Ariadné fonala

Pár hónappal ezelőtt hívta fel a figyelmemet CsaSz a GPSies oldalra.

Az oldalt magát ismertem, de csak és kizárólagosan track konverzióra használtam.

Az újdonság az volt, hogy az oldalon el lehet tárolni track-eket és persze keresni is lehet. Ez jó.

Habár az említés olyan kontextusban történt, hogy a GPSies valamiféle konkurrense lenne a Garmin Basecamp alkalmazásnak, de erről szó sincs. Egyszerűen nem ugyanabban a ligában játszanak. A GPSies gombfocizik, a Basecamp meg a BL-ben játszik. Tény, rohadt szarul, de tudásban mégis nagy a különbség.

Ettől persze még regisztráltam. Imádom az ilyen oldalakat. Nagyon komoly tudást jelent az, ha mindenféle túrázó, természetjáró emberek feltöltik a túráik útvonalát egy kereshető adatbázisba. A tervezéseimet általában a neten kezdem, de a második lépés mindig az, hogy túrák track-jeit vadászom.

Mivel lassan már én sem látom át a magam köré épített hálózatot, ideje letisztázni.

  • Endomondo
    2013 óta használom, minden mért sport aktivitásom itt található, köztük persze a túrázások is. Valamikor nagyon jó oldal volt, mára kissé lemaradt. Semmit nem fejlesztenek rajta, a konkurrensek meg igen. De ettől még használom, már csak a teljesség kedvéért is. Nálam össze van szinkronizálva a Garmin Connect-tel.
  • Strava
    Egyike a fiatal kihívóknak. Az oldal nagyon sokat tud, még az ingyenes verzió is kenterbe vágja más cégek fizetős alkalmazásait. Viszont ez kifejezetten sportra lett fejlesztve, azon belül is futásra és kerékpározásra. Intenzíven használom, de csak magamnak. Track-ek tárolására, adminisztrálására alkalmatlan. (Az ingyenes verzió nem is enged track-et letölteni.) Ez is össze van lőve nálam a Garmin Connect-tel.
  • Garmin Connect
    Lassan egy éve valamilyen Garmin sportórám van, nyilván a cég saját weboldalát használom a legintenzívebben. Alapvetően meg vagyok vele elégedve, de a Garminra jellemző trehányság itt is erősen érezteti a hatását. Mivel közvetlenül össze van lőve az órámmal, _minden_ track itt landol. Innen történik a további feldolgozásuk, akár manuális exporttal, akár szinkronizálással.
  • WikiLoc
    Az egyik nagy kedvencem. Elképesztően sok túratrack található rajta. A minőség időnként kiábrándító, de indulásnak bőven megfelel. Habár szinkronizálható a Garmin Connect-tel, de inkább kikapcsoltam. Ide ugyanis elsősorban túrák, utazások track-jeit rakom fel, a napi futásoknak, bringázásoknak nem ez a helye.
  • GPSies
    Ugyanaz pepitában. Pontosan azt tudja, amit a Wikiloc, csak némileg máshogyan. Kevesebb a track, mivel kevesebben használják. Ellenben jobbak a térképek. Ami számomra kiemelkedően pozitív, hogy linkelhető a teljes képernyős megjelenítés, azaz a blogban a továbbiakban ezt fogom használni a két dimenziós megjelenítéshez. Elméletileg összelőhető ez is a Garmin Connect-tel, de ez a gyakorlatban nem működik. Két napig vártam, hogy történjen a kapcsolatban valami, de nem történt. Aztán összelőttem a Stravá-val és az már működött. Hatalmas jó pont, hogy nem szinkronizál direktben, hanem felad egy listát és én választhatom ki, mi menjen át. Azaz meg tudom oldani, hogy csak a túrák jelenjenek meg. Megoldható ez embedded linkelés is, lehet, hogy néha élni fogok vele. És ha ránézel a blogon a jobb oldali sávra, alul találsz egy GPSies ikont. Az mögött láthatóak a feltöltött track-jeim.
  • Relive
    Ez valójában kakukktojás. Semmi másra nem használható, csak arra, hogy egy tracking alkalmazásban megjelenő útvonalakból három dimenziós animációt készítsen. De arra tökéletes.
    Nálam az Endomondó-val van összelőve. Ismeri ugyan a Garmin Connect-et, de a közbeiktatott lépéssel kicsit több a kontrollálási lehetőségem. (Egyébként ismeri a Stravá-t is.)
  • Garmin Mapsource
    Egy őskövület, raádásul szigorúan offline. Annyira öreg program, hogy még én is csókolommal köszönök neki. Viszont tud két olyan dolgot, amelyek miatt szeretem:
    – Be lehet állítani, hogy ha rákattintok egy *.gpx fájlra, akkor megnyissa. Így ha éppen csak bele akarok nézni egy track-be, akkor ez a legjobb.
    – Képes track-eket egymásba fűzni. Ha például 5 nap alatt körbeevezzük a Balatont és keletkezik 5 track, ezzel a progival pillanatok alatt össze tudom rakni az egészet egy track-be.
  • Garmin Basecamp
    A jelenlegi univerzális nagyágyú alkalmazásom. Egyszerűen nem tudnék élni nélküle.
    Mondom mindezt annak ellenére, hogy borzalmasan vacakul írták meg, a kezelői felülete láttán leginkább sírni szeretnék.
    De nagyon tudja azt, amire nekem szükségem van.
    – Mindenevő. Bármilyen forrásból be tudom neki adni az információt. Megeszi a Google Earth-ben vonalzóval gyártott *kmz fájljaimat. Nyilván megeszi a *.kml-t is. Ha kell, a levegőben konvertál.
    – Jelenleg ezernél több túratrack-et tartok benne. Okosan folderekbe szervezve. Mindent megtalálok, azonnal, évekre visszamenőleg.
    – Ugyanez a helyzet az ún. waypoint-okkal. (Azaz valami okból megjelölt tájékozódási pontokkal.)
    – Ha ráállok egy folderre, a benne lévő összes track-et és waypoint-ot mutatja, egy térképen.
    – Olyan 30-40 térkép van alátöltve. (Köszönhetően az OpenStreetMaps oldalnak.) Nagyon könnyen váltogathatok közöttük.
    – Ha rádugom a gépre a Garmin GPSmap64 túraGPS készüléket… azt csinálok vele, amit akarok. Mind a gépre, mind az SD kártyájára tudok közvetlenül térképeket, track-eket, waypoint-okat másolni. Az, ami korábban órákig tartó kegyetlen meló volt, most pár mozdulat. Akár a beépített térképeken rákattintással, akár a Google Maps-ból kimásolt koordinátákkal létrehozott waypoint-ok már mennek is a túrakütyüre. Nem nekem kell kézzel bepötyögnöm az adott esetben több tíz koordinátát.
    – Itt tárolom az összes tervezett túra útvonalát is. A teljes kéktúra, a kohász-kék túra, az Alpok-Adria gyalog-, illetve bringatúrák, a Királyok útja, hogy csak néhányat említsek. Amikor eljön az ideje, csak pár mozdulat és már mehetek is.
    Szóval tényleg egy hiánypótló alkalmazás. Szeretem, annak ellenére is, hogy mennyire béna lett a megvalósítás. (Például túrát ne ezen rajzolj a térképre. Beleőrülsz.)
    De masszív, biztos hátteret ad
  • Google Earth
    Elméletileg hasonló dolgokat tudna, mint a Basecamp. De – ha lehet ilyet mondan – még jobban el lett baltázva. Véres kinlódás az egész. Semmi másra nem használom, mint útvonalmérés címszóval track-eket rajzolok a térképre, ezeket elmentem *.kmz fájlokba, azokat beolvasom a Basecamp alkalmazásba. Így lesznek túraterveim, melyeket már közvetlenül letölthetek a túraGPS-re.
  • Google Maps, Waze
    Ejtsünk pár szót a navigációs alkalmazásokról is. A Google Maps azzal fogott meg, hogy elég rákattintanom egy pontra, a koordinátája elmenthető, sőt, egyből le is tudom küldeni a mobiltelcsire. Pillanatok alatt összerakható akár egy egyhetes külföldi csavargás is.
    Sajnos ezek a koordináták nem mennek át a Waze-re. Pedig ugyanaz a cég. Ellenben a Waze képes forgalomfüggő navigálásra. Már amikor.
  • Egyéb alkalmazások
    Amikor ezek a témák előjönnek a blogon, rendszerint kapok tippeket, hogy használjam ezt, meg azt. A helyzet, az, hogy eddig még nem csesztem fel annyira az agyam, hogy újabb utakat keressek. De a teljesség kedvéért legyenek itt ezek az alkalmazások is.
    Locus
    Navigon (Bár úgy tűnik, ez éppen bezárt.)
    Sygic
  • Nos, ennyi. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen bonyolult világ van a túraútvonalak tervezése, illetve adminisztrálása körül.
    És ez csak egy apró része az utazások, csavargások megtervezésének.

Gallarate

Mert szívni kell
2018.08.08; szerda

Mármint szivart, persze.

Fura, hogyan alakulnak át a hétköznapjaink. Még előttem van, milyen volt amikor megjelent Magyarországon a Ryanair. Választóvonal volt számomra. Addig úgy utaztunk, hogy először célokat kerestünk, majd odajutási módokat. A Ryan olyan árakkal rúgta be az ajtót, hogy abban a hónapban négy fővárosba is kiugrottunk a családdal. Gyakorlatilag minden hétvégén. Oda mentünk, ahová éppen olcsó volt a jegy.
De már ez is a múltté. Egy-két éve már bevásárolni ugrok át 1000 kilométerrel arrébb. Mert ott jobb a paradicsom. Olcsóbb a parmezán. Lehet szivart kapni.

Nemrég voltam Belgiumban, konkrétan Gentben. Szivarért. Pontosabban felmérni a terepet, milyenek az árak, milyenek a szivarok. Valami működött is, de aztán beledolgoztam az egészet a csodálatos Excel táblázatomba és kijött, hogy az összes költséget figyelembe véve nem is annyira jó üzlet. A szivarok minőségéhez képest magas az ár, mind Szlovákia, mind Olaszország kedvezőbb. Gent megmarad kirándulóhelynek. (Mert Nej már bejelentkezett, naná.)

Szóval Olaszország. Három napom továbbra sincs kirándulni, ráadásul a nyári szezonban teljesen bevadulnak a délolasz repülőjegyek árai. Viszont ott van Milánó. Még sosem voltam arrafelé. Valahogy taszított az utazás bonyolultsága. Hogy az egyik fapados Malpensára visz, a másik Bergamóba, Milánó mindkettőtől messze van, drága is, ráadásul ha napon belül akarok fordulni, akkor az egyikkel kell mennem, a másikkal jönnöm és akkor még az elszállt árakról nem is beszéltem.
De azért elkezdtem utánanézni. Bergamo önmagában is szimpatikus volt, kár, hogy a Ryan egész nyárra vastagon nyomta meg a ceruzát. Nem találtam 40e forint alatti fordulót. Nézzük akkor a Wizzairt. Hát, ez sem olcsó, de valahogy elrontották, mert találtam egy 20e forintos fordulót. Szezonon kívül ez is drága, de mit csináljak, most fogytak el a szivarok. Másfelől meg, ha úgy nézem, hogy a háromnapos délolasz fordulóhoz kell két nap szállás is, még ezzel az árral is jó lesz.
A következő lépés: bemenjek Milánóba? Ne feledjük, bevásárló út, nem turistáskodás. A busz- illetve vonatjegy itt is drága. Oké, akkor megnézem Malpensát. Aha. Nincs olyan. A repülőtér kint van a pusztában és nincs semmi a közelében. A Malpensa, az a neve. Olyan, mint ha azt mondanám, hogy megnézem a Ferihegy nevű települést.
Nem adtam fel. Utazási fórumok. Ott találtam, hogy van a közelben egy formás kisváros, Gallarate. Negyedóra busszal, 1.5 euró. A mérete pont jó, gyalogosan is bejárható. Megnéztem, vannak dohányboltok és van egy hatalmas Esselunga is. A kedvenc olasz boltunk. Tökéletes.

A szokásos hajnali kelés, a gép reggel hatkor indul. Tömeg. Ugye, a reggeli hullám. De fél kilenckor már a kinti buszmegállóban voltam, kilenckor pedig a gallarate-i vasútállomásnál. (Ott tett le a busz.) Előttem az egész nap. Az utolsó busz hatkor megy vissza az 1-es terminálra, hétkor a 2-esre. Valójában mindegy, ingyenes busz jár a két terminál között, a repülőgép meg 22.20-kor indul vissza, szóval tényleg időmilliomos vagyok.

Nem is rohantam. Az állomás trafikjában vettem némi szivart, az épülettel szembeni park szélén pedig volt egy – elméletileg – török kebabos hely, mely valójában tipikus olasz reggeliző/kávézó helyként működött.

IMG_20180808_085927

A kollégák még csak most kapcsolják be álmosan a gépeiket a munkahelyen. Én meg már egy autentikus olasz presszóban iszom az autentikus méregerős kávét és szívom az autentikus toszkán szivart. Az élet szép.

A szivarkávé után klotyi. Jobb híján nézzük meg azt a vasútállomást. Trükkös. Eléggé el van dugva, az ajtaja meg masszívan zárva. Inverz szabadulószoba. Egy méterre az ajtótól találtam egy dobozt, melyre olaszul kiírták, miszerint a tisztaság és a higiénia fenntartása végett a vécé fizetős, dobjunk bele az automatába 50 centet és akkor nyílik az ajtó. Kipróbáltam. A rohadék semmilyen más pénzérmét nem fogadott el, csak az 50 centest. Vicces. Vissza a trafikba. Váltottak.
Végre bejutottam. Egyből otthon éreztem magam. Én ilyen szutykos, koszvadt budit utoljára a borsodborzasztói késdobálókban láttam. Az egyik vécén nem volt ülőke. A másikon volt, de annak meg nem lehetett zárni az ajtaját. A padlón gyanús tócsák. A vizet nem lehetett lehúzni. A fal szarral bekenve. Úgy belegondoltam, mi lenne itt, ha még nem is foglalkoznának a higiéniával?

Kijöttem. Minden rendben. Teljesen fel vagyok készülve az egész napos gyaloglásra. Még a pokoli melegre is.
Az első szivarbolt az állomással szemben. Bementem. Leesett az állam. Nem a klasszikus olasz tabaccheria, hanem kifejezetten szivarbolt. Azaz van humidorszekrény és vannak minőségi karib szivarok. Már majdnem vettem is belőlük, amikor megláttam a sarokban a páramérőt. 55%-ot mutatott. Hoppá. Itt nem értenek hozzá. Azok pedig ott a szekrényben már döglöttek.
Béke poraikra. Vagy hamujukra.
Külön vicces volt, hogy a Toscano szivarok szintén humidorban voltak. Tök feleslegesen.
Sajnos az általam keresettből (Toscano Garibaldi) csak 4 doboz volt.
Nem tetszett. A vasútállomáson csak hármat találtam. A városban összesen 4 dohányboltot találtam a Google Maps segítségével. Ebből már megvolt kettő. A 40 dobozból viszont csak 7 van.
Később még jobban nem tetszett. Megvolt mind a négy bolt, de csak 15 doboz szivar lézengett a hátizsákomban. Mi van itt? Nem divat készletezni a boltokban? Dél-Olaszországban max 5 bolt és már készen is voltam.

Ekkor jártam az Esselunga környékén, bementem. Egyrészt klímás (nagyon rámfért), másrészt gondoljunk a család többi tagjára is. Fájó szívvel elsiettem a borospult előtt, repülőgépen nem lehet folyadékot hazavinni. (Bezzeg délen, amikor ott is alszom, ez az első pult.) Sajtok. Grana Padano valami elképesztő akcióban. 10€/kg körül már jó vételnek számít, erre itt 7,5 euróért adták. Nem terveztem ennyit, de gyorsan bedobtam három kilót. Erős vagyok, bírom cipelni egész nap. (Hogy hányszor átkoztam el magam később emiatt.) Aztán ebéd magamnak. Sajt. Valami zacskózott pogácsaszerűség. Vanilliás croissant. Kerestem hideg sört, de az olaszoknál ez valami idióta fétis – olyan, mint az angoloknál a külön hideg-, külön melegvizes vízcsap – szóval errefelé nincs hűtött ital az üzletekben. Semmilyen. Miért is lenne? Hiszen nyáron rendszerint akkora hőség van, hogy megolvad az aszfalt. Ki a fenének kellene ilyenkor hideg ital? Bejártam az egész piszok nagy üzletet, aztán annyira összezavarodtam, hogy végül langyos sört sem vettem.

A zsákom egyből észlelhető súlyú lett. Hmm. Keressünk egy parkot, legalább az ebéddel könnyítsek rajta.

Egy ilyen beszerző körút egyáltalán nem egy könnyed sétamenet. Különösen egy idegen városban, ahol először fel kell térképezni mindent, majd utána lehet csak vásárolgatni. A nap ezerrel süt, árnyék hol van, hol nincs. Az ember meg csak megy, leginkább megérzések alapján. Nem véletlen, hogy egyedül járok. Ez másoknak szenvedés, nekem élvezet. Megismerni az ismeretlent, rácsodálkozni egy váratlan szökőkútra, lelkendezni, ha találtam egy trafikot, bőven kárpótol a fizikai megterhelésért.

Most viszont elhagyott a megérzésem. Elmentek valahová a szerencsémmel együtt. Nem találtam se parkot, se padot. Végül az állomás túloldalán, a sínek mögött(!) találtam egy szimpatikus vasúti töltést. Fák biztosították az árnyékot és volt egy romos, sehová sem vezető lépcső, amelyre le tudtam ülni. Romantika. Az is kell néha.
Megebédeltünk. Én a sajtomat ettem csokis buktával, a szúnyogok meg a váratlan lakomájukat.
Aki figyelt, emlékezhet, hogy csokis buktát nem vettem. Nos, az a pogácsaszerűség nem pogácsa volt. Hanem csokis bukta. Parmezánnal kifejezetten pikáns volt.
Eredetileg még pöfékelni is akartam – vettem tesztelésre ismeretlen márkákat is – de a szúnyogok lebeszéltek róla. Meg jólesett volna egy hideg sör. Átmentem egy aluljárón a sínek alatt és már a vasútállomás előtti presszónál is voltam. Ahol a napot kezdtem.
Kávé. Sör. Szivar. Árnyék.
Lehet, hogy gyári hibás vagyok, de én az ilyen helyeken érzem otthonosan magam. Periféria, koszos presszó, lepukkant alakok. Feka menekültek, pénzt tarhálók, mindenféle kétes egzisztenciák. Viszont minden őszinte. Ha a pultosnak rossz kedve van, akkor megteheti, hogy mogorva. Ha a vendégnek csak egy kávéra való pénze van, akkor egy kávé mellett üldögél egy órát, nem nézik ki. Senki nem játssza meg magát, sem a pultos, sem a vendég.
Újraterveztem. Rákerestem a Google Maps-ben hol van még tabaccheria. Nem is rossz. A belvárost már kifosztottam, de két kilométeres körzetben, a félig már külvárosban még van néhány. Oké. Lesz ebből még valami.
De egyelőre csak üldögéltem. Jó volt. Ebben a városban ez volt az umbertózás.
Annyira jól éreztem magam, hogy még egy kósza novellaötlet is eszembe villant. Az utóbbi fél évben annyi mindennel volt tele a fejem, hogy messze elkerültek az idióta ötletek. Erre most előbújt egy. Gyorsan le is jegyeztem.

Aztán elindultam. Jó egy kilométer múlva belefutottam egy parkba. Tele árnyékos padokkal. Oké. Most már ezt is tudom. Nem csak én: a legtöbb padnál mindenféle gyanús alakok táplálkoztak, zacskóból, táskából.

Heroikus menet volt. A külvárosokban még csak nem is ismerik azt a fogalmat, hogy árnyék. Szikráztak a fehér falak, szikrázott az útburkolat. Naná, hogy nem hoztam semmilyen fejfedőt. Hullámzott a levegő, olvadt az aszfalt.
És el voltam átkozva. Ha egy boltban találtam három dobozzal, az már sikernek számított. Két olyan bolt is volt, ahol egy darabot sem tartottak.
Úgy, de úgy vártam, hogy amikor azt mondom, hogy ‘all of them’, akkor az eladó csodálkozva visszakérdez, hogy mind a negyvenet? Persze ilyesmiről szó sem volt.
Én pedig csak mentem, mentem, egyre kiljebb. A kilencedik boltnál fordultam vissza. Ekkor jártam 36 doboznál. Ez már vállalható mennyiség. Ha ennyi, akkor ennyi.
Másik úton jöttem be. Aholis belefutottam egy nem jelzett dohányboltba. Bementem. Láttam, hogy csak három doboz van a vitrinben. Optimistán négyet kértem. A nő bólintott, hátrament és kihozott egy bontatlan tízes csomagot.
Padlón koppant az állam. Hát, bakker, te hol voltál eddig? Illetve, miafene, én hol voltam eddig? Tízes csomagot utoljára Bariban láttam. Igaz, ott mindenhol ilyenek voltak a raktárban.
A nő nem is értette, miért kacarászom hisztérikusan.
Kijöttem. A szerencsesorozatom folytatódott, nem messze találtam egy Lidl-t, hideg sört ugyan ők sem tartottak, de jól esett a szobahőmérsékletű is. Kiültem egy ipari rámpa szélére, az árnyékba, rápöffentettem, megbontottam a sört, lógattam a lábamat.
Ez is meglett.

Délután kettőre járt. Minden, amiért jöttem, be lett zsákolva.
Akkor most már nézzük meg a várost is.

Nagy elvárásaim nem voltak. A fórumokból már tudtam, hogy nem egy romantikus, zegzugos városkáról van szó. Tiszta, rendezett, pofás. Ezek voltak a jelzői. Én is csak ezt tudom mondani. Maximum 500 méter átmérőjű óváros, egy meglepően oda nem illő hatalmas katedrálissal. Két, párhuzamos sétálóutca, üzletekkel, közöttük néhány szűkebb átkötés. A sikátorok magánházak bejáratai. Az épületek szépek, jól kidolgozottak. Pont olyan hely, ahol nagyon jó lehet élni.
Csak éppen kifejezetten unalmas.

Makett a sétálóutcán.

IMG_20180808_152100

A város legizgalmasabb része. Főtér, sétálóutca, katedrális, kistemplom.

IMG_20180808_103347

A katedrális.

IMG_20180808_150321 Stitch

IMG_20180808_151116

A kistemplom.

IMG_20180808_150412

Kis utca.

IMG_20180808_150610

Sikátorvégi ház.

IMG_20180808_150814

Érdekesebb házak.

IMG_20180808_153043

IMG_20180808_123604

IMG_20180808_145520

Érted már, hogy miért jött be nekem annyira az a mondén török kebabos a vasútállomás mellett?
Hogy mást ne mondjak, volt mellette egy koszos, lepukkadt közért. Ilyen kirakattal.

IMG_20180808_153935

Ukrán vodkák. A kedvenceink. Magyarországon hivatalosan nem beszerezhetők. (Egyedül a Nemiroff Classic kapható, rendelésre valami italnagykerben.) Itt meg boltban van. Milánó mellett.

Ja, nem mondtam. Nyilván a városnézés után megint kimentem az állomás mellé megpihenni.
Kávé. Sör. Szivar.
Sportóra.
Mostanában azzal szórakoztatom magamat, hogy állandóan powerbankot hordok magamnál és töltögetem az órámat. Ugyanis kontaktos a drága. Azaz hiába dugom rá a töltőre, nem tölt. Csak úgy lehet tölteni, hogy mellette ülök és amikor látom, hogy eltűnik a töltésjelző, vagy gyanúsan régóta ugyanazt mutatja, akkor megrázom, megrángatom, asztalhoz vágom és egyéb finom módon próbálom neki jelezni, hogy akár töltődhetne is. Lélekben már lemondtam róla, csak éppen nincs időm rá, hogy visszavigyem a boltba.

Érdekesség. Ma ugye egész nap, szikrázó napsütésben, egy egyre nehezebb, végül 8 kiló körüli hátizsákkal jártam a várost. Konkrétan 13 kilométert gyalogoltam a fenti körülmények között.
Mit saccolsz, mennyi kalóriát adott rá az óra?
Nullát.
Pontosabban adott rá 900 kalóriát… és le is vont ugyanennyit RMR-re. Azaz szerinte ha egyszerűen csak élek, olyan átlagos, hétköznapi módon, akkor ennyi idő alatt, ilyen alacsony pulzussal, mint amit (félre)mért, igazából nem csináltam semmit.
Aztán este, már a repülőtéren váratlanul észretért és korrigálta magát.

Nos, ott jártam, hogy ültem a presszóban, elégedetten a világgal. Előttem egy üres kávéspohár, egy üveg sör és egy füstölgő szivar.
Meg egy biciklitolvaj.
Egy fekete srác odament a pályaudvar előtti bringatárolóhoz és nekiállt nyerget keresni a saját bringájához. Végül talált egy jól kinézőt és rudastól kikapta. Kiszedte a sajátját is és megpróbálta helyette berakni a másikat. Nem ment be. A pacák legalább negyedóráig kinlódott, mire feladta. Végül visszaszerelt mindent és morogva továbbállt. Hogy már lopni sem lehet rendesen.
Ja és ennyit a gyorszáras nyergek előnyeiről.

Még át akartam sétálni az állomás vécéjére, de megláttam, hogy éppen indul egy busz Malpensára. Gyors kalkuláció: negyedóra múlva légkondis terminálban lehetek, kulturált vécével. Igaz, drágább, mint ez a presszó, de ekkor már rotyogott az agyam, nagyon vonzónak tűnt a légkondi. Gyorsan leintettem a buszt és fél ötkor már a repülőtéren voltam.
Az alagsorban találtam egy mini Carefour-t, hideg(!) sörrel. Vettem is egyet, kimentem a terminál elé és kerestem egy árnyékos helyet. Búcsúszivarnak.
Ekkor kaptam egy sajnálkozó sms-t a Wizzairtől, miszerint bocs haver, másfél órával később indul a géped, van ez így. Azaz hét óra várakozás a terminálon. Remek.

Baromira ráértem. Szerencsére a repülőtér is baromira nagy, bebarangoltam. Tetszett. Különösen a moziterem, a szobrokkal és a vízpermetezéssel.
Aztán odabent még alaposan átnéztem a duty free kinálatát. Belgiumban is milyen jól jött.
Nos, miután tövig legyalogoltam a városban a lábamat a 40 doboz szivarért, itt, a duty free-ben kazlakban álltak. Olyan 60-70 doboz volt kiszórva, csak a Garibaldiból. 5.20 helyett 4.90-ért.
Ügyes vagy, József.
Csak a biztonság kedvéért bedobtam egy csíkkal.
Elvette a pénztáros. Hogy Budapestre nem lehet. Kiírva nem volt, Belgiumból a helyi, géppel gyártott szivarokat lehetett. A fene sem érti. 50 méterrel arrébb, az ujságosnál annyit vehettem, amennyit akartam, persze az utcai áron. Értem én, hogy ez a duty, csak hát akkor mit keres a cucc a duty free-ben? Pontosabban azt nem értem, hogy miért pont a dohányt vették ki Európán belül a vámmentesként forgalmazható termékek közül? Alkoholt miért lehet?
Na mindegy, bosszúból vettem egy üveg Taliskert.

Kerestem egy eldugott sarkot. Letelepedtem. Hét óra. Úgy, hogy ha mászkálni akarok, akkor az összes cuccal tudok csak mászkálni. Nem akartam.
Töltögettem az órámat.
Olvasgattam.
Rohadt lassan telt az idő. Tízkor zártak a boltok. Gyorsan ittam még egy sört, de ekkor már körbemosott a takinéni.

Aztán a boarding… na, az viccesre sikerült. A Wizzair két óránként küldözgette az sms-t. Hogy sajnálja. Hogy ég a bőr a képéről. Hogy többet ilyet soha. Csak most az egyszer bocsássunk meg. Az ember már azt hihette, hogy a cég képes valami emberarcút is mutatni… csakhogy jött a beszállítás. Valami kövér olasz nő kipattant a várakozók közé és nekiállt bunkózni. A Wizzair legújabb, ocsmányul mocskos zsarolókampányának megfelelően elkezdte felcetlizni a kézipoggyászokat. Amikor már éjfél körül úgyis csak egy szikra kellett, hogy az utasok robbanjanak.
Robbantak.
A maradék két nő a pultnál egyszerűen nem bírta kezelni a helyzetet, képtelenek voltak szétválogatni a priority utasokat a nem priority utasoktól, így egyszerre lódult meg mindenki, mielőtt még a kövér picsa felcimkézhette volna a csomagokat.
Hangulatos volt.

Fél kettőkor keveredtem ki Ferihegyen az épületből. Éjfél helyett. Barna érezhetően akkor ébredt fel, amikor rátelefonáltam. (Sajnálom, az alku az alku.) Otthon még kiültem a teraszra. Úgysem bírtam volna egyből elaludni. Fél négykor terítette rám Morpheus a leplét.
Reggel fél kilencre jött a riasztószerelő.

Keszthely, földön és vízen 08/08

Hazautazás
2018.07.21; szombat

Korán keltünk, mint minden reggel. Kajáltunk, megvártuk, amíg kinyit az étterem. Átsétáltunk egy tejeskávéra. Most először Nej is benevezett, mert nem kellett figyelnie a folyadék-kiválasztására. Se kajakban, se bringán.

8.05-kor megjelent az angol társaság az étteremben. Reggelire kértek két liter bort. Így már azért érthető.

Még nem mutattam be minden szomszédot. A Techno Viking mellett lakott egy… hát, hogy is mondjam, kicsit hoppás nő. Olyan harmincas lehetett, és amikor beszéltél vele, normálisnak tűnt, de valahogy mégsem. Amikor nem beszéltél vele, akkor viszont egyáltalán nem tűnt normálisnak.

Reggeli szivar, pakolásra készülődve. Megjelent a csajszi. Odaállt az ajtónkba, hátat fordított nekem, majd köszönt. Nem válaszoltam, mert nem gondoltam, hogy nekem szólt. Aztán megfordult.
– Volt itt a bokor előtt egy döglött egér. Mit tud róla?
– Láttam egy döglött egeret, de az arrébb volt, a villanyoszlopnál.
– De én ide tettem.
– Lehet. De én napokkal ezelőtt a villanyoszlopnál láttam.
– Nem is biztos, hogy egér volt.
– Pontosan. Én se tudtam eldönteni, hogy egér, vagy patkánykölyök volt.
– Tudja, azért tettem ide, mert itt jobban nézett ki.

Mondtam már, hogy közvetlenül a reggelizőasztalunk melletti bokorról beszéltünk?

– Hogy érti?
– Itt ez a bokor eltakarta. Jó hely az egy halottnak.
– Lehetséges.
– De akkor hogyan került a villanyoszlophoz?
– Fogalmam sincs.
– Lehet, hogy a macska hurcolta el.
– Az látja, lehet. Vannak macskáink, azok mindenre képesek.
– Nos, most nincs itt.
– Nincs.

Őszintén szólva, észre sem vettem, hogy odarakta. Ha tudtam volna róla, biztosan megetetem vele.

– Tudja, nem rosszindulatból tettem ide Önökhöz. Csak úgy éreztem, itt van jó helyen.
– Persze, semmi gond.

Aztán elment. Huh.

Pakolás. Erről nem akarok sokat beszélni, horror. 10.00-ig kellett leadnunk a kulcsot, 9.59-kor sikerült. Fogalmam sincs, mennyire tartják be, de Laciból kiindulva, jobb a békesség.

Keszthelyről alig bírtunk kijutni. Nem tudom, ki a környék forgalomszervezője, de nálam megbukott. Már a keszthelyi kerülőúton akkora dugó állt, hogy mozdulni sem lehetett. Tudod, mi okozta a dugót? Egy vonyarcvashegyi gyalogoszebra. Mely folyamatosan kapcsolgatott, akkor is, ha nem volt gyalogos. Tudod, mennyi a távolság? Hat kilométer. Araszolva, jó félóra alatt. Egy rosszul szabályozott zebra miatt.

Na, mindegy. Szombat délelőtt egyébként sem számítottam túl sok jóra a 71-esen. De Vonyarc után azért lehetett menni kellemes sétatempóban.

Kicsit bonyolult napot raktunk össze. Először is felmegyünk Szigligetre. Mert azt a fagyit csak megkóstoljuk. Igaz, most kamion méretű szerelvénnyel járunk, de legalább már az ülés jó.

IMG_20180721_110955

IMG_20180721_111047

Fellihegtünk. Meglepő módon senki nem állt a sorban. Kényelmesen választhattunk. Tényleg finom a fagyi, megéri beugrani.

Következő feladat: Balatonakali, Fék ABC. Tavaly nagyon bejött, egy csomó finomságot vadásztunk itt. Egy csomó olyan finomságot, amely máshol nem kapható. Titokban reménykedtünk, hogy lesz mindenből. Lett. Találtunk óbudavári kecskesajtot, békési Förgeteg vastagkolbászt és egy csomó bort a dörgicsei Madaras pincészetből, köztük Nej mindenekfeletti kedvencét, a Zöldikét. (Kicsit fura, hogy én vagyok veltelini mániákus, mégis neki ez a kedvenc bora.)

Aztán autóztunk a Balaton-felvidéken, megnéztük az egykori Madáritatót (a Madaras pincészet boltja Dörgicsén), de eléggé döglött volt.

Veszprém. Elméletileg utcazene-fesztivál van. Elméletileg. Tényleg volt egy csomó színpad, de csak egy szájharmonikás hapsi kornyadozott a sétálóutcán. Valószínűleg nem szombat délben kellett volna mennünk.

A kocsit a Lexinél dobtuk le, mely hely a sokadik újravirágzását éli. A mi időnkben egyike volt Veszprém három legalja kocsmájának, de kit érdekelt, amikor 10 forint alatt mérték a sört? Neveztük akkoriban Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de a legelterjedtebb neve a Lexi volt. Lett belőle azóta normális étterem, elit luxusétterem, lepusztult kocsma, most éppen érdekes fázisban van.
Anno – a nyolcvanas évek első felében – a Sport volt az egyetemisták és persze a környékbeli lelkes alkoholisták kedvenc helye, csak jót tudok mondani róla. Istenem, hány, meg hány laborjegyzőkönyvet írtunk meg a cigarettával kiégetett kockás abroszokon! A Sportban volt nagyon népszerű sörkorcsolya a velős pirítós. Ipari mennyiségben fogyasztottuk. Amikor pedig krőzusok voltunk, azaz megérkezett a havi apanázs, akkor szigorúan Sport, Jókai-bableves, velős pirítós. És mi voltunk az istencsászárok. Ettem én már azóta annyi, de annyi mindent, de a trónon még mindig a Jókai/velős pirítós páros figyel.
Nos, ezt sikerült reprodukálnunk a Lexiben. Igaz, csak babgulyással, de a velős pirítós… mindent vitt.

IMG_20180721_134657

A kalóriamérleget is. De egyszer élünk.

Aztán még ledobtuk a kajakot Dunaharasztiban, beugrottunk a Decathlonba, mert vagy négyszer abuzáltak, hogy vegyem már át a megrendelt izét, mert visszaküldik, aztán ha nehézkesen is, de hazaértünk.

– Lepakolunk? – kérdezte Nej.
– Nem. Először iszunk egy sört. Abból baj nem lehet.

Link szekció:
Fényképalbum

Keszthely, földön és vízen 07/08

Tényleg pihenés. Ja, nem.
2018.07.20; péntek

Sokáig aludtunk, ráérősen reggeliztünk. Abszolút pihenőnap. Minden túrát megcsináltunk, amit csak akartunk. Hagytunk egy esőnapot. Nem volt rá szükség.
Akkor mi legyen?
Ökörködjünk a vízben. Kajakkal, nyilván. Gyakoroljuk a beszállást derékig érő vízben, a különböző ki-beszállási technikákat, és van a strandon egy jó magas stég, azt is kezelnünk kellene valahogy. Nej emellett fejébe vette, hogy megtanul felállni a kajakban.
Nem rossz program. A viharjelzés 1-esen van, azaz a strand használható. (Utólag azt mondom, a 2-es jobb lett volna, mert akkor nem ugrált volna körülöttünk annyi fogalmatlan gyerek. Meg felnőtt. Csak a vízimentő.)

Egyébként nem tudom, hogyan van, de ha egy ember – legyen az gyerek, vagy felnőtt – vízbe kerül, egyből olyan lesz, mintha berúgott volna. Nem figyel senkire és semmire, teljesen elfelejti, hogy létezik olyasmi, mint a fizika, a többi ember pedig légnemű, akiken át lehet hasítani. A kajakokon is.

Na mindegy, csináltuk. Hamarosan úgy néztünk ki, mint én Losinjban, amikor először ismerkedtem a Kodiakkal. Akkor mindkét lábszáramból dőlt a vér. A kajak pereme, az érdes, szálkás stég, mind-mind tették a dolgukat. De valahogy észre sem vettük. Jöttek a sikerélmények, szakadtak fel az ujjongó kiáltások. Ki a fenét érdekelt egy-egy karcolás? Ugyanúgy szálltam ki-be a derékig érő vízben az M07-be, mint a Kodiakba. Leküzdöttem a magas stéget is. Az M07-tel! Amikor ez még a Kodiakkal sem ment eddig! De a legnagyobb királyságot Nej mutatta be: a stégbe kapaszkodva felállt a kajakjában és hanyagul _kilépett_ a magas stégre. Mindenféle módon, alulról-felülről, előről-hátulról megerőszakoltuk a kajakokat és ez mindenkinek jól esett.

Aztán lihegtünk egyet a parton. Hogyan tovább?
Még mindig 1-es jelzés volt. Északi szél fújt. A Libás strand felé pont jó, mert szembejönnek a nem túl nagy hullámok. Evezzünk át! De tegyünk bele egy csavart. Nej szerette volna kipróbálni az M07-et hullámos vízen is. (Ide nekem az oroszlánt, de azonnal!) Legyen. Én meg kipróbáltam Nej kajakját.

Szószerint lubickoltunk abban, hogy immár egyikünknél sem játszottak a méretkorlátok, azaz szabadon ülhettünk át egyik kajakból a másikba, nem volt gond sem a beülés, sem a kényelem.

Áteveztünk. Nej egyre jobban élvezte. Én nem annyira. Nem hiszed el: teljesen elzsibbadt a lábam a kajakjában. Úgy látszik, ez nálam generális probléma. Szerencsére a Laser-nél nem volt gond, combbal tudtam támasztani, nem volt szükség arra, hogy a használhatatlan lábammal a pedálokat tapossam. De a Libás strandon örömmel szálltam ki belőle.
Azt írtam volna, hogy kiszálltam? Gyötrelmesen kievickéltem, többször erősen a lapátba kapaszkodva értem el, hogy lábra érkezzek és ne boruljak. Utána percekig álldogáltam, mire visszatért az élet a lábaimba.
Nem nekem való a kajakok váltogatása. (Az M07-et is egy évig farigcsáltam/farigcsáltuk, mire sikerült hozzám passzintani.)

Visszafelé már a saját kajakban eveztem. A hullámok ugyan hátulról toszogattak, de majdhogynem jól is esett. Elképesztő, mennyit képes fejlődni az ember biztonságérzete. Egy évvel ezelőtt – mit egy évvel, még idén tavasszal is – nem mertem megvakarni a kajakban az orromat. Most meg lökdöstek a legkellemetlenebb hullámok, én pedig ki-bekapcsolgattam a fejkamerát, forogtam hátra, hogy hol jár Nej… mintha a Kodiakban ültem volna.

Na jó, azért nem ugyanaz. A Kodiakban kiveszem a zsákból a dobozt, kinyitom, kiszerelem a kamerát, elemet cserélek benne, úgy, hogy a doboz tartalmát szétpakolom magam előtt, mindezt közepesen hullámzó vízen is. Az M07-ben még nem merem kinyitni a dobozt.

A kempingben kiszálltunk. Elmentünk kajálni, majd… menjünk vissza kajakozni. Igen, adjátok már ide azt az oroszlánt! Az északi szél közben megerősödött egy kicsit (a jelzés maradt 1-esen), ilyenkor kifejezetten ellenjavalt a medence keleti oldala, a Zala torkolat környéke. Az az a rész, ahol a szél rendesen meg tud kavarodni, ahol még az ilyen 40-45-ös szélben is kialakul a centrifuga.
Menjünk. Az M07-tel. Naná! Hogyan vegyük el a libidóját, ha nem így?

Elindultunk. A dolog jellegéből következően eleinte semmi kellemetlenség nem volt. Ekkor még a hullámok nem igazán tudtak kinevelődni. Jöttek persze hátulról, félig hátulról, csípővel szépen korrigáltam, muzsikált a hajó. Aztán a torkolattól egy kilométerre már nem éreztem magam annyira komfortosan. A hullámok megnőttek, az irányuk is össze-vissza változott. Hol erre, hol arra kellett korrigálnom, időnként kifejezetten gyorsan. Ekkor már nem is figyelgettem hátra, ügyes kislány Nej, majd megoldja. Ráadásul el is böktem a torkolatot, bementem a nádasba, ki kellett jönnöm és pont ott kellett forgolódnom, ahol a legnagyobbak és a legkacifántosabbak voltak a hullámok. Megoldottam. Oldottam már meg hasonló helyzetet a Velencei tavon is, nem is egyszer, de akkor halálfélelmem volt és folyamatosan káromkodásokat mantráztam. Most viszont higgadtan eveztem, éreztem, hogy uralom a kajakot.
Óriási különbség.
Nejt megvártam a torkolatban, kifújtuk magunkat. Majd irány vissza.
Nem, nem a part mellett. Az a nyulaknak való. Bele a hullámokba, bele a centrifuga közepébe.
Tény, hogy nem sokat beszélgettünk. Én a kajakra koncentráltam, igazából azt se nagyon vettem észre, mikor maradt le Nej. Aztán egyszer csak a kempingnél voltam. Hátranéztem, Nej még messze volt. Akkor játsszunk tovább. Megvolt a hátsó hullám, megvolt a szembehullám, nézzük, hogyan mennek az oldalsó hullámok. Beeveztem az öböl közepe felé, szándékosan a hullámokkal párhuzamosan, majd kijöttem. Kellemetlen volt, tény. De sikerült.

Aztán kifutottunk a partra. Mára elég ennyi.

A két túra útvonala:
Libás strand
Zala torkolat

Felcuccoltunk, ledobtuk a kajakokat.
– Pakoljunk el? – kérdezte Nej.
– Dehogyis! Először igyunk egy sört. Abból baj nem lehet.

Sportóra rovatunk következik.

Természetesen kihasználtam a lehetőséget a különböző mérésekre. A Libás strandnál már a kajak beállítással mentem, de csuklón történő pulzusméréssel. A Zala torkolat felé pedig felvettem a mellpántot.
Hát, Árpád…
Kezdjük a jó hírrel. A kajak beállítás, mellpánttal végre jól mér. (Vö. 141 kcal vs. 469 kcal.) Teljesen elfogadható értékeket kaptam. Ami azért nem kis fegyvertény, hiszen végre-valahára megoldódott egy reménytelennek tűnő problémám. (Az persze más kérdés, hogy mennyire elfogadható mondjuk egy ötnapos túrán végig mellpántot viselni.)
Ami viszont szószerint tragikus: az első evezésen, csuklón mérve, 65-ös átlagpulzust mért az óra. Más emberek ennyivel alszanak. Én meg hullámzó vízben, szembehullámokban eveztem. Aztán mellpánttal már jött a 91-es átlagpulzus, ami teljesen elfogadható. A hiba nagyjából -30%. Ennél az is pontosabb, ha hasraütve saccolok valamit.

A következtetés eléggé egyértelmű: a csuklón történő 7/24-es mérés teljesen jó, ha stresszt, alvásminőséget szeretnék monitorozni. De másra már nem. Ha sportot is akarok mérni, akkor szigorúan mellpánt kell. Mindig. Még erdei túrán is.

A sör után elpakolászgattunk. Üldögéltünk a teraszon. Nyilván az előző sörnek társai támadtak. Jól éreztük magunkat.

Délután ugyanaz az angol társaság, ugyanabban a kocsmában, ugyanolyan részegen.
– Nézd már, ezek megint itt vannak – jegyeztem meg.
– Lehet, hogy még mindig – pontosított Nej.
Ők is jól érezték magukat.

Este átsétáltunk, most a Pepi nevű vendéglátó egységbe. Toltunk egy hagymás rostélyost. Rágós volt.
Amikor visszatértünk, szúrós szemekkel meredtem a tabletre. De most nem kérte, hogy mondjak véleményt az étteremről. Valószínűleg rájött, hogy tegnap túltolta.

Keszthely, földön és vízen 06/08

Badacsony, Szigliget bringával
2018.07.19; csütörtök

A mellettünk lévő család. Fél éves, meg olyan három éves gyerekkel. Minek? A kisgyereket ilyenkor még zavarja a környezetváltás, rosszul viseli, aztán ott van a szállás minimálkomfortja, a gyerek ordít, a két szülő egész nap a kicsi körül nyüzsög, hogy csitítsa, a nagyobbik féltékeny lesz, azért hisztizik… miközben a szülők pontosan érzik, hogy a környéken mindenki masszívan gyűlöli őket. Akkor meg minek? Ha nekik sem pihenés, a kisgyereknek szenvedés, emellett tönkreteszik a közelükben lakók nyaralását, akkor minek?
Amikor végre elmentek, Nej megjegyezte, hogy csak egyszer látta mosolyogni a nőt: amikor beszálltak a kocsiba és indultak haza.

A szél még mindig nem állt el. De még csak nem is csitult. Akkor bringa. Eltekerünk Szigligeten keresztül Badacsonyba, eszünk, iszunk aztán visszatekerünk. Szigligeten felmegyünk a várba, ha lehet bringával, mert kemények vagyunk és mindenképpen eszünk egy fagyit abban a híres fagyizóban.

Ez itt egy golfpálya. Van hozzá panoráma, nem mondom.

DSC00930

Szigliget. A bringát inkább kihagytuk. Meredek, macskaköves út, tele gyalogossal és két sávban fel-le mászkáló autókkal. Még feltolni sem volt egyszerű a kerékpárokat.

A fagyisnál brutál tömeg, sebaj, majd veszünk lefelé jövet.

DSC00932

Aztán fent, a vár bejáratánál belépő. Bemenjünk? Hát, ha már feljöttünk. Aha. Ekkor derült ki, hogy nem hoztam pénztárcát. Meg Nej sem. Vidám út lesz. Nem csak a fagyinak lőttek, de Badacsonyban a sörnek és a kajának is. Annak a kajának, ami az ilyen egész napos sportok egyik motivációja. Meg hát… a bringáról ugyan nem fogunk leszédülni, de azért 60 km hegyes-völgyes terepen, étlen-szomjan, nem öröm.
Aztán Nej a farmer kiszsebében talált 400 forint vécépénzt, ebből futotta a badacsonyi boltban egy kőbambira meg egy fél literes ásványvízre, igazságosan elfeleztük mindkettőt, nem haltunk szomjan. (Éhen? Ennyi pénzt eszünkbe sem jutott kajára tékozolni.)

A szél masszívan tojik az előrejelzésre. Időnként akkorákat lök oldalról, hogy alig tudok a bringán maradni. Pedig holnap kajakozás lesz. Kellene lennie. Meglátjuk.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Egy kis sportórázás. Valld be, hogy hiányzott.

tload

A fenti diagram szerint én most igazából nem is sportolok, hanem csak relaxálok. (Sárga a szintentartás, kék a pihenés, a lokális csúcs a kék indulásánál a Balaton-átúszás.) Nézd meg a görbén a hetet. Azt a hetet, amelyiken átúsztam a Balatont, bringáztam 76 kilométert, eveztem húszat, majd megint eveztem húszat, aztán bringáztam húszat, gyalogoltam nyolcat, bringáztam hatvanat, végül eveztem húszat. Szerinte ez semmi, egyszerű relaxálás. A Training Load görbe annyira lesüllyedt, hogy csoda, hogy élek. Ennyit a csuklón mérés pontosságáról. (Akkor fordult vissza sárgába, amikor itthon, immár mellpánttal, futottam egyet.)

Nincs laptop, van tablet. Újra. Újra száguld. Teljesen véletlenül vettem észre, hogy a Kemp oktatáson kapott reklámtoll végén olyan gumibigyó van, amellyel lehet gépelni.
Ezerrel tolom a kontentet.
Pontosabban, tolnám. Az élet egyik, majdhogynem legnagyobb igazságtalansága, hogy az embernek mindig akkor támadnak remek gondolatai, amikor nem tudja leírni, mert mondjuk bringázik, vagy evez, majd amikor végre gép elé kerül, minden kihullik a fejéből. A gondolatolvasással blogoló gépet meg még mindig nem találták fel.

Persze ettől még simán pályázhatnék a világ legnagyobb barma címre. Ez ugyanis egy 4-5 éves tablet. Egy Galaxy _Note_ 10.1 Tab… azaz van hozzá beépített stylus. Melyet a mostani nyaralásig eszembe sem jutott előhúzni.
Szétszórt vagyok.
Az utóbbi 4-5 évben.
Na mindegy, kipróbáltam… és baromira jó. Újra beleszerettem a tabletbe.

Másik technikai felfedezés. Teljesen véletlenül vettem észre… pontosabban… izé, bonyolult. Mivel folyamatosan küzdök a sportórámmal, így egy csomó dologgal képben vagyok. Valahol a háttérben például tudtam, hogy az egyik béta firmware-ben már van kajak, mint sport, de persze nem tudtam melyikben, aztán hirtelen kaptam egy durva, másfél főverziós frissítést (amely óta nem működik az usb kapcsolat), de nem kapcsoltam össze ezt a két dolgot, egészen addig, amíg ennyire gyalázatosan le nem szerepelt az óra a kajakozásnál. Ekkor jutott eszembe, hogy talán már van is a menüben kajak. Nos, nem volt. Elszomorodtam. Aztán tettem még egy próbát az ‘add sport’ gombbal és hiphiphurrá, megjelent.
Borzasztóan kíváncsi vagyok. Sajnos a nagy kajaktúrákon már túl vagyunk, az időjárás sem túl kedvező, szóval lehet, hogy várnom kell az őszi Balcsi körbeevezésig.

Nej megkérdezte a vízimentőt, hogy bemehet-e kajakkal a vízbe. Abszolút lúzerség. Betolom a kajakot, odaintek a hapsinak, hogy szevasz haver, mindenki hallotta, hogy nem ajánlottad, hogy bemenjek… aztán bemegyek. Kérdezni, alárendelt pozícióból udvariaskodni nem lehet. Abból nem lesz vízreszállás. Nem is lett.

Van itt egy nagyon részeg, angolul beszélő(?) társaság a szomszédos büfében. Az egyik hapsi pár órával ezelőtt nekiindult sétálni egyet. Nem igazán jött össze neki. Bárgyú mosollyal próbált mindenbe kapaszkodni, de hát leginkább bringák voltak errefelé, nem győzte sorban magára borogatni a készletet. Aztán estefelé lementek fürödni. Mint egy gúla, úgy támasztották négyen egymást. Úgy, de úgy sajnáltam, hogy már visszavették a kettes viharjelzést. Megnéztem volna, ahogy Miszter Csakatestemenkeresztül vízimentő meggyőzi őket a fürdési tilalomról.

Kettővel arrébb lakik Techno Viking a két kamasz gyerekével. Jó, persze nem az eredeti híresség, de hasonló alkattal, egy kigyúrt, fiatalos apuka, kigyúrt fiatal kölykökkel. Kijönnek a szobából, vezényszóra pozícióba merevednek, majd futnak két kört a kemping körül. Kijönnek, vezényszóra vállukra dobják a törölközőt és elmennek zuhanyozni. Kijönnek, vezényszóra zsebrevágják a kezüket és belehasítanak az éjszakába.
– Miért van olyan érzésem, hogy az anyukát ledarálták és megették? – fogalmazta meg egyik este Nej az ellenérzéseit.

Este dőzs. Elsétáltunk a közeli Halászcsárdába. Én ettem egy vadragut,

Igen, halászcsárdában. Nem szeretem a halat.

Nej meg egy harcsapaprikást túrós csuszával. Felejthető eset volt.

Mégis megmaradt. Amikor ugyanis visszaértünk a kempingbe és elővettem a tabletet, a Google Maps kedvesen megkérdezte, hogy milyen volt a Halászcsárda és lennék-e olyan kedves, hogy írok róla egy recenziót.

– Megakurva anyád! – hördültem fel.

Honnét tudta a végig a kempingben lévő tablet, hogy hol voltunk? Oké, a mobil végig a zsebemben volt, de leellenőriztem, nem futott a háttérben a Google Maps. Akkor? Ez folyamatosan kémkedik, akkor is, ha nincs semmi elindítva?

Szépen nézünk ki.

Keszthely, földön és vízen 05/08

Pihenőnap, azaz Hévíz
2018.07.18; szerda

Mindenhol az van, hogy nincs ember, különösen a balatonparti vendéglátásban nincs. Nos, látjuk. A kisbolt az étteremhez tartozik, de nincs ember mind a kettőre. Így az étterem pultosa veszi fel a rendelést, rakja össze az ételeket, szolgálja fel azokat, de ha közben valaki vásárolni akar, akkor átmegy vele a boltba, kinyitja, kiszolgálja, utána meg vissza az étterembe. Persze kiírás semmi, szóval a külföldiek csak állnak értetlenül a bezárt boltajtó előtt és dühöngenek.

Aztán ma reggel jött egy Nébih-es ellenőrzés, az se tudott bemenni. Egy ideig fel-alá járkált a nő az ajtó előtt, majd átment az étterembe és átrángatta a főnököt. Utána akkurátusan nekiállt lejárati időket ellenőrizni a chipseken és a mogyorókon.
A reggeli kávémat iszogatva néztem a közjátékot.
– Te, mit szólnának, ha én is átmennék egy spirálfüzettel, majd a nébihes nő után leellenőrizném, hogy jól ellenőrzött-e?
– Miért csinálnál ilyet?
– A hecc kedvéért. Meg hogy ne legyen annak a nőnek ekkora arca. Meg, tudod, ki őrzi az őrzőket?
– Aztán úgy néznének ránk a hátralévő időben, mint a véres vattára.
– De milyen tökéletes kiszolgálást kapnánk!

Aztán elmentem szakit keresni. A recepción nem tudtak semmiről, azaz az éjszakai műszak nem adta át, hogy elment nálunk az áram. Szerencsére este még beszéltem valami szobafőnök asszonnyal, ő riadóztatta reggel a szerelőt, pontosabban riadóztatta volna, de a szaki éppen szabadságon volt, a helyettese meg kiment árut beszerezni.
Ültünk, vártunk. Ráértünk, eleve pihenőnapunk volt.
Aztán egyszercsak megjött egy alacsony, hordómellkasú ember egy aprócska, hordómellkasú autóban, hátán MŰSZAK felíratú pólóban, két szerszámosládával a kezében. Nem is kellett kérdeznem, látszott rajta, hogy ő a szerelő. Elment hátra, tíz percig szöszmötölt, majd újra lett áram. Örültünk. Lesz hideg sör, mire hazaérünk.

Rádugtam a laptopot a töltőre, felszereltük a bringákat és elindultunk Hévízre. Ez egy gyenge, 20 kilométeres túra, pusztán csak azért, hogy ne rozsdásodjunk el. Meg én még soha nem jártam Hévízen. Meg közben bejártuk egy kicsit Keszthelyt is, mert egyrészt szép város, másrészt meg régen jártunk már erre.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Kedves kis túra volt. Eleve azt szeretem a városban, hogy tele van zölddel, a kerékpárút pedig különösen kellemes volt. Minden előzetes jótanács ellenére nem ültünk bele a kifolyó kanálisba. Valószínűleg nem is találtuk meg, illetve ha az volt az, amire tippeltünk, akkor azért ahhoz kell némi gusztus.

Visszafelé toltunk egy fagyit is a sétálóutca mellett. Volt annyira jó, hogy estefelé még visszasétáltunk.

DSC00929

A kempingben megnéztem a laptopot. Nem töltődött semmit. Azaz a hős laptoptöltő megvédte a halálos áramcsapástól a laptopot, de közben maga elhalálozott. Egyperces néma csend.
Habár a laptop használhatatlan lett, szerencsére itt van a tablet is. Harcban állunk, embereink hullanak ugyan, de kitartunk.

Nem írtam még Laciról. Nálam pár évvel idősebb, kissé pocakos, kopasz, napszemüveges cerberus a bejáratnál. Kemény, mint a vídia. Bárki bejön autóval, motorral, nem vacakol, bringára pattan, megy utána, akár a kemping végébe is és leellenőrzi, van-e az illetőnek belépője. Szigorú.
Én pedig nekiálltam jópontokat gyűjtögetni. Délben dolgunk volt a városban, autóval, nekem pedig rémlett, mintha lenne valami szieszta. Gondoltam, megkérdezem.
Erre Laci rámborította a teljes szívfájdalmát. Hogy már semmi sem a régi. Az emberek le se szarják a szabályokat. Bezzeg a régi szép időkben még láncok is voltak a sorompó mögött, minden irányban. Ma meg már csak úgy járnak a népek ki, meg be. Igen, jól emlékszem, tényleg van szieszta, de már a kutya sem foglalkozik vele. Évek úta én vagyok az egyetlen, aki legalább megkérdezte. Láttam rajta, hogy kifejezetten szomorú, amiért már délben elmegyek, mivel a szieszta egykor kezdődik, így évek óta én lehettem volna az első, aki be is tartja.
Kifelé menet kiraktam az autós belépőt a szélvédőre. Mindent a barátságért.

Apropó, autó. Beültem, nem emlékeztem rá, hogy nem lehet hátratolni az ülést, így erőből hátranyomtam… és hátracsúszott. Végre nem kispolszkiban vezetek kamionfelépítményt.

Egyébként egész nap viharos szél tombolt, kettes viharjelzéssel. Bementünk a városba, felszedtük M-et, körbesétáltuk Keszthelyt, ettünk fagyit, dumáltunk a kempingben, este visszavittük, utána Tesco, mert elfogyott a sör, a bor, ja meg a kaja is, az idő még vacakabb lett, pedig már nem sok helye volt rá, vacsi, bor, szivar, blog.
Nem volt egy túl sportos nap, kész szerencse, hogy eleve pihenőnapnak terveztük.

Keszthely, földön és vízen 04/08

Balatongyörök
2018.07.07; kedd

Mára már sokkal szelesebb időt jósolt a levelibéka. Emiatt döntöttünk úgy, hogy inkább az északi parton kajakozunk. Ott ugyanis még el lehet evickélni a nádas tövében, ha nagyon cudar idő van. (Kicsit spoilerezek, de ha megnézed a track-et, nagyjából sejtheted is, milyen időnk volt.)

Jó viselet a tuareg, tegnap is bevált, de nem igazán tudom összedolgozni vele a fejkamerát. Ez például az első próbálkozás.

IMG_20180716_185242

Aztán addig gyötörtem, amíg össze nem jött.

IMG_20180717_090455

Sőt. A fejpánt leszorította a pólót, a póló megfeszítette a fejpántot, kölcsönösen stabilizálták egymást. Szükség is volt rá, mert nagyon durva szelet kaptunk napközben. (És végre megoldódott egy nagyon régi problémám is. Ha feltettem a fejpántot, akkor a sapkát már nem tudtam rendesen a fejembe tolni. Egy erősebb szél simán letépte.)

Töprengtem, töprengtem… majd nyuszi voltam. Maradtam a Kodiak kajaknál. (És nagyon jó döntés volt.)

Megvártuk Pétert, majd jó időben, vidáman nekiindultunk. Igaz, egyes viharjelzés volt, de stabil kajakokkal mentünk, mi baj lehet?

Nem is volt. Igaz, eleve a part mellett mentünk (ugye ilyenkor a limit 500 méter), a nyugati/dél-nyugati szél hátulról fújt, azaz még nem tudott igazán erős hullámokat kinevelni, ami meg volt, az még nem zavaróan emelgette a kajak fenekét és nem mellékesen tolt is előre.
A györöki strandtól egy kicsit tartottam. Én eddig kétszer próbáltam meg ott kikötni, egyszer sem sikerült. Nem túl kellemes a part, erős szélben meg sem tudtam közelíteni.

DSC00928

Nos, kiderült, hogy béna voltam. Ugyanis mindig Badacsony felől jöttem és onnan nem látszik, hogy a móló mellett, azaz a strand látszó része mögött, van egy széles, kellemes partszakasz is. Ahol bármilyen időben ki lehet kötni. Még olyan cudar szelesben is, amilyenben megérkeztünk.

Pénz, telefon, gps kiszerel, zsebrevág. Irány a büfé. De Péternek nem akaródzott.

– Jössz kajálni?
– Kösz, nem. Mostanában nincs étvágyam, hamar megtelek.
– Aha. Vastagbélrák.
– Biztos?
– Tuti.

– Tényleg nem jössz kajálni?
– Na jó, megyek.
– De azért nézesd meg.
– Gondoltam rá. Azt mondta a doki, hogy semmit nem érzek, altatásban végzik.
– Most képzeld el, mekkora buli lehet, ha éppen alternatív szexuális irányultságú az orvos. Elaltat, aztán megy a telefon a haveroknak, hogy van itt egy friss husi.
– Aztán jól letesztelik a rákot.
– A szondájukkal.
– Bár azt is mondták, hogy nem ez a legkellemetlenebb része a vizsgálatnak.
– Hanem?
– Hát, ugye a szondázáshoz gázt pumpálnak be. A vizsgálat után meg ez a gáz ki akar jönni.
– Hoppá.
– Képzeld el, amint tele van a kórházudvar zavartan sétálgató, ordítva fingó emberekkel.

Lángost akartunk enni a strandbüfében, de leültettek. Oké. Akkor toljunk valami keményebbet. Sajtos, hagymás, baconos lepény. Jól hangzott. Aztán megjelent a pincér két szekérderéknyi tálcával.
– Csak nem a miénk?
– Hátha…
Aztán betoltuk. Mondjuk, inkább tésztában volt erős, pörgött is a kalóriaszámláló a fejemben, de nem volt rossz. Meg kevés sem.
Oké, fizessünk. Jött a pincér.
– Mennyit enged a feléből? – kérdezte Péter.
– Jobbat ajánlok – vágta rá a pincér – Tippeljék meg a végösszeget, én meg megduplázom!

Aztán a visszaút. Nagy mellénnyel nekiindultunk Györöktől, nyílegyenesen. Tudtuk, hogy az öböl közepén cifra idő lesz, de szemből fújt a szél, az meg simán kezelhető. Csak erő kell hozzá. Aztán egy ponton egyszerre fújt a viharos szél minden irányból.
– Te, beindult a keszthelyi centrifuga!
– Ja. Meg közben kettes lett a viharjelzés!
– Akkor talán mégsem kellene bemennünk az öböl közepére!
– Oké, irány a nádas!

Itt szeretnélek emlékeztetni, hogy két évvel ezelőtt bementünk a centrifugába, hasonló helyzetben. Vicces volt. Akkor teljesen be voltam pánikolva. Most viszont… egyfelől kíváncsi voltam, hogy két év gyakorlás a sokkal borulékonyabb narancssárga kajakban mennyit növelt a biztonságérzetemen, másfelől viszont nem mertem Nejt belevinni. A fene tudja, hogy készen áll-e már egy ilyen erőpróbára.
Így az lett a vége, hogy hazakullogtunk a nádas mellett. Jelzem, ez sem volt egyszerű, a szélirány elég gyorsan változott, leginkább folyamatosan adaptálódott ahhoz, hogyan tudna mindig a legkellemetlenebb lenni számunkra. Időközben megpróbáltak vízimentők, vízirendőrök is kiszedni, de ellenálltunk.

Aztán minden jó véget ér egyszer, kisiklottunk a kemping strandjára.

A parton odajött hozzám egy német pacák. Fogalmam sincs, miért nekem kezdett el hőbörögni, de csak mondta és mondta. Hogy miért tilos a gyerekeinek a fürdés, amikor a szélvédett strandon nincs semmi veszély? Majd miután elmagyaráztam neki, akkor meg engem cseszett le az időjárás miatt. Hogy miért nem tudom, mikor lesz visszavonva a jelzés. Végül ráhagytam. Igen, nyugodtan engedje be a gyerekeket a vízbe. Aztán legfeljebb dolgozik a természetes szelekció.

Felsétáltunk a szállásra. Beszélgetés, szivar. Aztán Péter evezett tovább, mert az ő beszállója 500 méterrel arrébb volt.
Pakolta a kajakját a parton.
– Józsi, nem tudod, milyen jelzés van érvényben?
– Kettes! Kettes! – kiabált oda a meglehetősen frusztrált vízimentő. Ő ugyanis megtett mindent. Madzagokkal lezárta a stégeket, öt nyelven nyomtatta ki A4-es papírokra, hogy fürödni tilos, szóval maximális szigor, erre mi megjöttünk kajakkal, áteveztünk a kötelek alatt, majd beküldtem a német kölyköket a vízbe, később pedig Péter vízreszállt. A madzagok alatt.
– Ah, köszönöm, az pont jó – intett vissza Péter.
– Csak szólok, hogy én nem javasoltam, hogy vízreszálljon!
– Tanúsítani fogjuk! – vágtuk rá mindannyian.

A seggvédés, mint nemzeti sport.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Nej korán lefeküdt aludni, én még gépelgettem a teraszon. Aztán befejeztem és rádugdostam mindent éjszakára a töltőre. Amikor a laptophoz jutottam, kicsapott egy szikra a konnektorból és sötétbe borult a szoba. Remek. Szerencsére a laptop nem volt még bedugva. Fejlámpával megkerestem a biztosítékot, visszanyomtam. De az áram nem jött meg. Valószínűleg valahol kint is van egy főbiztosíték. Kimentem a recepcióra, de csak vállvonogatásokat kaptam, igaz, abból kifejezetten sokat. Nem értenek hozzá, majd holnap kijön a szerelő. Abban meg csak reménykedhetek, hogy nem olvad ki minden a hűtőből.

Visszasétáltam, kiraktam Nej éjjeli szekrényére is a fejlámpáját, aztán magamat is töltőre tettem. Szerencsére nekem nem kellett hozzá áram.

Keszthely, földön és vízen 03/08

Madárszaros Csicsergő sziget
2018.07.06; hétfő

Jó dolog ez a Voltaren Dolo. Két napig szedtem és ma reggel végre meg tudtam emelni a bal kezemet, mindenféle fájdalom nélkül. Mehetünk evezni.

Hozzáteszem, a mai terv nem igazán nagyratörő. Tulajdonképpen Túri Attiláék egykori keszthelyi evezősversenyének távján megyünk végig: Keszthely, Zala torkolat, Balatonberény mellett az egyszerűen csak Madárszarosnak nevezett Csicsergő sziget, onnan pedig nyílegyenesen vissza Keszthelyre. Ez egy 20 kilométeres háromszög.
A víz tükörsima, a meteorológia szerint az is marad, szóval jöhet az M07 kajak.

Gondoltam, újítok. Kajakon maximálisan be szoktam öltözni. Nem azért, mert fázok, hanem a nap ellen. Spricó véd deréktól lefelé, hosszúujjú póló, bringáskesztyű, kajakos sapka. Ez utóbbit cseréltem le. Ugyanis jó dolog a széles árnyékoló perem, de a vízről alulról visszatükrőződő sugarak ellen nem véd. Rendszeresen rákvörösre szokott sülni az arcom és a tarkóm. Barna nemrég megtanított, hogyan lehet pólóból tuareg fejfedőt eszkábálni, az legalább tarkón véd. Az arcomat, az egyedüli sebezhető pontot pedig kenem ezerrel.

DSC00919

DSC00921

Összecuccoltunk, kilenckor elindultunk. Nagy lendülettel nekiindultunk a villanyoszlop felé. Mert emlékeztem, hogy a Zala torkolatban pont van egy. Aztán hívott Péter telefonon.

Ember, felvettem! Az M07-ben. Igaz, kellett hozzá Nej is. De tényleg kezdem megszokni ezt a kajakot.

Majd miután megbeszéltük a következő napot, ránéztem egy kicsit alaposabban a gps-re és elhűltem. Nyílegyenesen mentünk Berény felé. Azaz másik villanyoszlophoz igazodtam. Gyorsan korrigáltunk, aztán a torkolat közelében már szagról is megéreztük a Zalát.

Tudni kell, hogy a Kis-Balaton gyakorlatilag a Balaton szűrőrendszere. Maga a Zala meglehetősen sok szerves/szervetlen szennyeződést hoz, ezeket szűri ki – és hasznosítja – a hatalmas nádas. De azért marad még benne. A folyó sötétbarna vize keveredik a torkolatban a Balaton halványzöld színével, és persze vannak szagok is.

Kikötés a berényi strandon.
– Úgy látszik, nemcsak yachtokon laknak szegény emberek, de sup-okkal is azok járnak – jegyezte meg Nej.
– Pardon?
– Azt már megszoktam, hogy tengeren a yachtokon általában pucér emberek utaznak. De idefelé meglehetősen sok pucér ember egyensúlyozott sup-on.
– Ehe. Gondolom, üres árbóccal.
– Csak a seggüket láttam. Nem pörgették.
– Nem is, mert a helikopterezés már egy másik sport.
– Hülye.
– Nem annyira. Amibe belefutottál, az a berényi naturista kemping.
– Kemping?
– Igen. Ugyanolyan Balatontourist kemping, mint amilyenben mi is lakunk. Csak ebben mindenki kötelezően pucér.
– Azannya. Ennek a Mészáros Lőrincnek elég széles a … portfoliója.

DSC00913

Aztán a berényi strandon hamburger, sör, pihenés, majd elindultunk megkeresni a szigetet.
Nem volt meg.
De ezt már sejtettük a Zala folyón is. A zsilipnél kifejezetten magas volt a vízállás, márpedig ha sok a folyóban a víz, akkor sok a tóban is, a Csicsergő sziget pedig magas vízállásnál nem látszik. Ilyenkor csak egy hétköznapi nádas.

Péter későbbi közlése szerint olyan sok a víz a Balatonban, hogy a Sión keresztül nem is tudják leengedni. Félnek, hogy a vízáram elviszi a zsilipet.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban
Remekül látszik, mennyire eltorzítottuk a háromszöget azzal a bénázással az elején.

DSC00915

Aztán elérkezett a pillanat. Nej már régóta ki szerette volna próbálni az M07-et, csak éppen… khmm… bizonyos geometriai problémák miatt nem fért bele. Nos, ezt az életmódváltást közösen csináljuk, ő is kábé annyit adott le, mint én, így itt volt az idő az újabb próbálkozáshoz. És igen, beleült. Meghajtotta.

DSC00918

DSC00924

Nem is akárhogyan. Emlékszem, mennyit paráztam, amikor az RSD-n beleültem, aztán később a Velencei-tavon, a Tisza-tónál… izgultam, minden billenésre leállt a szívverésem. Nej viszont határozottan ment, forgolódott, majd közölte, hogy _kifejezetten_ tetszik neki a kajak.
Még a végén harcolnom kell érte.

A kajakos túrák idejére a bringákat beraktuk a szobába. Az ördög nem alszik.
De nem ám.
Átöltözés közben valami megszúrta a lábamat. Megnéztem alaposan. Egy masszív fémdrót volt átfűzve az egyik bringa láncfeszítő görgőjén. A véletlen ki van zárva: ilyen állapotban nem is lehetett volna tekerni a pedált. Amikor hazajöttünk a Kis-Balatonról, egy-két óráig még kint voltak a bringák a kocsi mellett és ez alatt az idő alatt fűzte be a drótot valami vicces kedvű illető.
Azért…mennyire elmebeteg baromnak kell már ehhez lenni?

Este hétkor már álmos pislogás. De Barna éppen bútorokat ad el Pesten az anyós lakásából, meg kell várni, amíg visszahív. Aztán ahogy letettem a telefont kilenckor, mind a ketten zuhantunk bele az ágyba.

Vannak ilyen napok is. Melyek jól telnek, de nem lehet róluk sokat írni.

Keszthely, földön és vízen 02/08

Kis-Balaton bringával
2018.07.15; vasárnap

A Balatonnál nálam kötelező program a korán kelés, és amíg a többiek alszanak, úszok egyet a friss tóban. Na, ebből most nem lett semmi. Legalább egy évre kiúsztam magamat.

Reggel még mindig nem tudtam felvenni egyedül a pólómat. Emelni már tudok a bal kezemmel, de magát a kezemet nem tudom felemelni. A bringán még elmegy. De mi lesz itt holnap a kajakban? Szedem a Voltaren Dolo-t, mint kacsa a nokedlit.

A mai terv megkerülni a Kis-Balatont. Tulajdonképpen nem is értem, korábban miért nem tettük még meg. Nej fanatikus Tüskevár rajongó (Matula bácsi forever), bringával csavarogni a tavak, csatornák között hatalmas élmény lesz számára.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Sajnos a teljes terepet nem jártuk be, egyelőre csak az egyik tórendszer volt meg. Hagytunk látnivalót jövőre is.

A kerékpáros útvonalra egy szavam sem lehet. Már Keszthelyen ki van táblázva a Zalavár utáni Kis-Balaton ház, mely egyfajta központja a környéknek. Ideális kezdőhely. Van egy állandó kiállítás, van egy büfé, vannak térképek és egy csomó rom.

DSC00888

DSC00895

A kerékpáros körút a töltésen visz, hasonlóan a Tisza-tóhoz. Be lehet kukucskálni a nagyobb vizekre, illetve van egy kilátó is. (Mondjuk az ártérben, azaz a töltés szintje alatt, de ne legyünk kispolgárok, miért ne lehetne egy kilátó a völgyben?)

IMG_20180715_113749

IMG_20180715_114447

A kilátó után nem sokkal jön a Kányavári sziget, a térség ikonikus hídjával.

DSC00906

Leraktuk a bringákat, ittunk egy sört, megettük a csokikat, majd átmentünk a szigetre. A híd előtt mézárus nénikék.
– Te, mi az ott annak az alaknak a fején? – kérdezte félhangosan az egyik.
– Nem tudod? Fedélzeti kamera.

Maga a sziget némileg csalódás volt. Nem rossz, tényleg nem, de nem erre számítottunk. Azt vártuk, hogy sűrű nádasban lesznek faburkolatú ösvények, hogy egy kicsit olyan matulásan lehet bújkálni a nádasban. Ehelyett egy teljesen rendezett, kirándulós, turistás szigetet kaptunk, nagy rétekkel.

DSC00897

Egy kicsit sétálgattunk, aztán mentünk tovább.

Útközben kocsma, pihenő.
– Te, hol vagyunk? – kérdezte Nej.
– Nagyrada. Tudod, ahol a rosseb lakik.
– Pontosan! – integetett át vigyorogva a szomszéd asztaltól egy kocsmabútor.

Jó nagy kör után visszaértünk Zalavárra. Elméletileg mehettünk volna az ismert úton is haza, de nekem szimpatikusabb volt letérni a töltésre. Ugyanaz a töltés, de a másik irány. És sokkal rosszabb minőségű út, gyakorlatilag egy murvás ösvény. Nem voltam nyugodt. A GPS-re a magyar gyalog- és kerékpártúra térkép volt feltöltve, az nem ismerte ezt az utat. De mi bajunk lehet belőle?

DSC00912

Semmi. Nem is lett. Mentünk egy csomót egy eléggé dzsuvás csatorna mellett. Hangulatos út volt. Aztán elértünk egy főutat és azon mentünk tovább Keszthely felé.
Visszanéztem. A dzsuvás csatornára az volt kiírva, hogy Zala folyó. Hoppá.

A visszaúton volt némi kaptató, de gond nélkül hazaértünk. 76 kilométer, kellemes túra.

Ekkor már kezdett összeállni, hogy a nagy kapkodásban mit hagytunk otthon. Kés. Vízforraló. (Azaz nincs reggeli kávé. A sajtot meg kiskanállal esszük.)
Aztán kifogyott a gáz a szivargyújtóból, lemerült az elem a konyhamérlegben. Ja, meg a kocsiban a guminős vezetőülés. Elvagyunk.

VB döntő. Jellemző, hogy csak abból vettük észre, hogy lassabb lett a kiszolgálás a kemping étteremben. Meg a pincér látványosan szét volt csúszva.
– Halló, a menetrendszerű barackpálinka érkezik! – kiabált az egyik vendég.
– Rohanok! – kurjantotta a pincér vigyorogva. Majd az asztalnál mindketten meghúzták a vendég laposüvegét.

Este

– Akkor én most elmegyek zuhanyozni, utána meg alszok – közölte Nej.
– Menjél. Én majd reggel fogok zuhanyozni.
– De nem ezt mondtad tegnap is?
– Figyelj, én négy órát áztam tegnap a vízben. Egy hétre előre letudtam a zuhanyzást.

Keszthely, földön és vízen 01/08

Balaton-átúszás
2018.07.14; szombat

Nem kicsit indult cifrán ez a nyaralás sem. Péntek estére fejeztem be egy melót, legalábbis annyira, hogy a labda már a többiek térfelén pattogjon, amivel nem is lett volna semmi baj, ha csütörtökön nem jelentették volna be, hogy ezen a hétvégén, hiába lesz hullámos a víz, megtartják a Balaton-átúszást. Erről tudni kell, hogy még Görögországban egymásra néztünk a fiammal, hogy tényleg, de régen úsztuk már át együtt, épp itt az ideje megismételni. Aztán az első kiírásnál elhalasztották, a másodiknál egyikünk sem ért rá, le is mondtunk róla, de azt is elhalasztották, a harmadikat már nem is nagyon néztem, csakhogy kiderült, hogy pont arra a hétvégére tették, amikor úgyis lent leszünk a közelben, Barna is ráért, szóval miért ne?
Csakhogy pénteg estig nem végeztem a pakolással, szombaton meg legkésőbb reggel hatkor el kell indulnunk, ha mindent időben, kényelmesen szeretnénk lejátszani. Azaz – figyelembe véve a pakolást is – négy órai kelés.

IMG_20180714_073247

Így néztünk ki, mire mindent összeraktunk. A négy órai kelés megvolt, a hat órai indulásból viszont fél nyolcas lett. Hullafáradtan. Már a pakolástól. És akkor még két óra vezetés, majd levezetésként egy kis pancsolás.

Orvosi vizsgálat, karszalag, zuhany, menjünk. Még a kocsinál bekentük magunkat napolajjal, níveával, a bemelegítést elintéztük néhány karkörzéssel. (Egyébként is én azt az elvet vallom, hogy a bemelegítés maga a sport, csak eleinte lassan, komótosan kell csinálni.)
Aztán a vízben elállt a lélegzetem. Jókora, emberes hullámok fogadtak. Déli hullámok, féloldalasan szemből. Nekiindultam, de egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy hogyan fogom én ezt megcsinálni? Már 100 méter után utáltam az egészet. 130 méternél betüdőztem egy sunyi hullámot, annyi víz ment a légcsövembe, hogy kis híján kiálltam. Végül pár óra alatt valahogy kiköhögtem.

Kollektív önhipnózis. Biztos vagyok benne, hogy a társaság fele csak azért úszott át, mert látta, hogy mások is átúsznak. Márpedig ha más meg tudja, akkor én is, szívja fel magát az ember és megcsinálja. Vagy belehal.

Az utolsó másfél kilométeren a folyamatos ellentartástól annyira kikészült a bal bicepszem, hogy képtelen voltam megtartani magam a vízben. Úszni még valahogy tudtam, kinyújtott kezekkel, behajlítás nélkül, csuklóból, lábbal nagyokat rúgva, de a kéz már nem működött. Emiatt nem is láttam, hol kell kimenni. És a mocskok, csak a cél előtt 100 méterrel ért le a lábam. A déli parton! Amikor úgy készültem, hogy az utolsó 500 méter már séta lesz.

A bal kezem pokolian fájt, képtelen voltam használni. A bal térdem szintúgy. Az úszószemüveg túl szoros lett, a felétől már úgy éreztem, hogy szétdurran a fejem. Fájt a fülem. A táv feléig a letüdőzött vizet krákogtam. És a végén, ami a tragédiából tragikomédiát csinált: kiesett a számból az ideiglenesen beragasztott felső körhíd. A több órányi vízben ázás kioldotta a ragasztót. A nyelvemmel visszalöktem a helyére, de innentől nem igazán mertem a számon keresztül levegőt venni. Pedig szükségem lett volna rá.
És ehhez még add hozzá, hogy volt néhány terminátor típusú versenyző, akik nem néztek semerre, egyszerűen átgázoltak az előttük úszókon. Egy ilyen nehezen kezelhető, hullámos vízben.

Sportóra, open water swimming teszt: úszás közben időnként kidugtam a a bal kezemet a vízből. Nesze, egyél gps-t. (És reménykedtem, hogy egyik hajóból sem néznek fuldoklónak.) Végeredményben 5100 méter helyett 3500 métert mért. Aztán az utolsó 100 méteren, amikor már sétáltam, utolérte magát. Elképesztő részidők születtek.

Úgy szerveztük meg, hogy amíg mi úszunk, Nej autóval átmegy Boglárra, a célban felszed minket és onnan megyünk Keszthelyre. (Illetve Barna haza.)
Nos, a sofőrnek sem volt könnyű dolga, szombat délelőtt, parti út, átúszás miatti hepaj és hát az autó, ahogy fel volt szerelve. A csajszi végül Boglárban bearaszolt a szűk strandúton, leparkolt egy zsebkendőnyi helyre a három kajakkal, két bringával körbeszerelt kocsival, kiszállt, majd odaballagott a szemben lévő pavilonhoz, ahol a csapos érdeklődve figyelte a mutatványt.
– Helló, sétálós sörötök van?
Elismerő pillantások.

Aztán kisétált a célba és várt. Üveges tekintettel érkeztem meg.

IMG_20180714_145445

– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Egy percét sem élveztem. Ez tömény élethalál harc volt.
– Érdekes. Barna szószerint megjósolta, mit fogsz mondani.

Ezen a napon ugyanis – leginkább az erős, szemből féloldalas hullámzás miatt – a mellben úszók nagyot szoptak. Barna is megpróbálta, majd azonnal váltott. Gyorsban, illetve háton teljesítette a távot, másfél órával hamarabb, mint én, aki csak mellben tud ekkorát úszni. (4 óra 5 perc lett az időeredményem.)

Barna figyelte meg, hogy az első hajókon nagyon sok ember csimpaszkodott. Egy csomóan ugyanis rögtön az elején feladták. Abszolút megértettem őket. Tényleg ijesztő volt, mert a szpíker azt mondta, hogy mindenki tartalékoljon, mivel a túlparton nagyobbak a hullámok. Csakhogy nekünk már déli szél jutott, azaz az elején kaptunk nagy szembehullámokat, és a végére csitult le a víz. Amikor már nem tudtam mozgatni a bal kezemet.

IMG_20180714_144603

IMG_20180714_144703

Ittunk néhány sörnek álcázott üdítőitalt (aka citromos, alkoholmentes “sörök”), ettünk egy nagy lángost, borzasztóan jól esett. Meg a proteincsokik is. Nesze megszaggatott izom, egyél.

– Nincs kedved vezetni? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom felemelni a bal kezemet.
– Hát, jó.
– Értem. Akkor vezetek.
– Hogyan?
– A jobb kezemmel rakom fel a bal kezemet a kormányra.
– Tudtam, hogy megoldod.

Beszálltunk. Tolnám hátra az ülést. Nem megy.
– Ez mi?
– Nem tudom. Már nekem sem ment hátra.
Hátulról benyúltam az ülés alá. Eltört valami kis szar fémrúd, emiatt nem lehetett kiemelni a fogat a fogaslécből. Ez már így marad.
Na most, az ülés majdnem teljesen előre volt tolva. Valahogy úgy ültem, hogy a két térdemet a fülem mellé toltam fel. Rosszabb volt, mint egy kis Polák. A két kezemből meg csak az egyik működött. Az autó fullra felpakolva, oldalt is, hátul is kilógásokkal, a kilátás meg esetleges. És tömeg, tömeg mindenhol.
Mindez négy óra fuldoklás után. Vidám volt.

De csak megérkeztünk egyszer. Átvettük a szállást. Hát, izé. Nem valami pihengetős, csendes zug. A főbejárattól 50 méterre, közvetlenül a főút mellett, a bolttal és az étteremmel szemben. Durván erős autóforgalom, gyalogosforgalom és büdöskölkös bringásforgalom.

Ez a kép a szobaajtónkból készült.

IMG_20180721_084320

Az épület klasszikus szocreál, minimális karbantartással. Lepényházban utcáról nyíló szobák, üvegfal, odabent néhány dívány, hűtőszekrény(!) és egy olyan fürdőszoba, hogy annál én már láttam barátságosabb vegyi gyárat is. De egy éjszakára főszezonban 9e forint 3 személynek és 150 méterre van a stég a Balatonba.

Meg igazából nem is érdekeltek a körülmények, aktív hetet terveztünk, napközben úgysem leszünk itthon, estére meg úgyis rendeződik a helyzet.

Fiatal társaság már délután ötkor ordítja a bebaszcsis nótákat az egyik sátorban. Azért ez valahol gáz. Hajnalra be lehet rúgni. Reggel berúgni kifejezetten menő. De délután ötkor? Kispálya.

Aztán keményen folytattuk. Nej este korán elment aludni, én még pötyögtem egy kicsit a teraszon. Aztán átjött a szomszéd és hajnal kettőig söröztünk, boroztunk és whiskyztünk. Egy balaton-átúszás után.
– Úgy látom, maga olyan túlélő fajta – szögezte le a srác.
– Ja. Szükségem is van rá – bólogattam nagy beleéléssel.

Megnéztem Gent

Előkészületek

A görög nyaralás után vettem észre, hogy kezdenek fogyni a szivarok. Az őszi toszkán akcióban hazahozott készletből már csak jó egy hónapra elegendő anyag maradt.
Azaz menni kellene megint Dél-Olaszországba.

Csakhogy… valami nagyon hülye heteket élek meg. A laza tavasz után a nyár vad erővel kapott el, legalább annyira, mint Pataki Attilát az a bizonyos furcsa érzés. Úgy, hogy az egyik nagy munkám kútba esett, úgy, hogy lemondtunk egy egyhetes betervezett nyaralást, még úgy is csak rohangálok júniusban, mint pók a falon és nincs egy szabad órám sem.
Dél-Olaszországba viszont mind a Ryan, mind a Wizz kétnaponta repül, azaz ha kimegyek hétfő délben, akkor szerda délben tudok hazajönni. Ez három nap. Mondtam már, hogy óráim sincsenek, nemhogy három napom?

Ez bizony gond.

Erre találtam ki, hogy keressünk másik csatornákat. A Németalföldön híresen jó száraz, gépi szivarokat gyártanak, derítsük fel a terepet.

Tudom, megigértem, hogy nem bonyolódok bele, de ennyit muszáj elmondanom. Szóval szivarból az igazi, az a kézzel sodrott darab. (Nem, a kubai nők által combjuk között sodort szivar csak városi legenda.) Értelemszerűen ezek a szivarok meglehetősen drágák. De nekem nem ezekkel van bajom. Drága szivart tudok venni Párkányban is, vagy félévente megrizikózok egy csomagot. Amivel állandóan küzdök, azok az olcsó hétköznapi, leginkább gépi szivarok. Ilyen pörgős időszakban elmegy belőlük napi 3-4 is, de normál időszakban is megvan a 2 szál. Kiszámolhatod, hogy ezekhez a maximálisan behozható 200(*) szál mellett 3-4 havonta fordulnom kell.
Ilyen tempóban egyáltalán nem mindegy, hány napot visz el a beszerzés, illetve mennyi járulékos költség rakódik rá. Például ugye a két nap szállás.
Ellenben Charleroi-t mintha nekem találták volna ki. Hajnalban megy egy gép, éjszaka jön vissza egy másik. A jegy nevetségesen olcsó. Ha meg már kint vagyok, akkor csak feltalálom magamat.

(*) Igen, korábban írtam rosszul. Megnéztem a rendeletet és az EU-ból 200 szivart lehet behozni vámmentesen, repülőgépen 430€ értékhatárig.

Egyik este, meló közbeni pihenésként ránéztem a Wizzair oldalára. Csak úgy próbaképpen beütöttem egy dátumot, hogy lássam, mi mennyi. Aztán kiadta, hogy 8500 forintból oda-vissza megfordulok. Gondolkodás nélkül megvettem a jegyeket. Kint meg majd csak lesz valahogy.

Másnap, meló közbeni pihenésként megnéztem a várost, meg utána is olvastam. Nem örültem. A város kicsi és jellegtelen. Ami nem lenne akkora baj, de végtelenül mohó. A busz a repülőtérről a belvárosba 5€, azaz oda-vissza 10. Mindez jó eséllyel a semmiért. Brüsszel? Hiszen hivatalosan mégis csak annak a repülőteréről beszélünk. Nos, oda 14,2€ egy út, oda-vissza 28,4. Ezen azért megütköztem. Most, hogy a forint a béka segge alatt utászkodik, a brüsszeli kaland 10e forint körül jönne ki. Eléggé aránytalan. Ráadásul Brüsszel sem egy nagy durranás. Oké, főváros, de inkább átlagos, mint magával ragadó.
Viszont a Flibco ad máshová is jegyet. Például Bruges-be és Gent-be. Az utóbbiba egészen jó áron (már úgy értem, hogy relatíve, Brüsszelhez képest), konkrétan 15,6€ egy jegy. Nem variáltam tovább, megvettem. (Csak szólok, hogy ha túltesszük magunkat azon, hogy 20€ körül van egy buszjegy, akkor már mehetünk Bruges-be, vagy akár Luxemburgba is. De ezeknél már annyi időt elvisz a buszozás, hogy érdemes ott aludni egy éjszakát.)

Harmadnap, meló közbeni pihenésképpen, megnéztem, hogy mit is csináltam. Hivatalos szivarbolt csak egy volt a neten a városból, volt még egy dohánybolt… és más semmi. Az Arany Oldalak ugyan hozott egy csomó találatot, de a Streetview-val ránézve kiderült, hogy mindegyik valami kicsi élelmiszerbolt, a kassza mögött néhány doboz cigivel.
Fejvakarás. Aztán úgy voltam, hogy majd lesz valahogy. Hat órát tudok csavarogni a városban, csak belebotlok valamibe. Ha nem, akkor meg kirándultam egy jót.

Gent
2018.06.20; szerda

Kései fekvés, durván korai kelés. Még úgy is, hogy Nej feláldozta magát és kivitt hajnalban a repülőtérre.
Ahol meglepő tömeg fogadott. Ritkán szoktam hajnalban utazni, nem tudtam, hogy ilyen sok gép indul, gyakorlatilag egyszerre. Vécére menni esélytelen volt, 20-30 méteres sorok álltak az ajtó előtt.
Aztán egy szájhúzós-mosolygós konfliktus. A helyzet az, hogy jelenleg nincs normális nadrágom. Amíg nem érem el a megcélzott súlyt, addig nem akarok pénzt kidobni ideiglenes ruhákra.
Csakhogy a biztonsági ellenőrzésnél le kellett vennem az övet.
Hmm. Akkor majd zsebrevágom a kezemet.
– Legyen kedves, vegye ki a kezét a zsebéből! – szólt rám az őr.
– De akkor leesik a nadrágom!
– Kiveszi a kezét, gyorsan átrohan és még a levegőben elkapja? – oldotta meg a helyzetet a közeg.
És így is történt.

A Wizzair a legújabb fapados divat szerint igyekszik olyan szemét lenni, amennyira csak megengedheti magának. Azaz nagyon. Mind a két jegyem B ülésre szólt. Ez még nem is zavart annyira, a poggyász jobban. De készültem: sokzsebes cargo nadrágot vettem fel és nagyon minimálisan pakoltam. Ha szemétkedtek volna, akkor mindent kipakolok a zsebeimbe, az üres zsákot meg begyűröm az ingem alá. (Ez egy ilyen picike, 10 literes Decathlon hátizsák, nagyon kicsire összehajtható.)

Kifelé nem volt semmi gond. A buszmegállót is egyből megtaláltam. A busz időben indult. 10.45-kor már Gentben voltam.

Útközben még dobtam egy levelet Nejnek. Hogy mennyire fura világban élünk. Reggel még a megszokott reggelimet ettem, átfutva a leveleimet, fél tízkor meg már azt látom a busz ablakából kitekintve, hogy jobbra leágazó Waterloo felé.

Indulás előtt alaposan áttanulmányoztam a város térképét. Nem túl bonyolult, akár térkép nélkül is lehet boldogulni. A szivarbolt és a dohánybolt koordinátáit betettem a Google Maps-be, minden más ment templomtornyok alapján.

Először a dohánybolt esett útba. Zárva.

Nem messze volt a kubai szivarbolt. Ettől egy kicsit fáztam, nekem ez túl elegáns, túl drága bolt volt. De a neten megnéztem a választékot és árulnak olcsó gépi szivarokat is.
Bementem. Elmondtam, mit szeretnék. Értetlen pillantások. Aztán az egyik csaj a fejére csapott. Előszedtek egy létrát. Majd valamelyik pókhálós felső szekrényből előhalásztak két doboz szivart. Mondtam, hogy nem pont ezekre gondoltam. Mondták, hogy nincs más. Oké, megvettem. 26€.
Már az utcán utánaszámolva rájöttem, hogy ez bizony rossz üzlet volt. Ennyiért a kézzel sodrott szivarok alsó kategóriájából is tudok vásárolni, márpedig ez ég és föld különbség. A rossz kedvem csak tovább fokozódott, amikor le akartam tesztelni az egyiket és a megbontott dobozban az összes szivar darabokra volt törve.
Nos, ennyit erről az elegáns szivar szaküzletről.

Trafikot nem találtam, de az egyik ajándékboltban volt dohány részleg is. Megnéztem. Leforrázva jöttem ki. Szinte ugyanazok a gagyi cuccok, mint nálunk is.

Oké. Belgium kilőve. Szivarbeszerzésre nem használható.
Akkor most már nézzük meg a várost. Csavarogjunk gondatlanul.

A város szép. Ez tény. A katedrálisoknál éreztem egy finom egyensúlyt a lelki béke, az Istent megmutatni való szándék és a gazdagság finom jelzése között. Nem hivalkodó, de azért van benne szufla.

Ezt az izét meg magyarázza el nekem valaki. Katolikus templomban egyszerűen semmi keresnivalója sincs egy őslény csontvázának. Egymást ütő dolgok.

DSC00838

Viszont a városban nem tudtam elengedni magamat. Mint minden turistákkal sűrűn megvert helyen, úgy itt is rámentek a turisták megkopasztására. Az ilyen helyeken meg nem érzem jól magamat. Leülni nem lehetett (minden pad valami kávézóhoz, étteremhez tartozott), bolt meg nem volt. Végül valami Müller jellegű helyen vettem előrecsomagolt szendvicset meg valami műzliszeletet és zéró kólát.

DSC00849

Némi mászkálás után találtam egy eldugott helyet az egyik csatorna mellett, na ott volt egy üres pad. Itt kajáltam, olyan káeurópai módra. Nem, ne mondd azt, hogy eltúlzom a dolgokat, ezen a partszakaszon tényleg csak hasonló népek ültek. A mellettem lévő padon két srácból csak úgy dőlt a ‘kurwa’ kifejezés, tuti lengyelek lehettek. A másik oldalon meg egy magyar pár ebédelt valamit zacskóból.
Itt vettem észre, hogy az egyik doboz szivar selejt és itt le tele a hócipőm az egésszel.

Továbbsétáltam a vár felé.

DSC00850

És itt, ezen a téren, történtek változások. Például kisütött a nap. A meteorológia azt mondta, hogy egész nap 25-27 fokos meleg lesz. Hát, nem. Hosszúnadrágban, rövidujjú ingben fáztam. Borult volt az ég és hideg szél fújt. De itt, ezen a téren megváltozott minden. A szél ugyan bolond módra fújt, de immár meleget, a nap meg úgy elszégyellte magát, hogy nem is bújt el estig.

DSC00854

DSC00855

Kedvem támadt meginni egy sört. És a sarkon pont volt egy Beer Corner.

DSC00873

Vettem valami protein műzlit, egy sört… és csak ekkor vettem észre, hogy van dohányrészleg is. Alaposan átnéztem a választékot. Gagyi.

Azt hiszem, ezt illik letisztáznom. Gépi szivarban én szeretem a korai Dannemann szivarokat (a Moods-ot nem), a Vasco Da Gama-t, a Villigert, a Balmoralt… és nagyjából ennyit. Minden más – számomra – gagyi. Mert ismeretlen, és rosszak a tapasztalataim.

A biztonság kedvéért megkérdeztem a pacákot, aki visszakérdezett.
– Miért nem próbálod ki a Cortes-t? Mindenféle méretben kapható belga szivar.
Tényleg, miért nem? Az ára rendben volt, vettem is három különböző méretben. Aztán kiültem a Szajna-partra Leie partjára és sör mellett elpöfékeltem az egyiket.

DSC00866

Nem volt rossz. Igaz, annyira jó sem, faék egyszerűségű, dohányízű szivar. De az ára tényleg rendben van, meg egyébként is, gépi szivartól nem lehet sokat elvárni. Visszamentem sörért, majd elpöfékeltem még egyet. Ez is megfelelt. Innentől nem vacakoltam, megint visszamentem és felvásároltam a készletet. Ízre ott van a fentebb felsoroltak között, árban meg jócskán alattuk, mivel ez helyi, a többi meg import.

Kiléptem a boltból a hangulatos térre. A tűző naptól megszédültem egy kicsit, a ténytől meg még jobban: teljesítve a terv. Vettem egy hátizsáknyi szivart. Nem azt, amit akartam, de ezek is jók.

Akkor most már nincs más dolgom, mint csavarogni és élvezni a várost.

Vedd észre, ezelőtt egy órával ugyanezt mondtam, de lehangoltan. Most viszont határozottan optimistán. Micsoda különbség.

Innentől meglehetősen egyszerű stratégiát követtem. Mentem egy kört a városban.

DSC00864

Majd amikor visszajutottam ismét a Graslei-re, leültem a hobók, egyetemisták és egyéb kétes egzisztenciák közé, ittam egy sört, elpöfékeltem egy újabb szivart, majd mentem még egy kört. Határozottan jól éreztem magamat.

Ja, hogy mi is az a Graslei? A Leie folyónak a rakpartja, ahol ma már leginkább csak a turisták behajózása folyik. De felettébb hangulatos, még így is.

DSC00862

DSC00868

A közelben van a Szent Mihály katedrális és a Szent Mihály híd is. Itt is jól el lehet üldögélni.

DSC00863

Apró megjegyzés: a Szent Mihály híd alatt van egy hatalmas bringatároló, melyhez tartozik egy publikus és ingyenes vécé is. A hozzám hasonló nomád városnézők számára fontos lehet.

Végül eljött az idő, el kellett gondolkodnom a visszautazáson. A mobiltelefonom, számomra érthetetlen módon piszkosul lemerült. (Valószínűleg az egész nap bekapcsolt gps, meg a több órányi könyvolvasás szívta le.) Nem engedhettem meg, hogy estére ne maradjon benne szufla, hiszen Nejt még hívnom kell Ferihegyről. Csak hát, innen két óra az út busszal, a repülőtéren 2,5 óra várakozás, majd két óra repülőút… sok. Kell valami olvasnivaló.
Körbejártam a könyvesboltokat. Egy ilyen multikulti városban biztosan lesznek angol nyelvű könyvek is.
Az elsőben csak tinédzserregények voltak.
A másodikban meg krimik.
Többet már nem találtam.
Az idő közben telt, kisétáltam a pályaudvarra. (Innen indult a Flibco busz vissza Charleroi-ba.) Most jobban volt időm, szétnéztem. A Relay boltban vettem még újabb, másfajta Cortes szivarokat. Az épület előtt volt egy hatalmas szökőkút, meg egy tér. Kiültem, előszedtem a zsákomból egy jeges kávét, megittam. Szivarral, naná. Tesztelni kell.
Ücsörögtem. És megállapítottam, hogy egy vasútállomás környezetét ki lehet hangulatosan is alakítani. Nem csak olyan vadkeleti módon, ahogy nálunk kinéznek.

De már végképp lejárt az időm, kisétáltam a buszmegállóhoz. A busz pontosan jött, a repülőtérre is pontosan érkezett.
Nekem pedig volt 2,5 órám. Nem kevés.

Először is megvacsoráztam. Leírva egyszerű. De már azzal is rengeteg idő ment el, hogy széket találjak. Charleroi meglehetősen spártai egyszerűségű repülőtér.
Előtte boltban vettem valami izgalmasnak tűnő belga házisajtot és valami sajtos rudat. Na meg sört. Ennyi volt a vacsi.
Saccold meg, mennyi kalória volt benne?
1485.
Nem tudom, neked ez a szám mit mond, én lehidaltam tőle. Egy 10 dekás sajt, 12,5 deka sajtos rúd, egy sör. Még csak el sem telít. De több, mint Nej egész napi adagja.

Nagyon sok konteó kering a világban mindenféle dolgokról. Én Occam borotvája elvén vallom, hogy nem kell összeesküvéseket szimatolnunk, ha sokkal egyszerűbb magyarázatok is adódnak.
Ezért nem mondom, hogy létezik egy titokzatos háttérszervezet, mely hízlalással akarja elpusztítani az emberiség jelentős résztét. Inkább azt mondom, hogy az élelmiszereket gyártók gyakorlatilag nem foglalkoznak azzal, hogy amit csinálnak, az egészséges is legyen. Nem célfüggvény.
Hogy egy pizza 1800 kalória? Ennyire egy átlagembernek egész nap nincs szüksége. Egy hamburger 800? Egy tábla 80%-os, azaz kifejezetten diétás keserűcsoki 600, mert cukor ugyan tényleg kevés van benne, de tele van tömve zsírral? Sorolhatnám a példákat a végtelenségig. És senkit nem érdekel. Sem a gyártókat, sem a fogyasztókat.
Amíg nem kezded el figyelni, monitorozni ezeket a dolgokat, elképzelésed sem lesz, mitől hízol olyan makacsul, olyan reménytelenül. Mert az élelmiszeripar ma gyakorlatilag csupa kalóriabombákat gyárt: kicsi térfogatban hatalmas mennyiségű energiát.

Elnézést a kitérőért. Ott jártam, hogy bent vagyok a repülőtéri terminálban. Időm, mint a tenger. Sétáltam. Hoppá, egy könyvesbolt. Bementem. És voltak jó angol nyelvű könyvek. Csak mind akkora volt, hogy nem tudtam berakni a – Wizzair miatt kicsi – zsákomba a szivarok mellé. Ciki.

Aztán vettem egy nagy levegőt és átmentem a szekuritin. Odabent megint sok időm volt, sétáltam. Duty Free. Nézzünk be. Mi a helyzet a szivarokal.

Valami általam érthetetlen módon, ha az EU-ból utazol az EU-ba, akkor a Duty Free boltokban nem vásárolhatsz szivart.

Itt is így volt. Egy ideig. Aztán volt egy pult, ahol azt írták, hogy ezek azok a szivarok, melyeket lehet EU-n belül is vinni.
Ha azt mondom, hogy sóbálvánnyá dermedtem, még finom voltam.
Ott volt az összes szivarfajta, melyekért jöttem. Mindenféle Vasco Da Gama szivarok. Ár/érték arányban nagyon jók. Volt Guantanamera is, mely kubai szivarként eléggé az alja, de olcsó kubai gépi szivarként verhetetlen. És mindezek pofátlanul, piszkosul olcsón. Olcsóbban, mint ahogy a szivarboltban adták azokat a szarokat, olcsóbban, mint ahogy a sörboltban az ismeretlen helyi márkát megkaptam.
Még csak nem is foglalkoztam azzal, hogy beleférnek-e a táskámba. Ész nélkül söpörtem le a polcokat. Hivatalosan itt adnak egy szatyrot és azt az engedélyezett csomagon felül ingyen felengedik a gépre. Én pedig szórtam az anyagot, vastagon. Hiszen ezért jöttem.

Azért vedd észre a helyzet furcsaságát. A legjobb minőséget, a legolcsóbb áron a Charleroi terminál üzletében kaptam meg. Azaz elég lenne idáig kijönni (8500 forint) valahogy elcseszni az időt a repülőtéren, aztán visszafelé a Duty Free-ben megvenni a szivarokat és már utazni is haza.

Fura világban élünk.

(Persze benne van a kockázat. Ha visszafelé átmegyek a szekuritin, aztán a Duty Free-ben éppen üres a polc… akkor rácsesztem. Nagyon.)

Na mindegy, ott voltam a repülőtéren egy pukkadásig megpakolt hátizsákkal meg egy vastagon megrakott szatyorral. Kicsit aggódtam, de a Wizzair-nél senki nem piszkált senkit a poggyászokkal.

Utána pedig egyszerűen csak hazaérkeztem. Rengeteg megbeszélnivalóm lett volna Nejjel, de mindketten kábultan dőltünk be az ágyba. És ez is lesz most, a fene tudja meddig.

Link:
Az összes fénykép

Jón szigetek #07/07

Áttelepülés a Meteorákhoz
2018.06.01; péntek

Lusta reggel. Valamikor déltájban indul a kompunk vissza Lefkádára, bőven ráérünk 10-11 között elindulni. Utoljára ugráltunk egyet a teraszon, bőséges reggeli, aztán irány Fiskardo. A hegyi utakon itt-ott még megálltunk fényképezni. Az úton lófráló kecskéket, birkákat már ismerősként üdvözöltük.

– Errefelé jó lehet kecskének lenni – jelentette ki Nej.
– Hát, nem biztos – vonta meg a vállát Barna – Olyan hegyeket kellene minden nap megmásznod, mint amilyenek tegnap voltak.
– Aztán jönnek mindenféle idegenek és megeszik a gyerekedet – tettem hozzá.

Jócskán korán érkeztünk. Beálltunk a kompra váró sorba, és volt egy csomó időnk sétálgatni. Egészen jópofa a falu. Nem nagy, szemmel láthatóan a komp élteti, de a kikötő környékét sikerült hangulatos sétányokkal, üzletekkel teletömni.

IMG_20180601_113351

Beültünk egy kávéra.

DSC_5577

Aztán komp. És felhők.

DSC_5601

DSC_5607

Úgy terveztem az utat, hogy nem egyből megyünk haza, hanem teszünk egy nem túl nagy kitérőt a Meteórákhoz. A sziklák mellett Kalampaka városka terül el, ennek a szélén, gyakorlatilag már a városon kívül, de a sziklákkal szemben foglaltam szállást. Túl sokat nem vacakoltam vele, egy éjszakáról van szó, bárhol elalszunk.

DSC00830

Az útvonal két dimenzióban.

Délután hatkor érkeztünk meg. Percre pontosan akkor, amikorra jeleztem az érkezésünket. Ez fontos. Letettem a kocsit a parkolóban, kezemben a papírokkal besétáltam. A recepciós pult mögött egy istentelenül vén, kövér, fogatlan banya álldogállt.
– Kalimera!
– Kalimera!
– We have a booking here.
– Őőőőő??!

Az öregasszony a görögön kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Odaadtam neki a papírokat. Jelbeszéddel jelezte, hogy nem tud olvasni.
Huh, hosszú napunk lesz.
Mondott valamit görögül, én meg igyekeztem elmutogatni, hogy négyen vagyunk és van egy foglalt szobánk. Végül leemelt egy kulcsot, kijött a pult mögül és elsétáltunk a folyosón. Benyitott egy szobába. Ott volt a négy ágy.
– Thank you! – reagáltam le – This will be fine!
Erre megcsóválta a fejét és bezárta a szobát. Majd visszamentünk a recepcióhoz. Megint nekiállt görögül karattyolni. Finoman szólva sem értettem a dolgot. Mutogattam, hogy adja már ide azt a kulcsot, az a szoba teljesen rendben volt.
Erre adott egy másik kulcsot és az emelet felé mutogatott. Intettem, hogy jöjjön velem. Visszaintett, hogy a lábai már nem bírják az emeletet. Oké, felmentem.
Azt hittem, hogy felrobbanok. A kulcs, melyet kaptam, olyan ódivatú, nagyfejű kulcs volt. A lépcsö egy kis előtérben végződött, két ajtó nyílott belőle. Mind a kettőn új tipusú, tollas kulcsos zár.
Visszamentem. Markánsan észrevehetően basztam oda a kulcsot a pultra.
– Nem jó! – kiáltottam rá – Te idióta vén csoroszlya, ez a kulcs nem jó fönt semmire!
Erre levette az előző kulcsot. Megint elsétáltunk a lenti szobáig. Kinyitotta.
– Igen, ez jó. Kérjük!
Megint becsukta az ajtót, visszamentünk a recepcióhoz és ideadta a másik kulcsot és mutogatott az emeletre.
Azt hittem, felrobbanok. Végül fel is robbantam.
– Baszd meg ezt a kurva kócerájt! – vágtam a fejéhez – Keresünk szállást máshol!
Ekkor jött be Nej. Egyből levette, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy egy széket felragadva aprítani kezdjem a bútort. Intett, hogy nyugodjak le, majd odament a banyához.
Amivel a legjobban fel lehet dühíteni, az az, amikor leintenek, hogy nyugodjak meg. Ekkor már ordítottam.
– Mit akarsz attól a síkhülye banyától?
– Nyugi, majd én beszélek vele.
– Na, azt megnézem.
Végigjátszották ugyanazokat a köröket. A banya mosolyogva közölte vele, hogy minden tekintetben teljesen inkompetens, majd elvitte a lenti szobába. Nyilván neki sem adta oda a kulcsot. Én pedig hangosan kommenteltem közben, hogy mi fog történni. Nej még felrohant az emeletre a kulcsokkal, de ő is leforrázva jött vissza.
– Te, mi van itt? – kérdezte végül zavartan.
– Szerinted én jókedvemben ordítozok?

Végül elindultunk kifelé. Keresünk máshol szállást. Ezt meg úgy lehúzzuk a Booking-on, amennyire csak lehet. Különösen, ha ránkterhelik a szállásdíjat.

Nyílt a bejárati ajtó és belépett egy korombéli, 140 centi magas, 140 kilós, borzasztóan kövér és meglehetősen mogorva hapsi. Koszos melegítő alsóban, kinyúlt, foltos pólóban.
– Do you have any problem?
Á! Végre valaki beszél angolul.
Kiderült, hogy ő a tulaj. Amikor mutattam a papírokat, csak legyintett. Igen, tud rólunk, várt is, de el kellett mennie valahová. Leakasztotta az emeleti kulcsokat és intett, hogy kövessük. Majd az emeleti kilépőben kulcs nélkül kinyitotta az egyik ajtót, mely mögött kitárult egy folyosó. Egy olyan folyosó, amelyből csupa olyan ajtók nyíltak, melyekhez régi tipusú kulcsok kellettek.
– Oh, fuck you! – bukott ki a számon.
A mogorva faszi rámnézett, majd mormogott valamit. Akár elnézéskérés is lehetett.

Innentől már ment minden. Megkaptuk a szobánkat. Felcuccoltunk. Hűtőszekrény nincs. Klíma van, de a távkapcsolót nem kaptuk meg. Wifi elméletileg van, de egy papír figyelmeztetett, hogy ezen a környéken borzasztóan gyér a hálózat, ne is erőlködjünk. Viszont volt terasz, méghozzá gyönyörű panorámával: pont ráláttunk a Meteórák szikláira.

DSC_5647

DSC_5644

DSC_5659

Ott bal oldalt látszik is az egyik kolostor.

DSC_5648

Nagyjából tisztában vagyok magammal. Tudom, hogy nagyon könnyen dühbe gurulok. Viszont azt is tudom, hogy dühöngés közben is működik az agyam, észlelem, amit mások mondanak, látom magam kívülről is, azaz képes vagyok észrevenni, ha a másik racionálisan cselekedett, miközben én azért dühöngtem, mert azt hittem, hogy nem.
Miután leraktuk a cuccainkat és a tájat néztük a teraszról, összeállt fejemben a kép. A banya azért nem adta ide a lenti szobát, mert szeretett volna örömet okozni nekünk az emeleti, panorámás szobával. Csakhogy nem tudott feljönni a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót és elvezessen minket a szobáig. Mivel nem beszélt semmilyen nyelven, így azt sem tudta elmondani, hogy nyomjam már le azt a kilincset, mert az előtéri ajtó úgy egyébként nyitva van.
Azaz mindenki jót akart… csak éppen szerencsétlenül alakultak a dolgok.

Ahogy lepakoltunk, rögtön mentünk is vissza a kocsihoz. Eredetileg úgy terveztük, hogy korán érkezünk és még ma délután be is járunk legalább egy monostort. Ezt lazán keresztülhúzta a kompmenetrend: azzal, hogy csak délben volt komp Lefkádára, esélytelenné vált, hogy 17.00 előtt ideérjünk, addigra meg bezárnak a kolostorok.
Így végül az maradt, hogy ma délután autóval megkerüljük a sziklákat, megállunk a kilátási pontoknál, fényképezünk, mint az állat. Holnap pedig kora reggel megnézünk egy monostort, majd utána teperünk haza.

DSC_5609

DSC_5615

IMG_20180601_191301

A Meteórákról túl sokat nem akarok írni. Klasszikus szerzetesrend élt fent a szemben lévő hegyekben. Csakhogy állandóan zargatták őket mindenféle rablók. Végül annyira tele lett a hócipőjük, hogy elkezdtek szemezni a szemben lévő sziklákkal. És valahogy, kínkeservesen, lassan, de megvetették a lábukat a sziklák tetején. Ezek a monostorok már megközelíthetetlenekké váltak a nem kívánatos személyek számára.
Az orthodox egyház világában a Meteórák végtelenül szent helyek, jelentőségük az Athos félsziget jelentőségével vetekszik. Turistákat ugyan beengednek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy hová megyünk be.

A körbeautózás után visszaértünk a szállásra. A boltban vettünk hideg bort, valami vacsoracucc egyébként is volt nálunk és ugyan akkora habzsidőzsi nem lett belőle, mint a korábbi szálláshelyeken, de jóllaktunk. Barna valamiért lement, majd azzal a hírrel jött vissza, hogy a szállásadó hapi vár minket egy ouzóra.

És itt kezdődött a második, sokkal bizarrabb felvonás.

Lesétáltunk. Az épület hallja teljesen üres volt, eltekintve a banyától, aki az egyik kanapén hanyattfeküdve, kezeit-lábait szétdobva horkolt. Kisétáltunk a teraszra. A tulaj ott beszélgetett egy párral.

Mint kiderült, ez a hely meglehetősen ismert a nyugati turisták között. A tulaj ugyanis szabadon engedi, hogy a parkolójában lakóautósok telepedjenek le. Sőt, nem csak engedi, de ingyen ad nekik víz-, illetve áramcsatlakozást is. Aztán persze nyilván keres rajtuk, amikor az illetők nála vacsoráznak, nála italoznak.

Intettünk neki. Felállt, behúzott minket a bárpulthoz. Közben barátságosan motyogott. Hogy mennyire szereti a magyarokat. Hogy a felesége magyar. Hogy mennyire szeret konkrétan minket, Nejt és engem. Kitöltött három vizespohárnyi ouzót (vízzel hígítva), aztán kiültünk egy oldalsó teraszra. Elmondta ugyanezt még egyszer, de már bővebb lére eresztve. Hogy a felesége hajdúszoboszlói. (Nej elpirult.) Aztán hosszan sorolta a magyar városokat. Hogy melyik milyen. Valószínűleg nem kamuzott, mert ennyi mindent nem lehet bemagolni.
Aztán váratlan mozdulattal átölelt mindkettőnket és a keblére húzott. Jó, méretes férficsöcsök. Ugyan ellenkeztünk, de végtelenül lenyugtató hangnemben folyamatosan csillapított. Hogy ő mennyire szereti a magyarokat. Hogy ő mennyire örül annak, hogy itt vagyunk. Hogy ő mennyire szeret minket.
És közben simogatta a bucinkat.
Hangtalanul röhögtem. Egyszerűen annyira bizarr volt az egész, hogy elengedtem magam és hagytam, hogy sodródjak. Mi fog ebből az egészből kisülni?
A pacák időnként elengedett minket, ekkor beszélgettünk. Tényleg ismerhette a magyarokat, mert nem győzte szidni a románokat, meg Orbán Viktort. (Az utóbbiért engedélyeztem neki egy plusz simogatást.) Majd időnként szétterült az arcán a gyertekideapucihoz mosoly, megint a keblére vont minket, mi pedig kitekert törzzsel, a pacák hónalja alatt egymásra nézve, gátlástalanul röhögtünk Nejjel.

Tényleg fogalmam sincs, hová fajult volna a dolog, de egyszercsak megjelent a korábban cserbenhagyott pár. Akikkel a tulaj előtte beszélgetett. Odaültek hozzánk, dumálgattunk. Holland lakóautósok voltak. Reklamálták, hogy ők nem kaptak ouzót, de nem tudták, hogy az csak a csöcsörészéshez jár. Ettől függetlenül jól elmerültünk az európai politikában, ugye három, markánsan különböző vélemény ütközött össze szinte minden témában. Sokáig beszélgettünk. Aztán egyszer kihasználtuk, hogy a tulaj elment vécére, elbúcsúztunk a hollandoktól és felmentünk a szobánkba.

– Na, milyen volt? – érdeklődött Barna.
– Ne tudd meg – sóhajtottam.
– Egy életreszóló élményről maradtál le – vigyorgott Nej.
– Téged is annyira szorított? – kérdeztem rá.
– Ja. És ne tudd meg, hogy kereste az utat befelé a pólóm ujjában.
– Az jó. Megnyugodtam. Már attól féltem, hogy rám vadászik.

Meteorák és haza
2018.06.02; szombat

Az előző este fényében nem akartuk túl sokáig húzni az időt. Aztán mégis úgy sikerült. Korán keltünk, sehol nem volt semmi mozgás. Kimentünk a parkolóba és ott a placcon, a sziklák tövében nyomtunk egy kettlebell gyakorlatsort. Végtelenül hangulatos volt. Utána fent zuhany, porszívózós reggeli. Azaz meg kellett ennünk minden felbontott cuccot. Közben láttuk, hogy a tulaj elment valahová motorral, gyorsan ki is használtuk a lehetőséget. Lecuccoltunk, rámosolyogtam a pultnál a banyára, majd beültünk a kocsiba és padlógáz.

Úgy éreztem magamat, mint a Psycho-ban a csaj és a hapsi, amikor sikerült elmenekülniük.

9.15-kor érkeztünk a megcélzott Great Meteoron kolostorhoz. 9-kor nyitott. Parkolóhely már közel-távol nem volt, mindent elfoglaltak a turistabuszok.
Nem győztem elnyomni egy mosolyt. Ezek a szerencsétlen szerzetesek azért építkeztek ennyire lehetetlen helyekre, hogy elvonuljanak a világtól. Erre a világ, pont azért, mert ilyen lehetetlen helyekre építkeztek, ezerrel benyomul közéjük. Csodálkozni. Hogy ide is lehet építkezni.

Egy vékonyka hágón lehet megközelíteni a sziklába vájt főkaput.
– Úgy látom, idáig simán fel lehetett jönni lentről – néztem le a hágóról.
– Akkor már csak a bejáratot kellett kivésni.
– Na meg egy várszerű kolostort felépíteni.
– Óh, az nem lehetett probléma. Elég, ha van Youtube.

DSC_5674

DSC_5680

DSC_5681

Körbejártuk, körbeszaglásztuk. Szép volt, de attól tartok, pont a lényeg nem jött át: a kolostori csend, a béke, az emberek teljes hiánya. Annyi turista volt, mint a II. Ukrán Front.

Utána viszont már hosszú menet haza.

A navigáció azért még rúgott belénk egyet. A Here WeGo-ba beleraktam a makedón RT benzinkút koordinátáit, ki is tartott odáig. Majd amikor beütöttem a szatymazi benzinkút koordinátáit, közölte, hogy offline módban nem tervez. Keressek netet. Elvileg a benzinkútnál volt wifi, de amikor rákérdeztem, akkor csak szánakozó pillantásokat kaptam. Gondoltam, egy percre roamingolok a 3-as zónában, de olyan csomagunk van – nekem is, Nejnek is – hogy nem engedte meg. Pont azon a szakaszon, ahol nem sima sztráda van, hanem valami kanyargós út.
Vedd észre, hogy ha Görögországban, ahol még volt roaming, volt net, egyben megterveztetem az utat, akkor végig tudunk jönni vele. Így, hogy darabokra tördeltem, gyakorlatilag elvesztünk. A szerb-magyar határig jöttünk térképpel, de navigáció nélkül.

Az orthodox pünkösd után (vagy lehet, hogy minden szombat este?) nagyon durva dugó volt Röszkénél. Nyilván lehet sorolni a körülményeket… de nekem úgy tűnt, hogy magyar oldalon valami óriási beleszarás hízlalja a tömeget. A szerbeknél nyitva volt vagy öt kapu, kábé 20 perc után átjöttünk. A magyar oldalon csak három kapu volt nyitva, óriási tömeg torlódott fel. Aztán mit csináltak közben? Bezárták a harmadik kaput. A hatalmas torlódás ellenére. Maradt kettő. Ráadásul rossz sorba álltunk. Valami túlbuzgó fiatal kölyök minden csomagtartót kinyittatott a sorunkban. Nem csinált utána semmit, igazából bele sem nézett, csak kiszállíttatta a sofőrt és kinyittatta a csomagtartót. A másik sorban semmi ilyesmi nem volt, az haladt is gyorsan.
Másfél órát várakoztunk.
Rohadjon meg az összes köcsög, beleszarós határőr.
Nem, ne mondja nekem senki, hogy Schengen. Tessék legalább annyi kaput nyitni, mint a szerbeknél. És látszatvizsgálatokkal ne tartsák fel a sort.

Nos, ennyi. Éjfél körül érkeztünk haza. Még felmásoltam minden anyagot a szerverekre (ott vannak jó helyen), aztán hosszú, mély alvás. Vasárnap elrendeztem a fényképeket, de a blog megírása már eltolódott a bizonytalan végtelenbe.

Hasznos linkek:

Végül Cobranco videói. Nem tagadom, az ő bringás kirándulása adta az ötletet, hogy bejárjuk ezt a szigetvilágot.

  1. Lagúnák Között
  2. Földön-Vízen-Levegőben
  3. Erőpróba Kefalónián
  4. Rejtelmek Szigete
  5. Furcsaságok Szigete
  6. Ellentétek Szigete
  7. Ezerarcú Szigetvilág
  8. Zöldellő Mennyország
  9. Meteórák

Jón szigetek #06/07

Ithaka
2018.05.31; csütörtök

Ithaka. A szigetnek van egy misztikus hírneve, ugye Odüsszeusz és a kalandjai. A valóság az, hogy nincs közmegegyezés a történészek között arról, hogy a híres király valójában itt élt. Szó van arról, hogy akkoriban Kefalóniát nevezték Ithakának és ez csak egyik a koncepciók közül. A sziget lakóit mindez nem zavarja, nekik Ödüsszeusz az ősük és mindenki elmehet a fenébe, aki kételkedik.

De még csak ott járunk, hogy hajnalban kitámolyogtunk az ágyból.
Nem aludtunk jól.
Volt a birkák között egy hasfájós, aki egész éjszaka, pontosan ugyanabban az ütemben, hasfájósan bégetett. Egész éjszaka. Ráadásul elállt az eddig meglehetősen erős szél és kiderült, hogy igenis vannak szúnyogok. Nem is akármilyenek. Akkorákat haraptak belém, hogy a mai napig tele vagyok elvakart, de még mindig viszkető, azaz minden nap újra és újra elvakart sebhelyekkel.

Szendvicsreggeli. Ezzel el is mondtam mindent.

A kompot majdnem elbénáztuk. Beálltunk a kikötőben egy hajóhoz és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy ez máshová megy, a miénk meg egy teljesen másik mólóról indul. Éppenhogy elértük.

A kompon. Ez a kép pontosan leírja, hogyan néztünk ki.

DSC_5492

Először nem hittük el. De az a két betonszállító mixer tényleg kompolni jött.

DSC_5558

IMG_20180531_085441

Legurultunk a hajóról. Elmentünk a sziget fővárosáig, Vathy-ig. (Már itt jó érzékkel lehúztuk a programok felét, ugyanis nem kerültük meg az északi félszigetet. Hangulatos, meg romantikus, meg minden, de az utóbbi időben annyi hangulatos és romantikus úton autóztunk, hogy egyikünknek sem hiányzott. Inkább a nyugodt tempójú túrázásra szavaztunk.)
Egy eldugott parkolóban ledobtuk a kocsit és irány a meredek.
Nem volt kispálya. A beszerzett track szerint 14.5 kilométer, 450 méter szint. És ahogy felnéztünk a fölöttünk magasodó hegyre, ez valósnak is tűnt. Nagyon. De hát ezért jöttünk.

Hajrá.

A túra arról szólt, hogy felmegyünk a retkes fenébe, ahol lesz egy Nimfa barlang, egy ősi rom, majd egy hangulatos úton visszaereszkedünk a partra és besétálunk Vathy-ba. Majd valami tengerparti étteremben visszapótoljuk az elvesztett kalóriákat.

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Az út első fele tulajdonképpen lakott területen ment. Tulajdonképpen. De a track elvitt valami völgybe, mely nagyon hangulatos lett volna, ha nem magasodott volna végig fölöttünk a szikla, melynek egyszer fel kellett mennünk a tetejére.

Kellemes, hűvös kocsma Perachori faluban. (Már az útjelző tábla is gyanús volt: Perachori Felsőfalu. Bakker, ekkor már egy órája felfelé meneteltünk. Ehhez képest még felső falu?) Kérdezték, honnan jöttünk és mivel. Megmondtuk. Nagy szemelkerekedések. Hát az minimum két nap! És egy csomó ország. Amikor megmondtuk, hogy egy nap és csak két ország, egy kicsit elszomorodtak.

Egyébként mindenhol kedvesek az emberek, de az árak húzósak. A sör 3,5-4 euró, a legegyszerűbb ételek is 8 eurónál kezdődnek.

DSC_5516

IMG_20180531_101105

Nagyon nehezen indultunk el a kocsmából. Hűvös, árnyékos terasz. Jeges pohárba csapolt Mythos. Kedves, érdeklődő helyiek. Odakint pedig perzselt a nap.

– Te, muszáj nekünk mindig délben hegyet másznunk? – érdeklődött Nej, miután megmozdultunk.
– Persze. Ez a túráim védjegye.
– Mármint?
– Petrényi Tours. Nem kelünk hajnalban! Inkább szopunk a tűző napon!
– De ma hajnalban keltünk.
– És még így is összejött. Ez a tehetség!

Hangulatos ösvényen mentünk tovább. Mely egyszer csak elfogyott. Gyanakodva néztem a track-re. Hát, az bizony 60 méterrel arrébb ment, de egyébként velünk párhuzamosan.
– Hogyan nézhettem ezt be ennyire? – mormoltam – Várjatok itt. Szétnézek.

Tökön-paszulyon, mindenféle szúrós aljnövényzeten keresztül nekiindultam a durván meredek domboldalnak. Út, az nem volt, de még járható ösvény sem. Csak a track-et néztem és igyekeztem rátalálni. Sikerült. Jó száz méter bokorharc, jó húsz méter szint. De meglett.

DSC_5517

DSC_5519

Aztán lekiabáltam a többieknek, hogy jöjjenek bátran utánam.
Lett néhány jó felvételem a “Nej káromkodva kapaszkodik” kategóriában.

Mehettünk tovább.

Eleinte nem mondtam, de kezdett gyanús lenni a dolog. Addig ugyanis a táblák egyszerre jelezték a Nimfa barlangot és a Paleochora romvárost (mely egykoron Ithaka fővárosa volt), de miután visszatekeredtünk az ösvényre, már csak Paleochora volt jelezve. A kihagyott szakaszon lett volna a barlang? De visszanéztem és túl sokat kellett volna lefelé mennünk, így inkább bíztam. Valamiben. Persze nem jött be. Elgombáztuk a barlangot.

– Úgyis csak egy büdös lyuk lett volna – vigasztaltam a társaságot.
– Vagy életünk legnagyobb élménye – rontotta el a racionalizálást Barna.

DSC_5526

DSC_5528 Stitch

Szép, mi? És gondolj bele, hogy az autónk ott állt lent az öbölben. Azaz egészen idáig gyalog jöttünk fel.

DSC_5542

DSC_5543

Aztán szép csendesen visszaereszkedtünk Vathy-ba. És jöhetett a méltó bosszú, a nagy zabálás.

DSC_5549

DSC_5552

Meleg étel. Végre. Mindenkinek jól esett a hideg kaják után. Pedig azok is igen változatosak voltak, de az alapjuk ugyanaz. A jót is meg lehet unni.
Barnával szolídan muszakát kértünk, Nej viszont dőzsölt. Valami bébikecskét kért, vegyes körettel. Igyekeztünk csúnyán nézni rá, mégis csak bébikecske, de nem zavartatta magát, jóízűen betolta.

– Lehet, hogy ez a gyerekkecske a népének nagy vezetője lett volna.
– De valaki megette.
– Lehet, hogy megvalósította volna a kecskék és a farkasok közötti békét.
– Vagy akár a világbékét.
– De megették.
– Felelőtlenül.

Nej meg csak evett.

Időben indultunk a 15.00-kor induló komphoz. Időben is érkeztünk, nem sokkal 14.00 után. Csakhogy ekkor derült ki, hogy rosszul emlékeztem, a komp 15.30-kor indult. Huh, ez így már erős. Mi a fenét csinálunk itt másfél óráig? Láttunk egy strandot. Kimásztunk. Már majdnem belevetettük magunkat a vízbe, amikor Barna kiszúrta, hogy tele van tengeri sünnel. Tengeri cipő nélkül innentől felejtős lett. Barna még addig ügyeskedett, amíg be tudott vetődni, de mi, öregek már nem akrobatizáltunk. Visszasétáltunk. Még mindig volt egy óra.
Aztán a komp késett egy órát.
Azt hittem, ott pusztulok meg. Most ütött vissza, hogy egész nap fedetlen fejjel nyomtam. Nejnek legalább van haja, Barnának meg sapkája. Nekem egyik sem. Be is kaptam egy tisztességes napszúrást. Csak kókadoztam a széken és igazából már a sör sem esett jól.

Ennyire.

IMG_20180531_143635

Mit összevariáltunk, hogy mit csináljunk még a nap hátralévő felében. A B terv túrájából meg lehetett volna csinálni az első másfél kilométert. Egy monostorhoz és egy várhoz tudtunk volna felmászni.
Csak nyögtem az ötletre.
A többiek is hasonlóan gondolkoztak.
Végül abban maradtunk, hogy hazamegyünk, bevásárolunk, utána egy strandolás a helyi szuper strandon, majd egy záróbuli este.

– Mit is kell még venni a boltból?
– Minden van otthon.
– Akkor csak bort, sört és szivart.
A boltos bácsi már szélesvásznú mosollyal üdvözölt.

Aztán a szálláson kidőltem. Nekem hűvös kellett és nyugalom. A többiek még lementek strandolni, én sörrel és szivarral kiültem az árnyékba. Az sem volt rossz.

Visszajöttek. Csendes pihenő.

Barna hozta az államvizsga tételeit, Nej valami sürgősen áttanulmányozandó szakmai anyagot én pedig egy általam eddig nem tartott, júniusi tanfolyam anyagát.
– Life long learning? – csodálkozott Barna, amikor kiderült, hogy mindenkinél van valami szakmai pdf.
– Aha. Majd megtudod.

De túl sokáig nem rongáltuk a hangulatot. Engem egy hidegvizes zuhany rendbehozott, utána kiültünk a teraszra. Vacsora. Borok. Sok.

A háttérben elmosódottan hallatszott egy kecskemekegés.
– Barna, nem lehet, hogy ez egy bébikecske szellemének a mekegése?
– Tutira az. Most panaszolja, hogy meddig élhetett volna.
– De megették.

Aztán megjelent egy csomó állat. Vonultak valahonnan valahová. Közben pedig felmásztak mindenre. Rövid időn belül tele lett velük a domboldal, felmásztak a csökevényes fákra, de még a fészerek, házak tetejére is. Majd ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan érkeztek.

A napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #05/07

Ainos
2018.05.30; szerda

A tegnapi pihenőnap után ma hegymászós jön. Konkrétan felmászunk a sziget legmagasabb csúcsára, az Ainos-ra. Szerencsére nem a tengerszintről. A hegylánc tetején található egy Nemzeti Park, azon belül a Xionistra túrát tesszük meg. Tervezés közben találtam a túráról egy track-et, eszerint 8,2 kilométer a táv, 650 méter szinttel. Ennek némileg ellentmond a Nemzeti Park weboldala, mely könnyű délutáni sétának nevezi.
Meglátjuk. Vagy a track rossz, vagy itt ennyire bika emberek élnek.

A weblap viszont… minimum furcsa. Csináltak táblákat, melyeket kitettek az autóút szélére. Majd lefényképezték ezeket és kirakták jpeg-ben a webre. Oszt ennyi.

Ekkora túrához combos reggeli illik.

IMG_20180530_193410

Nagyjából ez volt a választék, ebből variáltuk össze minden nap az étkezéseinket: görög saláta, kenyér, sonka, kolbász, olajbogyó-püré, dolma, olajbogyó, tzatziki, joghurt. Na meg robola. (Reggelenként Mythos.)

Aztán nekiindultunk.

Benzinkút. Odaálltam a kút elé, a pacák kirohant. És leemelte a V Super Power kurvadrága pisztolyt.
– No! – szóltam rá – Normal.
– Azt nem lehet, üres a tartály – közölte.
– Ja, az én hátam meg tollas – vontam meg a vállam.
Mentünk tovább egy másik kúthoz.

Nem rohantunk neki egyből a hegynek. Előtte egy kis kultúra.
Megnéztük a Szent András monostort. Csak hogy lássunk ilyet is. Valahogy Görögországban mindig késztetésem van legalább egy kolostorra.

DSC_5437

Úgy örültem, hogy megfelelő környezetben sikerült elkapnom azt a roppant fotogén felhőt. Csak utána csaptam a fejemre: bakker, az a felhő pont az Ainos előtt van! Az egész szigeten sehol máshol nincs egy sem. A kardomba fogok dőlni, ha felmegyünk és nem látunk semmit.

A monostor egyébként durván kihalt. A tábla szerint évente tartanak két misét. Azért így kibírható. Közben kertészkednek, termelik a szőlőt, csinálják a bort meg a sajtot, aztán úgy magukban esznek-isznak. Kezd új értelmet nyerni a brotherhood of men kifejezés. Nők nélkül kiegyensúlyozott, az élet örömeit fenékig kiélvező élet. (Oké, elnézést, a mondatban szerepel néhány félreérthető gondolatot sugalmazó kifejezés.)

Bementünk a szentélybe is. Először ódzkodtunk, mégiscsak rövidnadrágban voltunk, de a szerzetes intett, hogy menjünk csak bátran.

Ez most elsőre meredek váltás lesz, de írok pár mondatot az ún. six-pack-ről, azaz a kockás hasról. Fitnesz körökben ismert fogalom: arról van szó, hogy valaki annyira kigyúrja magát, hogy az izmokból hat négyzet alakul ki a hasán. Ezt úgy lehet elérni, hogy az ember addig gyúr, amíg eltűnik a hasáról minden zsír, az izmok pedig kitüremkednek. Csakhogy van három ín (kettő hosszában, egy keresztben), melyek befeszítenek a kitüremkedésnek. Ebből lesz a hat kocka. Van néhány ember, akinél nem három, hanem négy ín húzódik a hasfalban, nekik lehetőségük van a nyolc kockára is.

Nem érted, miért írtam? Nos, a szentélyben, a fő feszületen lógó Krisztusnak a lelkes szobrász 12 kockát szobort a hasára. Mert Jézus annyival a többi ember fölött létezik, hogy neki egyenesen 12-pack jár.

Innen felmentünk a Szent György várba. Korábban már utaltam rá, hogy az assosi vár előtt is állt erődítmény a szigeten. Nos, ez volt az. Valamikor nagy élet volt itt, sokáig a vár és a körülötte lévő település volt a sziget fővárosa. Aztán földrengések sorozata teljesen lerombolta. De a romok még így is impozánsak.

DSC_5447

DSC_5457

És az a rohadék felhő még mindig nem ment arrébb.

DSC_5451

Ha arra jársz és kedved támadna végigtolni a túrát, néhány hasznos információ. Nem könnyű megtalálni a túra kezdőpontját. Streetview-val végigjártam a terepet, nem találtam meg. Végül vakon bíztam a korábban belinkelt jpeg fájlban. Bejött. Viszont nem tudtam, meg lehet-e állni autóval a túraút előtt. Az autóút ugyanis nagyon keskeny, meredek szélű hegyiút. Mi egy közeli bekötőútnál találtunk egy egyautónyi placcot, gyorsan le is parkoltunk. Elsőre igazunk volt, a túraút mellett semmi parkolóhely nem volt. Csak 2-300 méter gyaloglás után értünk el egy árnyas pihenőhelyet, rengeteg parkolóhellyel. Szóval bátran tovább kell menni, lesz parkolóhely és onnan kell visszasétálni a kiindulási pontra. (Ez az infó valahogy lemaradt a tábláról.)

A túra megdöbbentő. Mindannyian tartottunk attól, hogy azért csak kora délután van, a nap veszettül süt, mi meg hegyet mászunk. Egy kopár, sziklás hegyet.
Ehhez képest az Ainos Nemzeti Parkban buja növényzet fogadott. Bokrok, fák. Csak itt található fenyők. Nem megszokott a görög szigetvilágban. Oké, emelkedők voltak, de árnyékban sétálva, kilógó sziklákra kimászva, a tájban gyönyörködve bőven ki lehetett bírni.

Igen, a felhő még itt volt. De szerencsére nem takart be.

DSC_5471

DSC_5482

IMG_20180530_141356

Megoldódott a hamis track rejtélye is. Az illető valószínűleg mobiltelefonnal rögzítette és a gps jobbra-balra elugrált 12-20 métereket. Ez normális terepen nem okozott volna gondot, de itt, a gerinctúrán ennyi oldaltávolság ugyanannyi szintet is jelentett. Így lett végül a valójában 300 méternyi szintkülönbségből 650. (Mondjuk ez sem egy könnyed séta, de azért nem szikkasztó pokoljárás.)

A hegyi túra valódi útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Hazafelé a hegy gerincéről beláttuk a sziget teljes északi részét. Nyeltem egy nagyot. Ugyanis holnapra egy ithakai túrát terveztem. A szigetre komppal lehet átmenni és naná, hogy megfelelő időben csak egy indul oda is, vissza is. Ráadásul oda brutálisan korán. Emiatt beraktam B tervnek Sami – a kompkikötő faluja – mellett egy könnyednek ígérkező egész napos túrát. Ha esetleg lekésnénk a kompot. Nos, a Google Maps megint megtréfált. A könnyed túra a valóságban egy óriási hegy megmászását takarta.
Valahogy a látvány megadta a motivációt arra, hogy holnap _semmiképpen_ ne késsük le a kompot.

Hazaértünk. Még mindig olyan meleg van, hogy Jorgosz sem dolgozik. Majd este. Amikor eltűnik a nap. És az emberek kiülnek a teraszra lazítani.

Ugyan nem mára terveztük, de az időbe még bőven belefért, így kimentünk Lassi legnagyobb strandjára. Nagyon bejött. Utólag meg is egyeztünk, hogy a többi, nagyívű, nagy hírű strand ugyan remekül nézett ki, de használhatóságban, kellemben ez vitte el a pálmát.

IMG_20180530_181549

IMG_20180530_182054

IMG_20180530_182351

IMG_20180530_185238_HDR

Vedd észre, a strand homokos. Én általában a köveset preferálom, de strandcipő nélkül ez a part maga volt a megváltás. Volt zuhanyzó. Volt árnyék. Volt egy mindent kielégítő, tengerre néző kocsma. Úgy elvoltunk, mint a befőtt.

Egy kis nosztalgia: macskázás. Családunk ősi sportja. Ha lenne címerünk, biztosan szerepelne benne, ahogy kék mezőben az egyik ember labdával kezében szivatja a másikat.

Igen, ha lett volna fejpántom a gopróhoz, akkor kaptatok volna ezekből belsős felvételeket is.

A játék vége viszont már nagyon nem ugyanaz volt. Régebben ugyanis az egész abba torkollott, hogy nagyot birkóztunk a kölykökkel a vízben. Ma ez már, az erőviszonyok megváltozása miatt, Nej lemészárlásához vezetett volna.

Előszezon utolsó hete, de nem érezni rajta. Nálunk ez az idő már vastagon nyár. Hiába kenjük magunkat 50-es napolajjal, estére olyan, mintha cserepesen ropogna a bőrünk. A víz meleg, a homok égeti a talpat, ellenben tömeg még nincs… ideális. Vicces, hogy három évvel ezelőtt napra pontosan ugyanekkor mentünk Számoszra és vihar vihar után, borult ég, erős szél… cudar időnk volt. Ennek a mostani kirándulásnak minden percét élvezem, akkor meg… persze, nem volt az se rossz, de a jó idő nagyon hiányzott.

Esténként kiülni a teraszra. Szúnyog egy szál sem. Hajnalig tartó beszélgetések bor mellett. Nagyon jó. De ehhez kell, hogy másnap reggel legyen időnk kényelmesen ébredni, ne induljunk korán. Erre jön ez a hülye komp. 8.15-kor indul Sami-ból, az autóút odáig 50 perc, ha nem akarjuk lekésni, akkor illik 40 perccel korábban érkeznünk, kiszámolhatod. De másik komp csak délután van, annak viszont nincs visszatérő párja.

A birkákat oda hajtották ki éjszakára, ahol nappal Jorgos nyírta a füvet. Nem csoda, hogy egész éjjel méltatlankodtak. Kifejezetten hangosan. Vajon ilyenkor egyszerűen csak ki szeretnék fejezni, hogyan érzik magukat, vagy egymással is kommunikálnak?

Van egy extrém rövidfarkú macska. A kurtafarkú Peti cica. De tényleg, képzelj el egy meglehetősen kövér, csámpásan járó kandúrt, olyan négycentis farokkal. Ma estére szedte össze a bátorságát, elsétált mellettünk, be a lakásunkba. Majd miután nem talált semmi kaját, undorral az arcán kijött. Talán még köpött is egyet.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #04/07

Kefalónia laza
2018.05.29; kedd

Reggel a szokásos szertartás, Daniel Atya vezérletével.
Igazából itt találtuk meg az ideális helyet. Az előző írásban említett hegy miatt a nap reggel nyolc előtt békén hagyott minket (igaz, utána perzselt, mint az állat, de ekkor már bent reggeliztünk, majd mentünk a dolgunkra), a tengerpartra néző teraszon pedig élvezet volt sportolni.

DSC_5380

DSC_5386

DSC00829

Mára négy strandot terveztünk és egy hegy megmászását, illetve a hegy tetején lévő vár bejárását. Hülye terv volt. Látszik, hogy még tanulnom kell, hogyan csináljak pihenőnapokat. Igen, ez az lett volna. Ember, négy strand! Hát mi a pihenés, ha nem ez? (Irónia szmájli.)

DSC_5569

Assos. Hangulatos falucska egy félsziget bejáratánál. A félszigeten pedig egy böszme nagy hegy, a tetején egy böszme nagy várral.
Nem viccelek. Nézdd meg alaposan. Bal oldalon látod az egyik épen maradt tornyot. Középen a várfalat… és ha lenézel jobbra, még ott is a várfalat. Azaz a vár belakta az egész hegyet.
Velencei várról van szó. A helyieknek volt ugyan egy kisebb váruk (Szent György vár, oda is felmentünk), de az kevés volt az állandó zaklatások, kalóztámadások ellen. Felkérték Velencét, hogy segítsen. Ők pedig egy ekkora monstrumot rittyentettek ide.
Különösebben nem készültem rá, úgy voltam vele, hogy csak látni fogjuk, hol van a vár, oszt jól felmegyünk. Ehhez képest a gps jelzett egy szemmel alig látható ösvényt. Nyilván letértünk. Nagyon jól tettük. Ugyan kapaszkodós volt a felmenetel, de hangulatos, aztán a vár bebarangolása után egy másik alig jelzett ösvényen… elállt a szavunk. (A fenti kép bal oldalán, a két csúcs között ereszkedik le egy panoráma ösvény.)

DSC_5412 Stitch

IMG_20180529_130429

IMG_20180529_123203

Történt még egy nem szándékos szivatás. Mentünk fel a toronyba, én értem fel legelőször, majd videóra vettem, ahogy a többiek felszuszognak, megkerülik a köveket, Barna felmászik a legnagyobb kőre és közli, hogy ő Yao, a Szikla Királya.

DSC_5405

Tök jó jelenet volt. Csak éppen amikor visszanéztem, akkor derült ki, hogy a kamera 10 másodperc után leállt. Kénytelen voltam megkérni a csapatot, hogy menjenek vissza, és másszanak fel újra. Boldogan megtették.
– Állj! – kiáltottam rájuk – Legalább ne egyszerre lépjetek már! Spontánabban!
Feljöttek. Barna ugyanúgy pózba vágta magát.
Aztán már a szálláson vettem észre, hogy sikerült mind a két felvétel, csak a kamera az elsőt valamiért nem játszotta le. A laptop igen. Még nem tudom, hogyan fogom a házivideó készítésénél kiaknázni a lehetőséget, de ki fogom. Az biztos.

A vár megmászásának útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

És akkor még assos-i képek.

DSC_5399

DSC_5403

DSC_5409

IMG_20180529_132403

Itt is volt egy kicsike, ellenben nagyon hangulatos strand. De már elkezdtük a strandok lehúzását. Inkább ittunk egy sört, üldögéltünk, gyönyörködtünk a tájban… és mentünk az igazi, a nagy strandra.

DSC_5391

IMG_20180529_140420

DSC_5428

IMG_20180529_140251

Assos után nem messze található Kefalónia legjobb strandja, a Myrtos. Ekkorra olyan jól elment az idő, hogy nagyon elgondolkodtunk azon, hogy inkább itt leszünk hosszabb ideig és kihagyjuk az egyébként kifejezetten messze lévő másik két kiszemelt strandot. Hiszen ez a legjobb. Miért ne ezt élvezzük ki?

DSC_5564 Stitch

IMG_20180529_152245

IMG_20180529_152635

A vízi barlang előtt volt egy kis szárazföldi barlang is, pont nekünk teremtették. Nem vagyunk valami nagy napimádók, ez tény. Aztán a szokásos ortopédmozgással beletekeregtünk a vízbe, sziklákat kerültünk, bementünk a barlangba, kimentünk a barlangból, Nej folytatta az úszóleckét, én pedig kimentem a partra és kifeküdtem. A barlangban. Jó volt.

Hazafelé még bolt. A bácsika ahogy meglátott, rögtön berongyolt a kasszába, nem hagyott ekkora tételt a gyakornokra. Mi pedig igyekeztünk, hiszen annyiféle Robola van, az idő meg olyan rövid és csak meg kellene kóstolni belőlük minél több fajtát.

Jorgosz a fűkaszával. Egy workaholic. Pedig tök bukolikus lenne a környék, madarak csicseregnek, kakas kukorékol, kecskék mekegnek. De mindet elnyomja a fűkasza zúgása. Este fél tízig. Ennyit jelent, hogy gyakorlatilag vidéken lakunk, nem a belvárosban.

Estére megjött a Booking levele, hogy értékeljem az előző szállást. Oké. Első kérdés: milyen társasággal voltam? A választható lehetőségek: egyedül, feleséggel, két kicsi gyerekkel, baráttal, háziállattal.
Fogós kérdés. Felolvastam Barnának.
– Ezek közül melyik szeretnél lenni?
– Háziállat? Ez komoly?
– Aha.
– Jó lesz.
De végül két kicsi gyerek lett belőle.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban
Három dimenzióban.

Jón szigetek #03/07

Áttelepülés Kefalóniába
2018.05.28; hétfő

Reggel megvolt az ugrálás, utána bőséges reggeli. Tudtuk még cifrázni, szereztünk kolbászt és tzatzikit is, alig fértünk el az asztalon. A fiúk reggeli italként betoltak egy-egy sört. Elvégre lehet.

Étkezés közben beindult a pópakórus. Reggel csimpaszkodnak egy kicsit a harangon, majd bedobnak egy ouzót és kórusban énekelnek délig. Tipikus kanbuli. Valójában nagy francok ezek a szerzetesek: csinálnak maguknak sört, bort, sajtokat, utána meg egész nap énekelnek.

Lassacskán elbúcsúztunk a házibácsitól és elindultunk. Jó öt kilométerrel később egy kereszteződésben mellénk állt egy motoros és bekopogott.
A házibácsi volt. Utánunk hozta a konnektorban felejtett elosztót. Mivel tudta, hogy komppal megyünk tovább, kisakkozta az útvonalat és utol is ért minket.
Nem találtam szavakat.

Időben érkeztünk a komphoz.

Két ikonikus kép. Az első címe: A sofőrünk. (Mert a kompra még Barna tolatott fel.)

DSC_5304

A második címe: Anyai Szeretet.

DSC_5310

A komp után cseréltünk, Barna ezért tolhatta bátrabban a söröket.

És akkor megint egy seggszagú közjáték.
Vártuk, hogy nyisson a komp, amikor kaptam egy levelet. A Posta vámügyintézőjétől. Ekkor ugyanis már jó egy hónapja ültek egy csomag, egyébként vámmentes szivaron. Nos, a hölgy lazán közölte, hogy a csomag vámköteles, a vám értéke ennyi meg ennyi (nagyjából a csomag értéke megduplázva), akarom-e elvámoltatni, vagy küldjék vissza?

Az eddigi tapasztalataim alapján a visszaküldött csomagok soha nem érkeztek meg. Valahol lenyúlták. Lehet tippelni.

Közben nyitott a komp, elindultunk gyalog felfelé, menetközben pötyögtem be a mobilomon, hogy tudtommal az 1186/2009 EGk rendelet szerint ez a csomag vámmentes. Erre a csajszi, dícséretesen gyorsan, visszaírta, hogy igen, tényleg vámmentes, de a dohány jövedéki termék, azaz jövedéki adót mindenképpen kell fizetnem és az ennyimegannyi plusz áfa.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam. Ugyanis nem kell jövedéki adót fizetnem. De itt, Lefkáda és Kefalónia között, egy egyébként nyugis kétórás kompolás közben, mobiltelefonról kellene megkeresnem, hogy mivel tudnám bizonyítani az igazamat.
Gátlástalanul káromkodtam. Hangosan. Úgysem érti senki.
Erre odajött egy korombeli pacák, Harley Davidsonos bőrdzsekiben. (Bekompolás közben nézegettem is a motorját, nem kicsit csorgott a nyálam.) Intően felemelte a kezét és ékes magyarsággal közölte:
– Nem adózunk. Nyaralunk! Értve?
– De hát ha most baszogatnak? – sikítottam, de csak legyintett és elment.

Mondanom sem kell, a nyugis kompolásból semmi sem lett. Végig azon darált az agyam, honnan fogom megszerezni az igazoló hivatkozást. Nyilván várhattam volna egy hetet, mire hazaérünk, de a helytelen tárolás miatt a szivaroknál minden nap számít.

Miközben nagyon szép tájon hajóztunk át. Balra, a szárazföldön elképesztően magas – méghozzá nagyon gyorsan magasodó – hegycsúcsok szegélyezték a partot, ezeket visszatükrözte Atokos szigete, az egész sziget gyakorlatilag egy bitang meredek dupla hegycsúcs volt, tőle jobbra Ithaka bújt be a vízpára mögé, jobbra Lefkada déli csücske húzódott, világítótornyostul, előttünk pedig a cél, Kefalónia. Ráadásul a felhők is ünnepi ruhában vonultak ki. Annyira szép volt, hogy feltettem a – Barna által – LSD napszemüvegnek nevezett szemcsit és elvesztem az irreális színek világában. (Ez egy ilyen színtorzítós cucc, általában gáz, de ilyenkor nagyon jó.)

Fiskardóban kötöttünk ki. Innen egy helyenként kifejezetten izgalmas úton autóztunk át Argostoliba. Ez a sziget fővárosa. A szállásunk a főváros nyaralóvárosában, az időközben függetlenedett Lassiban volt. Útközben beintegettünk Assosba és a Myrtos strandra: Hahó, majd jövünk!

A szálláson beparkoltunk a tető alá. Egy fiatal lány szaladt ki elénk, arcán egy olyan mosollyal, hogy amikor megláttam, odaszóltam a többieknek:
– Emberek, itt valamit elcsesztünk, a lány pedig mindjárt el is fogja mondani, hogy mit.
De nem, mint kiderült Magdának ez volt a normális mosolya és állandóan viselte is.

DSC_5559

Hamar kiderült, hogy Lengyelországból házasodott ide ki a lelkem, méghozzá egy Zakopane melletti hegyi faluból. Egyből meglett a közös témánk. Panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, nagyon hiányoznak neki a hideg, magas hegyek, ez a mediterrán tengerpart olyan tré. Körbenéztem. Tudtam volna vitatkozni vele, de valahol értettem is.
– Inkább ne igyanak a csapvízből. Nem annyira jó – adott egy tanácsot.
– Oké. Hoztunk sört.
Nagy vigyor. Egy nyelvet beszélünk.

Elfoglaltuk a szállást. Remek. Volt egy külön kicsi erkély, a bejárat előtt pedig egy hatalmas terasz, amely csak a miénk volt. Tengerparti kilátással. Odabent pedig klíma. Nem is kell több.

IMG_20180528_195312

Bekapcsoltuk a hűtést és mindenki ledőlt pihenni.
Én nem.
A ledőlés még ment, aztán a hasamra fektettem a laptopot és nekiálltam kinyomozni, mi a helyzet a jövedéki adóval. 1,5, azaz másfél órán keresztül szinte folyamatosan káromkodtam. Hogy nyaralás közben tesznek a nyakamba egy ilyen trágya munkát, kilométer hosszú jogszabályokat, törvényeket kell bújnom, ezt a direkt értelmezhetetlen, kifacsart, nem emberi fogyasztásra kitalált szarkupacot rágcsálnom.
Majd jött egy óriási nagy ordítás, felálltam, odasétáltam a hűtőhöz és bontottam egy sört.

– Apád megtalálta, amit keresett – kommentálta Nej Barnának.

Tehát, mindenkinek, akit érint:
– Az 1186/2009 EGk rendelet 25-27 cikkei szabják meg, mi vámmentes, illetve mi nem. Ugyanitt található az is, hogy mennyi a vám, amennyiben a vámmentesség nem áll fenn.
– A 2003. évi CXXVII törvény 9.§ 2. pontja szerint az a jövedéki termék, amelyik a 1186/2009 rendelet alapján vámmentes, az egyben jövedéki adómentes is.
Adómentes a vámmentességek közösségi rendszerének létrehozásáról szóló 2009. november 16-i 1186/2009/EK tanácsi rendelet 25-27. és 107. cikkei alapján vámmentesen harmadik országból behozott jövedéki termék.

Ezt elküldtem az ügyintézőnek. Nem válaszolt. Viszont június második hetében megjött a csomag. Két hónapot állt a postán. Mondanom sem kell, rögtön bekerült mindegyik szivar az intenzív osztályra, most próbálok belőlük valami fogyasztható anyagot gyógyítani.
De hogy ez az egész mi volt, teljesen érthetetlen számomra. Nehezen hiszem el, hogy egy vámügyintéző ennyire ne legyen képben. Ha viszont direkt csinálta, akkor miért? Van valami büntetési kvótájuk és megpróbált stikában megbüntetni? Vagy abban bízott, hogy visszaküldetem és akkor lenyúlja? Tényleg nem értem.

Jut eszembe, a helyi kisboltban lehetett kapni Villiger szivarokat, mely ugyan nem a kedvenc márkám, de nyaraláshoz tökéletes, meg amilyen idióta nálunk a helyzet, szóval egyből vettem egy nagyobb kontingenst. A boltos bácsika először nem is akart hinni a szemének.

A csendespihenő után besétáltunk Argostoliba. Végül is, csak egy főváros. Meg volt egy extra küldetésünk: térképet szerezni az Ainos Nemzeti Parkba.

Azt írtam volna, hogy besétáltunk? Háát… nem volt ez olyan könnyed séta. A mondhatni szokásos csapda: megtervezek valamit különböző térképek segítségével, minden rendben is van, csak éppen a Google térlépein nincsenek szintvonalak. Aztán kiderül, hogy az 500 méter távolság az tényleg annyi, csak éppen a két pont között egy 200 méteres hegy magasodik.
Pont ebbe futottunk bele itt is. Úgy választottam szállást, hogy Lassi szélén legyünk, azaz még legyenek jó strandok, de párszáz méter séta után már bent legyünk a főváros belvárosában. Az ugyan feltűnt, hogy ez a szakasz mennyire lakatatlan, de bejártam a Streetview-val és minden rendben volt. Nos, a valóságban ez egy gazdálkodási terület, kopár birkalegelők és… egy meredek, 50 méter magas kaptató útközben.

– Ezt direkt csinálod? – kérdezte lihegve Nej.
– Nem vetted még észre? Azért sportolunk, hogy ihassunk.

Az Ainos Nemzeti Park irodáját könnyen megtaláltuk, de zárva volt. (Nem is nagyon vártam mást pünkösd hétfőn.)
Mindegy, megoldjuk izomból a túrát.

DSC_5358

DSC_5363

A városkának kifejezetten hosszú, üzletileg fejlett gagyisora, akarom mondani sétálóutcája van. Visszafelé a kikötőben jöttünk és nyilván besétáltunk a gyalogoshídra is.
Ez a híd Argostolinak egy olyan nevezetessége, melyről már messziről felismerhető a város. Az öblöt ugyanis keresztülvágták egy meglehetősen hosszú gyalogoshíddal. Ezzel egyfelől sokat segítettek a gyalogosoknak, nem kell súlyos kilométereket kerülniük, másfelől lenyugtatták az öböl vizét (vizibiciklisek rótták odabent a köreiket), harmadrészt tényleg jellegzetessé tették vele a várost. Akármelyik bazi magas hegy tetejére másztunk fel a szigeten, a matchbox terepasztalon Argostolit mindenhonnan felismertük a hídjáról.

DSC_5449

Hazafelé újra megmásztuk a kaptatót. Jól estek utána a behűtött borok. Az meg különösen, hogy végre nem kellett korán kelnünk.
Külön meglepetés, hogy nincsenek szúnyogok. (Az előző helyen rengeteg volt.) Éjszakára nem is klímáztunk: kereszthuzatot csináltunk és az erős szél tette a dolgát.

Séta Argostoliban:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #02/07

Lefkáda
2018.05.27; vasárnap

Reggel ugyanabban a pozitúrában ébredtünk, ahogy lefeküdtünk. Az óránk szerint mozdulatlan mélyalvásban töltöttük az éjszakát.
17 óra utazás csodákra képes. Meg az a pár üveg Retzina.

Ezt most nehéz lesz elmagyaráznom, de megpróbálom.
Szóval vittük a kettlebelleket. Az ugyanis látszott, hogy csavarogni, hegyet mászni ugyan fogunk, de ezek nem fognak elegendő kalóriát engedélyezni az ész nélküli zabáláshoz, márpedig nem akartuk azzal rongálni az élményt, hogy minden pillanatban kalóriákat számolunk. Ezért találtuk ki, hogy reggel mind a hárman végigtolunk egy 15 perces kettlebell gyakorlatsort. Egyfelől ébredés után kifejezetten jól beindítja a napot, másfelől a súlyzózásnak van egy utóregeneráló hatása, mely kiegészülve a rengeteg mászkálással megteremti a gondtalan zabálás lehetőségét.

Nos, a helyszín tökéletes volt. A nap reggel még a másik oldalon sütött, előszezonban nem volt senki a szálláson rajtunk kívül, egy sokszáz éves olajfa árnyékában toltuk végig a gyakorlatsort. Jó volt. Utána egy zuhany, egy erős reggeli és miénk volt a világ.

Egészséges család nyaral.

A mai program egy gyenge túrázás volt egy vízeséshez, majd kimenni a sziget déli csücskén lévő világítótoronyig, utána felkeresni a sziget legjobb strandját (Porto Katsiki), majd haza.

Pontosabban, a tervezett program ennél sűrűbb volt. De mind ezen a napon, mind a többin, kénytelenek voltunk lehúzni a programok felét. És pont így lett jó. Nem kellett rohannunk, mindent ki tudtunk fenékig élvezni. Sőt, belefértek improvizálások is, melyek mind jól sültek el.

A vízesés Nidri mellett volt. Nidri az a város, ahonnan a kompok indulnak Kefalóniára. Azaz a túra egyben felmérés is volt, hogy mennyi idő alatt jutunk el ide.

Ne húzd a szád, az egész túra legkritikusabb része a kompolás volt. Amikor még csak terveztem a túrát, nem is figyeltem erre, gondoltam, a kompok olyanok, hogy járnak. Hát, nem. Eleve borzasztó nehéz volt megszereznem a menetrendeket. (Görögország összes kompjának a menetrendje elvileg elérhető ezen az oldalon, de ahogy figyelmeztetnek is rá, ez egy integrátor oldal, a helyi cégek által indított kompok menetrendje időközben változhatott, szóval egyenként meg kell keresni minden érintett kompüzemeltető weblapját.) Aztán kiderült, hogy a helyzet egyenesen tragikus. Gyakorlatilag minden nap csak és kizárólag egy komp volt jó nekünk, mind oda, mind vissza. Azaz ha elhibáztunk egy kompot, akkor szószerint ott kellett volna aludnunk valami szigeten a kocsiban.

A vízesés ki is volt táblázva, meg a gps-ben is benne volt, nem lehetett elhibázni. Elméletileg végig fel lehet menni autóval, de inkább a faluban dobtuk le a kocsit és sétáltunk egy nagyot.

Útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Kellemes erdei úton sétáltunk felfelé. Mellettünk csobogott lefelé a patak.
– Láttok rajta valami szokatlant? – kérdeztem.
– Nem.
– Pedig nemrég esett egy hatalmas nagyot és most próbál feltápászkodni.

DSC_5236

Ahhoz képest, hogy valami pici gyökérkefe vízesésre számítottam, egészen hangulatos volt. A környezet erősen hasonlított az albán BlueEyes tengerszemhez, eltekintve attól, hogy itt elképesztő mennyiségű turista volt. Mi lehet itt főszezonban? De így sem panaszkodhatok. Készültünk rá, hogy fürdünk is, de egyrészt sokan voltak, másrészt meg a vízesés alá nem lehetett bemenni, így csak térdig gázoltunk be a medencébe.

DSC_5240

Visszafelé beültünk a kocsmába. Annyira hangulatos volt, hogy nem érdekelt, mennyiért mérik a sört, egyet megérdemlünk. És persze meg kellett csinálni az aktuális Dóra-bosszantó képet is, megértheted.
A pincércsajszi laza volt, szó nélkül csinált rólunk csoportképet.
De az alábbiak nem azok.

DSC_5246

DSC_5253

Nagyon aranyos táblát akasztottak a klotyira. Ha lusta voltál kattintani, itt van a szöveg:

Don’t use the wc those who don’t know how to use it!

A másik hülye tábla: Minden szülő köteles felelősséget vállalni a gyerekéért.
– Na, akkor kapaszkodjatok! – vigyorodott el Barna.

Az autóban bepötyögtem a világótorony koordinátáit, a szoftver pedig egyenesen felmutatott a velünk szemben magasodó óriási hegyre.
– Ööö, izé – nyeltem egyet – Én eredetileg körbe szerettem volna autózni a tengerparton.
– Ne bolondozz már, mikor lesz legközelebb lehetőséged ennyire romantikus terepen vezetni? – kapacitált Barna.
– A romantikus alatt arra gondolsz, hogy minél magasabbra megyünk, annál szűkebbek lesznek az utak, végül elfogy az aszfalt és köves szamárösvényeken kell bevehetetlen hajtűkanyarokat bevennünk, mert se visszatolatni, se megfordulni nem lehet?
– Remélhetőleg igen.

Nekivágtunk. Háát… Sajnos ekkor még nem alakult ki az összjáték, így se fénykép, se videó nem készült az útról, de valami elképesztő volt. A tengerszintről 12 kilométer alatt kapaszkodtunk fel egy 870 méter magas hegyre. Szűk szamárösvényeken. Induláskor láttunk a csúcsokon valami porszem méretű műtárgyakat, radarállomás, meg ilyesmik. Meg sem fordult a fejünkben, hogy felmegyünk melléjük. Végig valami hágót vártam, de nem volt. Felmásztunk a kopár hegy legtetejére.
De igaza volt a kölyöknek, tényleg hatalmas élmény volt.

Mellékesen jegyzem meg, Görögországban nincs zéró tolerancia. Két sörrel még vezethetsz. Ezt maximálisan ki is használtuk. Még az ilyen emberpróbáló hegyi utakon is.

Gondolhatod, indulás előtt gyorsan rá is kerestem a Widmark képletre. Hogy hány sör is az a 0,5 ezrelék.

És ami a legjobban meglepett, falvakat találtunk a hegyoldalban. Elképzelni sem tudom, hogy ilyen helyeken hogyan tudott megtelepedni az élet, de megtette. Fent a fennsíkon meg kifejezetten pörgés volt.

Odafent kecskék és birkák galoppoztak át előttünk az úton.
– Vigyünk haza egyet – javasolta Nej.
– Á, elég csak itt megfejni – korrigáltam.
– Te tudsz fejni?
– Én lefogom.
– Barna, te tudsz fejni?
– Ha van Youtube és térerő, akkor igen – mondta az Y generációs – Csak először mondjátok meg, melyik a nőstény.

A világítótorony. Habár ez egy távoli kép, de bármennyire is hihetetlen, autóval ki lehet menni teljesen mellé. Mondjuk ez a hegy megmászása után már nem volt akadály.

DSC_5275

Nem vagyok egy beach-vadász tipus, heverészni a napon nem az én stílusom. De már a tervezésnél látszott, hogy mindkét nagy sziget a strandjairól híres, azaz túrázgathatunk, persze, de a fő vonal a tengeri fürdőzés lesz. Az előszezon utolsó hete pont megfelelő erre, pokoli meleget fogtunk ki, a vízek pedig 21 fokosak voltak. Tökéletes.

DSC_5271

DSC_5273

Rögtön a legmenőbb stranddal kezdtük: Porto Katsiki. Az alaphangot megadta, hogy a szállásunk előtti falon egy kétméteres poszter a strandot ábrázolta. Naná, hogy mindenki rágerjedt.
Az ingyenes parkolóban nem volt hely, de a fizetős sem volt tragédia. A kocsiban hagytunk mindent (fogalmam sincs, milyen a görög strandokon a közbiztonság), így fényképek sem nagyon készültek. Ez elsőre egy kicsit zavart, de jobban belegondolva, az kezdett el zavarni, hogy zavart a fényképezőgép hiánya. Hiszen valahol az már függőség, ha az ember le akar fényképezni minden élethelyzetet, amelyben jól érzi magát.

Voltak fájdalmas rádöbbenéseink. Szószerint. Elkezdtük összeszedni, miket felejtettünk otthon.
– Strandcipő. Kajakos túrákra mindig viszünk, most nem gondoltunk rá. A köves strandokon egyenesen létszükséglet. Ne tudd meg, milyen perverz kígyózásokkal tudtunk bemenni a vízbe. Kifele meg hasonfekve csúsztunk ki.
– A gopro fejpántja. Magát a teljes kamerafelszerelést vittem, de a fejpánt otthon maradt. Ezzel gyakorlatilag ki is nyírtam a goprót, mert mind az úszáshoz, mind a túrázáshoz kellett volna a fejpánt. Kézi kamerákból volt nálam kettő jobb is.

Egyébként jól elvoltunk. Mindketten úgy készültünk, hogy ha úgyis velünk van egy vízicsoda, akkor megtanulunk tőle rendesen úszni.

Nej csak mellben tud úszni, én valamennyire a többiben is, de tutira nem jól. Barna meg, mint egykori vízilabdás, minden úszásnemben hasít.

Nagyon hamar befejeztem a leckéket.
– Barna, te mit csinálsz gyorsban, hogy ne folyjon be a füledbe a víz?
– Semmit. Nem folyik be.
– Bakker. Amikor oldalra fordított fejjel kijövök levegőt venni, egyből telemegy.
– Szar ügy.
– Azt hittem, mondasz valami trükköt.
– Ne engedd be.

Nej viszont vette szorgalmasan a leckéket. Én meg elmentem úszkálni. Úgy, ahogy tudok.
Ja, meg gondoltam, kipróbálom, mit tud a sportórám nyíltvízi úszásnál.
Semmit.
Úsztam vagy 3-400 métert, az óra mért ötöt. 5 métert.
Becsületére legyen mondva, ez nem az óra hibája. A Garmin ugyanis elsunnyogja, hogy az óra csak akkor mér nyíltvizi úszást, ha rendszeresen kikerül a vízből. Azaz gyorsban, háton, pillangóban igen, mellúszásban nem.

Eredetileg úgy terveztük, hogy végigpróbáljuk a nyugati part összes strandját, de a legjobb után már nem volt kedvünk a többihez, inkább itt töltöttünk hosszabb időt.
Majd hazafelé beléptünk a boltba. Nem akartuk elkövetni a tegnapi hibát (kevés bort vettünk), így úgy érkeztünk meg a szállásra, mint Vidróczki híres nyája. (Csirnyeg-csörög a Mátrába.)

Egészséges család hazatért. Két szatyor piával.

Áriázó szerzetesek a szállás mellett. Egész nap, kíséret nélküli görög ének. Először felemelő, később unalmas, végül… üvölteni tudnék tőle. Valami punkkal kevert heavy metált.
És ez még csak az ortodox pünkösd első napja.

Az egész napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #01/07

Ilyen sem volt még. Hazaérkeztünk és két hétig esélyem sem volt írni bármit. Kint pedig annyira jól éreztük magunkat, hogy alig jegyzeteltem.
Így ez egy ilyen szénhidrátszegény útleírás lesz.

Leutazás
2018.05.26; szombat

Az előkészületekről nem írok. Katasztrofális volt, de ha visszaolvasol, láthatod is.
Azaz a szokásos.
Éjfélkor terveztük az indulást, délután még túrákat terveztem újra, aztán hirtelen ötlettel ledőltem aludni és meglepő módon sikerült is. Este 11-kor kipihenten ébredtem.

Belgrádig vittem a kocsit. Ahogy kezdett világosodni, Barna vette át a kormányt.

Mivel az úton nem történt semmi érdekes (ha te sem szereted a meglepetéseket, ajánlom ezt az írást), elmélkedem egy kicsit a navigációról.
Nem egyszerű.
Tavaly őszig esküdtem a Waze-re, de Toszkánában nagyon sokszor felidegelt. Rendszeresen elveszítette a kapcsolatot a szerverével, ilyenkor megsüketült, megnémult, használhatatlan lett. Ha úgy érzékelte, hogy áll a kocsi, reklámokat tolt a képernyőre, emiatt Pisában el is tévedtünk, mert nem tudtam, hogy az araszoló sorból hol kell kijönni a körforgalomból. Szóval berágtam rá.
Csak hát… mi az alternatíva? Nem beszélve arról, hogy Szerbia 2-es zóna, Macedónia meg egyenesen 3-as, szóba sem jöhet a roaming. Offline navigációra jó a Here We Go, illetve a Garmin túrapgs-em. Az utóbbi autóban használhatatlan, a Here We Go meg… kapják be. Tök jó lenne, erre egy abszolút hétköznapi dologgal, pontosabban a hiányával kinyírták a program használhatóságát. Arról van szó, hogy ha el akarsz menteni egy koordinátát, akkor magától ad neki nevet és nem engedi átnevezni. Tudod, miből adja a nevet? A hely irányítószámából. Ember legyen a talpán, aki a közel harminc helyszín esetén az irányítószámból ki tudja találni, melyik az aktuális célpont. Gondolj bele: mennyire banális egy dolog? És nem, nem oldják meg. A fórumokon két éve hőbörögnek az emberek. Leszarják.
Végül azt találtuk ki, hogy lefelé és visszafelé marad a Here We Go (két közbenső állomást kell megjegyeznie, itt még tudok választani), odalent meg, amikor már van roaming, akkor jó lesz a Google Maps.
Tulajdonképpen jó is volt. Eltekintve attól az apróságtól, hogy sem a sebességet nem írja ki, sem az aktuális limiteket. Ami – szerintem – az abszolút minimum. Szerencsére rátaláltam a Velociraptor alkalmazásra, azóta lelkibéke helyreállt.

Szerb-Macedon határ. A zenegépben épp Cher-től ment valami dinamikus nóta, Barna pedig a levegőbe bokszolt.
– Mindig erről álmodoztam! Hogy ez a dal szóljon a háttérben, miközben éppen valami erőszakszervezet igazoltat!
– Hát, a legjobb helyen vagy.
– Felveszem a napszemüvegemet.

Éppen csak hogy reggeli szürkület volt.

– Ez az!
– Figyelj, napszemüveg nálam is van – jegyeztem meg – Felvegyem?
– Szuper. Megtennéd, hogy ritmusra bólogatunk?
– Persze.

És úgy mentünk át, valami hajnali órában a szerb-macedón határon, hogy a Cher nótára mindketten, az első üléseken, sötét napszemüvegben, ritmusra bólogattunk.

Görögországban visszavettem a volánt. Érdekes vidék. Az autópályán nincsenek benzinkutak. Ha tankolni akarsz, akkor le kell menned a sztrádáról és keresni egyet. Ezt a logikát soha nem tudtam megérteni. Autópályán a benzinkút alap dolog, lehet tankolni, lehet pihenni, mindkettő fontos a közlekedés szempontjából. Na mindegy, javaslom, hogy Macedoniában tankolj tele az RS kútnál (olcsó és megbízható, egy euró borravaló után mindenki Főnök Úrnak nevezett és mindent megkaptam, amit akartam), nálunk ez az adag ki is tartott a végcélig.

Vicces volt, amikor lementünk az A2-ről és elméletileg jött volna az A5 pálya. Elméletileg. A Google Maps tudott egy rövidebb utat. Mely egyre gyérebb minőségű lett.
– Figyeljetek, mindjárt tehenek is lesznek! – jegyeztem meg.
Lettek.

De aztán visszataláltunk a főútra és minden rendkívüli esemény nélkül el is jutottunk a szállásunkra, Lefkádára, azon belül is Lefkádaváros külvárosába.

Kedves szállásadó, elképesztően hangulatos hely.

DSC_5219

DSC_5298

DSC_5293

– Azannya, ez egy medence! – vette észre Barna – Este nehogy már ne üljünk bele egy sörrel!

Tábla a medence mellett: alkohollal még csak megközelíteni is tilos a medencét. Plusz nem szabad felügyelet nélkül hagyni a gyereket.
Barna sunyi pillantással: – Na, erre rábasztatok!

Délután még besétáltunk a fővárosba. Tipikus görög szigetfőváros. Zsúfolt utcák, modern épületek, az óváros valamivel hangulatosabb. Akartunk enni is valami autentikusat, de a vízparti éttermek gyanúsan üresen kongtak, beljebb meg horribilis árakat találtunk, végül Barna vásárolt valami szalmakalapot (elképesztően igaza volt, a túző napon végrehajtott túráinkon nagyon kellett), utána bevásároltunk a boltban és otthon csaptunk egy orbitális görög vacsorát: dolma, görög joghurt, feta sajt, olajbogyó, retzina.

DSC_5212

IMG_20180526_212202_HHT

Aztán szunya. Közös takarót kaptunk Nejjel. Ebből gond lesz.

Hamarosan

Akik élnek, azok délnek mennek,
Akik haldokolnak, északnak,
Majd üdítőznek a vitorláson,
És integetnek ha elhagynak
Valakit.
– Kispál és a Borz: 0 óra 2 perc –

IMG_20180529_140251

DSC_5399

PS.
Habár azt írtam a címbe, hogy ‘hamarosan’, de ezt nem kell komolyan venni. Ahogy hazaértünk, annyi munka szakadt rám, hogy két hétig azt se fogom tudni, milyen nap van éppen. Szóval majd… valamikor biztosan elkészül ez az útleírás is.