Month: June 2015

Gubbasztva
2015.05.29; péntek

Elkeserítő reggel. Nyolckor keltünk, hátha… egy pillanatra éppen el is ült a vihar… de hamarosan újrakezdte. Felnéztünk a hegyre és látszott, hogy van ott még bőven utánpótlás. Legalább a szomszéd pékségbe átszaladtam a szünetben, hogy reggelizni tudjunk. Aztán hiába bíztunk a csodában. Az eső ugyan lassacskán elállt, de a viharos szél maradt és valami olyan vastag sötétszürke felhő ült rá a tájra, hogy az embernek élni sem maradt kedve.

Gondoltuk, várunk délig. Aztán délben bontottam egy üveg bort, miszerint részemről ennyi a vezetésnek. Az összes hegyet körben felhősapka fedte.

Pár szó a szigetről. Amíg nem jársz ilyen helyeken, el sem tudod képzelni. Ez a pici sziget igen erősen tolonghatott, amikor a Teremtő a hegyeket osztogatta. Annyit spájzolt be belőlük, hogy alig férnek el a szigeten. Sík terep csak akkor keletkezett, ha véletlenül két, nagyjából egyforma magas hegy került egymás mellé. A lényeg, hogy a szigeten akárhová is mennénk, az élmény kimagasló része a panoráma. A falvak, a tenger, a környező szigetek, Törökország… ez nemhogy mind kell az élményhez, hanem ez a lényeg. Kis falvat, templomot sok helyen lehet látni a világban, de egy szikla tetején lévőt körbejárni és közben elveszni a tökéletes panorámában, azt nem mindig. Na, most ez a komponens esett ki. Már a kőbányát sem láttuk lentről, pedig az út még afölé ment később. Semmi értelme nem volt elindulni csavarogni. Fürödni meg… viccelsz?
Az állandóan meleg, kiszámítható időjárású Számosz, az.

És ez ment egész nap. Egy idő után valamennyi napsugár utat talált magának, de végig mindenhol köd és felhő. Meg durván viharos szél. Amely fura módon nem vitte el a felhőket. A nyolc napból ekkor már csak négy volt hátra, plusz egy az utazásé. És még egy rövid kiránduláson, egy röpke strandoláson kívül nem csináltunk semmit. Rosszkedvűen üldögéltünk a bezárt lakásban és hallgattuk a szélvihar vijjogását.

Ja, estefelé azért átmentünk vacsorázni a Vödörbe. Elég groteszkre sikerült. Rajtunk kívül nem volt vendég. (Amennyire lógott a vihar lába, mi is csak azért mertünk átmenni, mert közel laktunk.) A pacák/séf/tulaj boldogan odaült mellénk. Mi sem siettünk. Beszélt az étterméről, a filozófiájáról. Aztán rendeltünk. A lányok grillezett tintahalat, krumplival és salátával, én meg egy muszakát. A pacák bólintott, bement a konyhába. Majd kijött, felült a motorjára és elpályázott. Csak néztünk egymásra. Egyedül vagyunk? Miénk az étterem? Aztán negyedóra múlva visszajött, kezében egy átlátszó szatyor. Benne paradicsom, paprika, hagyma és fagyasztott krumpli. Nagyon nehezen bírtuk ki, hogy ne akkor törjön ki belőlünk a röhögés, amikor elment mellettünk. Azért, ez… ez az igazi készletgazdálkodás. Nincs vendég? Akkor nincs alapanyag. Van vendég? Akkor veszünk a boltban egy adagot. És még friss is lesz.
Indulás előtt megnéztem a helyet a Tripadvisor-on. Egy bejegyzést találtam, azt írták róla, hogy a kaja finom, de a higiénia nem az erőssége. Meg állandóan ott ólálkodik az asztalok között egy girhes macska. Jelentem, a macska még megvan.

Mármint azoknak, akik nem vették észre, hogy a fejlécben megjelent egy új menüpont, Utazások névvel. Régóta dédelgetett elképzelésem valósult meg ezzel. Egyszerűen nem lehetett egy kattintással elérni mondjuk a 2014-es firenzei útról írt beszámolókat: az Utazás kategória nagyon sok cikkre mutatott, a keresésénél meg tudni kellett, milyen agyament címet is adtam anno, és akkor még ott volt a megfelelő keresési kifejezés megtalálása, hogy csak azokat az írásokat adja fel, melyek érintettek. Erre most már nincs szükség, az oldalon időrendi sorrendben szerepel 2004 óta az összes nagyobb utazás elérhetősége.
Extra bónusz, hogy melléjük rendeztem a már vállalható utazási videókat is. Nem hittem volna, hogy ezzel fogok többet kinlódni. A Youtube ugyanis menetközben – szerzői jogi bűnelkövetés miatt – néhány videó alól kivágta a hangsávot, melyek ezek után élvezhetetlenné váltak. Átraktam a DailyMotion-ra. (Kifejezetten szimpatikus oldal, simán elképzelhető, hogy innentől inkább oda fogok dolgozni.) Viszont volt olyan videó, mely a DM-nek is keresztbeakadt a torkán, ezt jobb híján felraktam az IndaVideóra. Ők már nem szarakodtak. Színezte a munkát, hogy volt olyan videó, mely még az itthoni szerveren sem volt meg (valahol elsikkadt a másolásoknál), a Youtube-on meg csak hang nélkül ment (így is lehetett csak letölteni), ezt újra le kellett gyártanom. Egy olyan programmal, melyet már leszedtem a gépemről. Elvoltam. De most már minden rendben, egy helyen van minden fontos, utazással kapcsolatos anyag. (Még át kell vezetnem az egyes írásokon a videók linkjét, de ez ráér. Úgysem olvassa senki a régi anyagokat.)

Szóval, ennyi. Kellemes médiafogyasztást.

Potami
2015.05.28; csütörtök

Reggel még szemetelt az eső. Szabad volt neki, a legfrissebb időjárásjelentés szerint ennyi, és utána kánikula lesz a héten. Nem bántam, hogy ennyire megszelidült az előrejelzés. Ettől függetlenül nem volt olyan erősen sütő nap, felhők is vonulgattak fel-alá, tehát mára tettük át a hegymászást, persze fürdéssel is egybekötve. Azaz Potami, a vízesés túrával, illetve a Seitani öböllel.

Kényelmes reggeli, bolt, kávézó. Egy böszme nagy hegy, a Kermi, itt lakik mellettünk, olyasmi, mint a Szent Illés Orebicsben, csak az éppenhogy volt 1000 méter, ez meg 1400. Szóval durván nagy.

A csúcsa felhőben, nem túl biztató. De hiszünk a meteorológiában. Még.

Amire a legmodernebb technika sem képes: megmutatni a térképen, műhold felvételeken a valóságos háromdimenziós viszonyokat. A felkészülés három napjában annyit térképészkedtem, hogy gyakorlatilag bemagoltam a sziget összes útját, a településekkel. Nem ért semmit. A szomszéd falu tényleg itt van pár kilométerre. Ja. Csak éppen 5-600 méterrel magasabban. Felfelé meg egy szamarakra méretezett szűk út visz. Meglátsz egy cefet magas szikla tetején egy kápolnát és azt mondod, hogy minden elismerésed az építőké, aztán kiderül, hogy van fönt egy alulról nem látható falu, melyhez képest a kápolna egy kicsit még lejjebb is van.
Pont ilyen volt Marathokampos is. Csak mész, mész felfelé, a hármas sebesség már csak valami ritka csoda, aztán indul az élmény. Már ha Igo navigál. Létezik falut elkerülő út, majdnem azt mondtam, hogy körgyűrű, de ez most vicc akart lenni, szóval egy olyan út, ahol azért elfér egymás mellett két autó és kikerüli a települést. Igo hanyagul nem vett róla tudomást és simán bevitt a faluba. Elborzadva néztünk a szűk főútról nyíló még szűkebb utcákra.

Ilyen volt a kilátás Marathokamposzból.

Karlovassi egy viszonylag nagy település, de minket nem érdekelt. Pár kilométerre tőle van Potami, ahol végre lehet hegyet mászni. De fürödni is. Az út egy ideig megy, de a Potami beach után megszűnik. Mi még kezdők voltunk, megijedtünk a földúttól. A mögöttünk jövő autó is megállt. Ránk tapadtak, mert úgy néztünk ki, mint akik tudják az utat, pedig csak Igo diktált. Szintén bérelt autó, turistákkal. Aztán egyszer egy kisterepjáró elszáguldott mellettünk. Én meg utána. Ha Geodo1 felment itt – érzésre ugyanezzel az autóval – akkor mi is felmegyünk. A csajok diszkréten sikoltoztak.
Murvás, árkokkal szabdalt, meredek, köves földút. Egy ezer köbcentis városi kisautóval. Három, jól megtermett emberrel. Ahol tartani kellett a lendületet, ha nem akartunk az öbölig visszacsúszni. Élveztem. A kettes sebességnél már csujjogattam. Hogy száguldunk.
Aztán megtaláltuk a terepjárót, meg egy fűcsomók közé rejtett táblát: Seitani beach. Oké, innen gyalog. A part valahol a mélyben, de erre számítottunk.

A csajok átöltöztek fürdőruciba, én maradtam a túranadrágban. Úgy döntöttem, kihagyom a fürdést, nem akarok megfázni. (O tempora, o mores. Korábban a 15 fokos vízbe már rohantam befelé, de most még elég korai emlék a majdnem féléves betegeskedés.) A terepjárós német pár (nagyjából korombeliek) valamivel előttünk ereszkedett lefelé. Egy tisztáson (onnan tudtuk, hogy tisztás, mert ez csak 30 fokos lejtő volt), megálltunk fényképezni, erre jöttek vissza a németek, hogy arra nincs tovább út. Némi keresgélés után az egyik kövön találtam egy narancssárga nyilat, majd később egy másikat. Hohó, itt van az út! Egyesült a két csapat és mentünk a nyíl után. Amíg volt. De akkor már nem volt kedvünk visszafordulni a cefettül meredek, sziklákból/gyökerekből álló ösvényen. Szószerint tökön-paszulyon keresztül, de végül megérkeztünk. Valahová. Végülis, öböl, az volt. Tulajdonképpen csak öt méter választott el tőle. Függőlegesen. Álltunk a szikla tetején és látszott, hogy a partra csak ezen keresztül lehet lemenni. A németek udvariasan elbúcsúztak és visszamenekültek a kocsijukhoz. Én viszont szikláktól nem szoktam megijedni és ebből lányom is megörökelhetett valamit, mert bátran nekiindult. A végén még Nejt is leimádkoztuk valahogy. Ott voltunk hát. Nekem némileg gyanús volt, az öböl még Mikro Seitani-nak is kicsi volt, de tény, öböl volt, apró kavicsos, márvány sziklatömbökkel, szóval hangulata, az volt.

Még a napocska is magára talált. És rajtunk kívül sehol senki, miénk volt az egész. A csajok úszkáltak, élvezték a fürdést, én meg a csendet, a tájat, a hangulatot. Meg toltam a fényképeket.

Útvonalak:

• Karlovassi – Potami, ahol letettük az autót (Wikiloc, autó)
• Potami vízesések – Kampos szállás (Wikiloc, autó)
• Az autótól az öböl (Endomondo, gyalog)
• Potami vízesések (Endomondo, gyalog)

Utólag, már a track áttanulmányozása után, látszott, hogy közünk nem volt egyik Seitani öbölhöz sem. Kettő van belőlük, a Megalo Seitani és a Mikro Seitani. A mi kis privát öblünk még a Mikro-nál is jóval kisebb volt. De a miénk volt, márvány sziklákból állt a partja, mi kellett volna még? Viszont ha ránézel az első Endomondo track-re (válts át satellite nézetre és nagyítsd ki), rövid görgetés után magad is megtalálhatod dél-nyugatra a két öblöt. Valószínűleg ott rontottuk el, hogy elhittük a németeknek, miszerint arra, amere elindultak, tényleg elfogyott az út. Utána meg mindenkit elterelt az a sziklára festett narancssárga nyíl.

Innen felcaplattunk a meredeken, aztán a következő célpont a potami vízesések. Ez szerencsére rendesen ki volt táblázva, az ösvény is látványos volt, na meg az elején tényleg ott figyelt az az öreg templom. El sem lehetett téveszteni.

Bár vízesést nem láttunk. De legalább tudjuk, miért nem. Kellemes erdei úton iparkodtunk felfelé egy patak mellett. Többször is kereszteztük, ágakból rakott hidakon. Ezek nekem annyira megtetszettek, hogy majdnem annyi fényképet készítettem róluk, amennyit Nej Arizónában kaktuszokról.

Aztán egyszer csak elfogyott az ösvény. Egy picike tóban. Két irányban lehetett folytatni. Az igazán kemények belementek a tóba, majd a derékig érő jeges vízben felmentek a sziklahasadékban a vízesésig. Voltak ilyenek. Félve írom le, hogy emberek, mert ez még a német tipusúaknak is komoly kihívást jelentett. A víz olyan 15 fokos lehetett, a nap éppen felhők mögé bújt, mi pedig sűrű fák alatt voltunk. Nem kívántuk. A másik út pedig, hát… tulajdonképpen lépcső volt. De milyen? Gondolom, egyszer kizavarták ide Szpiroszt, meg Jorgoszt, hátukon egy rakat deszkával, zsebükben néhány kiló szöggel, aztán rájuk bízták, hogy csináljanak valamit, amin fel lehet menni a szikla tetejére.
Csináltak. Valamit.

És amikor felmásztunk ezen az abszurd lépcsőn, a szikla tetején egy taverna fogadott. Mi más. Meg sörök. Dóra itt találkozott először a Mythos nevűvel. Szerelem lett, első látásra.

Sokáig üldögéltünk. Tíz percenként hoztak kóstolót, bemutatva, milyen jól főznek, és tényleg, de mi aznapra már a Kék Vödört céloztuk be, így kihagytuk odafent a kaját. Bocs, srácok.
Innen még le lehetett volna menni a vízeséshez, de elgondolkodtunk. Feljöttünk egy igen magas sziklára. Lemegyünk a túloldalán a vízeséshez, mely értelemszerűen az alján van, hiszen akik a vízben mentek, nagyjából szintben voltak. Utána – mivel a vizi utat még mindig nem szerettük meg – megint visszamászunk a sziklára és csak utána le a szedett-vedett lépcsőn. Na, ennyit már nem ért a vízesés. Majd legközelebb kétszer megnézzük a Szalajkában.

Négy óra körül értünk haza. Zuhany, lazítás. Hatkor megyünk vacsizni. Ja. Ötkor a személyzet nekiállt mindent beszedni az udvarról. Nekem akkor lett gyanús, amikor elkezdték többen a márványasztalt is berángatni. Mi lesz itt? Kisétáltam, megnéztem. Azannya. Mármint miinden viharok azanyja. Az jött a hegy tetejéről. Kermi, az. Megjött a beigért, majd később letagadott vihar. (Ha Kermiből jössz, ne kerülj mielénk.) Bocs.

És ez is lett. Pár perc múlva lecsapott a vihar és nem is hagyta abba másnap délutánig. A meteorológia szerint éppen sütött a nap. Végülis, valahol igazuk volt, a nap nem lett lekapcsolva. Csak a viharfelhők közénk ékelődtek. A lakásba szorulva borozgattunk, beszélgettünk este tízig. Görög mítoszokkal (nem a sörrel) elég jól feltöltöttem magamat, tudtam miről mesélni, de azért érződött, hogy nem ez az igazi. A tegnapi 14 órás alvás még érthető volt, de a mai 10 már pazarlás.

Utóirat: Én itt végig Kerminek neveztem a hegyet és csak itthon láttam, hogy a valódi neve Kerki. De nem volt szívem kitörölni a szójátékokat. Gonosz vagyok.

Érkezés Számoszra
2015.05.27; szerda

Hajnali ötkor ébresztő. Igen, két óra alvás. Reggelire retzina. Gyakorlatilag aznaposan. Az utcában apatikus részeg gajdol. Nem én.
A buszmegállóban nyitvatartó kávézó. Hajnali negyed hétkor. Első adag kávé. Az a pohárfelmarós eszpresszó. Rekordidő alatt értünk ki a reptérre. Mit fogunk itt csinálni három órán keresztül? Például kávét inni. Elvégre nekem délben már vezetnem kell. Jókor jut eszembe.

A repülőgépen kábé 15 ember. Ennyit a gyorsan elfogyó olcsó jegyekről, meg a fapados árazó algoritmusról.

Számosz repülőtér. Olyan nyíregyházakülső. Egy kihalt hétköznap délben. A nap ezerrel süt, a szél unottan kavarja az árnyéktalan verőfényben a port. Ember sehol. Sajnos Intercar iroda sem. Bejártam a parkolókat, hátha találok valami utalást, de semmi. Benéztem a Hertz-hez, közölték, hogy az Intercar-nak nincs irodája, a megrendelt időpontra majd hozzák a kocsit. Ajjaj. A biztonság kedvéért 12.00-t adtam meg. Most meg 11.20 van. Várunk. Negyedóránként megjelenik egy statiszta és végigmegy az épület előtt. Egy hapi le akarja adni nekem a kocsiját, mert a kezemben szorongatott papírlap alapján azt hiszi, én vagyok az Intercar. Újból elmegy a negyedórás hapi előttünk. Majd szétvet az izgalom.

– Legkésőbb negyed egykor csörögj rá! – figyelmeztetnek a csajok.

12.10-nél nem bírtam tovább.

– Helló! Petrényi József vagyok.
– Igen.
– Béreltem Önöktől egy autót.
– Igen.
– 12.15 van.
– Igen.
– 12.00-kor kellett volna átvennünk. Itt ücsörgünk a reptéren.
– Igen!?
– Igen.
– Jaj, öt perc és ott vagyok.

Én meg csak néztem hülyén. Egy órája üldögéltünk a semmi közepén. Ha nem csörgök rá, lehet, hogy még ma is ott ülünk. Ízelítő a görög tempóból. Aztán kiderült, hogy a kocsi már rég ki volt készítve a parkolóba, a csajszi csak a kulcsot hozta le.

– Izé, van egy kis problémánk. A gépünk 8.30-kor indul vissza, Önöknél meg 8.00 után lehet az autót leadni. Kicsit húzós lesz.
– Nem probléma, hagyják csak itt. Tegyék be a kulcsot a gumiszőnyeg alá.

Ennyi. Semmi sérülésvizsgálat, körbefényképezés, feltételezték, hogy ugyanannyi benzint hagyok benne, mint amennyivel felvettem. Ellopni meg egy ilyen kis szigeten ki lopná el?

Kijegyzeteltem egy boltot Pithagorióban. Nem volt ott. Pontosabban, lehet, hogy pár ezer évvel ezelőtt volt ott bolt, de jelenleg már csak egy ásatási terület foglalja a helyet. Sebaj, 20 kilométer a főváros, ott már válogathatunk a bevásárlóközpontok között. Ki is jegyzeteltem egy Lidl-t. Remélhetőleg nem csak sajátmárkás.

Aztán ízelítő a terepből. 40 kilométer. 80 perc. A sziget főútján. Pezsgős ünnep volt, ha negyedikbe tudtam felváltani. Később ez csak durvább lett. Másnap már a harmadik sebességnél is ujjongtam.

Igo bemelegített. A fővárosból (Samos/Vathy) a második legnagyobb városba, Karlovassiba szerinte a leggyorsabb út szamárösvényeken keresztül vezet. Szerencsére időben kapcsoltam, de így is meglátogattunk olyan eldugott falvakat, melyek nem voltak tervben.

Szállás. Elméletileg dedikált saját parkoló. Az nincs, csak papíron. Tengerpart 50 méterre, az speciel van. Csak éppen építkeznek a ház előtt, így feltúrt föld, markoló, betonalap, égnek meredő vasrudak, álcaháló kerítés. A tengerhez persze így is le lehet menni, csak hát a látvány nem mindegy. A házinéni végtelenül kedves és az apartman is nagyobb, mint amire számítottunk. Igaz, mi már nem kaptunk bort és Pithagorász poharat (ez utóbbi később megjött), de ettől még jó a hely. Eltekintve a fürdőszobától, ahol nem túl acélos a vízsugár és nem lehet papírt lehúzni a klotyin, de van naponta takarítás és időnként a tálaló tálca feltöltése. (Dzsem, kávésütemény, cukorka, nescafe, teafilter meg ilyenek.) Az apartman kinézete, felszereltsége tökéletes. Összességében egy szavunk nem lehet, az építkezésről nem tehetnek, a tenger tényleg közel van és mindez fejenként 15 euró/nap. Júniusban. Ez úgy nagyjából a répáshutai kempingfaház árszínvonala.

Szóval megérkeztünk. Kellemes meglepetések: a szomszédban pékség és kávézó, mellette jól felszerelt bolt. Helyi borokkal. Feleslegesen aggódtunk a repülőtéren, meg a Lidl-ben. Egy nagy felfedezés: mindenhol van konzerv dolmades. Nálam ez önmagában főétel, fehér borral lekísérve isteni. Megtaláltuk a Kék Vödröt is. Vendég nélkül pangott.

Első nap nem is húztam sokáig. Séta a környéken, bolt, ebéd vacsora, aztán este hatkor ágy. Volt mit bepótolnom.

Szaloniki
2015.05.26; kedd

A repülőtéren nem volt semmi különös. Nejnél becsipogott a fémdetektor, odaszóltam neki, hogy jó volt veled, kár, hogy vége, de aztán csak átengedték. A repülés sima, időben érkeztünk. Jött a szállás levadászása. Nem voltam teljesen nyugodt. Az eredeti foglalásban az szerepelt, hogy még a foglalás hetében utaljak át előleget, az érkezés előtt pedig utaljak kauciót, amit meg is csináltam volna, ha adnak egy bankszámlaszámot vagy egy Paypal accountot. De nem adtak. Írtam a hölgynek (ez egyébként is kötelező), de nem válaszolt. Közben kiderült, hogy a szállás oldalán a térképre rakott elhelyezkedés nem jó (bakker, véletlenül vettem észre, pedig már felvittem a rossz koordinátákat az összes GPS-be), és azt is kiszúrtam, hogy a visszaigazoló levél nem abba az apartmanba szól, melyet lefoglaltam. Így azért elég necces. Azon sem lepődtem volna meg, ha a megadott telefonszámon senki nem vette volna fel a készüléket. De néhány idegölő kicsengés után felvette. Mondtam, ki vagyok, mit akarok… erre jött némi sápítozás. Hol vagyok? Repülőtér. Oké. Két óra múlva találkozzunk az apartmannál, addigra kitakarítja. Mi meg igyunk addig valahol kávét.
Végülis… elmegy. 78-as busz, jó háromnegyedórás zötyögés, kaja egy utcai árusnál, kávé. Megkerestük az apartmant. Volt még egy fél óránk. Nézelődtünk. Nem mondanám, hogy bizalomgerjesztően nézett ki a környék, ez valami használtbútor bazár lehetett, az egész utcácska tele volt kipakolt öreg, itt-ott romos bútorokkal, meg a kupacokon üldögélő, gyanakvóan méregető eladókkal. Mint egy pesti lomtalanítás. A csajszi negyed hat körül futott be, karján egy kétéves forma gyerekkel. Igen, még csak most kezdi el a takarítást. Igyunk egy kávét. Ja, már ittunk. Akkor igyunk még egyet. Ezt ő fizeti.
Aztán elkezdtünk felelőst keresni.
– Miért nem írt levelet? – kérdezte – Kellett volna.
– Írtam.
– Tényleg?
– Igen. Csak maga nem válaszolt.
– Hmm. Értem. De miért nem írt levelet, amikor kellett volna?
– Hjaj – sóhajtottam. A zsebemben volt a Lumia telcsim, elővettem, de azon már pont nem volt rajta ez a levél. Letettem a táskámat, nekiálltam kitúrni a Samsungot, de a nő legyintett. Oké, elhiszi.
Elmentünk kávézni. Olyan félóra múlva megjelent a hölgy. Készen van. Sétáltunk a szállás felé.
– Miért nem írt levelet? – vetette fel társalágási stílusban – Kellett volna.
– Írtam, de maga nem válaszolt.
– Oké. De miért nem írt levelet?
Hjaj. Táska le, telefonkeresés. A nő legyintett. Elhiszi. Csajok hátul röhögtek.
Aztán odafent fény derült az egyik titokra. Két apartmant üzemeltetnek, közvetlenül egymás mellett, ezért nem stimmeltek a nevek. Mi a Barokk nevűt kértük, de az ArtDeco nevűt kaptuk. (Emlékszel, ugye, használtbútor bazár.) Gyakorlatilag mindegy volt: érzéketlenek vagyunk a bútorművészeti stílusokra.
A csajszi nekiállt az erkélyről mutogatni, mi merre van. Legyintettem. Ezt én is tudom. Akár koordinátákkal is.
Egy dolgot viszont nem tudtam. Sok helyen írták, hogy Szalonikiben éjszaka nagy élet van, de nem igazán írták le, hogy hol.
– Nem tudja hol van Szalonikben az igazi éjszakai élet? – kérdeztem rá.
– De, tudom. Itt, a belső udvarban.
Hoppá. De legalább nem kell messzire mennünk. (Bit Bazaar, azaz ócskapiac.)
Aztán a szállásadó hölgy elpályázott, leszaladtunk a közeli boltba és dőzsöltünk. Feta sajt, házikolbász, dolmades (pontosabban dolmadakia, mert nem volt benne hús), olajbogyó, friss kenyér, rozé, retzina. Besötétedésig ettünk, ezzel egyben megoldva azt is, hogy ne kelljen kétszer körbejárni a belvárost. Maradt a Szaloniki by night.

A szállás gyakorlatilag az Old Agora mellett volt, lesétáltunk az Archimédész utcán az Arkhimédész térig, a parton a Fehér Toronyig, onnan kis utcákban a Rondóig, további kis utcákban a katedrálisig, az meg már majdnem az Old Agora. Sajnos Szaloniki nagyjából ennyi, mármint idegenforgalmi szempontból.

A séta útvonala (Endomondo, gyalog).

Élet viszont volt rendesen, ahhoz képest, hogy csak sima hétköznap volt, mindenfelé asztalokat raktak ki és pezsgett a levegő. Rohangáló fiatalok, elszórva gitáros alakok, némi közönséggel, kutyák, macskák.

A tengerparton láttunk egy mattfekete Lamborghini kabriót. Se ilyen színben, se ilyen formában nem láttam még Lambót, egyszerűen lemeredtem.
– Még a végén leborulsz előtte – jegyezte meg Nej.
– Leborulni? Ennek még birkát is áldoznék!

Aztán szerencsére találtunk éjjelnappali boltot is, ahol pótoltuk a retzinakészletünket. Délután vettünk ugyan három (fél literes) üveggel, mondván, hogy kettő elfogy este, egy meg az én reggeli italom lesz, de csak eltűnt a vacsoránál mind a három, ráadásul a séta során mindenki megszomjazott, szóval vettünk még hármat. Nej cipelte, kedvesen zörgött mögöttünk. Nem volt feltűnő. Legalábbis abban a közegben. (Ahogy te zörögsz, nem zörög úgy senki.)

Felmentünk, kiültünk az erkélyre. Ekkor azért már hallottuk, hogy tényleg az udvarunkban tetőzik az éjszakai élet. Pedig az erkély az utcára nézett. Csak éppen az udvar is. Velünk szemben meg éppen a Szomszédok ment. (Szűk utca, szemben magas épület, minden szinten egybe-erkély, rányíló ajtókkal, melyek mindenhol nyitva voltak, belátást nyújtva a szaloniki családok esti életébe.) Moziztunk. Szivar. Retzina. Beszélgetés. Elájulásig.

Fél háromkor még lementem, megnézni az udvarban a bulit. Nem sokat csillapodott.
Mit is írtak a fenti linken?

Having a little more wine than usual is essential in order to feel the spirit.

Nos, én mindig is szabálykövető ember voltam. Át is éreztem a hely szellemét. Bejött.