Sörkolbászbringa a Duna mentén 04/15

Donauwörth
2019.08.13; kedd

Távolság: 89,3 km.
Szint felfelé: 350 m.

Nos, ez felelőtlenség volt. Ugyanis este beindult a fejemben a vezérhangya. Nézzük. Itt van ez a grúz srác. A beszélgetésünkből kiderült, hogy valahogy a Balkánon, majd Lengyelországon keresztül jutott el idáig. Amikor megkérdeztem tőle, hogy haver, a feleségemnek nem működik a zuhanyzó PIN kódja, nem tudod, mi lehet a baj, akkor csak vonogatta a vállát. Amikor konkrétan rákérdeztem, hogy te mit dolgozol itt a kempingben, ártatlan mosollyal közölte, hogy semmit. Miközben az is kiderült, hogy a havi bevétele 200€ körül van, ami odakint borzasztóan kevés.
Na, szerinted mit kombinált ebből össze az agyam, úgy félálomban?
Hát azt, hogy ez a pacák bringát lopni jár ebbe a kempingbe.
Meg azt, hogy egyik bringát sem lakatoltuk le. És a mieink vannak a legszélén. A kempinget meg nem zárják. Mekkora csúfság lenne, ha két nap után bringalopás miatt kellene hazabumliznunk?
Nem aludtam jól. Igazából egyáltalán nem is aludtam. És ezen az éjszakai vihar sem segített sokat.

Reggel az első dolgom volt kinézni a sátorból. Bringák? Megvannak. Huh.
Aztán hajtogatások. A francba. A hálózsákom vége és a zacskója vízes. Ez nagyjából armageddon. A kacsatollas hálózsákot semmilyen körülmények között nem érheti víz. Akkor meghal. Mi a franc történhetett itt? Megnéztem. Rossz sátorállítás. Nem is tudom, hány éve használjuk ezt a sátrat és még mindig tud meglepetést okozni. Reggel száríthattam a hálózsákot. (Szerencsére kevés víz érte és hamar elkezdtem szárítani.)
Amint kiléptem, egyből megláttam a grúz srácot. A kemping sarkában pakolt át egy kupac deszkát. Amikor meglátott, lelkesen integetett. Elszégyelltem magamat.

Gyors sátorbontás. Bármikor újraindulhat az eső, ki kell használni a szünetet. Reggeli a vizes padokon. Korai indulás.

Előtte még bementünk Ulmba. Nem csak sörért és péksütiért a boltba, hanem szétnéztünk egy kicsit a belvárosban is. Aztán hajrá.

Tudom, egyfajta szellemi igénytelenség idegen szavakon viccelődni, de amikor egy kereszteződésben megláttam, hogy jobbra Talfingen, balra meg Böfingen, felnyerítettem.

Délelőtt napsütés. Végre. Kiszabadultunk a monszuneső világából. Erdei terep, fel-le, hangulatos. Jókedv. Aztán Günzburg. Ahol tanítani lehetne a gyerekeknek a víz körforgását. Az atomerőmű hűtőtornyai ezerrel dolgoznak, tolják fel a vízgőzt az égbe. Látványosan gyártva a tömör, fekete felhőket. Pár kilométerrel arrébb pedig ezekből a felhőkből makacs, áztató eső lesz. Ismét. Dzseki fel, ponyva fel, káromkodás. Harmadik napja esik és az ilyesmi nagyon el tudja szívni az ember életkedvét.

Egyébként Günzburg érdekes hely lehet. Nem csak atomerőműve van (izé, ezeket nem zárták már be Németországban?), hanem van itt egy Legoland is. Kocsma, az nincs. Mint ahogy máshol sem. Úgy értem, vannak, de hétköznap csak késő délután nyitnak ki.
– Megállunk valahol?
– Hol?
– Hátha lesz valahol egy mézeskalács házikó?

Aztán lett. El is pusztítottuk az ulmi csomagot.

A kukoricások a barátaink. A benzinkutak meg még jobban. Ott nem csak vécé van, de sör is. Ilyen kocsma- és boltszegény vidéken életmentő. Csak hát a bringautak mellett viszonylag kevés van belőlük. Igen, mert a kerékpárutak vezetése ugye tervezetten romantikus. 20-30 kilométeren keresztül csak természet és madárcsicsergés. Meg szomjhalál.

Dillingen. Nej meg ezen a néven nyerített fel.
Viszont nagyjából itt értünk ki a fekete felhő alól. És volt benzinkút is. Sör, csoki, pisi. Mondtam, hogy barátunk.

Innentől viszont egybefolyik minden. Az időjárás úgy nézett ki, hogy vagy szakadt az eső, vagy izzó kánikula volt. Azaz folyamatosan le-fel kellett szerelnünk a ponyvákat, illetve át meg át kellett öltöznünk. Itt éppen a kánikula rész jött, olvadt körülöttünk az út. Csak tekertünk monoton. Letojtuk a Donauradweg hivatalos útvonalát, a táblákat, hivatalos trackeket. Mentünk a zöldön.

A tervezés során különböző oldalakról (Gpsies, Wikiloc, Outdoor Active, BikeMap) leszedtem egy csomó tracket. Meg említettem azt a bizonyos könyvet az Amazonról, ahhoz is járt egy full track. Szóval fel voltam szerelve rendesen. Minden tracket más-más színnel jelöltem és így raktam fel a túragps-re, illetve a két mobilon a Locus alá. Végül már csak a színekkel hivatkoztunk rájuk. A zöld például kifejezetten badass track volt, az összes zűrös részen példamutató határozottsággal vágott át, nem érdekelte az sem, hogy négysávos úton kell haladnia kamionok között, akár 30-40 kilométert is.

Jelen esetben a zöldnek megvolt az az előnye, hogy pont ott ért be a városba. ahol a kemping volt. A hivatalos úton nagyon sokat kellett volna tekeregnünk és arra már rájöttünk, hogy nagyvárosokban nem túl szerencsés mászkálni: nagy a tömeg, rossz a kitáblázás.

A kemping előtt maga a Paradicsom: egy csomó kulturált bolt, bevásárlóközpont bevásárlóközpont hátán. (A kulturált kifejezés alatt azt értem, hogy árulnak hideg sört.) Telepakoltuk a bringákat és irány a kemping.
Melyet elsőre nem találtunk meg. Másodikra sem. Oké, egy szürke betonépület állt ott, de semmi bejáratot nem láttunk sem rajta, sem a közelében. Aztán Nej szúrta ki, hogy valahol hátul sátrak vannak, így elkezdtünk keményebben próbálkozni és végül bejutottunk.

Tök jó kemping volt.
Tudni kell a környékről, hogy kifejezetten erős a kenus kultúra. (Vannak kajakok is, de ez a Duna nem igazán nekik való. Olyan félig vadvíz, vagy teljesen az.) Sigmaringenben, Ulmban és itt, Donauwörthben is egy-egy kenuklub udvarában alakítottak ki kempinget. Nekünk meg csorgott a nyálunk.

Recepció. Kihalt. Aztán láttam egy padot, ahol valami hivatalosnak látszó pacák ült. Odamentem. Üdvözöltem. Angolul. Erre közölte, hogy annyira nem beszél jól angolul, keressünk másik nyelvet. Oké. Melyiket? Erre javasolta a spanyolt. Megcsóváltam a fejemet. Bepróbálkozott portugálul. Az sem jött be. Tanácstalanul nézett rám. Felajánlottam neki a magyart. Nem nyert. Orosz? Kigúvadt a szeme. Aztán mindketten egyszerre röhögtünk fel és maradtunk a németnél.

Piszok olcsó kemping. És nagyon jó a hangulata. Szabad konnektor. Reggelre fel is töltöttünk mindent.
A bringás népek meg csak jöttek és jöttek. Estére tele lett a kemping.
Aprókölykök meg vadvízes edzést tartottak kajakkal. Úgy szórták az eszkimófordulókat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

A szokásos probléma. Vacsora. Oké. Esti sör. Oké. És utána? Kint vagyunk a rák farkán, nem lehet várost nézni. Végül győzött a fáradtság, este nyolckor bebújtunk a sátorba.

Mint egy bombázó repülőgép. Süvít. Lecsap. Azaz valami kétéves forma kisgyerek harsány kacagással, futva közelít, hallom, érzem is, hogy ebből baj lesz, aztán bumm, nekiment a sátornak, majd ordítva feküdt egy ideig a sátor tövében, olyan 30 centire tőlem, amíg a szülei össze nem szedték. Ennyit az álomba szenderülésről.

Relive videó

Térkép