Komárom
2019.08.22; csütörtök

Távolság: 90,3 km.
Szint felfelé: 270 m.

Reggel enyhe szél, ragyogó napsütés. Nézzünk meteorológiát, mert ugye minden reggel az határozza meg a tevékenységek sorrendjét.
– Azt mondja, hogy esik az eső – olvasta fel Nej a mobiljából.
– Micsoda? – néztem körbe. Felhő sehol, süt a nap.
– Azt is mondja, hogy egész nap esni fog.

Hát, izé. A sátorral nem viccelünk. Akkor először összecuccolunk és csak utána reggelizünk.

Ez egyébként egy érdekes kemping. Valójában egy hotel, mely mellékesen hasznosítja a hátsó udvarát is, de nem az a lényeg. Hanem az, hogy a vízierőmű mellett építettek sportolási célú csatornákat is, kihasználva, hogy szép nagyot esik a Duna. Milyen sportok? Vadvízi evezés, rafting. Hiszen vadvízből az erőműben van bőven.
Itt konkrétan van egy tükörsima csatorna, kezdőknek. Ebben csak belógatott rudak vannak, melyeket kerülgetni kell. Mellettük viszont van egy whitewater és egy rafting pálya, melyek… ejha. Reggel kisétáltam és pont elkaptam egy pacákot, aki gyakorolgatott. Én simán betojtam a parton, pedig csak néztem, hogy mit csinál. Nagyon durva sport ez.

Aztán indulás. Az ígéretnek megfelelően rögtön eleredt az eső. Délig el sem állt.

Na most, sokmindent el lehet mondani a környékről. De az senkinek soha nem jutott még eszébe, hogy a Dunacsúny – Bős közötti szakaszt szépnek nevezze. Nem is az. Különösen szürke, monoton esőben nem az. Üzemi csatorna. A Dunát hatalmasra duzzasztották, egy Duna-tó lett belőle. A gát viszont tiszta beton, alul vastagon bekátrányozva. Ugyanilyen a túloldalon a part is. A kerékpárút kiváló minőségű, gyakorlatilag elmenne osztrák bringaútnak is. Egyenes, gyors, hatékony. Csak éppen semmi infrastruktúra sincs. Nemhogy büfé, de még csak egy nyomorult pad sem. 30 kilométeren keresztül. Nem lehet mást csinálni, csak folyamatosan tekerni. Lélekölő.

Értem én, hogy gazdaságilag, illetve árvízvédelmileg nem is lett volna olyan rossz eredeti formájában mégis megépíteni a Bős – Nagymaros rendszert, de elég végigbringázni a köztes gáton a szlovák duzzasztás mellett, aztán kajakozgatni, kenuzgatni néhányszor a Szigetközben… ordító a különbség.

Nos, gondolhatod, az első falunál, Szapnál lezúztunk balra, be egy csárdába.

Napi menü (menzaszint), két korsó Krusovce. aztán elpilledés. Olyan nehezek lettünk, mint a bálnák. De mikor volt utoljára olyan, hogy ráborsoztam, rásóztam volna egy zöldséglevesre? Ember, 12 napnyi kolbász és péksütemény van mögöttünk.

Utána egy ideig a közúton mentünk, majd Medve előtt visszatértünk a töltésre. Amilyen profi volt eddig a kerékpárút, annyira vacak lett innentől. Murvás, de nem az a kemény murvás, hanem az a mély, süppedős fajta. Amelyikben jobb esetben csak elakad a bringa, rosszabb esetben meg felborul. Egy ideig mentünk a töltés melletti földúton, de látszott, hogy ez nem fog sokáig működni.
Csakhogy nem tudtunk menekülni sem. A helyi kitáblázott kerékpárút már régen elment észak felé, jó nagy kerülőt leírva. Az egyedüli megoldás az volt, hogy kivergődünk valahogy a közeli műútra, aztán megyünk az orrunk után. Szerencsére egyszer közel is kerültünk az úthoz, ráadásul volt egy összekötő földút is.
A végén méteres átmérőjű tölgyfák keresztbefektetve. Több sorban. Elég határozott jelzés, hogy ember, ne gyere ide be. Csakhogy mi ki akartunk menni. Valahogy átszenvedtem a baromi nehéz bringákat rajtuk, de az enyémnek az alját odaütöttem és az egyébként is törött láncvédő elmozdult, sajnos visszapattinthatatlanul. Innentől olyan hangja lett a bringámnak, mint egy traktornak. Letéptem a faszba. Nej persze sikoltozott. Valahogy nem látja át egyből a durva, de logikus megoldásokat. A bringámból meg lassan cross terepkerékpár lesz, sorra eltűnik róla minden kényelmi felszerelés, a végére jó, ha két kerék és egy puszta váz marad belőle. De remélem, hazavisz.

Ha hazaérek, egy hétig kezet fogok mosni. Kényszeresen.

Innentől közúton folytattuk.

Kolozsnéma. Az első bravúr. Hogy észrevettem a fák alatt egy bezárt, de öt perc múlva nyitó boltot. Aztán éppen a jól megérdemelt Fácánunkat kortyolgattuk a bolt előtt, amikor megszólalt a falurádió. Ember, ezer éve nem volt ilyesmiben részem. Először lement az “Egy szoknya, egy nadrág” sláger. Majd többször is bemondták, hogy holnap gyümölcsárusítás lesz a főtéren, holnapután meg zárva lesz a bolt. Meg ilyenek. Tátott szájjal hallgattuk.

A második bravúr az volt, hogy Őrsújfaluban kifigyeltem – bringáról, 18 km/h sebesség mellett – hogy a cukrászdában csapolnak sört is. Mert egyébként nem igazán voltak sörforrások. Nem gondoltam volna, de a mai nap is igen sivatagosan alakult. Az út fele a kihalt gáton, a másik felében pedig szinte semmi bolt, semmi kocsma.

A cukrászdából, ahol sört csapoltak, jókedvűen álltunk fel. Azért van még remény. De az optimizmus csak a bringáig tartott. Eleredt az eső. Komáromban. Ahová a meteorológia egész nap nem ígért esőt. Sóhaj. Rakhattuk fel újra a ponyvákat. Aztán irány a város.

A legszarabb élményem volt az utazás során.

Délutáni csúcsforgalom egy bevezető főúton, még a szlovák oldalon. Autók, kamionok között. A csepegős esőből pedig egy virtigli felhőszakadás lett. Toltuk, toltuk. Szerencsére volt egy elég széles leállósáv, szóval végülis elvoltunk, de egy barom oldalról betette a kocsija orrát a leállósávba, ezzel belelökött a forgalomba, az utat meg éppen javították, a normál sáv 5 centivel mélyebbre volt marva, mint a leálló, amikor pedig megpróbáltam visszamenekülni, a hegyesszögű felmászást nem kultiválta a bringám, azaz akkorát taknyoktam, mint egy ház. Főúton. Csúcsforgalomban. Felhőszakadásban. Persze, ordítottam, toporzékoltam, a köcsög meg ki sem mert szállni a kocsijából, aztán megvizsgáltam magam, hmm, minden oké, megvizsgáltam a bringát, ott már nem, de javítható. Továbbmentünk. Párszáz méterrel arrébb volt Billa, oda úgyis be akartunk menni, leálltunk. Bementem. Vásároltam. Erre amikor kijöttem, a felhőszakadásnak nyoma sem volt. Ezerrel sütött a nap.
Mi van itt, valaki kicserélte az augusztust egy kibaszott áprilisra?
Helyreigazítottam a kormányt, kifüstölögtem magam és mentünk tovább. Hogy érezd a viccet: a felhőszakadás 8 kilométerrel a vége előtt kapott el minket, a bukás, az eső elállása, a kitörő kánikula és az újbóli leszerelés meg 5 kilométerrel. Azaz perceken múlott minden. Halló, odafent, nem lehetne már végre elfelejteni engem?

Megtaláltuk a kempinget. Kedves emberek. A recepciós hölgynek a szíve szakadt meg, amikor jeleztem, hogy nem hoztunk fürdőruhát, ő viszont kénytelen volt felszámolni a kemping mellé a strandbelépőt is. De a legaranyosabb a sorompós beengedő asszonyság volt. (Az más kérdés, hogy nyugaton ilyen, hogy külön sorompónyitogató ember, nem létezik.)
– Messziről jönnek?
– Igen.
– Honnan?
– Nagyon messziről.
– De mégis?
– Donaueschingen. 1200 kilométer.
– Szűzmáriaszentjózsefirgalomatyjanehagyjel. Mióta jönnek?
– 12 napja. Olyan napi 100 kilométer körüli tempóval.
– Uramirgalmazz. Végig sátorban aludtak?
– Igen.
– Krisztusakiamennyekbenvagysegíts.
Majd némi gondolkodás után odafordult Nejhez.
– És mondja kedves, maga is élvezi?
Amire persze az adekvát válasz az lett volna, hogy ádehogy, de a kontroll fenntartása miatt muszáj. Ehelyett Nej elröhögte valamivel.

Nincs pad. Az egész kempingben. Míért? Aki bringás, az nem hoz magával se széket, se asztalt. Márpedig volt kerékpáros rendesen a kempingben.

Mi a bécsi technikát alkalmaztuk, felnyomtuk a sátrat, berendeztük, a kaját és a piát szatyorba tettük, majd átgurultunk a strandra. Ahol tucatjával nyüzsögtek a padok és az asztalok. Fürdőruhánk ugyan nem volt, de józan eszünk igen.

Vacsi után még dühöngtem egy csomót a tetű garmin-szinkron miatt, de jó félóra idegtépő kinlódás után végül sikerült. Lenyugodhattam végre.

Ekkor kezdett el megint esni az eső.

De fedett padunk volt, nem foglalkoztunk vele. Megvártuk, amíg eláll.

Persze estére a sátorban fülledt meleg lett. Kinyitottunk minden nyílást. Melyen éjfélkor bejött az eső. Még időben sikerült berántanunk az összes zippzárat, ugyanis hosszú, durva vihar érkezett. Hogy mennyi eső esett, azt nem tudom, de a villámlós/dörgős cirkusz kitartott reggelig. Mi meg megfőttünk a sátorban.

Relive videó

Térkép