Öreg tárgyak

Ülök az íróasztalom mellett, hol vadul, hol elgondolkodva nyomkodom a billentyűket. Kemény munka ez.

Különösen úgy, hogy a macskák hol a teraszajtót kaparják, hol lefejelik a vizesedényüket.
Pedig már ismerhetnék a jeget.

Aztán amikor éppen elfüstölt az agyam, akkor csak nézek magam elé. Nézem a kultikus tárgyaimat. Az öreg Warszawa 223 modellemet, melyet egy krakkói játékboltban vadásztam le.

Az első autónk volt. Ezt annak fényében kell értékelni, hogy 1970 környékén még nem volt mindennapos, hogy egy családnak autója legyen. Nekünk, gyerekeknek, maga volt a csoda. Annyira friss cucc volt, hogy apám a haverjával közösen vette (egy családnak nem volt elég pénze rá) és mivel akkor még egyiküknek sem volt jogsija, sofőrt fogadtak hozzá.
Rengeteg élményünk kapcsolódik az autóhoz. Abból a misztikus, barna álomködös gyerekkorból.

Aztán rátéved a tekintetem a fém/műanyag garnélarákra.

Ezt a játékfigurát ajándékba kaptam a családomtól még Horvátországban. Tudni kell, hogy utálok mindenféle dolgot, aminek halíze van. Azaz a garnélát is. Ehhez képest 2006-ban olyan hülye szituációba keveredtem, hogy meg kellett ennem egy tállal. Nagy tállal. Idézem magamat:

“Elszántan letörtem az egyik fejét és bekaptam a maradékot. Annyira nem volt rossz, de jó sem. Fogyott hozzá a kenyér, istenesen. Egy idő után átnéztem Barnához, hogy ő mit csinál a dögökkel. Azóta tudom, hogy a lábát és a héját nem szabad megenni. Apró nüansz, hogy ekkor már jócskán túl voltam a felén. Végül elfogyott minden. Gyorsan rendeltem is egy sört a megrázkódtatásra. Kicsit úgy éreztem magam, mint a szűz lány, aki felett átvonult a második ukrán front: a szüzességemet is elvesztettem, és élvezni sem élveztem túlságosan.”

Aztán itt van a Parker tintásüvegem. Emlékeztet arra, amikor töltőtoll-mániákus voltam. A kedvenc – és egyedül megmaradt – Pelikan tollamat már csak ritka, mondhatni kultikus alkalmakkal veszem elő. Nem zavar, hogy mindig ki kell pucolnom – mert beszáradt -, fel kell szivattyúznom a tintát és pár perc múlva elrakom, mert elvégezte a dolgát, aztán persze legközelebb megint csak egy hónap múlva nyúlok hozzá.
Ez egy szertartás. Egy szép szertartás.

Az MVP papírnehezék már húzósabb dolog. Mint írtam korábban, az MVP programban nem maga a program fogott meg, hanem az a csapatmunka, amely Magyarországon a program mögött volt. Amint a csapatmunka megszűnt, nem is érdekelt különösebben, hogy a programból is kiestem. Magát a papírnehezéket is kényszerűségből fogtam be – van az asztalomon egy kicsi switch, ha nem súlyozom le, akkor a vezetékek felemelik a levegőbe – de már pár éve itt van, és a maga szikár makacsságával csak kiharcolta, hogy tudomást vegyek róla. Hogy valahogy viszonyuljak hozzá.

Ehhez képest az olasz országúti bringa még ifjú versenyző, de határozottan érzem, hogy kezd itt is kialakulni az érzelmi kötődés.

Egyszerű, mondhatni vacak kis tárgyakhoz.

Szóval nézem ezeket. Hagyom, hadd üresedjen ki az agyam, egyszerűen csak legeltetem a szememet a tárgyakon és hagyom, hogy elöntsön egy kellemes, jó érzés. Itthon vagyok, a kedves tárgyaim között.

Aztán eszembe jut, hogy ha meghalok, akkor a gyerekeim érezni fognak-e ebből valamit? Amikor megfogják ezeket a tárgyakat, felötlik-e bennük, hogy apjuknak időnként mekkora megnyugvást jelentett, hogy ezeket nézegette? El fogják-e rakni emlékbe, vagy egyszerűen csak beledobják a lomtalanító dobozba?
Valószínűleg az utóbbi, hiszen ezek nekik nem fognak mondani semmit. A jelentőségük velem együtt tűnik el.

2 thoughts on “Öreg tárgyak

  1. Nekem a dédim órája volt ilyen. Mikor meghalt, én csak azt kértem el a nagyitól, egy lengyelpiaci vacakot (talán te még érted, miért írtam egybe). Amikor véletlenül leesett és darabokra tört (szerintem alig kevesebb, mint húszéves volt akkor), átsírtam egy komplett estét miatta. Anyumék vettek egy másik órát nekem, de sose töltötte be egy óra sem azt az űrt a szívemben.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *