Sörkolbászbringa a Duna mentén 11/15

Bécs
2019.08.20; kedd

Távolság: 90,7 km.
Szint felfelé: 250 m.

A Kotmány ünnepe. Gusztus 20. Taktikusan külföldön. Az kellett volna még, hogy ezt a négynapos ünnepet is elkapjuk.

Azt hiszed, addig alszol a kempingben, ameddig akarsz? Hát, nem. Addig, amíg a többiek. Ha egy elkezd sátrat bontani, beindul a többi is.

Reggelire Wachau Federspiel rizling. Műanyagpohárból. Ahogy kell.

A mai nap betette az indigót. Kora reggel borzasztó felhők, nem is vacakoltunk, összepakoltunk mindent és csak utána reggeliztünk. A meteorológia szerint Kremsben délben kezd el esni, de hol leszünk mi már akkor? Bécsben délután hatkor indul az eső, addigra remélhetőleg már állni fog a sátrunk.
Szóval a szokásos parázós nap.

Aztán indulás után egy órával eső. Egy órán keresztül. Ponyvák, dzsekik fel. Utána meg beindult a kánikula. Minden le.
Komolyan, négy évszaknyi ruha kell.

Most másik utat választottunk, átmentünk a túloldalra. Mindegy volt. Ugyanolyan kihalt az egész.

Nagyon vártuk az altenworth-i erőművet. Azután nem sokkal ugyanis van egy lakókocsiból kialakított büfé.

Be volt zárva.
Pedig ez egy nagyon zsugori, mondhatni profitéhes hely.

Leültünk, sör és péksüti a csomagból.

– Hová mész? – kérdezte Nej, amikor nekiindultam az erdőnek.
– Dzsungelbe tigrist vadászni.

– És találtál?
– Tigrist nem. De tigrisszart rengeteget.
Ehhez tudni kell, hogy még a fizetővendégnek is 50 cent a bokrok mellé kirakott ToiToi, ekkora pofátlanságnál meg mindenki inkább bemegy a bokrok közé.

Mentünk tovább. Újabb 30 kilométer ingerszegény környezet. Pontosabban… szóval nem, nem az, sőt, gyönyörű, teperünk a töltés tetején futó széles aszfaltcsíkon, balra hömpölyög a folyó, néha nagy hajókkal futunk össze, a töltések mögött fasorok, nagyon szép.

Csak éppen lassan tíz napja ezt látjuk. Jólesne már valami település. Valami változatosság. Egy atomerőmű. Egy külszíni fejtés. Egy lépegető exkavátor. (Jelzem, ezek mind megvoltak ezen a szakaszon.)

Nagyon vártuk Tulln városát.
Hangulatos Duna-part, rögtön az elején egy kerthelyiséges kocsmával.
Be volt zárva.
Alvin.

Viszont van ingyenes nyilvános vécé. Kihagyhatatlan.

Na mindegy, majd csak lesz valami. Ha más nem, akkor a tavalyi banya.

Háát… végülis… lett.
Olyan 12-13 kilométerre volt egy yachtkikötő, étteremmel. Odaértem. 2-3 asztalnál ültek a kerthelyiségben. Remek. Akkor itt kajálunk is. Már csak Nejt kell megvárni, mert nagyon lemaradt. Az ilyen monoton terepeket nem igazán bírja, hamar elveszti a motivációját. Vártam. Közben meg csak jöttek a bringások és mindegyik betért az étterembe. A francba. Beülhettem volna, de Nej már bizonyította, hogy akkor is képes elmenni mellettem, ha neonreklámot szerelek a fejemre. Aztán amikorra megérkezett, már csak egy asztal volt szabadon, pontosabban volt rajta egy tábla, hogy foglalt, de volt mellette időpont is, szóval leültünk. Pincércsaj. Két sört kérünk. Közben elmentem étlapért. Megjött a sör. Kérnénk két pizzát. Pizza csak öt után lesz, közölte a csaj, majd el is ment. Anélkül, hogy megvárta volna, hogy akkor mi mást kérünk. Gyors pillantás. Jó lesz egy-egy pár debreceni is. Elkezdtem futni a pincércsaj után, hangos Bitte! csatakiáltásokkal. Cseszett megállni. Pont az orrom előtt ment be a konyhába. Jó. Visszaültem. Jött a másik, a szomszéd asztalhoz. Én nővel ennyire feltűnően még sohasem próbáltam szemezni. Lepattant róla. Integettem. Elment.
Felbasztam az agyamat. Menjünk innen. Lehúztam a sörömet. bementem fizetni. Sikerült a pincércsajt nekiszorítanom a pultnak. Határozottan megijedt, de aztán mondtam, hogy csak fizetni szeretnék. Amikor visszaadott, remegett a keze. Nem azért, mert tőlem félt, hanem ekkora stresszben voltak. Nagyon gyorsan kellene kiszolgálniuk nagyon sok vendéget. A teraszra 10 perc alatt ült be vagy negyven ember.

A banyapók lepusztult kocsmája is zárva volt. Egyszerűen hihetetlen. Hol élünk? Milyen kapitalizmus ez? Hatvan tetves kilométeren keresztül nincs nyitva semmi. Vannak éttermek, vannak büfék… de mindegyik zárva. Az az egy meg, amelyik nyitva van, nem képes kezelni az erős forgalmat.

Aztán öt kilométerrel arrébb egy újabb yachtkikötő, újabb étterem, újabb kerthelyiség. A béke és a nyugalom szigete. A kerthelyiség félig, hely bőven. Önkiszolgáló, azaz a pultnál kell rendelni, fizetni is, majd hangosbeszélőn értesítenek. Rendeltünk sört és ebédet. Ücsörögtünk az árnyékban. Békésen.
Ez persze megint azt mutatja, mennyire hülye a rendszer. Hatvan kilométeren keresztül nincs semmi. Az összes bringás, mint életmentő oázisba, úgy esik bele az első étterembe. Senki nem akar megrizikózni egy újabb 60 kilométert. Pedig 5 kilométerre van a Paradicsom.

Jóllakottan sétáltunk ki a bringáinkhoz. Lenyugodva.
Felszálltam. Ellöktem magam.
Abban a pillanatban sikoly hátulról.
Defekt. Most Nej bringáján.
Nem is tudom, melyik a szarabb: esőben defektet szerelni, vagy ötezer fokban, tűző napon?
Mindegy. Egyik sem jó. Nej megkapta az új belsőt. Azt, amelyiket az automata adta. Jé, ez is preszta szelepes. Na, akkor innentől mindketten lapos hátsó gumival megyünk. Mert adapter a kompresszorokhoz, az nincs. (Mint írtam, végül lett, de inkább hagytam laposan.)
Annyi szerencsém volt, hogy az étterem vécéjében le tudtam mosdani a szerelés után.

Az utóbbi napok… mintha higanyban haladnánk.
Klosterneuburg. Idén direkt a déli oldalon jöttünk. Nézzük már meg a Bécs környéki borvidéket is. Grinzing. Heiligenstadt. Vagy legalább Nussdorf. Itthon a Google Maps-en ki is néztem egy tipikus Heurigert, azaz autentikus helyi borozót. Mutattam Nejnek. Azt mondta, hogy túl puccos. Ami igaz is volt, de másikat nem találtam a bringaút mellett. Viszont volt a közelben egy másik kocsma. Azt mondta magáról, hogy Karin bringás találkozóhelye. Kerthelyiség. Közvetlen Duna-part. Nussdorf. Legyen inkább ez, javasolta a Kedves.

Amikor beértünk Bécsbe, Nej már kész volt, mint a mateklecke. De csak mentünk előre. Aztán egy borzasztóan koszos lebuj előtt megálltunk.
– Íme, megérkeztünk!
– Mi van? Hová? – pislogott zavartan.
– Hát a helyre, melyet kiválasztottál.
– Én? Ezt a koszfészket?
– Te. És igen, ezt.
– Nem értem, de nem is akarom. Igyunk sört.

Vettem két sört a pultnál és kiültünk a “kerthelyiségbe”. Mely gyakorlatilag lepusztult, szanálásra váró padokkal volt tele, meg ócska asztalokkal. Árnyékolás semmi. Döngölt, kiszáradt föld.
– Nos, hogy tetszik a hely? – feszegettem tovább.
– Láttam már rosszabbat. De nem sokat.
– Pedig te választottad.
– Ezt már az előbb sem értettem.
– Indulás előtt te javasoltad a puccos borozó helyett.
– Ja, tényleg! Nahát, nem is olyan rossz ez a hely!
– Aha.
– Puccos? Nem. Na ugye. Tök jó hely.

17.30. Áll a sátor. Mi tudjuk a dolgunkat. Vajon az időjárás is?
Ez egyébként egy nagyon vacak kemping itt Bécsben. (Neue Donau.) Simán dobogós volt a Túra Legrosszabb Kempingje versenyben. Tavaly úgy éltünk túl itt – 3 éjszakát!! – hogy a porta melletti büfé állandóan zárva volt, így bringával/autóval legurultunk és egész este a teraszán lazultunk. Most viszont nyitva van a presszó, reggel is és este is.
B terv. Játszótér. Ott ugyanis vannak padok és asztalok. A szabadsátras részlegen konkrétan nincsen semmi. Se pad, se asztal, se tető, se közösségi tér, se konnektor. Semmi. Csak két autósztráda meg egy vasúti fővonal, 10-20 méterrel arrébb. Gettó.
A játszótéren gyerekek ugrándoztak, apukák pingpongoztak. Mi meg vacsoráztunk. És söröztünk.

Aggódtam. Tudom, nem újdonság, hiszen végigaggódtam az utat. De ez valami új volt. Ugyanis elkezdett fájni a torkom és rengeteget tüszköltem. Ez vajon mi? Megfáztam volna? Vagy “csak” parlagfűallergia és reflux? Nem bántam volna, ha az utóbbi kombináció. A náthától meghalok. Olyan vagyok, mint a macska. Kilenc életem van és minden nátha elvisz egyet.

Éjfélkor durva szélvihar tört a kempingre. Addig meg pokoli forróság volt. Nem tudom, de nekem egyre inkább elegem van ebből az extrém augusztusból. Napokig eső és hideg, aztán egy nap gatyarohasztó meleg, a következő nap vihar, aztán megint fülledt meleg, majd szélvihar, a végére kánikula, de addig jönnie kell még egy szélviharnak, amelyik kifújja a mostani hideg levegőt.
A szélvihar úgy köszöntött be, hogy vitte mindkettőnk törölközőjét.
Nej eszmélt először.
– És a törölközőink?
Én pedig alsógatyában, fejlámpával kimentem a sötétbe törcsit vadászni. Meglettek.

Relive videók

Térkép