Sörkolbászbringa a Duna mentén 03/15

Ulm
2019.08.12; hétfő

Távolság: 108 km.
Szint felfelé: 400 m.

Pár szó a távolságokról. Nem, nem terveztem 100 km fölötti távokat. Az elképzelés az volt, hogy napi 80-90 km közötti távolságokat megyünk. Jó. De hogyan határozom ezt meg? Hát például a Google Maps segítségével. Én naív nyári gyermek. Oké, azt mondom neki, hogy Sigmaringenből megyek Ulmba, kerékpárral. Mennyi lesz az út? Azt fogja mondani, hogy 83,5 km. Tökéletes, ugye? Csak éppen a Google Maps nem a Donauradweg bringaúton fog tervezni, hanem minden olyan úton, ahonnan nincs explicite letiltva a bringa. Így fog kijönni az, hogy az a 83,5 kilométer, az bizony 108, ha a bringaúton megyünk. Hát, nagyon nem mindegy.

Oké. Elböktem. De végre hétfő. Nyitva vannak a boltok, eltűnik a tömeg, be lehet ülni bármelyik útmenti hüttébe. El sem tudod képzelni, mekkora megkönnyebbülés ez.

Reggel esőre hajló idő, gyorsan összedobtuk a sátrat és átköltöztünk a mellettünk lévő hordónegyedbe. Nem tudom, ezt ki találta ki, de lakó, az nem volt bennük. Viszont a közösségi terüket remekül kihasználtuk. Ja, és volt konnektor is. Szemérmetlenül rádugtuk a hosszabbítót, benne az USB-elosztós töltőkkel, simán töltöttünk nyolc USB eszközt (+ dupla USB töltők) és négy ceruzaakksit.

Szóval végül jól sűltek el a dolgok. Az esti vihart megúsztuk a büfében, az éjszakai vihart a sátorban, reggel a vihar szünetében összecsomagoltunk, minden elektromos eszközt fullra töltöttünk. Mi kell még?

A kempingből kifelé bekapcsoltam a Goprót. Kitoltuk a bringákat a lezárt sorompó mellett. Nem volt hosszú idő, de pont közben merült le a kamera akksija. A francba. Akksicsere. Nem rövid idő. De nem tudtam befejezni. Hatalmas hasmenés kapott el, alig értem el a vécéig. Visszajöttem. Sóhaj. Akkor cseréljük már ki ezt az akksit. Erre Nej kapta fel szügyönlőttként a fejét és rohant el a klotyira. Azaz vedd észre, hogy ha nem merül le abban a durván fél percben a Gopró akksija, akkor mindketten a sigmaringen-i vár alatt szarjuk össze magunkat. Milyen apróságokon múlik a high life.

Ez is harcos nap volt. Az első nagyváros Riedlingen. (Nej nem győzött vigyorogni, hogy errefelé minden *lingen. Néha tényleg bájos nevek jönnek ki belőle.) Ide először csak benézni akartunk – az ősrégi favázas házak miatt – de rögtön olyan durva kaptatókat mászatott meg velünk az út, hogy utána már nem vacakoltunk, tovább kapaszkodtunk egy REWE boltba. (Az egyik legjobb. Ennél már csak az EDEKA jobb.) Sör, péksütik. Ha esetleg nem lenne kocsma a következő 25 kilométeren.

Rechtenstein. Valami olyasmi, mint Drakula idejében egy eldugott faluban a helyi fogadó. Szürke ég, délben már alkonyati sötétség. Nagyon taszító. De dél volt. És éhesek voltunk. És a fogadó elé ki volt kötve három bringa. Márpedig ha ide mások is bementek, akkor… valami csak lesz.
Odabent egy öreg mámi ténfergett a kocsmában. Akit megüthetett korábban a szél. Néhányszor. Csak németül beszélt. Valami érdekes tájszólásban. Nem bonyolítottam, amikor beléptem, közöltem: essen, trinken. Nem értette. Innentől képzeld el a kommunikációt. A másik asztalnál – az a bizonyos 3 bringa – félóra volt, mire tisztázták, ki mit kért és mennyi is a cech. Mindenki német volt. Nej szemérmetlenül röhögött. Kettőnk közül én vagyok a németes, ez a szopás rám várt. A kaját megkaptuk, semmi extra, mirelit krumpli, mirelit rántott hús, de az ár is ehhez illeszkedett, szóval rendben volt, a sör meg finom. Oké, fizessünk. Nos, ha nem lenne több évtizedes tapasztalatom a végtelenül hülye júzerekkel, akkor sikoltozva gyújtottam volna rá a fogadót a banyára és futottam volna be a közeli erdőbe, a még mindig égő fáklyával a kezemben. Két sör, két saláta, két rántott hús hasábkrumplival. Ugye, nem bonyolult? Háromszor futottunk neki, az öreg hölgy háromszor kezdett új számolócédulát. Én az étlap alapján olyan 30 euróra saccoltam, de amikor a nő a sokadik próbálkozásra közölte, hogy 21, csak legyintettem. Oké, legyen 25. Erre a mámi boldogan bólogatott. De most komolyan, a rokonai, az üzlettársai hogyan engedhetik, hogy ez a szemlátomást szélütött öreg hölgy ilyen munkát végezzen?
Mindenesetre bizarr élmény volt. Gondold el, egy kis falu, borult ég, szemetelő eső, nyomasztó épület, debil személyzet. Azon sem lepődtem volna meg, ha az oldalhelyiségben ketrecet és kemencét találtam volna.
De legalább ettünk valami szilárdat. Ne kérdezd, miből.

Indulás előtt ponyvázás. Eleredt az eső.

Aztán Ehingenben egy újabb bevásárlás. Mert közben beszlopáltuk a korábbi adagot.

Aki esetleg hasonló túrát tervez, annak érdemes megjegyezni, hogy innen, Ehingenből indul egy alternatív útvonal. Ez tulajdonképpen a Donauradweg alternatív útvonala, az én kalauzom konkrétan ezt is javasolja. Azt mondja, hogy innentől Ulmig meglehetősen uncsi az út, miközben a kerülő úton ott van a Blau völgye (a Duna mellékfolyója) illetve Blaubeurenben a Blautopf tengerszem a csodálatosan kék vizével. Ez mind szép és jó, de 10 kilométeres kerülő. Tekintve, hogy a távolság számunkra is váratlanul 83,5 kilométerről 108 kilométerre nőtt, a plusz 10 kilométert már nem vállaltuk be. Arról nem is beszélve, hogy a kemping nagyjából a bevezető bringaút mellett van, a kerülő út esetében viszont át kellett volna rágnunk magunkat Ulm néhány zűrös csomópontján.
De tudjál róla.

Klausztrofóbia. Lennie kell valami hasonlónak a sörtelenségre is. Amikor bringázol szántóföldek, kukoricások között, és 40 kilométeres távolságon belül nincs lakott település, te pedig bepánikolsz, hogy jézusom, ha bármi történik a bringával, akkor itt maradok a semmi közepén sör nélkül.

Az egész napból a trágyaszag maradt meg. Annyit mentünk mezőgazdasági területen. És persze folyamatosan murvás a kerékpárút. Semmi aszfalt.
Ja, meg a túl sok romantika. A kijelölt útvonal igyekszik téged a természetben tartani: szántóföldek, legelők, kukoricások, Duna-part. Nem hogy a települések szélét érintené, vagy gyorsan átmenne rajtuk, nem, durván elkerül minden települést. Azaz boltot, kocsmát. Komolyan, nagyon komoly tervezést igényel (Google Maps, search groceries), már csak az is, hogy élelemhez, neadjisten sörhöz jussunk.

És ne tudd meg, mennyire fura ez a világ. A boltok nagyjából felében nincs hideg sör. Nincs. Ki kell tapasztalni, hol van, hol nincs. Míg Magyarországon a legutolsó falusi CBA-ban is van 5-6 féle hideg sör a hűtőben, addig Németországban (Württenberg, Bayern) ünnep, ha egyáltalán találsz.

Nem tagadom, borzasztóan jól esett, amikor a kemping előtt benézve az ajtón, megláttam azt a középkorú, testes nőt, aki vigyorogva integetett, hogy gyertek be, fáradt lüke vándorok, csak rátok várunk. És tényleg. Pillanatok alatt lerendeztünk mindent (majdnem azt mondtam, hogy papíroztunk, de ilyesmiről szó sem volt), aztán amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a nő odaintett egy másik nőt – valami kuzint – aki szintén magyar volt, kíváncsian várva, hogy mit csinálunk. Mit csináltunk volna? Ahogy két magyar találkozik a világ végén.
– Helló.
– Helló.
– Van valami problémátok?
– Kösz, nincs. Elboldogulunk.
– Akkor jó.
A közönség szemlátomást elégedetlen volt a produkcióval. Aztán rájöttek, hogy ez a valódi produkció. Hogy két magyar találkozik 1000+ kilométerre Magyarországtól és igyekeznek a létező legrövidebb módon lezárni a kapcsolatot a másikkal. Mert ez olyan magyar.

Feltoltuk a sátrat. Berendeztük. A gondnok csajtól tudtuk, hogy ennyire későn már csak a belvárosban találunk boltot, így bringára pattantunk és beelőztük a holnap reggeli városlátogatást. A REWE ugyanis pont a Dóm mellett volt, az meg – a Dóm térrel együtt – az a rész, amelyet érdemes megnézni a városból.

Izé, nem tudom, mennyire jelent ez újdonságot számodra, de nem árt tudni, hogy az ulmi katedrális a világ legmagasabb keresztény temploma.

Visszaérkeztünk. Leültünk vacsorázni. Erre odajött mellénk egy srác.
– Tudok valamit segíteni?
– Hmmmpfffmmph? – néztem rá, egy fél zsemlével a számban.
– Szeretnék nektek segíteni.
Lenyeltem a fél zsemlét.
– Figyelj, nem tudom, ki vagy. Mi mindent elrendeztünk egy hölggyel. Nincs szükségünk semmilyen segítségre.
– Oké.
És elment.
Furán néztünk egymásra Nejjel. Ez mi volt?

Aztán telt az idő. A kemping lassan elszundikált. Mi szerencsére vettünk annyi sört, hogy sokáig tudtunk üldögélni a közösségi placcon. Meg egyébként is, leszakadt az ég és jobb volt napernyő alatt üldögélni, mint a sátorban hallgatni az eső dörömbölését.
Ekkor jelent meg az előző srác. És a történet határozottan bizarrá változott.
Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy a srác grúz. De arra meg ő nem számított, hogy olyan emberekkel fut össze, akik annyira ismerik Grúziát, mint mi. Mit mondjak? Percek alatt hangosan ordibáltunk egymással, majd a következő pillanatban harsányan veregettük egymás lapockáját. Minden kulcsszó – Szvaneti, Ushguli, Kazbegi – harsány orgazmust okozott a túloldalon. Ekkor már volt a fejemben – leginkább sör – a srác pedig teljesen belelkesült és veszettül nekiálltunk kommunikálni valami soha nem létező nyelven. Egyszerre beszéltünk németül, angolul és oroszul. És amíg egy németnél ez nem működik, két ilyen szerencsétlen náció esetében tökéletesen ment. Pontosan értettük a szavakat, hiába voltak egy mondaton belül különböző nyelvűek. Ki a fenét érdekelt? Meg akartuk értetni magunkat a másikkal. Nej egy idő után el is veszítette a fonalat, elment mosdani, majd aludni. Mi viszont egyre erősebben és egyre lelkesebben vetettük bele magunkat ebbe a nyelvi tohuvabohuba, na meg Grúzia (ugye tudod, Georgia) viszonyainak elemzésébe, aztán amikor átmentünk abba, hogy hogyan is mondják nálatok azt, hogy… és igen, nálatok meg hogyan mondják, szóval ekkor mondtam azt, hogy lassan el kellene mennünk aludni. Holnap megint 100 körüli kilométer vár ránk. Illetve a fene sem tudja.

Végül bedőltem a sátorba. Jócskán elfelejtve minden biztonsági beállítást, melyet még meg kellett volna tennem.

Relive videó

Térkép

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *