Category: Utazás

A vonaton

Ahogy igértem itt, jöjjenek a vonatos élmények.

Kezdve ott, hogy nincs elég kapacitás szerelvényenként a kerékpároknak, de sokszor az utasoknak sem, folytatva ott, hogy Magyarországon teljesen ismeretlen fogalom az, hogy a vonatnak egy adott helyre kell beállnia, nyugaton ki van rakva a peronra, hová fog beállni a vonat, hol lesz a 412-es kocsi ajtaja, és ott is lesz, így ha kerékpárral mész, akkor oda tudsz parkolni, le tudod szerelni a táskákat, majd amikor beáll a vonat, két fordulóval gyorsan fel tudsz cuccolni, na ilyen nálunk nincs, sőt, nyugaton sem, ha magyar a vonat, hazafelé például Bécsben a magyar vonat két kocsival arrébb állt meg, én meg futkározhattam, mint a hülye, egyszer a bringával, utána meg a táskákkal, kösz ismeretlen mozdonyvezető, kifelé meg jól elkefélték, mert az előző vonat húsz perccel később tolt ki, így éppenhogy betolták a müncheni járatot, már indult is, persze pont fordítva állt be, azaz az első kocsi került legtávolabbra, jó nagyot kellett futni, megnyertem, de csak a bringát tudtam felrakni, a táskáimért már nem tudtam lemenni, mert jött a tömeg, hajóbőröndökkel, zongorával és morogtak a bringa miatt, én meg morogtam, hogy ha leengednének a táskáimért, el tudnám rakni a bringát az útból, persze senki nem engedett le, a kocsinak csak a bringás végében volt ajtó, tiszta balkán volt, végül elszenvedték magukat a bicaj mellett, persze őket is meg lehetett érteni valahol, ha nem vesz az ember helyjegyet, akkor nem mindegy, mikor ér az ülésekhez, ez hazafelé nagyon megmutatkozott, amikor váratlanul felszállt olyan 30 német fiatal a kocsiba és rányomultak minden helyre, én meg inkább kicuccoltam a bringa mellé, mert ott meg két gyanús roma srác vert tanyát, de végül csak annyi volt a sunnyogásuk, hogy nem vettek jegyet, így minden alkalommal, amikor jött a kaller, berongyoltak a vécébe, na ez is eléggé balkán volt éjjel tizenegykor egy lepusztult szállítóvagonban, szóval ott jártam, hogy végül éppenhogy felszórtam a táskáimat, már indult is a vonat, az a vonat, amelyik egyébként innen indul, azaz bőven betolhatták volna akár fél órával korábban is, de addig valami gödöllői motorvonat foglalta a vágányt, na mindegy, végül sikerült helyére raknom a bicajt, hogy a felnin lógjon és a kampó ne érjen hozzá a küllőkhöz, a táskáimat felszórtam az ülésem fölé, persze ablak melletti jegyet kaptam, a mellette lévő ülésen már ült egy öreg zsidó bácsika, frankón bevackolta magát, termosz, kispohár az asztalon, mobiltelefon, fülhallgató madzagja, töltő madzagja, én meg pakolásztam a feje fölött, végül felállítottam, hogy beüljek. Jöhetett volna a nyugi, de ekkor jött rám a pisilhetnék, viszont nem volt szívem újra felállítani a bácsikát, meg hát hamarosan állomás, száz szónak is egy a vége, végül három órát ültem szorosan összezárt térdekkel, mire a bácsika leszállt Bécsben és ki tudtam szaladni pisilni, illetve magamhoz venni a táskámból a szendvicseket. Közben persze zajlott az élet, ment a cigánykodás a leülésekkel, érzésre több jegyet adtak el, mint ahány ülés volt, így akiknek nem volt helyjegye, folyamatosan furakodtak, játszották el, hogy helyjegyesek, aztán persze a bizonyításnál eloldalogtak, tényleg balkán, aztán jöttek arab menekültek, papa, mama, négy gyerek, ahogy kell, hajóbőröndökkel, melyeket nem lehetett máshová tenni, csak a bringák elé. Az öt kerékpáros kampó hamar megtelt, és ahogy néztem, be is mattoltak, mert helyspórolás miatt nincs annyi távolság a kampók között, amennyire a kerékpároknak szüksége lenne, így a kormányokat be kell technikázni a másik bicaj kormánya alá, csakhogy ha ezt megcsinálják veled a másik oldalról, akkor nem tudod levenni a bringádat, csak ha leveszed a másikat is, melyet persze megint nem tudsz levenni a mellette lévőtől, szóval tulajdonképpen az egész sort meg kellene bontani, de reménytelen a helyzet, mivel a szűk folyosót telepakolták szekrény méretű bőröndökkel.

Ahogy haladtunk Salzburg felé, látszott, hogy csak én szállok le bicajjal, azaz még az sem működött, hogy megvárom, míg valamelyik utánam felszálló hamarabb leszáll. Abban sem bízhattam, hogy kicsit oldalra lengetem a bringát és kirántom a kormányát, mert a bringák közeit telepakolták táskákkal, lengetésről szó sem lehetett. Komplikálta a helyzet, hogy a lépcső előtti peronon egy ravasz cseh srác utazott, aki nem vacakolt bringás helyjeggyel, hanem feladta csomagként a kerékpárját, szépen betekerte nejlonba, aztán szigetelőszalagba és faszán keresztberakta a folyosón, végképp lehetetlenné téve a mozgást a peronon. Szóval csak álltam a bringa előtt, dobált a vonat, jobbra-balra dőltem a bőröndökkel együtt és vakartam a fejem: ha valami csoda folytán ki is tudom szedni a bringát és le is tudok szállni vele, hogyan tudok még visszamenni a hat darab táskámért, mindezt úgy, hogy közben a felszállók pánikszerűen fognak felfelé nyomulni, hiszen az emberek csak akkor nyugszanak meg, amikor már fent vannak a vonaton. Aztán elkezdett tisztulni a helyzet, megjelent az arab család, mindannyian beálltak arra a szabad fél négyzetméterre, ami mellettem volt, én meg rátapadtam a bringámra, de legalább kiderült, hogy ők is leszállnak Salzburgban, sőt, a cseh srác is leszáll, sőt, a bicajom melletti cucc is az övé, szóval tulajdonképpen csak türelmesnek kell lennem és kivárnom, amíg ők heten lemeccselik a leszállást, utána hatalmasat fognak javulni az esélyeim. Hát, jó nagy meccs volt, az arabok nagyon nyomultak a bőröndökkel, a srác is a becsomagolt bringájával, eleve nagyon rafkós volt, a bringalánccal egybeláncolta az összes csomagját, így egyben tudta mozgatni, igaz, hogy olyan nehéz lett, mint a dög, de még így se közelítette meg az arabok bőröndjeit. A magam részéről beszálltam a buliba és adogattam le mindent, ami útban volt. Végül belengettem és egy KIAI! kiáltással kirántottam a bicajt a többi közül, a táskákat már korábban lehajítottam, a feljőni igyekezőket meg, kihasználva mind a helyzeti, mind a mozgási energiámat, egyszerűen legázoltam. Huh, lent voltam. Egy táblához támasztottam a bicajt, ősszeszedtem a szanaszét heverő táskáimat. Elkezdtem felszerelni a bringát, amikor realizáltam, hogy a nagy izgalomban elfelejtettem elmenni pisilni, márpedig nagyon kell, de a pályaudvaron már nem tudom egyedül hagyni a kerékpárt, azaz legközelebb csak a kemping jöhet szóba, csakhogy odáig el is kell érni, meg lesz közben bolti bevásárlás is, teljes képtelenség, hogy ezt kibírjam.
De ez már egy másik történet, majd benne lesz a videóban.

PS.
Csak megjegyzem, hogy ezzel a vonattal jöttem volna haza péntek reggel.

Hurrá, nyaralunk!

Most kivételesen nem kerékpár. Bármennyire fura, de volt olyan időszak is, amikor csak úgy utazgattunk. Jó, Kefalóniára vittük a kettlebellt, de az csak olyan sportocska volt.
Sok évvel ezelőtt mind a két videó szerepelt már a blogon. Nagyon cudar utóéletük lett: az izlandi videót egy szám miatt letiltotta a Youtube, újravágtam, azt engedte, majd egy hét múlva egy másik szám miatt ismét letiltotta. A görög videó is megjárta a maga kanyargós útjait, volt a Vimeón, volt a Dailymotion oldalon, míg végül az izlandival együtt a mega.nz-n kialakított menedékben landoltak. Végülis elfértek ott, de a bennem rejlő tyúkanyó ideges kárálással figyelte az elcsellengő videókat. Aztán a decemberi youtube teszten átment mind a kettő, az izlandiak közül ráadásul az eredeti lett a jó. Az évszámokból látható, hogy nem mai alkotások: más kamera, más vágószoftver, más én. Nagyon messze van a mostani stílusomtól, de visszanézve azt kell mondanom, hogy nem kell szégyenkeznem, így is jók lettek.

Karanténszökevények (nem covid)

Nem, ez most nem Covid. Ez egy karácsonyi ajándék.

Régi történet. Kábé tíz éve készítek videókat, a minőséget hagyjuk, de a megszállottság erős. Ez alatt az idő alatt többször is előfordult, hogy teljesen váratlan zenék jogtulajdonosai blokkolták a kész videót. Ezen anno sokat problémáztam és végül született is megoldás: az alapvetően fájltárolásra kitalált mega.nz tárterületen sikerült beröffentenem a videostreaming-et. Ide rakosgattam a letiltott videókat.
Persze, én is tisztában voltam vele, hogy ez egy korlátos megoldás. A youtube háttértárból egyre inkább önálló közösségi platform lett, sokan – köztük én is – rendszeresen szörfölgetnek rajta, érdekes videókat keresgélve. Hagy ne meséljek arról, hogy a szokásos első kéthetes 70-150 megtekintés után néhány videóm mekkora látogatottságot tudott összegereblyézni, fogalmam sincs hogyan. Belinkelték valahol, megtetszett a youtube-nak és sok helyen ajánlja… tényleg nem tudom.
Ebből a hullámból maradtak ki a mega.nz videók.

Pár nappal karácsony előtt kiváncsiságból ránéztem ezekre a videókra. A ‘ránéztem’ nem is a legjobb kifejezés, gyakorlatilag mind a kilencet feltöltöttem a youtube-ra. És csodák csodájára öt darab maradhatott is: háromnál nem volt semmi megkötés, kettőnél meg valami isten háta mögötti helyen nem láthatják. Ráadásul ez az öt valamilyen formában mind a szívem csücske.

A 2022-es videók véget értek. (Ha nem kap el ez a hülye betegség szeptemberben, még lett volna két bringatúra. De nem lett.) Így viszont, hogy tulajdonképpen ajándékba kaptam 5 új videót, olyanokat, amelyek eddig még nem szerepeltek a youtube-on, ezekkel folytatom majd a kéthetenkénti videók sorát.

Balatonfelvidék bringával 04/04

Badacsonytomaj – Veszprém
2022.09.15; csütörtök

Távolság: 63,22 km
Szint: 531 m

A mai nap a menekülésről szólt. Reggel még a szemem sem nyílt ki rendesen, már a meteorológiát néztem. Nem változott. Azt mondta, hogy a parton 13:00-kor elindul egy szemetelő eső, 14:00-kor pedig leszakad az ég, két órán keresztül 9-10 mm eső esik le óránként. Veszprém sem marad ki, csak ott kábé fele lesz az eső intenzitása.
Hjaj. Újratervezés.
Eredetileg az volt a terv, hogy a parti kerékpárúton feldöngetek Almádiig, majd onnan egy általam még nem ismert kerékpárúton Veszprémig.
A meteorológia szerint viszont, ha minimalizálni akarom az elázást, érdemes minél hamarabb átdöngetnem a Felvidék hegyein a veszprémi platóra. Az almádi kerékpárút pedig legalább 200 méter szint. Igaz, nem tűnik túl meredeknek, de akkor is 200. Azaz ha tekintettel akarok lenni a lábamra, akkor az optimum a felsőőrsi hágó. Nagyjából 12-13 között leszek ott, azaz eső még éppen nincs. Kaptató ugyan van, nem is kicsi, sőt, kifejezetten durva, de maximum 500 méter, azaz ha nem bírja a lábam, simán feltolom a bringát és már át is értem.

Mint látható, a mai nap során az időzítés kulcsfontosságú. Nem is húztam az időt, reggeli, gyors pakolás. Indulás.
Lett volna.
Nem találod ki.
Defekt. Teljesen lapos volt az első kerék.

Nem írom le, miket mondtam. Maradjon az én titkom.
Gyorsan szétkaptam a gépet. Átnéztem a külsőt. Semmi. Felpumpáltam a belsőt, bedugtam a mosdókagylóba a víz alá. Valami eszméletlenül enyhén, de jöttek a buborékok. A ragasztás alól.
Ja, eddig nem mondtam, ez egy otthon már ragasztott gumi volt. Ugye emlékszel, ezt raktam be Szőlősnél, mint tartalék gumit. És már aznap este is hümmögtem, hogy mintha eresztene. Hát, mintha eresztett.
Ideges voltam, persze, a drága idő is ment, de egyben meg is nyugodtam. Egy rejtéllyel kevesebb, egy tanulsággal több. Ezek a mostanában divatos matrica jellegű gyors defektragasztók úgy látszik, csak ideiglenes jellegűek. Azaz defekt esetén még hazaérsz a ragasztott gumival, de otthon másnapra leereszt. Ennyit tud. Tartós ragasztásra a vulkanizálós való, feltéve, hogy nem szárad bele a ragasztó az első használat után a tubusba. Megoldás lehet még az olcsó decathlonos belső és ekkor nem ragasztgatunk semmit.

Egy meglehetősen ambivalens tapasztalat. Miután belepöffentettem a kerékbe 200-at, elkezdtem a térképen benzinkutat keresni az útvonalon. Aztán gondoltam egy merészet és belepöffentettem még 200-at. Simán belement. A gumi pedig elérte az üzemi, 3,5-4 bar nyomást. Ha ezt már az erdőben tudom két nappal ezelőtt, teljesen máshogy alakult volna a túra.
Mentségemre szóljon, hogy a pumpa adatlapján egyik boltban sem töltötték fel a gyártó adatait, azaz hiányzik az, mekkora nyomást tud. A német Amazonon találtam rá, ott azt írják, hogy 130 psi, azaz 9 bar. Nos, ez még országútihoz is jó, csak legyen kondi nyomogatni.

Na mindegy, a ragasztott gumit kidobtam, beszereltem a jónak minősített, egyszer már nem jó belsőt, Istennek ajánlottam a lelkemet és elindultam haza. Ne tudd meg, tartalékbelső nélkül milyen óvatosan, mennyire lelassítva mentem át minden bakkanón. Egy gravel bringával. Mely arra való, hogy az ember akár köves talajon is csapassa. Ha lett volna kedvem, még röhögtem is volna magamon.

Volt egy enyhe hátszelem, enni- és innivalót pakoltam, így megállnom nem kellett. Tepertem, ahogy tudtam. Akaliban ittam egy sört, ettem egy magnéziumos csokit, ennyi volt az összes pihenő. Különösebb emelkedők nem voltak, a lábam is bírta.

Balatonfürednél jött az újabb önfeláldozás. Egy helyi ismerősöm szerint a Hatlépcsősben tulajdonosváltás történt és a velős pirítós már nagyon nem olyan, mint régen. Ellenben egy közeli borházban felvették a stafétát és immár ott kell ilyesmit enni. Na, ezt akartam eredetileg megnézni. Csakhogy azzal, hogy Felsőőrsöt lőttem be, együtt járt az is, hogy Aszófőtől felváltok a panorámaútra és azon tépek Lovasig. Ebbe nem fért bele Füred belvárosa. Majd legközelebb.

A panorámaút csodás volt, mint mindig. Száznál is többször mentem már végig rajta, de nem tudom megunni. Aztán Lovasnál… hát érdekes dolgok történtek. A felsőőrsi elágazás előtt egy tábla mutatta, hogy kerékpárút balra. Megálltam. Néztem. Mi lehet ez? Végül arra jutottam, hogy biztos van a faluban egy kicsi hátsó utca, mely az elágazás után ér ki a felsőőrsi útra, azaz ez a bringatábla valószínűleg rövidít, meg alacsony forgalmú útra terel. Akkor meg miért ne mennék rajta?
Hát, nem.
A tábla ugyan nem részletezte, de erről az útról nagyon hamar kiderült, hogy montiknak való terepre vezetett. Nagyon hamar gyakorlatilag egy szűk gyalogösvény lett az útból- Én meg néztem, mint Rozi a moziban. Mi is volt a mai cél? Gyorsan (eső), aszfaltozott (defektmentes) úton, minél hamarabb Veszprémben lenni. Ez meg itt egy tök ismeretlen út, fogalmam sincs, hogy végig járható-e, hogy mekkora mászások lesznek rajta, hogy mennyire felütés- és defektmentes a talaj. Fogalmam sincs, mennyi idő után fogok kivergődni belőle és leginkább hol.
Minden ellene szólt.
Nyilván belementem. Volt másfél óra előnyöm az esőhöz képest. Felsőőrstől meg hurrikánban is becsoszogok Veszprémig.
Nos, ez a nap, de talán a túra legnagyobb meglepetése volt. Egy patakvölgy lett az útból, Molnár-völgy néven. Két legendás hágó közé ékelődött be: a Nosztori hágó és a Felsőőrsi hágó közé. Anno az utóbbin jártam rendszeresen, hét év alatt százas nagyságrendben jöttem fel rajta. Volt, hogy egy héten ötször is. Gyakorlatilag akárhányszor ugrottam le Veszprémből a Balcsira, mindig itt jöttem haza. És mindezek ellenére fogalmam sem volt róla, hogy ez a molnár-völgyi bringaút létezik. Most is egy félreértett tábla kellett hozzá.
Jó, persze, akkoriban országútival nyomtam, ez meg kifejezetten nehéz terep volt, keskeny, sáros, patakbacsúszós. Nyilván nem is kerestem az ilyen utakat.
De ez akkor is olyan, mint amikor valakinek az ezer éve lakott családi kastélyában mutatnak egy előtte ismeretlen titkos járatot.

Narancssárgával jelöltem az eredeti, a megszokott utat és lilával a molnár-völgyi kerékpárutat.

Maga az út tulajdonképpen egy gyalogösvény volt. Kerékpárosnak egy kicsit szűk, de el lehetett rajta menni. Aztán mellésodródott a patak. Onnantól romantikusabb lett, de veszélyesebb is. Végül egy vízmű védtelep után kiértünk az aszfaltra és egyben Felsőőrsre is. Na, itt jött meg az addig hiányolt szint, jó 11%-os mászás következett.

Majd egy újabb meglepi. Egy teljesen eldugott sarokban, a patakocska völgyében pihenőhely és… szabadtéri színpad, lelátóval, ülésekkel. Frankó, meg szuper, tényleg elképesztő… de minek? Tényleg van igény ebben a párházas környezetben egy szabadtéri színpadra? Ha igen, akkor le a kalappal az itt élők előtt.
Innen még egy jó 500 méter hosszú, 8%-os emelkedő vezetett ki a veszprémi főútig. A temető melletti buszmegállónál vontam mérleget. 12:45. Eső, szemerkélés egyelőre sehol. Veszprémfajsz fölött, a hegyeken túl már csúnyák a felhők, szóval Tihanytól délre már esik. Veszprém 10 kilométer, végig dedikált kerékpárút, nagyjából fél óra. Simán lehet, hogy nem csak a szemerkélést, de úgy általában az esőt is megúszom. Nem gondoltam volna.
Beleálltam a tekerésbe. Innentől már nem érdekelt a lábam. Félórányi menet, nagyjából sík terepen. Ennyit már ki kell bírnom.

Megérkeztem a parkolóba. A kocsi ott volt, senki nem borította fel, nem gyújtotta fel, nem gyalázta meg. Szuper. Bedobtam a bringát, még elsétáltam a Jutas ABC-be úti rágcsáért, meg kóláért, aztán háromnegyed kettőkor elindultam haza. Még nem értem ki Veszprémből, amikor már elkezdett csapkodni az eső.
Mission completed.

Hazafelé leginkább borult volt az ég, itt-ott esett, de nem igazán. Aztán jött Budapest. Már az M7-ről is hajmeresztő volt a látvány, ahogy a súlyos, fekete felhő rátelepedett a városra. A többi meg már történelem. Ahogy néztem az Időkép radarján, valami hasonló vándorolt végig a Balaton partján is, olyan 16:00-17:00 között. Azaz valamennyit késett az előrejelzéshez képest a vihar, de utána intenzitással bepótolta.
Mindenképpen jobb volt már otthon, az ablakon keresztül nézegetni a tombolását.

Powered by Wikiloc

Tata – Velencei-tó bringakör

Még mindig márciusban vagyunk. Az alaptesztek megtörténtek, a kerékpár rendesen be lett állítva, látszólag a mikrofon is működött. Jöhetett a túrateszt.
Ötnapos túrát raktam össze, bikepacking felszereléssel. Szó se róla, némileg izgultam.
Végül az utolsó pillanatban visszamondták az egyik szállást, eniatt háromnaposra zuhant össze a túra, utána beleszólt az időjárás is, így végül egy harcos, küszködős, kétnapos kirándulás lett belőle, tisztességes napi távokkal, illetve szintekkel.
Arra viszont jó volt, hogy összemelegedjek a bringával.