Prága 06/10

Exszikátor
2017.03.12; vasárnap

Folytatódnak a száraz napok. Ma meg sem próbálkoztam kocsmát keresni. Valójában a szobámat is csak annyira hagytam el, amíg pöfékeltem egyet-egyet a lépcsőházi balkonon.

DSC_3139

DSC_3140

DSC_3151

Amikor ebédkészítési célzattal elővettem a sütnivaló kolbászt, ráébredtem, hogy még nagyobb farok vagyok, mint gondoltam. Ez is három centi vastag volt. Csakhogy ez olyan lágy, sütnivaló kolbász volt, mint amilyet nálunk disznóvágáskor sütnek a még nyers húsból. Elvoltam vele, amíg körbesütöttem, majd valahogy felvágtam és belül is megsütöttem. Mindezt egy zsebkendőnyi konyhasarokban.

És ez volt a nap legizgalmasabb élménye.

A nap ugyanazt játszotta, mint tegnap: délelőtt sütött, mint az állat, aztán fél kettőkor elment és már nem is jött elő.

DSC_3185

Én pedig végre foglalkoztam a kézirattal. Mivel ma nem igazán van miről írnom, elmesélem, hogy mi is ez. Évek óta gyűjtögetem a témáimat. Vannak novellányi anyagok, vannak kisregénynek valók… és van egy, amelyből valószínűleg regény lesz. Ezt 2-3 évvel ezelőtt el is kezdtem, aztán 130 oldal után abbahagytam. Nem tetszett, meg időm sem volt rá. Hagytam érni a témát.

Nos, ezt az anyagot vettem elő itt, Prágában.

Nem volt jó ötlet. Úgy értem, sem Prága, sem a kézirat. Itt nincs meg az az áldott időtlenség, ami megvolt tavaly a tátraszéli erdőben. És egy félbe-negyedébe hagyott, elhanyagolt kézirat gatyábarázása sem adja meg az alkotás örömét. Ez csak tömérdek átírás, módosítás, forrásellenőrzés… gyakorlatilag körömvágás. Kivágtam belőle az idióta szálat, rendberaktam az idősíkokat, formáztam egy csomót, lecsökkentettem a történelemleckéket és belevettem egy plusz szálat, ami elsőre nem igazán sikerült, de adok neki még egy esélyt. A történet egyelőre még egy mondattal sem gyarapodott. Valószínűleg nem is nagyon fog, mert most az évekkel ezelőtti jegyzeteimet kellene átbogarásznom, hogy mit is akartam én ezzel az egésszel.

Annak a tavalyi kellemes érzésnek, melyet az okozott, hogy hatalmasakat pihentem, sétáltam és élveztem, hogy megszűnt az idő, nem mellékesen naponta írtam valami szösszenetet… most nyoma sincs.

Két nap Prágában, kocsma nélkül.

Prága 05/10

Liben
2017.03.11; szombat

Jó tanács: számolj. Ha a teflonsütőd oldala másfél centi magas, és abba maximum egy centi magasan tudsz olajat önteni, akkor ne vegyél három centi magas fasírozottat. Vagy ha veszel, akkor legalább legyél kreatív. (Keményre sütöttem mind a két oldalát, utána középen elvágtam és megsütöttem a nyers belsejét is.)

Az időjárás szopat. Persze ez nem újdonság, mindig ezt szokta.
Most éppen ezerrel sütött be a nap már kora reggel a tetőablakon. Pont az az idő, amikor az ember gyorsan összekapja magát és irány a város. Csak éppen mára nem ez a program. Ugyanis szombat van. Prága belvárosa általában zsúfolt, hétvégén meg különösen. Ezért terveztem azt, hogy hétközben járom be, hétvégén pedig maradok a szálláson és írok. Erre mi történik? Hétközben esős, szeles, trágya idő… hétvégén meg virító napsütés. Gondolj bele, nem mindig pont fordítva szokott lenni? Mondom, szopat.

Délután egyig bírtam. Aztán cucc vállra, irány a város. (Mondanom sem kell, kettőkor eltűnt a nap és tömör szürkeség jött helyette.)

DSC_3079

A tömeggel kapcsolatban nem tévedtem. Durván nagy. Szerencsére a külvárosokat terveztem bejárni, ott meg nem számít.

A cseh parlament meglepően földszintes. Mondjuk a fenesztrációk után ez annyira nem is meglepő.

A metronómnál buli volt. Valami diákféleség elveszthetett egy fogadást, így be kellett öltöznie crash test dummy-nek (autó törésteszt próbabábu), majd egy cipőfűzőkkel összekötött tornadorkó párt kellett feldobnia egy magas vezetékre, úgy, hogy ott maradjon. Lelkes társaság szurkolt neki. Egyikük sem volt kiszáradva. Végül sikerült. Az örömujjongást még a Tyn templomnál is hallani lehetett.
Én pedig örültem, mert az egészet pont frankón elkaptam a kamerámmal. Aztán a szálláson meg dühöngtem, mert a kamera csak úgy, magától megállt kábé 10 másodperc után. Na, ilyenek miatt lesz lecserélve. (Tudom, túlmelegedés elleni védelem. De akkor is.)

DSC_3106

Ha jobban megnézed, a képen látszanak is a fennakadt cipők.

A mai terv egyébként kifejezetten nagyratörő volt. A végcél Liben – ugye egy Hrabal mániásnál ez nem is kérdés – és persze gyalog, mert határozott véleményem, hogy így lehet legjobban megismerni egy várost. Viszont végignéztem az utat StreetView-n és a Florenc – Liben 5 kilométernyi táv rendkívül ingerszegény: egyik oldalon embermagas beton kerítés, a másik oldalon meg elszórt épületek. Ezt kétszer végiggyalogolni… nem akaródzott. Így azt találtam ki, hogy odafelé a Moldva másik partján megyek, a Letná – Bubny – Holesovice útvonalon. A kocsmakalauz szerint Holesovicében van is egy említésreméltó kocsma, remek, nem fogok elhervadni.
Aztán kiderült, hogy az a kocsma nem is esik annyira útba, mert útközben van egy hatalmas rendezőpályaudvar, melyen keresztül nincs átjárás (vagy ha van, akkor nem akarom megismerni), így viszont már tetemes kerülő lenne. Sebaj, mentem tovább, legfeljebb Libenben két korsó sört iszok.
Meg is érkeztem. Hülye fejjel a kocsma (Na Palmé) koordinátáit nem raktam be a GPS-be, mert minek. A főúton van, azon a főúton, melyen beérkezek, a fényképek alapján nagyjából a buszpályaudvarnál. Azért ennyinek elég kell lennie.
Nem volt. Zavartan kerestem a kocsmát, de nem találtam.
Oké, nem csak ezért jöttem. Irány a buszpályaudvar.
Ez ugyanis különleges buszpályaudvar. A helyén valamikor egy bérház állt, a bérház udvarában pedig egy toldaléképületben – egy valamikori kovácsműhelyben – lakott Hrabal a feleségével 1950 és 1973 között. Ezek voltak az elvadult évei, nagyjából ekkor vált íróvá. Ezt az időszakot dolgozta fel szenzációs trilógiájában (Házimurik – Foghíjak – Vita Nuova), mindenkinek erősen ajánlom olvasásra. Nos, a bérházat idővel lebontották, a helyén buszpályaudvar van, de a teret Hrabalról nevezték el, a pályaudvar tűzfalát pedig Hrabal helyi életéből vett illusztrációk díszítik.

DSC_3123

DSC_3119 Stitch

Mondjuk a macska, mint motívum inkább Kerskóhoz köthető, de ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Az emlékfalat végignéztem, sajnos egy ott parkoló kisbusz és munkagép miatt egyben nem tudtam lefényképezni, de így sem lett rossz.

Második nekifutás. Nehogy már ne találjak meg egy kocsmát. Nekiálltam bejárni a környéket. Találtam is egy La Palma nevű helyet. Gyanús. Igaz, nem ott van, ahol lennie kellene, igaz, hogy olasz étterem, de ez is Pálma, szóval kapott egy lehetőséget. Aztán az étlapon csak olasz kaják voltak, sörben pedig nyoma sem volt a beharangozott Uneticka söröknek, szóval úgy döntöttem, hogy mégsem az. Szegény pincér, mire visszaért, már csak egy étlapot talált az üres asztalnál. (Nyugi, nem rendeltem addig semmit.)

Kezdett zavarni a dolog. Azon a helyen, ahol a kocsmának lennie kellett, egy másik kocsma volt, ahol csak pilzenit csapoltak. Ez nem lehet az. De alaposan körbenézve más kocsma meg nem látszott. Végül vállat vontam. Ezek a leírások nem maiak, simán lehet, hogy a kocsma megszűnt, vagy profilváltással együtt átnevezték.

Utólag megtaláltam a Streetview segítségével, de mintha szándékosan beálcázták volna, hogy senki ne találja meg. Gondold el: gyakorlatilag ott álltam előtte és nem ismertem rá. Rá? Azt sem ismertem fel, hogy kocsma.

Útvonal.

Sétáljunk haza. Illetve. Ekkor már volt a lábamban kilenc kilométer, bennem pedig egy erős frusztráció és immár kétsörnyi szomjúság. Előttem meg öt kilométer sivár út. Hamar meggyőztem magam és bemetróztam Florenc-ig.
Amivel persze nem jött minden egyből rendbe. Előttem van Prága turistákkal sújtott belvárosa. Szombat délután. Hol fogok én itt sört inni? Sokat? Tipródtam… majd eszembe jutott a családi étterem, a Jindrisské Vezé.

DSC_3127

Hogy miért családi? A családdal először 2005-ben voltunk Prágában. GT ajánlott egy jó szállást a Vencel tér környékén (mondjuk egy sztriptízbárokkal teli kis utcában, de mindegy) és amikor Prágáról semmit sem tudván nekiindultunk, a Jindrisská utcában lévő Jindrisské Vezé volt az első elfogadható hely. A többiek itt találkoztak először a hermelinnel, a klasszikus vepro-knedlo-zelo hármassal (sertéshús, knédli, párolt káposzta) és persze a csapolt barna Kozellel. El voltak ájulva. A hely nem is volt különösebben drága, így azóta mindig itt indítottuk a prágai kalandozásainkat.

Nos, odasétáltam. Bementem. Elég rendesen átrendezték az éttermet, de éppen volt egy üres hatszemélyes asztal, leültem. A pincér sürgött, forgott.. és ignorált. Közben bejött két hapsi, leültek egy kétszemélyes asztalhoz, tőlük egyből felvette a rendelést és ki is szolgálta őket. Intettem a hapinak, visszaintett, hogy hamarosan. Aztán semmi. Vártam vagy öt percet, aztán láttam, hogy az ajtóban tipródik egy hatfős társaság, mert nem tudnak sehol leülni, intettem nekik, hogy jöjjenek, én pedig leléptem.

Ekkor már minusz három sörnyi hiány tombolt bennem. Szerencsére eszembe jutott, hogy itt van nem messze a Jelinkova. Erről azt kell tudni, hogy az Országos Csapolt Pilsner Urquell versenyen első helyezést értek el (ez komoly), így itt igazán finom sörre lehet számítani. Viszont már az ajtó is gyanús volt: olyan félig nyitva, félig zárva állapotot vett fel. Beszuszakoltam magamat… és bent egy gyanúsan zártkörű bulit találtam. Udvariasan kifaroltam. (Itthon néztem meg, szombat-vasárnap zárva vannak.)

Minusz négy sör. Mivel elég közel voltam a szálláshoz, nem is kísérleteztem tovább, elindultam haza. Miközben igyekeztem összerakni a nap további részét. Valahol nagyon muszáj lesz sört innom, plusz szivarok terén is eléggé le vagyok maradva. Adja magát, hogy ez a hely a jó öreg Koutku lesz, csakhogy ott nincs kaja. Utoljára reggelire ettem valamit, az pedig elég régen volt. 15 kilométerrel korábban. Azért korgó gyomorral betolni 4-5 sört, ugyanannyi szivarral, nem jó ötlet. Nyilván ehetnék otthon is, de ott éppen nincs semmi, persze elmehetnék a Tesco-ba, de az az út pont a Koutku mellett vezet, az meg tutira bevonzana és ugyanott vagyunk. Aztán szerencsém volt, mert teljesen véletlenül megtaláltam a Narodni sugárúton azt a Tesco-t, melyről tudtam ugyan, hogy létezik, de soha nem találtam meg, most viszont egy forgó óriásfej installáció miatt bementem egy belső udvarra és hoppá, onnan nyílt a Tesco. (Kifelé jövet megtaláltam a Narodni bejáratot is.)

DSC_3133

Vettem is gyorsan kenyeret és sajtkrémet. Ezzel a kaja meg volt oldva. (Az inzulin meg ott szűkölt a sarokban.)

Útvonal.

A szálláson kajáltam egy nagyot, ittam hozzá – végre – egy sört… és teljesen elnehezültem. A derekam is elmacskásodott. Dehogyis volt kedvem újra átöltözni és lesétálni a Koutku-ba.

Ehhez képest félórával később már lent voltam az utcán. Ugyanis kiszámoltam, hogy kevés a sör. Ha kitöltöm a bennem rejtőző űrt, akkor már nem marad reggelire. A reggelt meg boltbamenéssel kezdeni… nem kellemes. Szóval hátizsák és irány a Tesco. Persze ekkor már szóbajöhetett volna a Koutku, de mivel nem tudtam, mikor zár a Tesco, így először oda mentem, utána viszont már nem akartam egy fullra pakolt hátizsákkal befurakodni a kocsmába.

Szóval így alakult, hogy habár próbálkoztam, de egy egész napon keresztül nem tudtam sört inni egy prágai kocsmában sem. Azért ez bravúr.

Prága 04/10

Kisoldal
2017.03.10; péntek

Lassan csinálni kellene egy olyan napot, amely után nem püffedten fekszem le aludni.

Ezen a kiránduláson lakom be az új fotóstáskámat. Meg is van az első áldozat: tegnap hazafelé valahol kipotyogott belőle a szivartartóm meg az öngyújtóm. Ez utóbbi meglehetősen fáj.

Ólomszürke az ég, valósággal ránehezedik a városra. Az eső csapkod, a szél fel-alá rohangál. Nem a legjobb idő. Különösen, ha belegondolok, hogy a tegnapi meteorológia szerint tegnap esett utoljára az eső és most egy hét napsütés jött volna.
De a program az program. Mára reggelit terveztem az Ökörben, utána még begyűjtöm az elmaradt kisoldali kocsmákat, délután pedig dolgozok. Mert valamikor azt is kell.
A tervet némileg megzavarta az öngyújtó elvesztése. Tekintve, hogy az Ökörig hegyen-völgyön, parkon keresztül megyek, előtte kerülnöm kell a bolt felé valami tűzszerszámért. Aztán hirtelen ötlettel elindultam a Koutu felé. Gondoltam, átnézem az utat. Aztán ránéztem az órámra és láttam, hogy 5 perc múlva nyit a kocsma. Kivártam. Bementem. Nos, ahhoz képest, hogy 1 perce volt nyitva és amíg előtte várakoztam, senki nem ment be, fura volt, hogy a kocsma fullra tele volt, nemhogy üres asztal, de üres szék sem akadt. Mi van itt? A kocsmárosnak aktivitiztem egy kicsit, aztán megismert, a fejéhez kapott és elővette a pultból a szivarokat és a gyújtót. Nem győztem hálálkodni. Huh, ezt megúsztam. (Valószínűleg akkor esett ki a táskából, amikor a vállamra dobtam.)

Mindjárt más volt a séta az Ökör felé. Még akkor is, ha az esőszitálás megerősödött. Fényképezni reménytelen volt. Illetve…

DSC_3055

DSC_3056

DSC_3059

Aztán az Ökör. Korán értem oda, alig volt bent valaki. A törzsasztal tele volt törzsvendéggel, naná. Jót vigyorogtam: ott ült az a pacák is, aki tegnapelőtt csapolta a sört. Szóval akár dolgozik, akár nem, mindig itt van.
Bementem a belső terembe. Le akartam ülni, de az asztal annyira rá volt tolva a padra, hogy képtelenség volt. Arrébbfordítottam a térdemmel az asztal szélét két centivel. Ekkor ért oda a pincér. Azt a hőbörgést, amit levágott! Én közben leültem. A pincér kérdő hangsúllyal fejezte be a mondókáját, gondolom, válaszra várt. – Ne rozumim – közöltem vele. Erre azon kezdett el hőbörögni, hogy miért nem értem, amit beszél. Az újabb kérdő hangsúlyra azt mondtam, hogy Hermelin. Ez se tetszett neki, de az újabb hosszú szövegből kivettem, hogy azt kérdezi, milyen sört kérek. Mondtam, hogy Kozel tmavy, erre elment. Még utána kiáltottam, hogy Hermelin.
Finoman szólva sem éreztem jól magam. Én szeretem ezt a helyet, talán túlságosan is. Erre itt van egy egótúltengéses pincér és úgy lebasznak, mint egy fogalmatlan turistát. Azért, mert pár centit arrébbfordítottam egy asztalt, mely a takarítás után úgy maradt, hogy nem lehetett leülni.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a sajthoz iszok egy sört, aztán utána szivar egy másikkal, de teljesen elment a kedvem tőle. A pincér hordott ki mindent, de egy mukkot sem szólt. Végül erőt vettem magamon, belegondoltam, hogy inkább itt pöfékelek, mint kint a csapkodó esőben, szóval végigcsináltam a programot. A pincér csak a borravalónál engedett fel, ekkor azért kicsúszott egy diky a száján. De amikor elmentem, a naszklé-re nem jött válasz.

Borravaló. Csehországban nem szokás, én se nagyon szoktam adni. Egyedül az Ökör a kivétel. Itt ugyanis a törzsvendégek vették meg a kocsmát és nonprofit módon üzemeltetik, azaz a nyereséget a szomszédos épületben működő vakok iskolájának adják.

Nem volt túl jó kedvem, amint sétáltam a vár felé. Ezért az élményért nem érte meg korán elindulni otthonról és felmászni egy Gellérthegy méretű dombra. (Citadella ennek is van a tetején.) Azt hiszem, ennyi is volt.

Lefelé még várt rám a Glaubicu. De ma valahogy nem akart összejönni semmi. Pedig ez is egy jónevű kocsma. Bementem. Még volt üres asztal. Viszont némileg ellentétes információkat kaptam: az ajtóra az volt kiírva, hogy nemdohányzó, bent viszont hamutartó volt minden asztalon, az egyiknél bagóztak is. A pincércsaj sok időt nem hagyott a mérlegelésre, még csak álldogáltam, de már letámadott, hogy milyen sört kérek. Mondtam neki, hogy pilzenit, meg megkérdeztem, hogy le lehet-e ülni kint? Az mégiscsak egyértelmű. Igaz trágya volt az idő, de az árkádok alatt nem esett, hideg meg nem volt. Persze, mondta a csaj és elment. Aztán nem jött vissza, én meg álltam szerencsétlenül az előtérben. Végül kimentem és leültem egy asztalhoz. Ekkor vonult át egy ötvenfős turistahorda, szorosan az asztalok között. Egyből elment a kedvem az egésztől. Gondoltam, bemegyek és szólok a pincércsajnak, hogy stornó. Álldogáltam vagy öt percig a söntésben, de nem mutatkozott. Végül eltávoztam. Úgy tűnik, itt valami félrement.

A sör és a szivar viszont nagyon bennemragadt, így a szálláson ledobtam a fotóscuccot és elsétáltam a Koutku-ba. Az én füstös oázisomba. Három-négy asztalnál ültek, volt bőven hely.

GOPR1223

A füstöt vágni lehetett. A vendégek köszöntek, visszaköszöntek, a pincér korrekt volt. Úgy éreztem, az egész napot el tudnám itt tölteni, figyelni a többi embert, meg időnként a tévét. (Fogalmam sincs, hogyan csinálják, de itt mindig valami síverseny megy, miközben a falak, de még a plafon is egyfajta síléc- és szánkómúzeum.) Szóval jól éreztem magamat. És volt időm eltöprengeni a dolgok állásán. Oké, az úgynevezett nagy kocsmák elromlottak. Majdnem azt írtam, hogy elkurvultak, de nem. Pont az nem történt meg. A kocsmák korrektek maradtak, az áraik sem szálltak el… csak éppen egyre kevésbé viselik el a turistákat és hamar bepöccennek.
Nem mondhatnám, hogy nem értem meg őket. Ugyanaz, mint Firenzében. A sok fogalmatlan, beömlesztett turista elfoglalta a várost, a kocsmákat a helyiektől. Kitiltani viszont nem lehet őket, mert pénzt hoznak, sokat. Haragudni viszont lehet rájuk, átvágni lehet őket, kutyáztatni lehet őket. Hátha így kordában tartható a mennyiségük.
Érthető is, meg nem is. Az ilyen szivatásokkal ugyanis pont azokat marják el, akik tudják, hol vannak és akik lelkileg hasonlóak, mint a helyi sör- és kocsmakedvelők. Pont a buszról beborított turistahadat nem zavarja az egész, mert nem is tudnak róla, hiszen a túravezető intéz mindent, ők csak leszálltak a buszról, abszolválják az adott feladatot és már szállnak is vissza, irány a következő feladat.
Nem tudom, mi a megoldás. Mindenesetre ha Prágában jársz, igyál egy-egy korsót a nagynevű intézményekben, mert ennyival tartozol a söristennek, de az igazi prágai kocsmahangulatot már a belváros szélén álló sörözökben keresd. Oda szorult ki.

Útvonal.

Késő délután ballagtam haza. Pont elkaptam a takinénit a folyosón, gyorsan be is rántottam a szobámba és mutattam neki, hogy nem működik a főzőplatnim. Tíz perccel később hívtak a reciről, hogy sajnos tele van a szálloda, nem tudnak másik szobát adni, de megoldják: hamarosan kapok egy dedikált rezsót. És kaptam. Holnap dőzsölünk.

Aztán végre elkezdtem, amiért jöttem. Éjfélig meló.

Prága 03/10

Egy kicsi az Óvárosból, az Újvárosból és Smichovból
2017.03.09; csütörtök

Ideje befejezni a kihágásokat. Lement két nap, úgy hogy vajas kenyéren, sajton és sörön éltem. Tudnám még hónapokig tartani, de nem szabad. Szerencsére mindent megterveztem. Eleve azért béreltem miniapartmant, hogy legyen konyha. Van is, egy minikonyha, tulajdonképpen főzősarok: mosogató, mikró, vízmelegítő, két főzőlap, elszívó. Nem is kell más.

DSC_2939

Eltekintve a konyhai felszereléstől. Az ugyanis nincs.
Mindegy, van a közelben Teszkó, bevásároltam: kicsi teflonsütő, fakanál, éles kés, lapos műanyagtányér, mosogatószer, szivacs, papírtörlő, olívaolaj, só, süthető sajtok, fasírtok, kolbászok, mustár.
Ma reggel a biztonság kedvéért kinyitottam a tetőablakot, beindítottam az elszívót és beledobáltam a teflonba a sajtot meg a kolbászt.
A főzőlap nem működött. Kipróbáltam mindent: áram főkapcsoló, alkapcsoló, végigkövettem a vezetéket, végigtapogattam alul-felül a főzőlapot, megnéztem a biztosítéktáblát. Semmi. Vagy ki van kötve valahol a pult mögött, vagy rossz.
Remek.

Maradt a sajtos, vajaskenyeres reggeli. Sörrel.
De legalább a zenére megtaláltam a megoldást: youtube-mix. Most éppen a Piknikre álltam rá, stílszerűen.

Ma nem kapkodtam. Szerencsére. Délelőtt durva hasmenés kapott el, kifejezetten örültem, hogy két méterre üldögéltem a klotyitól. Meg legalább át tudtam nézni, mit is akarok írni.

Aztán kettőkor megint nekiindultam a városnak. Hiszen a Tigris háromkor nyit.
De előtte egy kicsi Rotunda. A szakirodalom alapján kiváló söröző, mindenképpen meglátogatandó.

GOPR1206

Háát… ha szereted azt, hogy levegőnek néznek, akkor ez a te söröződ. Konkrétan fél méterről köszöntem rá a pincérre, oda is, vissza is, mégcsak úgy sem csinált, mintha hallott volna valamit. A számla valami zsebből elémlökött papírfecni volt. Oké, valamelyik szakirodalom írja is, hogy ez egy ilyen hely: ha nem iszol meg legalább három sört, akkor levegőnek néznek. Én viszont nem járok olyan helyekre, ahol levegőnek néznek, szóval ezzel ez a kocsma le lett húzva a listáról. Szépen néznék ki, ha én is szembeköpném az ügyfelet, mert csak egy Exchange migrációt rendelt meg, nem hármat.

Következő állomás a Tigris. Az Arany Tigris. Ez ugye sörkatedrális, ráadásul összenőtt Hraballal, nagyon komplex kocsma ez érzelmileg. A bejutás igazán cifra. Azt írja a szakirodalom, hogy 15.00-kor nyit és 15.01-kor már teljesen tele van. Jelentem, a hír igaz.

DSC_3013

Öt perccel három előtt érkeztem meg, beálltam a tekintélyes sorba, majd nyitáskor besodródtam a tömeggel. Az üres asztalt a lélekjelenlétemnek köszönhettem: a csapossal szembeni asztalon kint volt egy cetli, miszerint 16.00-tól foglalt, emiatt mindenki továbbsodródott. Nekem viszont ez pont megfelelt, nem szándékoztam egész nap itt ülni.

GOPR1215

Szóval bejutottam, egyedül ültem az asztalnál (nem sokáig) és sör volt előttem. (Az sem sokáig.) Én pedig nézelődtem körbe, mint egy templomban. (Oké, templomban nem szoktam szivarozni.) Végül félóra megilletődés és két sör után kijöttem.

Egy utólagos megjegyzés, melyet illik ide, előre berakni. Ezek még első napi írások. A másfél hétnyi “vizsgálkódás alatt némileg cizellálódott a véleményem, méghozzá úgy, hogy a sörivási élmény minősége eltolódott a nagy, híres kocsmáktól a kicsi, alig ismert, sokszor külvárosi kocsmák felé. Most például már azt tanácsolnám a sörkedvelő utazónak, hogy az élmény kedvéért nézzen be egyszer a Tigrisbe, de ha rendszeres sörözőhelyet keres, akkor jobb a Rotunda. (De a legjobb Smichov.)
Na, mindegy, ezt a végén úgyis kifejtem, itt csak utalok rá.

Innentől mentem az orrom után a belvárosban, összevissza. Jólesett sétálni.

DSC_3012

DSC_3015

Úgy tűnik, Prága felfedezte a kürtőskalácsban rejlő lehetőséget. Minden sarkon sütötték. Volt, ahol még krémet is töltöttek bele.

DSC_3033 Stitch

Kijutottam a Narodni utcára, beestem egy szivarboltba. Hihetetlen, de volt Toscano szivarjuk is, igaz elég drágán. Mindenesetre jó tudni, hogy ha kifogynék a hazaiból, itt tudom pótolni.

Utána a Narodni minisörfőzde. A szakirodalom jókat írt róla. Végülis nem volt rossz… de másik iskola. Nem füstös, inkább egy kicsit ipari. Az árai sem olcsók, de egy kevés sziszegéssel még kifizethetők. Ettem egy cipóban tálalt gulyást. A cipó tök finom volt. (Az inzulinom napok óta sikoltozva rohangál fel-alá a belvárosban. Majd hazafelé összeszedem valahol.) A helyben főzött sör sem volt rossz, de olcsó sem.

Innen a tegnapra tervezett Kövér Egér. Megtaláltam.

DSC_3044

Tök jópofa kocsma, de sajnos ez sem dohányzó. Én pedig az ötödik sörömet már egy füstös csehóban szerettem volna letolni. Jelentősen hozzájárulva a füstmennyiséghez.
Mit hoz az élet, meg is találtam ezt a kocsmát.

DSC_3169

Koutku, azaz Sarok. A nap nagy felfedezése számomra. Egy kocsma. Egy igazi, füstös kocsma, nagyjából a belváros határán, a szállásomtól 400 méterre. A sör (Staropramen, naná, Smichov) ára barátságos (290 forint), sem a vendégek, sem a csapos nem finyásak, turisták ide nem járnak. Megültem egy sarokban és élveztem, ahogy a cseh emberek kocsmáznak. Mert ez az egész messze nem az alkoholizálásról szól, hanem a beszélgetésekről, a közösségi életről. Üres asztal bőven volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, ittam a söröket, szívtam a szivarokat és úgy éreztem, hazaértem. Ez az én világom. Mert oké, a Tigris egy szent hely: de zsúfolt és rengeteg a turista. Összeszorítva ültem két ember között és nem esett jól a szivar, mert tudtam, hogy a velem együtt szorongókat zavarja. Meg… szóval éreztem én, hogy a Tigrisben egyike vagyok annak a tömegnek, mely a hely sírját ássa. Azoknak, akik csak egy félórára ülnek be, megtapasztalni a hangulatot. Csakhogy ha sokan ülnek be ilyen félórákra, akkor megölik a helyet. (Persze erről a Tigris is tehet a három órai nyitással. A többi nagy kocsma korán nyit, így a turisták ki tudják lelkendezni magukat korán, estére meg maradhat a stamm.)

Na mindegy, örültem: két és fél napi szorgalmas kutatás alapján megtaláltam a törzskocsmáimat: délelőtt, amikor még éppen csak ébredeznek a népek, akkor az Ökör, … késő délután pedig a Koutku. (Meg persze nagy gyaloglások: felkészül Smichov, Liben, Zizkov.)

A Koutku-ban étlap nincs. Csak itallap. Van rajta tej is. Az alján kiemelt felírat: Echt sudetische klima – kostenlos. (Nem tudom: itt a sziléziai gyárvidék tömény füstjére célzott vajon a művész?)

Útvonal.

Ha csütörtök, akkor Darts Premiere League. Jelen esetben ez kimerült a T-Home lendületes, kreatív anyázásában. Adják ezt a TV-GO nevű szolgáltatást. Adják… de minek? Ez valami őskori szörnyeteg, de a T évek óta nem hajlandó se lecserélni, se fejleszteni. Amikor már rég elszállt fölötte az idő. Eleve Windows-ra nem lehet telepíteni, mert olyan régi directX-et akar felteni, melyet az oprendszer már nem enged. Más oprendszerre meg naná, hogy nem megy fel. Nálunk egyedül androidon működik. Direkt hoztam is a tabletet, csak ezért. Nos, azt hiszed működött? Valami hülye egyedi portot használ, melyet a szálloda tűzfala kivág. Szóval jó kis hordozható TV-GO: csak egy platformon működik és csak otthon. Ahol egyébként van tévé is. (Értem én, hogy mobiltelefon és mobil adatforgalom a cél, de Európában, ahol még mindig gyémántárban van a roaming, a wifi meg gyakorlatilag ingyen, inkább csak bosszant ez a szolgáltatás.)
A cseh tévé meg nyilván nem adta a derbyt.

Prága 02/10

Ökör, Víziló, Kandúr és egy Kövér Egér
2017.03.08; szerda

Kíváncsi vagyok, hogy a mostani időszak nagy öntudatra ébredési rohamaiban mikor veszik észre a nők, hogy a nőnap valójában szexista? No mindegy. Prága.

Ugyan korán keltem, de jól elböktem az időt. Kiszótáraztam a legfontosabb cseh szavakat (kajanevek), még egyszer átnéztem a kocsmatérképet, aztán jócskán tíz után indultam neki. Amikor a Fekete Ökör már tíztől nyitva van.
A parkról – melyet térképen kinéztem magamnak, hogy átvágva rajta milyen hamar az Ökörnél leszek – nos, erről a parkról kiderült, hogy hegy. Nem is kicsi. Leküzdöttem.

DSC_2956

Az Ökörbe így is jól érkeztem, találtam üres asztalt. Az Ökörben. Kértem egy rántott sajtot, egy sört, majd később még egyet és ebéd után elpöfékeltem egy szivart. Az Ökörben. El sem hiszem.

DSC_2960

GOPR1220

A vár komplett fizetős lett. Délben már 300 méteres sor állt a pénztárnál. Kapjátok be. Annyira nem nagy szám. Lesétáltam mellette.

A Vízilóhoz. Mert vérszemet kaptam.

Prágában három sörkatedrális van. Ez alatt nem valami hatalmas, agyoncsicsázott épületeket értek, inkább olyanokat, mint a tbiliszi katedrálisok, a sioni meg az ancsiszkáti: kicsik, öregek és végtelenül szentek. Ilyesmi ez a kocsmahármas is: Ökör, Víziló és Tigris.

Az Ökör még hagyján… de a Vízilóba születni kell, annyira nem szokott hely lenni. Ahogy közeledtem, láttam, hogy a pincér kint unatkozik az ajtóban. Jó jel. Nincs dolga. Besurrantam mellette. Két üres asztal is volt. A Vízilóban. Két üres asztal. Letelepedtem. Egy Prazdroj. Mert itt muszáj. (Az Ökörben meg a csapolt barna Kozel kihagyhatatlan.)
A pult fölött tábla: politizálni tilos. Mindez Ferencz József arcképe fölött. Áthallásos.

Aztán mentem tovább. Kicsit szélütötten. Az első délelőttöm… és már kettő megvan a nagy vadak közül.
Nem mentem sokat, itt van pár méterre a Kandúr.

GOPR1203

Sokan ezt is az öreg, hagyományos és korrekt sörözők közé sorolják. Én nem. Minket itt egyszer már átvágtak (a számlába belesunnyogtak 100 koronát) én meg nem felejtek. De most csak egy sörre vágytam és ezzel semmi gond nem volt. Sőt. Jobban éreztem magamat, mint a Vízilóban. (Ott a társaság fele turista volt. És ettek. Délben. Nem lehetett tőlük szivarozni.) A söntésben ültem le, a törzsasztal mellé, ahol egy hajléktalannak tűnő pacák szopogatta a sörét. A pincér jó arc volt, még le sem ültem, de már hozta a pilzenit. Egy szivar itt is elfüstölt. Közben a hajléktalan törzsvendég oktatgatta a csapost angolra, én meg gondoltam, beszállok. Hihetetlen, hogy az egy óra alatt elfogyasztott négy sör mennyire megnöveli az ember nyelvérzékét. (A csapos gyarapodott egy ‘What’s your poison?’ kifejezéssel.)

A következő célpont a Kövér Egér volt. Itt már nincs semmi szentség, ez egyszerűen csak egy jó kocsma. De nem jött össze. Volt egy olyan pont, ahol ránéztem a térképre és realizáltam, hogy a szállás közelebb van, mint a kocsma és testem alsó részéből olyan utasítások érkeztek az agyba, hogy most sokkal fontosabb az a bizonyos kétbetűs.

Útvonal.

Jézusom, itt takarítanak. Kérem, én nem ehhez szoktam. A takinéni délelőtt elmosogatott és sarkosra hajtogatta a pizsamapólómat.

Délutáni ücsörgés, hermelin köménymagos barna kenyérrel. Meg sör. Aztán bolt. Mert fogy a sör. Végre beszereztem mindent, amit otthon felejtettem.

DSC_3136

Aztán fényképek, videók átnézése, vacsi. Sör. És már este nyolc. A fárasztó nap után legszívesebben lefeküdnék aludni. A gond csak az, hogy ezt a mostani utazást ugyanolyan célból szerveztem, mint tavaly a zakopáneit. Akkor reggel hétkor keltem, reggeli, zuhanyzás, aztán délután egyig írtam, utána séta a városban, ebéd. Délután négytől pedig olvasgatás a kunyhóban, írás a blogba és másnap korai kelés.
Na, ez itt eddig nem akar beindulni. A korai kelés még megy. De a munka már nem: hiszen a vágyott kocsmákba korán kell érkeznem, ha be is akarok ülni. Aztán egyik kocsma, másik kocsma, persze köztük sok-sok kilométer séta… délután bolt, vacsora… és már este is van. Nemhogy nem olvasgattam, de nem is írtam semmit. Még a blogbejegyzéshez is úgy kell kényszerítenem magamat. Félre ne értsd, nem panaszkodok, nagyon jól érzem magamat… csak a tervezett munka, az valószínűleg menni fog a levesbe. (Megjegyzem, az ablaktalan, pontosabban tetőablakos szoba sem segít túl sokat. Olyan börtönszerű. Amikor pedig itt van körülöttem Prága.)
Az az időtlenség, ami a Tátra lábánál lévő fenyvesben volt, meglapulva a hó alatt, na az itt egyáltalán nincs meg.

Esti döbbenet. Eddig a mennyezeti tetőablakot úgy értem csak el, hogy felmásztam az ágyra, majd lábujjhegyen nyújtózkodtam. Most vettem észre, hogy az a falra applikált kampós vas, amelyről azt hittem, hogy rafinált dekoráció, valójában pont egy olyan nyeles kampó, mely beleillik az ablaknyitó szerkezetbe.

Prága 01/10

Előkészületek

Még az utólsó percekben is adminisztrációs ügyintézés: adóhivatal, iparkamara, súlyadó, nyugdíjpénztár, tbsz ügyek, tömérdek csekk, zsebpénz, hóeleje. Tényleg úgy érzem, mintha a halálba mennék: oké, mehetsz, de előtte rendezz el mindent magad után. Mert a család még azt sem tudja, melyik napon kell kihúzni a kukát a sarokra.

Hogy miért Prága? Valamikor írtam, hogy ebbe a cigánykodó városba soha többé nem megyek, lehúztam a térképemről. Minden egyes alkalommal, amikor itt voltunk a családdal, valahol mindig átvágtak. Nem teljes kifosztásra kell gondolni, de azért eléggé fájtak az 1000-3000 forintos tételek is.
Csakhogy. Akkor túravezető voltam, még ha a vezetendő csoport a család is volt. Egy túravezetőnek rengeteg dolga van, mindent meg kell szerveznie, mindent a tervezett keretek között kell tartania. Ebbe már nem fér bele, hogy külön foglalkozzon mindenhol az átvágások kikerülésével. Aztán egy idő után belefáradtam, azt mondtam, hogy kapja be a város, megyünk inkább Krumlovba meg Liberecbe.
Most viszont más a helyzet. Egyedül vagyok. Nincs túravezetés. Az van, amihez kedvem támad. Nincs betartandó program, keretek – ha egyáltalán vannak – akkor is igen tágak. Ráadásul egyedül vagyok, megtanultam néhány cseh kifejezést, így a pincérek szemében sem kezdenek el csillogni a dollár jelek, amikor meglátnak. (Ugye egy kisgyerekes család helyből veszélyeztetett.)
Na mindegy, meglátjuk, milyen lesz.

Első, leginkább utazós nap
2017.03.07; kedd

Busz hajnalban a Népligetből.

Fél kilenc és már túl vagyok a Madagaszkár Pingvinjein.

Leonard Cohen, mint külföldi rock zene. Aha. Később belehallgattam a cseh rockzenébe. Annyira nem is volt rossz.

A mögöttem ülő hapsi végig telefonál. Végig. Ordítva.
A velem egy sorban ülő pacák pedig ordítva köhög. Folyamatosan.
Alig hallom tőlük a fülesben a Rozsomákot.

Mire Prágába értünk, megnéztem a Madagaszkár Pingvinjeit, a Kingsman-t és valami X-Men-t. Részemről ez világrekord: az utóbbi húsz évben összesen nem néztem ennyi filmet. (Meg volt egy tök ismeretlen Cohen lemez és SOAD is. Az utóbbit természetesen csutka hangerővel.)

Eső. Nap. Eső.
Kezdhették volna fordítva, akkor nem esőben kellett volna a szállásra gyalogolnom.

Jó tanács: ha egész napos autóbuszos utazásra mész, akkor ne egyél előtte este gyanús állagú újhagymát. A buszok vécéje… egy élmény. Ezerszer durvább, mint a repülőgépeké.

Prága. Felcuccolva +20 kiló. (Hátizsák meg technikai oldaltáska.) 3,5 kilométer séta. Kicsit sietve, mert ugye, hagyma. De azért a Vencel téren bedöngettem egy ötujjast. Hiszen egész nap nem ettem semmit.

A szálláson. Mintha nem lenne rámpakolva a fél világ. Töltsem ki a regisztrációs lapot. Na, azt a személyigazolvány-számot megnézhetik. Végre kulcs. Lift. A legfelső emelet.
Aztán vécé megsemmisítve.
Jobb lesz most elmenni sétálni valahová.
Például Tesco. Hátizsákkal. (Odafelé nyilván üres. De hazafelé ismét +húsz kiló.)

DSC_2928

Vettem újhagymát. Egy kicsit ez is gyanús. A hátizsákot azóta szellőztetem.
Hazafelé egy kis boltban vettem teflonsütőt és kést. Meg fakanalat. Mert a szállás lehet, hogy flancos, csak éppen elég hiányos. Vennem kellett kést, meg sót, meg mosogatószert, meg szivacsot, meg fakanalat, meg papírtörlőt.

Sok mindent felejtettem el. Mert ugye idióta indulás. Például nem raktam a laptopra zenét. Áááá! Egyedül Blondie van. A torrentet meg tiltják. Tíz nap. Meg fogok bolondulni. (Később Nejjel összedropboxoztunk valamit.)

Fél emelettel lejjebb találtam egy erkélyt. Nyitva volt az ajtaja és ott vigyorgott egy hamutartó. Dohányzóhely, pár méterre. Ez messze több, mint amire számítottam. (Ja, úgy egyébként fent vagyok az ötödik emeleten. Gyakorlatilag egyedül. Enyém az egész szint.)

Becsuktam a Wunderlist-et. Tudom, hogy száznál több taszkom van. De azért jöttem ki ide, hogy ne érdekeljen.
Helyette megy az Evernote. Mert írni akarok. Megint.

Érdekes, mennyire ki lehet éheztetni az embert. Vagy szomjaztatni. A busz délután háromkor tett le Florencben. Szomjas is voltam, de a rengeteg cuccal nem szívesen kocsmáztam. Egy óra séta a szállás. Regisztrálás. Elpakolás. Aztán bolt. Félóra séta oda, ugyanannyi vissza. A bevásárlás egy óra. Azaz már négy órája Prágában voltam, eleve szomjasan… és még nem ittam egy sört sem. Nem is vártam meg, hogy lehüljön, még a sajtokat sem raktam el, de már szisszent a fémdoboz.

DSC_2936

Jól megfér az éjjeli asztalopn a prágai kocsmakalauz és a biblia.

Grúzia mozog

Kezdjük a reklámmal: ha nincs az a hekkelt drivercsomag, akkor ez a videó lehet, hogy sohasem készül el.

Így viszont felvonultam a padlásra, egy kisebb trafiknyi szivarmennyiséggel és pár nap alatt összeállt.

Hmm… ez a mondat igaz ugyan, de… messze nem fejezi ki azt a felszabadult örömet, azt a lelkesedést, melyet a befejezésekor éreztem. Amióta elkezdtem videóvágással foglalkozni, nem volt ennyire nehéz feladatom. Ehhez képest határozottan elégedett vagyok vele.

Kezdjük azzal, hogy 2,5 óra nyersanyag. Nyolc nap utazás. Nyolc, elképesztően sűrű nap. Minden napra jutott 2-3 csoda. A legnagyobb problémám az volt, hogy fényképeznem is kellett volna, meg videóznom is. Egyszerre, mert rengeteg volt az elkapandó pillanat. Nem is sikerült igazán, akit érdekelnek külön a fényképek, itt megtekintheti az albumot.

Csak két napig a nyersanyagot nézegettem. Legalább egy nap volt, mire összeállt a koncepció, meglett a zene. Mire eldöntöttem, hogy dokumentumfilm lesz, vagy hangulatot visszaadó. Utána pedig már csak szőrösszívűen vágnom kellett. El sem hiszem, hogy belefértem 14 percbe.

Imhol.


Grúzia 2016.05 by jozsef-petrenyi

Az a bizonyos lengyel videó

Nos, ha már úgy beharangoztam pár nappal ezelőtt azt a videót, akkor ki is rakom.
A mögötte lévő történet nem egyszerű. Nagyjából egy évvel ezelőtt, februárban ugrottunk ki Nejjel egy hosszú hétvégére Krakkóba. Csavarogtunk, sört ittunk, zapiekankát ettünk és nem mellékesen kibeszéltünk néhány problémát. Majd márciusban kimentem egyedül, de ekkor Zakopánéba. Faház a város és a Tátra szélén, vastag hó, béke, madárcsicsergés. Ideális körülmények: hiszen azért mentem, hogy elvonulva a világtól megírjak annyi novellát a fejemben kavargó témákból, amennyit meg tudok. Végül nyolc írás jött össze, nyolc apró kis remek. Nagyon örültem nekik, mint ahogy nagyon örültem a tíz nap környezetváltozásnak, a felelősség tíz napnyi ledobásának is. Valószínűleg ebből szokás lesz.

És akkor következzen a rövid összevont videó a két kirándulásról.


Lengyelország 2016 by jozsef-petrenyi

Szicília 03/03

Egész napos döglés
2017.01.23; hétfő

Reggelre valami szokatlan látvány fogadott. Eltűnt a szürke szín. Kisütött a nap. Kiléptem a teraszra.
– Nézzétek, majdnem látszik a Vezúv!
– Az igen! És az Etna?
– Aha.
De tényleg. Itt vagyunk egy 3329 méter magas, éppen füstölgő vulkán közvetlen tövében. Két napja. És nem látszik, mert felhők és szürke és rengeteg eső. Aztán ma reggel, mintha áttűnne a szürkeségen a hegy körvonala.

A hagyományosan bő olasz reggeli után irány a város. Halpiac. Dóra ma nagyon ki akar tenni magáért: kardhalból steak, garnéla, plusz polipsaláta. Meg nekem húspogácsák. Vittem a fényképezőgépet: az első nap ugye még hátizsákkal voltunk, a rendes kamera a zsák alján kuksolt, így kénytelen voltam a mobilt használni. Ez ugyan jó telcsi, de fényképezőgépnek igen gyatra. Nos, arcon landoltam: a piacon alig volt árus. Nyoma sem volt a szombati tolongásnak, olaszos kiabálásnak, annak a jó piaci hangulatnak és választéknak. Éppen hogy találtunk egy-egy árust, ahol azért meg tudtuk szerezni, amiket akartunk. Elő sem vettem a kamerát.

Az én műsorszámom. Még hiányzott vagy 15 doboz szivar, meg az ínyencségek. (Ez utóbbiak elég drágák, de csak itt beszerezhetőek.) Nos, bementem az egyik boltba, mondtam, hogy a drágaságomat akarom. A boltosnak felcsúszott a szemöldöke.
– Mennyit? – kérdezte, miközben kinyitotta maga mögött a széfet.
– Mindet – mondtam szerényen.
Erre visszafordult. Még jobban felcsúszott szemöldökkel.
– Négy doboz van – közölte.
– Akkor annyit.
Csóválta a fejét. Meg sem mertem neki mondani, hogy tíz doboz a cél.
Aztán a fejéhez kapott.
– Van itt valami ritkaság – suttogta összeesküvő stílusban, és elővett a széfből egy Il Moro-t.
Most nekem csúszott fel a szemöldököm. Nem vagyok túl nagy véleménnyel magamról, de tényleg ennyire baleknak látszom? Ez ugyan egy nagyon finom szivar, én pedig nagy Toscano rajongó vagyok, ráadásul Olaszországban nem is annyira durva az ára, mint a fenti linken lévő amerikai boltban, de azért a helyi 40 euró is igencsak húzós ár egy szál szivarért. Ennyiért azért kifejezetten magas prémiumkategóriájú kubai szivart is lehetne venni.
Egy ideig még vitatkoztunk az árussal, végül sikerült meggyőznöm, hogy nem én vagyok Dagobert bácsi.

Mindenesetre legyen itt egy kedvcsináló videó. Amikor egy mocsok dög pacák elszív egy ilyen szivart. És mocsok jól érzi magát közben.

Visszatértünk a lakásba. Mindenkiről lógtak a cekkerek. Nagy zabálás lesz.

Dóra kezdte a polippal.

P_20170123_133147_LL

DSC_2784

IMG_20170123_143022

Habár a piacon azt mondták, hogy meg lett rendesen csapkodva – az árus mellett jelentős méretű kalapács feküdt – de séfünk úgy érezte, hogy ez még nem elég puha. Csak hát nem volt mivel ütlegelni azt a szerencsétlen jószágot. Végül megcsaptuk mindennel, amit találtunk. Sportos főzés volt. Szerencsére én fasírtot kértem.

DSC_2788

IMG_20170123_143053

Szokás szerint kiültem a teraszra. Az időközben barátommá vált templomot nézegettem. Már teljesen feloldódott, mintha egy kicsit közelebb is húzódott volna.
Az Etna is kidugta a fejét. Szolidan pöfékelt.

DSC_2800

DSC_2795

Ebéd után megint csendespihenő, most kivételesen én is szunyókáltam. Aztán egy utolsó nagy séta.
Az első állomás, szivarbolt. Ínyencség. Mondtam, hogy öt. A pacáknak a szeme sem rebbent, elővette a széfből. Jó hely.

Érdekes egy város ez, az ember azt hinné, hogy bejárt mindent, aztán elindultunk egy olyan irányba, amerre még nem voltunk – és amerre nem is számítottam arra, hogy lesznek érdekességek – aztán kiderült, hogy egészen nyüzsgő város van arra is, nem is kicsi, ráadásul tele megdöbbentő épületekkel, parkokkal.

DSC_2814

DSC_2806

A botanikus kertet mondjuk pont az orrunk előtt zárták be, de volt egy hatalmas közpark, bejártuk.

DSC_2812

Forgalmas tér. Fákkal. Nagy templommal. Az egyik sarokban trombitaszó. Nézzük meg. Fedett kioszk, egy csomó ember, a trombitás az Il Silencio-t fújja. Végül is, igen, eléggé késő van már a takarodóhoz. Vettem az egészet kamerával. Aztán egyszercsak szó bennszakad, kamera kikapcsol, elrak. Bakker. A sakkasztalon egy koporsó feküdt, az emberek pedig gyászolók. Mi ez? A trombitás befejezte, a közönség megtapsolta, majd négy markos ember felemelte a koporsót és vitték tovább a templomba.
Én meg csak néztem. Azannya. Így kell meghalni. Hogy a haverok, akikkel a megboldogult feltehetően egész nap a kioszkban sakkozgatott, a templom előtt még felravatalozták a sakkasztalon, az egyik haver elfújta az Il Silencio-t, és csak utána jöhetett a hivatalos templomi rész.
(Belegondoltam, hogy nálam ez hogyan nézne ki. Hülyén. Engem a számítógép előtt kellene felravatalozni.)

Az esti csavargás útvonala.

És még nem volt vége a napnak. Holnap korai kelés – megint – azaz ma este össze kell pakolni a nagyját. Rohadt sok cuccunk lett. Az a rengeteg szivar, a rengeteg tégla méretű sajt. Tetriszeltünk rendesen. Így is kimaradt egy csomó kaja, melyeket meg kellett enni. Bilagit.
Meg a sok felesleges dolog. A tablet. Melyet kihoztam, de be sem kapcsoltam. A tepsimobil remekül helyettesítette. Viszont a repülőtéren természetesen külön ki kell szedni a tömött táskából.

Hazautazás
2017.01.24; kedd

Szerencsére eseménytelen. Korán keltünk, időben indultunk. A busz egyből jött. A szekuritin gond nélkül átjöttünk, bár volt némi para a sajtok miatt. (Állítólag plasztikhoz hasonló lenyomatuk van a szkennerben.) Az olaszok megint elég lazák voltak, a gépünk 45 perc késéssel indult Budapestről, de a kijelzőn az állt, hogy nincs késés. Még akkor sem javították, amikor már el kellett volna indulnunk, de a gép még sehol sem volt, nyilván a boarding sem kezdődött el. Annyira nem bántuk, jó volt élvezni a meleget, a napsütést. A kijelzőn ugyanis láttuk, hogy odahaza minusz tíz várt ránk.
Megkaptuk.

Linkek:

Szicília 02/03

Siracusa
2017.01.22; vasárnap

Nem kicsit vicces a buszjegy. Interbus, távolsági megálló. Négy főre, retúrjegy, 36 euró. Fejenként, utanként 4,5 euró. 70 kilométer, másfél óra. És hogy még arcpirítóbb legyen, a busz bemegy a repülőtérhez is. Ez négy kilométerre van a buszpályaudvartól. A tegnapi árazást figyelembe véve, gondolom eddig négy euró, a maradék 66 kilométer meg fél. Vagy én nem értem a matekot. (Dehogynem.)

Narancsfák, végtelen sorokban. Aztán Lukoil olajfinomítók. Fura koktél. Nej bezzeg végigaludta, pedig ez igazán neki való táj volt.

Mára a meteorológia egész napra vihart, erős szelet, felhőszakadást jósolt. Kitartóan. Borult időben érkeztünk meg, de egyelőre csak a tegnapi tempó: 10-20 perces esők, köztük 10-20 perces szünetek. Én a biztonság kedvéért az izlandi cuccot vettem magamra. (Igen, azt, amelyikben bemásztam a vízesés alá is.) Ne mondja senki, hogy az Univerzum nem ismeri az iróniát: ugyanazt a ruhát kellett viselnem most, a legdélebbi utazásomon, mint amikor a legészakibb ponton jártam. Csak jelzem, hogy nagyjából Szíria magasságában tartózkodtunk. Full téli öltözetben. (Persze, ahhoz képest, hogy Görögországban befagyott a tenger, a Szaharában meg havazott, egy szavam sem lehet.)

Neapolis. A tervezés során elég furán néztem az infókra: létezik, hogy 12.30-kor már bezár? Az egyik legfontosabb látványosság a városban? Amikor a legelső busz 11-re ér Siracusába Cataniából? Na mindegy, találtunk egy boltot (vasárnap!), gyorsan elkövettünk egy második reggelit a parkban, aztán irány az ókori Siracusa. A pénztárnál egy olasz hapi mindenáron ránk akarta sózni a nem használt jegyeit. …Esik az eső, nincs kedvük bemenni… aha… vagy éppen beslisszoltak jegykezelés nélkül. De mindegy is, nálunk volt két 26 éven aluli, nekik csak félárú jegyet kellett vennünk, azt meg nem tudta a hapsi. De azért makacsul próbálkozott.
Számomra teljesen meglepő volt, hogy mennyire régi ez a város. A dóm helyén már IE 1000 körül állt valami szentély. A görög érában pedig a város nagysága és jelentősége Athénnal vetekedett. (Le is verték őket. Meg a karthágóiakat. Meg az etruszkokat. Meg a rómaiakat.) Nos, a Neapolis archeológiai parkban meglehetős régi görög romokat lehetett megnézi. Már amennyit meg lehetett, mert nagy részük le volt zárva. Mondhatni, csak a sztárokhoz engedtek be. De így is megérte.

Eleinte nem igazán ismertük ki magunkat. Viszont volt egy csomó macska.
– Lehet, hogy ezek az idegenvezetők?
Lányom neki is állt barátkozni, amikor mi már láttuk, hogy a következő látványosságnál megint ott álltak az ajtóban.
– Gyere Dóra, azok az előző romokhoz tartoznak, az újabbhoz már ezek a cicerónék.

DSC_2689 Stitch

A görög színház (ez úgy látszik minden nagyvároshoz jár) nem volt olyan látványos, mint a Taorminában lévő, akusztikát sajnos nem tudtunk tesztelni, mert minden le volt kerítve. Ellenben a Dionüszosz Füle kőfejtőben annál inkább.

DSC_2710

DSC_2721

Valami teljesen perverz módon bányászták ki innen a követ, mérnöki ésszel sem tudom elképzelni, hogyan. Na, itt volt akusztika. Egy ferdeszemű, kifinomultnak tűnő pár sétált be előttünk. A hapsi tesztelte is az akusztikát, valami operagyanús dallal, de ekkor jött Barna, a legendás trombitaszerű orrfújásával. Kis híján ránkszakadt a mennyezet. Megörökítettem.

Utána átsétáltunk a római amfiteátrumba. Hangulatcsinálónak ki volt állítva néhány kőszarkofág.
– Innen valaki kimászott – mutatott Barna vádlóan az egyik törött fedelű kőkoporsóra.

A lányom még cicázott egy darabot, aztán kisétáltunk. És igen: 12.45-kor értünk a kapuhoz, melyet már bezártak. Miközben egy jelentős tömeg próbált bejutni, hevesen vitatkozva a kapuőrrel. Ők nem tájékozódtak előre. Egyfelől éreztem egyfajta sikerélményt, másfelől torokszorító volt látni, ahogy az emberek dugdosták át a fényképezőgépek objektívjeit a kerítésen, hogy legalább messziről csinálhassanak néhány képet. Tényleg nem értem.

Eredetileg még terveztük a János katakombát is, de a jegyzeteim szerint az meg 14.30-kor nyit (de tényleg, ez normális?), annyit meg nem akartunk várni. Nagyon lógott az eső lába, a város határában már sűrű fekete felhők tanyáztak.
Na, ezekkel egyszerre értünk Ortigiára, a szűk utcákból álló óvárosszigetre. Leszakadt az ég. Dulván.

DSC_2764

Mennyire jó lett volna itt órákat csavarogni! De akkora szélviharral kombinált felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy kapualjtól kapualjig araszoltunk előre. Kínunkban be is ültünk egy kávézóba, pontosabban a fedett teraszára. Egyrészt jól esett a kávé és a szivar, másfelől az eső is. Bíztunk benne, hogy kiböjtöljük, de jellemző volt az időjárásra, hogy a vihar miatt a személyzet elkezdte feltekerni a fedelet biztosító napernyőt. Vettük az üzenetet, mentünk tovább.

DSC_2760

Azt írtam volna, hogy viharos szél? Na, az sehol sem volt ahhoz képest, ami a tengerparton fogadott. Teljesen be kellett dőlnöm, hogy a mellvédig eljussak, pedig nem vagyok egy könnyű ember. Egy ideig elszörnyülködtünk a többméteres, embertelenül vad hullámokon, majd visszafordultunk. A vár megvár. Majd legközelebb.

DSC_2737

DSC_2742

DSC_2746

A dómból és az előtte lévő térből sem jutott sok. Gyakorlatilag ostromló seregként rontottunk be a templomba, ott legalább száraz az idő.
Volt időnk nézelődni. Itt akadt meg a szemem egy fura feliraton. (Nem volt nehéz, a mellvéden körben húzódott végig, olyan méteres betűkkel.)

“Ecclesia Syracusana, prima divi Petri filia et prima post Antiochenam Christo dicata”

Nagyon nulla vagyok latinból, de azért nekifutottam. Syracusa temploma, az első isteni Péter fia és az első az antiochiai Krisztus után valami.
Ö, izé? Mi akar ez lenni? És ki az az antiochiai Krisztus? Volt másik is?
Kénytelen voltam segítséget kérni Studiolumtól, aki természetesen tudta a választ.

“Siracusa temploma, Szent Péter első leánya, és az antiochiai [templom] után az első, amelyet Krisztusnak szenteltek”
A siracusai egyházi hagyomány szerint a város első püspökét, Szent Marcianust (szobra a székesegyház külsején) Szent Péter küldte 39-ben Antiochiából, így ez az első templom, amelyet, ha közvetve is, Péter alapított (egész pontosan alakíttatott át Athéné templomából Krisztusnak szentelt templommá), s az antiochiai után ez viselte másodikként ezt a titulust.

És akkor vedd hozzá, hogy a templom helyén valami ősi kegyhely volt, erre épült rá egy görög szentély, melyre később a keresztény templom, de aztán egy időben volt ez mecset is, jelenleg pedig egy fura görög-barokk keverék. Tudna mesélni.

Megjegyzés: Egy kicsit utánanéztem, ki is ez a Szent Péter első lánya, akit Krisztusnak szenteltek. Érdekes. Egyrészt azt találtam, hogy a magyar neten a Wikipédiától kezdve az összes weboldalig betűről betűre ugyanaz a szöveg található meg Szent Péterről. Másfelől Péternek vagy volt lánya, vagy nem. (Részletesen lásd itt.) Ezek után némileg érdekes, hogy a felirat az _első_ lányáról beszél… amikor ma azt sem tudjuk, hogy egyáltalán egy is volt-e neki..

Az eső továbbra is tette a dolgát, így ugyan tekeregtünk egy kicsit a szűk utcákban, de végül egy lendületes rohammal elértük a délután négyes buszt és mentünk haza. A busz beázott. Mondanom sem kell, Cataniában is szakadt az eső. Ha nem tudnám, hogy a helyiek ezt az esőt osztják be egy negyedévre, némileg káromkodtam volna.
Szerencsére tegnap vásároltunk elég enni- és innivalót. A csajok forróvizes fürdőt vettek. (Ja, szállás. Kicsit paráztam, hogy csak klíma lesz, fűtés nem, hiszen ennyire délen már nem szokott lenni. Nos, volt központi fűtés és működött is.) Én inkább a terasznak vettem az irányt. Gyakorlatilag a nadrágommal szárítottam a széket.

Egy fura technika. Belváros, közepesen szűk utcák, rengeteg parkolni vágyó autó. Nos, a parkoláshoz műanyag ládát használnak. Azt a tíz centi magas darabot. A sorban utolsó nekitámasztja az autója hátsó lökhárítójának. Amikor mögé parkolnak, akkor ütközésig ráállnak. A műanyag láda bírja. Aztán az új utolsó kiveszi a ládát és a saját autója mögé teszi. Frappáns.

Dóra alkotott valami vacsorát, majd mindenki húzott be a jó meleg takaró alá. Hajnalra négy fokot mondtak. Kemény. (Két évvel ezelőtt 18 fokunk volt. Csak úgy mondom.)

A napi séta útvonala.

Szicília 01/03

Leutazás, piac, zaba
2017.01.21; szombat

Szóval megint Szicília, Catania központtal. Két évvel ezelőtt már voltunk itt, tetszett. A halpiac teljesen beleégett lányom gondolatvilágába. Akkor is, most is egy teljes napot szántunk arra, hogy bevásárlunk a piacon, aztán sütögetés, borozgatás. Persze volt kirándulás is, korábban északra ruccantunk ki, most délre.

Az előjelek nem voltak túl jók. Mondhatni, szokásosak. Négy napra mentünk, négy napra jósoltak viharos felhőszakadást, egész napos esőt. Igen, előtte is, utána is fényesen sütő napocskát mutatott a meteorológia. Csak az a négy nap volt cudar. Egy olyan területen, ahol évente kábé tíz napot esik az eső. Szóval a szokásos.
Bár az itthoni minusz tizenötnél így is jobb volt.

A repülőgépen kisgyerek ordít. A stewardess felemeli, magához szorítja, ringatja. Hmm, ha ez így megy, mindjárt én is ordítani kezdek. Egy próbát megér. Aztán az egyik stewardess megbotlott, fellökte a másikat és mindketten rámestek. Inkább lemondtam az ordításról.
Ügyes munka: két ordító gyerek is van a gépen. Az egyik fixen le lett telepítve egy ülésre, a másikat fel-alá hordozzák a szülei a folyosón. Hogy mindenkinek jusson belőle. Alvás kizárva.

Alibus. Na, itt racionalizáltak egy jó nagyot. Két évvel ezelőtt még sima buszjeggyel lehetett bemenni a repülőtérről a városba (előre megvéve 1 euró), mostanra ez a múlté. Előre nem lehet megvenni sehol. Ismertük a titkos jegyárusító üzleteket – pl a pályaudvar előtti fagyis – de mindenhonnan elhajtottak. A reptéri információ is csak annyit tudott mondani, hogy busz. Na, ott viszont négy euró volt egy jegy. Először el se hittem, a buszvezető sértetten mutogatta, hogy a jegyre is ennyi van írva. Nem kicsit durva lehúzás.

Az eső, az én jóbarátom. Például ma nem esett sokat, de azt pont jókor. Hamarabb érkeztünk, mint ahogy át tudtuk volna venni a lakást. Ezért sétáltunk. Hátunkon a wizzair táskával. Mely táska rettenetesen jó találmány, két dologtól eltekintve. Az egyik a pántja. Borzasztó vékony és ha kicsit is nehéz a cuccod (akksitöltők, laptop, Tannenbaum összes), akkor szétvág, mint egy büdös gebe. A másik pedig, hogy nem vízállóak. Így rögtön az elején az a jól elhelyezett felhőszakadás átáztatta mindenki száraz ruháját. A négynapos kirándulás első fél órájában.

Nem kispályás séta volt. Halpiacon halak, rákok, kagylók és még a jó ég tudja, milyen izék.

2017-01-21 11.31.23

2017-01-21 11.32.33

Lányunk pedig végre igazi séfnek érezte magát. Ahogy a gasztroműsorokban: nyomult a piacon, mögötte a kamera, meg a pénztárcás ember. Vettünk egy csomó mittudoménmit, majd levezetésképpen beugrott két és fél kiló grana padano, csak úgy, helyi használatra. (€9,90 volt kilója, számold át.)
Maga a vásárlás… mintha nem is Olaszországban lettünk volna. A sajt 26,5 euró volt, adtam 27-et és intettem, hogy kösz. Erre az eladó visszaadott egy eurót és közölte, hogy ő kösz.
A szivarboltokban rendszeresen kaptam ajándék öngyújtókat, cukrokat.

Ja, most a család is láthatta, hogyan vásárolok szivart. Négy üzletet fosztottam ki egy konkrét márkából, de teljesen.
– Akkor Bariban az van, hogy az első boltos azonnal riasztja a többieket, hogy már megint itt van az a pacák? – kérdezte Barna.
Mosolyogtam, de lehet, hogy tényleg így van.

Francesco gyanúsan nem olasz. Délre ígértük magunkat, késtünk öt percet, de már a kapuban várt ránk. Minden rendben volt, aztán nem fogadott el borravalót – elmagyarázta, hogy a korrekt kapcsolat alapja a pontos elszámolás (olasz!) – és még idegenforgalmi adót sem kért. (Csak emlékeztetlek rá, hogy két évvel ezelőtt Daniel naponta akarta nekünk kiszámlázni a négy napnyi adót.)

A kecó szuper. De nagyon. Szemünk-szánk nyitva maradt. A booking-on nagyon kevés infó volt, mondhatni, vakon ugrottunk bele, de kaptunk egy akkora lakást, hogy komolyan fárasztó volt barangolni benne. (A weboldalon lévő fényképek régiek, nem tükrözik a valóságot.) A bútorzat fapad egyszerűségű, de működött. Két darab nagy szoba duplaággyal és egy hatalmas konyha. A lakás mellett végig fedett terasz. (Nagyon nem mindegy, a fene sem akart esőben szivarozni.) Komolyan sajnálom, hogy a booking formálisan törölte a foglalást, mert kedvem lett volna jó magas pontszámokat adni. Ja, az ár: €76 volt éjszakánként, négy főre, mindez abszolút a belvárosban, két percre az egyedüli hipermarkettől. (Ne tudd meg, ez mennyire fontos. Két évvel ezelőtt a legnagyobb kinlódásunk az volt, hogy egyszerűen nem találtunk normális boltot.) A kilátás pedig… minden, csak nem ronda.

DSC_2666

DSC_2667

DSC_2664

DSC_2803

Leszaladtunk a boltba, megvenni a legszükségesebb dolgokat. Beraktam a kosárba 11 üveg bort.
– Sok lesz – jegyezte meg Nej.
Aztán még csak kifújtuk magunkat a főzőcske előtt, de már elfogyott kettő.

Megjegyzés: elképesztően finomak a szicíliai borok. Jó, persze, van vulkánjuk bőven. Mindezt csak azért említem meg, mert két évvel ezelőtt csak gagyi boltokat találtunk, ihatatlan lőrékkel. Akkor úgy gondoltam, hogy egy életre végeztem a helyi borokkal. Nos így, hogy volt választék és volt hipermarketes leértékelési hullám, azaz hat euró körüli borokat vettünk négyért, súlyos hiba lett volna nem megadni a második esélyt.

Még egy kör. Most a zöldségpiacra. Igen, a bőség zavara. Kiderült, hogy közvetlenül mellettünk van egy _másik_ nagy piac. Csak éppen ez a zöldségre koncentrál, míg a másik a halra. Végül még egy kis kör a boltba, aztán beindult a konyha.
– Szóljál, mit tudok segíteni! – mondta Barna.
– Én is tudok segíteni! – mondta Nej.
– Nekem ne szólj, én úgysem tudok csinálni semmit – mondtam én, miközben már a szivaromat vagdostam.

Megint nagyon jó a teraszon ücsörögni. Ez most nem annyira közvetlen, mint a múltkor (hatodik emelet), de a terep sokkal izgalmasabb, sokkal élőbb. Imádom ezeket a koszos olasz városokat, ahogy nyüzsög bennük az élet.

Lányom egyébként közvetlenül az indulás előtt, hajnali fél ötre ért haza, némileg spiccesen, vagy tán egészen az. Falakat kirúgó jókedvvel. Aztán aludt valamit a repülőtéren, meg a gépen, így Cataniában már egy morcos másnapos lett belőle. De sebaj, mert átvettem a stafétabotot és miután elfoglaltuk a szállást és meglátogattuk a boltokat, majd habzsoltunk némi rágcsát és bort, az én kedvem szökött szárba és bár takony az idő, de folyamatosan Ramones megy a fejemben és agyonüthetetlenül jó kedvem van.

DSC_2675

Megvolt az ebéd, remekül sikerült, mint mindig. Mondom én, aki petrezselymes krumplit evett sült kolbásszal. De jól néztek ki a halak, rákok és kagylók is. Utána csendespihenő.
Én mosogattam. Mert azt még tudok.

DSC_2674

Több órája üldögélek az erkélyen és többek között beszélgetek ezzel templommal. Nehezen nyílik meg, de öregembertől ez nem is annyira meglepő. Nagyon öreg. Nézd meg, nemhogy üvegmozaik, meg katedrálisablak, de még sima ablak sincs. Csak közvetlenül a tető alatt. Ez a templom még akkor épült, amikor az emberek azt mondták, hogy oké, Isten, meg ilyenek, de azért a jó masszív falak és egy jól védhető erőd, az se semmi. Látsz rajta díszítést? Barokk cicomát? Ez a történet nem arról szólt. Emellett próbáld meg elképzelni, milyen hangulatos lehetett, amikor a sekrestyés kimászott a csapóajtón, felsétált az ódon kis lépcsőn a harangtoronyba, egy kicsit gyönyörködött a tájban (nyilván akkor még nem volt körbeépítve a templom négyemeletes bérházakkal), majd megrángatta a harangot.

Este sétáltunk egy nagyot.

DSC_2679

DSC_2681

DSC_2683

Dóra még vett egy cipőt, mert amiben jött, feltörte a lábát. Gyanús. Ugyanez volt Barcelonában is.

Bor, szivar, terasz. A család már alszik. Hamarosan én is. Megint korai kelés lesz.

Útvonalak:

Catania or bust

Időrendben.

  • Szeptemberben foglaltam szállást Cataniába. Booking.com. A foglaláshoz megadtam a bankkártyám adatait.
  • Ezt a bankkártyát novemberben elhagytam. Le lett tiltva. Az új bankkártyát felvettem a booking.com profilomba, a régit töröltem.
  • Január 12-én hajnal 1-kor kaptam egy levelet a booking.com-tól, hogy nem tudták levonni az előleget. Csináljak valamit, mert ha nem, akkor irgumburgum és ha 13-án este nyolcig nem sikerül a művelet, akkor törlik a foglalást.
  • Mellékeltek egy linket, ahol módosítani lehet a _foglaláshoz_ rendelt kártyát. Jogos volt a bőgés, a foglaláson belül nem módosítottam korábban a kártyát. Megtörtént. Kaptam is egy visszaigazoló levelet az új kártyáról.
  • Pár perc múlva jött a levél, hogy megint sikertelen volt a pénzlekérés. Tegyük hozzá, hogy itt még eléggé zavarban voltam, fogalmam sem volt, hogy most még csak autorizálni szeretnék a kártyát, vagy már terhelni is.
  • Úgy hajnali háromig eljátszottam a rendszerrel. Módosítottam foglaláson belül a bankkártyát, megkaptam a visszaigazolást, majd hamarosan a hibaüzenetet. Ilyenből lement vagy öt darab. Jobb híján írtam egy emailt a booking.com-nak, meg egyet a szállásadónak. Houston, baj van.
  • Délelőtt felhívtam a booking.com magyar irodáját. Felhívtam? Vagy egy órán keresztül hallgattam a reklámokat, mire felszabadult egy vonal. Az ügyintéző (Lajos) megígérte, hogy utánanéz, addig tartsam a vonalat. Tartottam. Aztán megszakadt. Két órán keresztül próbáltam újra felhívni a magyar irodát. Sikertelenül. Visszahívást nem kaptam, pedig megvolt náluk a számom.
  • Írtam egy erősebb, enyhén anyázós emailt a booking.com-nak. Ordító nagy betűkkel jeleztem, hogy sürgős esetről van szó (hamarosan törlődik a foglalásom), legalább annyit mondjanak már a tegnapi emailre, hogy vakk.
  • A biztonság kedvéért újból beírtam a bankkártyám adatait. Hoppá. Most jött egy visszaigazolás a kártyamódosításról, majd utána egy _újabb_ visszaigazolás, a foglalás módosításáról. Ilyen eddig nem volt. Talán? De nem. Hamarosan jött a levél a sikertelen banki tranzakcióról.
  • Megpróbáltam ismét hívni a booking.com-ot. Délután ötig már nem sikerült elérnem őket, onnantól meg már automatikusan átkapcsolnak angol ügyintézőhöz. Szívtam a fogamat. Alapszinten elboldogulok angolul, de telefonban beszélgetni olyan dolgokról, melyeket magyarul sem látok át (fogalmam sincs, ki, mikor milyen pénzügyi tranzakciót végez, hogyan néz ki az egész rendszer a booking.com-on belül és hol akadhatnak el a próbálkozások), szóval tartottam attól, hogy nem lesz könnyű. Nem lett. Egy csajszi vette fel, bediktáltam az azonosító számokat, majd megkértem, hogy legyen kedves olvassa végig azt a közel húsz levelet, mely eddig született a foglalással kapcsolatban. Mégse nekem kelljen már elmondanom. A csajszi elolvasta, majd egy perc alatt elhadarta a háborúésbékét. Egy kukkot nem értettem belőle. Megkértem, hogy lassítson. Így már tudtunk beszélgetni, de nem igazán lett gyümölcsöző. A leányzó ragaszkodott hozzá, hogy náluk rendben van minden, beszéljek a bankkal. Hiába mondtam neki, hogy már leellenőriztem, van pénz bőven a kártyán és a limit is jóval magasabb, mint a teljes foglalás értéke.
  • Felhívtam a bankot (Erste). Mit látnak? Hát, volt egy csomó próbálkozás a booking.com-tól, nulla forint értékkel.
  • Az már látszott, hogy csütörtökön megakadtam. Írtam egy enyhén kétségbeesett levelet a szállásadónak, hogy tényleg baj van. Van jó bankkártyám, van pénzem, négyen mennénk, csak éppen valami szar került a palacsintába.
  • Péntek. Nem jött válasz, sem a szállásadótól, sem a booking.com-tól. Pedig ma vagy rendeződik a helyzet, vagy bukjuk a foglalást. Nyilván lehet újat foglalni, csak már sokkal drágábban.
  • A szokásos játék. Kártyamódosítás, visszaigazolás, hibaüzenet.
  • Felhívtam a booking.com-ot. Teljesen megdöbbentem, tíz perc után kaptam egy ügyintézőt (Dóra). Végigolvasta a tömérdek levelet, elmondtam az újabb fejleményeket. Abban maradtunk, hogy valószínűleg ott lesz a probléma, hogy a bank nem engedélyezi a nulla értékű tranzakciókat. Hívjam fel a bankot, engedélyeztessem, aztán hívjam fel ismét a booking.com-ot és kérjem őt. Hátha éppen szabad lesz. (Sátáni kacaj.)
  • Felhívtam a bankot. Most átkapcsoltak valami spéci bankkártyás emberhez, kiderült, hogy lófaszt mama, a bank az _összes_ nullás tranzakciót engedélyezte és visszaigazolta a booking.com felé. Tehát nem a banknál van a gond. Utána viszont nem érkezett semmilyen, valós értékkel rendelkező terhelési igény. Csak én kaptam a hibaüzeneteket a booking.com-tól. Az ügyintéző azt is elárulta, hogy a héten már nem ez az első ilyen eset a céggel.
  • Újabb telefon a booking.com felé. Félóra reklámhallgatás után feladtam.
  • Eszembe jutott, hogy van nekem egy másik banknál (CIB) egy másik tipusú (VISA) kártyám is. Pénz van rajta, limit oké. Próbáljuk ki. Felvettem a kártyát a profilomba, átírtam a foglalást. A szokásos. Visszaigazolás a sikeres módosításról (mind kártya, mind később foglalás szinten), aztán hibaüzenet.
  • Telefon a booking.com-nak. Húsz perc után felvették. Lajos. Már ismerősként üdvözöltem, majd kértem Dórát. Nyilván foglalt volt, de a lány gyorsan átadta neki a fontosabb infókat. Meg ott volt az a baromi sok levél. Első körben jött a bankra mutogatás, de elmondtam, mire jutottam. Hogy az autorizáció bizony sikerült. (Erre azt mondta a hapi, hogy igen, látja. Bakker, akkor eddig miért nem mondtad?) Elmondtam, hogy másik bank, másik tipusú kártya, azzal sem ment. Elmondtam, hogy _nem is érkezik_ a bankhoz nemnulla értékű tranzakciós kérelem. Nagy hümmögések. Beszélni kell a főnökével. Visszahív. (Sátáni kacaj, kicsit reménykedő felhanggal.)
  • Visszahívott. Igen, tényleg szar van a palacsintában. De nem tudják, hogy mi. Ugyan csak szóban, de elismerte, hogy a booking.com oldalán van a baj. Viszont nem tudnak mit csinálni, a foglalás törlődni fog, hiszen nem fizettem ki időben az előleget. Hurrá.
  • De voltak jó hírei is. Beszélt a szállásadóval, elmagyarázta a helyzetet. Francesco megígérte, hogy a törlés ellenére fent fogja tartani az apartmant, az eredeti áron. Annyi a különbség, hogy helyben kell fizetnem, készpénzzel.
  • Na most, Dél-Olaszország, konkrétan Szicília. Teljesen ki leszünk szolgáltatva. Aztán Francesco vagy korrekt lesz, vagy sem. Majd ott kiderül. Ha nem, akkor vagy jól lenyúl, vagy elcseszhetek egy csomó időt új szállás keresésével. Amikor egyébként is csak három napra megyünk.
  • A vége természetesen ez az – automatikus – levél lett.
    booking
  • Körülbelül nyolc óra ügyintézés a két nap alatt. Olyan 3-4 óra telefonos reklámhallgatás. (Meg sem merem nézni a következő telefonszámlát.) 41 email: 17 visszaigazolás, 17 hibaüzenet, 3 levél a szállásadónak, 2 a booking.com-nak… és 2 felmérés, hogy mennyire vagyok elégedett a booking.com szolgáltatásával. Őszintén?
  • A biztonság kedvéért írtam egy levelet a szállásadónak. Leírtam, milyen választ kaptam a booking.com-tól és megkértem, hogy igazolja vissza. Ha nem is egyből, de egy nappal később megjött a válasz. Minden rendben, várnak.

Jól indul.

Posedarje 05/04

One way or another, I’m gonna find ya’
I’m gonna get ya’, get ya’, get ya’, get ya’
One way or another, I’m gonna win ya’
I’m gonna get ya’, get ya’ ,get ya’, get ya’
Blondie: One Way or Another

Tulajdonképpen ez is kajakos videó lenne, be is mutattam a kajakos filmfesztiválon, de evezést csak nyomokban tartalmaz.

Röviden összefoglalva: tavaly júliusban lementünk a novigradi beltengerre, nagy reményekkel. Maga a tó/tenger hibrid is izgalmas (tök furcsa növények voltak a vízben), de ebbe folyik bele a Zrmanje folyó, melynek a kanyonja ritka élmény. (Anno Winnetou filmeket is forgattak errefelé.) És még ott volt bónuszként, hogy ki is lehetett volna evezni a tengerre. Szóval jó programnak nézett ki.
Aztán a négy napos kirándulás során kifogtunk egy 3,5 napos borát. Vízreszállni reménytelen volt. Jobb híján filmeztem az időjárást, a teraszunkról remekül láttuk a tavat. Tisztán látszott, mit csinál egy erős szélvihar a vízzel. (Amikor a strandon megbillen a kamera, az azért van, mert a szél kis híján felborított. Engem, a 110 kilós nemkarácsonyfadíszt.) Aztán kínunkban körbebringáztuk a tavat. Egyedül az utolsó napon csitult valamelyest a szél, csitultak el a hullámok. Csakhogy ekkor már indulnunk kellett volna haza. De. Csakazértis. Úgy pakoltunk, hogy miután elhagytuk a szállást, még be tudjuk vizezni a kajakokat egy röpke órára. Ebből került bele a 4 perces videóba durván fél perc. Így jártunk.


Posedarje 2016.07 by jozsef-petrenyi

Őskőrös, azaz Élővíz Csatorna

Megint egy kajakos videó. Kicsit hosszabb, mint az előző, de amennyi élmény volt ezen a két napon, csoda, hogy 5,5 percbe bele tudtam mindent zsúfolni.

A videóhoz tartozó írást itt találjátok, és igen, az összeállításból végre megkapjátok a magyarázatot arra, miért lett olyan népszerű szlogen a “leszarom a csalánt” felkiáltás.


Élöviz csatorna 2016 by jozsef-petrenyi

A csizma sarkán 06/05

Tél, fagy, szélvihar. A legjobb időszak az évközben felgyülemlett videó nyersanyagok feldolgozására.

Idén újítottam. Immár nem akarok minden anyagból dokumentumfilmet vágni. (Persze, lesz azért olyan is, de 2016-ból maximum egy.) Ehelyett a hangulatra mentem rá. Nem kell, hogy minden belekerüljön, amit felvettem. Nem kell, hogy unalmassá nyúljon. Tempós vágás, illeszkedő zene, instant öröm.

Barival kezdem. Ez egy kissé hosszabb lett (9 perc), de vedd figyelembe, hogy idén háromszor voltam ebben a dél-olasz városban: januárban a családdal, utána kétszer egyedül.


Bari 2016 by jozsef-petrenyi

Wellness

Ilyenkor már mindenhonnan záporozik ránk a ‘vedd meg ezt’, ‘ki ne hagyd azt’ és ‘egy utolsó senki vagy, ha nem leped meg szeretteidet valami nagyon drága, ellenben felesleges marhasággal’. Üde kivétel volt olvasni valahol egy írást, melyben a szerző kikelt a marketinghisztéria ellen. (De tényleg, ha nem lenne fájdalmas, hatalmasakat lehetne röhögni. Például azon, hogy ez az egész annyira megtetszett a török kereskedőknek, hogy ők is bevezetik. Nem, nem a karácsonyt, hiszen gyakorlatilag muszlim államról beszélünk. Nem, azt a felesleges karácsonyi maszlagot levakarják róla, nekik csak a vásárlási ünnep kell.) Nos, az a bizonyos cikk úgy végződött, hogy értelmes ember azt adja ajándékba a szeretteinek, ami a legdrágább kincse: az idejét. Egy közös élményben összefogva.

Elgondolkodtam. Mondjuk wellness? Igen.
Idén elviszem Nejt is a Bükkbe a háromnapos gyalogtúrára.

Ne húzd a szádat. A wellness azt jelenti, hogy egy hely, ahol jól érzed magad, ahol relaxálsz, ahol kisöpröd a fejedből a szemetet. Nekem ez a téli erdő.

Egy kicsit persze át kellett alakítanom a programot – a Kedves nem igazán szeret minusz tízben sátorban aludni – de nem volt gond.

Lillafüred – Bükkszentkereszt – Hollóstető – Répáshuta
2016.12.03; szombat

Reggelre elállt a szélvihar. Kisöpört minden felhőt az országból. Gyönyörú időt kaptunk.
Ez volt a karácsonyi ajándék az Univerzumtól.

Kései fekvés (ugye, Semmi Konferencia), hajnali ébresztő, reggel kilenckor már Lillafüreden kerestünk parkolóhelyet. Őrület, még télen is fizetősek a parkolók. Végül találtunk egy eldugott ingyeneset. Negyed tíz. Lendületesen nekivágtunk a túrának. Háromnegyed tíz. Hörögve támasztottuk hátunkat egy-egy fának.

  • Távolság: 17,28 kilométer.
  • Szint felfelé: 536 méter.
  • Szint lefelé: 350 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Nézd meg a térkép alatt a diagrammon: másfél óra alatt 300 méter szint. Négy kilométeren.

DSC_2400

DSC_2406

DSC_2408

Viszont ezzel fel is értünk Bükkszentkeresztre. Micsoda meglepetés: pont volt is egy szentnek látszó kereszt a falu határában.

DSC_2435

A jobb oldalon ácsorgó atyafiak kiszúrták a fényképezőgépet.
– Mosolyogj, Józsi! – szólt rá az egyik a másikra – Vesznek minket!
Integetve köszöntem meg a pozitív hozzáállást.

A tetőről remek kilátás nyílt a településre.

DSC_2439

DSC_2441

A nap is megjelent végre. Eddig egy árnyékos völgyben jöttünk felfelé. Ahogy később megbeszéltük, minden hegynek van egy jó és egy rossz oldala. A keleti, északi oldalakat nem igazán érte a nap, anélkül meg nem csak hogy hideg volt, de sokkal szomorúbbnak nézett ki az erdő is. Bezzeg ahol sütött a nap, nem győztünk eltelni a hangulattal.
De komolyan, nézd meg ezeket a képeket.

DSC_2414

DSC_2419

Nej neki is állt kaktuszokat emlegetni.

Ezt már írtam többször is, most csak röviden. Nej amikor hazajött Arizonából, boldogan mutogatta a fényképeit. Volt köztük vagy ötszáz kaktuszos. Amikor egy idő után kigúnyoltuk (Nem mondod? Még egy kaktus? Micsoda meglepetés!), elszontyolodva jegyezte meg, hogy valahogy odakint teljesen normális ötletnek tűnt lefényképezni minden érdekesebb kaktuszt. Azóta kaktuszolásnak nevezzük azt, amikor valaki belezúg egy tájba, és csak nyomja a gombot, sokadszor örökítve meg ugyanazt a témát.

Valahol igaza volt. Nekem a bükkerdő egy kicsit olyan, mint a templom. Azok a hatalmas szál fák, mintha oszlopok lennének, az oszlopcsarnok teteje pedig a lombtakaró. Sokkal hitelesebb hely Istent keresni, mint egy katedrális. Most pedig gyönyörűek voltak a fények, minden érdekesebb színkombinációnál felsikoltottam és már fényképeztem is.

DSC_2418

DSC_2448

Oké, lassan abbahagyom. Ott jártam, hogy beértünk Bükkszentkeresztre. Habár jól esett volna egy sör, de némi matekozás után inkább mentünk tovább. A GPS kijelezte, mikor megy le a nap, nem volt az olyan messze, addigra meg kellett érkeznünk. Volt nálunk fejlámpa, persze, de ember, a Bükkről beszélünk, a legendásan vacak túrajelzések hazájáról.

Megjegyzem, a jubileumi körtúra sárga jelzése – ezen mentünk egész nap – meglepően jó volt. (Pedig a múltkori bükki túra leírását úgy fejeztem be, hogy jubileumi körtúra, a jó k. nénikédet.) Egyébként úgy általában is éreztük, hogy elindult valami változás. De még igen messze vagyunk a jótól. Lásd a Bükki Srácok kiáltványát az útjelző táblák mellől.

DSC_2415

A faluból a túraút végig kacérkodik a műúttal, hol rámászik, hol lefordul róla, hol csak átmegy rajta. Megéri kitartani mellette, elképesztően változatos a terep: hol bükkös, hol fenyves, olykor közvetlenül, éles határvonallal elválasztva egymástól.

DSC_2450

DSC_2459

Aztán a vége felé kissé kaotikus lett a jelzés, megjelentek tanösvények, de csak összezavarták az addig jónak nevezhető jelzéseket. Jött még két szuszogós kaptató és már Répáshuta fölött is voltunk.

DSC_2474

DSC_2473

Lezúdultunk a tetőről a faluba, mint Gandalf öt nap után virradatkor. Nej most először túrázott hátizsákkal és bár könnyített példány volt rajta, de már nagyon várta, hogy megszabadulhasson tőle. Na meg mind a ketten vártuk a sört és a vaddisznópörköltet.
Természetesen meglett minden. Délután négykor érkeztünk meg, húsz perc múlva be is sötétedett. Elfoglaltuk a szállást, ittunk egy csapolt Fácánt az ivóban, utána csendespihenő, fél hatkor pedig vacsi.

DSC_2475

DSC_2477

Vannak dolgok, melyek nem változnak. Most olvastam vissza, hogy pont ugyanazt rendeltem, mint amikor először voltunk itt: házi szőlőpálinka, tárkonyos vaddisznóleves, tócsiba csavart vaddisznópörkölt. Desszertet nem kértünk. (Vicces is lett volna. Na meg emlékeztünk rá a társasjátékozós hétvégéről, hogy a hely nem igazán erős édességekben.)

Vacsora után nem siettünk fel. Rajtunk kívül nem volt senki az étteremben, jól esett üldögélni a cserépkályha mellett. Aztán megjöttek a népek az esti rendezvényre – volt velük vagy harminc aprókölyök – ezt inkább már nem vártuk meg. Én még kimentem a teraszra egy jégcsapos szivarra. Nej már aludt, mire visszaértem. Még olvasgattam estig, aztán alvás.

Répáshuta – Háromkő – Tarkő – Bánkút
2016.12.04; vasárnap

Nem biztos, hogy túl népszerűek voltunk, amikor reggel 8.00-kor megjelentünk reggelizni. A rendezvény hajnalig tartott, a személyzet pedig ugyanaz volt. Minket viszont szorított az idő. Kaptunk egy jó nagy adag hagymás rántottát. Az íze végigkísérte a napot. Reggeli után higiénia, pakolás, fél tízkor már a falu utcáit róttuk.

DSC_2479

  • Távolság: 17,9 kilométer.
  • Szint felfelé: 605 méter.
  • Szint lefelé: 233 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Eleinte ugyanazon az úton mentünk, mint másfél évvel ezelőtt. A kaptató erősen belénk mart, de hát ezért jöttünk. A fennsík szélén tértünk le a jól ismert útról. Habár a látványos köveknél már többször is voltunk, de Nej ilyen gyönyörű, tiszta időben még nem látta a tájat. Márpedig a jó idő kitartott, semmi szél, semmi felhő, semmi csapadék. Igaz, minuszból egy kicsit sok volt, de valamit valamiért.
Gyakorlatilag a fennsík oldalán, peremén haladtunk. A tegnapi bükkös helyett most tölgyerdőkben sétáltunk. Ezek a fák nem olyan ünnepélyesek, sokkal inkább olyan, mint amikor bohó, játékos kutyák rohangálnak az ember körül.

DSC_2495

DSC_2504

DSC_2518

Először a Háromkőre másztunk fel. Itt szembesültünk azzal, hogy a jó idő és a hétvége kihozta az embereket a fennsíkra. Nekem mindenképpen szokatlan volt a tömeg, én télen hétköznap szoktam túrázni, na akkor nincs senki sem. Itt viszont népes társaság telepedett le a kilátási pontra, szemmel láthatóan ott tervezték tölteni a napot. Elég nagy tahóság, nem is időztünk sokat, mentünk át a Tarkőre. Az egyébként is szebb.

DSC_2508

DSC_2507

A napfényből megint bementünk egy hegy rossz oldalára, árnyék… és hó.

DSC_2514

Tudom, december, nem kellene meglepődnöm, de egész nap napsütésben jöttünk, el is felejtettük, hogy a víznek van szilárd halmazállapota is.
A Tarkó nem okozott csalódást. Ugyan itt is volt egy népes társaság, akik egész napra jöttek – tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, sört bontottak – de a Tarkőnél a kilátó szakasz jó száz méter, elfértünk egymás mellett.

DSC_2524

Itt realizáltuk, hogy az idő nem mindenhol ilyen szép. Vannak olyan kevésbé szerencsés részei a vidéknek, melyekre vastag köd ült rá.

DSC_2528

A fenti képen a Kékestető lóg ki a köd fölé.

DSC_2529

Ezen pedig Eger látszik. Illetve pont nem, mert betakarta a köd.

Leültünk mi is egy-egy szélső sziklára, elővettük a szendvicseinket. Ebédeltünk. Ritkán van alkalmunk ilyen szép ebédlőben étkezni. A nap vadul sütött, odalent a játék utakon matchbox autók vánszorogtak.

Aztán mentünk tovább Bánkút felé. A GPS alapján egy kicsit el is rontottuk az időzítést: két óránk maradt a naplementéig, a tervezett táv pedig jó két és fél óra gyaloglás. A Bükk kiemelten legvacakabbul jelzett területén. Kicsit kiléptünk.

Legnagyobb meglepetésemre még jöttek szembe emberek Bánkút felől. Ők vajon hogyan számolhattak? Oké, a kövekre még kimennek, de hazafelé már sötétben kell bóklászniuk.

Belefutottunk egy nagyobb, jó húszemberes csapatba. Az élen négy, korunkbeli ember jött.
– Maguk a kövek felől jöttek? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Melyikről? A Tarkőről, vagy a Háromkőről?
– Mindkettő.
– Ejha. Melyiket ajánlják?
– A Háromkő közelebb van. A kilátás viszont a Tarkőről szebb.
– És ezek merre vannak?
– Mennek itt, aztán lesz egy elágazás. A Háromkő balra, a Tarkő jobbra.
– A Tarkő mennyi idő?
– Olyan 30-40 perc.
– Az nekünk 40. Köszönjük.

Mentünk tovább. Ekkor találkoztunk a kicsit leszakadt többiekkel. Elkaptunk egy beszélgetést.
– Te tudod, hol vagyunk?
– Dehogy tudom. De ott mennek elől a vének, elég, ha ők tudják.

Na, ezt már nem bírtuk röhögés nélkül Nejjel.

Aztán a szokásos produkció, először enyhe morgás, utána kisebb dühöngések. Nem tehetek róla, a fennsíkon mind az utak vezetése, mind a jelölése egyszerűen botrányos. Igen, látszik az erőlködés, sok az új festés, megjelentek az útjelző táblák (valakit valószínűleg kiküldtek külföldi tanulmányútra és ő jött vissza ezzel a fantasztikus új lehetőséggel), de összességében így is sokszor csak a GPS mentett meg attól, hogy éjszaka megegyenek a farkasok.

Az egyik jelzetlen földúton (igen, időnként inkább ilyesmiken haladtunk a jelzések helyett) Nej elvonult a fák közé könnyíteni magán, én pedig előrementem a jelzett útig. Pont jött is egy fiatal pár, akik nekiálltak tanakodni, hogy földút, vagy túraút. Vakartam a fejemet, aztán szolgálatkészen a segítségükre siettem és addig beszéltem nekik a fennsíkról, amíg elő nem bukkant Nej. Utána már elengedtem őket a földúton. Ezen is vigyorogtunk egy adagot.

Megint tökéletesen érkeztünk: tíz perccel a naplemente előtt. A látóhatárt szegélyező narancssárga gyűrűt már a teraszról néztük, sörrel és szivarral. A csendespihenőt kihagytuk, finoman szólva is farkaséhesek voltunk.

IMG_20161204_171330

Ez volt a legnagyobb adag kaja, melyet rendelni lehetett. Ha azt kérdezed, mi volt rajta, egyszerűbb lenne azt felsorolnom, hogy mi nem. Levest nem kértünk elé, inkább sörrel locsolgattuk.

Ma én dőltem el hamarabb. Szép nagy alvást mutattam be.

Bánkút – Lillafüred
2016.12.05; hétfő

8.00-kor megint lent kukorékoltunk az étteremben. A személyzet még nem bootolt be teljesen, mi közben szétnéztünk, mit hagytunk ki. A fogadóból ugyanis este nyolckor mindenki hazament, rajtunk kívül más vendég nem volt, így miénk volt az egész épület. Tudtunk volna csocsózni, volt egy hatalmas bőr ülőgarnitúra, ahol társasjátékozhattunk volna és ha olyan kedvünk lett volna, akár akadálypályát is építhettünk volna, melyen a gyereketetőszékekkel krosszozhattunk volna körbe-körbe. Csupa jó program. Nekem is ilyenkor kellett beleszédülnöm az ágyba.

Reggeli, szivarkávé a teraszon, tisztálkodási körök, pakolás. Fél tízkor megint úton voltunk.

Elméletileg a lefelé menetet már unnunk kellett volna, annyiszor mentünk végig a Garadna völgyén. Ezért nem is arra mentünk: a Kühne Andor túrautat választottuk.

  • Távolság: 17,6 kilométer.
  • Szint felfelé: 151 méter.
  • Szint lefelé: 708 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

DSC_2535

A csordáskúti ménes szénatárolója.

Errefelé kezdtünk filózni, hogy a kidőlt fákat vajon miért nem termelik ki? Hatalmas szál fák hevertek szanaszét. Szemmel láthatólag régóta. Nézd meg ezt.

DSC_2540

Rádőlt a túraútra. Erre lépcsőt vágtak bele. De a másfél évvel ezelőtti akadálypálya is megvolt, csak motorosfűrésszel utat vágtak bele.

DSC_2542

No mindegy, biztosan van rá valami logikus magyarázat.

A túraút jó választás volt. Sokkal szebb, mint a Garadna völgye. (A völgynek viszont nagy előnye a pisztrángkeltető, a sütödével. Persze csak szezonben, télen nincs nyitva.)
Fenyvesek váltják egymást bükkössel.

DSC_2546

DSC_2548

DSC_2547

Aztán ahogy közeledtünk a műúthoz, megjelentek a házak.

DSC_2543

DSC_2550

Az utóbbi egy kulcsosház volt, teljesen lengyel hangulattal. Úgy értem, a lengyel kajaktúrán voltak ilyen helyek: fedett közösségi tér, valami tűzrakó hely, pottyantós budi. Itt ebédeltünk. Mármint a fedett térben.

Hamarosan ki is értünk az erdőből. A Hámori tóig a túraút szorosan a műút mellett megy, mi nem is tértünk le, hanem maradtunk a térdkímélő aszfalton.

DSC_2555

DSC_2557

Aztán a tó, de ez már gyakorlatilag Lillafüred. A távolság ugyanannyi volt, mint az előző két napon, de ma egy órával hamarabb érkeztünk meg, nyilván lefelé könnyebb haladni, mint felfelé.

Végül egy szelfi, ahogy én szeretem.

DSC_2562

Nem tudom, mennyire jött át, az egyik legjobb túránk volt. Kimaxoltuk mindegyik napot, jó nagyokat mentünk, gyakorlatilag pont sötétedésig, az időjárás barát volt, sütött a nap ezerrel, se szél, se csapadék. Minden nap pont kellemesen fáradtunk el és mindegyik napot fejedelmi étkezéssel zártuk.
Valószínűleg lesz még pár ilyen a közeljövőben.

Ja, és ahogy elindultunk a kocsival, Lillafüred szélén megjelentek a felhők, Miskolc szélén eltűnt a nap, bent a városban pedig akkora köd volt, hogy kilóra mérték. Utána ugyanilyen sűrű köd a sztrádán, gyakorlatilag Gödöllőig.
Jól időzítettünk.

A teljes túra adatai:

  • Távolság: 52,74 kilométer.
  • Szint: 1457 méter.
  • Útvonal: Wikiloc map.
  • Fényképalbum: Flickr.