly is). Nem volt egyszerű, de végül sikerült kitúrnom egy üveg Wachau Federspiel rizlinget. Oké, meleg, oké még egyszer nem lesz olyan mákunk, mint tavaly, de reggelre lehűl ez is a fűben. Aztán becsókoljuk. A reggeli kolbász mellé. Induljon már egyszer jól is a nap.

Ja, és vettem hozzá egy kis üveg sárgabarack pálinkát is. Nézzük meg, mit hoznak ki a sógorok az anyagból.

A Federspiel egyébként nem borfajta, nem is dűlő, hanem minőségi jelzés. Kizárólag a Wachaui Kódexet alkalmazó borászatok, kizárólag fehér borokra az alábbi 3 kategóriát használják: Steinfeder, Federspiel, Smaragd. Részletesebben lásd itt.

Dürnstein várát most kihagytuk. Nej leszavazta. Tavaly is leszavazta volna, ha nem megyek párszáz méterrel előtte.
De a történelemleckét megkapta. Annyit kell tudni, hogy Oroszlánszívű Richárd és az aktuális osztrák uralkodó nem voltak éppen puszipajtások. A Szentföldön zördültek össze valami zsákmányon, vagy dicsőségen, a fene sem tudja. Amikor Richárd hazafelé vándorolt, jó érzékkel álruhát öltött, de lebukott. Az osztrák király Dürnstein várába záratta. (Nem, nem az azóta felfuttatott alsó várba, hanem a hegytetőn lévő, ma már romos várba.) Végül valami gigantikus méretű váltságdíjért cserébe engedte csak tovább. Mely pénzösszegből Hainburgot erősítették meg egy fellegvárral.
Ahol egyébként pár nap múlva szintén el fogunk bringázni.

Krems. 17.30. Gyakorlatilag tökéletesek voltunk. Gyors sátorállítás, bolt. Ismerjük már a terepet. A meteorológia 18.00-ra mondta a vihart. A szokásos stressz: érkezéskor mindent gyorsan. A vihar be is jelentkezett: sötét felhő, erős szél, persze mi is rutinosak voltunk, begyakoroltuk rendesen, toltuk a sátrat, a pakolást, a boltot. Hatra mindent rendbe raktunk. Az eső meg nem jött. Dögöljön meg.

Vacsora, dumálgatás. Fülledt meleg, nincs értelme sátorba bújni.

Az eső nyolckor jött meg. Nej gyorsan el is szaladt zuhanyozni, de aztán kiderült, hogy csak pár csepp eső az a nagy vihar.
Soha ne legyen rosszabb.

Este beszélgetés a közösségi térben. Hipszterszakállas pacák Kölnből. Megütötte a fülemet, hogy ő is Budapestre megy. Gondoltam, lesz közös témánk, beszélgessünk. Ja. Isztambul. Az a végső cél. Aztán haza. Albánián, Montenegrón keresztül. Asztakurva. Utána belegondoltam. Voltak nekem is időmilliomos éveim. Egyetem. Első munkás évek. Mielőtt megszülettek a gyerekek. Ha ekkor nyitott lett volna a világ, én is mehettem volna. De nem volt nyitott. Be voltunk zárva ebbe a szocializmusnak nevezett lószarba.
Mindenesetre figyelmeztettem a srácot, hogy Budapest után eszébe ne jusson az Eurovelo 6-on menni, hacsak nem tank kategóriájú bringája van.

Aztán valamikor kilenckor megjött az igazi vihar, széllel, felhőszakadással. De ennek már örültünk. Van fedél az asztalunk fölött, áll a sátor, az időre meg nagyon ráfért egy kis lehűlés.

Relive videó

Térkép

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *