Mik vannak!

Tegnap este fél tizenegyig vártam a havat, nem jött. Elmentem aludni. Mára már megérkezett. Reggeli után felvettem a téli cuccot és irány az erdő. Imádok vastag, puha hóban erdőben sétálni, különösen úgy, hogy még esik.
Direkt ritkán járt ösvényeket választottam. Az egyik helyen annyira elgondolkoztam, hogy nem is figyeltem, merre járok. A lábaim maguktól vittek. Amikor felriadtam, döbbenten néztem körül: fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Ami mindenképpen ritka érzés, mert ebben az erdőben az összes fát névről ismerem. Mentem tovább. Jött egy keresztösvény. Elsőre nem ismertem fel, de kezdtem reménykedni. Ha az, amire gondolok, akkor jobbra 50 méter múlva lesz egy jellegzetes kereszteződés. Igen, volt.
Gyakorlatilag az történt, hogy visszajött a túlvilágról az egyik kedvenc ösvényem. Itt valamikor a teljes domboldalt kiirtották, az akácbozót mindent ellepett. Eltűntek, járhatatlanná váltak az ösvények. Egy maradt meg úgy-ahogy (télen járható, nyáron már nem), melyet néhányan igyekszünk karbantartani.
És most valaki kivágta, kifaragta a bozótosból azt a másik ösvényt is. Szűkebb lett, mint volt, kanyargósabb is, de járható. A lábaim pedig automatikusan mentek arra. Mint szokták évekkel ezelőtt.
Már érdemes volt felkelni.

~oOo~

Ez pedig egy kora reggeli hóember. Valaki más is nagyon várhatta már a havat. (Februárban hogy fogjuk már utálni.)