Sörkolbászbringa a Duna mentén 05/15

Bad Gögging
2019.08.14; szerda

Távolság: 97,1 km.
Szint felfelé: 350 m.

Megint gyönyörű vízpára.

Reggel még benéztünk a Ried szigetre, mely a Wörnitz és a Duna folyók találkozásánál alakult ki. Ez volt a régi városmag. Aztán irány az újabb nap.

Emelkedők, emelkedők mindenhol. A térdem eleinte sikoltozott, most már apatikus. Nyilván ez a nedves, nyirkos idő sem kedvez az izületi problémáknak. Habár ma, nem akarom elkiabálni, de mintha száraz napunk lenne.

A romantikus útvezetésnek is megvannak a mellékes hatásai. Tájegység szinten képben vagyunk Württemberg és Bajorország egyes részeinek trágyaösszetételével. Sőt, lassan már megkedvelem ezt az édeskés, néha savanykás szagot. Egy előnye mindenképpen van, nyugodtan lehet talfingen, senki nem veszi észre. A tehén volt.

A boltban felettébb érdekes proteincsoki.

Alapvetően kétféle proteincsoki létezik: gyártanak tejsavóból és tojásfehérjéből. Pedig van egy magától értetődő alapanyag is: a disznóhús. Nos, itt bátran meglépték: a képen proteincsoki látható, sertéshúsból. Igaz, inkább olyan, mint egy kolbász, de az van ráírva, hogy proteinszelet.

A mai nap olyan semmilyen. Nem esett az eső. Nem sültünk feketére a napon. Kocsmát nem találtunk, de boltokat igen, nagyjából 25 kilométerenként. Sör, péksüti.

A kerékpárút a szokásos murvás. Mi meg csak tepertünk.

A kemping előtt Neustadt szélén újabb álomvilág: egymás hegyén-hátán egy csomó jó bolt. Csak hát… a pultok szokatlanul üresek. Na mindegy, hideg sör volt, most meg jó lesz a tartós kenyér is. De kolbászért már át kellett mennem egy másik boltba. Aztán a villámcsapás! Hiszen a pénztárosnő úgy köszönt el, hogy kellemes ünnepeket kívánt! Húbazmeg. Ez nem lehet. Visszamentem. Megnéztem az ajtón a nyitvatartást. Semmi ünnepi nyitvatartás. Talán. Talán megússzuk.

A kemping most nem kenuklubnál van, hanem egy fürdőváros, Bad Gögging mellett. Kint a pusztán, egy egykori malomnál, mely helyén ma már törpevízmű dolgozik. Ez látja el a kempinget árammal.
A recepciós egy korombeli nő. Elmondtam angolul a szokásos dumát. Bólogatott. Majd közölte, hogy nem érti. Oké. Elmondtam németül. Örült. Örültem. Aztán ha már ilyen jól összemelegedtünk, megkérdeztem, hogy holnap normális nap lesz-e, vagy valami ünnepnap?
– Óh! – mosolyodott el – Természetesen ünnepnap.
– A boltok nyitva lesznek?
– Dehogyis. Minden zárva lesz.
Kész. Matt. Beleszaladtunk egy négynapos ünnepbe. Mert biztos vagyok benne, hogy az a péntek már igencsak takaréklángon fog lobogni. Nem lesznek boltok. Mindent ellep a bringás tömeg. A kocsmákba nem lehet beülni. Vasárnap, extra kiadásban. A legrosszabb, ami egy hosszútávú utazóval történhet.
Gyorsan ledobáltam mindent a bringáról és visszaszaladtam a boltba. Mákom volt, a közeli Edeka végre boltként nézett ki, tele voltak a polcok mindennel. Ha ki akarjuk húzni valahogy péntek reggelig, akkor az 4 étkezésnyi cucc, meg 16 sör. Kész. Képtelenség. Marad a csapvízért kuncsorgás a kocsmáknál, mert kút sem nagyon van.
Sivatag.
És a péntekkel sem fogunk olyan sokáig jutni. Szombaton csak délig lesznek boltok és vasárnap ugyan már Ausztriában leszünk, de ott is zárva lesz minden. Pokolian szar négy napunk lesz. Az egy dolog, hogy ennyi sört nem tudunk magunkkal vinni, de kaját sem. Szét kell logisztikáznunk az agyunkat, le-lemászkálni a bringaútról, településeket, nyitvatartó boltokat keresni. Fasza.

Utána sátorállítás, majd vacsora. Néztem a kolbászt, majd elnevettem magamat. Echt Schwarzwälder Landjäger. Ez a kolbász neve. A borítóképen meg egy országúti bringás teker ezerrel. Mikor lesz nálunk olyan, hogy bringás kolbász?

A szomszéd sátorból mintha magyar beszéd szűrődne ki. Apuka, anyuka, három gyerek, nagy sátor. Német rendszámú autó. Rájuk köszöntem, magyarul.
– Jaj, de jó! – lelkendezett az anyuka – Beszélnek magyarul?
– Igen, Budapestről jöttünk.
Aztán beszélgettünk. Amikor megtudták, hogy milyen úton járunk, külön örültek. Mint kiderült, a hapsi – aki német, de egészen jól megtanult magyarul – egykor legyalogolt Donaueschingenből Mezőkeresztesre. A lányhoz. Na, ez a szerelem. Kiskocsiban húzta maga után a cuccát és hipp-hopp, 29 nap után már lent is volt.
– Nem tudjátok, milyen ünnep lesz holnap? – érdeklődtem.
– Ünnep? Semmilyen.
– Na ne. A recin is azt mondták hogy az lesz.
– Várjál! – csapott a fejére a nő – Ez nem Württenberg! Bajorországban vagyunk!
– Tényleg! És augusztus 15 az bajor nemzeti ünnep! – nézett rá a férje.
– Ja. Akkor most bepattansz a kocsiba és elrohansz a boltba bevásárolni.
Michael Mihály pedig már rohant is.

Utána még felajánlották, hogy van náluk bor, este üljünk össze bandázni. El kellett utasítanunk az ajánlatot. Este nagyon komoly tervezési munkánk volt, mindenképpen meg kellett csinálnunk és simán kijöhetett belőle az is, hogy extra korán kell kelnünk. Nem fért bele egy kései lefekvés.
Így is történt. A tervezésnek az lett a vége, hogy 5.30-as ébresztő, így este nyolckor már be is bújtunk a sátorba.

És holnap, a Nagy Nemzeti Bajor Ünnepen lesz a legbonyolultabb, legnehezebb napunk. Amelytől már akkor is tartottam, amikor még nem tudtam, hogy ünnepnap lesz.
Haza akarok menni.

Ja, a lényeg. A kempingben zenélő vécé van. Nem hülyéskedek. Valami zenés rádióadó van kihangosítva minden egyes fülkében. Meg úgy egyáltalán az egész vizes blokk, mintha a jövőben járnánk. Durván nagy a kontraszt a tegnapi kenuskemping lepukkadtságával. (Mellyel egyébként nem volt semmi baj, jól állt neki.)

Relive videó

Térkép

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *