Garmin vizsgálódások

Kezdjük a legkönnyebb megfejtéssel. Hová tűnt a kéktúra track nagy része? Az, amely a Basecamp-ben még megvolt, de a túragps-re már nem ment át?

Elvitte a cica. És ez hivatalos.

Világosan leírták, hogy GPSMAP64 készülék esetében max. 10000 pont lehet egy track-ben. Nekem meg 98491 volt. A Basecamp még mutatta. Az eszköz már nem.

Oké. Nem tudta ezt Mehemed. Most már tudja.

A többi kavarás viszont mind arra a f@szságra vezethető vissza, mely a Basecamp 4.7.0 verzióval jelent meg. Ebben ugyanis a Mapinstall modul bugzik. Írtam már erről a nápolyi kirándulás kapcsán. Szerencsére ott a jó öreg paranoiámmal sikerült időben, azaz még itthon elkapnom a jelenséget és még időben megkerültem.
Most viszont már nem volt időm rendesen megkerülni. Azaz azt hittem, hogy igen, pedig nem.

Konkrétan arról van szó, hogy ha feltelepítek egy gépre egy térképet (exe fájl lefuttatásával), akkor az felrak kismillió *.img fájlt. Ezek alkotják a térképet, méghozzá úgy, hogy mindegyik egy kicsi térképszelvény. A kismillió nem túlzás, a Túrautaknál kábé 100 fájlról beszélünk, az OSM Italy térképnél 200-ról, az OMP Hiking térképnél meg 300-ról.
A számítógépen mindez rendben van, de a gpsmap64 készüléknél ekkora fájlmennyiség már kezelhetetlen. A Basecamp tudja azt, hogy a gépre telepített térkép tömérdek fájlját összerakja egy nagy *img fájlba és már csak azt küldi le a készülékre.

Kicsit kalandozós írás lesz ez is. Csak hogy lásd, mennyire tré cég a Garmin. Volt a GPSMAP62 készülék – a mostani elődje – melynek 2 GB beépített memóriája volt. Nyilván erre nem lehetett lerakni egy komplett Európa térképet, egyszerűen nem fért el. Ezért is örültem, amikor az utódot, a GPSMAP64-et már ki lehetett bővíteni sd kártyával. Bele is dobtam egy 16 GB-osat. Felismerte. Hurrá. Rátettem egy 4 GB méretű Európa térképet. Közölte, hogy menjek a fenébe, a legnagyobb felhasználható térkép mérete 2 GB. Érted? A régi készülék fizikai korlátja miatt beleraktak egy logikai korlátozást is. Melyet benne hagytak, az után is, hogy a fizikai korlátozás megszűnt.
Viszont ügyeskedni lehetett. Ha feltelepítettem a Basecamp alá az Európa térképet, akkor már ki tudta rakni a készülékre. Sőt, működött is. Biztos ismert egy rövidebb utat az erdőn keresztül.

Bár jobban hiszek abban, hogy valamelyik firmware upgrade kiszedte a korlátozást. Hiszen a fenti linken már nincs ilyesmiről szó.

Na most ezt a jó kis rendszert vágta agyon a Mapinstall bug. A 4.6.2 verzióban működött. Ha a 4.7.0 verzióban a gépre telepített térképet át akartam tenni a készülékre (gyk. bármelyikre), akkor csak az áttekintő térképet (azaz egy szelvényt) rakott ki, mást nem.

Nos, röviden ez a hiba. Megkerülni úgy lehetett, ha sikerült beszereznem a feltelepített térkép egybedolgozott *.img fájlját. Olaszország esetében szerencsém volt, az OSM oldaláról le lehetett szedni egyben is a fájlt. A Túrautaknál viszont farok voltam, mert onnan is le lehetett volna tölteni a fájlt, de nekem már volt egy letöltött, így csak azt dobtam át. A fene sem gondolta volna, hogy két év alatt ennyire átrajzolják a kéktúra érintett szakaszát. (A számítógépre telepített verzió már friss volt. Ez okozta az anomáliákat.)

A biztonsági védőhálóval, az OMP térképekkel viszont már bajban voltam. (Hasonlóképpen az Európa térképpel is.) Ezeknél nincs egy nagy *.img fájl.
Mindegy, úgy gondoltam, elég lesz a TuHu is. Nem lett elég.

Jó. Nagyjából megvan, mi történt. Mit lehet tenni? Nos, mindenhonnan le kell kapkodni az *.img fájlokat és onnantól kihagyjuk a Basecamp-ot, legalábbis addig, amíg benne van ez a bug. (A jelek alapján örökre benne lesz: május óta ismert, mégsem javították.) Hátrány, hogy fájl szinten nem látom, mit rakok át, könnyű hibázni. Oda kell figyelnem.

De mi van akkor, ha nincs összegyúrt *.img fájl?
A fórumon azt írták, hogy a 4.7.0 valójában semmi újat nem hozott a 4.6.2-höz képest, csak GDPR kompatibilis lett. Mi lenne, ha visszaállnék rá? Elméletileg minden működne.
Elméletileg. De mi lesz a rengeteg feltelepített térképpel, a track adatbázissal, a backupokkal?

Még egy baromság. Ezernél több track van már beletöltve a Basecamp-ba. Szerinted lehet menteni? Naná, hogy nem. Olyan van, hogy backup. Mely nem csak a track adatbázist menti, hanem az összes konfigot is. Visszatöltéskor meg értelemszerűen mindent visszarak. A konfigot is.
Vajon mi történik egy korábbi verziójú restore visszatöltésekor?

Szerencsére mind a laptopon, mind a desktopon van fent Basecamp. (A szinkron backup/restore-on keresztül történik, dropbox segítségével.) Azaz az egyiket elcseszhetem, a másikon megmarad minden. A laptopról legyaktam a Basecamp-et, majd megkerestem a Mapinstall könyvtárát és letöröltem. (Ennek nincs telepítője.)

Vigyázat! Ennek előfeltétele az, hogy nálam a térképek _nem_ az alapértelmezett könyvtárba települnek. Az ugyanis a Mapinstall könyvtár alatt van.

Felraktam a 4.6.2 verziót. Elindult. Működött. Térképek? Megvannak. Teszt. Átraktam az egyik OMP térképet a gpsmap64-re. Átrakta. Szép. Túl szép. Az is volt. A track-eket ugyanis csak hiányosan mutatta. Konkrétan azokat láttam, melyek még a 4.6.2 állapotban kerültek fel, a 4.7.0 alatt felrakottakat már nem.
Azaz a track-ek kábé 60%-a elveszett.
Hát, jó.
Kiraktam az összes zűrös térképet (OMP-k + Európa) a készülékre, majd fájlszinten visszaolvastam a nagy *.img fájlokat és eltettem mindet a fájlszerverre. Aztán felfrissítettem a laptopon is 4.7.0-ra a Basecamp-et. Visszajöttek a track-ek.

Tulajdonképpen végeztem is.

Ja, közben a nagyméretű track-eket is rendberaktam. A Basecamp-ban meg lehet adni, hogy megadott pontszám alá tömörítsen. Tesztelve.

Kicsit gáz, hogy ha frissíteni akarom az OMP térképeket, akkor a fenti méhecsketáncot mindig el kell járnom. És mint a mellékelt ábra mutatja, egy térkép nem térkép.

~oOo~

Az utóbbi gondolat indította be a vezérhangyát. Hiszen ennyi erővel mondhatom azt is, hogy egy gps készülék nem gps készülék. Különösen, hogy mindig ott van velem egy eszköz, mely alkalmas erre a célra is.
Mobiltelefon. És Locus.
Melynek megismerése már legalább egy éve fel van írva a teendőim közé.
Mikor máskor, ha nem egy ilyen katasztrófa után?

Igen, az hogy egy túranapot a harmadánál meg kellett szakítanunk a gps technika fejreállása miatt, az nálam katasztrófának számít.

Nos, az első tapasztalatok kellemesek. Pár óra után eljutottam oda, hogy teljesen jó backup eszköz lett belőle a gpsmap64 mellett. Meglepően sokmindent lehet rajta konfigurálni. Szeretem az ilyesmit. Tulajdonképpen tud mindent, amit a másik, csak… máshogy. Ami persze probléma. Például a vízállóság. Napfényben az olvashatóság. A fizikai gombok hiánya. (Vizes kézzel hiába taperolom a képernyőt.) A mérete. Az előkaphatósága. A bringához rögzíthetősége. Az áramellátás gyk. mindegy, a gpsmap-hez ceruzaakksi kell, a mobilhoz powerbank, egykutya. Egyelőre kinlódok a térképekkel is, nem egészen látom át a rendszert.

Utólagos megjegyzés. Most már átlátom. Nem egyszerű. Vannak online és offline térképek. Mindkettő között van mindenféle, nagyjából százas nagyságrendben. Az offline térképek közül a LoMaps tűnik nyerőnek: vektoros, országonként vásárolható meg, mindegyik csomagban van gyalogtúra/bringa/autó/város/sí réteg… és meglehetősen olcsón mérik, párszáz forint darabja. Az online viszont… online, azaz lassú és nagy. Ezt is le lehet tölteni offline-ba (van, amit ingyen, van, amit pénzért), de ezek böszme nagyok. Magyarország full bringás térképe az OpenCycleMaps-ról ugyan csak 9 forint, de 12,5 GB. Ugyanez LoMaps verzióban 240 MB és 60 forint.

Szóval backup, azaz B terv. De annak tökéletes. És ahogy nézem, össze lehet hozni mindenféle szenzorokkal is. Látok benne fantáziát.

This is the beginning of a beautiful friendship.

PS.
Ez egészen jópofa. A Locusban is el lehet tárolni úgynevezett pontokat. Ezeket *.gpx formátumon keresztül lehet passzolgatni a Locus és a Basecamp között. (De ki lehet exportálni *.kml-be is.) Ami viszont meglehetősen izgalmas, hogy egy pontba belemenve, majd ott a navigációs menüt kiválasztva, megjelenik két lehetőség:
– Streetview: odatesz, pontosan a pont elé. (Már ha lehetséges.) Körbe lehet nézni, körbe lehet járni.
– Waze: átdobja a pont adatait a Waze alkalmazásba, ahol egyből tervezhetem is meg az útvonalat hozzá… és ahogy Csilla mondja: “indulhatunk!”. (Természetesen a programnak van saját navigációja is.)

Az biztos, hogy nyüstölni kell, mert jónak néz ki.

Hullámvasút körpálya 03/03

Nyögvenyelős, vacak nap
2018.11.17; szombat

A bőség zavarával küzdök: nem tudom, az összes dühömet a Garminra zúdítsam, vagy a Veszprém Volán sofőrére? Mind a kettő megérdemelne egy-egy zeuszi villámot a seggébe.

Tekintve, hogy mára csak a saccolás volt 28 kilométer, nem sok időnk maradt tökölni. Fél hatkor ébresztő, fél hétkor indulás. A házigazdánk már ébren volt, jó szerencsét, jó túrát kívánt.
– Szükségünk lesz rá – morogtam. Mert én már tudtam, hogy szívunk. Csak azt nem tudtam, mekkorát.

– Spoiler –

Nagyot.

– Spoiler –

Akkor kezdjük a Garminnal. Nem lesz egyszerű. Előre elnézést kérek mindenkitől, akit untatnak ezek a technikai részletek. Magamnak is csak azért írom le, hogy emlékezzek rá, mi történt.
Igen, még kinyomozni sem volt egyszerű, hogyan következhetett ez be.
Mi is?
Nos, az hogy Csobánc után, a Hajagos-hegyen elfogyott a track a túragps-ről. Meg elfogytak a túrautak. Meg elfogytak a földutak. Mintha lett volna egy csillagkapu, utána meg semmi.
Este hiába vakartam a fejemet, meg próbáltam bűvészkedni a készülékkel, nem jutottam eredményre. Végül abban maradtam, hogy megyünk, aztán ha elérünk arra a bizonyos pontra, akkor meglátom, mi fogad.

Nos, totális káosz fogadott. Megpróbálom utólag rekonstruálni a dolgokat.

A kéktúra letöltött track-je több részből állt össze. Nekem az 1-es és a 10-es kellett a mostani túrához.

Ez itt fent sötétkékkel az 1-es, a Basecamp alkalmazásből. Bal oldalt alul látható, hogy a sötétkék csík Csobáncnál kapcsolódik a szürke csíkhoz. (Mely a 10-es darab.)

Csakhogy. A túragps-en már csak ennyi látszik. A track-nek valahol az Ipoly környékén vége van. És nem, nem mutatott többet. Hogy miért, azt nem tudni.

De ez még nem lett volna tragédia. Hiszen ott van a Turistautak.hu térképe, azon is látszódnak a túrautak. Oké, nem track, de azért térkép. Ezekkel mi van?

Nos, itt, a Hajagos-hegy és Csobánc között valami nagy disznóság történt.

Ez a kép a Basecamp-ből készült. Az alsó szürke a 10-es track, az, amelyiken jöttünk. A jobb felső az 1-es track, mely a Basecamp-ből látszik. Igenám, de van egy 200 méternyi lila betoldás. Ez a 11-es részlet, melyet nem vettem észre. Hogy szükségem lett volna rá. Persze sok vizet nem zavart, hiszen az egész 1-est sem láttam. Vedd észre azt is, hogy itt volt nem is kicsi térképátrajzolgatás. A térkép alapján mutatott út narancssárga, de a track – és a valóságos, azaz festékkel is jelzett út – a lila track-en ment.
De még nincs vége.

A túragps-en ugyanis ez volt. Köze nincs a Basecamp-es térképhez, pedig ugyanazt mutatja. A lila vonalon mentünk, a jelzések mentén, ahol pedig a fekete vonalak találkoznak, az a csillagkapu helye. És… nézd csak meg, hol megy a kék jelzés? Alul. Teljesen máshol, mint amit a Basecamp mutat és abszolút máshol, mint ami a kéktúra track-en van. Hmm? Vess egy pillantást a felső Basecamp térképre! Ott láthatod is ezt az utat, szintén alul húzódik, de a ráírt jelölés alapján ez a kék kereszt. Frankó, mi?

De ettől még meg tudtam volna oldani a helyzetet. Ha legalább egy nyomorult útvonal is látszódott volna a készüléken. De ott, az erdőben egy sem látszódott. Semmi. Sehol. Még az a rossz kék sem.

Na, ezért adtam fel. Lefújtam a túrát.

Itthon persze nyomoztam tovább. Ahogy rácsatlakoztattam a túragps-t a számítógépre, anélkül, hogy rátöltöttem volna bármit is, megjelentek a túraútvonalak. Azok, amelyek az erdőben eltűntek. Nem értettem.
A térképek közti különbséget viszont igen. Sajnos. Amiről korábban is írtam, az az idióta rohadék elb@szott Basecamp, mely nem tud térképet másolni a készülékre, nos nem tudott térképet másolni a készülékre. Kézzel kellett, én pedig figyelmetlenségből egy 2016-os változatot másoltam fel. Azért megy máshol a kék jelzés. Hiába volt a számítógépre a 2018-as feltelepítve, ugye az a baromarcú Basecamp…

Ahogy kapok egy kis levegőt, nekiállok rendet vágni. De erről majd külön írok. Lesz benne Locus is.

Ott jártam, hogy lefújtam a túrát. Igazából a rövidítése már tegnap este óta lógott a levegőben. Nej panaszkodott a talpára és a hátára, emellett az is látszott, hogy térkép nélkül, pusztán csak a jelzések alapján menve, nyomkereső üzemmódban az itt-ott idióta felfestések között, nem férünk bele az időbe. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne sötétben, erdőben jelzéseket keresgélni. Azt terveztem, hogy ahol bebukjuk a túraútvonalakat, ott keresek földutakat, azokon megyünk egy ideig, majd kiszállunk vagy Monostorapátiban, vagy Kapolcson. Nos, földút sem volt a készüléken. A jelzett kék meg nekiindult a Káli-medence felé. Nem mertük követni. Ugyanis ha átmegyünk, akkor kiszállni sem fogunk tudni.
Száz szónak is egy a vége, láttuk magunk alatt Díszel házait, lesétáltunk.

De most nagyon előrerohantam, menjünk vissza Káptalantótiba.

Ahogy kiértünk a faluból, megint kivirított a nap. Szép időnk lesz. Ismét. Előttünk pedig a nagyszerű Csobánc. Az élet szép.

Ha ezt az egész túrát nem is akarod megcsinálni, javaslom, tiszta időben a csobánci vár maradványaihoz feltétlenül menjél fel. Egészen kiváló a panoráma.

Oldalt a Szent György-hegy. Nej csak itt szembesült vele, hogy körbe-körbe megyünk.

Ha a Balaton felé nézünk, középen az a csúcs a Gulács, mögötte sunnyog a Badacsony. Tőle balra az a hegyes csúcs a Tóti-hegy, még balra, egészen a kép szélén az a Cseres-hegy. Teljesen jobbra, éppenhogy látszik az Antal-hegy. A Gulács és a Tóti-hegy között a távolban pedig Fonyód hegycsúcsai.

Ez már az északi oldal. Középen alig látszik, olyan picurka az a kúp, az a Hegyesd. Odalentről ez is tisztességes hegy, csak hát most fent vagyunk a Csobánc tetején. Jobbra a Hajagos-hegy kezd emelkedni. Bal oldalt pedig, a háttérben felsejlik a Somló sziluettje.

Ez pedig Tapolca, ahonnan indultunk. Tényleg bizarr, hogy annyit gyalogoltunk, mégis ilyen közel vagyunk hozzá.

Kigyönyörködtük magunkat. Kész szerencse, hogy itt még volt track, ezt az élményt nem szívesen hagytam volna ki.
Aztán jött a Hajagos-hegy, a csillagkapu, a Bermuda háromszög és a visszafordulás.

Pont ott értünk vissza a civilizációba, ahol a díszeli bekötőút belefut a 77-es útba. Hoppá, itt vigyorog egy buszmegálló! Innen már egy óra alatt Veszprémben lehetünk.
Néztük, 11-kor lesz busz. 10 óra volt. Meg valami brutális szél. A 77-es út völgyben fut, mely völgy szélcsatornaként működött. A nap is eltűnt. Határozottan kegyetlenre váltott az időjárás. Semmi kedvünk nem volt egy órát ácsorogni, így besétáltunk Díszelbe. Aztán visszasétáltunk a buszmegállóba. Még 20 perc.
Megnéztem alaposabban a buszmenetrendet.
– Te, azt a buszt nem kellene elbaltázni – jegyeztem meg – A következő 3,5 órával később jön.
– Hát, akkor tényleg nem.

Álltunk. Vártunk. 11-kor megjött a busz. Felszálltunk.
– Két jegyet kérek Veszprémig.
– Nem javaslom, hogy ezzel a busszal utazzanak. Tudja, ez ilyen falujárat, bemegy mindenhová. Hamarosan jön a gyorsjárat, azzal hamarabb beérnek.
– Ja, ugyanaz a szisztéma, mint idefelé? Köszönjük, akkor megyünk a gyorsjárattal.

Leszálltunk. Vártunk.
Jött a gyorsjárat.
És nem állt meg.
Pedig jó egy méterre beugráltunk a sávba. Elegánsan kikerült és ment tovább.

Na bazdmeg. 3,5 óra újabb várakozás. Szélviharban. Nejnek teljesen lekonyult a szája és én sem éreztem túl jól magam. Először a térkép, aztán egy ilyen fasz sofőr. Legalább a saját menetrendjüket ismerhetné.
Az első várakozás közben összeraktam egy újabb veszprémi sétát. Hogy azért a kilométerünk meglegyen. Ennek nyilván lőttek.

Jobb híján elindultunk Monostorapátiba. Viharos szembeszélben. Metsző hidegben. Erős autóforgalomban. De legalább csináltunk valamit. Nej lemaradva kullogott mögöttem, néha hátranéztem, néha bevártam, de nem sokat szóltunk egymáshoz.
Jó egy órányi gyaloglás után érkeztünk meg Monostorapátiba. És végre először, a sors megjutalmazott azért, hogy nem adtuk fel: a menetrend alapján negyedóra múlva jött is egy busz. (Nyilván egy újabb gyorsjárat, mely a díszeli megállóban ki sem volt írva.) Én már nem mondtam semmit. Majd akkor leszek nyugodt, ha fent ülünk a buszon. Aztán ez is megtörtént. Fél kettőkor szálltunk le. Úgy, hogy tízkor már a megállóban voltunk.
Kösz, Volán.

Ja, hogy miért körpálya a cím? Mert – habár nem úgy terveztük – de akkor szálltunk ki, amikor a legközelebb voltunk Tapolcához. Azaz gyakorlatilag körtúrát csináltunk.

Túraútvonal

Ugyanez három dimenzióban.

A szálláson nagy tisztálkodás – az a finom forró zuhany – hideg kaja, sörök. El is álmosodtunk. Csendes pihenő négyig.

Utána elindultunk vacsorázni. Hátha most sikerül.

Az előjelek nem voltak rosszak. Felkerestük fiatalságom egyik ikonikus borozóját, az Ájult Lovat. (Van neve is – Stadion presszó – de így senki nem ismeri.) Nos, végre, valami, ami nem sokat változott, most is hasonlóan jó. Igaz, már inkább söröző, de az árai szolidak (egy korsó soproni 380) és a törzsközönség… elhomályosodott a szemem. Semmit nem változtak. Ugyanazok az alakok támasztották a pultot, ugyanazok a barátságos ugratások mentek. A csaposnő ugyanolyan életunt volt. Bejött egy idősebb, vigyorgó hapsi. Szürke melegítőben, melynek az ülepe már a térdéig nyúlt ki, farzsebében egy vastag brifkó húzta még lejjebb a gatyáját. Hangos ujjongás. Meg ilyenek. Asztalok ugyan voltak, de csak az idegenek ültek le. Jól éreztem magamat. Végre egy kocsma formájú kocsma, igazi kocsmai élettel.

Aztán ennyi is volt. Nem messze találtunk egy új éttermet, de üresen kongott, az árai meg nem kicsit voltak elszállva. Megint megcéloztuk a sétálóutcát. Hátha a fabódék. Elsétáltunk az egykori Badacsony borospince mellett. Bezárt, évek óta hirdetik, de nem kell senkinek. A bódék még nem nyitottak ki. Oké, Sörpince. Nos, a hamburger hiába volt kiírva, nem foglalkoztak vele. Ittunk egy sört. Akkor marad az Interspar. Aha. Az orrunk előtt zárt be, szombat délután ötkor. Gyors számvetés. Birka? Bezárt. Cserhát? Bezárt. Zánka? Bezárt. Vadász? Bezárt. Még a vadszőlő is benőtte a kapuját. A Pusztai Az Oliva túl puccos és túl drága. Mintha a Hangvillában is lenne valami, de ember, moziba menni vacsorázni? A Villa Medici az fine dining, mi pedig inkább mennyiségre mentünk. Meg egyébként is, a Séd völgyébe már nem akartunk lemenni. (Igen, ezzel buktuk a Betekintset és a Fricskát.) Fejesvölgy? Az régen elég gyanús hely volt, mára egészen jó híre lett. De kint van a francban. Mint ahogy az Erdei Kisvendéglő is. Kismocskos, Nagymocskos… bezártak, meg egyébként is, nem a kajájukról híresek. Rózsabokor ugyanúgy.
Illetve…
– Te, a Nagymocsiban mintha lenne egy pizzázó!
– Igen? Nézzük meg.

Megnéztük. Tényleg pizzéria. Nagy lendülettel be is mentem. Ez az a kocsma, mely gyakorlatilag a régi kollégiumunk földszintjén volt. Abszolút háziterep. Pizsamában és papucsban is jártunk le. Nem lógtunk ki a közönségből.
Nos, most elég nagy ordítozás fogadott. Mint kiderült, a lendülettel elsodortam valami láncot is. Mely azért volt kint, hogy ne lehessen bemenni.
Ez ugyanis pizzázó, de olyan, ahol nem lehet leülni. A pizzát elvitelre adják az ajtóból, vagy házhoz szállítják.
Fáradtan néztünk egymásra Nejjel.
– Jó lesz?
– Jó lesz.

Vettünk két pizzát. A régi kolesszal szemben volt egy kisbolt, vettünk sört. Sokat. Mellette volt egy pékség. Vettünk péksütit. Sokat.

– Te, ez rengeteg. Ki fogja mindezt megenni? – aggódott Nej.
– Nyugi.

Tényleg nem kellett aggódni. Egy óra alatt betermeltünk mindent. Én még bontottam egy zacskó mogyorót is. Utána lefeküdtünk az ágyra és felnyomtuk a pocakunkat a plafonig.

Éjszaka pedig beindult az élet.

A képen bal oldalt az a kollégium főépülete, mi egy oldalszárnyban laktunk. Előttünk pedig… a buliépület. Ahol szombaton este beindult a technodiszkó és reggel fél hatig ment is az ütvefúrás. Nem voltunk túl boldogok, dehát mi hiányoltuk itt csütörtökön az életet. Megkaptuk.

Hazautazás
2018.11.08; vasárnap

Gyakorlatilag semmi izgalmas nem történt. Felkeltünk, reggeliztünk, ittunk a büfében egy kávét. Utána összepakoltunk és hazajöttünk. Ennyi.

Összességében amíg mentünk, addig jó volt. Elképesztően jó időt fogtunk ki pénteken és még szombat délelőtt is. Tapolcától Csobáncig önfeledten élveztük.
Utána viszont minden szétesett.
De legalább van miért visszamenni. Mert a terep megérdemli.

Hullámvasút körpálya 02/03

Hegyre föl, völgynek le
2018.11.16; péntek

Habár a kolesz szószerint a város szélén van, de megvan az a nagy előnye, hogy pont előtte állnak meg a távolsági buszok. Reggel fél hétkor ezt határozottan tudtuk értékelni.

Kicsit vicces. Tapolcára indul 7.00-kor is és 7.01-kor is busz a pályaudvarról, mindkettő öt perc alatt ér ki a kollégiumig. Az egyik bemegy minden faluba, majdnem két óra alatt teszi meg a 60 kilométernyi távot. A másik alig áll meg, egy óra alatt ott van.

Mondanom sem kell, az 5 percnyi távolság elég ahhoz, hogy a két busz összekeveredjen. Most is először a falujárat érkezett meg. Felszállás. Gyorsjárat? Nem. Kösz. Nyomuljunk vissza, keresztül a felszállókon.

Nemesvámos környékén kezdett világosodni, Díszelnél megjelent a nap. Tapolcán pedig, igaz a levegő még csípős volt, de kifejezetten vidáman vigyorgó nap fogadott. Jó lesz ez. Egy csomó helyen leszünk, ahol gyönyörű a panoráma. Feltéve, ha látunk valamit. Nos, tiszta ég, ezerrel sütő nap… nem is kívánhattunk többet.

Egy kis Malom-tó, majd az országos kékjelzést követve kigyalogoltunk a városból.

Teljesen nyugodt voltam. A túragps-emen rajta volt a TuHu térképe, pluszban leszedtem a kéktúra trackjét. Elmentettem a szállás koordinátáját is. Nem történhet semmi baj.

És már itt is volt az első feladat: a Szent György-hegy. A hegy szoknyáján rengeteg szőlő, dűlőutakkal. Kicsit mint a Badacsony, de valamivel elhanyagoltabb. Azaz életszerűbb.

A dűlőutak meglepően forgalmasak voltak. Rosszul vettem fel otthon az alsónadrágomat, szerettem volna megigazítani, mielőtt kidörzsölné a combomat. Azt hiszed, sikerült? Akárhányszor elkezdtem letolni a nadrágomat, megjelent vagy egy traktor, vagy egy mikrobusz. Érdeklődő emberekkel. Végül bemásztam egy sűrű bozótosba.
– Te, nézd már, áfonya! – jöttem ki.
– Azért inkább ne kóstold meg.
– Ne hülyéskedj már! Csak megismerem az áfonyát.
– Milyen?
– Meglepően édes. Ennyire érett áfonyát még nem ettem.
– Nem lehet, hogy szőlő?
– Jé, tényleg. Akkor ezért nem ettem még ilyen áfonyát.

Utána viszont lelegeltük a bokrot.

A dűlőutak emelkedtek, ösvények nyíltak belőlük, meredeken, melyek végül szuszogós lépcsőkké alakultak. Majd egyszer csak fent voltunk a turistaháznál. Kifújtuk magunkat. Tízórai. Egy kis térképészkedés.

Mivel eléggé feszítettnek tűnt a nap, a raposkai kerülőt kihagytuk, a kék ösvény helyett inkább a sárgán mentünk tovább. Rögtön az első húsz méteren eltévedtünk.

Mit is írnak a fenti linken?

“…pár lépés után a sárga jelzés jobbra letér, ezt követve vékony ösvényen, sűrű, fiatal erdőben kanyargunk fel s alá. Figyelem! A következő 20-25 perc elsősorban a jelzések követéséről és megtalálásáról szól, többször érünk tisztásra, szélesebb földútra, ilyenkor minden nyomolvasó képességünkre szükségünk van, hogy a jelzett utat megtaláljuk.”

Teljesen így van. A gps miatt viszonylag jól haladtunk, de nem győztem morogni. Annyira hülyén voltak felfestve a jelek, hogy aki csak azokra támaszkodva szeretett volna menni, nagyon megszívta. A legbosszantóbb az, hogy nem megoldhatatlan feladatról van szó, kicsivel kellett volna csak többet gondolkodni.

Az a bizonyos Ify kápolna, alias Emmaus. Tényleg kisérteties volt. Meg úgy egyébként is, meglepően sok kicsi/nagy kápolna mellett mentünk el. Ahol máshol présházak sorakoznak, itt elhagyott kápolnák. Fura.

Ez pedig már a következő célpont: Szigliget. Kihagytuk. Pontosabban az Antal-hegyig (a képen balra) lementünk, majd az északi oldalán elsétáltunk a kerékpárúton. Nagy kerülő lett volna a vár, nyáron meg bringával/gyalog már voltunk ott.

– Ha lesz lefelé borkóstoló, iszunk? – érdeklődött Nej.
– Ha lesz.
– Miért ne lenne? Mindenfelé szőlők vannak. Olyan, mint Badacsony.
– Péntek délelőtt van. Nem lesznek nyitva.
– De ha lesz, iszunk?
– Ja.

Ezek után végiggyalogoltunk vagy tíz borozó/borkóstoló/borbirtok mellett. Mind zárva volt. Még azok is, amelyek nyitva voltak. Ezeknél fel kellett volna hívni egy számot, hogy jöjjön valaki. Nyilván egy deci bor miatt nem rángattunk elő senkit.

Lefelé menet eszünkbe jutott, hogy esetleg mehetnénk egyenesen Badacsony felé is. Szerencsére nem mentünk. Az Eger-patak meglehetősen nagy ingoványt duzzasztott fel a két hegy között, kalandos lett volna átjutni rajta.

Ez pedig már az újabb nagy falat: Badacsony. A nap legmagasabb hegye. Melynél nem volt kecmec, nem az oldalában mentünk végig, hanem felmentünk a tetejére. De Badacsonytördemicnél már kezdtük unni a civilizáció hiányát. Enni kellene valamit. Meg inni. Becéloztuk a Skizo pincét, őket legalább már ismerem. Nem vettük észre, elsétáltunk mellette. Viszont nem messze volt egy Nefelejcs nevezetű aprókocsma. Annyira kicsike volt, hogy az ajtót is sokára találtuk meg. Kértünk egy sört. Utána vettük észre, hogy a másik vendég pizzát eszik. Próbáljuk ki. Félénken egy pizzát kértünk kettőnknek. Hiba volt. Nagyon finom pizzát kaptunk. Laktató, vékonytésztás, ropogós, mindez 1000 forint alatt.

Szükségünk is volt, mind a sörre, mind a pizzára. Azért a Badacsony nem adja könnyen magát.

A wellness, ahogy én szeretem.

Ez pedig már a Bujdosók Lépcsője. Addig is emelkedett rendesen az ösvény, meg voltak meredek lépcsők is, de ez túltett mindenen. Tényleg egy olyan jó, tüdőkiköpős terep. Gyorsan meg is ittuk a csúcssörünket, nem foglalkozva azzal, hogy messze még a szállás és nincs nálunk más folyadék. Majd csak lesz valahogy.

Nos, igen. Ez az, amiért érdemes felmenni. Hogy lenézzünk.

Nekem külön bizarr volt nézegetni a Balatont, emlékezve rá, hogy két hónappal ezelőtt milyen élmény volt kajakkal a vízben küszködni. A felső képen például jól látszik a szigligeti móló, mely mögé bemenekültünk a vihar elől. Látszik mögötte az egész Szigligeti-öböl, a Balaton legkiszámíthatatlanabb és egyik legszelesebb öble. Mely öblön szeptemberben lábujjhegyen tipegtünk keresztül, folyamatosan figyelve, hogy az éppen elálló vihar mikor kezdi újra. De látszik a györöki csúcs is, ahol váratlanul kisütött a nap és a dermesztően szar időjárás helyett az évszakhoz méltó idő lett. Két órára.
Az alsó képen pedig a badacsonyi móló látható a büfésorral, a parti Retró kocsmával, háttérben a fonyódi duplacsúcsokkal.

A bazaltorgonákat itt is kihagytuk. A térkép alapján elég sok szintet jelentene (először le, aztán fel), látni már láttuk, az idő pedig vészesen telt. Itt már azt számolgattam, hogy ha Káptalantótiba nem is érünk be világosban, de az utolsó két, országúti kilométerre még ki kellene érnünk. Azaz tempó.

– Te, hogyan fogunk lemenni innen? – érdeklődött Nej.
– Ööö, hogyan érted?
– Feljöttünk 450 meredek lépcsőn. Hogyan fogunk lemenni?
– Fogalmam sincs. De a kérdés jó.

Nos, a Kőkapu tényleg elég durva.

Meredek is, zúzalékos is, na meg bokáig ér a lomb. Nej két kézzel kapaszkodott a kőfalba, nehogy seggre essen.

Viszont egyszer csak lent voltunk.
Számoljunk. A tábla szerint a Tóti-hegy még két óra. Nekünk van másfél óránk sötétedésig.
– Húzzunk bele! – javasoltam.
– Hulla vagyok.
– Nem. Az majd leszel, ha a Gulácsról töksötétben kell lemennünk.

Igen, az utolsó megoldandó feladat: a Gulács. Már messziről nézegettük, hol fog átmenni a túraút? A tetején? A hágón? Nem volt egy óriási hegy, de valahogy már nem kívántuk. Még az is megfordult a fejemben, hogy kerülünk Nemesgulács felé, igaz hosszabb, de végig műúton megyünk, nem veszünk bele a sötét erdőbe. De aztán összekaptuk magunkat és majdhogynem felszaladtunk a hegyre. Majd következett 10 perc, melyet azzal töltöttünk, hogy megpróbáltunk levegőhöz jutni. Még szerencse, hogy az erdőben bőven van belőle. A túloldalon tempósan lesétáltunk, majd kilyukadtunk az Istvándy gazdaság mellett. Még világosban. Igaz, volt némi csalás a dologban. A gps szerint már lement a nap, de mivel felhő sehol sem volt, a nap meg ezerrel sütött, még világított valamennyit. Nem is keveset; a faluig kitartott.
Úgy érkeztünk meg, ahogy télen szeretek: pont a megcélzott faluban sötétedett ránk.

– Előbb vegyük át a szállást, vagy igyunk egy sört? – kérdeztem.
– Egy sörből baj nem lehet.

Aztán a kocsma mellett találtunk egy kis boltot, televásároltuk Nej hátizsákját péksüteménnyel, az enyémet meg sörrel, utána benéztünk a kocsmába.

Bakker, én csak most értettem meg. Kis falvakban ezek a brazil/török tévésorozatok valóságos életet élnek. Itt is folyamatosan ment a tévében valami török izé (nem a Szulejmán, nem volt kosztümös), a betérők pedig ugyanúgy beszéltek a szereplőkről, mintha azok a faluban élnének és lehetne egy szaftosat pletyózni róluk.

Utána már tényleg csak a szállás (Magnifique ház) átvétele maradt. Minden szempontból jó hely, kedves bácsika (illetve… izé, korombeli), tágas épület. Jó meleg. A házigazda már idejekorán befűtött a kandallóba. Nagyon jó ötlet volt.

Fogalmam sincs, mennyire gondolta komolyan, mindenesetre azt mondta, hogy ha valaki ránk hivatkozik, akkor 10% kedvezményt kap. Szóval ha arra jársz és szállást keresel, csak mutasd meg ezt a blogbejegyzést.

Elvégeztük a papírmunkát és végre magunkra maradtunk. A hátizsáknyi kajával és a hátizsáknyi sörrel.

– Melyikkel kezdjük?
– A kőbányaival. Arra van ráírva, hogy ‘jutalom a nap végén’.

Pakolászás közben találtunk egy adag vicces jengát is. Olyan jó berúgatós fajtát. A képen láthatsz is három hasábot.

Fárasztó nap volt. A saccolt 22 kilométerből 27 lett, szintből is összeszedtünk közel 700 métert. Hogy reálisan lássuk a következő napot, nekiálltam térképészkedni. Pontosabban nekiálltam volna, amikor megdöbbentő felfedezést tettem.
De ezt majd a következő írásban bontom ki.

A túra útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Hullámvasút körpálya 01/03

Nem azt terveztük, de az lett belőle.

Általában úgy szoktam zárni az évet, hogy elmegyek egy rövid kirándulásra, valamikor november végén, december elején. Be az erdőbe. Aztán valami lesz.
Nos, az utóbbi években elkényelmesedtem. Már nem viszek sátrat, hálózsákot, ehelyett úgy tervezem meg az utat, hogy az este valami településen érjen, ott megalszok és úgy megyek tovább. Ílyen stílusban viszont már Nejnek is megjött a kedve túrázni, így idén először ketten vágtunk neki.

A terv az volt, hogy november 15-én, csütörtökön reggel kocsiba ülünk, lezötyögünk Veszprémbe, átvesszük a szobánkat az új egyetemi koleszban. Megebédelünk valahol, majd délután bejárjuk a város szebb részeit. Péntek hajnalban busszal Tapolca, onnan pedig egy jó nagy majdnem-körtúra: Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Gulács. Szállás Káptalantótiban. Tervezett táv: 22 km. Szombaton pedig igazi gyilkos túra: felmászunk a csobánci várhoz, majd hegyeken-völgyeken keresztül vándorolunk Nagyvázsonyig, onnan busszal vissza Veszprémbe. Saccolt táv: 28 km. Szombat este sebek nyalogatása, vasárnap alvás délig, ebéd valahol, utána haza.

Nem gyenge.

Aztán bejött egy Exchange upgrade, melyet vasárnap délután kellett volna elkezdenem. Volna. Kiderült, hogy az egyik előfeltétel nem fog teljesülni addig, így végül nyugodtan indulhattunk túrázni. De addig azért rágtam a kefét. (Meg toltam az átállást a tesztrendszerben. Hogy egyáltalán elmehessek csütörtök reggel.)

Veszprémi séta
2018.11.15; csütörtök

Abszolút nem siettünk. Délre kellett Veszprémben lennünk. Nejnek is erős hete volt, ő sem akart kapkodni. Összepakoltunk, bevásároltunk, egy kis Posta, és délben már a Lexinél voltunk.

A veszprémi szálban erős lesz a kocsma/étterem vonulat. Ugyanis felháborítóan nincs. Konkrétan vasárnap csak azért nem maradtunk ott ebédelni, mert nem volt hol. Csütörtökön és szombaton is úgy indultunk neki a városnak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is beülünk vacsorázni egy étterembe. Mind a két nap hideg kaja lett belőle a szálláson. Szégyen.
(Nem, ne gondold, hogy én bénáztam el. 14 évig éltem Veszprémben, ismerem, pontosabban ismertem a várost. Egyetemistaként egyszer városi rosszarcokkal vetélkedtünk, hogy ki ismer több kocsmát a városban. Én nyertem. Nyilván ez mára kopott valamelyest, de azért elveszve sem vagyok.)

Nos, akkor pár szó a Lexiről. Valamikor nagyon régen, amikor még létezett a Veszprém – Balatonalmádi vasútvonal, ez volt az egyik vasútállomása. (A másikban működött a hasonlóan lepusztult Orion kocsma. Mára bezárt.) Neveztük Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de legismertebb neve a Lexi volt. A hely harcban állt a város leglerongyoltabb kocsmája címért, sőt, a végső győzelemre is esélyes volt. Talponállóként működött, a füstöt vágni lehetett és olyan emberek jártak oda, hogy ihaj. Például mi. Mert ez volt az egyedüli kocsma a városban, ahol 10 forint alatt volt a csapolt sör. Később bezárt, majd valami bátor vállalkozó újraindította. Arab luxusétteremként. Bejött neki, annyira tele volt, hogy foglalni kellett, ha valaki be akart jutni. Aztán ez is bezárt. 2013-ban arra bringáztam, meglepve vettem észre, hogy nyitva van. Ott ebédeltem. Korrekt volt. Idén nyáron Nejjel megint benéztünk. Más cég, más étlap, de határozottan tetszett. A velőspirítós után csak csettintettem.
Nos, ez mind a múlté. Valami botrányosan igénytelen velőspirítóst kaptunk. Amikor megjegyeztem a pincérnek, közölte, hogy egy hónapja új a tulajdonos. Kész. Aki képes ennyire gyalázatos velőspirítóst kiengedni a kezéből, az bármilyen egyéb gonoszságra is képes. Ez a hely is felejtős lett.

Így nézett ki a szállás. Ez egy mai kollégiumi szoba. Gyakorlatilag egy studió apartman, kis konyhával, saját fürdőszobával. Csak néztük Nejjel… ha mi 30 évvel ezelőtt ilyen luxusban élhettünk volna…
– Itt nincs semmi közösségi élet – jegyezte meg.

Aztán persze volt, csak máshogy.

A kolesztől adta magát a Gulya-domb. Azon az útvonalon, ahol anno régen kifutkároztam a dombra. Mely domb egyik rejtett tisztásán mindenféle erőelemeket gyakoroltam. Amíg egyszer meg nem támadott egy sólyom. De aztán megjelent a solymász és elnézést kért.

Na, szóval a Gulya-domb jó hely. Mindig is szerettem arra járni, egyedül is, Nejjel is, családdal is.

Innen lesétáltunk a Laczkó forrás felé, majd a Kiskuti csárda.

A Kiskuti… Veszprém leghangulatosabb kocsmája volt. Kint a város legszélén, nem messze a Laczkó forrástól. Árnyas fák alatt egy csomó rönkasztal, tuskószék.

A pultnál egy idős nő szolgált ki. Feltehetően nem él már. Mint ahogy a hely sem. Rengeteget jártunk ide. Egyszerűen csak sétálni, inni egy sört a fák alatt. Kortesműsort írni az egyetemi napokra. Később meló közben megpihenni. A gyerekek is szerették, általában itt parkoltunk le a kocsival és innen jártuk be mind a Séd völgyét, mind az állatkertet, mind a Gulya dombot. Szóval jó hely volt. Kár érte.

Ahogy haladtunk a város felé, átvágtunk a régi vidámpark területén. Szépen rendberakták. Az én időmben itt még egy nagyon elvadult susnyás-nádas terület volt.

Meg a Vidus. Mely szintén egy eléggé rossz hírű kocsma volt. De azért szerettük.
Ma valami iroda működik benne.

Elsétáltunk a viadukt alatt, a Séd partján a várig, megkerültük a Benedek-hegyet.

Ha már erre jártunk, megnéztük a Malom csárdát is.
A kocsma története hasonló a Lexiéhez. Hasonlóan kalandos, tele hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel. Elsős koromban a legnépszerűbb kocsma volt. Bobek Tóni, a tulaj két közönségre alapozta az üzletét: a dózsavárosi borisszákra és az egyetemista mindenivókra. 10% kedvezményt kaptunk. Bemondásra. Mindenből. A csárda hajnali kettőig nyitva volt. Egy olyan városban, ahol rendeletileg be kellett zárnia minden kocsmának este tízkor.

Csak a két – méregdrága – éjszakai bár lehetett nyitva hajnali négyig. Ezek közül az egyik – a Várkapu presszó – ma már nem működik, az épület üresen áll.

Tóni közvetlen arc volt, a rendszeresen lejárókkal összehaverkodott. A társaságunkból néhányan be is álltak a pult mögé segíteni, ha megszorult. Tócsi és rizling. Nem volt túlbonyolítva, de nem is kellett. Aztán sok volt a balhé a környéken lakókkal, Tóni végül eladta. (És némi kanyarok után megvette Almádiban a Pireust.)
Jött az új tulaj.
Már az első találkozásunk tragikomikus volt.
Leültünk az asztalhoz. Két fiú, két lány. Jött a pincér, aki egyben a tulaj is volt. A két hapsi elé letett egy-egy poharat és beleöntött féldeci bort. Majd állt és várt.
Mi meg néztünk, mint a vett malac. Hogy ez most mi? Aztán az egyik csaj a fejéhez kapott.
– Hé, azt akarja, hogy kóstoljátok meg!
– Miért?
– Mert ha nem finom, akkor hoz másikat.
Csóváltam a fejemet, de ránéztem az idős pacákra, aki finoman bólintott.
Megkóstoltuk.
– Oké, jöhet.
A tulaj ezek után töltött mindenkinek, majd letette a maradékot az asztalra.
– Elnézést, Uram – érdeklődtem – Úgy egyébként van másik bora?
– Nincs.
– Akkor meg miért… aú!!!
A férfi emelt orral elment, mint aki szembesült azzal, hogy a gyöngyöket megint csak disznók elé szórta, én pedig csúnyán néztem Zsuzsára.
– Miért rúgtál bokán?
– Muszáj neked bunkónak lenned?
– Mióta bunkóság a racionalitás? Mit játssza az eszét, ha csak egy bora van?
– Mert így illik.
– A Gundelben. Talán. De ez itt a Dózsaváros széle.
– Missziót végez.
– Kocsma helyett. Remek.

Mondanom sem kell, nem bírtam ki. A következő fordulóban beolvastam a pacáknak. Hogy mekkora stílustörés Veszprém legveszélyesebb városrészében urizálni. Hogy ki fogják röhögni. Aztán meg el fognak maradni. Nézzen már szét, kik lesznek a vendégei… és igazítsa hozzájuk a csárdát. Úrinépek ide nem fognak lejárni.
Zsuzsa persze véresre rugdosta a bokámat, de nem érdekelt. Küzdöttem, hogy ne rontsák el a kedvenc helyemet.
Nem sikerült. A tulaj egy éven belül bezárt.
Utána diszkó lett belőle. Erről legszívesebben nem is írnék. Köptem, ha a közelében jártam. A Malmot az Isten is borozónak teremtette (mármint miután megszűnt vízimalom lenni), ide diszkót tenni, villogó neonfényekkel, diszkópatkányokkal… fájt. Aztán ez is bezárt. Úgy nézett ki, hogy a csárdának vége.

Olyan 15 évvel ezelőtt, csak kiváncsiságból benéztem. Nyitva volt. Borozóként. Leesett az állam. Nivegy-völgyi borozó. Eleve szeretem ezt a völgyet, bejön a boruk. Aztán volt vagy 15 fajta tócsijuk. Maga volt a mennyország. Innentől akárhányszor csak a környéken voltam, úgy intéztem, hogy itt tudjak ebédelni. És legyen hazafelé sofőröm.
Mondanom sem kell, ez is bezárt. Pontosabban, jött egy új tulaj, aki… hát, nem is tudom, mit akart csinálni belőle. Leegyszerűsítette az étlapot két tócsira. Mind a kettő vacak volt. Bor helyett átállt sörre. A fickó nem húzta sokáig, bezárt. Azóta üres az épület.

Innen felmentünk a Benedek-hegyre. Ekkor már elég laposan sütött a nap, izgalmasak voltak a fények.

Kezdett sötétedni. Lassan el kellett gondolkodnunk, hol fogunk vacsorázni. Titokban reménykedtem, hogy már beindultak a sétálóutcán a fabódék, az pont jó lett volna. Úgy is terveztem, hogy megyünk még egy nagy kört és már teljes sötétben fordulunk rá a belvárosra. Elmentünk a Szürkebarát mellett. Ez valamikor egy közepes képességű borospince volt. Nem volt a kedvenc helyünk, de élet az mindig volt benne, mi is elég sokszor benéztünk. Mára át lett alakítva: valami könyvtári olvasóteremmel kombinált lányszoba lett belőle. Egyszer voltunk azóta, többször sem.

Tényleg nem értem. Ha van egy ideális, egykori vízimalom borozó, miért kell belőle diszkót csinálni?
Ha van a belvárosban egy borospince, miért kell belőle szürke-rózsaszín földalatti presszót csinálni? Eh.

Elmentünk a szintén bezárt Gourmandia és Hungária éttermek mellett,

Hogy ezekkel mi volt a baj? Olcsó és népszerű éttermek voltak, abszolút a belvárosban.

a Sportot kihagytuk, méltatlanul lezüllött, ugyan elsétáltunk a Lexi mellett, de arról már írtam, majd végigsétáltunk az egykori kedvenc utcámon, a Rózsa utcán.

Igen, felvethetnéd, hogy a Rózsa utcából már csak egy apró ugrás lett volna a Horváth-kert, mely egy igazán jó étterem. Tudom, szeretjük is. Nej ott jelentette be, hogy jön a második baba. Már csak az ilyen emlékek miatt is kedves. Akkoriban nyitott, amikor Veszprémbe kerültem, később kiköltöztem albérletbe a Cholnoky lakótelepre, ha nem is sűrűn, de azért csak benéztem.
Szóval miért nem? Dafke. Azt mondtam, hogy nem igaz, hogy egy ekkora város, egy megyeszékhely belvárosában nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni. A Horváth-kert oké, de ember, az én időmben még traktor szántott, tehén bőgött mellette, annyira a város széle. (És ez most nem vicc, tényleg így volt.)

A Rózsa utcából már nyílegyenes út vezetett a sétálóutcára. Nos, bódék ugyan már voltak, de még nem nyitottak ki. Döglött csend mindenütt.

– Oké, akkor marad az utolsó mentsvár, a Sörpince. Tudomásom szerint az még működik, nagyjából úgy, mint régen. Legfeljebb eszünk pogácsát a sör mellé.

Aha. Működött is volna, de valami társaság lefoglalta zártkörű rendezvényre.
Ez volt az a pillanat, amikor megvontuk a vállunkat. Elsétáltunk a Billába Sparba, vettünk kenyeret, vajat, kolbászt és sajtot. Jó lesz az a hideg kaja is.

Persze hazafelé már kinyitott a Sörpince, de ekkor már csak egy sörre ugrottunk be. Közben kifigyeltem, hogy pogácsa ugyan nincs, de hamburger és melegszendvics igen. Elraktároztam az infót.

A kolesz büféjében még vettünk sört, ezzel lett teljes a vacsora. Álmosra ettük magunkat.

Holnap pedig indul a kaland.

A séta útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Nápolyt látni… és túlélni 04/04

Hazautazás
2018.10.23; kedd

Megint kényelmes ébredés. 10.30-ig kell elhagynunk a szállást, a gépünk 15.00-kor indul, tényleg időmilliomosok vagyunk. Belefér egy bőséges reggeli – kell is, mert ma mindent meg kell ennünk, innunk – és belefér egy jó nagy séta is, hiszen mindketten inkább a várost járjuk, minthogy egy terminálon ücsörögjünk. Oké, voltak zavaró tényezők, megpakolt hátizsákok a háton, Nejnek meg a deréktáji problémái, de ő is inkább a sétára szavazott. A lassú sétára.

Szóval nagy zaba reggelire. Eredetileg azt terveztük, hogy azt a bort, melyet nem tudunk meginni, a jó régi szokás szerint lila pillepalackba töltjük és séta közben kortyolgatjuk el, de nem volt rá szükség. Elfogyott a reggelihez.

Időben el is indultunk. Most annyi tervezés azért volt, hogy az óváros felső részét céloztuk meg, amely valahogy mindig kimaradt eddig a szórásból.

– Te, meg se fogjuk ismerni a várost!
– Miért?
– Gondolj bele, eddig csak sötétben és esőben láttuk.
– Mármint?
– 2009-ben négy napon keresztül egyfolytában borult volt az ég, esett az eső. Nápoly fekete volt, feketék voltak a kövek is és minden nedves volt, az eső meg esett. És most? Első nap este sétáltunk, minden fekete volt, aztán jött egy napsütéses nap, de ekkor sötétben mentünk, sötétben jöttünk, napközben meg az Amalfi parton voltunk, utána pedig egyfolytában esett az eső. Megint. Nem is tudom, hogyan fogadom el, ha Nápoly világos és vidám lesz. Az már nem is Nápoly.
– Meg fogjuk szokni.

Időben indultunk. Az utcákon persze ugyanakkora tömeg. Kedden. Délelőtt.

Én persze nem bírtam magammal, bebújtam minden érdekesebb lakóházba.

Na most, amire viszont nem gondoltam, az az, hogy a felső részben a felső keresztutca már nem volt olyan forgalmas, mint az alsó kettő és üzletek se nagyon voltak rajta. Mi viszont mára terveztük, hogy ajándékokat veszünk. Nem sikerült. Végül kínunkban Barnának vettünk a Garibaldi téren egy arancini-t, mert tudtuk, hogy szereti. Aztán ennyi.

Ja, meg én is megleptem magam valamivel, de arról majd külön írok.

Na szóval, ez a felső út szép is, meg romantikus is, de aki a nyüzsgést, a kiabáló árusokat, a pezsgő életet kedveli, az maradjon inkább az alsó kettőnél.

Mentünk, mendegéltünk… aztán a távolban feltűntek a Garibaldi tér teraszai. Sóhaj.
Oké, ennyi volt.

Felszálltunk az Alibuszra, besétáltunk a terminálba, átevickéltünk a szekun, szóval innentől már rutinmunka.
Rohadt sok időnk maradt. Bóbiskoltunk, sétálgattunk. Aztán indulás előtt egy órával Nej felvetette, hogy nem érdekli, mekkora rablás, de igyunk már egy sört.
Normál esetben hülyén néztem volna rá. De most priority jegyünk volt, piszkosul ráértünk akár az utolsó pillanatban is megérkezni, nem kellett idegeskednünk a poggyászkvóta miatt. Emberek, a priority jegy jó dolog.

Nem, nem jó, persze, hogy az ördögtől való. De a mostani Wizzair zsarolásban ezzel tudod csak garantálni magadnak a stresszmentes beszállást. Innentől meg már csak matek.
A Wizzair meg gebedjen meg. Naponta ötször.

És ezzel a képpel zárnám is a beszámolót. Megkerestük a kapunkat, közvetlenül mellette volt egy étterem, kértem két pofátlanul drága sört és miközben a kapunál már emberek furakodtak, mi békésen sörözgettünk. Majd amikor láttuk, hogy elindul a boarding, felálltunk, odasétáltunk és a prió soron kényelmesen átballagtunk.

A délelőtti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Mivel zárhatnám stilszerűbben, mint az időjárással? Leszálláskor a pilóta többször is jelezte, hogy cifra az idő, de végül gond nélkül letette a gépet. Többen meg is tapsolták. A lúzerek. Aztán amikor itthon megtudtam, hogy milyen időjárásba érkeztünk, sajnálni kezdtem, hogy én nem tapsoltam. Ember, orkán erősségű szélben landolt a pacák, pihe-puhán.
Ja, és Nápoly. Az a bizonyos vasárnap éjjel, melyet kómásan átaludtunk. Amikor itéletidő volt a környéken. Mondom, melyet bortól, túrázástól hullára fáradtan egyszerűen átaludtunk. (De olyan mélyen, hogy amikor hétfő reggel a szállásadónk érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem értettem, mire fel aggódik.)
Ahogy Nej fogalmazta, ha ez a hegyen kap el minket, ahol a csúszós kövek a sártól és a víztől sokkal csúszósabbá válnak, simán ott is maradhattunk volna.

Penge élén jártunk.

De rettenetesen jól sült el. Semmiképpen nem hagytam volna ki az életemből.

Link:
Fényképalbum

Nápolyt látni… és túlélni 03/04

Önfeledten Nápoly. És nedvesen.
2018.10.22; hétfő

Kialudtuk a tehénből a bornyút. Azaz fél nyolckor keltünk. Hja, így van az, ha öregszik az ember.
Persze semmi gond, végülis nem aludni jöttünk, hanem csavarogni. Amíg Nej elvonult a fürdőszobába, megterítettem az asztalt, raktam ki kolbászt, sonkát, pekorínó sajtot, bagettet, kunyhótúrót (cottage cheese, szóljon, aki jobb nevet tud), zöldparadicsomot, szárzellert, vajat… na és persze az elmaradhatatlan frizzantét. Egyszer élünk. (Bár ha így folytatjuk, nem sokáig.)

Reggeli után kinyitottam az ablakot. Hagy leselkedjenek be a helybéliek. Mi is be szoktunk, szóval egalité. Odakint szakadt az eső. Baromira ráértünk.
Kávé. Szivar. Fürdőszoba.
Utána bor. Szivar.
Beszélgettünk. Elvoltunk.

Tíz óra körül csendesedett el az eső. Gyorsan összekaptuk magunkat és irány a fellegvár. Vagy a bolt.

A helyzet az, hogy sem a várak, sem a múzeumok, de még a templomok sem különösebben érdekeltek. Valahogy már megcsömörlöttünk az ilyesmiktől. Az emberek, a táj, a város szerkezete, épületei sokkal jobban vonzanak. A fellegvárba is azért mentünk fel, mert egyrészt mind a felfelé menő, mind a lefelé jövő lépcsők nagyon hangulatosak, másfelől fentről gyönyörű a kilátás a városra. Már amikor van. Kilátás.
Ja, és nem mondtam: fent, nem sokkal a vár mellett van egy focipálya méretű bevásárlóközpont, tele mindenféle finomsággal.

Igen, ez is része volt a tervnek: vasárnap reggel feljönni és vastagon bevásárolni. Csak hát borult.

Hozzáteszem nem rossz móka a kis boltokban, zegzugos lyukakban kofáktól vásárolni, de ez igazából csak móka. Ha ehető dolgokat szeretnénk, normális áron, akkor azért kell a nagyobb bolt.

Szóval elindultunk. Az éber esőfelelős egyből felkapta a fejét és ‘Hohó!’ felkiáltással megnyitotta a csapokat.

Nehogy már megússzuk szárazon.

– Te, nincs hiányérzeted? – kérdezte indulás előtt Nej.
– Mindig van.
– Arra gondolok, hogy még nem találtunk piacot a városban.
– Tényleg nem.

Gyorsan gugliztunk egyet, majd miután kiderült, hogy pont útbaesik, beugrottunk.
Nem nyűgözött le.
Valójában nem is piac, inkább szűk utcák, apró boltok sűrű hálózata. Mint az egész óváros. Meg a Spanyol Negyed.

Ráadásul a kerülő a gps track-ről is lemaradt, mert amikor beléptünk egy templomba – az emberek miatt, mit vigyorogsz – akkor leállítottam, kilépéskor meg elfelejtettem visszaindítani, a túragps-t meg nem vittem, szóval ma megint olyan tré lett a nyomvonalunk.

Viszont egyből megtaláltuk a Salita della Pedamentina lépcsőt. Nem mutatom be, a linken mindent megtalálsz róla. Jó hosszú, jó magas. Olyan 250 méter szint. És megint lépcső. Errefelé tényleg jó biznisz lehet lépcsőket gyártani.

A tetőről pedig csodálatos volt a kilátás. A felhőkre. Fényképeztem sötét felhőt, világos felhőt, kerek felhőt, szögletes felhőt, hosszú felhőt, rövid felhőt, gömbölyű felhőt, lapos felhőt, tömör felhőt, lyukas felhőt… és a fene tudja még, milyeneket.

A várat elegánsan megkerültük. A múltkor kétszer is be akartunk menni, egyszer sem sikerült. Most már nem is erőlködtünk. Irány a bót.
Szerencsére annyi eszünk azért volt, hogy a borokat megvettük korábban, egy lenti boltban. Csücskös lett volna innen hátizsákban hazacipelni. Igazából sajtokért jöttünk. Olaszországban valamiért fillérekért adják azt a Grana Padanót, melyet nálunk aranyért. Szicíliában 10 euró kilója, de a múltkor, Gallaratéban találtam 7,5-ért is. Add hozzá, hogy nálunk 5-6e forint.
Nos, itt pofáraesés volt: 18 euróért adták. Nem győztem levegőért kapkodni. Hogyan lesz így otthon több kiló sajt télire? Hát úgy, hogy arrébbmentünk egy fakkal. A Pecorino Romano sajtot ugyanis – mely általában jóval drágább a Grana Padanónál és melyet jobban szeretek – most akcióban 8,9 euróért nyomták. Nem értettük, de elfogadtuk. Három kiló sajt elrak. Plusz nem bírtunk ellenállni, dobtunk be pienzai pekorínót is. Tudni kell, hogy Pienza a pekorinó szülőhazája, az életereje, a legdögösebb, legfinomabb pekorínót ma is ott csinálják. Mondjuk látszott is az áron, 25 euró volt kilója, de egy kis darab azért belefért.
A boltban vettünk még proteincsokit (sportosak vagyunk, vagy miafene) meg útisört (mert az jó), aztán elindultunk megkeresni a lefelé menő lépcsőt.

Nem, ez nem úgy van, hogy az egyik lépcsőn csak felfelé szabad menni, a másikon meg csak lefelé. Mi választottuk ki, melyiket melyik irányban használjuk.

A lépcső neve egyébként Rampe del Petraio és ha jól értelmeztem, egy közeli kőbányáról kapta a nevét. Nem véletlenül, rengeteg követ építettek bele. Rengeteg, esőben különösen csúszós fekete követ.

Ezzel el is érkeztünk a nap szomorú részéhez.

Sétáltunk lefelé, én egy kicsit elől, Nej egy kicsit hátul, amikor… Sikoly. Ordítás.
Nej megint elcsúszott.
Megdermedtem.
Jézusom.

Visszafordultam, felsegítettem.
– Ugyanott ütötted meg magadat?
– Szerencsére nem.
– Huh.
– De ez is fáj!
– De gondolj bele, ha ugyanott ütötted volna meg, akkor akár komolyabb baj is lehetett volna belőle. Így meg csak egy újabb lila folt.
– Tudsz vigasztalni.
– Igazából csak reménykedek.
– Nyugi, ugyanott nem tudom megütni magamat. Ahhoz kellett tegnap egy szikla az úton. A lapos lépcsőkön nincs ilyen.
– Ez se rossz vigasztalás.

Lassan mentünk tovább. Nagyon lassan. Sokáig nem is történt semmi. Megnyugodtunk.
Én pedig, mint szagot fogott kölyökkutya, elkezdtem rohangálni előre-hátra.
Közeledtünk a Spanyol Negyedhez, ahol a múltkor laktunk.
Ez se rossz terep ám! Oké, az óváros az óváros, de a Spanyol Negyed olykor óvárosabb az óvárosnál. És ez nem csak üres duma. Elképesztő mennyiségű szűk utca. Olyan igazi fő keresztutcából itt csak egy van, a Toledo utca – ebben laktunk – a többi már vagy nem forgalmas, vagy nem húzódik végig, de a hozzá kapcsolódó szűk, sakktábla alakú sikátorhálózat, a zsúfolt ember- és autóforgalmával veri az óvárost.
És megtaláltam! Gps nélkül. Borzasztóan büszke voltam magamra. A régi házunk előtt vadászkutya pózba vágtam magamat és vigyorogva vártam, hogy Nej utolérjen.
Aztán lehervadt a mosoly az arcomról. Nej könnyes szemmel bújt elő.
– Ne mondd, hogy megint elestél!
– De.
– És…
– Felsegítettek.
– Jézusom. Ugye nem ugyanott?
– Mihez képest?
– Tudod.
– Mondtam már, hogy ahhoz szikla kell. De az előzőhöz képest ugyanott.
– Jézusom. Tudsz járni?
– Ha ezt annak lehet nevezni.
– Menjünk?
– Menjünk. Tudod, időnként visszasírom azt a párnát, mely a seggemen volt.

A régi házba persze benéztünk és ez azért feldobta valamelyest a hangulatot. Trükkös ház volt, jókat vigyorogtunk az emlékeken.
Aztán egy jó nagy kanyarral hazaértünk.

A séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Otthon csendes pihenő. Nagyon csendes. Borozgattunk. Szivarozgattam. Talán aludtunk is. Úgy terveztük, hogy négykor megyünk el megint csavarogni. El is indultunk, de ahogy kiléptünk a kapu alól, az addig szemerkélő eső felhőszakadásba váltott. Visszamentünk. Vártunk.
Hatkor megint nekiindultunk, és ekkor már csak közepesen esett.

Nem mintha a nápolyiakat ez bármennyire is zavarta volna. Hétfő este, zuhogó esőben, ugyanolyan sokan voltak az utcákon, mint máskor.

Nem terveztünk semmit, mentünk a tömeggel szemben… és tök véletlenül ugyanazt a kört tettük meg, mint szombaton, csak most fordított irányból. Igaz, akkor bementünk a dómba, most meg a San Giovanni templomot kerestük fel, de ezek már részletkérdések.

Este még betértünk a pizzázónkba. Az eső miatt már csak a belső helyiség működött, nem is volt olyan hangulatos, mint kint ülni a forgatagban. Kajáltunk. Hazasétáltunk.

Még egy enyhe borozgatás, aztán elmentünk aludni. Holnap meg már utazunk haza.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Nápolyt látni… és túlélni 02/04

Istenek Ösvénye
2018.10.21; vasárnap

Istenem, milyen lenne, ha egyszer, csak egyszer nem kellene csapágyasra hajtani az agyamat egy túra előtt!

Mi lenne? Fizetett túrára kell menni, ott mindent megszerveznek helyettem.

Nos, a komplikációk. Terveztem egy túrát. Nem is akármilyent. A Sorrentói-félsziget, amellett, hogy gyönyörű, még igazi hegyjárós turistaparadicsom is, tele hangulatos hegyi utakkal. Ezek közül is kiemelkedik az ún. Istenek Ösvénye. Gyakorlatilag egy elképesztően kitett, sziklák szélén, mély szakadékok mentén húzódó útvonal. Nocellét köti össze Bomeránóval. Olyan 5-6 kilométer, meglehetősen hullámzó, összességében 5-600 méternyi szintkülönbség. A mélységben pedig települések, na meg a hatalmas, mélykék tenger. A legtöbb turista úgy teszi meg a távot, hogy busszal felutaznak Bomeránóba (fúj), majd onnan lesétálnak Nocellébe, vagy Positanóba és hazabuszoznak. Ezen az útvonalon rengetegen járnak, legnagyobb fájdalmunkra rengeteg az erre a terepre alkalmatlan, vezetett turistacsoport is.
Mi erre a túrára építkeztünk, de jelentősen megfejeltük. Positanóból, azaz 0 szintről indultunk, az Amalfi öböl partján tepertünk fel Nocelle falucskáig, onnan pedig le-föl hullámzásokkal Bomeránóba, majd nagyjából ugyanezen az útvonalon vissza. Így kábé 15 kilométernyi táv lett, 910 méter szinttel.

Eredetileg úgy terveztem, hogy hétfőn megyünk. Positano megközelítése nem egyszerű, Nápolyból el kell menni a helyi HÉV-vel (Circumvezuviana) a sorrentói végállomásra, onnan átszállni buszra és azzal Positanóig. A vasút 70 perc, a busz 30-35, na meg az átszállások, gyaloglások, aztán délután ugyanez vissza. Figyelembe véve az olaszok pontosságát, meg a vasárnapi, megkurtított menetrendeket, logikus döntés volt a hétfő.

Ekkor lépett színre az időjárás. A meteorológia közölte, hogy mind a két nap szar időnk lesz. Hétfőn nagyon, vasárnap csak közepesen. Aha. A szokásos tempó.
Szombat estig kivártunk, hátha változik valami.
Nem változott.
Azt igérte a levelibéka, hogy vasárnap felhős, néha napos idő lesz, délután hatkor nekiáll esni. Kedd reggelig nem is hagyja abba. Hétfőn rongyosra áztatja a várost. Nagy lehülés.

Fogós probléma. Mert oké, hogy vasárnap nagyon korán kelünk, kirohanunk, jó esetben nem is ázunk el, de mit érünk vele, ha a hegyek felhőbe borulnak és nem látunk semmit? De ezt csak ott, a helyszínen fogjuk meglátni. Ugyan túrtam ki Positano webkamerát, olyat, amelyen látszik a hegy, de amikor indulunk, akkor még sötét lesz, nem látunk semmit a kamerán.

Nagyon nem szívesen tettem volna le a túráról. Aztán beugrott a B terv. Elindulunk borzasztó korán. Sétálunk egy órát Sorrentóban, mert még nem jártunk ott és állítólag megéri. Majd úgynevezett napijegyet veszünk a Sorrentó – Amalfi vonalra: ezzel 24 órán belül annyit utazhatunk a két város között, amennyit csak akarunk. Azaz ha leszállunk Positanóban és felhőben lesz a hegy, a következő busszal továbbmegyünk Amalfiba és ott csavargunk. Ha visszafelé eltűnnek a felhők, akkor átgondoljuk a dolgot. (Lehet, hogy meg tudjuk csinálni a túrát, de a végén tutira elázunk.) Ha meg visszafelé is felhők lesznek, akkor legfeljebb láttuk Amalfit. Legfeljebb. Az se semmi.

Még a ruhát kellett végiggondolnunk. Úgy döntöttem, hogy lapot húzok 19-re, nem viszek dzsekit. Meredek, kitett túra lesz, a fene sem akar cipekedni. Mi lehet a legrosszabb? Rongyosra ázok. Kibírom. Jobb, mint dögmelegben, vastag dzsekivel a derekam körül hegyet mászni.
Nej nem volt ilyen bátor, hozott.

Szóval ezért fejeztem be úgy az előző írást. Hajnali 4.30-kor keltünk, 6.10-kor indult a vonat a Garibaldi térről, 7.20-kor Sorrentóban voltunk. Egy óra séta, halottat is felébresztő olasz kávéval.

9-kor már Positanóban vizsgálgattuk a hegyet. Tökéletes volt. Tökéletesen felhőmentes. Fájó szívvel kihagytuk a várost. Fájó szívvel, mert bőven megérdemelte volna. De az időjárás nagy úr. Abban maradtunk, hogy ha visszaérünk hat előtt, akkor majd megnézzük. Aha.

A túraútvonal úgy néz ki, hogy Positanó felső részéről el lehet tekeregni egy hosszú, kanyargós útvonalon Nocelléig, de aki igazán kemény, az Positano-alsón száll le, sétál kábé két kilométert a tengerparti úton, majd egy nagyon combos lépcsősoron teper fel Nocellébe.
Mi ezt választottuk.

Nos, már a tengerparti út sem volt csúnya, de az élvezetéből sokat visszavett, hogy az út nagyon szűk, ellenben nagyon forgalmas. Láttunk balesetet is, egy mikrobusz fordult volna ki az útra, nem vett észre egy erőből felfelé teperő országúti bringást, akit végül nekilökött a szemközti kőfalnak. A bringás ügyes volt, nem esett el, káromkodott, rázta az öklét, majd ment tovább. Nálunk biztosan vehemensebb jelenet lett volna belőle. És még az olaszokat mondják balhésoknak.

Akkor a lépcső. Mentünk felfelé. Aztán még mindig mentünk felfelé. Majd továbbra is mentünk felfelé. És ekkor jártunk nagyjából a harmadánál. Pedig ekkor már nem hittem volna, hogy a világon létezik ennyi lépcső. Az utolsó harmadot valami önkivületben nyomtam le.
– Dhe jó lehet errefelé lhépcsőkészítőnek lhenni – szuszogtam.

Ami viszont lelkesített, az az egyre fenségesebb kilátás volt.

Aztán egyszer csak nagyon furcsa változás állt be: kiegyenesedett a talaj. Terasz. Nocellében, a templom melletti teraszon kiképeztek egy kilátót. De nem ez volt a lényeg: volt büfé és nyilvános vécé. Mindkettőre égető szükségem volt.
A büfés csaj mondjuk nem volt egy Villám Vilma, kábé tíz perccel Nej előtt értem fel, egy ember volt előttem, mégis pont akkor kaptam meg a sörömet, amikor a leányzó felért. Meglehetősen látványos volt, ahogy a lépcsőmászástól zavaros szemekkel még csak kezdte volna felfogni, hogy vége, hogy terasz, én pedig megfordultam a pultnál és a kezébe nyomtam egy hideg sört. Mennyország.

Összességében 2 kilométer hosszú volt a lépcső, 310 méter szintkülönbséggel. Tűző napon.

Kifújtuk magunkat. Gyerünk, nézzük meg, merre barangolnak azok a punnyadt istenek.

Hát, istennel nem annyira találkoztunk, turistacsoporttal, nagycsaládokkal annál inkább. Az út könnyített változatát – melyet az írás elején részleteztem – tényleg boldog-boldogtalan járja. Apró gyerekes családok. Sokszor a picit már a vállán vitte az apja. 50-100 fős csoportok. Nem egy, sok. Valahogyan ráveszik őket, beleugranak és… hát, tényleg nem akarok bántani senkit, mert méltányolom az elszántságukat, de rettenetesen szerencsétlenkednek. A terep ugyanis nem könnyű, szűk, sziklás, köves, extrém módon kitett, egy bizonytalankodó csoport akár negyedórára is lezárhat egy-egy szűkületet, kanyart, kaptatót. Mi viszont tepertünk volna, hiszen a délutáni eső előtt oda-vissza meg akartuk csinálni a túrát. Én még csak elvoltam, ha kellett, felmásztam a sziklafalra és úgy kerültem meg a dugót, de Nej szinte végig dühöngött.

Ja, mert egy aprósággal nem kalkuláltam. Hétfőre terveztem a túrát. Amikor rajtunk kívül nem lett volna senki. Aztán az időjárás miatt átkerültünk vasárnapra. Amikor óriási tömeg volt. Különösen, mert az olaszok sem hülyék, ők is tudták, hogy sokáig ez az utolsó esély egy napos vasárnapra.

A következő képek mindegyikén látszódik az ösvény, látszódnak emberek. De nem mindig láthatók jól. Próbáld megkeresni, mind az utat, mind az embereket. Ijesztő lesz. Vedd figyelembe, hogy 5-600 méternyi szakadék volt közvetlenül mellettünk.

Jött egy pont, ahol az út kettévált: egy felső és egy alsó útra. Ezt pont az olyan oda-vissza túrázó embereknek találták ki, mint mi. Kapásból a felső útvonalat választottuk. Arra jelentősen kevesebb ember járt.

Még néhány kedvenc kép.

A két út nagyjából a hajrá szakaszban egyesült újra. Rossz sejtéseim voltak.
– Te nézd már, nem azok a házak ott lent Bomerano?
– Jézusom.
– Hát, szerintem is. Ha az a túra vége, hogy most lemegyünk 1-200 méter szintet, csak azért, hogy visszajöjjünk, nem biztos, hogy megéri.
– Akkor mi legyen?
– Előremegyek, szétnézek.

Visszajöttem.

– Nos?
– Nem látok semmit. De ez nem biztos, hogy baj.
– Mert?
– Mivel nem látok sem ösvényt, sem csoportokat, valószínűleg nem arra megy az út.
– Akkor mi legyen?
– Menjünk. Lehet, hogy soha az életben nem jutunk el még egyszer ide. Nehogy már visszaforduljunk.

Jól döntöttünk. Az út nem hogy lefelé vitt volna a völgybe, hanem feltekeredett a sziklák mentén, majd miután megkerültünk egy nagyobb példányt, feltűnt a bomeránói parkoló.

– Hoppá. Megcsináltuk.
– Nagyon jó. Büfé lesz?
– Otthon megnéztem Streetview-val, láttam kocsmákat.
– Akkor mire várunk?

Nos, nem jött össze. Mint kiderült, a parkoló még nem a falu. Kábé két kilométert kellett volna tovább mennünk, aszfaltozott műúton, olyan semmilyen környezetben. Nem kértünk belőle. A parkolóban meg nem volt büfé. Igazából semmi sem volt, csak autók.

– Akkor nekünk itt vége az Istenek Útjának.
– Oké. Együnk valamit.

Beültünk egy sziklafal mellé, az árnyékba. Pokolian sütött a nap. Vizünk, az nem volt.
Nej elővette a szendvicseket. Megettem az elsőt.
– A másik is ilyen? – érdeklődtem nem túl nagy lelkesedéssel.
– Igen. Miért, mi a baj?
– Kifli, vaj, zeller. Jól sejtem?
– Jól.
– Aha.

Rágcsáltunk.

– De most komolyan, van valami baj? – érdeklődött.
– Tudod, amikor az elsőt kezdtem enni, azt hittem, csak rossz oldalon haraptam bele. Majd csak lesz benne valami ehető is. A közepénél azt hittem, ritka balszerencsés vagyok. A végénél viszont már komolyan elkezdtem gyanakodni.
– Mégis, mit vártál?
– Hát, pédául a hűtőnk tele van pekorinó sajttal. Valahogy folyamatosan azt vártam, hogy feltűnik a szendvicsben a pekorinó íz.
– Hmm. Most, hogy mondod, tényleg rakhattam volna bele sajtot.
– Nem baj, így is finom.
– Azért ezt még gyakorold tükör előtt.

Megkajáltunk. Felálltunk.
Ekkor jött a döbbenet.
Igen, gps. Már megint. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy leállítsa a mérést, hiszen nem voltunk zárt térben. Viszont az a nyomorult sziklafal úgy beárnyékolta a készülékeket, hogy egytől-egyik mindegyik meghülyült. A Garmin órám szerint konkrétan két kilométert ugráltunk evés közben a környéken, szikláról mélységbe, mélységből sziklára. Annyira elcseszte a track-et, hogy gyakorlatilag kidobtam. Nej órája látszólag jobban viselte, de a végén kiderült, hogy az is nagyon félremért. A valós megtett távolság olyan 15-16 kilométer lehetett, az ő órája 12 kilométert mért. Ez is kuka. A legjobban még a túragps vészelte át a helyzetet, ennél 14,5 kilométer lett a vége, de mint majd később látható lesz, ez is felugrott egy szikla tetejére, majd vissza.
Szóval már most szólok, hogy az írás végén található track adatok nem igazán valóságosak. Maga a track a túragps-ből lett kiszedve, a Relive 3D videója meg Nej órája alapján. Ennyire futotta.

Elindultunk visszafelé. Mondhatni átkozottul szomjasan. Miközben tudtuk, hogy Nocelle 5 kilométer, ezen a terepen kábé két óra.

Aztán megtörtént a baj. Éppen egy közepes méretű család és egy túlméretes házaspár óvatoskodott előttünk, egy nehezen járható, meredek, csúszós köves szakaszon. Nem vacakoltam sokat, kimentem szélre és apró szökellésekkel előzgettem. Nej is megpróbált gyorsítani, de neki nem jött össze.
Sikoly. Ordítás.
Visszarohantam, segítettem neki felállni. Igyekeztem megnyugtatni.
– Jól vagy?
– Nem!
– Mid fáj?
– Hát a seggem! – nézett furán.
– Oké, oké, lépni tudsz?
– Megpróbálom.
– Remek, tudsz. Akkor valószínűleg csak zúzódás.
– Csak? Pokolian fáj!
Átöleltem.
– Nyugi. Akkor maradjunk így egy kicsit.

Pár perc után elindultunk. Járni tudott, de a tempóból vissza kellett vennünk. De még így is előzgettük a népeket.
Most már én sem siettem annyira, a neccesebb részeknél megvártam, mutogattam, hová lépjen. Remélem, nem volt túl idegesítő a mikromenedzselés.

Aztán szép lassan feltűnt a nocelle-i templom teteje. Doppingoló hatása volt, ugyanis tudtuk, hogy mellette sört mérnek.

Megint én értem be korábban. A pultnál egy ember volt előttem, a pult mögött a lassú csajszi meg egy hapsi: Puci. De ekkor még nem tudtam a nevét. Csak annyit tudtam, hogy sört akarok venni. Sokat. Viszont úgy tűnt, hogy ez nem jön össze. Az előttem lévőt még kiszolgálták, majd a pár heves szóváltásba kezdett, utána odaszóltak nekem, hogy zárva vannak.
– Most? – sikoltottam fel. Délután három volt, tűző nap.
– Most.
– Adjanak már három sört és itt sem vagyok!
– Adjál három sört – szólt rá a nőre Puci.
– Adjál te!
– Valaki adja már ide azt a tetves három sört!

Végül megkaptam. Nagyjából akkor, amikor Nej is megérkezett. Hiába, időzíteni tudni kell.
Leültem a dohányzó kuka mellé, előhámoztam egy szivart és lehúztam az első sört. (Olyan kicsi, háromdecis volt.) Az élet rögtön sokkal, de sokkal elviselhetőbb lett. Üldögéltünk. Néztük a cirkuszt.
A büfés pár ugyanis bemutatta a tipikus olasz házastársi veszekedést. Először csak a beszélgetés frekvenciája változott, aztán elkezdtek kiabálni, végül a nő sírásba váltott, de ez nem zavarta abban, hogy ordibáljon.
Ekkor tűnt fel a lépcső tetején a hapsinak valami haverja.
– Puci! – kiabálta széles mosollyal.
– Gianni! – kiabált vissza Puci, hasonlóan széles mosollyal. Majd hagyta a f@szba a csajszit és félreült a haverjával önfeledten dumálni.
Érdekes módon a változás a nőre is pozitívan hatott. Egyből abbahagyta a sírást, mosolyogva fordult a sorban álló, ledermedt vásárlókhoz és kedvesen, barátságosan kiszolgált mindenkit. Miközben Puci és a haverja szélesen gesztikulálva, egymást ölelgetve beszélgettek a padon. A haver nagyon bennfentes lehetett, mert később a vécés csaj is odaült melléjük, aztán hoztak maguknak kávét, jól érezték magukat. A csaj is a pultnál. Egy idő után mindenki lelépett, Puci meg visszament a pult mögé. A csaj pedig, mint valami megszakított beszédet, úgy kezdte el újból a sírást és ordibálást, Puci pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta a kiabálást. Ilyen egy összeszokott páros.

Nej később rájött, hogy hiba volt csak egy sört kérni, így ismét sorba állt. Jó húsz percig. Mondtam már, hogy a csaj nem volt valami villámkezű?

Húztuk, halogattuk, de végül csak neki kellett vágnunk. Komolyan, jobban féltem a lefelé menő lépcsőktől, mint bármi mástól ezen a napon. Ha erő kell, teljesítmény, az nem gond. Csinálom. Csináljuk. Legfeljebb megállunk pihenni. De a lefelé lépcsőzéshez, különösen ilyen rengeteg lépcsőzéshez, térd kell. Az meg már egyikünknek sincs. A közepétől inkább felkapaszkodtam a kőpárkányra és azon egyensúlyoztam lefelé. Csak ott meg a belógó faágak miatt kellett sokat csúszni-mászni.
Komolyan, határozottan megkönnyebbültem, amikor végre kibukkantunk a lenti útra. Utána félóra séta, buszmegálló. Óriási tömeg.
– Mindegy. A következő busszal akkor is elmegyünk.
– Mikor jön?
– 17.11. Rohadt mázlink van, hogy még nem jött meg az eső, de nem akarom az oroszlán bajszát rángatni. Ha a HÉV-en ülünk, akkor tőlem már vihar is jöhet.

Mondanom sem kell, Nej állapota miatt szóba sem jöhetett a reggel elképzelt positanói séta.

Jött a busz. Felfértünk. Még ülőhelyünk is lett. Sorrentó. A HÉV gyakorlatilag üres volt. Fél nyolckor Nápolyban voltunk. Elégedetten szívtem tüdőre azt a büdös levegőt a Garibaldi téren.
– Megcsináltuk!
– Meg.
– Fel tudod fogni? Igaz, rohadt korán keltünk, de fél nyolckor már visszaértünk, úgy, hogy végigjártuk azt a teljes, nyomorult, kib@szott túrát!
– Ja.
– Bár…
– Igen?
– Azt azért tudod, hogy _nagyon_ nem nápolyi módra csináltuk meg.
– Mire gondolsz?
– Kicentizve. Futva. Idegeskedve. Stresszelve. Állandóan órát bámulva.
– Na jó, de máshogy nem lehetett.
– Igaz. De akkor sem illett a hely szelleméhez.
– Jó. De megcsináltuk.
– Igen. Viszont akkor most fussunk.
– Mi van?
– Nagyon kevés otthon a borunk. Ma pedig vasárnap van. Az egyedüli, még nyitvatartó bolt a környékünkön 20.30-kor zár. Azt mindenképpen el kell érnünk.
– Háát… tudod, azért a futás… ugye nem gondolod komolyan?
– Ja, igazad van. Akkor menjünk. Majd kitalálok néhány rövidítést.
– Oké… de nekem ma ne beszélj többet a nápolyi mentalitásról.

Nem emlékszem, anyáztam már ma a gps-t? Most a mobiltelcsis Google Maps tette tönkre kis híján az esténket. Azért részletezem, mert egyfelől a gps-nek, a maga szűk lehetőségein belül tulajdonképpen igaza volt, viszont a hatás roppant kellemetlenül jelentkezett. Konkrétan majdhogynem szétbaszott az ideg.
Kezdjük a fizikával. Nápolyban magasak a házak, szűkek az utcák. Mi következik ebből? Az, hogy bármilyen gps, melyet az utcákban akarsz használni, rohadt kis szeleten át lát ki az égre. Egyszerűen ezekben a szűk sávokban nem lát műholdat. Azaz már régen nem ott vagy, ahol a kis kék pötty mutatja, de te csak azt látod és ahhoz képest navigálsz. Olyan sikátorokba keveredtünk bele, hogy már féltünk. Keresztülgyalogoltunk egy nagyon fekete család utcai vacsoráján. Először előlről, majd miután a gps életre kelt és megmutatta, hol vagyunk, azután hátulról is. Ijesztő volt.
Végül ha nehezen is, de megtaláltuk azt az utcát, amelyik a a kedvenc terünkre vitt, azaz amelyik mellett laktunk.
– Nézd, nagyon nem szeretem az ilyet, de magadra hagylak – közöltem Nejjel.
Egy néma sikoltás volt a válasz. Nej nem a tájékozódóképességéről híres. Konkrétan fogalma sem volt arról, hol vagyunk.
– Nyugi. Ezen az utcán mész egyenesen. Se jobbra, se balra. Hamarosan ott leszel, ahol tegnap vacsoráztunk, utána meg azon a téren, ahol a szállásadónkkal találkoztunk. Emlékszel, onnan már sima.
– Biztos?
– Biztos. A bolthoz nekem gyakorlatilag futnom kell. Te meg lesérültél, járni is alig bírsz. Muszáj szétválnunk. Találkozunk a téren.

Ezzel elgaloppoztam. A boltot éppenhogy elcsíptem, vettem bort, kenyeret, ásványvizet. Mindegyik életet mentett.
Nejt megtaláltam a téren.
– Ugye nem is volt nehéz?
– Ja. És most?
– Van egy ötletem.
– Micsoda?
– Ne másszunk fel a lakásba és jöjjünk le utána pizzát enni. Ha felmentünk, már nem jövünk le. Kérdezzük meg az étteremben, hogy adnak-e elvitelre?
– Remek ötlet.

Ez lett. Természetesen adtak elvitelre is pizzát. Mivel ilyenkor nincs szervízdíj meg ásványvíz, így mindketten jó drága pizzát választottunk. A jó drága – azaz a legdrágább – pizza egyébként 8 euró volt. Elképesztő. Ha pizzába akarsz fulladni, akkor gyere Nápolyba.

És tulajdonképpen ennyi. A pizza és másfél üveg bor után szószerint lefejeltük az asztalt. Amíg Nej zuhanyzott, én elaludtam a kanapén. Aztán úgy mostam fogat és mentem fel az emeletre, hogy semmire sem emlékszem belőle.

Jó nap volt.

A túra útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

PS1.
Ezt már utólag, itthon írom. Nos, az a bizonyos könnyű kis baleset ott fent a hegyen, egyáltalán nem volt könnyű. Nej szerdán, immár itthon elment orvoshoz, mert nagyon fájt neki. Röntgen, meg ilyenek és kiderült, hogy bizony eltört a keresztcsontja. Tudjátok, a keresztcsont és a farokcsont már azok a csigolyák, melyek összenőttek a medencecsonttal. Egy ilyen törés átkozottul szerencsétlen dolog, nagyon tud fájni. A jó benne az, hogy a rendberakásához nem kell sebészi beavatkozás, csak pihenés, sok fekvés, fájdalomcsillapítás, amíg magától össze nem forr.
Na, mi erről odakint semmit nem tudtunk. És végigcsináltuk a maradék két napot, tömérdek gyaloglással, ahogy terveztük.
Nej egy Hős.

PS2.
Apró színfolt, hogy miután ez szerdán kiderült, Nej elment Barnával bevásárolni az Auchanba. És Barna teljesen természetesen állt be a nyomorékok, mozgássérültek számára fenntartott pénztári sorba. Nej, amikor észrevette, elsőre nem is tudta, hogy röhögjön, vagy agyonüsse.
Apja fia.

Nápolyt látni… és túlélni 01/04

Előzmények, leutazás, első nap
2018.10.20; szombat

Hát, ha hiszed, ha nem, az előzményekben megint a Garmin lesz a főszereplő. Lassan már átnevezhetném a blogot is ‘Garmin-anyázók, ide!’ névre. Lehet, hogy a látogatottság is megugrana.

Különösen fájó, hogy most nem a sportóra volt a hülye.
Van nekem egy ezeréves túraGPS készülékem, a GPSMAP 64 cucc. Tényleg nagyon régen megvan, előtte a GPSMAP 62 volt, az is jól muzsikált. Ezek a készülékek alapozták meg nálam a Garmin jó hírét. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy sportórában is a Garmin infrastruktúra mellett maradok.
És most ez a készülék kapott sebet.
Nem, nem maga a készülék. Szerencsétlen nem tehet semmiről.
Ellenben a Basecamp… hát most kiakasztott.

A rendszeres olvasók emlékezhetnek rá, volt itt némi polémia, némi lelkendezés a részemről. Ugyanis tetszett a termék. Ehhez tudni kell, hogy a Gpsmap6x készülékek kezelése, úgy, hogy mindent fájlszinten kellett rájuk varázsolni, meglehetősen nyögvenyelősen ment. Kinlódtam, szenvedtem és nem egyszer utólag derült ki, már a helyszínen, hogy valamit elcsesztem. A Basecamp ezen a területen vágott rendet. Nem kicsit, nagyon. Minden térképet, melyet feltelepítettem a számítógépemre, pár mozdulattal át lehetett telepíteni a Gpsmap készülékre is. Felfoghatatlanul megkönnyítette a dolgomat. Olyan térképeket is ki tudtam rakni, melyekből csak számítógépes verzióim voltak, *.img alapúak nem. Gondolj bele, egy teljes olasz OSM térkép a számítógépre telepítve 178 darab apró *.img fájl. A telepítő ezt összefésülte és egy fájlban tette ki a készülékre. És ez még nem minden: ugyanolyan könnyedséggel tudtam összecsomagolni waypointokat track-ekkel, majd ezeket lazán kirakni a készülékre. Úgy egyáltalán, az, hogy felkészítsem a készüléket egy hosszabb túrára, mely munka korábban félnapos szenvedés volt, pár percre zsugorodott, ráadásul végig a kezemben volt minden, pontosan tudtam, mit csinálok, mi történik. Már ez is elég volt ahhoz, hogy szeressem a Basecamp programot.

Így érkeztünk el a nápolyi túránkhoz. Nagy terveim voltak: őrületes városi csavargások, illetve az Amalfi öbölben az Istenek Ösvénye túraút. Nem kispálya, látni fogod.
Kell hozzá a Gpsmap? Hogy a fenébe ne.
Jó. Készüljünk fel. Megszereztem a túraút trackjét. Bejelöltem a városban a séták fontosabb pontjait. Térképen alig látható lépcsők beszállási pontjait. Felkészültem. Ahogy szoktam. Majd feltelepítettem – a Basecampon keresztül – az Olaszország térképet, kiraktam a waypointokat és a track-et. Kész. Ennyi. Hátradőltem. Minden más – buszmenetrend, vonatmenetrend, szállásfoglalás, beszállókártya – már mind ki volt nyomtatva. Tényleg kész. Mehetünk.
Szoktak azzal illetni, hogy túl aprólékos, túl paranoiás vagyok. Nem szoktam vitatkozni. Az eredmény számít, nem az, hogy minek tartanak.
Azaz miután mindent megcsináltam, végeztem egy ellenőrző tesztet: kisétáltam a teraszra, majd a túragps készüléken rákarestem a túra kritikus részeire és megnéztem, mi látható a környékükön.
Semmi.
Nem hittem a szememnek.
Gyors ellenőrzés. A készüléken ott volt a térkép. De ha ott van, akkor miért nincs ott?
Nem akarom rabolni az idődet a nyomozás leírásával, csak a végeredményt közlöm: Garminék elbaszták. Megint. Amikor a Basecamp 6.6.2 verziója után kijött a 6.7 verzió, elcseszték a Mapinstall modult. Amikor kijelölsz egy komplikált, több részletből álló térképet, bekattintod, hogy full installt szeretnél, nos akkor csak az első részletet teszi ki. Mely rendszerint a teljes térkép átfogó képe, azaz nagy vonalakban a táj, benne maximum a nagy főutak. Más semmi. Nemhogy túraösvények, de sztrádáknál kisebb rangú utak sem.
Finom, mi?
Mondanom sem kell, enélkül majdhogynem reménytelen lett volna végigcsinálni a tervezett kalandokat.
Anyáztam? Naná.
Volt róla fórumbejegyzés. Mikori? Május 28. Mi történt azóta? Semmi! Most is a teljesen szar 4.7-es verzió a legújabb.
Na, erre megint nem lehet mást mondani, mint hogy ez a vásárló közönség legcinikusabb telibeszarása.
Ja, és mikor derült ki? Az indulás előtt pár nappal. Amikor még két sürgős melót kellett befejeznem, hogy egyáltalán elmehessünk. Csak azzal, hogy kinyomoztam, mi történt, hogy találjak valami workaroundot, elment két nap.

Az OSM térképek oldalán találtam olyan lehetőséget, hogy egyben letölthetem az *.img fájlt. Azt már ki tudtam közvetlenül is másolni a készülékre.

Mely két nap fájóan hiányzott, mindenhonnan. (És ha visszajöttünk, rá kell tennem még pár napot, mire az összes gépen visszaállok a 6.6.2-re.)
Rohadjon meg az egész elkényelmesedett, beleszarós bagázs. Mondom mindezt úgy, hogy pár éve még Garmin rajongó voltam.
Csak hát, közben megismertük egymást.

Na, mindegy. Jöjjön Nápoly.

Illetve még valami. A Wizzair meglepően úrként viselkedett. A jegyeket ugyanis még tavasszal vettem meg, nyáron viszont jött a poggyásztéboly a társaságnál. Összevissza variálták a szabályokat, gyakorlatilag a kiszolgáló személyzet sem tudta, mit lehet, mit nem, időnként érthetetlenül bevadultak, időnként érthetetlenül megengedtek mindent. Megtehették? Persze. Hiszen ha kekeckedsz, akkor nem engednek felszállni. És sokra mész egy esetlegesen megnyert perrel, amikor ugrik a nyaralásod.
Kiváncsian vártam, mi lesz a vége. Négy napra megyünk, szükség esetén beleférünk egy-egy 20 literes hátizsákba is, szóval nem idegeskedtem. Csak egy kicsit. Nem szeretem, ha szórakoznak velem.
Aztán indulás előtt két héttel rendberakták a katyvaszt. Ugyan ez sem lett teljesen világos, de sokkal nyugodtabban vártam. Az online check-in úgyis megmond mindent. Megmondta. Megkaptuk oda-vissza a priority beszállást. Oké. Vihetjük a nappalit is.

Habár tényleg kapkodva készültünk, még a végén is a gps cuccokat piszkálgattam, de indulás előtt váratlanul maradt egy szabad óránk. Ősz van. Új fényképezőgép van. Mindkettőnknek. Naná, hogy kimentünk az erdőbe gyakorolni.

Aztán már tényleg a repülés. Hosszú hétvége, tömeg, zsúfolt gép. Variákolás a leülésnél, köszönhetően a Wizz legújabb szemét húzásának. Mi egy apró cserével egymás mellé kerültünk, mások viszont egész komoly passziánszokat toltak, négy-öt figurával.

Időben érkeztünk. A terminálból simán kisétáltunk és már egyből a városban is voltunk. Ami jó. Ami rossz, hogy nincs tömegközlekedés a belvárosba. Csak shuttle, melyet Alibus helyett simán lehetne Negyven Rabló Busznak is nevezni. A 25 perces utazás 5 euró. Csak viszonyításként: Sorrentó, 70 perc vonatozás, 3,7 euró.

A nagypályaudvarnál szálltunk le, az Európa legocsmányabb tere címre nagy eséllyel pályázó Garibaldi téren.
Ezt rakjuk rögtön az elején tisztába: Nápoly nem szép város. Akár lehetne is, de ahhoz legalább jelzés értékűen takarítani kellene. Itt szemmel láthatóan feladták a küzdelmet. Jó húsz éve folyik a harc szemét fronton a maffiával és még nem dőlt el semmi. A szemét viszont reménytelenül gyűlik. (Bár meglepően sok helyen láttunk szelektív konténereket. De szemetet is.)

Megjegyzem, mi sem lehetünk olyan nagyon büszkék magunkra.

Szóval nem szép. De őrülten hangulatos. Azt mondod, New York nyüzsög? Lófütty. Nápolynál szédültebb város nincs. Itt minden megtörténik és ugyanakkor mindennek az ellenkezője is. Ha nyitottan és kellően ellazulva (pl bor) vágsz neki a városnak, végig fogod mosolyogni. Amikor azt mondod a harmonikásnak, hogy ‘nem’ és erre megsértődik, mondva, hogy “ilyen szép Lady-nek nem lehet nem játszani valami szépet” amire persze rávágod, hogy “de!”, és ekkor már mindketten röhögtök. Szóval ilyenek. Ide nem érdemes nagy tervekkel jönni. Kimegyünk este az utcára. Aztán valami lesz.

Mielőtt jeleznéd, hogy ellentmondást észlelsz, Nápolyban a gps-nek annyi szerepe volt, hogy két, egyébként nem könnyen megtalálható lépcső (Salita della Pedamentina, illetve Rampe del Petraio) beszállási pontjait tettem el, ezeket is egy délelőtti túrához. Estére nem terveztünk egyszer sem semmit. Csak sétáltunk.

Ez volt az első fényképem a városban.

Igen, a hapsi fogta a trombitáját és bement az utca közepére. Trombitálni. Az autók közé.

Az elején volt némi izgalom. Szokás szerint szerettem volna felvenni a Revolut kártyámról a rárakott eurókat. Első automata. Csak olaszul beszélt, ráadásul valami zavarbaejtő kérdéssel kezdett, melyet nem tudtam értelmezni. Skip. Második automata. Szintén csak olasz, valami nagyon hosszú szöveggel. Ebből azt silabizáltam ki, mintha ideiglenesen nem működne. Következő. Unicredit. Végre beszél angolul is. Pin, összeg, mehet… hoppá, rossz a pin. Biztos elgépeltem. Kezdjük újra. Pin, összeg, mehet… érvénytelen bankkártya, beszéljek a bankommal. Mi van?!?! Már kezdtem bepánikolni, hogy be is vonja, de aztán kényelmesen, lassan kiadta. Huh. Menjünk innen. Egy sarokkal arrébb ránéztem a Revolut appból, mi is történt. Nem hiszed el. Tipikus idióta olasz folyamatszervezés. Az automata bekérte a pinkódot, de nem validálta. Bekérte az összeget és a két adatot egyszerre küldte el a banknak. A bank pedig, a hibás kód miatt, visszautasította a kifizetést. Az automata meg ebből azt a következtetést vonta le, hogy érvénytelen a kártya. Ezért másodjára már meg sem próbálta. Vicces.
Kerestünk egy negyedik automatát, most már figyeltem a pinkódnál, meg is kaptam a pénzemet. Volt némi megkönnyebbülés.

Menjünk randizni.

Már a találkahelyünk is sokat elárult. A szállásadónk a San Domenico Maggiore teret javasolta, mint ami 1 percre van a szállástól. Tudod, melyik ez a tér? Az óváros egyik kicsi, de leghangulatosabbnak tartott tere. Különösen éjszaka, amikor még nápolyi viszonylatban is erősen pezseg. Hja, közel az egyetem, közel az élet.

Találkoztunk. Bemutatkoztunk. Átsétáltunk. Leesett. Mármint az állunk.

Már amikor 2009-ben először voltunk itt, akkor is ezekbe az öreg lakóházakba bújkáltam, fényképezni, hangulatot szívni. Úgy elképzeltem, milyen lehet egy ilyenben lakni.
És erre itt van.
Maga a lakás belülről már más volt, tipikusan lakáskiadásra felújított belső, takaros, praktikus, nem érheti szó. De én folyamatosan a lépcsőházban, az ablakban, a gangon, a befelé nyíló lodzsán lógtam és gyönyörködtem. Abban, hogy milyen elképesztő gányolásokkal épült, mit épült, fejlődött evolúciósan, szervesen a ház. Hogy a felső két szint szemmel láthatóan később épült rá, mert lépcsőház híján egy kitett vasbeton trepnin lehetett csak felmenni. A mindenfelé ad-hoc feltákolt árnyékolók. Bármiből. A virágtartó egy falra szögelt műanyagvödör. Hogy az ajtónk négy centi vastag acélból van, de mellette a gangra nyíló ablakon nincs még rács sem. Hogy akárhányszor kijöttem a fürdőszobából egy szál alsónadrágban, mindig akkor ment el valaki a nyitott ablak mellett és bámult be. Itt az emberek szószerint a másik szájában élnek. De tényleg. Nem egyszer látni olyat, hogy a család üzletből átalakított lakásban lakik. Azaz a külső ajtó nem előtérbe nyílik, nem konyhába, hanem egyből a nappaliba. És ezek az ajtók általában nyitva vannak. A durván forgalmas, szűk utcákra.

Nem is vacakoltunk sokat. Elszaladtunk boltba, kaja, bor.

Utána irány a város.

Ez a kép itt fent a San Domenico Maggiore tér sarka, pontosabban az azt keresztező utca. És hol volt még a szombat este!

Előtte ugyanis a pizza jött, a sarki étteremben.

Illetve amíg vártuk a pizzát, arcokra vadásztunk. Volt miből.

És a kedvencem. Az az önfeledt, csendes boldogság… Vedd észre, a leányzó nem mobiltelefont bámul, hanem eszébe juthatott valami boldog pillanat és elmosolyodott rajta.

Habár a nápolyi pizza vékony tésztájú, de elég rendesen telepakoltuk magunkat vele. Nem gond, lesétáljuk. Nem is volt kérdés, merre menjünk: a mellettünk lévő szűk, forgalmas utcának szemmel láthatóan egyik irányban sem volt vége. Ráadásul a múltkori alkalommal teljesen ki is maradt.

Ez az utca egyike az óváros három keresztutcájának. Tulajdonképpen ezek a főutak. Ezeket szeli át északról lefelé tömérdek sikátor.

A sikátorok már nem olyan zsúfoltak. Itt akár félhettünk is volna, de valahogy elfelejtettünk.

Egy kis zene.

Hosszú sor egy borbolt előtt.
Néha voltak ilyen nehezen érthető dolgok. Például ez a borbolt is. Nem is egy volt nyitva közülük. Mégis, csak ennél gyűlt össze ekkora tömeg. Aztán ugyanez pizzával is. A legtöbb pizzéria szolíd forgalom mellett üzemelt, de láttunk egyet, amelynél 40 méteres, tömött sor állt az ajtó előtt, hogy egyáltalán az emberek bejuthassanak. Milyen pizzát adhattak ott?

A szombat éjszaka Nápoly óvárosában… olyan, mint egy óriási házibuli. Nagyjából olyan könnyedén is lehet közlekedni, mint egy tömött lakásban a konyha és a nagyszoba között.
Csak itt még motoros kentaurok is cikáznak a népek között.

A jó öreg nápolyi trükk. Éjszakára bezárják a 3 méter magas, vastag tölgyfa ajtót. És ilyenkor már csak a belevágott macskajáraton keresztül lehet közlekedni.

A séta után még ittunk egy pohár bort, aztán szunya. Holnap 4.30-kor már ébresztő.
Hogy miért? És miért pont vasárnap? Majd ott elmesélem.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban is.

Passau – Bécs, bringával 08/08

Hazafelé
2018.09.22; szombat

Tulajdonképpen nagyon ráértünk, kelhettünk volna akármikor is, de a meteorológia azt mondta, hogy 9 körül lesz valami minimális eső, úgy terveztük, hogy előtte már össze kellene csomagolni a cuccot, mindent bele a kocsiba.

Ehhez képest… éjfélkor arra ébredtem, hogy valami nem stimmel. Valami nagyon durva vihar rángatja a sátrat.
Nos, valami nagyon durva vihar rángatta a sátrat.
– Esik – közöltem Nejjel.
– Hurrá – lelkesedett.

Innentől kezdve eléggé vacakul aludtam. A vihar hajnali háromig tombolt, kifújta magát, majd ötkor újrakezdte. Hanyatt feküdtem. Néztem a plafont.
Elég nagy szívás a helyzet, mert mindenünk kint van a kocsiban. Jó messze a sátortól. Oké, reggel azt meg tudjuk csinálni, hogy kiszaladunk a kocsihoz, beugrunk, megvárjuk, amíg eláll az eső, addig megreggeizünk, meg nagyjából összepakolunk.
Feltéve, ha eláll.

A túra meteorológia része kifejezetten bizarr volt. Napközben egy norvég oldalt nézegettünk, mert az adta a legrészletesebb prognózist a környékre. Radar figyelésére pedig a horvát meteorológia oldalát használtuk. Mert jó.

Nyolc óra körül mérséklődött az eső, kiszaladtunk, bevágtuk magunkat az autóba, lecsorogtunk a recepcióra, megreggeliztünk, vártunk. Kilenc körül elállt, összecsomagoltuk a csuronvizes mindent.

Jó kis reggel.

Oké, Bécsből ennyi elég is volt, menjünk már haza.

Annyira persze nem volt egyszerű a dolog. Mindkettőnknek rémlett valami nagyobb bolt Schwechat mellett, de egyikünk sem tudta pontosan, hol van, sajnos a Google Maps sem, végül kimentünk egyhez, de az… hát nem az a nagy bolt volt. Sokkal inkább valami kicsi Billa. Egy Fischamend nevű falucskában.
Mindegy, ha ezt kaptuk, akkor itt vásárolunk be. Barna adott egy cetlit, tele egzotikus, sörblogról levadászott sörökkel, már előre röhögtem, hogy mennyi lesz itt ezekből, aztán meglepődtem, mert két fajta is volt. Én mondjuk a borokba vesztem bele. Nem volt sok, különösen a wachaui rizlingeket hiányoltam, de azért raktunk be éppen eleget.

Aztán tulajdonképpen ennyi. Az esőt frankón utolértük útközben, csak hogy ne unatkozzak vezetés közben. Itthon láttuk, mit pusztított a korábbi vihar, az se volt semmi.

Tulajdonképpen jól megúsztuk ezt a hetet. A hirtelen november előtt még éppen elkaptuk ezt a kicsiny vénasszonyok nyarát.

Hasznosnak vélt információk.

Pénz

A legnagyobb buli az egészben az, hogy gyakorlatilag low-cost a túra. Oké, autóval ki kell menni Passauig, meg haza kell jönni, nyilván autópályamatrica itthon is és kint is. A vonatjegy 37 euró volt, a parkolóház 4,5 euró/nap. A kempingek ára változó, valahol 15-25 euró között lehetett vele számolni. A kocsmák a szokásos nyugati árszinvonalat hozták, a sör 3-4 euró között mozgott, a bort 1/8-ad liter formájában mérik, 2,5-3,5 euró között. Kajáról nem tudok nyilatkozni, vagy boltban vásároltunk, vagy valami töröknél ettünk. A bolti árak nem vészesek, sör 0,8-1,2 euró között, nagyjából ugyanitt voltak a péksütik is. A borokat 5-10 euró között vásároltuk. A fizetős vécé mindenhol 0,5 euró. A kávé kiszereléstől függően 1-3 euró között.

Könyvek, térképek

    Elég sokmindent beszereztem indulás előtt. Nem mondom, hogy mindegyikkel jól jártam.

  • Danube Cycleway

    Ezek például olyan könyvek, melyek nem sokat adtak hozzá a túrához. Tipikusan az, amikor nyakonöntenek egy csomó használhatatlan, felesleges információval. Amellett, hogy a pacák ír hasznos dolgokról is, a könyv nagy részét az teszi ki, hogy az illető gyakorlatilag kanyarról kanyarra leírja az utat. Azaz ennél a saroknál kanyarodj balra, annál a templomnál kanyarodj jobbra, a következő kereszteződésnél meg menjél egyenesen. Mindez egy könyvben. El sem tudom képzelni, hogyan gondolták: a túrázó bemagolja, vagy valahogy rögzíti a könyvet a kormányra? Egy gps track ezerszer hasznosabb.

  • Akkor nézzük a track-eket. Ilyesmit találhatsz a bikemap.net, a wikiloc.com, a gpsies.com oldalakon. Az én tapasztalatom az, hogy mindhárom oldalon valami botrányosan rossz a kereső, jobban jársz, ha egyszerűen csak beírod a google-be azt, hogy ‘donauradweg Passau Wien gpx’. A találatok már a fenti oldalakról fognak jönni.
  • Érdemes a Youtube-on is rákeresni a fenti útvonalra. Elég sok bringás videó jött már ki a témában. Nekem ez a kedvencem.
  • Itt volt még az a bizonyos prospektus. Erről írtam már eleget korábban.
  • Ami viszont felettébb hasznos volt, az egy papíralapú térkép. Csak jót tudok mondani róla. Nagyon sokszor ez húzott ki a bajból, amikor az elektronikus eszközeink begolyóztak. A formátuma tökéletes, könnyen lapozgatható, könnyen széthajtható, kis helyen elfér. Ez volt a napi bibliám.

A teljes útvonal

Illetve ideteszem a fényképalbum linkjét is.

Passau – Bécs, bringával 07/08

Bécsi tekerés
2018.09.21; péntek

Ez viszont már tényleg a teljes lelki béke. Túl vagyunk a 340 kilométeres túrán, túl vagyok az autóvisszahozás stresszén, együtt van minden cuccunk, a kempinget is kifizettük, 250 kilométerre vagyunk a lakásunktól… ez már olyan, mint ha otthon lennénk. Nem történhet semmi baj. Akár haza is mehetnénk, de ha már itt vagyunk Bécs közelében, nehogy már ne tekerjünk egyet a városban. Állítólag bringásparadicsom.
Én pedig felkészültem. Szedtem le track-eket, melyeket más bringások rögzítettek. Töltöttem le kerékpáros térképet. Otthon alaposan átbogarásztam a Google Maps-et. Meg egyébként is, úgy-ahogy ismerem a várost.
Tényleg egy felhőtlen nap áll előttünk.

Reggel kocsival mentünk reggelizni. Mint az urak. Egészen addig, amíg ki nem vettük a kolbászos-sörös szatyrot a hűtőből és olyan Besenyő Pista bácsisan neki nem álltunk falatozni.

A felhőtlenségben azért volt egy árnyék. Rosszul aludtam, reggel érezhetően bennem volt még a tegnapi nap feszültsége. De bíztam benne, hogy a menetszél, a friss élmények majd kifújják.

Rögtön az út elején megoldódott egy rejtély. Otthon hiába néztem, hogyan jutunk át ezen a bonyolult hídkombináción, nem látszott. Megterveztettem a Google Maps-szel, de valami olyat adott ki, melyet nem hittem el. Két, egymás melletti híd, mindkettőn négy sáv. Erre azt mondja, hogy az egyik oldalról vágjak át a túlsó híd másik szélére. Majd nem sokkal később vissza. Hogyan???

Így.

A két híd tartópillérjei közti résben, nagyjából a pillérek fele magasságánál ment a dedikált kerékpárhíd. Legalábbis a Dunaszigetig. Ott lement, majd ferdén áthúzott a híd alatt. (Ezt mutatta a tervező.) Utána egy bringás körszerpentin vitt fel majdnem a híd szintjére, ahol gyakorlatilag egy peremen mentünk át a sziget másik ága felett és érkeztünk meg a túloldalra. Nagyon impozáns út volt. Láttuk, milyen az, amikor a kerékpárosokat egyenrangú félként kezelik. Remek bemutatkozás.

Mely később még jobb lett. A hídról ugyanis a Práterbe jutottunk. Ez a park a bécsiek kedvenc kikapcsolódási helye. Nem mintha a városban nem lenne elég park, de a Práter mindegyiket veri. A fő tengelyében egy 5 kilométer hosszú, széles sétány húzódik, végig hatalmas gesztenyefákkal. Innen nyílnak két oldalra az attrakciók: játszóterek, büfépavilonok, kisvasutak, múzeumok, lóversenypályák, panoptikum, planetárium, óriáskerék és stadion. Szemem-szám elállt. Legszívesebben egész nap itt bringáztam volna.
Aztán ez majdhogynem teljesült is.
A Hauptalle után értünk a Praterstern csomópontba, mely egy meglehetősen zsúfolt közlekedési, illetve tömegközlekedési csomópont. Itt némileg elveszítettük a fonalat. A kerékpárút két irányban is ment tovább, a miénk meglehetősen hamar nyom nélkül megszűnt. Tanácstalanul álltunk: mind a járda, mind az út forgalmas volt. Hogyan tovább? Persze sokáig nem tanakodtunk, mindkettőnknek megvan a budapesti gerillakiképzése, simán bementünk az autók közé.
Megtaláltuk a Ring és a Dunacsatorna találkozási pontját. Szuper. Innen indul a belvárosi túránk. Mentünk, mendegéltünk. Hol levitt az út a csatorna partjára, hol felmentünk a fenti sétányra. Élveztük.

Én mondjuk nem annyira. Igen, az a nyomoronc technika.

Kezdődött azzal, hogy a túragps nem igazán vált be. Ez nem a készülék hibája, egyszerűen by design nem volt alkalmas a feladatra. Ha utca szinten akartam látni, merre menjünk, akkor nagyon bele kellett nagyítanom. Ilyenkor nem láttam a nagy képet. Ha arra voltam kíváncsi, a belváros melyik részében vagyunk és nagyjából milyen irány felé kell törekednünk, akkor meg nem láttam, hogy ez konkrétan melyik utcát jelenti. Menetközben nem igazán tudtam nézetet váltogatni, mert nagy volt a tömeg. Mind kerékpáros, mind gyalogos, mind autós. Ha pedig befékeztem, hogy megvizsgáljam a térképet, akkor vagy Nej, vagy egy másik bringás ütközött nekem. Azaz leginkább ösztönösen mentünk. Bíztam a táblákban. Ami nem is volt rossz ötlet… csakhogy a belváros az egy kerékpáros labirintus.
A vége az lett, hogy ösztönösen kóvályogtunk. Az én városismeretem meg arra volt csak elég, hogy időnként felsikoltsak, detektálva, hogy teljesen máshol vagyunk, mint ahogy terveztük.

De nem ez volt a legrosszabb. Ezt az üde balf@szkodást még akár élvezni is lehetett volna. Az igazi sokkot a gopro jelentette. Totális hisztériában működött, mely egy idő után átragadt rám is. Eleve a navigáció közben nincs túl sok idő elkapni jellemző pillanatokat, vágóképeket, de ha egy kamera ennyire kiszámíthatatlanul működik, ráadásul egy hangos, zajos környezetben, ahol esélyem sincs meghallani a kontroll pittyegéseket, az totál idegbaj. _Egy, azaz egy_ felvétel sem sikerült úgy, ahogyan terveztem. Nagyjából a felénél ezt észre is vettem és gyorsan korrigáltam. Már ahol lehetett. A többi ment a kukába.
Sírtam.
Pontosabban, dühöngtem.
Ráadásul Nejjel is összerúgtuk a port. Ő valahogy nem kedveli, ha százezres technikát csapkodok akár a földhöz, akár a vázhoz, mindenfélének lehordva mindenkit, akinek valami köze volt a létrehozásukhoz, beleértve a felmenő rokonokat is. Én viszont nem tudom magamban tartani a méltatlankodásomat, különösen akkor, amikor megint elszalasztottam rögzíteni egy csodálatos pillanatot, egy olyat, amely már nem tér vissza.

Az biztos, hogy ennek a goprónak mennie kell. 27-én jön ki az új, egy vevője már biztosan lesz.

Aztán a Karlsplatz végképp betette a kaput. Bekapcsoltam a kamerát, hogy körbebringázom a teret. Erre lefagyott. Megálltam. A speciális kést már el sem raktam, annyiszor kellett darabokra szednem azt a szart. Ahogy megálltam, egy idős japán bácsika ugrott elém és mindenféle vicces ugrálásokat mutatott be, fülig érő szájjal.
Rámosolyogtam.
– Sorry, but the camera is off – közöltem vele végül.
Lehervadt arcáról a mosoly. Legyintett és továbbment.
Erről lemaradtam. Meg ti is.
Majd megpiszkáltam a kamerát és elindultam megtenni a kört. Megint kikapcsolt.
– Hogy az a rohadt mocsok… – kezdtem bele a litániába, amikor észrevettem, hogy most csak az akksi fogyott ki belőle.
– Hmm, ez elég gyorsan ment – jegyeztem meg – De szerencsére van nálam tartalék akkumulátor.
Beraktam. Bekapcsoltam. Jelezte, hogy az új akksi is üres.
Na, itt végképp ledobta az agyam a szíjat. Ugyanis eddig csak a kamerát tudtam szidni, innentől már magamat is. Én. A Barom. Az autóban ott van vagy tíz feltöltött akksi. Az egészet beszórhattam volna a bringatáskába, hiszen ez az utolsó kerékpározásunk. Erre bedobok egyet, ráadásul pont egy lemerültet, mely valahogy belekeveredett a telik közé.
Kamera viszont kell. A fejemben már nagyjából összeállt az útról a videó, ennek fontos része volt az “üde, kellemes” bécsi bringázgatás.

– Mennyire tetszett a Práter? – kérdeztem Nejtől.
– Nagyon.
– Az jó. Mert akkor most még kétszer végigmegyünk rajta.

Ránéztem az órámra. Valamivel tíz kilométer fölött voltunk. Azaz belerakunk a kirándulásba plusz húsz kilométert. Ennyit arról, hogy esetleg kimegyünk Grinzingbe, megnézni a helyi borokat.
Szótlanul tekertünk vissza. Ring. Práter. Gesztenyés sétány. Első híd. Dunasziget. Második híd.
Hátranéztem. Hoppá, valami nem stimmel. Nej sehol.
Vártam egy kicsit. Sóhaj.
Kerítsük elő.

Ez ugyanis a túrázásaink gyenge pontja. Mivel én szervezek, én készítek elő, én rajzolom meg az útvonalakat, Nej gondolkodás – és legfőképpen helyismeret – nélkül követ. Még akkor is, amikor nem lát. Vakon bízik bennem.

Felváltottam kettőt, beleálltam a bringába. Jó lenne még Pozsony előtt utólérni.
Jó kis sprint lett belőle. Végül olyan 2-3 kilométer után sikerült. Intettem neki, majd amikor kaptam végre levegőt, elmagyaráztam, mi a helyzet.
– De hát nem láttalak! – méltatlankodott.
– Azt a baromi nagy nyolcsávos hidat sem? Nem olyan könnyű ám nem észrevenni – morogtam.

A kempingben szó nélkül beborítottam az összes akksit a táskámba. Nej közben meglátogatta a mellékest.
Irány vissza.
A Práter még mindig szép.

Most viszont stratégiát váltottunk. A csatorna mellett elosontunk a Schottenringig, utána pedig a Ring mentén fűztük fel a látványosságokat.

A Rathaus mellett bementünk a Burghoz, onnan a Grabenen a dómig, köröztünk egy kicsit. Végül kis utcákon vissza, Kärntner Straße, Opera és ismét a Karslpatz-on voltunk. De most már körbe tudtam kerülni, bekapcsolt kamerával.
Úgy egyáltalán a kamera mintha kevesebbet hibázott volna, útközben kajáltunk is valami töröknél, sört is ittunk, a téren bedobtunk egy kávét egy mozgóárusnál, szóval némileg lehiggadtam.

– Oké, megvan a belváros – közöltem Nejjel – Most egy kicsit kintebb megyünk.
– Hová?
– A Mariahilferen elmegyünk a Schönbrunni kastélyig, onnan pedig úttalan utakon haza.
– Jó.

Ehhez persze meg kellett találnunk a Mariahilfer utcát. Hülye fejjel megint a gps-t használtam, de azzal nem sikerült. Józan ésszel igen. Innentől viszont sima ügynek látszott, ugyanis az egész track-et a netről loptam, valaki rögzítette. Nincs más dolgom, mint követni a térképen a csíkot.

De előtte még egy felvétel a hangulatos utcáról. Nekimentünk az emelkedőnek, bekapcsoltam a kamerát… és lefagyott. Nem húzom az időt, négyszer mentem fel azon a nyomorult emelkedőn, mire a kamera kibírta, hogy nem állt le. Tajtékoztam.
Nej nem is vett részt az egészben, félreállt valahová.

Elismerem, ekkortájt nem voltam éppen kedves társaság. Meg úgy általában. Egész nap szikráztak körülöttem a villámok.

Egy Nordsee-nél megálltunk harapni valamit. Körülöttünk féltucat gyerek hisztizett.
Elgyötörten néztem rájuk. Pont ez hiányzott még.
– Nincs igazság a Földön – jegyeztem meg.
– Most meg mi van?
– Nézz ezekre a kölykökre! Mind bömböl. Nekik miért lehet? Nekem miért nem?

Schön Brumm.

És egy morcos teletubbi a kastély előtt.

A kastély után már csak annyi volt hátra, hogy az ismeretlen track-en, ismeretlen utcákon hazalavírozzunk. Csak.
Én nem tudom, miért volt ennyire szadista a track megalkotója, de elképesztő helyekre vitt. Volt, ahol csodálkoztam. Ismeretlen, megkapó városrészek. De legtöbbször a küzdés dominált. Az út 80 százalékában egyirányú utcákban mentünk. Szemből.

Az itteni közlekedésszervezőket dícséri, hogy mindezt teljesen legálisan. Ugyanis egyirányú utcában szembebringázni a forgalommal a világ leglogikusabb dolga. Nálunk persze óriási felháborodás lett belőle, az autóslobbi gyakorlatilag el is söpörte. Pedig ha belegondolsz, az utcák jelentős része nem azért egyirányú, mert az autó csak cipőkanállal fér el benne, hanem forgalomszervezési okból. Azaz elfér az utcában még egy egyméternyi csík, ahol a kerékpáros mehet. És itt megy is. Egyetértésben az autósokkal. Senki nem zavarja a másikat.

Többször metszettünk jelzett kerékpárutat. Ilyenkor megingott a magabiztosságom. Mi lenne, ha inkább azon mennénk? Hiszen a jelzett végcél már ismerős, onnan könnyen hazatalálnánk. De el kellett dönteni, hogy tábla, vagy gps. Én pedig a gps-re szavaztam.

Sejted már, mi lett a vége?

Nem, nem a gps volt hülye. Most én. Pontosabban, megint én.
Egyszer csak fogta magát a készülék és kikapcsolt. Miaf? Visszakapcsoltam. Megint kikapcsolt. Visszakapcsoltam és gyorsan megnéztem, hogy áll benne az elem. Sehogy. Totálisan lemerült.
Felnéztem az égre. Én. Az a nyomorult barom. Hiszen reggel is dobhattam volna be tartalékelemet. Amikor visszamentünk kameraakksiért, akkor is dobhattam volna be. Még volt egy teljes garnitúra, és többre már nem volt szükség a túrán. De nem. Eszembe sem jutott.

Oké, meg tudom magyarázni. Ezek baromi nagy kapacitású Eneloop akksik, egy teljesen feltöltött pár közel két napot bír. Meg sem fordult a fejemben, hogy a reggel frissen berakott elemek délutánra már lemerülnek. Nyilván a berakott példányok nem voltak teljesen feltöltöttek. Simán lehet, hogy összekeveredtek és olyat raktam be, amelyik végigtolt már egy napot ezen a túrán. Aztán ennyi maradt még benne. (Az összekeveredés-elmélet magyarázza azt is, hogy miért hoztam üres akksit tartaléknak a gopróhoz.)

Persze ettől még nem lettem boldogabb. Itt álltunk, Bécsben. Valahol. Még csak közelítőleg sem tudtam, hogy hol. Térkép semmi. Most mi lesz?
Aztán eszembe jutott a megoldás.
– Akarsz még fényképezni? – kérdeztem Nejt.
– Nem – morcoskodott.
– Remek. Akkor kérem az elemeket a kamerádból.

Ezekben sem volt sok szufla, de levettem a háttérvilágítást a gps kijelzőjéről és a Ringig kitartottak. Onnan meg már ment fejből.

Persze, ez sem volt ennyire sima. Az egyik bonyolult kereszteződésben, mely közvetlenül egy másik bonyolult kereszteződés után volt, megéreztem, hogy Nej nincs mögöttem, megálltam, hogy visszanézzek, erre persze hátulról belémjött egy bringás, elkezdett ordítozni, nekem is csak ennyi kellett, visszaordítoztam, hiszen autóknál is mindig az a hibás, aki hátulról belemegy, végül a krapek otthagyott, én viszont jól sejtettem, Nej lemaradt, márpedig ha megyek a jó úton, azaz éles kanyarral le a csatorna mellé, akkor Nej megint elzúg valahová és itt a városban tutira nem találom meg, szóval lendületből őt is leordítottam, hogy ha valaki annyira nem ismeri a terepet, mint ő, akkor kutyakötelessége szorosan a nyomomban maradni, naná, hogy ő sem hagyta magát, a vége pedig az lett, hogy szótlanul kerekeztünk végig immár negyedszer a Práteren.
Abban az angyalian szép környezetben.

Pontosabban, nem mentünk egyből végig. Az egyik hangulatos kocsmánál megálltam.
– Üljünk le. Igyunk egy sört! – javasoltam.
– Igyunk – bólintott Nej.

Leültünk.
Ez ott volt közvetlenül a kisvasút mellett. Kiszúrtam, hogy leengedték a sorompót. Hohó, soha vissza nem térő alkalom! A goprót hagytam a fenébe, előkaptam a tuti megbízható Sony kamerát. Gondosan beállítottam az értékeket és vártam a vonatra. Meg is jött. Megnyomtam a felvétel gombot. Semmi. Megint megnyomtam. Erre közölte, hogy SD írási hiba, indítsam újra a kamerát. Idegesen megpróbáltam, de ekkor visszakérdezett, hogy biztosan újra akarom-e indítani? Majd ebbe a menübe belefagyott. Nem reagált semmire. A kisvonat viszont, tele mosolygó, vidáman kiabáló gyerekkel kedélyesen elpöfögött mellettünk.
Egy méterről vágtam bele teljes erővel a kamerát a bringástáskába. Nej persze megint kiakadt, én pedig nem voltam abban az állapotban, hogy elmagyarázzam, mennyit fejlődtem, hiszen régebben nem a puha táskába basztam volna bele a kamerát, hanem a földhöz. Ehelyett jól lecsesztem Nejt, hogy még mindig nem rendelt sört és amikor próbálta elmagyarázni, hogy már intett két pincérnek is, de egyik sem reagált, szótlanul felálltam, kitoltam a bringát és elindultam.
Nej futva követett.
– Most meg mi van?!
– Semmi. Haza akarok menni. Elegem van ebből a napból.

A benzinkútnál még vettünk hideg sört. Odafent átpakoltunk a kocsiba és legurultunk a recepció melletti bérelt helyünkre. Szótlanul megvacsoráztunk, hamar bedörgöltük a hideg söröket.

– Mi az isten van veled? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom. Az első négy nap, amikor bringáztunk… akkor boldog voltam. De amióta Bécsben vagyunk, az egyik nap szarabb, mint a másik. Semmi nem sikerül. A technika kikészít. Nem működik, pedig kellene. Navigációs őrületek. Meg a kamera. Megismételhetetlen dolgok vesznek el.
– Emlékszel valamire a mai napból?
– Csak arra, hogy mennyit dühöngtem.
– Fasza.

Aztán üldögéltünk. Bontottam egy bort, kortyolgattuk.

Élénk dudaszóval megjelent egy fekete Golf. Két kövér csaj ült benne. Hangosan, az ablakon kissé kihajolva reppeltek együtt az autóhifivel, lelkesen gesztikulálva.
Így kell megérkezni este egy kempingbe.

Útvonal:

Ugyanez három dimenzióban is: Bécsi városnézés.

Passau – Bécs, bringával 06/08

Vissza Passauba
2018.09.20; csütörtök

Habár a nehezén túl voltunk, de nem nagyon pihenhettünk. Sőt, ilyen korán egyik nap sem keltünk.
Én még ilyen idegesen sem. Mert mi volt eddig? Reggeliztünk, sátrat bontottunk, tekertünk egy jót, sátrat állítottunk, vacsoráztunk. És ez ment napokon keresztül.
Ma viszont csupa kultúrsokk.

  • Eljutni a rák farkáról (körgyűrű melletti bevásárlóközpontok mellől) a föpályaudvarra.
  • Elcsípni 11.15-kor a vonatot, amelyikre a jegyem szólt. Konkrét vonatra kellett szállnom, másra nem volt érvényes a jegyem.
  • Ez a vonat egy ICE volt. Életemben nem utaztam még ilyenen.
  • Nem volt helyjegyem.
  • Passauban ki kellett szednem öt nap után az autót a parkolóházból. Megküzdeni valami ismeretlen automatával.
  • Majd visszaautózni a bécsi kempingbe.

Nem is bonyolítottam túl a reggelit, egy műzlicsoki, egy előző nap vásárolt dobozos kávé, és már mentünk is. Nej bejött velem a belvárosig, csavarogni Bécsben. Mit üldögéljen abban a kietlen kempingben?

Jól indult. Olyan másfél kilométerre volt tőlünk metróállomás. Automatából megvettük a jegyet.
Itt a külvárosokban a metró a felszínen jár. Ahogy normálisan kell. Nálunk meg nincs pénz levinni a föld alá, ezért inkább nincs is.

Nekem egy átszállás volt a főpályaudvar, Nejnek meg semmi. A Praterstern megállónál érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Nagyon hamar kiértem. Feltérképeztem a pályaudvart.
Még mindig rengeteg időm volt. A vonatokat egy órával előbbre írták ki, nekem meg még két órám volt hátra.
Sétáljunk egyet a környéken. A pályaudvaron ettem némi péksütit, jól esne utána egy kávé. Olyan igazi bécsi kávé valami echte kávézóban. Mit ád az ég, találtam is egyet.

Előtte benéztem egy dohányboltba. Basszus. Emlékeztetett rá, hogy valamikor nálunk is ilyesmi volt. Mindenhol egy kicsi, karbantartott humidor, benne olcsó, közepes és drága szivarokkal. A kedvenc szivarkámból találtam fémdobozost. Azannya, már csak szuvenírnak is jó lesz.

Kávézgattam, szivarozgattam a kávéház teraszán. Egyszer csak elbotorkált mellettünk a járdán egy fiatal, de nagyon lepusztult hajléktalan. Nadrágja középen cafatokban, kilátszott mindene. Lépésenként köpött egy szaftosat, mint sárkány a mérgét. Érezni lehetett az utálatot, az undort az utcán körülötte, amerre haladt.
Valami ilyesminek láthattak minket is, amikor azt a büdös, nélkülözős expedíciót csináltuk a C64-ért.

Visszasétáltam a pályaudvarra. Valahol kint a szélén volt négy monitor, rajtuk az induló vonatok. Ahogy néztem, még volt 10 perc ahhoz, hogy az enyém megjelenjen. Ennyi idő alatt beljebb is sétálhatok – gondoltam és beljebb sétáltam. Igenám, de ott már csak három monitor volt. Egy monitoron nagyjából negyedórányi vonat fért el, azaz itt már 25 percet kellett volna várnom. Mi a fene! Menjünk még beljebb. Nem húzom az időt, odabent, a vágányoknál már csak egy, vagy kettő monitor volt. Azaz a vasútállomáson megvolt az információ, hogy melyik vonat melyik vágányról fog indulni, de monitorspórolás miatt ezt nem írták ki időben. Természetesen visszamehettem volna a világvégi négymonitoros folyosóra, de pont annyit veszítettem volna, amennyivel egy hárommonitoros folyosón le voltam maradva. Így morogva, de beletörődtem, hogy csak az indulás előtt 45 perccel fogom megtudni, honnan indul a vonatom.
Illetve.
Fél 11 körül megjelent az első 11.15-kor induló vonat a képernyőn. Valami helyi vicinális. Két perc várakozás. Majd megjelent a következő 11.15-kor induló vonat. Az sem az enyém volt. Ekkor már fejből tudtam mindent, ami a jegyemre volt írva, de elővettem és alaposan végigolvastam megint. Hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Jó időben. A következő 2 percben B, C, D tervek futkároztak a fejemben. Mi történik, ha a következő vonat kiírása úgy fog kezdődni, hogy 11.16? De aztán letelt a két perc és végre kiíródott az én vonatom is. (Csak megjegyzem, valamiért 11.15-kor négy vonat is indult az állomásról. Fogalmam sincs, mitől lett olyan népszerű ez az időpont.)
Annyira remegtem, hogy utána nem győztem nyugodtra enni magamat péksüteménnyel.

A peronon rengeteg időm volt. Felvettem egy helyi Metropol jellegű újságot. Most már tudom, hogy Trumpnak kicsi a pénisze, Orbánnak meg nagy a hátizsákja.

Aztán megjött a drágaság, betolta azt a bumfordi fehér orrát. Felszálltam, ledobtam magamat az első szabad négyes asztalhoz és körbenéztem. Lássuk, mi a szisztéma? Ravasz módon ugyanis nem vettem helyjegyet. (Nem kötelező.) Rájöttem, hogy mindegyik ülés fölött van egy kis kijelző, mely mutatja, hogy az adott ülés mely állomások között foglalt. Én pont olyan asztalhoz dobtam le magamat, mely csak Frankfurt-Nürnberg között nem volt szabad. Azaz maradhattam. Király módon, egy asztallal ellátott négyszemélyes blokkban.
Nyilván nem tudtam róla, de ösztönösen jól döntöttem. Ha ugyanis veszek helyjegyet, akkor simán kaphattam volna olyan helyre is, ahol nem is volt az ülés mellett ablak. Így meg oda ülhettem, ahová akartam. (Értelemszerűen ezt megtehettem volna akkor is, ha rossz helyre szól a helyjegyem, de akkor lett volna egy feleslegesen megvett jegyem.)

Aztán indulás után rögtön zavarba is jöttem. Mint tanyasi gyerek, amikor először lát metrót. Ugyanis egyből sötét lett az ablak. Oké, gondoltam, alagút. Aztán mentünk. Mendegéltünk. Még mindig sötét. Oké, hosszú alagút. Tíz perc után kezdtem kételkedni. Mondjuk ez a gép megy kétszázzal. Tíz perc, az 33 kilométer. Létezik, hogy ilyen hosszú alagút van Bécs alatt? Nem valószínű. Akkor mi lehet? Csak az, hogy elsötétítik az üveget. Hogy az utasok ne legyenek rosszul a nagy sebességtől. Micsoda technológia, apám!
Aztán pár perc múlva hirtelen kivilágosodott. Mégiscsak egy piszok hosszú alagút volt.

Viszont lehetett nézegetni a tájat. Meglepően kényelmesen lehetett. Valahogy azt hittem, hogy majd elmosódnak a házak, a fák, mélyülnek a színek, meg minden ilyen marhaság, de semmi. Igazából nem is lehetett érzékelni, mennyivel megyünk. Abból lehetett sejteni, hogy valami van, hogy amikor áthúzott a vonat egy vasúti megállóhelyen, akkor bár láttam a tábláját, de elolvasni már nem tudtam.

Azért ez valahol vicces. Négy nap alatt tekertünk le 340 kilométert, visszafelé vonattal két óra. Ja és a vonatjegy 34 euró, nagyjából 10e forint. A menetidő, mint írtam, két óra a 350 kilométerre. Egy komfortos, csendes vonaton. Négy megállóval.
Hogyan is van ez Magyarországon?
Bár tény, hogy stadionban lassan már verjük az osztrákokat.

Miken elmélkedtem az utazás alatt? Például, hogy milyen furán dolgozik az agy. Ugyanis eszembe jutott a Vakond Nadrágja. Abból is az a kép, amikor a vakond viszi a frissen kitépett lenszálat. Mikor is láttam utoljára ezt a képet? Olyan 40-45 éve. Ja, hogy miért ugrott be? Mert napok óta azon filóztunk Nejjel, hogy mi lehet az a növény, melynek táblái mellett bringázgattunk. Nem hasonlított semmilyen haszonnövényre, melyet ismertünk. Erre napokkal később beugrik egy 40 évvel ezelőtti gyerekkönyvből egy rajz. Amelyiken a mesefigura pont egy olyan növényt cipelt, melyet nem tudtunk beazonosítani.

Más. Ausztriában gyakorlatilag minden boltban, minden kocsmában úgy éreztem magamat, mint valami faragatlan fickó. Errefelé ugyanis mindenhol úgy köszönnek, még a Spar pénztárosai is, hogy ‘Grüß Gott!’, ami nagyjából annyit tesz, hogy ‘Isten Áldjon!’. Én pedig lefagytam. Mit illik erre válaszolni? Mi a párja a köszönésnek? Nyilván morogtam valami kivehetetlent, de nem voltam tőle boldog.
Ha esetleg érdekel, itthon utánanéztem.

Grüß Gott is no only used in Bavaria, but in Austria too. The answer to this salutation is just again Grüß Gott. No matter if you are Bavarian or not.
If you feel uncomfortable with this salutation, you can also answer with
Guten Tag
or any other salutation you like. And this is again independent of the region you were born. There are also people in Bavaria and Austria who don’t like to say “Grüß Gott”. Most of them say “Guten Tag”.
link

Aztán megérkeztünk Passauba.

Rögtön be is ugrottam a jól ismert vécére.
Eddig minden rendben.
Gyere parkolóház.

Ötnapos parkolóház külföldön. Olyan, mint amikor bedugod a fejed az oroszlán szájába, majd valamikor később épségben kihúzod.

Elképesztő, mi mindenre képes emlékezni az ember. Nem raktároztam el, igazából meg sem néztem, mégis beugrott milyen szín melyik szektorába álltunk le. Egyből meg is lett az autó. Kerestem egy automatát. Beadtam a jegyet, aztán a pénzt, kiadta a jegyet… és már kint is voltam. Leírni hosszabb volt, mint végigcsinálni. Azannya.

Túl vagyok az összes kultúrsokkon. Megcsináltam mindent, amitől tartottam. Most már csak haza kell vezetnem. Délután kettő, 350 kilométer. Sztrádán. Benyomok valami jó zenét és fütyörészve megeszem a távolságot. Mint üveggolyót.
Sőt még azon is elgondolkodtam, hogy a hosszabb úton megyek, a Duna mentén. Végignézem az útvonalat autóból is. Így is állítottam be a Google Maps-t. Aztán hajrá.

A lendület nem tartott sokáig. Passau után felmentem a sztrádára. Aztán a gps jelezte, hogy torlódás van előttünk, +18 perc csúszás várható. Hát, nem öröm.
Ha tudtam volna…
Másfél óra lett belőle.
Karambol volt. A sor betonkeményre fagyott. Majdnem egy órát álltunk, mozdulatlanul. Utána pedig csak lassan indult meg a sor. 29 kilométerre voltam a baleset helyszínétől. Bele sem merek gondolni, hogy azon a forgalmas sztrádán egy óra alatt milyen hosszú sor torlódhatott fel mögöttem.
Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy mekkora tömegkatasztrófának kellett történnie egy ilyen hosszú leálláshoz? Nem tudom. A végtelenségig aprólékos rendőrök csak akkor engedték el a forgalmat, miután az utolsó vasreszeléket is felszedték, az utolsó vércseppet is semlegesítették és fel nem fókázták vagy ötször az úttestet. A forgalom feltartása… nem számított.
Na, és akkor képzeld el, mi volt a sztrádán, miután meglódultak az autók. A külső sávot kibérelték a kamionok. Gyakorlatilag egymásba értek. A belsőben pedig egyszerre tülekedett mindenki, aki be akarta hozni az időveszteségét, meg mindenki, aki valamilyen okból lassabban szeretett volna, vagy lassabban tudott csak menni. Totál idegbaj volt.
Én már a dugóban átállítottam a gps-t. A folyóparti út felejtős. Így is sötétben érek már csak vissza a kempingbe.
De hol volt még ez.
Valahol 200 körül kimentem tankolni. A kocsit is, meg magamat is. Találtam egy olyan dobozos lötyit a pultnál, hogy 3in1. Azaz 3 adag eszpresszó kávé egy dobozban. Ez kell nekem, az orvos is ezt írná fel.

Férfi wc. A piszoár mellett óvszer- és művagina-automata.

Aztán vissza a dühöngőbe. A gps nem is bírta, St Pölten mellett lezavart a sztrádáról Krems felé. Szívesen mentem. Legalább látok valamit a tegnapi terepből.
Háát…
Krems előtt volt egy fura elágazás, ahol két sáv is kanyarodott egyszerre a sztrádáról. Nyilván elcsesztem. Szerencsére a város határában vissza tudtam menni a sztrádára. Aztán a város túlfelén, ahol tegnap tökön-paszulyon keresztül bringáztunk, egy kedves egóbajnok autós leszorított a sztrádáról, pontosabban nem engedett vissza a kanyarodóvá változó sávból. Megint szerencsém volt, nem messze volt egy körforgalom, megpördültem és már mentem is vissza.
És ez ment gyakorlatilag végig. Valahogy mindenki idegbeteg volt.

Ja, és még volt egy feladatom, be kellett vásárolnom. Ipari méretekben. A kemping mellett csak egy benzinkút volt, valami Spar Express üzlettel, melyben éppen csak a szükséges cuccok voltak. Mi viszont még négyet étkezünk itt, na meg persze a mindenféle gonosz italok. Jobb ezt kocsival elrendezni. Csak éppen arról nem volt szó, hogy végig sztrádán megyek, ennyire ideges forgalomban.
Hoppá, Korneuburg West lehajtó. Elég nagy város, a Google Maps mutatott is egy csomó üzletet. Persze le kell hajtanom a sztrádáról, de mi baj lehet belőle? Majd visszajövök.
Lementem, bevásároltam.
Megpróbáltam visszajönni.
És a Google Maps most érezte meg, hogy az ő percei jönnek. Olyan szinten bolondult meg, hogy arra nincs szó.
A sztráda és a boltot is magába foglaló külváros között három körforgalom volt. Nyilván vissza kellett volna mennem rajtuk, fel a sztrádára és menni haza. Nyilván.
A gps ehelyett azt javasolta – próbálj meg követni – hogy menjek be az első körforgalomba, menjek ki belőle az első kihajtón (90 fok) a másik körforgalom felé, abba menjek bele, a második kijáraton menjek ki a harmadik körforgalom felé, abban forduljak 360 fokot, azaz menjek ki ott belőle, ahol bementem, jöjjek vissza a második körforgalomba, jöjjek ki belőle a második kijáraton az első körforgalom felé, menjek bele, utána jöjjek ki a második kijáraton, azaz a túloldalán és menjek ott tovább.
Ha ezt most le tudtad követni, akkor gyakorlatilag azt láthattad, hogy ezt az egész cifrázást ki lehetett volna azzal kerülni, hogy már rögtön az első körforgalomban a harmadik kijáraton (azaz 270 foknál) megyek ki és fordulok rá a Duna partjára.
Én hülye elkezdtem a koreográfiát, majd amikor rájöttem, mit akar, azt mondtam neki, hogy kapd be a fülem (oké, nem pontosan ezt mondtam) és visszamentem a sztrádára. Arra a sztrádára, ahová korábban ő navigált fel és amelyiken el lehetett jutni a kempingig.
A gps nem törődött bele.
Mentünk. Erre közölte, hogy menjek le a sztrádáról a Korneuburg Ost lehajtónál. Itt már gyanút fogtam, belenagyítottam az útvonaltervébe. Nem hiszed el. Miután lementem volna a sztrádáról, átvitt volna alatta, aztán fel a visszafelé irányba, a Korneuburg West lehajtónál le, mindezt azért, hogy végigvigyen azon a nyomorult hármas körforgalmon, melyet szerinte nem a megfelelő módon abszolváltam.
Itt már le sem írom, mit mondtam.

Gyakorlatilag a gps ellenére értem haza. Amikor megérkeztem, annyira ziláltak voltak az idegeim, hogy felvetettem, igyuk meg most a maradék grappánkat. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta.

Komolyan mondom, fáradtabb voltam, mint bármelyik nap, amikor 8x kilométert bringáztunk. Nej is, mert ő meg 17 kilométert csavargott. De legalább ő élvezte.

Tegnap este bringával költöztünk le a recepció mellé, ma szintet léptünk. Mindent átraktunk az autóba és mint az urak, lekocsikáztunk az asztalunkhoz. A cigányélet szépségei.

Tovább borzolta az idegrendszeremet, hogy a csodálatos hiperszuper Garmin órám végképp megadta magát. Se powerbank-ről, se konnektorról nem lehetett tölteni. Kész. Ebből két nap múlva egy élettelen vasdarab lesz.

Aztán itthon, amikor már csak 2% szufla volt benne, váratlanul megjavult. Pusztán azért, hogy ne tudjam visszaadni a szervízbe garanciális hibaként.

Mosdó. Lepakoltam a fogmosó cuccomat és a törcsimet egy mosdókagylóhoz, majd átmentem vécére. Mire visszaértem, egy pacák ott töltött vízzel egy marmonkannát. Annál a kagylónál, ahová lepakoltam. Kilenc, tök egyforma mosdó volt a helyiségben. Ebből nyolc üres.
Most vagy én vagyok idióta, vagy mindenki más.
Amilyen rondán csak tudtam, ránéztem, aztán átmentem egy másik csaphoz. Nem zavartatta magát.

Este söröztünk, amíg meg nem hűlt a bor, utána boroztunk. Egészen addig, amíg el nem álmosodtam.
Nem fura? Délután, amikor elálmosodtam, bedobtam egy tripla kávét. El is került az álom, egészen estig. Aztán amikor el akartam álmosodni, bedobtam pár pohár bort.
Kemikáliák… kemikáliák mindenhol.

Passau – Bécs, bringával 05/08

Érkezés Bécsbe
2018.09.19; szerda

Reggel a biztonság kedvéért feltöltöttük a maradék elektromos eszközeinket is. Tegnap milyen büszke voltam arra, hogy besurrantunk abba a szobába és használtuk a konnektorokat. Aztán ma kiderült, hogy a bringáskuckó mellett (fedett tető, 3 asztal) van vagy tíz konnektor, ilyen kicsi oszlopokon. Csak éppen tegnap az egész kuckó foglalt volt. Ma meg korán keltünk, szereztünk asztalt és dugtunk, mint a nyulak.

Tulajdonképpen egy szavunk sem lehet. Oké, nem ágyban aludtunk. De valójában nincs semmi baj a sátorral sem, jó a felszerelésünk, tudunk kényelmesen aludni. A reggeli vizes kibotorkálás a vécére, a csuronvizes sátor elpakolása tényleg nem egy nagy élmény, de belefér. És tulajdonképpen megvolt minden, amit a hoteltől vártunk, sőt, több is. Feltöltöttük az összes eszközünket, kellemesen megvacsoráztunk, megreggeliztünk, mind a kettő mellé tudtam szivarozgatni, ráadásul még a bort is be tudtuk hűteni. Ezek egy hotelszobában nem jöttek volna össze.
Nej beszélt valamit a gondnokkal, kiderült, hogy nem is olyan rossz ember, csak tegnap este már nagyon tele volt a hócipője a munkájával.

Indulás után megint az a Hofer bolt. Amelyik nem a kedvencem.
Most sem lett az.
Gyorsan behajigáltam mindent, amit akartam, majd pénztár. Nyilván megint csak egy. Előttem egy pacák, valami nagy fűrésszel. A pénztáros közölte vele, hogy ezt nem veheti meg. A pacák meg erősködött, hogy de. Végül a fűrész nyert. A pacák boldogan vette elő a pénztárcáját és fizetett. Egy 200 eurós bankjeggyel. Abban a pillanatban megszólalt a riasztó és hátulról kirohant valami biztonsági ember. Alaposan átnézte a bankjegyet, majd bólintott egyet. Mehet.
Nem mondom, hogy nem élveztem a show-t, de igazából ekkor már kint szerettem volna lenni a Duna mellett.

Nos, arra még várnunk kellett.

Újból végigmentünk Krems-en. Már úgy ismertük a várost, hogy akár bekötött szemmel is meg tudtuk volna csinálni. Egészen az iparterületig. Ott ugyanis olyasmi történt, ami a kiránduláson sehol máshol: minden különösebb figyelmeztetés nélkül eltűnt a kerékpárút.
A Krems patak mellett haladtunk a bringaúton. Majd jött egy tábla, miszerint kerékpárral behajtani tilos. Höhö. Milyen hülye vicc már. Semmi alternatív út nem volt. Mentünk tovább. Aztán belefutottunk egy csatornázásba. Ahol a csöveket pont a bringaút alatt fektették le brutális munkagépek. Valahogy átevickéltünk közöttük, fel-le kúszva a sárdombokra, de látszott, hogy tényleg nem ez lesz a nyerő útvonal. Az első hídon átmentünk a túloldalra. Ahol egy eléggé gyanús, keskeny, földes-saras szekérút vezetett. A biztonság kedvéért húsz méterenként egy táblával, miszerint idegeneknek tilos. Ez sem tűnt túl biztatónak. Hivatalos tábla viszont sehol sem volt.
Itt belefutottunk egy négyfős osztrák csapatba, akik szintén tanakodtak. Most jött jól a túragps, ez ugyanis mutatta a jelöletlen földutakat is. Végigbogarásztam a környéket és láttam, hogy ezeken a földutakon ki lehet kecmeregni a hivatalos kerékpárútra a Dunához.
– OK, this will be good! – szóltam oda Nejnek, úgy, hogy az osztrákok is hallják. Majd bementünk az ‘idegeneknek belépni tilos’ táblánál az erdőbe.
Na most rávenni egy osztrákot, hogy a határozottan tiltó tábla ellenére is bemenjen valahová, az majdhogynem reménytelen küldetés. Ez valahogy végtelen kognitív disszonanciába taszítja őket.
Szerintem még mindig ott tanakodnak.

Mindenesetre határozottan örültem, amikor kibukkantunk a Duna mellett. Oké, innentől már menni fog.

Megint hosszú szakaszon nem számítottunk pihenőre.

De arra már végképp nem, amikor az egyik track belevitt a Dunába.
Igen, volt egy szigetszerű öböl, melyen az általam figyelt egyik bringás track (a pacák Passau-ból tekert el Pozsonyig) simán keresztülment.

Hmm. Szerencsére rutinunk volt már az aljnövényzetben bringázásban, viszonylag hamar visszajutottunk az eredeti útra.
Aztán átmentünk egy erőművön.

Éhesen.
– Éhes vagyok – közölte Nej.
– Nyugi. Van nálunk kaja. A kanyarban meg szép lesz a kilátás az erőmű hídjára, biztosan raktak le valami nézelődős padot.

Nos, nem padot raktak le, hanem valami élelmes vállalkozó kihúzott egy lakókocsit és büféként üzemeltette. A térképen legalábbis nem volt rajta. De a sör jó volt, és a csajszit egyáltalán nem zavarta, hogy máshol vásárolt kajával tömtük tele a fejünket.

Jöhetett az újabb szakasz. Érdekes látnivalókkal.
Kezdtük Zwentendorfnál egy atomerőművel. Komoly. Egy igazi, nagy atomerőművel. Melyet már majdnem befejeztek, de aztán mégsem, a zöldek leállították az építkezést. Az egész böszme nagy monstrum ott magasodik a Duna mellett, de csak pöffeszkedik, mást nem tud.
Ja, és a tövében van egy hangulatos kocsma.

De a hely szelleme kötelez. Zwentendorf után volt egy hatalmas, igaziból is működő szénerőmű, majd a változatosság kedvéért egy újabb Chemie IndustriePark, végül legnagyobb döbbenetünkre belefutottunk egy nyiltszíni szénbányába, de szószerint. Annyira közel vitt a bringaút a bányához, hogy az exkavátorok konkrétan mellettünk pár méterre harapdálták ki a földet.

Hát, nem egy Wachau.

Hamarosan egy újabb nagyváros következett, Tulln. Mely nagyvárosból túl sokat nem láttunk, ugyanis meglepő módon nem sok helyen érintkezik a Dunával. Viszont utána jött egy csomó apró falu, melyek már kihúzódtak a Duna partjára és jópofa kocsmákat növesztettek maguknak.
Az egyiknél le is parkoltunk, mert meglett az 50.
Én nem bonyolítottam túl, kértem egy sört, Nej viszont olyat látott, amilyet még nem: cider fröccsöt. Naná, hogy kipróbálta.
Te ne tegyél ilyet.
Eleve már attól felállt a szőr a hátamon, ahogy a nő a fröccsöt csinálta. Itt, a spritzer hazájában, képes volt arra, hogy először a szódát engedte a pohárba és csak utána borította bele a bort. Másfelől meg a cider önmagában sem nem túl erős, sem nem túl karakteres, mindez kisfröccsbe hígítva valami savanykás, teljesen jellegtelen löttyöt adott.
– Hát, ezt is ki kellett próbálni – kommentálta Nej – egyszer.
– Pontosabban, kétszer – korrigáltam – egyszer és soha többé.

De ekkor már határozottan közeledtünk Bécshez. Távolról feltűnt a Göttweig apátság.
Ahogy Nej fogalmazott, ezek, ha egyszer rászánták magukat az építkezésre, akkor mindig odaraktak a hegy tetejére valami baromi nagy komplexumot.

Utána pedig jött a kies Hónaljburg Korneuburg. Biztosan szép kisváros, hangulatos parkokkal, sétányokkal, de nálunk a családi legendáriumba nem így vonult be.

A képnek egy csomó olyan mondanivalója van, melyet nem áll szándékomban kibontani. Maradjunk annyiban, hogy a fenti tárolótelep rekonstrukciójában Nej vastagon benne volt… és ekkor fogadta meg, hogy soha többet nem fog projektet menedzselni. Eddig tartja.

Nem sokkal később elértük Donauinselt, azaz a Dunaszigetet. Ez egy piszkosul hosszú, kifejezetten keskeny sziget, mely gyakorlatilag végighúzódik Bécsen. Nyilván rámentünk. Az alternatíva egy sztrádaszerű út melletti evickélés lett volna.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen keskeny szigeten nem lehet eltévedni.
Dehogynem.
Kettő-három párhuzamos út is megy rajta, egymástól pár tíz méterre.
Azt gondolhatnád, hogy mindegy.
Ádehogy.
Mi kihúzódtunk az északi oldalra… és hamarosan belefutottunk egy FKK strandba. Véletlenül bekapcsolva hagyott kamerával. Ahogy rájöttem, egyből kikapcsoltam, de egy benga nagy, tetovált pacákot sikerült rögzítenem. Egyébként szomorú, de szinte csak hapsik voltak. Nőből csak egy. Ronda.

És most folyamatosan tépelődöm, hogy hangulati elemként belevághatom-e a pacák tetovált popsiját a valamikor elkészülő videóba?

Pedig ez még csak a kezdet volt. Ha el tudtunk tévedni egy 50 méter széles szigeten, akkor képzeld el, mi történt akkor, amikor lementünk a szigetről a part menti forgatagba?
Igazából semminek sem lett volna szabad történnie. Mennünk kellett volna az Eurovelo 6 bringaúton és kész.
Ehelyett rábíztam a navigációt a túragps-re. Mert én egy reménytelen idióta vagyok.
Meg a gps is.
Hiába mondtam neki, hogy tervezzen kerékpáros üzemmódban, csak nagy sokára derült ki, hogy ebben az üzemmódban sem ismeri a kerékpárutakat. Akkor fogtam gyanút, amikor harmadjára is át akart erőltetni egy autók számára épült négysávos alagúton. Merthogy minden más esetben navigációs errort dobott, mely azt jelentette, hogy a feladat megoldhatatlan.
Mondtam már, hogy a parton futott szép kényelmesen az Eurovelo 6, mely vidáman elvitt a kempingig?
Ez is lett a megoldás. Amikor végképp elegem lett belőle, beszineztem a bringautat neonzöldre, hogy jól látszódjon, majd simán begurultunk a kempingbe.

Mely kemping… a túra legvacakabb kempingje volt.
Pedig nem indult rosszul. Éppen elcsíptük a recepciót, a fiatal srác perfektül beszélt angolul, pillanatok alatt megbeszéltünk mindent, fizettem, nem is túl sokat… és kész. Mehettünk sátorhelyet keresni.
Csak hát itt egy eldugott sarokban, a recitől jó egy kilométerre volt a vékonypénzűeknek kijelölt rezervátum. Háromszög alakú sarok. Az egyik oldalon közvetlenül mellettünk négysávos autósztráda, a másikon vasúti fővonal.
Kempinget elhelyezni tudni kell.
Ja, és a rezervátumban nem volt se pad, se asztal.
És itt alszunk hármat.
Túrát tervezni is tudni kell.

A képen látható asztalt már úgy loptuk magunknak.

De aztán kigondolkoztunk a dobozból. Valójában minden cuccunk a bringatáskákban van és éjszakára sem pakolunk ki. Akkor tulajdonképpen akárhová is elgurulhatunk a teljes felszerelésünkkel. A recepció ugyan gyalog piszkosul messze van, de bringával secperc. A kempingbüfé 13-án végleg bezárt, azaz a terasz szabad préda. A recepciónál lévő blokkban van hűtőszekrény, konnektorhegyek, van mellettünk vizesblokk zuhanyozni, vécézni, sőt, egy komplett konyha is… elleszünk. Az meg egyébként is olyan kispolgári dolog, hogy az emberek szeretnek a sátruk mellett tartózkodni. Nincs ott semmi, csak a matrac és a hálózsák.

Arra azért kíváncsiak voltunk, hogy az útitársaink is ezt a kempinget választották-e? Nos, a kövér srác nem, de estére Serena befutott. Ekkor már beszélgettünk is egy kicsit. Nem semmi csaj, Dortmundból jött. Olyan ezer kilométert.

Szóval végül csak azért is jól éreztük magunkat. Nem tudom, mennyire lehetett bizalomgerjesztő a kemping többi, nálunk többet fizető lakója számára, hogy két ember, közvetlenül a bejáratnál vidáman kurjongat egy asztalnyi üres sörösdobozzal, meg grappával, a férfi ráadásul folyamatosan szivarozik, dehát ez már nem a mi bajunk. Legyenek kedvesek padokat és asztalokat rakni a rezervátumunkba és már itt sem vagyunk.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban: Krems – Wien.

Passau – Bécs, bringával 04/08

Krems
2018.09.19; kedd

Jól aludtunk és most végre volt minden: reggelink, asztalunk és napsütésünk. (Bár a reggelibe némi gikszer csúszott: amire azt hittük, hogy kifli, az valójában croissant volt. Jól ment hozzá a csípős kolbász.)

Elképesztően sok a pára. Dupla vízvédelmet használunk a kritikus dolgok csomagolásánál, ehhez képest, dacára, hogy semmi eső sincs, mégis mindenünk vizes. A pára. Reggelre csorog a víz mindenről. Sátor kivül-belül, hálózsákok, matracok. Cipő, zokni. Vidáman cuppognak, miközben botorkálok a vécé felé. Ugye ez a kemping is közvetlenül a Duna mellett fekszik.
De ma este más lesz! Szobában alszunk, ágyban. Lesz fürdőszobánk. Konnektorjaink. Tölteni a lemerült powerbankokat. (Powerbank-eket?)
Az történt ugyanis, hogy abban a bizonyos prospektusban nagyon nem találtam jó szállást. A kilométerek adták, hogy Kremsben kell aludnunk… csak éppen a kemping, amit a prospektus jelzett, elég gáz volt. Rákerestem a neten és kiderült, hogy egy családi panzió, ahol a nem túl nagy udvart kinevezték kempingnek. Hát, izé. Na mindegy, ha már net, rákerestem, akad-e másik kemping is a városban? Akadt. Az ÖAMTC-nek van egy kempingje. De nagyon picike, ránézésre is igen sivár. Ez sem az igazi. Füstölt az agyam: mi legyen? Aztán a prospektusban kiböktem, hogy kint a város szélén, az ipartelepeken, a logisztikai raktárok között van egy dobozépület, bizonyos Orange Wings Hotel. Ahol 37 euróért adnak szobát. Oké, nem egy kies vidék, de a kemping 25 eurós árához képest nem drága és szoba: ággyal, saját fürdőszobával. Döntöttem: ez lesz.

Reggeli után optimista indulás. Ember, a legszebb napunk lesz: Ybbs, Melk, aztán a Wachau völgye tokkal-vonóval, végül Dürnstein.

Az első nagyobb hely Ybbs, nagyjából 25 kilométerre. Hangulatos óváros, utána a kerékpárút bement a kertek mögé. De szószerint. Az út egy méter széles volt, mindkét oldalán magas drótkerítés, mögöttük kertek, mi meg jobbra-balra kanyarogtunk, ahogy a telekhatárok kiadták. A város széle felé találtunk egy nagy Interspart. Sör, péksüti. A péksütemény idén tiltólistán volt, alig ettünk. Most pótoljuk. Aztán kiértünk a városból, úgy, hogy sehol nem találtunk addig padot. Leértünk a folyóparthoz, majd egy elágazásnál, mintha pont ránk gondoltak volna, az egyik utat két nagy sziklával zárták le. Ideális tízóraizó hely.

Egy vicces nevű városka: Pöchlarn. Amikor megláttam a térképen, rögtön az ugrott be, hogy nocsak, Pöcslarn. Különösen, amikor megláttam, hogy a szemközti oldalon lévő település neve meg Kispöcslarn. (Szegény Oskar Kokoschka.)

Innét már nem volt messze Melk, az ismert apátsággal.

Beszéljünk egy kicsit a történelemről. Engem legalábbis megleptek a tények, amikor az Angliában élő német hapsi könyvét olvasgattam.

Szóval a X. században Bajorország uralmáért két család vívott öldöklő háborút. A Babenbergek veszítettek, menniük kellett. Kárpótlásként kaptak egy Bajorországtól keletre eső területet. Nem túl fantáziadúsan így is nevezték el: Öster Reich. Valahonnan ismerős, nem? Ennek a birodalomnak a keleti határa volt Melk, mely azt jelenti, hogy határátkelőhely. Kik voltak a szomszédok? Hát a magyarok. Ne feledd el, ez nagyjából a kalandozások kora, ekkoriban a magyarok által uralt terület jóval nyugatabbra nyúlt el. Azaz Magyarország és Ausztria, mint államalakulatok nagyjából egyidősek, mindkettő a X. században született meg. Az augsburgi csata után a magyarok visszaszorultak, Österreich pedig továbbterjeszkedett. Babenbergék megtették Melket fővárosnak, felépítették a kolostort, aztán áthelyezték a székhelyüket Klosterneuburgba, ott is építettek egy kolostort, majd továbbcsúsztak és Bécs lett az igazi főváros. A XIII. században kihalt a família, ekkor jöttek a Habsburgok.

Az a sok hülye turista, akiket mázsaszámra borítottak ki Melknél a sétahajókból, minderről semmit sem tudott. Egy csomó szenilis, majdhogynem magatehetetlen vén csont. Az idegenvezető meg ráterelte az összeset a kerékpárútra, ahol meglehetősen nagy tömegben jöttek-mentek a bringák. Megpakolva. Aztán nyomhattuk a csengőt, ujjgörcsölésig. A fülük botját sem mozdították. Már ha hallották egyáltalán. Egy méterről.

Nem is időztünk túl sokat a kisvárosban, gyakorlatilag átsuhantunk rajta. Elképesztő mennyiségben nyüzsögtek a turisták. Nem nekünk való hely.

Nem sokkal később jött egy híd. Nyilván átmentünk, mert nem sokkal később kezdődött a Wachau. De hogyan mentünk át? A hidak mindig elég strapásak, mert a kerékpárút az ártérben vezet, a hidak meg átívelik az ártereket is, szóval valahogy fel kell kapaszkodnunk, jó magasra. Itt váratlanul indult egy keskeny ösvény felfelé. Nagy arccal nekimentem 3.5-ös fokozatban, aztán beleálltam, aztán folyamatosan váltogattam vissza, végül 1.3-as fokozatban érkeztem meg. Lila arccal. Hörögve. Pillanatok alatt vákuumot csináltam magam körül.
Egy sztreccs egyenruhás bringás várakozott odafent. Mellémlépett. Kérdezett valamit. A kezeimmel jeleztem, hogy a következő öt percben azzal leszek elfoglalva, hogy levegőt veszek, de utána szívesen beszélgetek vele. Mosolyogva kivárta.
Aztán megkérdezte, hogy szerintem melyik oldalon érdemes tovább menni?
Furán néztem rá. Hát ez meg milyen kérdés? A túloldalon. Ott van Wachau.
Erre azt mondta, hogy igen, de lehet, hogy a déli partról szebben néz ki.
Én meg még furábban néztem rá. Ember, a borkimérések meg az északi parton vannak. Miről beszélsz?
De nem tudtam meggyőzni. Végül ottmaradt, bizonytalanságban.
Én tisztelem az elmebetegeket, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen társalgok is velük.
Mentünk tovább.
Kifejezetten szomjasan. 55 kilométernél jártunk, ha Melket nem számítom, akkor 30 kilométeren keresztül nem volt sem kocsma, sem bolt. Mi pedig ezekre rendezkedtünk be. A Wachau meg olyan 70-nél kezdődik.

Aztán Aggsbach Markt szélén találtunk egy eldugott pici kávézót.

Ott ült az egész galeri. Az összes kerékpáros ismerős. A napon belüliek, a hosszútávúak. Ott ült a család, ahol a hatéves kislány szemmel láthatóan nem akart kerékpározni. De még hátravolt neki saccra 15 kilométer. Ott ült a medvetermetű hapsi, aki a kutyáját húzta maga után kiskocsiban. Ott ült az ábrándos pár. És persze ott ült a kövér gót srác is.
Ilyen az, amikor 30 kilométeren keresztül nincs semmi pihenőhely.

Írok egy keveset Wachauról is, hátha nem mindenki hallott még róla. Ausztria talán legismertebb borvidéke, a Duna északi partján húzódnak a völgy lankái. Melyek annyira azért nem lankák, inkább meredek, teraszos művelésű a domboldal. Sőt, néhol még a sziklákba is szurkáltak karókat és felvitték rá a szőlőket. Legismertebb borai a zöldveltelini, és a rizling. Két település is a központjának nevezi magát, az egyik Spitz, a másik Weissenkirchen. Az utóbbi falu az, ahonnan – legalábbis a helyi bormúzeum szerint – a rizling, mint fajta származik. És ki vagyok én, hogy egy bormúzeummal vitatkozzak? (Azért a Wikipedia némileg bizonytalankodik.)

A kávézó után még tíz kilométer tekerés és megérkeztünk Spitzbe.

Sokáig nem is kellett bolyonganunk az első borkiméréshez.

Habár nekem a veltelini a kedvencem, de elsőre rizlinggel kezdtünk. De milyen rizlinggel! Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a borban ennyi potenciál van. Elképesztően finom volt. Benne volt a szőlő héjának, a szárának az íze, fanyar, zöld íz töltötte ki a számat.
– Ebből viszünk haza – jelentettem ki.
Sajnos amilyen figyelmetlen voltam, elfelejtettem megkérni a pultost, hogy mutassa már meg, milyen üvegből borított. Így kénytelenek voltunk Bécs mellett kifosztani egy kisebb üzletet.

A következő faluban is megálltunk.

Itt veltelinit kóstoltunk. Számomra egyértelműen csalódás volt. Pont az a zöld íz hiányzott belőle, mely a rizlingben tobzódott. Az egész bor olyan semmilyen volt. Tudom, mostanában igyekeznek eltolni a veltelini karakterét a chardonnay felé, azaz inkább gyümölcsös legyen, mint fanyar. Kár, mert a chardonnay-t nem igazán szeretem.

Wachauban található egy apró falucska is, Willendorf.

Itt ásták elő azt a bizonyos Willendorfi Vénusz szobrocskát. 12 centi az egész, nagyjából huszonpárezer éves. Néztem a lelőhelyét és próbáltam elképzelni, milyen lehetett az élet itt, ahol már akkoriban is a Duna kanyargott, a nap ugyanúgy sütötte a domboldalt és az egyik unatkozó ősember nekiállt pucér nőt farigcsálni kőből.

Weissenkirchenben találtunk egy Spart. Nem vacakoltam, a péksütik mellé bedobtam egy üveg rizlinget is. Fogalmam sincs, ilyen nomád körülmények között mit tudunk csinálni vele. De valahogyan csak megisszuk.

A faluban a kerékpárútat keresztezi a házak közötti szűk utcákban a vasúti sín. Sorompót kaptunk. Gyorsan be is álltam a sorompó mellé, kamerával. Tök jól fog kinézni a házak közötti szűk űrszelvényben jövő vonat. Erre megjött egy idősebb, pocakos faszi, országúti bringával, naná kerékpárversenyzőnek öltözve. És betette az első kerekét elém. Mutattam neki, hogy kamera, bazdmeg, menjél már ki a képből, de dacosan elfordította a fejét. Oké, láttam, hogy a sorompó után kanyargós, meredek, macskaköves utcácskák jönnek, nyilván nem akarta, hogy a telepakolt, lassú bringáinkkal feltartsuk. Én viszont fel akartam venni az egészet. Így az lett a vége, hogy amint felment a sorompó, kilőttem és otthagytam a pacákot a faszba. Aztán a falu határában kifogyott az elem a gopróból, amíg elemet cseréltem, felemelt orral elment mellettem, feleségestől.
Istenbizony nem akartam vele kötekedni, de valami nagyon béna eresztés volt a hapsi, később a normál 20-22 km/h-s tempóval is utolértük és leelőztük. Nej is. Pontosabban… a seggfej mindent elkövetett, hogy ne tudjunk elmenni mellette. Jobbra-balra kacsázott. Belegyorsított. A végén már a felesége ordított rá, hogy ne szórakozzon már, engedje el a gyorsabbat, de arra sem hallgatott. Végül a fűbe lehajtva tudtam csak elmenni mellette.
Valakinek megint nagyobb volt az egója, mint a tudása.
Aztán persze a gopró ismét megmutatta, hogy tud ám ő kivételesen szenyó is lenni. A távolban feltűnt Dürnstein vára, naná, hogy a kamera itt fagyott le teljesen. Szétszedés, ráimádkozás, visszatekerés. Az arcmester ekkor ment el megint mellettünk, undorral a képén.

De ekkor már nem foglalkoztam vele, éppen a kamerát vertem szét a vázon.

Bőven megérdemelte. Wachau-ban szerettem volna elkapni a szüret képeit. Mert már rendesen nyüzsögtek az emberek. Semmi nem sikerült. A kamera mindig a döntő pillanatban kapcsolt ki, vagy indult újra, vagy egyáltalán nem indult el. Sajnálom. Illettek volna a felvételek a naphoz.

Aztán elindultunk… és lazán feltekertünk Dürnsteinbe. Igen, ahhoz a rohadt magasan fekvő templomhoz. Istenbizony nem akartam.
A helyzet az, hogy a hivatalos kerékpárút felmegy. De az összes bringás megkerülte a sziklát lent, a folyóparton. Én, a korábbi dühöngéstől még némileg ködös tekintettel, éppencsak észleltem, hogy másfelé megyünk, mint a többiek, amikor már fent is voltunk a kaptatón. És ha már belekezdtünk, akkor meg is csináltuk. Újabb hörgős, lilafejű megérkezés. Viszont így utólag már azt mondom, hogy megérte, kicsi, de hangulatos óvároson csorogtunk végig, gyakorlatilag lépésben.

Innen már csak 10 kilométer Krems. Nem is bántuk. A fene tudja, hogyan, de a mai adagot nagyon elsaccoltam. 80 körüli távra számítottam, 90 körüli lesz belőle.
De legalább pihepuha ágyikó és saját zuhanyzó.

Krems elején beléptünk egy Aldiba Hoferbe. Nem ez lesz a kedvenc boltom. Aláírom, eléggé szőrösek voltak az idegeim, de a bolt sem tett semmit azért, hogy lesimuljanak. Volt egy túlmozgásos, hisztiző kölyök, az anyuka meg teljesen rámtapadt, akárhová mentem, mindig jöttek mögöttem. Aztán amíg a kenőmájasoknál válogattam, valaki eltolta a kosaramat. Úgy vadásztam vissza. Szinte semmi nem volt azokból, amiket venni akartam. Az egyetlen nyitvatartó pénztárnál rohadt hosszú sor. Odakint már bukott lefelé a nap.
A bringánál éppen kezdtem volna morogni, amikor Nej erősebb morgásba kezdett. Azonnal, pontosabban piszkosul sürgősen vécére kell mennie, mert ilyen női dolgok. Csak éppen kint voltunk a város szélén, vécé sehol, a túraGPS képtelen volt a szállásig navigálni, amikor beállítottam úticélnak, akkor közölte, hogy navigációs error és menjek inkább a fenébe. Annyit tudtam csak, hogy a város túlsó felén van valahol. Egy dobozház a logisztikai raktárok között.
Reménytelenül elindultunk egy főútszerűségen a belváros felé. Majd csak lesz valahogy.
Majd csak lett. 500 méter múlva szembejött velünk a főpályaudvar. Nej szélsebesen bezúzott a vécére. Én meg elrendeztem a sebtében felhajigált kajákat a táskáimban.

Ennek a táskának gumiból vannak a falai. Egyszerűen minden belefér. Mint a Kodiakba. Itt például beleraktam a bor és a fél liter grappa mellé két sört, négy túróstáskát, egy bagettet (azt a rendes, hosszú bagettet), egy kiló kenyeret, két kenőmájast, két zacskó kolbászt. Amikor azt mondtam már az elején, hogy ebbe a táskába már nem fér semmi.

Kezdtek lenyugodni a kedélyek. Míg Nejre vártam, kiszasszeroltam, hogy egyféle navigáció azért működik: légvonalban mutatja a célpontot. Nem mondom, hogy tökéletes, de a semminél jobb.
Tulajdonképpen nem is álltunk olyan rosszul. Elindultunk. Félóra múlva ott álltunk a “hotel” előtt. Ahol már várt a szobácskánk.

Bementem a recire.
– Szeretnék kivenni egy szobát.
– Nincs.
– Micsoda?
– Az összes foglalt. De van apartmanunk.
– Mennyiért?
– 90 euró.
– Ne mondja, hogy nincs szobájuk!
– Mind ki van adva.

Szó nélkül rábasztam az ajtót a kövér csajra. Gondolom, te is látod a mintát. Eldugott dobozház egy nyomorult környezetben. A ház előtti parkolóban összesen két autó. A bringatároló üres. Hogy ide se gyalog, se taxival nem jön ki senki, abban biztos voltam.
Akkor hogyan lehet foglalt az összes szoba?
Úgy, hogy vagy nincs is szobájuk, vagy csak mintának van egy. Azt meghirdetik, jó olcsón, majd abból élnek, hogy ha valaki már úgyis kijött idáig, akkor morogva, de benyeli az árkülönbözetet.

Szerencsére a GPS-ben benne volt az ÖAMTC kemping koordinátája is. Visszamentünk. Ismét keresztül a városon. Tudod, hol volt a kemping? Amellett a Hofer bolt mellett 100 méterre, ahol bevásároltunk. Ironikus.

Recepció este hétig nyitva. Ránéztem az órámra. 19.01. Ez itt már komoly, gyorsan berohantam.
– Egy sátor, egy éjszaka, két felnőtt – hadartam le.
– Kérek igazolványt – közölte az ötvenes, szikár nő.
Adtam.
– Kevés. Kérek lakcímkártyát is.
– Nincs.
– Akkor is kérek.
– Akkor sincs.
– Legyen kedves, adjon lakcímkártyát!
– Nem érted, te szerencsétlen, hogy nincs!!! – ordítottam magyarul és kiborítottam az asztalára az igazolványtárcám tartalmát.

Néma csend.

– Akkor diktálja le a lakcímét.
– Inkább leírom.

Ennyi. Természetesen itt is rezervátumba kerültünk, azaz egy picike, elkerített területre, távol a rendes, értsd lakókocsis, parcellás kliensektől.

– Én most iszok egy sört – közöltem Nejjel – Itt már úgyis sötétben fogunk sátrat állítani.

Beálltam a kempingbüfé pultja elé. Tíz percig nem történt semmi. Aztán később sem. Kiderült, hogy ugyanaz a nő a pultos is és mivel hétkor bezárt, ez a büfére is vonatkozott.

– Oké. Újratervezés – fordultam Nejhez – Te kisétálsz a bolthoz és hozol négy sört. Én addig felállítom és berendezem a sátrat.

Így is lett.

A kerékpárosoknak ki volt rakva három asztal, de mindhárom foglalt volt.

Igen, az ismerősök. A fenti pont egy jól sikerült kép. Bal oldalon hátul a kövér hapsi hajtogatja a sátrát, jobbra pedig a mosolygós csajszi, Serena pakolja a bringáját.

Körbenéztem. Nincs más leülési lehetőség, mint a büfé asztalai.

– Te, én ide most le fogok ülni – közöltem Nejjel – És csak rendőrrel hagyom magam elvezettetni.

A sör után elővettük a kaját is. Megvacsoráztunk. A kutya sem szólt ránk. Kezdtünk lehiggadni, feloldódni. Nej benyitott egy ajtón, melynek elvileg zárva kellett volna lennie és egyébként sem mehettünk volna be. Senkit sem zavart. Odabent megdugtuk az összes konnektort. Órák, mobiltelefonok, powerbank-ek. Aztán még bátrabbak lettünk. A hátsó sarokban találtunk egy hűtőszekrényt. Betettük a bort.
Ez valami akkora mázli volt, hogy el sem tudom mondani. Gondolj bele, mit tudtunk volna kezdeni egy üveg meleg borral? Oké, reggelre meghűl, de csak nem kezdünk reggelire egy üveg borral? Estére viszont mindig megmelegszik.
Erre találunk egy szabadon kószáló hűtőszekrényt. Ebben a szigorúan fegyelmezett kempingben.

Ültünk a teraszon, mint a királyok.

– Olyan vagyok, mint egy önfelfújós matrac – jelentettem be.
– Azaz?
– Éppen kitekerték a dugómat és apránként, lassan, mint a levegőt, szívom magamba a nyugalmat.

Pedig… annyira jó nap lehetett volna. Illetve volt is. Csak az a fránya emberi tényező.
Meg az a rohadék technika.

Holnap pedig finiselünk. Bécs.

Az útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Grein – Krems.

Passau – Bécs, bringával 03/08

Grein
2018.09.17; hétfő

Minden reggel minden csuronvíz. A pad, a bringa, a hálózsák, a sátor kivül-belül. Meglehetősen reménytelenek ezek a reggelek, de aztán feljön a nap és minden beindul.

Elmentem megnézni, mitől aludtam olyan rosszul. A zajos főutat nem kerestem, azt tudtam, hol van. De elképzelésem sem volt, mitől lett itt is köd, illetve mi zubogott úgy egész éjjel, hogy állandóan a bevizeléstől paráztam.

Nos, ez.

Ez itt konkrétan egy mini vízierőmű. Valamikor itt vízimalom állt, az épülete még mindig megvan, abban üzemel(ne) az étterem. A tóvá duzzasztott patak manapság már egy kicsi erőművet hajt, mely a fene tudja, mennyi áramot termel. De többet, mint a szerdán érintett atomerőmű.

Rögtön a második reggel a vésztartalékhoz kellett nyúlnunk. Tegnap nem tudtunk reggelit vásárolni, a közelben meg nincs semmi bolt. Mogyoró. Kicsi, kompakt, ellenben brutális kalória van benne. Ja és egészséges is. Csak hétköznap már ritkán fér bele a keretbe.
Szeretek túrázni.

Aztán már a kisvárosban megálltunk egy boltnál. Vettem ásványvízet, péksüteményt. Bedörgöltük. Egyfajta második reggeliként.
Mondtam már, hogy szeretek túrázni?

Itt futottunk össze egy kissé gót, talpig (nem sztreccs) feketébe öltözött, kövér, hosszú hajú sráccal, aki szintén jól megpakolt bringával érkezett. Láttam, hogy azonos cipőben járunk, ráköszöntem, de nem reagált.

Letekeregtünk a Dunához és indult az újabb vízparti túra.
Olyan az egész, mint egy óriási, rendezett Római-part.

Elhajtott mellettünk egy bácsika, elektromos bringával. Amikor mellénk ért, zavart mosollyal csak annyit mondott, hogy pardon. Megbocsátottam neki.

Viszonylag hamar jött a nap fő attrakciója, Linz. Ausztria harmadik legnagyobb városa, kifejezetten nagy ipari központ. A kerékpárút nagy ívben el is kerüli.
Mi nem.
Otthon alaposan átnéztem a térképet, megnéztem néhány Youtube videót is és úgy véltem, hogy a belváros, a Szentháromság térrel, a sétálóutcával megér egy kitérőt. Igaz, utána nagyon meg fogunk szenvedni, hogy visszataláljunk a bringaútra. Gyártelep gyártelep után, soksávos sztrádák, vasúti területek között kell szlalomoznunk.
De csak előkészület kérdése az egész. A Google Maps-en van kerékpáros tervezés, megmondtam neki, hogy honnan hová tervezzen, a track-et elmentettem, átraktam a Garmin Basecamp-be, bejelöltem a fontosabb waypoint-okat, szóval rendesen felkészültem.
Ez mind otthon maradt.
Fogalmam sincs, hogyan. Tisztán emlékszem, hogy átraktam az egészet a túra GPS-re. Amikor viszont közeledtünk a városhoz, nem találtam sehol.
Innen szép nyerni.
Mert nyilván bementünk. Bíztam benne, hogy foglalkoztam annyit a tervezéssel, hogy menni fog ez fejből is.
Nem is lett volna gond, ha a Gopro nem dönt úgy, hogy ő akar a főszereplő lenni. A Drama Queen.

Ügy általánosságban is elmondható, hogy az egész túra csak azért nem volt egy felhőtlen örömködés számomra, mert rettenetesen sokat szívtam a technikával. A Gopro teljesen kiszámíthatatlan volt, összevissza kapcsolt be, rendszeresen kapcsolt ki magától, ami addig nem gond, amíg gyorsan vissza nem kapcsoltam, de az autók zajában csak úgy hallottam meg azt a halk pittyenést, ha kifejezetten arra koncentráltam. Na most itt viszont bőven kellett másra is, ugye az autók, a gyalogosok, a többi kerékpáros… és a navigációról még nem is beszéltem. Mert a Garmin GPSMap64 is kedvet kapott a Google Maps-től és csinálta a baromságokat ezerrel.
Ja, a Gopro idönként nemes egyszerűséggel betonkeményre fagyott, amit abból lehetett tudni, hogy gombnyomásra _nem az elvárt_ pittyenéssel reagált. Ilyenkor félre kellett állnom, darabokra szedni, akkumulátor ki (melyhez kellett egy speciális kés, igen, akármilyen kés nem volt jó hozzá), összerakni, beüzemelni. Közben meg a téma, amit fel akartam venni, már árkon-bokron túl volt.
Nem egyszer csaptam a kamerát, tokostól, sisakostól a kormánynak dühömben.

Nos, az elején nem is volt gond. Bementünk Linzbe, a tér szép volt, a sétálóutca kicsit rejtélyes, eleinte nem tudtam, hogyan lehet lavírozni a villamosok között, de aztán figyeltük a helyieket és úgy már ment. Utána jött a fekete leves. Ahogy haladtunk kifelé a városból, úgy lett a terep egyre kevésbé bringabarát, bunkó autósok meg úgy látszik mindenhol vannak. Végül jött az iparterület. Háát, Árpád… én szoktatva vagyok a végletekig ipari környezethez, dolgoztam éppen eleget vegyipari kombinátokban, de ez még nekem is sok volt. Belekeveredtünk az úgynevezett Linzer Chemiepark városrészbe. Többek között konkrétan keresztül lavíroztunk egy kőolajfinomítón. Nej élvezte.

Kifejezetten nagyot sóhajtottam, amikor visszatértünk a drága jó Dunához.

Nyugi itt sem volt. Mint minden nagyváros környékén, itt is a város mentén futó bringautakat használják az outisok edzőterepként. Ami valahol érthető, de nekünk, átutazó turistáknak nagyon oda kellett figyelnünk. Nem volt olyan, hogy megállunk beszélgetni, hogy megállok mutatni valamit, vagy csak úgy megállunk nézelődni, fényképezni. Rengetegen cikáztak negyven feletti sebességgel a bringaúton.

De aztán elszakadtunk a várostól és a vonzáskörzetétől. Újra békés dunaparti kerékpárúttá változott a terep.

Ezeket az elektromos bringásokat tényleg nehéz megszokni. Igyekszem tolerálni őket, persze, hiszen, mint ahogy írtam is, van aki csak így képes kerékpározni. De amikor önelégült arccal elhúz mellettem egy és még rám is néz, méghozzá _úgy_, akkor mindig felhorgad bennem az indulat és legszívesebben feljebb kapcsolnék hárommal és lealáznám a vérbe.
Hiba. Ilyenkor csak az egómat etetném.
Hagyni kell. Menjél. Vigyorogjál. Hogy mennyire király vagy. Miközben lefolysz a nyeregből.

Ja, meg a lábam is. Ezt nem írtam az előkészületeknél, de két nappal a túra előtt túlerőltettem a bal térdemet. (Nem mennék most bele, gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt elég vacakok a térdeim.) Igyekeztem rápihenni, de naná, hogy nem sikerült teljesen. Így gyakorlatilag az első nap felétől a túra végéig a fájdalomtűrési határomon tekertem. Dehogyis fért volna bele bármilyen gyorshajtási vagánykodás. Arra kellett tartalékolnom, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a túrát.

Egy kicsit megint elváltunk a Dunától. Falvak, tanyák. Nem hangzik túl izgalmasnak, de pont jó volt ennyi változatosság. Tény, határozottan kellemes élmény a folyó mellett tekerni. Az ember elmerül a folyamatos szépségben, lubickol benne, azt érzékeli, hogy jó és jó és még mindig jó, egyfajta időtlenségbe süllyed és csak onnan tudja, hogy halad, mert az óra 5 kilométerenként csipog egyet.

Pont ugyanúgy, mint amikor a Balatont evezzük körbe.

Amikor viszont elhagyjuk a folyót, az egy másmilyen kaland. Új. A kerékpáros felébred, újra aktívan kezdi figyelni a környezetét. Aztán hamarosan ismét jön a Duna, ismét fel lehet oldódni a végtelenségben.

Mauthausennél értük el a folyót. Akárhogyan is nézem, van valamilyen stichje a környéknek. Itt van Linz, Hitler szülővárosa. Ő csinált belőle iparvárost. És itt van Mauthausen, az egyik hirhedt koncentrációs táborral. Elméletileg fel lehet menni látogatni, de megegyeztünk Nejjel, hogy láttunk már ilyesmit (mindketten Buchenwaldot), ennyi elég is volt a műfajból.

A kisvárosban megint elértünk egy huszonöttel maradék nélkül osztható kilométerszámot, sör. A szokásos búzasör. Minden további nélkül adhatnám az írások alcímének, hogy “Búzasörök a Duna mentén”.

Az osztrák sörök, legalábbis az én ízlésemnek, túl kommerszek. Jó persze, melegben a hideg sör mindig jól esik, de ezen a túrán jó ötletnek tűnt végigkóstolni a soha nem hallott búzasöröket. És tényleg jó ötlet volt.

Aztán Wallsee. Amikor terveztem, azt láttam, hogy ez egy hangulatos kis városka, le kellene lépni a bringaútról és bemenni a főtérre. A valóság persze megint megtréfált. A térképen ugyanis nem látni szinteket. A városka egy dombra húzódott fel, a főteréhez igencsak terepeznünk kellett volna. Kihagytuk.

Megint jó hosszan a tanyavilág. Azzal vigasztaltam Nejt, hogy hamarosan elérjük Ardagger Markt-ot, mely az osztrák cider hazája. Olyannyira, hogy még szobra is van a körtének.

Jogos lehet a felvetés, hogy mit keres a képben a körte? Nos, errefelé a cidert (osztrákul ‘most’) egyaránt gyártják almából és körtéből is.

Aztán nem jött össze. Kiderült, hogy az úgynevezett Most Birn Haus, ahol tobzódni lehetne a ciderben, nem esik útba. Igaz, nem túl nagy kitérő, de ekkor már bejelentkezett egy másik versenyző. Nem tudom, Nej hogyan csinálja, de akárhányszor nagy túrára indulunk, egyfajta pavlovi reflexként mindig megjelennek a pirosbetűs napok. Így kitérő helyett a kisvárosba mentünk, boltot keresni.
Találtunk. És ha már bolt, akkor vettünk péksütit és sört is. Melyeket jobb híján a falu után, egy nagy legelőn fogyasztottunk el. Ha nem próbáltad még, akkor hidd el, megvan a hangulata a bivalylegelőn való sörözésnek is.

Innen már csak egy huszáros hajrá volt az aznapi végcél, Grein.
– Itt milyen kemping lesz? – érdeklődött Nej.
– Én már nem merek mondani semmit.

Okozott némi problémát, hogy a városka előtt le volt zárva a bringaút, emiatt bekényszerültünk a főútra, a kamionok közé. Ami nekünk, Magyarországon szocializálódott bringásoknak nem probléma, az viszont igen, hogy nekem az összes útjelző waypoint-om a Duna felőli érkezésre volt belőve. Ennek ellenére meglepően simán – jókora szerencsével – egyből megtaláltuk a kempinget.

Egy vicces inkompatibilitás. Megérkeztünk, leparkoltam a recepciónál. Tábla fogadott, rajta felirat, miszerint a recepciós éppen nincs itt, de majd jön. Oké, bementünk, kerestünk helyet, felvertük a sátrat.
A hosszú hajú, kövér srác már ott volt. Üdvözöltem. Visszaintegetett.
Miközben sátrat állítottam, Nej elment vécére. Lógó orral jött vissza. A klotyi számkódos. Azaz csak akkor tudunk bemenni, ha lerendeztük a recepciót.
Berendezkedtünk. Összeszorított térdekkel. Aztán visszementem. Recepciós már volt, de valami végtelen telefonbeszélgetésbe bonyolódott. Kábé tíz percig vártam, hogy befejezze. Közben szép hosszú sor gyűlt össze. A pacák el is kezdte volna felgöngyölíteni, de ekkor megjelent egy ideges nő, valami helyi erő lehetett, mert félresöpört mindenkit és nekiállt pörölni a pacákkal. Megint tíz perc. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok az első, mert a mögöttem lévők eredetileg korábban voltak ott. Újabb tíz perc. Nem részletezem, összességében az érkezéstől számítva másfél óra kellett, mire becsekkoltunk. És megkaptuk azt a kurva vécékódot.
Mi az inkompatibilitás? Nos, ha olyan a technika, hogy csak kóddal lehet elmenni vécére, akkor a recepciósnak 7/24-ben ott kellene ülnie a fülkében és a becsekkolásra koncentrálnia. Ellenkező esetben a kedves vendég kénytelen lesz a rét közepére szarni.

A kemping viszont végre kemping formájú kemping. Van minden, amit az ember egy kempingtől elvárhatna. És! Van saját asztalunk.

Ami nem azt jelenti, hogy pofátlanul lenyúltuk az egyetlen asztalt, hanem az ún. szabad, azaz nem parcellázott területen vannak asztalok és padok. Ha nem is bőven, de ilyen őszi forgalomhoz elegendően.

Egy újabb ismerős, legalábbis látásra. Egy meglehetősen dekoratív csajszi, egyedül, narancssárga sátorral. Ő is azon az útvonalon mozog, amelyiken mi. Egymásra mosolyogtunk.

Keressünk boltot. Az éhség megint kezdte átvenni felettünk az uralmat. Az a jó Google Maps most tényleg segített. Én simán a belváros fel indultam volna el, de a térkép azt mutatta, hogy a külvárosban, istentelen néptelen utakon 600 méterre van egy böszme nagy élelmiszerbolt és tényleg. Nem fogtuk vissza magunkat.
A kempingben habzsidőzsi. Indulásképpen grappa, aztán kolbászok, kenőmájas, finom kenyerek, sajtok, péksütemények, sör, a végén pedig szivar. A saját asztalunknál. Este gyorsan jegyzetelgettem is, ne essen ki minden a fejemből. Valójában már tegnap is ezt kellett volna, de ugye állva, egyik kezemben a sör, a másikban a szivar… mivel nyomkodtam volna a mobilt?

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Ottensheim – Grein.