Toszkána 01/07

Leutazás Pisába
2017.10.21; szombat

Tudom, mindig sírni szokott a szám, amikor az előkészületekről írok.
Nos, felejtsd el. Mindez, idáig, semmi sem volt.
A mostani szívás mindent vitt. Kis híján engem is.

Prágából hazaérkeztünk szombaton, késő éjszaka. Jó idő volt, még kiültem a teraszra egy szivarral, amíg elrendeztem a digitális anyagok sorsát.
Aztán vasárnap reggelre bekaptam egy akkora retkes náthát, hogy kis híján lemondtam az utat. Egész napos tüsszögésrohamok, takonybafulladások, felváltva izzadtam és rázott a hideg, aztán penge ékelődött a torkomba, utána rögtön jöttek a köhögésrohamok.
Legszívesebben lefeküdtem volna és aludtam volna egy hétig.
Na, pont ezt nem választhattam. Könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó, hagyományos családi csavargásunk, utána pedig mennek a gyerekek, szerte a világba. Ezt mindketten érezték is, rendszeresen kaptam visszajelzéseket, hogy nagyon várják már, hogy menjünk. Ehhez képest, találd ki, mennyire volt megtervezve az út vasárnap reggel, amikor beütött a nátha? Semennyire. Túlzás nélkül mondhatom – immár utólag – hogy életem legbonyolultabb programja állt össze. Úgy, hogy hulla voltam.
Úgy, hogy végül német pontossággal lett előkészítve minden.

Miért is nem volt vasárnapig rendesen előkészítve? Mert sűrű lett az ősz, amikor pedig tervezhettem volna, akkor vagy az albán hasmenéstől szenvedtem, vagy dolgoztam, vagy elsöpörtek a hétköznapok. Persze elméletileg ez az egy hét elég lett volna. Ha nem terít le a nátha.

Végül csütörtökön, miután már tényleg nagyon szarul voltam, elmentem dokihoz. Közölte, hogy szépen építkeztem, a vírusos náthára rátelepült egy bacis fertőzés is. “Én mindig lehetetlent akarok” – dúdoltam magamban Cseh Tamással. Antibaktérium, alkoholtilalom, szivar persze már vasárnap óta nem volt. Viszont pont szombat hajnalra jöttem rendbe annyira, hogy el merjem vállalni a 12-15 órás vezetést.

Péntek délre állt össze a program. Lógott a nyelvem, csöpögött az orrom és hörögtem. És ez már akkor volt, amikor mosolyogtam. Még az erdőben is sétáltunk egy kicsit Nejjel. Este nyolckor feküdtem le. Óra hajnali egyre húzva. Kettőkor indulunk.

Essen pár szó az autóról. A férfiak ültek elől. Megegyeztünk Barnával, hogy felváltva vezetünk, a másik pedig kiszolgálja az elsőt. Legfőképpen azért, mert a Waze nem hagyható egyedül.

Én komolyan szeretem ezt az alkalmazást és elmondhatatlanul örülök, hogy végre van olcsó roaming az EU-ban és mindenhová ezzel mehetek, de néha erősen kikezdte a türelmemet. Például ha nem utcát, címet, POI-t ütsz be, hanem mondjuk GPS koordinátát, akkor az első adandó alkalommal elfelejti az útvonalat. Még a lakásban, a gép előtt beütöttem a szlovén határ előtti utolsó magyar benzinkút koordinátáit. Aztán amikor beszálltunk, akkorra már elfelejtette. Még szerencse, hogy B tervként minden koordinátát papírra is kinyomtattam. (Mondtam már, hogy német pontosság?) Menetközben visszapötyögtem. Itt nem is volt gond, a határig ugye tudtuk az utat. De odakint, ahol pont akkor felejti el, amikor szükség lenne rá… idegborzoló. (Már a szálláson, bősz guglizásokkal kinyomoztuk, hogy ez egy ismert bug, a koordinátákat fel kell venni a Kedvencek közé, akkor nem felejti el.)
Így teltek odakint az estéim, koordináta gépelgetésekkel.
A másik szívroham-katalizátor, az közös munka. Amikor országhatárt váltunk és ezzel együtt mobilnet hálózatot is, maga a mobiltelefon is elanyátlanodik és sokáig nem lesz rajta net. Nyilván ekkor a Waze sem lát semmit. Csakhogy amikor visszajön a mobilnet. addigra a Waze annyira elveszít minden reményt, hogy nem is próbál meg konnektálni. (Dacára, hogy folyamatosan azt írja ki.) Ilyenkor újra kell indítani a telefont. Ha koordinátákat adtál meg, akkor azokat újra be kell gépelni. Adott esetben sötétben, pusztán csak a mobil fényénél.
Találd ki, mennyire volt vicces az út lefelé, két határváltással.

Barnával megegyeztünk, hogy addig vezet, amíg bírja. Bírta végig. De jobb is volt így. Én folyamatosan pesztráltam a Waze-t. Meg a mobilt. Meg szóval tartottam a sofőrt. Aki szerencsére még abban a fázisban van, hogy izgalmas számára a vezetés és az adrenalin ébren tartja. Szóval elméletileg mennie kellett volna mindennek, ennek ellenére Szlovénia és Olaszország határán valahogy lekeveredtünk a sztrádáról (ugye a Waze pont ott nem működött), ami nem lett volna olyan nagy gond, tíz kilométeres párhuzamos közlekedés után vissza is mentünk, csakhogy pont ezen a kis kerülőúton álltak lesben az olasz fináncok. Gondolhatod. A kocsit ugyan nem szedték szét, de vagy fél óráig nyaggattak, meg ellenőrizték rádión keresztül a papírjainkat.

Hátul a lányok ültek. Még Pesten maguk mellé vettek két üveg bort és úgy tervezték, hogy alszanak, illetve boroznak. Lányom később megvádolta Nejt, hogy ő egyszerre csinálta mind a kettőt.

Tekintve, hogy a sofőr olyan jól bírta és a tempomatot is megtalálta, azaz mindenhol max sebesség -2 tempóval mentünk, sokkal hamarabb érkeztünk meg Pisába, mint számoltam. Konkrétan hamarabb ott voltunk, hogy átvehettük volna a szállást – miközben ha én vezettem volna, akkor azon izgultam volna, hogy még zárás előtt megérkezzünk. Így egyből a bevásárlóközpontban kezdtünk. Van egy Lehoczky (Leho) karikatúra, amelyen a panellakók izgatottan várják az új lakót, aki meg is érkezik, de a teherautó bútorok helyett láda sörökkel van tele. Nos, így érkeztünk meg mi is: hirtelen bevásároltunk vagy húsz üveg Chianti-t. Ott csörögtek a szatyrokban.

Átvettük a szállást. Kaja. Pihenés. Bor. (Nekem nem, mert még tartott az antibiotikum kúra.)

Fürdőszoba. A falra szerelve egy spéci hajszárító: tulajdonképpen egy doboz, amelyikből egy hosszú dréncső jön ki.
– Halló, láttátok a hajszárítót a fürdőszobában? – kérdeztem a családot.
– Igen.
– És azt is láttátok, hogy a dréncső pont a bidé ülökéjéig ér?
– Nem, de ez miért fontos?
– Ja, akkor nem fontos.

De még messze volt az este, így beugrottunk lezabálni a torta tetejéről a marcipánfigurát. Azaz járni egyet a Csodák Terén.

Na, kitalálod, ki alakította a legnagyobbat? Az a szájbanyomott Waze. Beadtam a parkolóhely koordinátáit, szépen tempóztunk is befelé (immár én vezettem), aztán úgy a tizenkettedik és a tizenharmadik körforgalom között (nem hülyéskedek, olyan sűrűn vannak a körforgalmak, hogy a Waze egyszerre többet is lehadart, mert tudta, hogy mire befejezi az első kimondását, már a másodikban leszünk) felugrott egy olasz nyelvű képernyő és eltakart nagyjából mindent. Csak egy választható gomb volt rajta. Én pedig ott voltam elveszve a körforgalom-dzsungelben és fogalmam sem volt, hogyan jutok ki belőle. Sikoltva nyomtam meg azt az egy gombot, mire kiderült, hogy ez egy reklám volt, a Waze pedig boldogan újratervezte az utat, immár a reklámozott üzlethez. Ölni tudtam volna. Hiába nyomtam meg a Back gombot, a koordinátákkal megadott útvonal elveszett – mi pedig ott bolyongtunk a délután ötös csúcsforgalomban, körforgalomból körforgalomba evickélve. Sehol nem lehetett még csak megállni sem.
Tudnod kell, hogy ez az olasz rémálom. Amikor a fogalmatlan turista bemegy egy olasz városba, minden előkészület nélkül, hogy ő így is le tud majd parkolni. Nem fog. Különösen hétvégén nem.
A felkészülés során minden olyan városnál (igen, a kicsiknél is), amelyeknél esély volt arra, hogy megállunk, olasz/magyar oldalakról kinyomoztam a parkolóhelyek koordinátáit, árait és kinyomtattam mindent. Nem szeretem a rémálmokat. Szeretem pontosan tudni, mit csinálok.
És ekkor jött a Waze. Ezzel a minősíthetetlen reklámstratégiájával. És beletolt, mit beletolt, bokámig rántotta le a gatyámat és páros lábbal belerúgott a rémálmok közé. (Nem, nincs fizetős Waze app, amely nem tol reklámot.)
A sokadik körforgalom után feltűnt egy csutvasz parkolóhely. Kék festésű volt, azaz publikus, de fizetős. Gyorsan letettem az autót, mentem az automatához. Bedobtam az összes aprót, mármint amit el is fogadott az a szutyok, mert néha megelégelte a dolgot és visszadobta az összes addigi bedobott pénzt, de muszáj volt teletömni, hiszen fogalmunk sem volt, hol vagyunk és hol van a tér.
Aztán nem indult el a GPS.
– Apa, engedd el a technikát. Ma nem szeret téged – jegyezte meg Barna.
– Hörr.

De végül meglett minden. A tér is. (Meglepően közel volt.) Sétáltunk. Persze, Power Rangers-ek mindenhol. A család hosszas szemlélés és méricskélés után megjegyezte, hogy a téren tulajdonképpen az összes épület ferde. (Ja, csak a torony egyenes.) De nekik könnyű, ők ihattak.

DSC_4205

DSC_4203

Tulajdonképpen jó is lehetett volna a nap vége. Ha nem kellett volna még elmenni boltba. De el kellett. Óriási tömeg volt. Eleve a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában nem volt üres hely. Köröztünk, köröztünk, egy üres helyre gyorsan lecsaptunk.

De nem ez volt a kegyelemdöfés. Hanem a mini USB kábel. Nem tudom, mit ártottam a Mini USB Kábelek Istenének. De idén olyan vérgőzös bosszúhadjáratot indított ellenem, hogy nem kapok levegőt. Tiszafüreden beleszakadt a kábel vége a GPS-be. Balatonakaliban nem volt ott a kábel. (A mai napig nem értem a dolgot, hiszen már egy éve minden szükséges technika egy nagy táskában van.) Természetesen mind a két helyen kifejezetten fontos lett volna kábelen keresztül hozzáférni a készülékhez. Olyannyira, hogy mindkét esetben reménytelen, de végül meglepő módon sikeres hajtóvadászatot kellett indítanom a kábelért. (És persze a végén aranyárban kaptunk egy-egy “utolsó darab”-ot.)
Nos, a technikai táskában az Akaliban vásárolt kábel volt. Mely elromlott. Ahogy rádugtam a GPS-t a laptopra, kijelezte, hogy nem jól voltak lementve a gpx fájlok és kijavítja. Még csak csinálni sem tudtam vele semmit. Kijavította. Ránézésre egyébként nem volt baj, a fájlokat utána le tudtam szedni, fel tudtam tenni a Garmin Connect-re, onnan átmentek a Strava-ra és az Endomondo-ra (az utóbbira direkt is feltettem, úgy is felment), szóval látszólag minden rendben volt. Látszólag. A Relive ugyanis (a 3D animációt készítő alkalmazás) ezeket a track-eket nem látta. Amit a GPS óra rögzített, azt simán. De amivé a track-ek lesznek a mini USB kábel bedugása után, azt már sehogyan sem.
Jó, mondhatod, ez miért baj? A túraGPS majd csak gyűjt, aztán otthon másolok fel mindent, egy jó kábellel.
Csakhogy a Relive ravaszkodik: az ingyenes verzió csak a legutolsó három track-ből tud dolgozni. Márpedig itt lesz legalább tíz, karórával rögzített track, melyek a működő adatkapcsolat miatt (ugye Waze) egyből fel is szinkronizálódnak. Cucli.

A technológia tényleg nem szeret engem. Meg az a rohadék USB Isten sem. Meg amilyen szarul érzem még magam a nátha miatt, túlzottan az Univerzum sem.

PS.
Lefekvés előtt azért találtam megfelelő stratégiát. Csak nagyon kell figyelnem.

Linkek:
Budapest – Pisa (térkép) (Igazából ez a visszaút, de ugyanaz volt.)
Az esti séta útvonala (térkép)
Az esti séta útvonala (animáció)

Prágai ősz 08/08

Hazautazás
2017.10.14; szombat

Korán keltünk. A tervek szerint ma már tényleg meg kellett ennünk mindent, azt is, amit tegnap nem tudtunk. Utána pakolás. Majd el kellett mennünk az ajándékboltba. Ott újrapakolni mindent, mivel cserépkorsókat viszünk a kölyköknek, azokat meg jól bele kell tekerni a ruhákba.
Nagyjából így is történt minden.
Egy órával korábban értünk ki a buszpályaudvarra, de szerencsére ekkor már nem volt annyira cudar idő, mint érkezéskor, sőt.
Az utolsó koronáinkat mogyoróba fektettem.

A buszon semmi érdekes nem történt. Két bugyuta film között volt időm átgondolni ezt az egész hetet.

Jól indult. Aztán szerda délután elromlott és utána folyamatosan történtek olyan, látszólag apró dolgok, melyek emlékeztettek arra, hogy ez tulajdonképpen nem jó. Az a frusztráció, mely odakint volt bennem, mára elpárolgott. Egyszerűen csak nincs kedvem többször kimenni.

Ide még terveztem egy hosszú elemzést arról, hogy mekkora különbségek vannak turista és turista között és a helyiek milyen súlyos hibát követnek el, ha nem különböztetik meg őket és mindegyikőjükkel ugyanolyan érdesen bánnak. Ezzel ugyanis pont a normálisabb turistákat riasztják el, azaz már közepes távon is kizárólag az idióta turistákból álló hordák fogják ellepni a várost.
De aztán hagytam a fenébe. Mi közöm hozzá?

Este tíz körül értünk haza. Nem volt hideg, kiültem a teraszra, rendezni az elektronikus anyagokat. (Fényképek, videók, track-ek, feljegyzések.) Vittem ki bort és végre normális méretű szivart. Valamikor kettő körül jöttünk be.
Én és egy brutálisan erős nátha.

Link:
Fényképalbum

Prágai ősz 07/08

Leginkább Petrin
2017.10.13; péntek

Utolsó nap. Ma tömény esszenciaként a kedvenc helyeket terveztük megnézni, illetve bezsákolni két elmaradt kocsmát, ajándékok… és a legnagyobb vad: rendesen bejárni a Petrin hegyet.

Az indulást megterveztük. A Fekete Ökörbe 10.30-11.00 között kell érnünk. A Vízilóba 12.00-kor. Ehhez legkésőbb 9.00-kor el kell indulnunk, ha kényelmesen szeretnénk bejárni a hegyet.

Kilenc előtt nem sokkal csöngött a telefonom. A rendőrség hívott.
– Petrényi József? – kérdezte egy női hang.
– Igen.
– Édes jó istenem, sikerült megtalálnom!
– Igen. De tudja, kedves, jelenleg külföldön tartózkodom.
– Huh, az baj.
– Miről van szó?
– Ugye nem szokott erdőben kajakot használni?
– Pardon?
– Vannak Önnek kajakjai?
– Igen.
– Az erdőőrség hívta a kollégáimat, hogy az Ön házától nem messze kajakokat találtak az erdőben.
– Jézusmária. Kajakokat?
– Várjon egy kicsit, megkérdezem… nem, csak egy kajakot.
– Narancssárga?
– Igen.
– Sejtettem. Mennyire lett összetörve?
– Ezt a kollégám nem tudja megállapítani. Ha Ön külföldön tartózkodik, nem tudna valakit ide küldeni?

Tovább nem részletezem. Őrült hosszú telefonálások jöttek, idegesítő kicsöngésekkel és fel nem vevésekkel. Végül sikerült összehoznunk, hogy a szembeszomszéd kiment megkeresni a járőrt, ahol képviselt engem. A kajakot becipelték a szomszédhoz. Barna ahogy ráért, hazaszaladt egy haverjával és átvitte a kajakot a nappalinkba. Meg a biztonság kedvéért a másik kettőt is berakták az udvarról. Sanszos, hogy a tolvajok éjszaka akarták lenyúlni a kajakot, de valaki megzavarhatta őket, így bedobták az erdőbe, hogy majd visszamennek érte. Csakhogy közben az erdőőrség megtalálta. Én pedig tartottam attól, hogy a frusztrált tolvajok az olcsóbb kajakok ellopásával próbálják vigasztalni magukat.
Ja, Barna alaposan átnézte a kajakot és nem talált rajta sérülést.

Az utolsó telefonbeszélgetés után lerogytam az étkezőasztalhoz és idegesen bontottam egy sört. Kurvára nem érdekelt már, hogy csúszik a programunk. Mit fogok csinálni a kajakokkal? Az M007-nek van biztos helye, de a két PE hajóval mi lesz? Vén, karcolásokkal teli szarok, már akkor azok voltak, amikor 7-8 évvel ezelőtt megvettük mindkettőt, de annyira összenőttünk velük, hogy el se tudnánk képzelni másik kajakban túrázni. Viszont sehogyan sem zárhatók, elvághatatlan lánc meg nincs. Hogyan fogunk ezután csavarogni járni? (Aztán meglett a megoldás, de érthető okból nem fogom részletezni. Már önmagában az is gyanús, hogy miután itt a blogon annyit lelkendeztem Pali kajakjáról, pont azt akarták ellopni.)

Vissza Prágába.

Úgy döntöttünk, megyünk a rendes menetrend szerint, nem húzunk meg semmit. Aztán lesz, ahogy lesz.

DSC_4185

IMG_1741

DSC_4187

A Petrin hegy gyönyörű. Ez nem is vitás. Különösen ősszel. Mászkáltam már sokszor rajta, de mindig áthaladtam valahová. Most viszont csak a hegyre koncentráltunk és elmászkáltunk mindenféle kerülőutakra. Megérte.
A kilátónál értünk fel a tetejére. Ezt viszont kihagytuk. Igyekeztünk tovább az Ökörbe.
Üres asztal már nem volt, de hely még igen.
– Mózsem? – kérdeztem meg a két öregurat. Bólintottak.
Jött a pincér. Kértem két korsó Kozelt és két rántott sajtot. Aztán beszélgetni kezdtünk Nejjel. Nekem már ekkor gyanúsak voltak az asztaltársaim.
– Sörkirándulás? – fordultam hozzájuk.
– Az, bizony – mosolyodott el az egyik – Csak tegnap túlzásba vittük és most gyógyítgatjuk magunkat.

Akaratlanul is belehallgattunk a beszélgetésekbe a többi asztalnál és szép lassan kiderült, hogy a közönségnek legalább a fele magyar volt. Péntek délelőtt. Érdekes adat.

Aztán… megint beborult az ég. Nekiálltam nézegetni a cetlit. Az étlap szerint a rántott sajt 62 korona. Akkor miért 107 került a cetlinkre? Az Ökör ért annyit, hogy rákérdezzek.
– Mert a sült krumpli – jött a válasz.
Gyors pillantás az étlapra. Sült krumpli: 37 korona. Még szemmel láthatóan 100 alatt vagyunk.
– És? – kérdeztem.
– Meg a majonéz – vont vállat a pincér.
Így már elfogadható. Nem mondom, hogy korrekt, de legalább nem terítési díjként, vagy valami hasonlóként számlázták ki. (Megint csak ne érts félre, az Ökör a világ egyik legjobb kocsmája, 1200 forint egy rántott sajtért teljesen rendben van. Nem azért hőbörgök. Hanem azért, hogy miért nem ezt írják ki?)

Innen egy újdonságot céloztunk be. Kávézó a Zöld Kályhához. Nyilván söröző ez is. Méghozzá záteci sört mérnek. Itt láttuk az Igazi Törzsvendéget. Háromfős társaság üldögélt, beszélgettek. Egyszer csak bejött a postás és csomagot hozott az egyik vendégnek. Érted? A pacák ide rendelte a csomagját, mert tudta, hogy úgyis itt lesz.
A söntés ránézésre egy nagy zöld cserépkályha. Ahol ültünk, onnan látszott, hogy csak egy sor zöld csempe, nincs mögötte semmilyen kályha, de ettől még igen hangulatos.

Bátortalan próbálkozás a Vízilóba. Igen, már délután egy óra, és igen, péntek, de talán. És igen. Itt is le tudtunk ülni egy pár mellé, akik hamarosan elmentek. Dőzs. Csapolt Prazdroj. Nekem meg megjött a kedvem egy utopenec-hez. Végülis ízlett, de kifejezetten mikroadag volt, mondjuk az ára is. A fizetéshez Hulk jött oda. Két sör (2*45), egy utopenec (30), kenyér (2). Minden ár messziről is jól láthatóan kiírva a pult mögött. Erre 140 a számla.
– B@sszátok meg, akkor miért nem ezt írjátok ki? – csúszott ki félhangosan Nejből, de a pincér úgy döntött, hogy nem hallja meg.
És megint nem arról a 15%-nyi 200 forintról van szó. Hanem arról, hogy úgy jössz ki egy egyébként jó helyről, hogy átvágtak. Mert nem annyit fizettél, amennyit kellett volna, és tehetetlen vagy.

Kitérő: A probléma egyáltalán nem mai eredetű. Amikor először voltam Prágában, 2000-ben egy szakmai konferencián, már akkor is előjött. Az egyik kollégám nem kedvelte a várost, pont ezek miatt az apró átcseszések miatt. A másik kollégám viszont imádta. Az volt a véleménye, hogy engedjük el a precizitást. Ne nézegessük a számlákat. Egyszerűen minden 10%-kal drágább, mint ahogy ki van írva. Így sem drága. Ha nagyon kukacoskodunk, akkor ne adjunk borravalót, mondván, hogy úgyis kicsalták tőlünk. És ha így állunk hozzá, felhőtlenül fogjuk tudni élvezni a várost.
A fura, hogy mindkettőjüknek igaza volt.

Ekkorra elteltünk sörrel. Jöhetett a szivar és a művészkedés. Nálam volt a fotós állványom és a Gopro. (Röhej, de az összes csodakamerám közül egyedül a Gopro tud beépítve timelapse fotókat gyártani.) Pofátlanul letettem a Károly híd közepére, majd a korlátnak támaszkodva rágyújtottam. Pénteki forgalom. Az emberek nem győzték a kamerát kerülgetni. De a timelapse felvételbe pont ez kell.
Fél óra után elfogyott a szivar, leállítottam a felvételt.
Utána besétáltam az Óváros térre és az Orloj előtt megismételtem ugyanezt. Úgy, hogy közben volt bábjáték is.
Borzasztó kíváncsi vagyok, milyen videó lesz belőle. De még nem volt időm foglalkozni vele.

Hazafelé beugrottunk a Kampa melletti Kövér Egérbe. (Ezt már első naptól ígértem Nejnek, de csak most esett útba.) Utána pedig a Ferdinánd, már majdnem a Kisoldali téren. Mi ugyan csak sörért mentünk (saját sört mérnek, Ferdinand néven), de beszédbe elegyedtünk a mellettünk lévő asztalnál ülő népes magyar társasággal, akik állították, hogy ez a hely Magyarországon a konyhájáról híres. Lehet. De nekünk közel a szállás és mivel ez az utolsó napunk, így szárazra kell ennünk a hűtőt. Megtörtént. Kipukkadtunk.

Ja, ajándékok. Nem hiszed el. A tegnap este, a Ferdinand mellett kinézett ajándékbolt a biztonság kedvéért egész nap nem nyitott ki. Ugye, péntek. Tizenharmadika.

Link:
A csavargás útvonala

Prágai ősz 06/08

Vysehrad és Vynohrady
2017.10.12; csütörtök

Habár tegnap direkt nem írtam a helyszínen semmit, mert ilyen állapotban nem szabad írni, de ma, a mai nappal kapcsolatban már nem tudom megtenni ugyanezt. Aludni aludtam ugyan egy éjszakát, higgadtam is, de a város ma megint a barátságtalan arcát mutatta. Én pedig nem voltam toleráns kedvemben.

Ma egy jó nagy túrát terveztünk, jó sok sörrel. Konkrétan mára terveztem a legtöbb sört.
Kezdjünk a múltkor kihagyott Nováknál. Ők sajnos nincsenek benne a Sörkalauzban, így nem tudtam, mikor nyitnak. Tíz körül értünk oda, zárva voltak. Így jártunk. Szerencsére nincs messze az egyik csúcskocsmának számító Ejtőernyős és az a web szerint tízkor nyit.
Zárva volt.
Ráadásul a leginkább sutyerák módon: a nyitvatartás a bejárati ajtóra volt kiírva, arra viszont ráhúzták a rolót. Azaz még csak esélyed sem volt megtudni, mikor nyitnak. Bezörgetni a rolón? Kijön a csapos és letépi a fejed.
Tekintve, hogy innen egy hosszabb kocsmamentes szakasz jön, kockáztattunk.
Csak kinyit ez a hely 11-kor. Addig meg megnézzük a kocsmával szembeni emlékhelyet.

Nem akarom túlságosan részletezni, tavasszal már megtettem. A kocsmával szemben van az a templom, ahol Heydrich merénylői elrejtőztek és ahol végül tűzharc során meg is haltak. Az emlékmű erről a történelmi eseményről szól: a merénylet előkészítéséről, végrehajtásáról illetve a nácik bosszúhadjáratáról.

Az első tablón felsorolják a nácik bűneit, többek között azt is, hogy elvették Csehszlovákiától a Felvidéket. Hmm.

Jellemző a hangulatomra, hogy amikor a csendes teremben felharsant mögöttem egy érces cseh hang, rögtön arra gondoltam, hogy innen is kidobnak valamiért. (Egy idegenvezető trombitálta össze ilyen sötét módon a csoportját.)

11-kor tényleg kinyitott az Ejtőernyős. Remek. Szűretlen Gambrinust terveztünk inni és hozzá egy hermelint. Mert a kocsma után hegymenet lesz.

Mogorva csapos. Köszöntem csehül. Semmi válasz.
– Két korsó szűretlen Gambrinust kérünk.
– Nincs.
– De a táblán…
– Nincs.
– Oké, akkor két korsó Kozel. És két hermelin.
– Nincs.
– Hogyhogy?
– 11 és 15 között csak menü van.
– De ez nem főétel, ez sörkorcsolya!
– Nincs.

Ennyi. Nem kicsit fortyogtam, amikor kijöttünk. Kicsit túl sok volt az utóbbi időben a csaposterror, az a hozzáállás, hogy örüljek, ha beengednek, pofa kussba és fogadjam el, amit adnak, ne válogassak. Aztán csodálkoznak, ha az alapvetően jóindulatú sörturista is bunkóvá válik. Én mindenesetre itt határoztam el, hogy ha ennyire masszívan köcsög turistának néznek, akkor az is leszek. Szigorúan angolul kommunikálok, nem hagyok szó nélkül semmit és persze borravaló sincs. Miért igyekezzek elnyerni a jóindulatukat, amikor szemmel láthatóan a pokolba kívánnak? (Miután fizettem, persze.)

Oké, hegymenet. Pontosabban, közvetlenül az emelkedő előtt még ott van az Arany Horgony. Ez is jó kocsma, remélhetőleg tudunk valami egyszerűt harapni is a sör mellé. Plusz a vécé.
Zárva volt.
A táblája szerint délben nyit. 12.05-kor értünk oda. Jó, hát várunk. Belestünk az üvegezett ajtón. Odabent semmi mozgás. Negyed egy. Mintha mozogna valaki. Rátapadtam az ablakra, hátha meglát. Meglátott. Kijött és közölte, hogy gondjai vannak, majd egykor nyit, bocs.

Mi meg bámultunk lógó orral. Amikor terveztem a mai napot, direkt beraktam plusz kanyarokat, hogy kisétáljuk magunkból azt a sok sört. Azt a sok sört.

Odafent szerencsére volt nyilvános vécé. A vysehrad-i vár egyébként is teljesen rendben volt. Szeretem ezt a helyet.

Nem rossz persze a közismertebb vár sem, csak éppen túl mohók lettek az idegenforgalmiak: régebben csak az Arany utcácska volt fizetős, ma már az egész vár az. Ahhoz, hogy bejussál, be kell állnod a pénztárnál egy 50-100 méteres sorba. (Ami persze azt mutatja, hogy igazuk van, hiszen így is van rá kereslet.) Mi viszont már láttuk korábban többször is a várat, ennyit nem ér meg.

DSC_4152

A vysehrad-i várban jobban érződik a történelem. Nem csak a híres temetője miatt. Szeretek csalingázni a sétányain, az eldugott ösvényein.

Aztán irány az ismeretlen. Errefelé valamikor az ezredforduló környékén jártam, még ha nem is pont erre, ráadásul akkor vezettek. Térkép nem igazán van, mert a Folimanka ösvényein akarunk valahogyan feltekeregni Vynohrady-ba. Azaz fel kell jutnunk a völgyből a viadukt mellé.
Egészen jól sikerült. Igaz, háromszor kerítésen másztunk át, de ezek valami ideiglenes építkezési szarok voltak, nem szerepeltek a tervben.

Gömbvillám. Ez egy kocsma. Hangulatos, de már az új stílust követi. Fiatalos, romos, kézműves sörös.

DSC_4156

Klasszikus sörkorcsolya itt sem volt. Kínunkban kértünk egy menüt, leves nélkül. Azt mondták, hogy prejt. Jó. Végül kiderült, hogy ez olyan laposra sütött darált hús. A sör meg semmi extra, a szokásos agyonkomlózott vacak, piszok drágán.

Annál nagyobb marhaság, mint Prágában drága kézműves sört inni, nem sok van. Hagyományos sört is óriási választékból ihatunk, olcsón, és olyan minőségben, amilyenről itthon csak álmodhatunk. Drága kézműves sör meg nálunk is van.

Mondjuk már a leülés sem volt egyszerű. Ahogy haladtunk befelé, szobáról szobára, úgy rakosgatta ki egy hapsi a “foglalt” táblákat az asztalokra. Helyünk is csak úgy lett, hogy az egyiknél mi voltunk a gyorsabbak. Viszont amikor kijöttünk, a mi asztalunk is megkapta a tábláját.

Jó. Akkor igyunk egy igazi csapolt szűretlen Staroprament. Szerencsére itt van nem messze a híres Staropramen Parlament.
Hát egy lóalkatrészt.
Bementünk. Az előtér tisztán ipari hangulatú. Lehet, hogy valakinek bejön sörözés közben a sörtartályok bámulása, nekem nem. Mentünk tovább. A folyosó végén lehetett balra menni és jobbra. Még eszmélni sem jutott időnk, de már ránk akaszkodott egy csajszi és folyamatosan hadarva szerette volna kiszedni belőlünk, mit akarunk. – Azt, hogy befogd végre a szádat és eldöntsem végre, mit akarok – morogtam magamban. De a leányzó nem lanyhult, hiába jeleztem neki mindenféle módon, hogy várjon már egy kicsit. Végül hátat fordítottam neki és elindultam jobbra. Ekkor utánam kiáltott, hogy arrafelé le van zárva minden. Visszafordultam, de a csaj mögött meg éttermet láttam. Mondtam neki, hogy egyszerűen csak sört szeretnénk inni. Erre kiküldött az ipari előtérbe. Kijöttünk. Pár perc múlva újra bementem, ekkor már nem állt az ajtóban a csajszi, körbenéztem a teremben, de kiderült, hogy azok az asztalok, melyek elsőre üresnek látszódtak, mind le voltak foglalva. – Hát, örüljetek neki – jöttem ki. Minimálisan sem volt szimpatikus a hely.

“Körbejártunk, és megpróbáltuk összeszámolni, pontosan hány helyiség is van itt, de végül nem sikerült, mert féltünk, hogy az idő múlásával szép lassan elapad az asztalon hagyott sörünk habja. Egy dolog biztos: hely van, bőven!”
Prágai Sörözők

Ez alapján úgy gondoltam, hogy végre egy többszintes, tágas, de azért ólmeleg sörözöt kapunk. Erre kiraktak abba a kellemetlen, kicsi előtérbe. Hétköznap, délután kettőkor.

Mondjuk, itt már erősen NDK érzésem volt. Ott éreztem utoljára, hogy ennyire erős a pincérmaffia. (Aki nem tudná, akkoriban nem mehettél csak úgy be egy étterembe, kizárólag a pincér kísérhetett be. Ha nem tetszettél neki, akkor elküldött.) Itt is ez van: ha nem tetszel a csaposnak, vagy a pincérnek, akkor kidob. Azaz nem enged leülni. Meg nem ad sört. Megteheti? Meg. Hiszen már délután kettőre le van foglalva az összes asztala. Miért pont téged szeressen?

Nejnek nem is mondtam semmit, csak füstölgő fejjel mentünk a következő helyre.
Deminka.
Egy kicsit meglepett, olyan… túl elegáns volt. De az árak is és a választék is rendben volt. Beültünk. Kaptunk étlapot. Végül rendeltem két korsó sört és két vízihullát.

Utopenec: hagymás lében pácolt szafaládé.

Megérte. Ilyen finom utopenec-et még nem ettem. A lé már eleve paradicsomszószos volt, a hagyma mellett volt benne erőspaprika is, nagyon egyben volt. Aztán a végén a szokásos cseh megoldás. Megnéztem előtte az étlapon: Kozel 32 korona, utopenec 70, az két személyre, szolíd borravalóval együtt 210 korona. Zsebrevágtam a pénzt, elmentem slozira és visszafelé akartam fizetni a pultnál. A pincér szemrebbenés – és részletezés – nélkül beütött a gépbe 230 koronát. Annyi meg nem volt nálam. Mondanom sem kell, ma nem voltam éppen csehbarát hangulatban, elmentem a pénztárcámért és 1-2 koronásokban kiszámoltam neki a 200 feletti részt. (Összegyűlt, na.)
Vedd észre, nem az a 310 forint bosszant. Hanem a pitiáner cigánykodás. Hogy még egy ilyen kicsi összegnél sem bírja megállni és átvágja a vendéget. (És nem, nem érdekel, hogy a kenyeret számította még fel hozzá, vagy a terítési díjat, vagy valami hasonlóan kreatív tételt.) Hiába volt kellemes a hely, finom a sör és a kaja: egy ilyen piti sunyiság után egyből megkeseredik a szám íze. Előtte beszéltük Nejjel, hogy pénteken visszajövünk, megnézni, mit tudnak kihozni a hermelinből. Ezek után szó sem lehetett róla.

Innen már séta, bolt, séta haza. Nejben azért már dolgozni kezdett a sör. Megérkeztünk a házunkhoz. Ilyenkor még az utcán rendezni kell a kütyüjeimet, mert a házban már nincs GPS jel.
– Menjünk már! – toporgott Nej.
– Nyugalom, előbb ezek, aztán elő kell szednem a kulcsomat.
– Igyekezhetnél!
– Türelem rózsát terem! – emeltem fel tanárbácsisan az ujjamat.
– Nem.
– Nem terem?
– Nem rózsát.

Megvacsoráztunk. Utána esti séta. Hogy lássuk Prágát akkor is, amikor nincs tömeg.
Háát… ehhez nem kilenckor kellett volna elindulnunk, hanem ahogy tíz évvel ezelőtt csináltam, éjfélkor. Kilenckor… csak a tömeg összetétele változott, a mérete nem. Turisták helyett fiatalok, még csak azt sem mondanám, hogy döntően józanul. Az este a szórakozásé. Ez látszott is, mert egy kocsmába sem fértünk be.
Annyira már nem zavart, otthon tele a hűtő. Az emberekből meg úgyis elegem volt.

Linkek:
A napközbeni csavargás útvonala.
Az esti csavargás útvonala.

Prágai ősz 05/08

Smichov
2017.10.11; szerda

Reggelre a laptop kikapcsolva figyelt. Éjszaka MS patch kapta el. Mint utánaolvasva megtudtam, örülhetek, hogy egyáltalán elindult. Az, hogy teljesen hülyén viselkedik, éppen csak bolhaköhögés.

Nekem a feleségem gyanús. Reggelire a második sörnél már húzta a száját.

Egyvalamire viszont jó volt a kötelező olvasmány. Nej megemlítette, hogy Hrabalék mindenhol stockot ittak a sör mellé. Mi lehet ez? Kinyomoztuk. Megvettük. Nos, ez valami gyomorkeserű, színében az unikumhoz hasonló, de messze nincs meg benne az a komplexitás. Mondjuk úgy, hogy eléggé faék egyszerűségű.

Mára Smichov bejárása volt tervben. Tavasszal ez egy kellemes túra volt.

Először a Staropramen gyárba mentünk be. Pontosabban, a gyári kocsmába. Csapolt gránátért. Gazdagabbak lettünk egy jópofa hűtőmágnessel is.

Déltájban értünk a vasútállomáshoz. És a vasúti restihez. (Oasa, azaz Oázis.) Megint nem kellett csalódnunk. Alig volt hely, de aztán megláttunk egy eldugott kétszemélyes asztalt. Még le sem ültünk, de már kérdezés nélkül megkaptuk a levest. (Szerencsére nem pacalleves jött.) Aztán csapolt szűretlen Staropramen (nyam) és a menüválasztékból sörfőzők pörköltje. (Hagymás-tormás pörkölt.) Minden tökéletes volt. És ez csak egy vasúti resti.

Nej közölte, hogy a hátralévő életében nem szeretne enni, és köszöni szépen, de sört inni sem. Pedig még csak a nap felénél jártunk.

Sétáltunk egy nagyot. A párhuzamos úton mentünk haza, így láttuk hátulról is a Staropramen gyárat. Pont nyitva volt egy kapu, bekukucskáltunk. Kifejezetten kiábrándító volt, de őszintén, melyik élelmiszervegyészeti gyár néz ki ma már romantikusan?

DSC_4150

A függőfolyosó viszont a gyár két telephelye között zseniális. (Vedd észre. a sör látszólag lentről folyik felfelé. Ez csak úgy lehet, ha az ivó erősen szomjas és nagy lendülettel iszik.)

Vén Oroszlán. A múltkor kajáltam is itt, meg a sörük is érdekes. (Svijany.) De most jól voltunk lakva annyira, hogy csak egy sört kortyolgattunk el. Lassan. A kocsma ijesztően döglött volt. Majdnem egy órát üldögéltünk bent, vendég egy szál sem jött. Meg rajtunk kívül nem is volt más. Életet csak az jelentett, hogy sorra érkeztek a beszállítók (söröshordók, piás rekeszek) és mindegyik hapsi imponálni akart a pincércsajnak.

Hazafelé még bolt, majd természetesen Koutku.

———– Vágás ——————-

Az alábbi részt kábé egy hónappal később írtam. Annyira megalázó volt, ami történt, hogy szándékosan húztam az időt. Nem akartam folyamatosan dühöngeni.

Röviden? Kidobtak a kedvenc kocsmámból. Délután háromkor, azaz messze nem csúcsidőben. Mert turisták voltunk.

Hosszabban.
Bementünk. Bólintottam a csaposnak. (Két naponta cserélték a csaposokat, az előző kettővel jóba lettünk a négy nap alatt. Gondoltam, majd ezzel is kialakul valami.) Leültünk egy asztalhoz. Odajött a csapos. Mondtam neki, hogy két Staropramen. Erre közölte, hogy rossz asztalhoz ültünk, ez VIP asztal. Mivel ekkor már tíznél többször voltam a kocsmában, pontosan tudtam, hogy nem az. (Általában minden cseh kocsmában van egy törzsasztal, oda nem illik nem törzsvendégnek leülnie.) De nem kötekedtem. Átmentünk a vécé előterébe, ahol szintén volt két asztal. Leültünk. Erre jött a csapos és közölte, hogy az is VIP. Ez akkora pofátlan hazugság volt, hogy csoda, hogy nem szakadt le a fazon arca. Nekem is elakadt a szavam. Ránéztem a faszi arcára és azt láttam, hogy nem csak egyszerűen utál, hanem gyűlöl. Szép nagydarab ember volt, fenyegetően magasodott fölénk.
Kijöttünk.

  • A Koutu egy olyan kocsma, melynek kialakult közönsége van. Ők egymásért járnak le. Ebből következik, hogy a külön helyiségben lévő vécéelőtérbe senki nem ül szívesen. Hiszen aki ott ül, gyakorlatilag kizárja magát a közösségi életből. A fenti asztal minden alkalommal üres volt. Ez a két asztal olyan alkalmi betévedők számára van, mint amilyenek mi is voltunk.
  • Ez volt az ötödik napunk. Négy napon keresztül minden este beültünk ide hosszabb-rövidebb időtartamra. Igen, a klotyi előtti asztalhoz. Tetszett a hely hangulata. Hiszen fiatalkorunkban hasonló helyeken nőttünk fel, nálunk meg már nincsenek ilyen füstös késdobálók.
  • Előző este éreztem magam annyira jól, hogy meglehetősen nagy borravalót adtam. (120 koronás számlához 50 korona jatt.) Mondjuk úgy, hogy nem ilyen folytatásra számítottam.
  • Amiért megérte egy hónapot várni, az az, hogy már nem haragszom arra a szerencsétlen hülyére.
    Sokkal inkább sajnálom.
    Meg akarja állítani az időt. Azt szeretné, hogy minden maradjon úgy, ahogy valamikor volt. Amikor jó volt.
    A Koutu-nak kialakult egy közönsége. Ha valaki egy nap nem jelenik meg, már összesúgnak, hogy mi történhetett vele. Ebbe a zárt közösségbe nem hiányoznak a turisták.
    Csak hát a turisták sehová sem hiányoznak, mégis ott vannak. A Koutu nincs olyan messze a belvárostól, hogy ne találják meg mondjuk a belvárosból kiszorult sörturisták. (A sáskaturistákra szvsz nem kell számítaniuk.)
    A turistának látszó emberek kidobása hosszú távon nem fog működni. Nyilván van a cseheknél is valami fogyasztóvédelem, vásárlók könyve, előbb-utóbb belefutnak. Ugyanúgy, ahogy jelenleg – ahogy láttam, egyedül – dacolnak a dohányzási tilalommal. Csak idő kérdése, hogy megbukjanak.

    Talán, ha angol mintájú zárt klubbá alakulnának, ahová csak tagságival lehetne belépni. Talán. De ez a kidobósdi meglehetősen amatőr és bicskanyitogató.

    ——————————

    Mindenesetre hazafelé menet nem szóltam egy szót sem, csak magamban puffogtam. Hirtelen nagyon elegem lett Prágából, meg a seggfej csehekből. Hazamentünk és aznap már ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból.

    Link:
    A smichov-i csavargás útvonala.

    Prágai ősz 04/08

    Megint kocsmatúra
    2017.10.10; kedd

    A mai nap eleve ketté lett törve, délután 1-kor céges skype konferencia. (Igen, tudom, családi kirándulás közben ilyet nem lehet, de ez most kivétel.) Szerencsére az időjárás velünk van, egész délelőtt esett az eső, nem is nagyon akartunk kimozdulni a szállásról. Egyedül boltba mentünk el.
    Egy dolog miatt izgulok: mára a Tigris bevétele van tervben, ahhoz viszont 15.00-ra ott kell lenni. 15.01-kor már nincs hely, (Illetve biztosabb a 14.45.) Na most, ha elhúzódik a megbeszélés, akkor vagy futunk, vagy kihagyjuk.
    Aztán az lett, hogy elfelejtettek behívni, később meg már nem volt értelme. De legalább meglesz a Tigris.

    Meglett. De még hogy. Pole position. Igaz, ferdeszeműek próbáltak előzgetni, de nagyon szigorú cseh fazonként cöcögtem rájuk, így visszamentek a sorba. Megint elcsíptük a pulttal szembeni asztalt, amiben az a jó, hogy mindig műsor van. Most például bejött Tuskó Hopkins, alias a Víziló pincére. Gondolom, szabadnapos és ilyenkor a Tigrisben bűnözik iszik. Bezzeg az Ökör pincérei szabadnapjukon is az Ökörben isznak. Azért ráköszöntem. Megismert. (Nem mindenkinek van ilyen szép zöld mellénye és ilyen tízkilós narancssárga fotóstáskája.)

    Utána Nyúl. Érdekes váltás. Teljesen fiatalos hely, dzsessz szól a hangszórókból és rendelhetsz világos, félbarna, barna, vörös és zöld sört. Én vöröset kértem, Nej, a nagy kalandor meg zöldet.

    DSC_4136

    Tapasztalatnak jó volt, de legközelebb maradunk a hagyományos söröknél.

    Ilyen is van a közelben.

    DSC_4134

    Némi csavargás után a Jelinkova. Hátha most lesz hely. A talponállóban volt, gyorsan kértem is két sört, de Nej ekkor kiabált ki bentről, hogy lett ülőhely, bementem a két sörrel, mely cselekedet egyszerre verte ki a biztosítékot a csaposnál és a pincérnőnél. Hogy ezek milyen érzékenyek. (Sajnos, tipikus. A csaposnak eszébe sem jut, hogy azalatt szabadult fel odabent két hely, amíg csapolta a sört. Nem, ehelyett leb@ssza a vendéget, hogy milyen hülye fogalmatlan turista már, hogy kijön a pulthoz sörért és nem a pincércsajtól rendel.) Aztán pont úgy ültünk le, hogy egy kis ablakon kiláttunk a pult elé, ahol egyszerre két törzsvendég csöcsörészte két oldalról a tálcát tartó pincérnőt, aki harsány vigyorgással élvezte a szituációt. Nem rossz dolog Prágában törzsvendégnek lenni.

    Innen Branikova. Mert olyan jó dolgokat írt róla a sörkalauz. Nos, nem. A sör is jelentősebben drágább lett, a hely sem fogott meg, ráadásul tele volt. Egymásra néztünk, biccentettünk és mentünk a törzskocsmánkba. Koutku. Akkora füsttel, hogy késsel szeletelve falazóanyag lehetett volna belőle. Három sör, két szivar. Két órát dumáltunk ebben a veszetten mérgező közegben. Időnként jó veszélyesen élni. Ahogy fiatalkorunkban is tettük.
    Volt szerencsém figyelni a lepusztult, hajléktalanforma alkeszeket, miközben dartsoztak. Félelmetes volt. A hapsik imbolyogtak, már az is nehézséget jelentett nekik, hogy a vonalra álljanak… ehhez képest mindegyik tökéletes stílusban dobott. Olyan stílusban, melynek elsajátítása nekem évekbe került. Józanul.

    Link:
    A kocsmatúra útvonala.

    Prágai ősz 03/08

    Csak úgy, a belváros
    2017.10.09; hétfő

    Úgy kezdtük, ahogy mindig is kezdeni kell, kivéve, ha nem hétvégén érkezünk. Gyors reggeli, majd felmentünk a Petrin-hegy övvonaláig. Ezen a szinten végimentük a várnegyedig, gyönyörködve az őszi erdőben, a völgyben és a várban.

    DSC_4121

    DSC_4124

    A célprémium pedig a Fekete Ökör. A múltkor már eleget írtam róla, most nem is részletezném. Maradjunk annyiban, hogy egyike a legkedvesebb helyeimnek. Sajnos erősen veszélyeztetett a turisták által, viszont délelőtt még szinte üres, ekkor lehet megérezni az épület hangulatát. (Azt a régi kocsmahangulatot, amikor még főleg a helyiek jártak ide, azt már semmikor.)
    Nem fogom mindenhol elmondani, gyakorlatilag az összes vendéglátó egység nemdohányzó lett, nyilván az Ökör is. Azok a kocsmák, ahol van terasz, vagy kerthelyiség, még haladékot kaptak, de már október elején is elég hűvös volt a kinti ücsörgéshez.
    Ettünk egy-egy hermelint (itt kötelező: olcsó is, finom is), ittunk csapolt barna Kozelt, aztán mentünk tovább. A Vízilóhoz túl korán érkeztünk, csak délben nyit. Gondoltuk, átmegyünk a Kandúrba.

    – Bakker, a kocsmák között delirium tremensben fogok közlekedni – rémült meg Nej.
    – Csak úgy lehet – vigasztaltam meg – Pontosabban, csak úgy érdemes.

    Nos, a Kandúrt _nem_találtuk_ meg. Ami mindenképpen bravúr, mivel már kétszer voltam ott, a GPS-ben be is lett jelölve. Meg tudtam mutatni az ajtót, amely mögött lennie kellett volna, de az ajtó zárva volt és se felirat, se cégtábla nem hirdette, hogy itt kocsma van.
    Megszűnt volna? (Jéghideg marok szorítja a szívet.)

    Este utánanéztem, semmit nem találtam a megszűnéssel kapcsolatban. Aztán pár nappal később kiderült, hogy szó sincs róla: egyszerűen csak délben nyit és tényleg nincs semmi felirat, vagy cégtábla.

    Jobb híján átsétáltunk a Glaubicu-ba, hogy ott húzzuk ki délig. Üldögéltünk, söröztünk, szivaroztam. Nyilván a kocsma előtt. Ahol a fő vonulási útvonal van, a vár és a Károly híd között. Turistacsoportok, idegenvezetők színes esernyőkkel, táblákkal, csoportos walkie-takie-val. Az idegenvezető unott pofával rámutat a Glaubicu ajtajára. Aztán néhány – főleg idősebb alak – kedvet kap és lelépnek a csoportból, be a kocsmába. Ők a bekalkulált veszteség.

    12.00-kor léptünk be a Vízilóba. Elsőként. 12.15-kor minden asztalnál ültek. 12.30-kor minden asztal megtelt. Nem könnyű ide bejutni.

    Jó jel, amikor azt látod, hogy Tuskó Hopkins dohányzik az ajtó előtt. Azt jelenti, hogy még nincs sok vendég és Hulk is el tudja látni őket.

    Ha nem értenéd, róluk van szó.

    DSC00688

    Egy öreg csont, járni alig bír, de bevánszorog. Szemmel láthatóan törzsvendég. Belép egy negyvenes hölgy, üdvözli, odaül mellé. Akkor valószínűleg ő is törzsvendég lesz. De ahhoz meg túl normális. Aztán a hölgy feláll és két kapufa után csak harmadjára tud kimenni az ajtón. Délben. Tutira törzsvendég.

    Nej teljesen el volt ájulva a helytől. A hangulatától. Pedig ő nem is tudja, hogy itt csapolják Csehországban a második legjobban a pilzenit. (Komolyan, vannak ilyen versenyek. Az első helyezett a Jelinkova.)

    Majd egy kicsit turistáskodtunk. Károly-híd. Óváros tér. Nézzük meg a zsidónegyedet. Furán hangzik, de eddig hatszor voltam Prágában és egyszer sem láttuk. (Illetve egyszer azt hittük, hogy megnéztük, de az nem volt az.)

    DSC_4131

    DSC_4132

    Ajándékbolt. 330 koronáért közepes gólem.

    DSC_4130

    Mi legyen? Igyunk még sört. Becéloztuk a Novákot, de a természet hamarabb szólt. Pontosan a Medvebocsok előtt. Az se rossz. Nem kicsi sörfőzde, simán el lehet tévedni odabent. Viszont van belső udvara, naná, dohányzó. Egy hosszú leülés.
    Az asztalterítőn régi fénykép, rajta konflis és sörszállító kordé.
    – Ezt húzták kézzel – jegyezte meg Nej.
    – Vagy lovat fogtak elé – vetettem fel – Illetve az asszonyt.
    – De csak azért, hogy kiméljék a lovat – korrigáltam gyorsan.

    Puff. Szerencsére vastag dzseki volt rajtam.

    Innen még megnéztük a szeletekben forgó Kafka fejet, majd Teszkó… és persze hazafelé a Koutku.
    – Na, figyelj, azt a pacákot eddig minden alkalommal itt láttam. Ő a Törzsvendég.
    – Melyiket?
    – Pont mögötted áll.
    150 kilós, nagyon kövér, harmincas pacák az átjáróban. Kinyúlt póló, rongyos nadrág. Zavart tekintet. Aztán benyúlt a nadrágjába, megrázta és megigazította a farkát.
    – Aha, már látom – fordult vissza Nej.

    Vacsi. Beesett a szállásadó néni. Végre lezártuk a szállásdíj témát. Eh.

    Link:
    A csavargás útvonala.

    Prágai ősz 02/08

    Liben
    2017.10.08; vasárnap

    Reggelire ugyanaz, mint vacsorára: kifli, hermelin, sör.
    Aztán hosszú gyalogtúra. Hétvégén Prága még szezonon kívül is használhatatlan, emiatt külvárosi sétát nyomtunk. A “budai” oldalon végigsétáltunk a parton, piszok sokáig.

    Itt látható a művész.

    IMG_1686

    Itt pedig az elkészült kép.

    DSC_4069

    Újabb kísérlet a Glaubicu kocsmában, immár sikerrel.

    IMG_20171008_111057

    Szűretlen Pilsner Prazdroj. Mifene. Még csak nem is hallottam róla. 43 korona. A Kisoldal főterén. Hülyének is megéri. A napocska meg úgy süt, mintha soha nem olvasta volna a meteorológiai előrejelzést, miszerint már esőnek kellene esnie. Árnyékban ültünk, szabadban, mégsem fáztunk.

    Utána felmentünk a metronómhoz.

    DSC_4102

    Ekkor borult be. Esni a lengyelpiacnál kezdett el. Először. Aztán teljesen megbolondult az időjárás-felelős: hol csak borult volt az ég, hol a nyakunkba szakadt minden, hol kisütött a nap. Pár percre. Vicces volt.
    A lengyelpiac melletti piszkosul külvárosi kocsmában megint a ronda arcát mutatta a város. Két korsó sör (Hubertus barna Kacov-ból), 120 korona. A csajszi nyilván levette, hogy turisták vagyunk, árlista sehol. Én meg kénytelen voltam kifizetni, de az addigi vidám fecsegésnek lőttek. Azért amíg márciusban egyedül voltam és igyekeztem nem turistának látszódni, ilyenek nem voltak. Sem a tegnapi 136 koronás lenyúlás, sem a mai 120-as.
    Egyértelmű, hogy Nej a hibás.
    Kezdi a város újra gyűjteni a rossz pontokat. Ha így halad, megint tiltólistára kerül. (Ja, hogy értsd az arányokat: ugyanaznap a belvárosban barna Staropramen 29, pilzeni 33.)

    Liben-ben megint ránk szakadt az eső. Emiatt a Hrabal emléktűzfalat is elég gyorsan futottuk át, mesélni sem nagyon tudtam. Kár érte.

    Viszont meglett a múltkor halálra keresett, de jól elbújt Na Palme. Csak éppen 17-kor nyitott.

    Na, mindegy. Őszintén szólva ilyen körülmények között Liben bőven nem érte meg az utat, de maga a túra remek volt. A nyugati oldalon felmenni Holesovicé-ig kellemes élmény: Kampa sziget, Kisoldal, a parlament épületei, a metronóm melletti park, hosszú séta közvetlenül a Moldva partján, sátoros piac, van minden.

    DSC_4109

    Viszont az esőben úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Zizkov-ot, bemetrózunk a Köztársaság térig. Ahol az eső, ha lehet, még jobban szakadt.
    Egyenes tekintettel, befogott orral és füllel átvágtunk a nagy lenyúlások utcáin. A Tigrisbe bekukucskáltunk (vasárnap, 15.18-kor), üres asztal nyilván nem volt, viszont leülni le tudtunk volna. De nem mára volt tervezve. Aztán Rotunda (fincsi barna Staropramen) és váratlanul még a csapos is kedves volt. Hová kerültünk? Hazafelé még bolt, majd zárásként a Koutku. Két sör, két szivar. Nem is tudom, mi lenne velem, ha ez a hely, az ellenállás fészke, nem lenne. Nejnek is egyre jobban tetszik, teljesen rejtőjenői alakok tántorognak a füstben.

    A szállást még mindig nem tudtuk kifizetni. Nem szeretem az ilyesmit. Teljesen tönkre tudja tenni a kirándulást. Eltelt a második nap és nem tudom, mennyit fogok fizetni. Egy ilyen kiszámíthatatlanul átvágós városban.
    Vacsi, track-ek kezelése (nagyon elburjánzott a technika, egyre több idő már rendezni a dolgokat), aztán net, blogírás. Csak eljött az este.

    Ágy. Középre lejt. Aki hamarabb engedi el magát, begurul és lelöki a másikat.
    Az óra a töltőn azt hiszi, hogy alszom. Meg a buszon is azt hitte. Mélyalvással.

    Linkek:
    A túra útvonala Liben-ig.
    A túra útvonala a Köztársaság tértől.

    Prágai ősz 01/08

    Adjunk Prágának egy újabb esélyt. Hiszen tavasszal egészen jó volt kint.

    Most nem annyira.

    Kérdezhetnéd, hogy miért erőltetem még ezt a várost? Nos, tavasszal úgynevezett alkotói szabadságra mentem ki, azaz egyedül, azzal a feltett szándékkal, hogy – Zakopánéhoz hasonlóan – témákat vegyek elő az ‘Ötletek’ folderből és írjak. Ebből gyakorlatilag semmi nem lett. Túl érdekes a város, túl sok a jó csapolt sör ahhoz, hogy bezárkózzak egy szobába.
    Itthon el is kapott némi lelkiismeretfurdalás. Hiszen ennyi erővel jöhetett volna Nej is: csavarogni, sört inni ő is szeret, és hát én sem csináltam mást.

    Emiatt ismételtük meg a túrát a házassági évfordulónkon.

    Előkészületek

    Hah! Végre leírhatom, hogy minimális. Busszal mentünk, ugyanazzal a társasággal, akikkel tavasszal is mentem. (Őszintén: 5500 forint utanként. Nem kell vezetni, nincsenek matricák, nem kell kinlódni a parkolással. A buszon egérmozi. Bőven megéri.) Szállást ugyanabban az apartmanhotelben nem találtam, de ugyanabban az épületben igen. Programot meg nem kellett terveznem, hiszen még emlékeztem mindenre. Nejnek adtam ki házifeladatként, hogy olvassa el Hrabal libeni éveiről írt trilógiáját. Ha már gyaloglunk 18 kilométert, legalább tudja, hogy miért.

    Kiutazás
    2017.10.07; szombat

    Ritka szar idő induláskor. Hajnali hat óra, fok is ugyanannyi, bezzeg a szél, az durván erősebb. A busz meg cseszett beállni időben, a jegy szerint nekünk félórával indulás előtt kint kellett volna lennünk, kint is voltunk, a busz viszont csak indulás előtt 5 perccel gurult elő.
    Együtt kocogott a fogunk egy csomó lengyellel és csehhel.

    A buszon induláskor ment a klíma. A közönség hangos felhördüléssel kapcsolta ki.

    A mai termés három mozifilm és két lemez. Naná, hogy megint a Madagaszkár Pingvinjei. Nem azért, mert annyira jó… a többi ennyire béna. Aztán megérkezés előtt félórával vettem észre, hogy kontaktos a fülhallgatóm. Megigazítottam és innentől már rendesen hallottam a hangokat. Megnyugodtam: mégsem az angolom volt ennyire vacak. (Bár a cseh nyelvű Asterix-nél nem játszott.)

    A megérkezés hasonlóan ronda volt, mint az indulás. Az erős szélben vízszintesen esett az eső. Szedhettem le magamról a dögnehéz hátizsákot, meg a dögnehéz oldaltáskát. Előbányásztam az esőkabátomat; nyilván mire felvettem és visszamálháztam magamat, elállt az eső.

    A szállás némileg zűrös elfoglalása. Utána bolt. De nehogy már ne nézzek be az egykori házikocsmámba. Koutu. Döbbenet. Dacolnak a dohánytilalommal. Ugyanolyan ordas füstös hely maradt, mint volt. Széles mosollyal hátradőltem és rágyújtottam egy szivarra.
    Érdekes módon Nejnek is ez a kocsma jött be a legjobban. Olyan otthonos, mondta.

    IMG_1713

    Innen bolt. Sörök, sok, kenyér, kevés. Aztán a rohadt nehéz hátizsákkal a Jamajka. Na, ez viszont megváltozott. Betartják a dohányzási tilalmat, a kocsma eléggé pangott is. Aztán kértünk két barna Megrövidítettet, a csapos hölgy kihozta a számlát, brutális 132 korona. Én meg nem tudtam elolvasni, adtam egy százast. A nő meg visszaadott belőle. Érti ezt valaki?

    Persze, hogy érti. Megpróbáltak átvágni, aztán amikor nem ment, visszaadtak rendesen.

    Mindenesetre a kocsma lehúzva a listáról. Pedig ez volt tavasszal a legjobb smichov-i csehó.

    Kinlódtunk egy sort a bankautomatákkal. Indulás előtt nem volt időm elmenni normális pénzváltóhoz, emiatt csak 500 koronát váltottam egy vacaknál, a többit meg kint terveztem automatából kivenni. Nos, a helyzet az, hogy észnél kell lenni. Ugyanis mindegyik automata felajánlja, hogy majd ő átváltja a forintodat koronává. Na, ezt nem szabad engedni nekik, ugyanis brutálisan rosszul váltanak. Nagyjából 200e forintnyi koronát szerettem volna kivenni (a szálláson nem lehetett kártyával fizetni), a magyarországi váltási áraknak (12,2 HUF) megfelelő mennyiségű koronát 230e forintért akarta ideadni elsőre az Erste helyi automatája. Amikor újrakezdtem és azt mondtam, hogy majd a bankom, akkor 192e forintból megúsztam ugyanazt a mennyiségű koronát. (Vedd észre, hogy ezzel jobban jártam, mintha itthon egy normális pénzváltónál váltottam volna. Még egy jó tanács: a helyi pénzváltókat messziről kerüld el. Haramiák.)
    – Akkor ezt elisszuk – szögezte le Nej.

    DSC_4148

    Vacsora finom kenyér, vaj, hermelin, sör. Megérkeztem, ismét.

    Linkek:
    Útvonal Budapestről Prágába.
    Séta a buszpályaudvarról a szállásra.

    Albán körút 07/07

    Vlore
    2017.09.18; hétfő

    Reggelre kiderült, hogy túl is teljesítettük a tervet: a 16 fős társaság több, mint fele elhullott. Valami enyhe hasmenésem nekem is volt már pár napja, de én úgy vagyok ezzel, mint Bruce Banner: az én titkom az, hogy állandóan enyhe gyomorrontásom van.
    Mindenesetre ijedten néztünk össze Nejjel.
    – Van elég rakink?
    – Hát létezik ilyen helyzetben elég raki?

    A biztonság kedvéért átszaladtam a kisboltba feltölteni a készleteinket.

    Meglehetősen mordori tájon vezetett az utunk. Ez a vidék lett áldozata az iparosításnak: bányák, olajkutak. Mindenféle tárolók, sőt volt valami olajfinomító is. Egy völgyben.

    IMG_1656

    Körülöttük pedig csupa lepukkant iparváros, annak megfelelő kinézettel. Ráadásul, miközben kerestük az egykori illír város, Byllis romjait, többször is eltévedtünk, így volt szerencsénk végigélvezni a környéket, előlről, hátulról és oldalról is. Ahogy a 3D animáción is látszik: Berat – Vlore.
    Mondjuk, volt némi irónia a tájban: mindenfelé olajfúró tornyok, némelyikben még bólogatott is a keljfeljancsi. Körülöttük pedig rengeteg olajfa. Lent is olaj, fent is olaj. De micsoda különbség.

    Már a romok között vettem észre, hogy Timurlenket dúdolok magamban. Hogyan juthattam idáig? Aztán beugrott. Valószínűleg az alábbi, a helyzetünkhöz illő klasszikus sorok indították el a magnót a fejemben:

    A pálinka szétmarja a torkom,
    A fos kieszi a picsám.
    Tipusblúz

    Innen már egyszerű lépés volt a Sajtot Evett Józsika.

    A biztonság kedvéért megkérdeztem Tamást, meddig kell izgulnunk.
    – Az előző turnus alapján aki eddig megúszta, az már megnyugodhat.

    Hah! (Utólagos bejegyzés egy héttel későbbről.)

    Végül csak megtaláltuk Byllist. Pontosabban a romjait.

    DSC_3967

    DSC_3969 Stitch

    Fura volt sétálgatni a hegy platóján. A romok alapján itt valamikor egy sűrűn beépített, nagy település volt. Olyan igazi görögös, szűk utcás település.
    – Miből élt itt annyi ember, egy ennyire eldugott hegy tetején?
    – Bányásztak. Aranyat, vasércet. Aztán feldolgozták, eladták. Gazdag település volt, jól ment a biznisz.

    És ebből mára szinte semmi sem maradt. A romok kövei szokás szerint már csak bokáig értek, a mozaikpadlókat elvermelték télire. (Vastagon beszórták homokkal.) Ahogy elsétáltunk egyik romtól a másikig, nekünk kellett hozzáképzelnünk a tömérdek házat, szűk utcákat.

    A büfében egy sör. A lábadozók összeszedése. Aztán ismét a mordori út. Fier város különösen ijesztő volt. Utána sztráda. Rögtön egy virslis óriásplakáttal. Ölni tudtam volna egy virsliért. (Ekkor már napok óta nem ettünk húst.)

    Habár az úticél Vlore volt, de magából a városból keveset láttunk. Az albán tengerparti városok nem túl kellemesek: Durres-t a koszovói újgazdagok szállták meg (Ndreke sztorizott is róluk), Vlore-t pedig a görögök. A szállásunk mondhatni bizarr volt: egy csilivili, modern hotel, nagyjából a semmi közepén, a várostól olyan 20 kilométerre. Jelöletlen murvás út vezetett odáig, néhányszor el is tévedtünk.

    Megint én mentem be először az ajtón és vidáman felkiáltottam:
    – Tehénre néző szobánk van!
    Nej meg örült, mert úgy értette, hogy tengerre.

    DSC_3977

    Sikerült megkapnunk a legrosszabb tájolású szobát, ráadásul ment a betonkeverő, meg egy albán melós egy cölöpöt ütögetett nem túl nagy meggyőződéssel, de különösebben nem zavart egyik sem. Alig voltunk otthon, este meg mindegy volt. A tengerpartra meg le lehetett sétálni.

    Befigyelt egy kis logisztika. Eredetileg úgy volt, hogy autózunk vagy 40 kilométert a Llogara úton, mely állítólag egy gyönyörű hegyi út, közvetlenül a tengerpart mellett. De sok elgyengült ember volt a csoportban, ők minél előbb a szálláson szerettek volna lenni, meg a tengerben pancsolni. Emiatt mentünk először a szállásra, utána a Zvernec félszigeten fekvő kolostorba, majd csak azok mentek volna tovább autókázni, akik azt választották. A ‘volna’ nem véletlen: a félszigetről gyönyörűen ráláttunk a csúcsra és a hágóra; teljesen ködben volt az egész. Llogara Path törölve.

    DSC_4004

    Pár szó a kolostorról. Ez egy romos épület, mely valamikor kolostorként működött, aztán elhagyták, később pedig lelkes hippik költöztek be és lakhatóvá tették. De lehet látogatni és mindenképpen egy élmény, már csak a romantikus táj miatt is.

    DSC_3987

    DSC_3988

    DSC_3999

    DSC_3997

    Vacsora előtt lementünk a tengerhez és megnyugodtunk. Nem vesztettünk semmit. Hiába volt a szállodának saját strandja, eléggé elcseszték. Az erdetileg homokos öblöt feltöltötték, aztán lebetonozták, majd az oldalába köveket szórtak. A vízbe betonlépcsőn lehetett bemenni. Még akkor sem lett volna hozzá sok kedvem, ha nem fújt volna erős szél.

    DSC_4032

    Vacsorára végre hús; még ha valami nem túl szofisztikált csirkemell került is a tányérra, de a grillezett zöldségek szokás szerint mindent vittek.

    Este még biztonsági raki.

    Hazafelé
    2017.09.19; kedd

    A mediterrán kakas kilenckor kukorékol. A tehenek meg délig alszanak.

    Nem mentünk egyből Tiranába, először ismét egy kis Mordor Fier, ráadásul most elég sokat tekeregtünk is a városban. Hát, ez is egy élmény. De muszáj volt, mert innen lehet felmenni Apolloniába. Igen, egy újabb illír/görög város romjai. De ezt mindenképpen látni kell. Elég, ha annyit mondok, hogy ezekkel a romokkal vannak tele az albán idegenforgalmi prospektusok.

    A szokásos 3D útvonal: Vlore – Tirana.

    A város sémája hasonló volt Byllis-éhez: fent valami isten háta mögötti hegy tetején, egy valamikori nagy város. Csak itt a romok mellett épületek is maradtak épen.

    DSC_4044

    DSC_4045

    DSC_4047

    Én még továbbmentem az akropoliszba.

    DSC_4051

    DSC_4052

    Ezért a tűzhellyé alakított bunkerért megérte.

    A büfében búcsúsör, aztán Tirana, ott is. A repülőtéren van egy normális árú közért, kihasználtuk. A boarding halál laza volt, a gép késett vagy 40 percet, de kiírva az volt, hogy on time, az indulási időn már túl voltunk, de a beszállítók még oda sem jöttek a boarding pulthoz. Végülis igazuk volt, nekünk is jobban esett a váróteremben ücsörögni, mint egy buszban álldogálni.

    2017-09-19 14.55.19

    És ennyi.

    Mi maradt ki? Minden ellenkező híresztelés ellenére leket váltani kell odakint. Nem mindenhol lehet euróval fizetni és sok helyen botrányosan váltják.

    A címválasztásról. Eredetileg a Szkipetár Tűzhely lett volna, de az ugye kiesett. Adódott még a Végigfostuk Albániát, de végül nem vállaltam be. Öregszem.

    A repülőtéren van wifi. Nej egyből kapott is egy emailt, miszerint indul egy projekt és szerdán már azzal is kezd.
    – Könyörgöm, menjünk vissza hegyekbe!
    – Birkát terelni?
    – Mi bajod van a birkákkal?
    Kemény projekt lehet.

    Utóirat

    Elég későn érkeztünk haza. Gyrost rendeltünk. Valami botrányos vackot hoztak ki, de éhesek voltunk. Másnap mind a ketten fostunk. Most vagy az van, hogy a gyros volt romlott, vagy az, hogy miután abbahagytuk a rakit, az albánok bosszúja utolért és aktiválódott a vírus. (Nem lettünk volna egyedül, az egyik túratársunkat is szerdán kapta el, immár itthon.) Mindenesetre elég kellemetlen a dolog. A többiek 2-3 nap alatt átestek rajta – igaz, utazás közben – nálam viszont immár egy hete nincs javulás, sőt, két napja olyan izomfájdalmaim vannak, hogy tegnap csak ülve tudtam aludni.
    És az élet persze nem áll meg, de erről majd később.

    Függelék track mániákusoknak

    Autóval:

    Tirana – Shkodra
    Térkép
    Animáció

    Shkodra – Theth
    Térkép
    Animáció

    Vaskat Nderlysaj – Tethi Paradise
    Animáció

    Shkodra – Valbona
    Térkép
    Animáció

    Valbona – Tirana
    Térkép
    Animáció

    Tirana – Berat
    Térkép
    Animáció

    Berat – Vlore
    Térkép
    Animáció

    Vlore – Tirana
    Térkép
    Animáció

    A teljes kör
    Térkép

    Gyalog:

    Shkodra séta 1
    Térkép

    Theth vízesés
    Térkép
    Animáció

    Blue Eye tengerszem
    Térkép
    Animáció

    Shkodra séta 2
    Térkép

    Valbona séta
    Térkép

    Prizren séta
    Térkép

    Tirana séta
    Térkép

    Berat séta
    Térkép
    Animáció

    Byllis séta
    Térkép

    Apollonia séta
    Térkép

    Albán körút 06/07

    Tirana és Berat
    2017.09.17; vasárnap

    Reggel megtaláltuk azt a boltot, melyet tegnap délután javasolt Tamás. Ötven méterre a szálloda bejáratától. Mi meg mentünk vagy két kilométert, de csak kis szatócsboltokat találtunk. Gyorsan be is szaladtam még buszindulás előtt a napi rakiért.

    Délelőtt Tirana, városnézés.
    – Tamás, mi történt azzal a hollywood-i stílusú Enver Hodzsa felirattal a domboldalon?
    – Megcserélték az első két betűt.

    Fura hely. Amikor megláttuk a parkolót, elméletileg a legbelsőbb belvárosban, azt mondtuk, hogy ez egy vicc. Aztán maga a főtér is inkább az volt.

    DSC_3881

    DSC_3883

    Munkásmozgalom elegyítve az olasz fasizmus stílusával. Enver Hodzsa helyén Szkander bég.
    Fűszerként egy rokokó mecset. Kicsit olyan bazári, illetve nem is, inkább olyan vidámparki hangulata volt az egész térnek.

    DSC_3875

    DSC_3893

    Meg egy modern bevásárlóközpont.

    Valószínűleg az egyetlen az országban. A bejárati ajtóra ki volt rakva a fényképezni tilos tábla. Szerinted?

    Katari ultramodern szálloda, a sarka alatt egy középkori oszmán kút.

    DSC_3897

    Hangulatos sétány. A színház mellett bunker. (Bunkerekbe lépten-nyomon belefutottunk, egy idő után már fel sem tűntek.)

    DSC_3898

    DSC_3903

    Aztán az Enver Hodzsa piramis. Habár nevezik mauzóleumnak is, de ez téves: a diktátor holttestét nem itt helyezték nyugalomra. Emlékmúzeumnak szánták, aztán később konferenciaközponttá alakították át, ma pedig leginkább züllik lefelé. A márványborítása rég eltűnt, kívül-belül nyers beton. Jelenleg ez az épület is politikai csatározások áldozata: sorra adják be a petíciókat mind az elbontására, mind a felújítására.

    DSC_3905

    Utána megnéztük az egykor elzárt kommunista blokkot. Ez egy villanegyed, ahol az uralkodók laktak.

    DSC_3911

    Ez itt például Enver Hodzsa villája.

    A főtér melletti murvás parkolóban kidőlt a hányós-fosós vírus első áldozata. (A parkolóőr empatikus kommentje: nem kellett volna annyit inni.)
    Berat felé haladva a buszon kidőlt a második áldozat is.

    Miközben az elesettekre emlékezünk, tekintsük meg a Tirana – Berat utat 3D-ben.

    A Hotel Beratban átvettük a szobáinkat, a közeli boltban gyorsan vettem is egy üveg rakit. Az a biztos.

    Gyülekező a hallban.
    – Nem akarok pánikot kelteni – kezdte Tamás – De az előző túrán is pont ugyanígy történt. Mire Beratba értünk, addigra lett rosszul két ember.
    – És?
    – Estére még négyen dőltek ki.

    Drámai zene. Lapos pillantásokkal méregettük egymást. Tíz kicsi néger Beratban.
    – Vajon van-e elég rakink? – villant a fejembe – És ittunk-e ma eleget?

    Aztán nekiindultunk a várnak. Először azt hittem, Tamás csak viccelt, hogy felmegyünk oda.

    DSC_3914

    De felmentünk. Így: Berat vár, 3D-ben.

    Berat egyébként része a Világörökségnek. A fenti képen is látszik, hogy kis fehér házak húzódnak fel a vár oldalába. Ezek öreg oszmán házak, nagyjából eredeti formájukban megőrizve. Az óváros a vár felé vezető tekergős út két oldalán alakult ki. Ma ezen házak jelentős részét meg lehet tekinteni, a tulajdonosok minimális összegért beengedik az érdeklődőket.

    DSC_3918

    Valamikor ez az épület volt a karavánszeráj. Mostanra kapott egy szobrot, meg egy kosárlabda-palánkot.

    DSC_3926

    DSC_3925

    Az alsó kép nem csak egy öreg ház, hanem berendezték néprajzi múzeumnak is. Mindenféle faköcsögök, persze, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a házon végigkövethető, hogy ki meddig mehetett be. Azaz volt egy tornác, odáig jöhettek be a melósok. Aztán eggyel feljebb mehettek a vendégek. Utána eggyel beljebb a közeli vendégek. Mármint a férfiak. A nőknek külön szobájuk volt a padláson, ahonnan minden terembe nyílott egy rácsos ablak. Ők innen vettek részt a társalgásban. Ettől beljebb már csak a család tagjai tartózkodtak. Ez volt a hárem.

    DSC_3929

    DSC_3931

    Mielőtt elhagytuk volna az épületet, kaptunk egy rögtönzött jelenetet. A helybéli hölgy, aki vigyázott az épületre, éppen fentről könyökölt ki a teraszról, Tamás pedig elkapva a hely szellemét, elkezdte szavalni Rómeótól azt a bizonyos erkélyjelenetet. Olaszul. A csaj vette a lapot és mondta Júlia szövegét. Olaszul. Majd a produkció után a leányzó elénekelt egy dalt valami várról és a védőiről. Törökül. Mire Tamás is elénekelt egy dalt valami várról és védőiről. Görögül.
    – Kész – mondtuk Tamásnak kifelé – Ez a csaj már megvan. Senkinek nem fogsz hiányozni, ha nem alszol velünk.

    Kérdezheted, hogy mi is volt ez a bábeli nyelvkeveredés? Nos, a helyzet az, hogy Albániában meglepő módon sokan beszélnek idegen nyelveket. Mivel az ország volt török terület is, olasz terület is, ezek a nyelvek megmaradtak. Emellett délen a görög is teljesen természetes. Az angolt is sokan ismerik. Ehhez add még hozzá a két hivatalos albán nyelvet (geg és toszk; elméletileg nyelvjárások, de annyira nem hasonlítanak, hogy simán tekinthetők külön nyelvnek is), és megkapod, hogy errefelé éppen az egynyelvűség ritka.
    Tamás meg már csak ilyen.

    Aztán mentünk tovább a várba. Felértünk. Lihegtünk. Jól esett a sör a vendéglőben.
    Utána elvesztünk a kis utcákban.

    DSC_3939

    DSC_3938

    DSC_3940

    Volt fent egy orthodox templom. (Valójában ikonmúzeum.) Természetesen a Fényképezni Tilos bácsi itt is aktivizálta magát. Elég sokszor lecsapott, de egy ártatlan ‘Ó jaj, véletlen volt’ pillantással le lehetett szerelni, aztán fényképezni tovább. A személyzet valahogy megtudta, hogy informatikus vagyok, gyorsan be is rángattak a szobájukba és lelkesen magyaráztak az asztalukon fekvő Cisco routerről. Udvariasan helyeseltem.

    DSC_3950

    Egy gyors kipislantás a völgyre, majd mentünk vissza a várkocsmába vacsorázni. Az utcai részen ültünk le. A tulaj kijött, ölelgették egymást Tamással, aztán a hapsi gyorsan összetolt három asztalt, hozott egy adag sört, majd eltűnt. Valamelyik gyerek jött ki felvenni a rendelést, de mindenre csak húzta a száját. Nincs. Van, de sokára lesz kész. Kiderült, hogy az emeleten van egy nagy német csoport, ők viszik el a kapacitást. Tamás bepöccent, hívatta a tulajt és közölte, hogy ha 10 percen belül nem kapunk ehető vacsorát, akkor már itt sem vagyunk. Majd elindított egy stoppert. Nyolc perc múlva érkezett az első adag. Végighordtak nekünk egy klasszikus albán menüt. (Egyedül a hús maradt el a végéről.) Gondolom, a tulaj mérlegelt: a német csoport egyszer van itt, Tamás meg visszatérően hoz vendégeket. Van egy gyanúm, hogy a németeknek szánt vacsorát hordta ki nekünk, ők meg vártak egy kicsit.

    Igencsak éjszakába nyült a vacsora és még le is kellett sétálni a nem igazán kivilágított úton. Mire leértünk, jól esett volna a szálláson egy sör az elalvás előtti szivarhoz. De hol találok egy ilyen kisvárosban vasárnap éjfélkor nyitvatartó boltot? Mindenhol. A folyóparton még ezerrel pezsgett az élet, a párhuzamos utcában meg még nyitva voltak a boltok. Kaptam sört. Meg vérszemet. Úgyis kevés a szivarom, nézzünk be a dohányboltba. Nem vagyok egyszerű eset, az olasz szivarokat kedvelem, konkrétan a Toscano-t, illetve a feleméretű Toscanello-t. Nem sok esélyt adtam, hogy ebben a kicsi koszos lyukban lesz. Volt. Három fajta is. Köztük a grappa ízesítésű Toscanello, mely Olaszországban már nem is kapható. (Bianco van helyette.) Árban alig volt drágább, mint az olaszoknál.
    Mondjuk úgy, hogy a leesett államat magam előtt tolva gyalogoltam a szálláshoz.

    Később fel lettem világosítva, hogy muszlim vidéken a vasárnap egyszerű hétköznap.

    Még hajnalig tartó blogolás (mobiltelefonba) és a kialakult vészhelyzetre való tekintettel bőségesen raki.

    Albán körút 05/07

    Tirana, de Koszovón keresztül
    2017.09.16; szombat

    Ma megint korai kelés. De immár müezzin nélkül.
    Viszont muszáj. Nagy távolságok, érdekes látnivalók.

    Koszovóban, tekintettel a népekre, jellegzetesen háromnyelvű felíratok jelzik a városokat. És, sajnos jellemzően a helyi állapotokra, ezek közül kettő gyakorlatilag mindenhol le van fújva fekete neolux-szal.

    Az első célpont Decsány, ott is az öreg kolostor. A kolostorok általában békés helyek…. ez viszont balszerencséjére belekeveredett a politikába. Ami Koszovóban nem is olyan nehéz.

    A kolostor története Milutin királlyal kezdődik. (Teljes nevén II. István Uroš Milutin a Nemanjics dinasztiából.) Milutin nagyon sok templomot és kolostort építtetett, már életében szentté avatták. Aztán meghalt. A rossz nyelvek szerint ehhez a fiának is volt némi köze. Az utód teljes neve III. István Uroš Dečanski volt. Ő kezdte el építeni királyi temetkezési helyként a decsányi kolostort. És ő is avatta fel, némileg korábban, mint ahogy tervezte. Istenem, a fia, Dusán türelmetlen volt. IV. István Uroš Dušan néven koronáztatta meg magát, először királynak, később a területi hódításai után cárnak. Az ő uralkodását tartják a szerb aranykornak. Igen, az a bizonyos ‘három tenger mosta az országunkat’ életérzés. Dusán király tetteit felsorolni nem áll szándékomban, a lényeg, hogy ő fejezi be a decsányi kolostort. Sőt, ebben a korban alakul ki, hogy ez a környék (Decsány, Pecs, Prizren) lesz a szerb királyság leggazdagabb, központi része.
    Azaz Koszovó, az egykori Kosovo Polje, magyarul Rigómező, a szerb államiság aranykora, gyökérpontja, ősi dicsősége.
    Némileg kínos, hogy ez a terület ma már Szerbián kívül található.
    Némileg kínos, hogy a szerbek, a szent érzésekkel visszaélve, a decsányi kolostorból szervezkedve folytatták aknamunkájukat Koszovó ellen. (Fegyverrektárak, szervezkedési központ.)
    Némileg kínos, hogy a koszovóiak (jelenleg 90%-ban albánok) emiatt mindent elkövetnek, hogy az ősi kolostorokat – Decsány, Pecs – elpusztítsák.

    Hogyan jelenik meg ez a valóságban?

    DSC00635

    Nagyjából így. A kolostort a KFOR erői védik. Van is mitől: a helyiek nem egy véres ostromot indítottak a szerb enklávéként üzemelő kolostorok ellen.
    Azt írtam volna, hogy enklávé? Hát, ez is csak részben igaz. Kábé száz ország szerint az. Szerbia, meg másik száz ország (beleértve az ENSZ-t is) szerint meg nem az. Nem fogadták el Koszovó függetlenedését, szerintük a terület még mindig Szerbia része, azaz nem is lehetnek bent szerb enklávék. Miközben – állítólag – folynak tárgyalások az EU-ba való felvételükről.

    És még nincs vége. A nagypolitika megjelenik a csóró turisták szintjén is. Koszovóba csak útlevéllel lehet belépni. Ők pedig könyörtelenül belepecsételnek. Ha nem Szerbia felől léptél be, akkor bizony nagy bajban leszel. Ugyanis ezzel az útlevéllel immár soha nem mehetsz be Szerbiába. Ők ugyanis kifejezetten vadásznak erre a pecsétre és akinél meglátják, úgy, hogy nem előzi meg szerb pecsét, akkor illegális határátlépésért lecsukják az illetőt. Hiszen szerb ellenőrzés nélkül ment be szerb területre és erről bizonyíték is van.
    Azaz mi is, ha valamikor Görögországba fogunk menni, már csak személyivel tehetjük meg.

    Vicces, mi? Vagy nem.

    DSC_3809

    DSC_3810

    Már rögtön a kapuban határozottan jelölték, hogy fényképezni tilos. A kolostor egész területén pribékek vadásztak azokra, akik megszegték a szabályt. Ehhez képest légyszives értékeld a bravúrt, hogy a második képen sikerült lekapnom a kolostor apátját.

    DSC_3812

    Ez pedig a kolostor belseje. Ja, nem mondtam, az egész abszolút orthodox, szóval aszerint kell nézegetni a képeket. (Pontosabban, szerb ortodox, azaz kívülrül tisztán román stílus, mint nálunk a jáki templom.)

    A következő célpont Prizren volt. Ez egy eléggé jópofa koszovói város, némi muszlim felhanggal. Mondjuk, mi a muszlim standardokhoz képest simán kaptunk sört a presszóban.

    Elhangzott egy kifejezés: Vatra Shqipëria. Tamás szerint annyit tesz, mint a Szkipetár Tűzhely, azaz az albán eredettségi pont. Ez annyira jól hangzott, hogy kis híján ezt tettem meg az albániai túránk főcímének. De aztán nekiálltam guglizni. Kiderült, hogy a ‘vatra’ szó, a románoktól eltérően nem azt jelenti, hogy ‘tűzhely’, hanem azt, hogy ‘szív’, másfelől a Vatra Shqipëria jelenleg egy amerikai albán nacionalista szervezet neve, melyet ha összevetünk az albán maffia amerikai elterjedtségével, szóval nem az a név, melyet egy politikailag semleges blog címnek választhat.

    DSC_3824

    DSC_3828

    DSC_3832

    DSC_3845

    Utána Prizren. Fura város. Tapinthatók az oszmán gyökerek, de mégsem az. Valamikor ugye Jugoszlávia része volt (ezért vannak utak), azon belül is erősen szerb érdekeltség, de a polgárháború után le akartak válni az erőszakosan nacionalista szerbektől. Valami ilyesmi katyvaszt találtunk.

    DSC_3851

    DSC_3847

    Prizrentől Tirana délnyugati irány. Délután. Tuti, hogy aludhatok végig, az én oldalamra nem fog sütni az egyébként perzselően meleg nap. Aztán de. Ugyanis akkora hegyek között tekeregtünk, hogy na.

    Ezek az albánok elég sokszor állhattak sorban, amikor a hegyeket osztogatták.

    Vissza Tiranába. Ugyanazok a hegyek, melyekért annyit küzdöttem a buszból első nap a fényképezőgéppel. Most csak ásítottam egyet.

    Ne menjünk el amellett, hogy mi a legjellemzőbb élmény az országban. Leginkább az, hogy épül. De tényleg. Mindenhol épül valami. De azt is észre kell venni, hogy a nagy építkezési lázban elvesztették az esztétikát. Mindenki úgy épít, ahogy kedve támad. Tudtad, hogy Albániában az épületek 90%-a építési engedély nélkül épül? Na, ez meg is látszik. Senki nem figyel a városképre, egyáltalán a szomszéddal való összhangra. (Már csak érdekességképpen említem meg, hogy a zivataros történelmüknek köszönhetően az albánoknál _nincs_ ingatlannyilvántartás, nem tudható, hogy melyik földterület kié. A Földhivatalban semmi sincs. Azaz aki kapja, marja.)

    Megérkeztünk a fővárosba. Valami kegyetlenül eldugott, hátsó úton.

    Jut eszembe, a klasszikus 3D térkép:
    Valbona – Prizren – Tirana

    Durva belépő: szeméttelep, nyomorgó családok, kukákban túrkáló gyerekek. A zebra szélén lekuporodó, már a koldulásban is csalódó asszony egy kenyérsarkot rágcsált.
    Aztán beljebb jöttünk. A szálloda egy zárt lakóparkban van. Sorompók, biztonsági őrök. Más világ. Ilyen magunkfajta nyugati turisták és tehetősebb albán családok számára.

    Megkaptuk a kulcsokat. Hotel Prestige. 4 csillag. Felmentünk.
    Én mentem be először a lakosztályba.
    – Ha bejössz, beszarsz – szóltam hátra Nejnek, miközben mellettem a köpcös floor manager hajlongott.
    Beszart. A hálószoba dupla ágyával szemben, üvegfal mögött a jaccuzi és a zuhanyzó.

    DSC_3873

    Azaz ha a pár bármelyik fele úgy dönt, hogy oldalba spricceli magát a kádban, vagy egyszerűen csak élvezi a forró vizet a zuhany alatt, a pár másik fele mindezt a kényelmes ágyból végig tudja nézni. Még durvább: ahhoz, hogy fenntartsuk a diszkréciót, kifejezetten idióta módon kell elrejtőznünk a szobában.
    De végül megoldottuk. Engem nem zavart ez az egész, amikor pedig Nej zuhanyzott, kimentem a teraszra szivarozni.

    Ja, várjál, jakuzzi. Életemben nem csináltam ilyet. Beüzemeltem a készüléket, (Vájtfülűeknek Bloody Stupid Johnson és az Old Faithful.) Nej mindenesetre élvezte. Én meg a teraszon a hangulatot.

    DSC_3864

    DSC_3865

    Ez egy zárt lakópark, kisváros a nagy városban. Csak éppen játszóteret felejtettek el bele rakni. Így az összes kölyök az utcákon randalírozott.

    Azt hiszem, én már menthetetlen vagyok. Itt vagyunk egy négycsillagos szállodában. Mit szoktak ilyenkor az emberek csinálni? Lemennek este a szálloda kerthelyiségébe, megvacsoráznak, isznak fél liter bort, esetleg elszívnak egy szivart, beszélgetnek, majd felmennek aludni.
    Mi elsétáltunk egy hátizsákkal csavarogni, utcai árustól vettem egy sört, felpattintottam, majd élveztem a népszerűséget, mert hirtelen mindenki, de még ablakból kihajoló arcok is engem kezdtek el nézni, utána vettünk még hat üveg sört, bureket, a söröket beszórtuk a minibárba, megvacsiztunk a fésülködőasztalon, én pedig kiültem erre a befejezetlen teraszra, ami valószínűleg inkább balkonláda lesz, ha elkészül, nem terasz. És ülök, lógatom a lábam, szivarozok, sörözök, a kölykök rúgják a bőrt alattam, időnként felrepül idáig a labda, továbbpaszolom, mindenki vigyorog.
    Nem nekünk való a szálloda.

    Azért furcsa. Hajnalban még egy súlyosan hideg hegyi völgyben lévő faház teraszán pöfékeltem el a reggeli szivaromat, este meg a négycsillagos hotel véletlenül ittmaradt földes teraszán, közvetlenül a klímás lakosztály és a jakuzzis, üvegajtós csodafürdőszoba mellett. És csak pár óra telt el.

    Albán körút 04/07

    Valbona
    2017.09.15; péntek

    Hogy mennyire kevés? Nos, a müezzin hajnali ötkor kezdett el áriázni. Ugyan fél hatra húztam fel az órát, de ekkor már mindegy volt. Kitámolyogtam a teraszra. Legalább megnézem, hogyan éled fel egy albán város.
    Sehogy.
    Az égegyadta világon senki nem reagált a müezzinre. Még az a 20%-nyi muszlim sem. Nem gyulladt ki egy lámpa sem, nem jelentek meg emberek az utcákon. Kösz, müezzin.
    (Azt azért tudni kell, hogy a szállásunk a főmecset mellett volt, ezért volt zavaróan hangos az ébresztő.)

    Egyébként nem is volt baj a vártnál korábbi felkeléssel, nagyon vacak éjszakám volt. Ha becsuktuk az ablakot, megfőttünk, ha kinyitottuk, szanaszét csíptek a szúnyogok. Nálam ráadásul az éjszakai pizza beindította a refluxot, a feljött gyomorsav átbukott a légcsőbe, hajnalban hörögtem rendesen a vécén. És persze ilyenkor olyan lesz a szám íze, mintha hánytam volna.

    Ébredés után rakival kezeltem a helyzetet. Meg hidegvizes zuhanyzással.

    A mai terv igencsak ambíciózus: visszamegyünk a hegyekbe, nagyjából tíz kilométerrel arrébb, ahol tegnap voltunk. Hülyén hangzik? Csak elsőre.

    Theth és a mai célunk, Valbona között tényleg csak tíz kilométer a távolság. De ez egy nehezen járható ösvény, közel 1000 méteres szinttel. Úgy értem, hogy a hágó közel ezer méteres, tehát aki egy nap átsétálna, majd ugyanaznap visszajönne, az valójában 2000 méter szintet gyűr le. Autó nem játszik, még Jimmyvel sem, a társaság pedig messze nem volt ilyen erőnléti állapotban. Maradt a kerülő út. De milyen kerülő! A hegyek miatt ugyanis nincs rövid kerülési lehetőség. Piszok sokat kellene leautózni.
    Kész szerencse, hogy itt folyik a hegyek között a Drin folyó.

    Tamás felvilágosítása: a Drin, Drina, Duna nevek a kelta nyelven mind ugyanazt jelentették: folyó.

    Azaz elég sokat lehet nyerni azzal, ha utak helyett a hegyek között tekergő Drin folyón megyünk fel. Komppal. Hosszában a folyón. (Utak pedig pont a nehéz hegyes terep miatt nem léteznek.)

    Ahelyett, hogy tovább ragoznám a témát, nézd meg a 3D-s videót. Mindent érteni fogsz.
    Shkodra – Valbona

    Oké, ez rövidebb. De gyorsabb is? Meg úgy egyáltalán, mennyire zűrös?
    Nos, nagyon. A Drin folyó nem túl széles, nem megy rajta nagy komphajó. 6-10 autót tud szállítani. Két társaság indít járatokat. Ez maximum húsz autó. Mindkettő napi egy járatot üzemeltet. (3,5 óra a menetidő felfelé, lefelé olyan 3 óra.) Azaz ha csak odaállítasz, hogy szeretnél kompolni, akkor harsányan kiröhögnek. Napi max 20 autó. Miközben igény bőven lenne rá.
    A megoldás egyáltalán nem magától értetődő. Shkodrában kell elővételben megvenni a jegyet. Weben? Nem. Telefonon. Az iroda pedig egy piszkosul külvárosban van, megtalálni sem könnyű. Aztán az elővételi jegy… Kézzel írt szöveg egy fecnin. Tamás lefordította: “Helló fiúk, ezt az autót engedjétek át, jó srácok, kifizették az árat.” Az, hogy hányan utaztunk a kisbuszban, senkit nem érdekelt.

    Szóval elindultunk. Már mindenki a kompra izgult, de az odáig vezető út is igen vadregényes volt. A kompállomás pedig közvetlenül egy gát mellett volt. (A Drint, mint általában a vad hegyi folyókat, telepakolták vízlépcsőkkel.)
    A behajózás… igen különös élmény volt. Kezdve azzal, hogy mindenki meleg napra készült, ehhez képest a vízen, árnyékban, erős és hideg szélben igencsak fogcsikorgató élmény volt a komp legfelső, nyitott fedélzetén álldogálni. Viszont megérte. Nem csak a tájat láttuk, hanem a berakodást is. Én fiatal koromban sokat játszottam az AT-s Shokoban játékkal, na ez ott haladó pálya lett volna. Az irányítók képesek voltak 10-15 percig irányítgatni egy kisbuszt, pusztán azért, hogy felszabaduljon 1-2 centi hely, miáltal már be lehetett irányítani egy másik kisbuszt a lyukba. Sajnos fényképen mindez nem jön jól át, de videóztam szorgalmasan.

    DSC00607

    DSC00609

    Jellemző a laza albán hozzáállásra, hogy a komp egyből indult, ahogy felstokizták rá az utolsó autót. Nem foglalkoztak vele, hogy ez egy negyedórával hamarabb történt, mint a hivatalos indulás. Nem foglalkoztak vele, hogy esetleg néhányan még kávézgathattak a parti büfében.

    És kezdetét vette a 3,5 órás utazás.

    DSC_3748

    DSC_3749

    DSC_3750

    DSC00617

    DSC00618

    Ha eddig nem ment volna át, ez egy hegyek között kanyargó vadregényes hajóút volt, erős fjord utánérzéssel megspékelve. Igaz, hideg szél fújt, de beindult a nap, mi pedig Nejjel toltuk rendesen a rakikat. Már csak a gyomorrontás megelőzése miatt is. Szóval szép volt, jó volt. Csak éppen hosszú volt. 3,5 óra még a világ legszebb látványosságából is unalmassá válik. Itt is ez történt. Persze, nyomtunk vagy száz fényképet, melyekből a selejtezés után maradt öt. Persze, az élmény, pontosabban az élmények összessége megmaradt. De amilyen lelkesen tátottuk eleinte a szánkat, olyannyira untuk a végén. Ezt a rendkívül gyönyörú látványt.

    A kikötőben volt egy étterem, na meg vécé. Rendeltünk piláfot. Vicces volt nézni, ahogy mindenki várta a rizs mellé a húst. Aztán kiderült. hogy a piláf nem húsos rizs, hanem húslében főtt rizs.

    Innen visszaszálltunk a buszra és irány Valbona. Egy újabb magashegyi desztináció.
    A környék volt olyan szép, mint tegnap a Theth-völgy. Sőt, ez ismertebb és látogatottabb is. De bennünk már lezajlott egy változás. Tegnapelőtt azt mondtuk, hogy micsoda nagyszerű hegyek, micsoda nagyszerű sziklák. Tegnap, amikor megláttuk ugyanezeket köd nélkül, azt mondtuk, hogy ejha. Ma viszont, amikor megláttuk a tök ugyanolyan hegyeket, a tök ugyanolyan sziklákat, már csak azt mondtuk, hogy na, mi a franc, már megint hegyek. Ráadásul Valbona tényleg jobban ki volt építve, szóval még a theth-i romantika sem volt meg.
    Elautóztunk ide, meg oda, végül toltunk egy kábé két kilométeres, nem túl megerőltető sétát is, de nem igazából hiányzott.

    DSC_3769

    DSC_3780

    Egyfelől álmos voltam, fáradt voltam, nyűgös voltam. A négynapos szorulás ekkor mondta azt, hogy te, öreg, akkor most kijönnék. De nagyon. Mi meg még elmentünk ide. Meg oda. Igyunk egy teát a kompon összeszedett havernál, Linus-nál. Meg beszélgessünk erről. Meg arról. Én meg már csak a vécéülőkére koncentráltam.
    Aztán félóra múlva már egy másik ember látta sokkal optimistábban a világot.

    A szálláson voltak érdekességek. Például váltópapucs. Már a lépcsőházba is csak abban lehetett belépni. Ehhez képest a teraszunkra galambok fészkelték be magukat, vastag guano fedte a padlót. Hát, mi mindenre lehet jó a váltópapucs…
    Érkezéskor kiültem a teraszra. Szivar.
    Nej is kijött. Pont akkor tojt oda egyet az egyik galamb.
    – Ez igen masszív volt – ismerte el.
    – Minden madár maszív, ha szarásról van szó.

    Érződik a görög hatás. A vécéülőkék mellett hol külön zuhanycső, hol a vécéülőkében külön spriccoló fej. Nyilván kipróbáltam mindent. Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs. Aztán azzal is szórakoztam, hogy a pihenőkön, a reggeli teraszos szivarozgatásokon próbáltam összerakni, hogyan lehet feljutni a sziklákra, mászófelszerelés nélkül. Végülis fel lehet. Szikla meg rengeteg van. Simán el lehetne tölteni errefelé akár hosszabb időt is.

    DSC_3789

    DSC_3791

    Valbona. Abszolút Észak-Albánia. Itt van mellettünk a montenegrói határhegylánc. Faházban lakunk. A falban beépített ethernet aljzat.

    A vacsora egy 800 méterre lévő másik faházban volt. Eleinte akadtak problémáink, mert az első pincértől mindenki menüt rendelt, de a másik pincér nem tudta, mi is az a menű, végül csak sikerült összerakni mindent. Olyan jó átlagos menüsor érkezett, a már jól ismert tálakkal. Az egyedüli, de kifejezetten pozitív változás a hús volt: itt kecskegida sültet kaptunk. Ettem már kecskét, de ez a gida teljesen meglepett, mind állag, mind íz alapján.
    Most viszont tényleg nem húztuk sokáig, a hajnali ébredés azért érződött mindenkin, vacsi után hazaszállingóztunk.

    DSC_3784

    Nem is félálomban, hanem annál jóval kóválygósabban érkeztem meg a szállásra, amikor eszembe jutott, hogy még nem töltöttem semmit. Sem elemet, sem akksit, sem órát, sem mobilt. És miközben apránként összedugtam a kütyüket, a hosszabbítókat, az elosztókat, azért elnyomtam egy “James Bond, az, meg a f@szom” morgást a bajszom alatt. Oké, hogy az egész mese, de kifejezetten irritáló, hogy a fazon minden kütyüjét tökéletesen ismeri és mindegyik, mindig tökéletesen töltött állapotban van. Ha a film csak egy kicsit is realista lenne, akkor Mister Bondnak csajozások helyett minden este a kütyüit kellene töltenie.

    Albán körút 03/07

    Megint Shkodra
    2017.09.14; csütörtök

    Ahogy reggel kisüt a nap a hatalmas hegyek fölött. Ahol eddig csak ködöt láttunk. Most pedig tiszta az idő, belátjuk az egész völgyet. A teraszunkról.

    DSC00588

    DSC_3632

    Nagyon édes fügelekvár reggelire.
    Gyorsan ittam is utána egy rakit, hogy levigye a cukrot.

    A mai túra: Blue Eye. Ez egy smaragzöld tengerszem. A völgyben végigfutó patak alakította ki, gyakorlatilag egy vízesés alatti, kőbe vájt medence. A patak nagyon tiszta… és nagyon hideg.

    Jimmy elvitt minket Vaskat Nderlysaj falucskába. A szokásos stílusában. Mobiltelefon a kézben, horrorisztikus úton, szembejövő autók centizgetős kerülésével.

    DSC_3727

    A tengerszemig egy kiszáradt patak medrében vezet az út. Ja. Csakhogy a két nappal ezelőtti esőzés feltöltötte a patakot.

    DSC_3646

    DSC_3647

    DSC_3652

    DSC00565

    Szerencsére meleg volt, a nap is ezerrel sütött. A hűvös reggeli levegő hamar elillant.

    Az első akadály egy márványszerű kötömbökből kialakult csobogó-, illetve vízesés-rendszer volt. Ugyan vezetett út is mellette, de Tamás szerint az igazi élmény belebújni.

    DSC_3663

    DSC_3665

    DSC_3668

    A végén viszont át kellett kelnünk a patakon. Melynek ott sem kellett volna lennie. (De nem bántuk, mert akkor vízesések sem lettek volna.) Felmértem a terepet. Végülis, lépés, illetve kisebb szökellés távolságra voltak kiálló kövek. Ha az ember koncentrál, megoldható. Csak egyik se billegjen. Néztem egy ideig a köveket, majd megindultam. Első kő. Megvan. Második kő. Megvan. Harmadik kő. Megbillent. Hogy az a… A negyedik kő helyett a jéghideg vízű, térdig érő patakban landoltam. Még az is bravúros volt, hogy a sodrásban állva maradtam. Nyilván innen már végiggázoltam a patak maradék felében. A többiek tanultak a példából, levették a cipőiket, feltűrték a nadrágot és átgázoltak.

    A túloldalon Tamás megkérdezte, mit szólnék egy rakihoz meg egy sörhöz. Ott álltam a világvége után kettővel, vizes nadrágban, átázott szandálban és vizes, vastag téli zokniban.
    – Csúnya dolog ám hergelni a másik embert.
    – Na gyere.
    És bármennyire hihetetlen, de az elhagyatott fabódéban már ott vigyorgott egy szellős fogazattal bíró albán krapek, aki szorgalmasan mérte ki a rakit, illetve már jó előre behűtötte a sört. A patak vizébe, naná.

    DSC_3676

    Innen egy derék emelkedő, ahol teljesen megszáradt a ruhám. Sőt, a melegben még jól is esett az a kis hideg.

    DSC_3698

    Aztán elértünk a tengerszemig. A hírek nem hazudtak, tényleg jól nézett ki. És az extra: itt is volt egy vödör, behűtött sörökkel, meg egy kamasszal a tó partján, akinél fizetni lehetett.

    DSC_3704

    DSC00580

    És ekkor indult be az őrület. Tamás közölte, hogy fürödni fog. A 6 fokos vízben. Erre Tibor azt mondta, hogy ő is.

    DSC_3703

    Volt egy fából eszkábált terasz, asztallal, paddal, mi Nejjel oda ültünk ki és sörünket kortyolgatva néztük a produkciót. Aztán Tamás odajött hozzám és közölte, hogy ne bénázzak már. Észérvekkel mindig lehet hatni rám. Igaz, úszónadrág helyett csak alsónadrág volt rajtam, de azt már megtapasztaltam, hogy itt fent minden gyorsan szárad. Szóval belemerültem. Semmi váratlan nem történt. A hideg víz többezer tűként döfött belém, én pedig kalimpáltam, csapkodtam a vizet. Jó volt. Különösen, amikor kijöttem. (Gyakorlott hideg vizes zuhanyzóként mondhatom, hogy elképesztően jó érzés, amikor az ember kijön a hideg vízből a melegbe. Aktív lesz tőle a bőr, minden simogatásra érzékenyebben reagál. Ilyenkor felvenni egy puha inget, az egyfajta mini orgazmus.)

    Majd ekkor jött a legszürrealisztikusabb jelenet. Tamás elővette a telefonját és angol nyelven palacsintát rendelt. Alsógatyában. Fent, Észak-Albánia eldugott völgyének legeldugottabb sarkában. Aztán öt perc múlva megjelent a szikla tetején egy másik kamasz, fél kézzel lemászott a rozoga falétrán, a másik kezében egy tányért egyensúlyozva. Tele palacsintával.
    Működik a kapitalizmus.

    Innen visszasétáltunk a buszig, Jimmy pedig felvitt minket a faházunkig.

    Majd elfelejtettem, a 3D útvonalak:
    Blue Eye
    Vaskat Nderlysaj – Tethi Paradise

    Odafönt egy búcsúebéddel vártak minket. Valami sűrű, de finom leves.

    DSC00586

    Búcsúzáskor elsütöttem Ndrekének a teljes ausztrál szókincsemet: – No worries, mate!
    Örült neki.

    Busz. Vissza Shkodrába. Voltak itt is szürreális jelenetek. Még a murvás részen jött egy mentőautó szembe. Sietett ugyan, de a sofőr ismerte Jimmyt és Albániában elképzelhetetlen, hogy az ismerősök ne dumáljanak vagy öt percet, ha találkoznak.

    A nagyvárosban már nem sok minden történt. Eleve későn érkeztünk meg, holnap nagyon korán kelünk, senki nem húzta sokáig a napot. Nejjel még sétáltunk egyet, megvettük a következő napi rakit, meg valami rágcsálnivalót a buszra és a hajóra, utána elmentünk egy tengeri herkentyűs étterembe. Ahol rendeltem egy négysajtos pizzát. Sajnálom, nem szeretem a halat. De meg is büntettek rendesen, telenyomták a pizzát kék sajttal. A kék sajtot sem szeretem. (Megelőzve a kommenteket, az átlagos négysajtos pizzában annyi kék sajt van, hogy pont jól elfér az íze a koktélban. Itt viszont olyan pizzát kaptam, amelyen a kék sajt íze elnyomott mindent.) Nej halas rizottója viszont isteni volt. Neki.

    És utána már tényleg csak az alvás maradt hátra. Az a kevés.

    Albán körút 02/07

    Theth
    2017.09.13; szerda

    Reggel hideg zuhany, mert itt meleg van. Felfrissültem.
    Utána egy pohár pálinka. Elzsibbadtam.
    Reggeli előtt kávészivar. Felrázott.
    Mindez fél órán belül.
    Majd reggeli után két kávé, újabb szivar. Mindent az egészséges bioritmusért.

    Időben útnak indultunk Theth falucskába, mely a Theth-i Nemzeti Parkban található, az Albán Alpokban. (A Dinári hegység keleti vége.) Nem a faluban volt a szállásunk, hanem a szerpentines út egyik oldalágában, a Thethi Paradise telepen.

    De mielőtt felérnénk a hegyekbe, beszélek egy kicsit Albániáról. Nem az ősi múltjáról – legalábbis most nem – hanem csak a XX. századról. A XIX. század vége felé az albán öntudat már ébredezett, a XX. században pedig többször is nagyon közel álltak hozzá, hogy egy független, önálló államot alapítsanak. Csak aztán közbejöttek mindenféle dolgok, úgymint az I. világháború, a II. világháború, na meg Enver Hodzsa.
    A II világháború után a szovjetek jó érzékkel vették észre, hogy Albánia annyira szegény, hogy gyakorlatilag mindenkivel lefekszik, így felajánlották a barátságukat, a szkipetárok pedig kapva kaptak rajta. Lehet, hogy nem kellett volna. Albánia bekerült a szovjet érdekeltségek közé. A sztálinizmus annyira bejött nekik, hogy amikor Sztálin meghalt és Hruscsov bejelentette, hogy stornó, minden vissza, az albánok megmakacsolták magukat. Sztálin forever. Ez teljesen logikusan sodorta őket Kína irányába. Miután egy moszkvai pártkongresszuson határozottan deklarálták is az álláspontjukat, a szovjetek leléptek, megjelent viszont Kína. Nekik minden pénzt megért egy európai hídfőállás. Albánia pedig átvette a kínai módszereket: brutális kegyetlenség, az ellenzék lemészárlása, kulturális forradalom segítségével az értelmiség kinyírása… és tökéletes elzárkózás. Gyakorlatilag egy Észak-Korea jellegű totalitárius állam alakult ki a Balkánon. Ez volt Enver Hodzsa uralma.
    A diktátor 1983-ban halt meg. A rendszer még egy ideig elketyegett, de aztán jöttek a nagy európai változások, sorra buktak meg a nevükben kommunista/szocialista, valójában bolsevik pártok. Amikor 1989-ben Ceausescu-t kivégezték, az albán kommunista párt remek tempóérzékkel váltott. Azt mondták, hogy oké, legyen demokrácia. Akkor válasszunk. Kit? Hát, az ellenzéknek még nem volt ideje megszerveződni, így csak a kommunista párt maradt. Meg is választották őket. A ciklusukat viszont nem tudták kitölteni. Az ellenzék észhez tért, megalakult a Demokrata Párt, kiharcolták az időközi választást, melyet meg is nyertek. Csakhogy eddigre kiderült, hogy nagy a baj. Az ország elképesztően csóró volt. Sőt, még annál is csóróbb. Nemhogy Európa legszegényebb országa voltak, de még Afrikában sem emelkedtek volna ki a mezőnyből. Gazdaság? Volt valami erőltetett ipar, de minek. Aztán beütött a tragédia, egy külföldről szervezett piramisjáték formájában. Mindenkinek gyors meggazdagodást ajánlottak, a Demokrata Párt teljes mellszélességgel beleéállt, a derék albánok pedig nem csak az összes pénzüket ölték bele, de még a házaikat is eladták. A vége természetesen óriási bukás lett. Az utána következő időszak egy éhséglázadással kezdődő polgárháborúba torkollott 1995-97 között. A Demokrata Párt ezzel nyilván lehúzta magát a vécén, a konszolidációban pedig kik maradtak? Az egykori kommunisták.
    Nem hangzik túl jól, mi?
    Pedig nem lett annyira rossz. Egyfelől a megerősödött kommunista párt, a politikus elit és a hozzájuk kapcsolódó nagycsaládok (mi oligarcháknak neveznénk őket) kiegyeztek. Mindannyian az albán maffia szekerét tolják és leginkább kábítószercsempészetből élnek. (Ne becsüld le az albán maffiát, nagyon durvák. Egy időben ők mentették meg a szicíliai maffiát és jelenleg vállt vállnak döntve tevékenykednek. Európát gyakorlatilag uralják és Észak-Amerikában is elég jó pozíciójuk van.) Mivel a politika gyakorlatilag független a néptől, így nem is foglalkoznak velük. A nép pedig él.
    Viszonyításképpen gondolj bele, mi van nálunk. Orbán retteg attól, hogy elveszít egy választást, vagy egyáltalán csak csökken a népszerűsége. A Fidesz – az ország kormányzása helyett – rettenetesen sokat költ propagandára, mert már csak így tudják eltorzítani a rájuk nézve kellemetlen tényeket. Az értelmiségről régóta lemondtak, pár éve már a köznépről is, ma már csak a könnyen befolyásolható, látens szektahívőket célozzák, akiknek segítségével – és a megbuherált választási rendszer illetve a kilóra megvett ellenzék segítségével – hatalmon tudják tartani magukat. Az ocsmány, hazug, gyűlöletre építő propaganda pedig folyamatosan mérgezi a közhangulatot. Ahogy nézem, jelenleg az ország depressziós, és ez meglátszik mindenen: az emberek viselkedésén, a motivációjukon, a jövőképükön, a beletörődésen, na meg az emigráción.
    Ehhez képest az albánok jókedvűek, derülátók. Van jövőképük. Oké, szarban vannak, de hagyják őket dolgozni, hagyják őket boldogulni. Törökországban, Egyiptomban döglődik a turizmus, Horvátország szemmel láthatóan túlcsordult, az albánoknak meg van egy remek tengerpartjuk és nagyszerű hegyeik. Idővel minden rendben lesz.
    És van itt még egy dolog. Amikor Albánia bezárkózott, rengetegen léptek le külföldre. Amikor a kilencvenes évek elején megnyíltak a határok, akkor szintén. Ezek az emberek odakint vagyont gyűjtöttek és most, hogy rendeződni látszik a helyzet, jönnek vissza. (Albániában hagyományosan erős a családon belüli összetartás.) Vállalkoznak. Építenek valamit. Próbálják meglovagolni a beinduló vendéglátási hullámot. Szinte mindenhol épületek emelkednek, utak épülnek. Ez mind-mind visszaszivárgó tőkéből történik.

    Egy kicsit hosszú kitérő lett, de mindjárt érthető lesz, miért volt rá szükség. A hely, ahová megyünk, pontosan így keletkezett. Ndreke (magyarul András) tavasszal jött haza Ausztráliából. Kint halálra dolgozta magát, bányában kezdte, aztán nehézgépkezelő lett. Összeszedett valamennyi pénzt és hazajött a családjához, Theth-be. Itt pedig kiépített egy faházas üdülőtelepet, munkát adva a családnak és a helybélieknek.

    Oké, nézzük meg az útvonalat 3D-ben: Shkodra – Tethi Paradise.
    Tényleg érdemes megnézni: remekül látszik, hogyan kapaszkodik fel az út a hágóra, majd milyen meredek, szerpentines úton ereszkedik le a Theth völgyébe. És ha arra tippelsz, hogy a szakadék szélén egyensúlyozó murvás utakon voltak korlátok, tippelj még.

    DSC_3507

    A képen Jimmy látható, Ndreke bátyja, aki sofőrként dolgozik a vállalkozásban. Van róla pár sztori, de majd később.

    DSC_3514

    DSC_3547

    DSC_3633

    Az útról túl sok fénykép nem készült. Egyfelől a tegnapi váratlan esőzések után szinte minden ködben volt, másrészt annyira rázott az út, hogy esély sem volt a kocsiban egyenesben tartani a fényképezőgépet. Videókat viszont vettem ezerrel, remélem azokból át fog jönni az élmény.

    Megérkeztünk, átvettük a faházat. Egy lámpa sem égett odabent. Megkerestem a tulajt. A válaszát elsőre nem is igazán értettem. Szóval az van, hogy Albániában nem annyira acélos az áramellátás, ezért minden házban fontosság szerint vannak bekötve a fogyasztók. A konnektorokban mindig van áram és a fürdőszobában is. A nappali/konyha világítása már másodlagos, azaz külön körön van. Az éjjeli lámpa meg már a harmadikon, azaz ha kezd elfogyni az áram, ez a kör kapcsol ki először.
    Ez persze nem magyarázta meg, nálunk miért nem működött semmi, de aztán kijött a személyzet és sorra kicserélte az égőket.

    A következő attrakció: Ndreke elkurjantotta magát, hogy jönnek a medvék! És jöttek.

    DSC00555

    DSC00557

    Igen, a telepen medvék élnek. Két bocs. Valamikor nyár elején találták őket az erdőben, az anyjuk magukra hagyta őket. Az emberek meg befogadták. Azóta itt élnek, kedvesek, barátságosak. Megtanulták, hogyan kell kinyitni az ajtókat, hogyan lehet megnyitni a vízcsapokat. Nincs előlük védve semmi. Egy apróság utal arra, hogy nem emberek: amikor meglátnak valakit, rögtön szopni kezdik az ujjait. Mert hiányzik az anyamedve.

    Ettől függetlenül nem ültünk sokat a hátsónkon. Hegyekben vagyunk, túrázunk. Jimmy levitt minket a faluba, ott szétnéztünk egy kicsit, majd irány egy vízesés.

    DSC_3556

    DSC_3560

    Beszéljünk egy kicsit a vérbosszúról. Ahol erős a családi összetartás, ott szinte magától alakul ki a vérbosszú intézménye. Az albánoknál ez már többszáz éves hagyomány. Nem derült ki számomra, hogy még mindig él-e, de ha nem, akkor csak pár tíz éve szűnhetett meg.
    Az elv egyszerű: aki megölt valakit egy másik családból, azt meg kell ölni. Ha az illető elmenekül, akkor a rangsorban utána állót kell megölni. Most majdnem azt írtam, hogy egy emberért egy embert, de ez már egy modern szabály. Régebben komplett családokat irtottak ki egy ilyen akcióban. Sőt, ha belegondolsz, ez egy lánc, melynek soha sincs vége. Hiszen az, aki bosszúból ölt, az szintén ölt, tehát őt is meg kellett gyilkolni. Egy hegyekbe feltelepülő szerzetes kezdte el ezt az egészet rendberakni és azóta vannak “szolídabb” szabályok. De láncok így is kialakulnak, melyeket valahogy kezelni kell.
    Első körben a gyilkos, mielőtt bosszúból megölnék, kap 30 napot. Hogy elrendezze a dolgait, ne hagyjon maga után elvarratlan szálakat. Ez alatt az idő alatt sérthetetlen. A 30. nap után sem biztos, hogy egyből megölik, hiszen az illető bezárkózhat a családja által üzemeltetett védekező toronyba. Sejthető, hogy ez csak időnyerésre szolgál, hiszen egy életet leélni egy ilyen toronyban elég necces. De itt jönnek képbe a közvetítők. Megpróbálnak megegyezni az áldozat családjával. Hány kecske, hány birka válthatná ki a vérbosszút? Ha sikerül, az mindenképpen jó, mert megszakad a lánc – és ebben mind a két fél érdekelt. De persze a büszkeség nem ritkán írta felül a józan észt.

    DSC_3572

    DSC_3574

    Így néz ki egy torony belülről. A felső kép a gyilkos szobája, az alsó az őrszemélyzeté.

    A vízesés felé vezető útról szintén csináltam egy 3D animációt: Theth vízesés.

    Megfigyelhető, hogy mielőtt felkapaszkodnánk a meredekre, van egy kunkor jobbra. Nos, itt az történt, hogy holt térbe kerültünk. Szétszóródott a csoport, nem láttuk sem az előttünk haladókat, sem a mögöttünk lévőket, így nem vettük észre, hogy egy ponton le kell váltani a szekérútról egy eléggé jelentéktelen ösvényre. Az sem segített sokat, hogy pont ezen a kritikus szakaszon hívtak a cégtől, így esélyem sem volt észrevenni az ösvényt. (Az előttünk lévők felmentek egy másik társasággal, a mögöttünk lévőket Tamás vezette, minket meg a lelkesedés.) Neki is indultunk Montenegrónak, de aztán egy öt ösvényes elágazóban elfogyott a tudomány. Próbálgattunk, próbálgattunk, végül véletlenül megláttam fent a hegyoldalban a vízesést. Jócskán mögöttünk.

    DSC_3604 Stitch

    Séta vissza.
    A falu egyébként tipikus szórványfalu, itt egy 4-5 házas telep, ott egy másik, némelyik kifejezetten fent a magasban. Nagyjából 50-60 ház lehetett.
    Mellettük pedig egy röplabdapálya, melyen éppen akkor is ott játszott a falu apraja-nagyja.
    – Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejemet – Miért pont röplabda?
    – Mert nincs víz pólózni – tippelt Nej.
    – Oké, de akkor miért focilabdával csinálják?
    – Hogy erősödjenek.
    – Akkor miért nem medicinlabdával?

    Este félelmetes vacsora. A szisztéma ugyanaz, mint tegnap este. Mutatom.

    DSC_3624

    Az étel viszont fenséges volt. Vezetőnknek szöget is ütött a fejébe.
    – Te, Ndreke – hívta magához a tulajt – A múlt héten sokkal vacakabb volt az étel. Hogyan van ez?
    – Észrevetted? – húzta fel a szemöldökét Ndreke.
    – Persze.
    – A rendes séfem beteg. Viszont meglátogatott a haverom, aki történetesen 3 Michelin csillagos séf a tiranai Sheraton-ban, így be tudott ugrani.

    Nos, nagyjából ez volt az a pont, ahol az udvariasság tartott vissza attól, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni. Kezdjük ott, hogy Ndreke jó arc, de szereti kiszínezni a dolgokat. Ez viszont akkora lódítás volt, hogy akár már marketingnek is nevezhetjük. Talán nincs mindenki teljesen képben (engem a lányom edukál), szóval 3 csillagos helyből a világon összesen olyan 50-60 darab van, nagy részük Franciaországban. Nálunk, az albán szintnél jóval fejlettebb Budapesten, négy darab egycsillagos hely van és ezekre rettenetesen büszkék lehetünk, hiszen ez a legtöbb a régióban. (Prágában három, Varsóban egy van.) Két csillagban eddig egyedül a Costes reménykedhetett, de nem jött nekik össze. Három csillag? Albániában?
    Itthon azért utánanéztem. A tiranai Sheraton semmilyen Michelin csillagot sem említ, annyit írnak a séfjükről, hogy tehetséges. Persze, lehet, hogy akad olyan séf, aki hazatért és odakint Michelin csillagos étterem séfje volt. Nos, egy ilyet találtam, de az illető odakint nem séf volt, hanem egy séf keze alatt dolgozott, három csillagról meg szó sem esett.
    Szóval maradjunk annyiban, hogy aranyos lódítás volt. A kaja viszont tényleg kiemelkedően jóra sikerült, messze a legfinomabb menü jellegű étel volt odakint.

    Vacsora után hárman ott maradtunk az asztalnál, Ndreke odaült mellénk. Én szivarral kínáltam, ő meg levett egy Metaxás üveget a polcról és hajnalig sztorizgattunk.

    A legtöbb sztori arról szólt, mennyire máshogyan mennek a dolgok Albániában, mint máshol. Ndrekét gyerekkorában kivitték a szülei Görögországba, onnan pattant le Ausztráliába, az albán viszonyokkal nem is találkozott. Milyenek ezek a viszonyok? Amilyenek egy túlélésre berendezkedett, egykor bolsevik elnyomás alatt sínylődő, kelet-európai, balkáni mediterrán országban lehetnek. Neki ezek fantasztikus sztorik voltak, nekünk hétköznapiak.
    Viszont mesélt Jimmyről. Mivel akkor nem tudtam jegyzetelni, így csak két sztori maradt meg. Jimmy valamikor nemzetközi buszsofőr volt, utána tagozódott be a családi vállalkozásba. Jól vezet, de időnként elképesztően laza. A Theth völgybe vezető út, illetve a völgyben fel-alá tekergő utak viszont… hát, eléggé kalandosak. Murva. Kő. Gödrök. Szakadékok. Na most, Jimmy szereti az albán zenét. Ha pedig úgy veszi észre, hogy a kisbusz utasai vevők rá, akkor feltekeri a potmétert. És táncol. Vezetés közben. A szakadékok szélén.
    Egyszer bajba került. Éppen lopott fát szállított (mondom, számunkra természetes környezet), amikor elkapták a rendőrök és felültek a fa tetejére. Jimmy többször is mondta nekik, hogy ez nem lesz jó, szálljanak le. A rendőrök nem szálltak le. Legalábbis nem úgy. Jimmy egy meredek kanyarban beborította a rakományt az erdőbe. A rendőrök szanaszét törték magukat, elég komolyan. Természetesen bírósági tárgyalás lett belőle. Jimmy azzal védekezett, hogy a rendőrök jelenlététől annyira ideges lett, hogy remegett a keze, ezért nem tudta rendesen bevenni a kanyart. Felmentették. Azóta a rendőrök inkább nem állítják meg.

    Albán körút 01/07

    Shkodra
    2017.09.12; kedd

    Sok dolog van, melyekről gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy teljesen valószerűtlen a bekövetkezésük. Az egyik ilyen az, hogy Albániában nyaraljunk. Albánia akkor a vicc kategóriába tartozott nálunk. (Scott Adamsnél még ma is). Hiszen olyan jó volt nekünk itt, a világ seggluk csakrájában arra gondolni, hogy van nálunk is nyomorultabb ország.
    Persze ha az ember ránézett a térképre, akkor láthatta, hogy adottságai éppen lennének Albániának. Hiszen a tengerpartja pont olyan, mint a jugóké vagy a görögöké. Csak hát Enver Hodzsa túltolta. Nem kicsit. Nagyon.
    Aztán mi történt most? Megyünk Albániába. És még csak nem is a tengerpartra, ahová már beindult a turizmus, hanem fel a hegyekbe, a vad vidékre. Soha ne mondd semmire, hogy teljesen valószerűtlen.

    Előkészületek. Ahogy az RSD túránál is írtam, őrület. Kedden indult a repülőgép, erre bevállaltuk hétvégére a kajaktúrát. Mivel a kajaktúrára készülés elvitte a pénteket, látható, hogy csak az előző heti szerda, illetve csütörtök jöhetett szóba. Na, ekkor esett be egy sürgős meló. Írtam már, hogy őrület? Aztán végül csak összejött minden. Kissé idegesen.

    Ferihegy. Túrabakancs helyett túraszandál, műanyag öv, a táskában semmi necces cucc. Úgy gondoltam, simán átsuhanok a biztonsági ellenőrzésen. Ja.
    Kifogtam egy szuperbuzgó alakot. Kezdte azzal, hogy kirakatta a zsebemből az útlevelet. Miért? Papírra is bejelez a kapu? Aztán félreirányította a csomagomat. Miért? Semmi gyanús nem lehetett benne. Csak éppen félreirányított még vagy tíz másikat. Csúcsidőben. Szegény kollégája meg izzadt, mert neki kellett szétszedetnie minden csomagot. Aztán a tíz csomagban volt összesen egy üveg nutella, amit ki kellett dobni. A többi vakriasztás volt. Az enyémet már meg se nézte, csak intett, hogy mehetek. Kösz, bazmeg. Elraboltatok egy negyedórát az életemből tök feleslegesen. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha sietek.
    Szvsz ez az egész biztonsági szolgálati cécó túlnőtte magát. Egyre inkább önmagáért van, hogy szuperbugris házmesterszabályok alapján szopatni lehessen a jónépet. Gyakorlatilag joguk van bármit, hangsúlyozom, bármit elvenni, neked viszont a repülőgép indulása miatt nincs időd harcolni az igazadért, ezért csak a fogadat tudod csikorgatni. És amivel vissza lehet élni, azzal vissza is élnek. (Jelzem, ebből a szempontból Ferihegy kifejezetten durva hely. Hiába, házmesterkedésben mindig jók voltunk.)

    Az sem dobta fel a kedvemet, hogy a repülőtér információs képernyőjéről szószerint csorgott a vér. Rengeteg gép késett. Ki fél órát, ki akár 3-4-et is. A miénk konkrétan egy órát. Voltak törölt gépek is. Mi a franc van itt?
    A francia légiirányítók sztrájkja.

    Ehhez képest a repülés teljesen rendben volt, a pilóta nyomta a gázpedált rendesen.

    Tamás, a túra vezetője a tiranai repülőtéren várt ránk.
    – Ha most indulunk, pont elérjük a shkodrai várban az arany naplementét – javasolta.
    – Remek időzítés – bólintottam – De hogyan tudtad elintézni a franciákkal, hogy pont egy órát késsen a gép?

    Ez ránézésre egy egyszerű, nem is túl szellemes zrikálásnak tűnhet, de aki utazott már Tamással, pontosan tudja, hogy mindent, de mindent képes elintézni. Akár ezt is.

    Itt van egy remek 3D animáció az útról: Tirana repülőtér – Shkodra vár.

    A várban tényleg csodálatos fényviszonyokat kaptunk el. Szépen látszottak a horizontot lezáró hegyek, a shkodrai tó és természetesen maga a város is. Alattunk volt az Ólom mecset, távolabb pedig már egy modern dzsámi.

    DSC_3413

    DSC_3412

    Megjegyzés a fényképalbummal kapcsolatban. Nemrég laptopot cseréltem és az egyik fényképfeldolgozó program már nem működött az új gépen. A helyette használt másik viszont elbaltázta az eredeti dátumokat, így az albumban nem működik a sorbarendezés. Gyakorlatilag fényképezőgép szerint lettek rendezve a képek, emiatt teljesen összekavarodtak a helyszínek. (Konkrétan egy csomó olyan képpel indul az album, amelyeken én vagyok; ez abból jön, hogy Nej képeit dolgoztam fel először.)

    A szállás… minimum meglepő. Ránézésre egy régi karavánszeráj lehetett. Aztán a keményvonalas elzárkózás idejében körbeépítették panelházakkal. Manapság, amikor kezd fellendülni az idegenforgalom, észrevették a fogadóban rejlő értéket és felújították. Nyilván nem teljesen autentikusan, nekem egy kicsit olyan öreg épületbe oltott romkocsma jelleg jött le, de emészthető.

    DSC_3426

    DSC_3439

    DSC_3440

    DSC_3442

    DSC_3447

    DSC_3451

    DSC_3458

    A vacsora pedig… egyből megvett magának az albán konyha. Nyilván volt étlap, nyilván lehetett is róla választani, de felajánlották, hogy kérhetünk menüt is. Ezt mindenkinek csak ajánlani tudom. Olyan tapas jellegű a dolog. Sorban kihordanak egy csomó mindent, melyek az étlapon előételként szerepelnek. Saláta, feta jellegű sajttal. (De nem annyira sós és valami egészen markáns íze van. Először szokni kellett, aztán már csak szeretni.) Jöttek grillezett zöldségek, fűszeres sült, illetve főtt krumpli és kemencében sütött sajt fokhagymás, fűszeres olajban. Ehhez kaptunk valami lepényszerű kenyeret, melyet mártogatni kellett az olajba. Nagyon ott volt a szeren. Aztán jöttek krémek a kenyérhez. Végül amikor már mindenki tele volt, megérkeztek öntöttvas serpenyőben a sült húsok. Valószínűleg arra számítottak, hogy így kevesebb hús fog fogyni, de nem hagytuk magunkat.
    A mellé felszolgált bor egyelőre nem győzött meg.

    Vacsora után elugrottunk a sarki közértbe. Eddig olyan olasz-török keverék hangulatom van a városról. Egyszerűen még mindig nem hiszem el, hogy Albániában vagyunk. A boltban vásárolt raki viszont finom. Mi másért is mentünk volna boltba? Oké, Nej samponért, de ő még kispolgár.

    Egy kis alkohológia. Aki esetleg nem tudná, a raki gyakorlatilag törkölypálinka. Ez nálunk a pálinkák alsó kategóriája, de érdekes, hogy nagy borkultúrájú helyeken a törkölynek is komoly kultúrája van, hogy mást ne mondjak Grúzia (csacsa), Olaszország (grappa) és most Albánia (illetve a Balkán) a rakival. Viszont az is érdekes, hogy a törkölypálinkát mennyire kifinomították, miközben a többi gyümölccsel egyáltalán nem foglalkoztak.

    Tekintve, hogy az egy héttel ezelőtti csoportot elkapta valami hányós-fosós nyavalya, nem bíztuk a véletlenre: lefekvés előtt impregnáltuk magunkat rakival.