Epic

Az esetet a fiam illette a fenti névvel.
De tényleg az volt.

Röviden. A srác duális képzés keretein belül csinálta meg a Corvinus xy szakát master fokozaton. A duális azt jelentette, hogy iskola mellett dolgozott is az egyetem egyik partner cégénél. Meg persze járt isibe is, vizsgázott, mint a többiek, szóval ugyanaz, csak egy kicsit nehezebb pályán.
Csak éppen… a partner cég nem állt a helyzet magaslatán. A konstrukcióba beleugrottak ugyan, de az egyetemistákkal nem igazán tudtak mit kezdeni. Mentségükre szóljon, hogy a cég folyamatosan tűzoltás fázisban dolgozott és egyszerűen nem volt idejük tanítani a kölyköket. Akik így látszattevékenységeket végeztek, nem igazán folytak bele a hétköznapi munkába. Nem ritkán érezték azt, hogy csak fecsérlik az idejüket. Hiába jelezték, hiába próbáltak integrálódni, a cég nem volt vevő rá.

Aztán államvizsga. Utána a cég megkérdezte, ki akar náluk dolgozni? Nyilván nem volt tolongás. Barna is elment egy jónevű, nehezen becserkészhető céghez dolgozni. Meg úgy hozta az élet, hogy a Corvinusról is felkérték, hogy külsősként oktasson.

Aztán volt nemrégiben egy nagyszabású konferencia a szakterületükön. A konferenciára nyilván meghívtak egy csomó érdekes embert, akikre kíváncsiak lehetnek a résztvevők. Ahogy az már szokás. Volt egy kerekasztal-beszélgetés, ide kértek a Corvinusról egy oktatót, lehetőleg minél fiatalabbat. Barnát küldték. A többiek mind cégvezetők, illetve vezető beosztású emberek voltak. Barna, amikor reggel megérkezett, ránézett a listára és egyből kiszúrta, hogy nem azok a nevek szerepelnek rajta, akik eredetileg. Nos, igen az egyik cégvezetőnek közbejött valami és meghívtak mást. Annak a cégnek a vezetőjét, amelyik partneri kapcsolatban volt az egyetemmel. Amely cégnél Barna lenyomott egy csomó évet és ahonnan kiábrándultan jött el.

Ja, és mi volt a kerekasztal-beszélgetés témája?
Nos, ez: Miért nem tudják a cégek megtartani az értékes embereiket?

A többit elképzelhetitek.

Mátra-gerinc

Áldott jó hétvége közeleg. Szükségünk is van rá. Menjünk. El. Valahová.
Első körben a kajakra gondoltam. Az RSD az utóbbi időben kicsit uncsi lett, de borzasztó régen voltunk már a Velencei-tónál. Jó. Időjárás? Met.hu, azt mondták 35-40 km/h szél. Hmm, akkor talán mégsem.
Legyen bringa. Tekergünk az Alföld határán, aztán Rizmájer Csepel, onnan Római part. Jól hangzik és van benne sör is. Csak éppen mostanában sokszor voltunk a Rómain, annyira nem vonz.
Hát gyalog! A legszebb ősz van, színes a növényzet. Ki fog sülni a szemünk a rengeteg szépségtől.
Budai hegység. Nem, most nem. Pilis. Akár jó is lehetne, de mire autóval eljutunk innen, Dél-Pestről, simán másfél óra még egy egyszerű Pilisborosjenő is. (Egri vár rulz.)

Aztán ez a másfél óra bekattintott valamit.
– Te, ennyi idő alatt leérnénk Veszprémbe is! – vetettem fel Nejnek.
– Tényleg?
– Nem. Az a hülye M0 felújítás.
– Akkor?
– Várjál… gondolkodom… Mátra?
– Miért pont?
– Mert megvan másfél órán belül. És szép. És eddig teljesen kihagytuk.

Nos, Tisztelt Bíróság, így történt. Pillanatok alatt kitúrtam a túrát, track a gps-re és Locusra, túraleírás a Dropbox-ra, mehetünk.

Vasárnap kora reggel indultunk, hamar lent voltunk. Kifejezetten balszerencsés módon. A parkolóba pár perccel előttünk állt be három autó. Ismerősök, rokonok, a fene tudja. De volt kilenc gyerek és némi felnőtt. Jelentős felfordulással. Ahogy kilenc aprógyerek képes bejátszani a teret, az összes hangfrekvenciát felhasználva, Fourier legyen a talpán, aki szétszedi. Az egész úton 4-5 ember ment el mellettünk, illetve mentünk el mellettük. Ez teljesen normális. De ez a 15 fős társaág, azzal, hogy körbefolyt minket, ahogy belekerültünk a beszélgetéseikbe, jópofizásaikba, eléggé rongálta a jókedvünket.
Félre ne értsd, ez nem egy forradalmi kiáltvány a gyerekekkel túrázók ellen. Nekik is itt a helyük. Sőt, dícséret illeti azokat a szülőket, akik ilyen időben kiviszik a kölyköket az erdőbe. Ilyenkor én egyszerűen a balszerencsémre vagyok kiakadva. Hogy ha 15 perccel korábban indultunk volna, nem lett volna semmi probléma. Így viszont sorban előzgettük egymást. Mi gyorsabbak voltunk, de szerettünk nézelődni és fényképezni. Ők lassabbak voltak, de mentek. És ne tudd meg, milyen a szűk, kitett ösvényeken gyerekeket kerülgetni hátulról.

De végül egy hosszú, meredek szakaszon elhagytuk őket.

Kaptattunk. Kaptatóból volt bőven.

Parádsasvár.

Galyatető. Kilátó. Menjünk fel. Állítólag vannak fent bivakszobák is. Aztán a torony alján beléptetőautomata, mely 200 forintos érmével működik. Remek. Volt nálunk egy darab. Kettőnknek. Ugyan ki volt írva, hogy a recepción bármikor váltanak, csak az éppen jó 20 méterrel lentebb volt. Na, ki menjen fel a kilátóba? Egyikünk sem. Majd legközelebb kitesznek egy táblát odalent.

Kajáltunk. Ittunk egy sört a büfében. A nap még mindig remekül sütött, igaz, a szél gondoskodott róla, hogy ne érezzük annyira jól magunkat. Kellett a meleg ruha.

Lefelé már sokkal lazább volt. Eleve ez egy alsóbbrendű túraút – meg is látszott rajta, egy helyen sípcsontig süllyedtünk az ingoványba – emiatt emberrel is alig találkoztunk. Vigyorogva, ökörködve jöttünk végig. Ebből semmit nem jegyeztem fel, itthon meg már mindent elfelejtettem, egyedül a hangulat emléke maradt meg.

Meg a rengeteg motoros.
Nem, nem volt semmilyen találkozó, csak úgy spontán. Az alatt a félóra alatt, amíg az úthoz közel mentünk, eldöngetett mellettünk vagy kétszáz. Hol szolídan, hol bőgve, ordítva. Mert ez egy olyan ‘jól kiadja’ terep. A nap süt, az idő jó, gyerünk fel a Mátrába és húzzuk a fülét a motornak, ahogy bírjuk.
Igazából moroghatnék rájuk. A természetbe mentünk ki, a nyugiba, a csendbe. Na, erről itt szó sem volt. De megint ugyanaz a a helyzet: ők is ugyanolyan jogon vannak ott, ahogy én. És fiatalkoromban, amikor még errefelé laktam, én is ugyanilyen vehemenciával téptem, eleinte kismotorral, később a fater kocsijával, még később pedig az enyémmel. Meg sem fordult a fejemben, hogy az erdőben emberek túráznak, akiknek az élményét erősen rongálja a motorzaj. Az enyémet mindenesetre az egekbe lőtte és akkoriban, fiatalon, más nem számított.
Egyébként érdekes, mert amikor leértünk a parkolóba és elmajszoltuk a végecsokit az autó mellett, ott már egyáltalán nem zavartak a motorok. Ott már illettek a környezethez.

Lecsorogtunk Gyöngyösig. Lassan. Tele volt az út. Aztán a városban dugó. Ezt sem gondoltam volna. Vasárnap délután egy kisvárosban.
Utána M3. Hatvan után piszok nagy dugó. Félórát álltunk. A Waze szerint baleset, de amikor kiszabadultunk, már nem láttunk semmit.
Aztán Gödöllő előtt megint karambol. Igaz, most a szembesávban, de persze mindenki lelassított nézelődni, hamar bedugult a mi oldalunk is.
Önmagában már ez is éppen elég bosszantó volt (különösen, hogy nemrég Tiszafüredre menet is egyórás dugóba kerültünk), de Gyöngyös után nem sokkal elkezdett villogni egy sárga bigyó a műszerfalon. Nej kibogarászta a gépkönyvből: elszállt a motorvezérlés, helyette valami vészvezérlés lépett életbe, kímélő módban gyorsan el kell mennünk egy szakszervízbe. Kímélő módban. Egymás után két dugóban araszolva. Aha.

Hazafelé még beugrottunk a boltba. Végül 3 öra lett. Egy egyórás távon. Dühöngjek? Minek? Balszerencse. Már megint. Úgy látszik, vonzom.
Mindenesetre a koncepció gyorsan bukott. Oké, hogy elméletileg lent vagyunk egy óra alatt Gyöngyösön, de elég ha néhány dolog borul és már 3 óra a menetidő. Persze ettől a Mátra még maradhat. Tényleg nem értem, miért hanyagoltuk eddig.

Megfelel?

Megfelelési kényszer. Az egyik legnagyobb átok. Alig tudok olyan embert mondani a környezetemben, aki nem érintett. Erre épül Aronson teljes munkássága, de mondhatnám azt is, hogy ez vezérli a társadalmunkat többezer éve. Az a kevés ember, aki át tud lépni rajta, olyan szupererő birtokosa lesz, amellyel ujja köré csavarhatja az egész társadalmat.

Jó lenne kilépni belőle. Még ha nem is akarjuk ujjunk köré csavarni a XVIII. kerületet, de legalább érjük már el azt, hogy minket se csavarjon más az ujja köré.

Először is, meg kell öregedni. Bocs, de máshogy nem megy. Amíg fiatal vagy, gyors megoldásokban gondolkozol, gyors analízisben, gyors akciókban. Egyszerűen a korral fog megjönni az érzék, hogy hogyan tudsz átalakulni lassú folyamatok révén is. Meg hát, nem csak a kor: elvetted életed szerelmét, nyúzzátok egymás idegeit 20-30 éve, születtek gyerekeitek, mindannyian szuperek, de elképesztően őrületbekergetőek is egyben, szóval a normális üzemmenet, csak éppen lassan, szinte észrevehetetlenül egy másik világnézeti pozícióba sodródsz. Valahogy elpárolog az a 10-20 évvel korábbi radikalizmus. Megjelennek a lassú folyamatok is.

Ez a legjobb időszak leszámolni a megfelelési kényszerrel. Mi is kell hozzá? Hogy kialakuljon az integritásod. Legyenek elveid. Tudjad, mi a jó, mi a rossz, és mennyire vagy hajlandó elmenni akár az egyik, akár a másik irányba. Ezt nem csinálom meg, bocs haver, de nekem ez már nem fér bele. Miért is nem? Hiszen egy csomó pénzt hozna. De nem fér bele az integritásomba. Mert pl. egy csomó embert kellene hozzá átvernem.

Innentől már csak egy lépésre vagy a megoldástól. A külvilággal szembeni megfelelési kényszert kell átforgatnod a saját integritásoddal szembeni megfelelés irányába.

Igen, mondhatod, hogy mit érsz vele? Az integritásodat jó eséllyel már a megfelelési kényszer hozta létre. Hiszen azt fogod jónak tartani, amit a környezeted is jónak tart.
Biztos?
Ne hülyéskedj már. Az integritás pont arról szól, hogy ha az elveid ellentmondanak a környezeted elveinek, akkor is a tieid élveznek elsőbbséget. Nem kell állandóan vitáznod mindenkivel, de ragaszkodnod kell magadhoz. Akár kemény belső viták során is.

Jó. Senki másnak nem akarsz megfelelni, csak a saját integritásodnak, azaz a saját elvi rendszerednek. Oké. Hol veszed észre a különbséget? Hol látod, hogy jobb magadnak megfelelni, mint a külvilágnak? Óh, egyáltalán nem bonyolult. Egyszerűen képzelj el egy szituációt – ezret is el lehetne – amikor úgy voltál korrekt egy szituációban, hogy a másikban fel sem merült, hogy te korrekt voltál, vagy lehettél volna más is. Amikor leszarod, mit gondol rólad a külvilág egy szituációban… de te tudod, hogy korrekt voltál, akkor magadnak, az integritásodnak feleltél meg, nem pedig mások elvárásainak. A külső világ… egyszerűen nem számít. Az sem számít, hogy tudta-e, hogy korrekt voltál és megdícsért, vagy meg kellett volna dicsérnie ezért. Te magad dicséred meg magadat. Kell ennél nagyobb elismerés?