A macska szarik az egészre

Pontosítok, bár aki rendszeres olvasó, az már tudja: ilyenkor a ‘macska’ mindig Picúrt jelenti. A többi macska ugyanis normális lény, úgy viselkedik, ahogy elvárható tőlük, tudják, mit kaphatnak tőlünk, tudják, miket nem szabad csinálniuk, deal.

Na, Picúr nem.

Eleinte – éveken keresztül – élveztük. Hogy más. Hogy egyéniség. Hogy szórakoztat.
Csak hát… van, amikor az egyéniség túltolása egyfajta hübrisszé alakul át, és ilyenkor – macskaviszonylatban – a sors (értsd, én) mindent elkövet, hogy alaposan seggberúgja a macskát.

Az udvaron belül van egy apró kocsibeálló. Tényleg apró, éppenhogy befér az autó. Na, Picúr valamiért rágerjedt mindarra, ami itt található.

Az első, rendkívül bosszantó húzása az, hogy ha úgy parkolok be, hogy az első – kormányzott – kerék nem tökéletesen párhuzamosan áll, azaz akár csak egy picit is kifordul, akkor ezeken élesíti a karmait. Az udvar tele van fával. Tele van fából készült oszlopokkal, karókkal. Nem érdeklik. Csak az autógumi.
Magunk között szólva, nehéz nem arra gondolni, hogy ez a macska pontosan érti a helyzetet és tudatosan akar mindkettőnket meggyilkolni.

A második, kevésbé veszélyes, de annál bosszantóbb húzása az, hogy… finomkodhatnék, de az nem én lennék… szóval masszívan körbefossa az autót. De úgy, hogy egybefüggő fostenger veszi körbe a placcot, rafináltan beleolvadva az avarba. Egyszerűen képtelenség úgy be- illetve kiszállni, hogy ne lépjél bele.
Tudod, hogy érkezek haza? Naggggyon óvatosan kiszállok az autóból, bezárom, behúzom a garázsajtót (már ha a vakondtúrások engedik, mert ez a rohadék sztahanovista vakond nem bír nyugodni), aztán óvatosan, folyamatosan a lábam elé nézve belépkedek a bejárati ajtóig, felkapcsolom a világítást, megnézem a cipőim talpát, és igen, hiába óvatoskodtam, ott figyel az a barna szmörtyi a bakancsom rovátkái között, káromkodok, még odakint leveszem a bakancsokat, úgy, ahogy vagyok, kabátostól felmegyek az emeleti fürdőszobába, a bakancsokat bedobom a kádba, nekivetkőzök, zuhannyal, körömkefével, késsel megpucolom a bakancs talpát, majd Domesztosszal megpucolom a kést, meg a körömkefét, utána kimosom a kádat, majd összeszedem a szanaszét dobált ruhákat a lakásban..
És csak ekkor érzem úgy, hogy hazaérkeztem.

Nem mondom azt, hogy lenne szívem agyonütni. De ha egyszer nem jönne haza, már nem ejtenék könnyeket érte.

De ez a dög annyira óvatos, hogy minket is túl fog élni.

Rég volt már sportóra

Haladunk. A múltkor sikerült rendbetennem a misztikusan lebutult gépemet, most pedig rendeztem a sportóra viszonyát a mobiltelefonnal.

Ez is úgy indult, ahogy szokott: új Android érkezett a telcsire. A 9-es.

Megjegyzem, rögtön az elején felbosszantott. A Google megint kirakta a nyitólapra azt a ronda keresőcsíkot, de most nem is lehet eltávolítani. Akárhányszor előveszem a telcsit, rögtön azt az ocsmányságot látom és elküldöm a Google-t a kurva anyjába. Hogy ez miért jó nekik, nem tudom.

Na mindegy, felment a Pie. És egyből meg is halt a szinkron a sportórámmal. Minden más alkalmazás kibírta, a Garmin nem. Miért is nem lepődtem meg? Az óra azt mutatta, hogy kapcsolódva van, a Garmin Connect a mobilon meg azt, hogy nem. Innentől elkövettem minden vudu varázslatot: újraindítottam mind a két eszközt, ki-bekapcsolgattam a bluetooth-t, töröltem az órát az applikációból, újratelepítettem az app-ot, leszedtem egy direkt a Garmin órák számra készült, kapcsolódási hibákat javító alkalmazást (miért nem lepődtem meg, hogy ilyen is van), semmi nem segített. Az USB kábellel csatlakozott ugyan a számítógéphez, de az meg kontakthibás, hol működött, hol nem.
Pár nap kinlódás után feladtam. Írtam a Garmin supportnak.

Ez is vicces volt. Jelezték, hogy a levelekre 3-4 nap múlva válaszolnak, ha gyorsabb segítség kell, akkor ott van a chat. Megnéztem. Ki volt kapcsolva.

Három nap múlva jött is a válasz. Azt kérdezték, hogy próbáltam-e már kikapcsolni majd bekapcsolni? Meg ilyesmik. Írtam is egy maró stílusú levelet, tele szarkazmussal, de elküldés előtt még eszembe jutott valami. Nejnek pont ugyanilyen Android One telefonja van, időközben ő is megkapta a 9-es verziót, nézzük már meg, hogy egyáltalán bluetooth szinten látja-e az órámat? (Mert az enyém még úgy sem.)
Na, itt jött a döbbenet. Látta.
Azaz a telefonnal van baj. Konkrétan az enyémmel. Mit csinálhatott vele az upgrade? Amit Nej telefonjával nem?

Nem húzom az időt, végül meglett a bűnös. A Bluetooth menüpont alatt van egy olyan, hogy ‘Previously connected devices’. Ide ragadt be az óra, méghozzá valószínűleg rossz beállításokkal. Olyanokkal, amelyekkel nem tudott konnektálni, de az elmentett profil megakadályozta az applikációt, hogy újra felvegye az órát.

Azaz nincs itt semmi látnivaló, tessék mindenkinek továbbhaladni. A Garmin szokás szerint szart gyártott szoftver helyett. Mert valamitől csak tönkrement az óra korábbi bluetooth profilja, aztán amikor eltávolítottam az órát az alkalmazásból, csak nem törölte ki a régi bluetooth profilt. Aztán pedig csak annyit közölt, hogy ‘Pairing failed’. Azt, hogy miért, azt nem.

Viszont oszlik a ház felett a fekete felhő. Csak hát nem ilyesmikkel akarom elcseszni azt a kevés szabadidőmet, ami van.

Vágás

Egy viszonylag ritkán tárgyalt része ennek a videóvágási folyamatnak az, amikor átnézed a nyersanyagot. És káromkodsz. Mert a nyersanyagnak soha, de soha nem lesz köze ez eredeti élményhez. Mert valahogy pont azok az élmények maradtak le, amelyek a fejedben megmaradtak. Meg egyáltalán, a kamerák… az összes technikai hátrányaikkal. Azt hitted, felvetted. Aztán a vágás előtti átnézéskor derül ki, hogy ádehogy. Nem azt vette. Nem akkor. Nem oda fókuszált. Éppen akkor forogtál, amikor nem kellett volna.

Mental note: fejkamerával soha, de komolyan, soha nem forgolódunk.

Kurvára kevéssé vigasztal, hogy az előző évi felszerelést idénre teljesen lecserélted. Amikor egy év múlva újból átnézed az éves termést, ugyanazt fogod látni: vagy te cseszted el, vagy a kamera. De valaki biztosan.

Nyilván a felvételek megismételhetetlenek. Neked viszont abból kell dolgoznod, ami van.
Aztán lesz, ami lesz.

30 év

Szombaton házibuliban voltunk, ezeréves haverokkal.

A szabadtéri kemence mellett álldogálltunk.
– Attila, kérsz pálinkát? – kiáltottak le a teraszról.
– Köszönöm, most nem.
– Tudod – fordultam Attilához – Ha a 30 évvel ezelőtti éned egy pillanatra képes lett volna a jövőbe nézni, most szúrta volna tökön magát.
– He-he.

Beszélgettünk tovább. Nej kötetlenül megjegyezte, hogy múlt héten rúgta ki a személyi edzőjét és ment át egy másikhoz.

– Tudod – fordultam hozzá – Ha a 30 évvel ezelőtti éned…
– Szerintem fogdd be.

Aztán már este felé, a kocsmában álldogáltunk a pultnál.
– Mit is iszol? – kérdezte Attila.
– Szódavizet. Tudod, én vagyok a sofőr.
– Meghívhatlak egy szódavízre?
– Meg.
Odafordult a pulthoz, majd lassan viosszafordult.
– Tudod József, ha a 30 évvel ezelőtti éned…
– Te is fogdd be.