Megnéztem Gent

Előkészületek

A görög nyaralás után vettem észre, hogy kezdenek fogyni a szivarok. Az őszi toszkán akcióban hazahozott készletből már csak jó egy hónapra elegendő anyag maradt.
Azaz menni kellene megint Dél-Olaszországba.

Csakhogy… valami nagyon hülye heteket élek meg. A laza tavasz után a nyár vad erővel kapott el, legalább annyira, mint Pataki Attilát az a bizonyos furcsa érzés. Úgy, hogy az egyik nagy munkám kútba esett, úgy, hogy lemondtunk egy egyhetes betervezett nyaralást, még úgy is csak rohangálok júniusban, mint pók a falon és nincs egy szabad órám sem.
Dél-Olaszországba viszont mind a Ryan, mind a Wizz kétnaponta repül, azaz ha kimegyek hétfő délben, akkor szerda délben tudok hazajönni. Ez három nap. Mondtam már, hogy óráim sincsenek, nemhogy három napom?

Ez bizony gond.

Erre találtam ki, hogy keressünk másik csatornákat. A Németalföldön híresen jó száraz, gépi szivarokat gyártanak, derítsük fel a terepet.

Tudom, megigértem, hogy nem bonyolódok bele, de ennyit muszáj elmondanom. Szóval szivarból az igazi, az a kézzel sodrott darab. (Nem, a kubai nők által combjuk között sodort szivar csak városi legenda.) Értelemszerűen ezek a szivarok meglehetősen drágák. De nekem nem ezekkel van bajom. Drága szivart tudok venni Párkányban is, vagy félévente megrizikózok egy csomagot. Amivel állandóan küzdök, azok az olcsó hétköznapi, leginkább gépi szivarok. Ilyen pörgős időszakban elmegy belőlük napi 3-4 is, de normál időszakban is megvan a 2 szál. Kiszámolhatod, hogy ezekhez a maximálisan behozható 200(*) szál mellett 3-4 havonta fordulnom kell.
Ilyen tempóban egyáltalán nem mindegy, hány napot visz el a beszerzés, illetve mennyi járulékos költség rakódik rá. Például ugye a két nap szállás.
Ellenben Charleroi-t mintha nekem találták volna ki. Hajnalban megy egy gép, éjszaka jön vissza egy másik. A jegy nevetségesen olcsó. Ha meg már kint vagyok, akkor csak feltalálom magamat.

(*) Igen, korábban írtam rosszul. Megnéztem a rendeletet és az EU-ból 200 szivart lehet behozni vámmentesen, repülőgépen 430€ értékhatárig.

Egyik este, meló közbeni pihenésként ránéztem a Wizzair oldalára. Csak úgy próbaképpen beütöttem egy dátumot, hogy lássam, mi mennyi. Aztán kiadta, hogy 8500 forintból oda-vissza megfordulok. Gondolkodás nélkül megvettem a jegyeket. Kint meg majd csak lesz valahogy.

Másnap, meló közbeni pihenésként megnéztem a várost, meg utána is olvastam. Nem örültem. A város kicsi és jellegtelen. Ami nem lenne akkora baj, de végtelenül mohó. A busz a repülőtérről a belvárosba 5€, azaz oda-vissza 10. Mindez jó eséllyel a semmiért. Brüsszel? Hiszen hivatalosan mégis csak annak a repülőteréről beszélünk. Nos, oda 14,2€ egy út, oda-vissza 28,4. Ezen azért megütköztem. Most, hogy a forint a béka segge alatt utászkodik, a brüsszeli kaland 10e forint körül jönne ki. Eléggé aránytalan. Ráadásul Brüsszel sem egy nagy durranás. Oké, főváros, de inkább átlagos, mint magával ragadó.
Viszont a Flibco ad máshová is jegyet. Például Bruges-be és Gent-be. Az utóbbiba egészen jó áron (már úgy értem, hogy relatíve, Brüsszelhez képest), konkrétan 15,6€ egy jegy. Nem variáltam tovább, megvettem. (Csak szólok, hogy ha túltesszük magunkat azon, hogy 20€ körül van egy buszjegy, akkor már mehetünk Bruges-be, vagy akár Luxemburgba is. De ezeknél már annyi időt elvisz a buszozás, hogy érdemes ott aludni egy éjszakát.)

Harmadnap, meló közbeni pihenésképpen, megnéztem, hogy mit is csináltam. Hivatalos szivarbolt csak egy volt a neten a városból, volt még egy dohánybolt… és más semmi. Az Arany Oldalak ugyan hozott egy csomó találatot, de a Streetview-val ránézve kiderült, hogy mindegyik valami kicsi élelmiszerbolt, a kassza mögött néhány doboz cigivel.
Fejvakarás. Aztán úgy voltam, hogy majd lesz valahogy. Hat órát tudok csavarogni a városban, csak belebotlok valamibe. Ha nem, akkor meg kirándultam egy jót.

Gent
2018.06.20; szerda

Kései fekvés, durván korai kelés. Még úgy is, hogy Nej feláldozta magát és kivitt hajnalban a repülőtérre.
Ahol meglepő tömeg fogadott. Ritkán szoktam hajnalban utazni, nem tudtam, hogy ilyen sok gép indul, gyakorlatilag egyszerre. Vécére menni esélytelen volt, 20-30 méteres sorok álltak az ajtó előtt.
Aztán egy szájhúzós-mosolygós konfliktus. A helyzet az, hogy jelenleg nincs normális nadrágom. Amíg nem érem el a megcélzott súlyt, addig nem akarok pénzt kidobni ideiglenes ruhákra.
Csakhogy a biztonsági ellenőrzésnél le kellett vennem az övet.
Hmm. Akkor majd zsebrevágom a kezemet.
– Legyen kedves, vegye ki a kezét a zsebéből! – szólt rám az őr.
– De akkor leesik a nadrágom!
– Kiveszi a kezét, gyorsan átrohan és még a levegőben elkapja? – oldotta meg a helyzetet a közeg.
És így is történt.

A Wizzair a legújabb fapados divat szerint igyekszik olyan szemét lenni, amennyira csak megengedheti magának. Azaz nagyon. Mind a két jegyem B ülésre szólt. Ez még nem is zavart annyira, a poggyász jobban. De készültem: sokzsebes cargo nadrágot vettem fel és nagyon minimálisan pakoltam. Ha szemétkedtek volna, akkor mindent kipakolok a zsebeimbe, az üres zsákot meg begyűröm az ingem alá. (Ez egy ilyen picike, 10 literes Decathlon hátizsák, nagyon kicsire összehajtható.)

Kifelé nem volt semmi gond. A buszmegállót is egyből megtaláltam. A busz időben indult. 10.45-kor már Gentben voltam.

Útközben még dobtam egy levelet Nejnek. Hogy mennyire fura világban élünk. Reggel még a megszokott reggelimet ettem, átfutva a leveleimet, fél tízkor meg már azt látom a busz ablakából kitekintve, hogy jobbra leágazó Waterloo felé.

Indulás előtt alaposan áttanulmányoztam a város térképét. Nem túl bonyolult, akár térkép nélkül is lehet boldogulni. A szivarbolt és a dohánybolt koordinátáit betettem a Google Maps-be, minden más ment templomtornyok alapján.

Először a dohánybolt esett útba. Zárva.

Nem messze volt a kubai szivarbolt. Ettől egy kicsit fáztam, nekem ez túl elegáns, túl drága bolt volt. De a neten megnéztem a választékot és árulnak olcsó gépi szivarokat is.
Bementem. Elmondtam, mit szeretnék. Értetlen pillantások. Aztán az egyik csaj a fejére csapott. Előszedtek egy létrát. Majd valamelyik pókhálós felső szekrényből előhalásztak két doboz szivart. Mondtam, hogy nem pont ezekre gondoltam. Mondták, hogy nincs más. Oké, megvettem. 26€.
Már az utcán utánaszámolva rájöttem, hogy ez bizony rossz üzlet volt. Ennyiért a kézzel sodrott szivarok alsó kategóriájából is tudok vásárolni, márpedig ez ég és föld különbség. A rossz kedvem csak tovább fokozódott, amikor le akartam tesztelni az egyiket és a megbontott dobozban az összes szivar darabokra volt törve.
Nos, ennyit erről az elegáns szivar szaküzletről.

Trafikot nem találtam, de az egyik ajándékboltban volt dohány részleg is. Megnéztem. Leforrázva jöttem ki. Szinte ugyanazok a gagyi cuccok, mint nálunk is.

Oké. Belgium kilőve. Szivarbeszerzésre nem használható.
Akkor most már nézzük meg a várost. Csavarogjunk gondatlanul.

A város szép. Ez tény. A katedrálisoknál éreztem egy finom egyensúlyt a lelki béke, az Istent megmutatni való szándék és a gazdagság finom jelzése között. Nem hivalkodó, de azért van benne szufla.

Ezt az izét meg magyarázza el nekem valaki. Katolikus templomban egyszerűen semmi keresnivalója sincs egy őslény csontvázának. Egymást ütő dolgok.

DSC00838

Viszont a városban nem tudtam elengedni magamat. Mint minden turistákkal sűrűn megvert helyen, úgy itt is rámentek a turisták megkopasztására. Az ilyen helyeken meg nem érzem jól magamat. Leülni nem lehetett (minden pad valami kávézóhoz, étteremhez tartozott), bolt meg nem volt. Végül valami Müller jellegű helyen vettem előrecsomagolt szendvicset meg valami műzliszeletet és zéró kólát.

DSC00849

Némi mászkálás után találtam egy eldugott helyet az egyik csatorna mellett, na ott volt egy üres pad. Itt kajáltam, olyan káeurópai módra. Nem, ne mondd azt, hogy eltúlzom a dolgokat, ezen a partszakaszon tényleg csak hasonló népek ültek. A mellettem lévő padon két srácból csak úgy dőlt a ‘kurwa’ kifejezés, tuti lengyelek lehettek. A másik oldalon meg egy magyar pár ebédelt valamit zacskóból.
Itt vettem észre, hogy az egyik doboz szivar selejt és itt le tele a hócipőm az egésszel.

Továbbsétáltam a vár felé.

DSC00850

És itt, ezen a téren, történtek változások. Például kisütött a nap. A meteorológia azt mondta, hogy egész nap 25-27 fokos meleg lesz. Hát, nem. Hosszúnadrágban, rövidujjú ingben fáztam. Borult volt az ég és hideg szél fújt. De itt, ezen a téren megváltozott minden. A szél ugyan bolond módra fújt, de immár meleget, a nap meg úgy elszégyellte magát, hogy nem is bújt el estig.

DSC00854

DSC00855

Kedvem támadt meginni egy sört. És a sarkon pont volt egy Beer Corner.

DSC00873

Vettem valami protein műzlit, egy sört… és csak ekkor vettem észre, hogy van dohányrészleg is. Alaposan átnéztem a választékot. Gagyi.

Azt hiszem, ezt illik letisztáznom. Gépi szivarban én szeretem a korai Dannemann szivarokat (a Moods-ot nem), a Vasco Da Gama-t, a Villigert, a Balmoralt… és nagyjából ennyit. Minden más – számomra – gagyi. Mert ismeretlen, és rosszak a tapasztalataim.

A biztonság kedvéért megkérdeztem a pacákot, aki visszakérdezett.
– Miért nem próbálod ki a Cortes-t? Mindenféle méretben kapható belga szivar.
Tényleg, miért nem? Az ára rendben volt, vettem is három különböző méretben. Aztán kiültem a Szajna-partra Leie partjára és sör mellett elpöfékeltem az egyiket.

DSC00866

Nem volt rossz. Igaz, annyira jó sem, faék egyszerűségű, dohányízű szivar. De az ára tényleg rendben van, meg egyébként is, gépi szivartól nem lehet sokat elvárni. Visszamentem sörért, majd elpöfékeltem még egyet. Ez is megfelelt. Innentől nem vacakoltam, megint visszamentem és felvásároltam a készletet. Ízre ott van a fentebb felsoroltak között, árban meg jócskán alattuk, mivel ez helyi, a többi meg import.

Kiléptem a boltból a hangulatos térre. A tűző naptól megszédültem egy kicsit, a ténytől meg még jobban: teljesítve a terv. Vettem egy hátizsáknyi szivart. Nem azt, amit akartam, de ezek is jók.

Akkor most már nincs más dolgom, mint csavarogni és élvezni a várost.

Vedd észre, ezelőtt egy órával ugyanezt mondtam, de lehangoltan. Most viszont határozottan optimistán. Micsoda különbség.

Innentől meglehetősen egyszerű stratégiát követtem. Mentem egy kört a városban.

DSC00864

Majd amikor visszajutottam ismét a Graslei-re, leültem a hobók, egyetemisták és egyéb kétes egzisztenciák közé, ittam egy sört, elpöfékeltem egy újabb szivart, majd mentem még egy kört. Határozottan jól éreztem magamat.

Ja, hogy mi is az a Graslei? A Leie folyónak a rakpartja, ahol ma már leginkább csak a turisták behajózása folyik. De felettébb hangulatos, még így is.

DSC00862

DSC00868

A közelben van a Szent Mihály katedrális és a Szent Mihály híd is. Itt is jól el lehet üldögélni.

DSC00863

Apró megjegyzés: a Szent Mihály híd alatt van egy hatalmas bringatároló, melyhez tartozik egy publikus és ingyenes vécé is. A hozzám hasonló nomád városnézők számára fontos lehet.

Végül eljött az idő, el kellett gondolkodnom a visszautazáson. A mobiltelefonom, számomra érthetetlen módon piszkosul lemerült. (Valószínűleg az egész nap bekapcsolt gps, meg a több órányi könyvolvasás szívta le.) Nem engedhettem meg, hogy estére ne maradjon benne szufla, hiszen Nejt még hívnom kell Ferihegyről. Csak hát, innen két óra az út busszal, a repülőtéren 2,5 óra várakozás, majd két óra repülőút… sok. Kell valami olvasnivaló.
Körbejártam a könyvesboltokat. Egy ilyen multikulti városban biztosan lesznek angol nyelvű könyvek is.
Az elsőben csak tinédzserregények voltak.
A másodikban meg krimik.
Többet már nem találtam.
Az idő közben telt, kisétáltam a pályaudvarra. (Innen indult a Flibco busz vissza Charleroi-ba.) Most jobban volt időm, szétnéztem. A Relay boltban vettem még újabb, másfajta Cortes szivarokat. Az épület előtt volt egy hatalmas szökőkút, meg egy tér. Kiültem, előszedtem a zsákomból egy jeges kávét, megittam. Szivarral, naná. Tesztelni kell.
Ücsörögtem. És megállapítottam, hogy egy vasútállomás környezetét ki lehet hangulatosan is alakítani. Nem csak olyan vadkeleti módon, ahogy nálunk kinéznek.

De már végképp lejárt az időm, kisétáltam a buszmegállóhoz. A busz pontosan jött, a repülőtérre is pontosan érkezett.
Nekem pedig volt 2,5 órám. Nem kevés.

Először is megvacsoráztam. Leírva egyszerű. De már azzal is rengeteg idő ment el, hogy széket találjak. Charleroi meglehetősen spártai egyszerűségű repülőtér.
Előtte boltban vettem valami izgalmasnak tűnő belga házisajtot és valami sajtos rudat. Na meg sört. Ennyi volt a vacsi.
Saccold meg, mennyi kalória volt benne?
1485.
Nem tudom, neked ez a szám mit mond, én lehidaltam tőle. Egy 10 dekás sajt, 12,5 deka sajtos rúd, egy sör. Még csak el sem telít. De több, mint Nej egész napi adagja.

Nagyon sok konteó kering a világban mindenféle dolgokról. Én Occam borotvája elvén vallom, hogy nem kell összeesküvéseket szimatolnunk, ha sokkal egyszerűbb magyarázatok is adódnak.
Ezért nem mondom, hogy létezik egy titokzatos háttérszervezet, mely hízlalással akarja elpusztítani az emberiség jelentős résztét. Inkább azt mondom, hogy az élelmiszereket gyártók gyakorlatilag nem foglalkoznak azzal, hogy amit csinálnak, az egészséges is legyen. Nem célfüggvény.
Hogy egy pizza 1800 kalória? Ennyire egy átlagembernek egész nap nincs szüksége. Egy hamburger 800? Egy tábla 80%-os, azaz kifejezetten diétás keserűcsoki 600, mert cukor ugyan tényleg kevés van benne, de tele van tömve zsírral? Sorolhatnám a példákat a végtelenségig. És senkit nem érdekel. Sem a gyártókat, sem a fogyasztókat.
Amíg nem kezded el figyelni, monitorozni ezeket a dolgokat, elképzelésed sem lesz, mitől hízol olyan makacsul, olyan reménytelenül. Mert az élelmiszeripar ma gyakorlatilag csupa kalóriabombákat gyárt: kicsi térfogatban hatalmas mennyiségű energiát.

Elnézést a kitérőért. Ott jártam, hogy bent vagyok a repülőtéri terminálban. Időm, mint a tenger. Sétáltam. Hoppá, egy könyvesbolt. Bementem. És voltak jó angol nyelvű könyvek. Csak mind akkora volt, hogy nem tudtam berakni a – Wizzair miatt kicsi – zsákomba a szivarok mellé. Ciki.

Aztán vettem egy nagy levegőt és átmentem a szekuritin. Odabent megint sok időm volt, sétáltam. Duty Free. Nézzünk be. Mi a helyzet a szivarokal.

Valami általam érthetetlen módon, ha az EU-ból utazol az EU-ba, akkor a Duty Free boltokban nem vásárolhatsz szivart.

Itt is így volt. Egy ideig. Aztán volt egy pult, ahol azt írták, hogy ezek azok a szivarok, melyeket lehet EU-n belül is vinni.
Ha azt mondom, hogy sóbálvánnyá dermedtem, még finom voltam.
Ott volt az összes szivarfajta, melyekért jöttem. Mindenféle Vasco Da Gama szivarok. Ár/érték arányban nagyon jók. Volt Guantanamera is, mely kubai szivarként eléggé az alja, de olcsó kubai gépi szivarként verhetetlen. És mindezek pofátlanul, piszkosul olcsón. Olcsóbban, mint ahogy a szivarboltban adták azokat a szarokat, olcsóbban, mint ahogy a sörboltban az ismeretlen helyi márkát megkaptam.
Még csak nem is foglalkoztam azzal, hogy beleférnek-e a táskámba. Ész nélkül söpörtem le a polcokat. Hivatalosan itt adnak egy szatyrot és azt az engedélyezett csomagon felül ingyen felengedik a gépre. Én pedig szórtam az anyagot, vastagon. Hiszen ezért jöttem.

Azért vedd észre a helyzet furcsaságát. A legjobb minőséget, a legolcsóbb áron a Charleroi terminál üzletében kaptam meg. Azaz elég lenne idáig kijönni (8500 forint) valahogy elcseszni az időt a repülőtéren, aztán visszafelé a Duty Free-ben megvenni a szivarokat és már utazni is haza.

Fura világban élünk.

(Persze benne van a kockázat. Ha visszafelé átmegyek a szekuritin, aztán a Duty Free-ben éppen üres a polc… akkor rácsesztem. Nagyon.)

Na mindegy, ott voltam a repülőtéren egy pukkadásig megpakolt hátizsákkal meg egy vastagon megrakott szatyorral. Kicsit aggódtam, de a Wizzair-nél senki nem piszkált senkit a poggyászokkal.

Utána pedig egyszerűen csak hazaérkeztem. Rengeteg megbeszélnivalóm lett volna Nejjel, de mindketten kábultan dőltünk be az ágyba. És ez is lesz most, a fene tudja meddig.

Link:
Az összes fénykép

Jón szigetek #07/07

Áttelepülés a Meteorákhoz
2018.06.01; péntek

Lusta reggel. Valamikor déltájban indul a kompunk vissza Lefkádára, bőven ráérünk 10-11 között elindulni. Utoljára ugráltunk egyet a teraszon, bőséges reggeli, aztán irány Fiskardo. A hegyi utakon itt-ott még megálltunk fényképezni. Az úton lófráló kecskéket, birkákat már ismerősként üdvözöltük.

– Errefelé jó lehet kecskének lenni – jelentette ki Nej.
– Hát, nem biztos – vonta meg a vállát Barna – Olyan hegyeket kellene minden nap megmásznod, mint amilyenek tegnap voltak.
– Aztán jönnek mindenféle idegenek és megeszik a gyerekedet – tettem hozzá.

Jócskán korán érkeztünk. Beálltunk a kompra váró sorba, és volt egy csomó időnk sétálgatni. Egészen jópofa a falu. Nem nagy, szemmel láthatóan a komp élteti, de a kikötő környékét sikerült hangulatos sétányokkal, üzletekkel teletömni.

IMG_20180601_113351

Beültünk egy kávéra.

DSC_5577

Aztán komp. És felhők.

DSC_5601

DSC_5607

Úgy terveztem az utat, hogy nem egyből megyünk haza, hanem teszünk egy nem túl nagy kitérőt a Meteórákhoz. A sziklák mellett Kalampaka városka terül el, ennek a szélén, gyakorlatilag már a városon kívül, de a sziklákkal szemben foglaltam szállást. Túl sokat nem vacakoltam vele, egy éjszakáról van szó, bárhol elalszunk.

DSC00830

Az útvonal két dimenzióban.

Délután hatkor érkeztünk meg. Percre pontosan akkor, amikorra jeleztem az érkezésünket. Ez fontos. Letettem a kocsit a parkolóban, kezemben a papírokkal besétáltam. A recepciós pult mögött egy istentelenül vén, kövér, fogatlan banya álldogállt.
– Kalimera!
– Kalimera!
– We have a booking here.
– Őőőőő??!

Az öregasszony a görögön kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Odaadtam neki a papírokat. Jelbeszéddel jelezte, hogy nem tud olvasni.
Huh, hosszú napunk lesz.
Mondott valamit görögül, én meg igyekeztem elmutogatni, hogy négyen vagyunk és van egy foglalt szobánk. Végül leemelt egy kulcsot, kijött a pult mögül és elsétáltunk a folyosón. Benyitott egy szobába. Ott volt a négy ágy.
– Thank you! – reagáltam le – This will be fine!
Erre megcsóválta a fejét és bezárta a szobát. Majd visszamentünk a recepcióhoz. Megint nekiállt görögül karattyolni. Finoman szólva sem értettem a dolgot. Mutogattam, hogy adja már ide azt a kulcsot, az a szoba teljesen rendben volt.
Erre adott egy másik kulcsot és az emelet felé mutogatott. Intettem, hogy jöjjön velem. Visszaintett, hogy a lábai már nem bírják az emeletet. Oké, felmentem.
Azt hittem, hogy felrobbanok. A kulcs, melyet kaptam, olyan ódivatú, nagyfejű kulcs volt. A lépcsö egy kis előtérben végződött, két ajtó nyílott belőle. Mind a kettőn új tipusú, tollas kulcsos zár.
Visszamentem. Markánsan észrevehetően basztam oda a kulcsot a pultra.
– Nem jó! – kiáltottam rá – Te idióta vén csoroszlya, ez a kulcs nem jó fönt semmire!
Erre levette az előző kulcsot. Megint elsétáltunk a lenti szobáig. Kinyitotta.
– Igen, ez jó. Kérjük!
Megint becsukta az ajtót, visszamentünk a recepcióhoz és ideadta a másik kulcsot és mutogatott az emeletre.
Azt hittem, felrobbanok. Végül fel is robbantam.
– Baszd meg ezt a kurva kócerájt! – vágtam a fejéhez – Keresünk szállást máshol!
Ekkor jött be Nej. Egyből levette, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy egy széket felragadva aprítani kezdjem a bútort. Intett, hogy nyugodjak le, majd odament a banyához.
Amivel a legjobban fel lehet dühíteni, az az, amikor leintenek, hogy nyugodjak meg. Ekkor már ordítottam.
– Mit akarsz attól a síkhülye banyától?
– Nyugi, majd én beszélek vele.
– Na, azt megnézem.
Végigjátszották ugyanazokat a köröket. A banya mosolyogva közölte vele, hogy minden tekintetben teljesen inkompetens, majd elvitte a lenti szobába. Nyilván neki sem adta oda a kulcsot. Én pedig hangosan kommenteltem közben, hogy mi fog történni. Nej még felrohant az emeletre a kulcsokkal, de ő is leforrázva jött vissza.
– Te, mi van itt? – kérdezte végül zavartan.
– Szerinted én jókedvemben ordítozok?

Végül elindultunk kifelé. Keresünk máshol szállást. Ezt meg úgy lehúzzuk a Booking-on, amennyire csak lehet. Különösen, ha ránkterhelik a szállásdíjat.

Nyílt a bejárati ajtó és belépett egy korombéli, 140 centi magas, 140 kilós, borzasztóan kövér és meglehetősen mogorva hapsi. Koszos melegítő alsóban, kinyúlt, foltos pólóban.
– Do you have any problem?
Á! Végre valaki beszél angolul.
Kiderült, hogy ő a tulaj. Amikor mutattam a papírokat, csak legyintett. Igen, tud rólunk, várt is, de el kellett mennie valahová. Leakasztotta az emeleti kulcsokat és intett, hogy kövessük. Majd az emeleti kilépőben kulcs nélkül kinyitotta az egyik ajtót, mely mögött kitárult egy folyosó. Egy olyan folyosó, amelyből csupa olyan ajtók nyíltak, melyekhez régi tipusú kulcsok kellettek.
– Oh, fuck you! – bukott ki a számon.
A mogorva faszi rámnézett, majd mormogott valamit. Akár elnézéskérés is lehetett.

Innentől már ment minden. Megkaptuk a szobánkat. Felcuccoltunk. Hűtőszekrény nincs. Klíma van, de a távkapcsolót nem kaptuk meg. Wifi elméletileg van, de egy papír figyelmeztetett, hogy ezen a környéken borzasztóan gyér a hálózat, ne is erőlködjünk. Viszont volt terasz, méghozzá gyönyörű panorámával: pont ráláttunk a Meteórák szikláira.

DSC_5647

DSC_5644

DSC_5659

Ott bal oldalt látszik is az egyik kolostor.

DSC_5648

Nagyjából tisztában vagyok magammal. Tudom, hogy nagyon könnyen dühbe gurulok. Viszont azt is tudom, hogy dühöngés közben is működik az agyam, észlelem, amit mások mondanak, látom magam kívülről is, azaz képes vagyok észrevenni, ha a másik racionálisan cselekedett, miközben én azért dühöngtem, mert azt hittem, hogy nem.
Miután leraktuk a cuccainkat és a tájat néztük a teraszról, összeállt fejemben a kép. A banya azért nem adta ide a lenti szobát, mert szeretett volna örömet okozni nekünk az emeleti, panorámás szobával. Csakhogy nem tudott feljönni a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót és elvezessen minket a szobáig. Mivel nem beszélt semmilyen nyelven, így azt sem tudta elmondani, hogy nyomjam már le azt a kilincset, mert az előtéri ajtó úgy egyébként nyitva van.
Azaz mindenki jót akart… csak éppen szerencsétlenül alakultak a dolgok.

Ahogy lepakoltunk, rögtön mentünk is vissza a kocsihoz. Eredetileg úgy terveztük, hogy korán érkezünk és még ma délután be is járunk legalább egy monostort. Ezt lazán keresztülhúzta a kompmenetrend: azzal, hogy csak délben volt komp Lefkádára, esélytelenné vált, hogy 17.00 előtt ideérjünk, addigra meg bezárnak a kolostorok.
Így végül az maradt, hogy ma délután autóval megkerüljük a sziklákat, megállunk a kilátási pontoknál, fényképezünk, mint az állat. Holnap pedig kora reggel megnézünk egy monostort, majd utána teperünk haza.

DSC_5609

DSC_5615

IMG_20180601_191301

A Meteórákról túl sokat nem akarok írni. Klasszikus szerzetesrend élt fent a szemben lévő hegyekben. Csakhogy állandóan zargatták őket mindenféle rablók. Végül annyira tele lett a hócipőjük, hogy elkezdtek szemezni a szemben lévő sziklákkal. És valahogy, kínkeservesen, lassan, de megvetették a lábukat a sziklák tetején. Ezek a monostorok már megközelíthetetlenekké váltak a nem kívánatos személyek számára.
Az orthodox egyház világában a Meteórák végtelenül szent helyek, jelentőségük az Athos félsziget jelentőségével vetekszik. Turistákat ugyan beengednek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy hová megyünk be.

A körbeautózás után visszaértünk a szállásra. A boltban vettünk hideg bort, valami vacsoracucc egyébként is volt nálunk és ugyan akkora habzsidőzsi nem lett belőle, mint a korábbi szálláshelyeken, de jóllaktunk. Barna valamiért lement, majd azzal a hírrel jött vissza, hogy a szállásadó hapi vár minket egy ouzóra.

És itt kezdődött a második, sokkal bizarrabb felvonás.

Lesétáltunk. Az épület hallja teljesen üres volt, eltekintve a banyától, aki az egyik kanapén hanyattfeküdve, kezeit-lábait szétdobva horkolt. Kisétáltunk a teraszra. A tulaj ott beszélgetett egy párral.

Mint kiderült, ez a hely meglehetősen ismert a nyugati turisták között. A tulaj ugyanis szabadon engedi, hogy a parkolójában lakóautósok telepedjenek le. Sőt, nem csak engedi, de ingyen ad nekik víz-, illetve áramcsatlakozást is. Aztán persze nyilván keres rajtuk, amikor az illetők nála vacsoráznak, nála italoznak.

Intettünk neki. Felállt, behúzott minket a bárpulthoz. Közben barátságosan motyogott. Hogy mennyire szereti a magyarokat. Hogy a felesége magyar. Hogy mennyire szeret konkrétan minket, Nejt és engem. Kitöltött három vizespohárnyi ouzót (vízzel hígítva), aztán kiültünk egy oldalsó teraszra. Elmondta ugyanezt még egyszer, de már bővebb lére eresztve. Hogy a felesége hajdúszoboszlói. (Nej elpirult.) Aztán hosszan sorolta a magyar városokat. Hogy melyik milyen. Valószínűleg nem kamuzott, mert ennyi mindent nem lehet bemagolni.
Aztán váratlan mozdulattal átölelt mindkettőnket és a keblére húzott. Jó, méretes férficsöcsök. Ugyan ellenkeztünk, de végtelenül lenyugtató hangnemben folyamatosan csillapított. Hogy ő mennyire szereti a magyarokat. Hogy ő mennyire örül annak, hogy itt vagyunk. Hogy ő mennyire szeret minket.
És közben simogatta a bucinkat.
Hangtalanul röhögtem. Egyszerűen annyira bizarr volt az egész, hogy elengedtem magam és hagytam, hogy sodródjak. Mi fog ebből az egészből kisülni?
A pacák időnként elengedett minket, ekkor beszélgettünk. Tényleg ismerhette a magyarokat, mert nem győzte szidni a románokat, meg Orbán Viktort. (Az utóbbiért engedélyeztem neki egy plusz simogatást.) Majd időnként szétterült az arcán a gyertekideapucihoz mosoly, megint a keblére vont minket, mi pedig kitekert törzzsel, a pacák hónalja alatt egymásra nézve, gátlástalanul röhögtünk Nejjel.

Tényleg fogalmam sincs, hová fajult volna a dolog, de egyszercsak megjelent a korábban cserbenhagyott pár. Akikkel a tulaj előtte beszélgetett. Odaültek hozzánk, dumálgattunk. Holland lakóautósok voltak. Reklamálták, hogy ők nem kaptak ouzót, de nem tudták, hogy az csak a csöcsörészéshez jár. Ettől függetlenül jól elmerültünk az európai politikában, ugye három, markánsan különböző vélemény ütközött össze szinte minden témában. Sokáig beszélgettünk. Aztán egyszer kihasználtuk, hogy a tulaj elment vécére, elbúcsúztunk a hollandoktól és felmentünk a szobánkba.

– Na, milyen volt? – érdeklődött Barna.
– Ne tudd meg – sóhajtottam.
– Egy életreszóló élményről maradtál le – vigyorgott Nej.
– Téged is annyira szorított? – kérdeztem rá.
– Ja. És ne tudd meg, hogy kereste az utat befelé a pólóm ujjában.
– Az jó. Megnyugodtam. Már attól féltem, hogy rám vadászik.

Meteorák és haza
2018.06.02; szombat

Az előző este fényében nem akartuk túl sokáig húzni az időt. Aztán mégis úgy sikerült. Korán keltünk, sehol nem volt semmi mozgás. Kimentünk a parkolóba és ott a placcon, a sziklák tövében nyomtunk egy kettlebell gyakorlatsort. Végtelenül hangulatos volt. Utána fent zuhany, porszívózós reggeli. Azaz meg kellett ennünk minden felbontott cuccot. Közben láttuk, hogy a tulaj elment valahová motorral, gyorsan ki is használtuk a lehetőséget. Lecuccoltunk, rámosolyogtam a pultnál a banyára, majd beültünk a kocsiba és padlógáz.

Úgy éreztem magamat, mint a Psycho-ban a csaj és a hapsi, amikor sikerült elmenekülniük.

9.15-kor érkeztünk a megcélzott Great Meteoron kolostorhoz. 9-kor nyitott. Parkolóhely már közel-távol nem volt, mindent elfoglaltak a turistabuszok.
Nem győztem elnyomni egy mosolyt. Ezek a szerencsétlen szerzetesek azért építkeztek ennyire lehetetlen helyekre, hogy elvonuljanak a világtól. Erre a világ, pont azért, mert ilyen lehetetlen helyekre építkeztek, ezerrel benyomul közéjük. Csodálkozni. Hogy ide is lehet építkezni.

Egy vékonyka hágón lehet megközelíteni a sziklába vájt főkaput.
– Úgy látom, idáig simán fel lehetett jönni lentről – néztem le a hágóról.
– Akkor már csak a bejáratot kellett kivésni.
– Na meg egy várszerű kolostort felépíteni.
– Óh, az nem lehetett probléma. Elég, ha van Youtube.

DSC_5674

DSC_5680

DSC_5681

Körbejártuk, körbeszaglásztuk. Szép volt, de attól tartok, pont a lényeg nem jött át: a kolostori csend, a béke, az emberek teljes hiánya. Annyi turista volt, mint a II. Ukrán Front.

Utána viszont már hosszú menet haza.

A navigáció azért még rúgott belénk egyet. A Here WeGo-ba beleraktam a makedón RT benzinkút koordinátáit, ki is tartott odáig. Majd amikor beütöttem a szatymazi benzinkút koordinátáit, közölte, hogy offline módban nem tervez. Keressek netet. Elvileg a benzinkútnál volt wifi, de amikor rákérdeztem, akkor csak szánakozó pillantásokat kaptam. Gondoltam, egy percre roamingolok a 3-as zónában, de olyan csomagunk van – nekem is, Nejnek is – hogy nem engedte meg. Pont azon a szakaszon, ahol nem sima sztráda van, hanem valami kanyargós út.
Vedd észre, hogy ha Görögországban, ahol még volt roaming, volt net, egyben megterveztetem az utat, akkor végig tudunk jönni vele. Így, hogy darabokra tördeltem, gyakorlatilag elvesztünk. A szerb-magyar határig jöttünk térképpel, de navigáció nélkül.

Az orthodox pünkösd után (vagy lehet, hogy minden szombat este?) nagyon durva dugó volt Röszkénél. Nyilván lehet sorolni a körülményeket… de nekem úgy tűnt, hogy magyar oldalon valami óriási beleszarás hízlalja a tömeget. A szerbeknél nyitva volt vagy öt kapu, kábé 20 perc után átjöttünk. A magyar oldalon csak három kapu volt nyitva, óriási tömeg torlódott fel. Aztán mit csináltak közben? Bezárták a harmadik kaput. A hatalmas torlódás ellenére. Maradt kettő. Ráadásul rossz sorba álltunk. Valami túlbuzgó fiatal kölyök minden csomagtartót kinyittatott a sorunkban. Nem csinált utána semmit, igazából bele sem nézett, csak kiszállíttatta a sofőrt és kinyittatta a csomagtartót. A másik sorban semmi ilyesmi nem volt, az haladt is gyorsan.
Másfél órát várakoztunk.
Rohadjon meg az összes köcsög, beleszarós határőr.
Nem, ne mondja nekem senki, hogy Schengen. Tessék legalább annyi kaput nyitni, mint a szerbeknél. És látszatvizsgálatokkal ne tartsák fel a sort.

Nos, ennyi. Éjfél körül érkeztünk haza. Még felmásoltam minden anyagot a szerverekre (ott vannak jó helyen), aztán hosszú, mély alvás. Vasárnap elrendeztem a fényképeket, de a blog megírása már eltolódott a bizonytalan végtelenbe.

Hasznos linkek:

Végül Cobranco videói. Nem tagadom, az ő bringás kirándulása adta az ötletet, hogy bejárjuk ezt a szigetvilágot.

  1. Lagúnák Között
  2. Földön-Vízen-Levegőben
  3. Erőpróba Kefalónián
  4. Rejtelmek Szigete
  5. Furcsaságok Szigete
  6. Ellentétek Szigete
  7. Ezerarcú Szigetvilág
  8. Zöldellő Mennyország
  9. Meteórák

Jón szigetek #06/07

Ithaka
2018.05.31; csütörtök

Ithaka. A szigetnek van egy misztikus hírneve, ugye Odüsszeusz és a kalandjai. A valóság az, hogy nincs közmegegyezés a történészek között arról, hogy a híres király valójában itt élt. Szó van arról, hogy akkoriban Kefalóniát nevezték Ithakának és ez csak egyik a koncepciók közül. A sziget lakóit mindez nem zavarja, nekik Ödüsszeusz az ősük és mindenki elmehet a fenébe, aki kételkedik.

De még csak ott járunk, hogy hajnalban kitámolyogtunk az ágyból.
Nem aludtunk jól.
Volt a birkák között egy hasfájós, aki egész éjszaka, pontosan ugyanabban az ütemben, hasfájósan bégetett. Egész éjszaka. Ráadásul elállt az eddig meglehetősen erős szél és kiderült, hogy igenis vannak szúnyogok. Nem is akármilyenek. Akkorákat haraptak belém, hogy a mai napig tele vagyok elvakart, de még mindig viszkető, azaz minden nap újra és újra elvakart sebhelyekkel.

Szendvicsreggeli. Ezzel el is mondtam mindent.

A kompot majdnem elbénáztuk. Beálltunk a kikötőben egy hajóhoz és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy ez máshová megy, a miénk meg egy teljesen másik mólóról indul. Éppenhogy elértük.

A kompon. Ez a kép pontosan leírja, hogyan néztünk ki.

DSC_5492

Először nem hittük el. De az a két betonszállító mixer tényleg kompolni jött.

DSC_5558

IMG_20180531_085441

Legurultunk a hajóról. Elmentünk a sziget fővárosáig, Vathy-ig. (Már itt jó érzékkel lehúztuk a programok felét, ugyanis nem kerültük meg az északi félszigetet. Hangulatos, meg romantikus, meg minden, de az utóbbi időben annyi hangulatos és romantikus úton autóztunk, hogy egyikünknek sem hiányzott. Inkább a nyugodt tempójú túrázásra szavaztunk.)
Egy eldugott parkolóban ledobtuk a kocsit és irány a meredek.
Nem volt kispálya. A beszerzett track szerint 14.5 kilométer, 450 méter szint. És ahogy felnéztünk a fölöttünk magasodó hegyre, ez valósnak is tűnt. Nagyon. De hát ezért jöttünk.

Hajrá.

A túra arról szólt, hogy felmegyünk a retkes fenébe, ahol lesz egy Nimfa barlang, egy ősi rom, majd egy hangulatos úton visszaereszkedünk a partra és besétálunk Vathy-ba. Majd valami tengerparti étteremben visszapótoljuk az elvesztett kalóriákat.

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Az út első fele tulajdonképpen lakott területen ment. Tulajdonképpen. De a track elvitt valami völgybe, mely nagyon hangulatos lett volna, ha nem magasodott volna végig fölöttünk a szikla, melynek egyszer fel kellett mennünk a tetejére.

Kellemes, hűvös kocsma Perachori faluban. (Már az útjelző tábla is gyanús volt: Perachori Felsőfalu. Bakker, ekkor már egy órája felfelé meneteltünk. Ehhez képest még felső falu?) Kérdezték, honnan jöttünk és mivel. Megmondtuk. Nagy szemelkerekedések. Hát az minimum két nap! És egy csomó ország. Amikor megmondtuk, hogy egy nap és csak két ország, egy kicsit elszomorodtak.

Egyébként mindenhol kedvesek az emberek, de az árak húzósak. A sör 3,5-4 euró, a legegyszerűbb ételek is 8 eurónál kezdődnek.

DSC_5516

IMG_20180531_101105

Nagyon nehezen indultunk el a kocsmából. Hűvös, árnyékos terasz. Jeges pohárba csapolt Mythos. Kedves, érdeklődő helyiek. Odakint pedig perzselt a nap.

– Te, muszáj nekünk mindig délben hegyet másznunk? – érdeklődött Nej, miután megmozdultunk.
– Persze. Ez a túráim védjegye.
– Mármint?
– Petrényi Tours. Nem kelünk hajnalban! Inkább szopunk a tűző napon!
– De ma hajnalban keltünk.
– És még így is összejött. Ez a tehetség!

Hangulatos ösvényen mentünk tovább. Mely egyszer csak elfogyott. Gyanakodva néztem a track-re. Hát, az bizony 60 méterrel arrébb ment, de egyébként velünk párhuzamosan.
– Hogyan nézhettem ezt be ennyire? – mormoltam – Várjatok itt. Szétnézek.

Tökön-paszulyon, mindenféle szúrós aljnövényzeten keresztül nekiindultam a durván meredek domboldalnak. Út, az nem volt, de még járható ösvény sem. Csak a track-et néztem és igyekeztem rátalálni. Sikerült. Jó száz méter bokorharc, jó húsz méter szint. De meglett.

DSC_5517

DSC_5519

Aztán lekiabáltam a többieknek, hogy jöjjenek bátran utánam.
Lett néhány jó felvételem a “Nej káromkodva kapaszkodik” kategóriában.

Mehettünk tovább.

Eleinte nem mondtam, de kezdett gyanús lenni a dolog. Addig ugyanis a táblák egyszerre jelezték a Nimfa barlangot és a Paleochora romvárost (mely egykoron Ithaka fővárosa volt), de miután visszatekeredtünk az ösvényre, már csak Paleochora volt jelezve. A kihagyott szakaszon lett volna a barlang? De visszanéztem és túl sokat kellett volna lefelé mennünk, így inkább bíztam. Valamiben. Persze nem jött be. Elgombáztuk a barlangot.

– Úgyis csak egy büdös lyuk lett volna – vigasztaltam a társaságot.
– Vagy életünk legnagyobb élménye – rontotta el a racionalizálást Barna.

DSC_5526

DSC_5528 Stitch

Szép, mi? És gondolj bele, hogy az autónk ott állt lent az öbölben. Azaz egészen idáig gyalog jöttünk fel.

DSC_5542

DSC_5543

Aztán szép csendesen visszaereszkedtünk Vathy-ba. És jöhetett a méltó bosszú, a nagy zabálás.

DSC_5549

DSC_5552

Meleg étel. Végre. Mindenkinek jól esett a hideg kaják után. Pedig azok is igen változatosak voltak, de az alapjuk ugyanaz. A jót is meg lehet unni.
Barnával szolídan muszakát kértünk, Nej viszont dőzsölt. Valami bébikecskét kért, vegyes körettel. Igyekeztünk csúnyán nézni rá, mégis csak bébikecske, de nem zavartatta magát, jóízűen betolta.

– Lehet, hogy ez a gyerekkecske a népének nagy vezetője lett volna.
– De valaki megette.
– Lehet, hogy megvalósította volna a kecskék és a farkasok közötti békét.
– Vagy akár a világbékét.
– De megették.
– Felelőtlenül.

Nej meg csak evett.

Időben indultunk a 15.00-kor induló komphoz. Időben is érkeztünk, nem sokkal 14.00 után. Csakhogy ekkor derült ki, hogy rosszul emlékeztem, a komp 15.30-kor indult. Huh, ez így már erős. Mi a fenét csinálunk itt másfél óráig? Láttunk egy strandot. Kimásztunk. Már majdnem belevetettük magunkat a vízbe, amikor Barna kiszúrta, hogy tele van tengeri sünnel. Tengeri cipő nélkül innentől felejtős lett. Barna még addig ügyeskedett, amíg be tudott vetődni, de mi, öregek már nem akrobatizáltunk. Visszasétáltunk. Még mindig volt egy óra.
Aztán a komp késett egy órát.
Azt hittem, ott pusztulok meg. Most ütött vissza, hogy egész nap fedetlen fejjel nyomtam. Nejnek legalább van haja, Barnának meg sapkája. Nekem egyik sem. Be is kaptam egy tisztességes napszúrást. Csak kókadoztam a széken és igazából már a sör sem esett jól.

Ennyire.

IMG_20180531_143635

Mit összevariáltunk, hogy mit csináljunk még a nap hátralévő felében. A B terv túrájából meg lehetett volna csinálni az első másfél kilométert. Egy monostorhoz és egy várhoz tudtunk volna felmászni.
Csak nyögtem az ötletre.
A többiek is hasonlóan gondolkoztak.
Végül abban maradtunk, hogy hazamegyünk, bevásárolunk, utána egy strandolás a helyi szuper strandon, majd egy záróbuli este.

– Mit is kell még venni a boltból?
– Minden van otthon.
– Akkor csak bort, sört és szivart.
A boltos bácsi már szélesvásznú mosollyal üdvözölt.

Aztán a szálláson kidőltem. Nekem hűvös kellett és nyugalom. A többiek még lementek strandolni, én sörrel és szivarral kiültem az árnyékba. Az sem volt rossz.

Visszajöttek. Csendes pihenő.

Barna hozta az államvizsga tételeit, Nej valami sürgősen áttanulmányozandó szakmai anyagot én pedig egy általam eddig nem tartott, júniusi tanfolyam anyagát.
– Life long learning? – csodálkozott Barna, amikor kiderült, hogy mindenkinél van valami szakmai pdf.
– Aha. Majd megtudod.

De túl sokáig nem rongáltuk a hangulatot. Engem egy hidegvizes zuhany rendbehozott, utána kiültünk a teraszra. Vacsora. Borok. Sok.

A háttérben elmosódottan hallatszott egy kecskemekegés.
– Barna, nem lehet, hogy ez egy bébikecske szellemének a mekegése?
– Tutira az. Most panaszolja, hogy meddig élhetett volna.
– De megették.

Aztán megjelent egy csomó állat. Vonultak valahonnan valahová. Közben pedig felmásztak mindenre. Rövid időn belül tele lett velük a domboldal, felmásztak a csökevényes fákra, de még a fészerek, házak tetejére is. Majd ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan érkeztek.

A napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #05/07

Ainos
2018.05.30; szerda

A tegnapi pihenőnap után ma hegymászós jön. Konkrétan felmászunk a sziget legmagasabb csúcsára, az Ainos-ra. Szerencsére nem a tengerszintről. A hegylánc tetején található egy Nemzeti Park, azon belül a Xionistra túrát tesszük meg. Tervezés közben találtam a túráról egy track-et, eszerint 8,2 kilométer a táv, 650 méter szinttel. Ennek némileg ellentmond a Nemzeti Park weboldala, mely könnyű délutáni sétának nevezi.
Meglátjuk. Vagy a track rossz, vagy itt ennyire bika emberek élnek.

A weblap viszont… minimum furcsa. Csináltak táblákat, melyeket kitettek az autóút szélére. Majd lefényképezték ezeket és kirakták jpeg-ben a webre. Oszt ennyi.

Ekkora túrához combos reggeli illik.

IMG_20180530_193410

Nagyjából ez volt a választék, ebből variáltuk össze minden nap az étkezéseinket: görög saláta, kenyér, sonka, kolbász, olajbogyó-püré, dolma, olajbogyó, tzatziki, joghurt. Na meg robola. (Reggelenként Mythos.)

Aztán nekiindultunk.

Benzinkút. Odaálltam a kút elé, a pacák kirohant. És leemelte a V Super Power kurvadrága pisztolyt.
– No! – szóltam rá – Normal.
– Azt nem lehet, üres a tartály – közölte.
– Ja, az én hátam meg tollas – vontam meg a vállam.
Mentünk tovább egy másik kúthoz.

Nem rohantunk neki egyből a hegynek. Előtte egy kis kultúra.
Megnéztük a Szent András monostort. Csak hogy lássunk ilyet is. Valahogy Görögországban mindig késztetésem van legalább egy kolostorra.

DSC_5437

Úgy örültem, hogy megfelelő környezetben sikerült elkapnom azt a roppant fotogén felhőt. Csak utána csaptam a fejemre: bakker, az a felhő pont az Ainos előtt van! Az egész szigeten sehol máshol nincs egy sem. A kardomba fogok dőlni, ha felmegyünk és nem látunk semmit.

A monostor egyébként durván kihalt. A tábla szerint évente tartanak két misét. Azért így kibírható. Közben kertészkednek, termelik a szőlőt, csinálják a bort meg a sajtot, aztán úgy magukban esznek-isznak. Kezd új értelmet nyerni a brotherhood of men kifejezés. Nők nélkül kiegyensúlyozott, az élet örömeit fenékig kiélvező élet. (Oké, elnézést, a mondatban szerepel néhány félreérthető gondolatot sugalmazó kifejezés.)

Bementünk a szentélybe is. Először ódzkodtunk, mégiscsak rövidnadrágban voltunk, de a szerzetes intett, hogy menjünk csak bátran.

Ez most elsőre meredek váltás lesz, de írok pár mondatot az ún. six-pack-ről, azaz a kockás hasról. Fitnesz körökben ismert fogalom: arról van szó, hogy valaki annyira kigyúrja magát, hogy az izmokból hat négyzet alakul ki a hasán. Ezt úgy lehet elérni, hogy az ember addig gyúr, amíg eltűnik a hasáról minden zsír, az izmok pedig kitüremkednek. Csakhogy van három ín (kettő hosszában, egy keresztben), melyek befeszítenek a kitüremkedésnek. Ebből lesz a hat kocka. Van néhány ember, akinél nem három, hanem négy ín húzódik a hasfalban, nekik lehetőségük van a nyolc kockára is.

Nem érted, miért írtam? Nos, a szentélyben, a fő feszületen lógó Krisztusnak a lelkes szobrász 12 kockát szobort a hasára. Mert Jézus annyival a többi ember fölött létezik, hogy neki egyenesen 12-pack jár.

Innen felmentünk a Szent György várba. Korábban már utaltam rá, hogy az assosi vár előtt is állt erődítmény a szigeten. Nos, ez volt az. Valamikor nagy élet volt itt, sokáig a vár és a körülötte lévő település volt a sziget fővárosa. Aztán földrengések sorozata teljesen lerombolta. De a romok még így is impozánsak.

DSC_5447

DSC_5457

És az a rohadék felhő még mindig nem ment arrébb.

DSC_5451

Ha arra jársz és kedved támadna végigtolni a túrát, néhány hasznos információ. Nem könnyű megtalálni a túra kezdőpontját. Streetview-val végigjártam a terepet, nem találtam meg. Végül vakon bíztam a korábban belinkelt jpeg fájlban. Bejött. Viszont nem tudtam, meg lehet-e állni autóval a túraút előtt. Az autóút ugyanis nagyon keskeny, meredek szélű hegyiút. Mi egy közeli bekötőútnál találtunk egy egyautónyi placcot, gyorsan le is parkoltunk. Elsőre igazunk volt, a túraút mellett semmi parkolóhely nem volt. Csak 2-300 méter gyaloglás után értünk el egy árnyas pihenőhelyet, rengeteg parkolóhellyel. Szóval bátran tovább kell menni, lesz parkolóhely és onnan kell visszasétálni a kiindulási pontra. (Ez az infó valahogy lemaradt a tábláról.)

A túra megdöbbentő. Mindannyian tartottunk attól, hogy azért csak kora délután van, a nap veszettül süt, mi meg hegyet mászunk. Egy kopár, sziklás hegyet.
Ehhez képest az Ainos Nemzeti Parkban buja növényzet fogadott. Bokrok, fák. Csak itt található fenyők. Nem megszokott a görög szigetvilágban. Oké, emelkedők voltak, de árnyékban sétálva, kilógó sziklákra kimászva, a tájban gyönyörködve bőven ki lehetett bírni.

Igen, a felhő még itt volt. De szerencsére nem takart be.

DSC_5471

DSC_5482

IMG_20180530_141356

Megoldódott a hamis track rejtélye is. Az illető valószínűleg mobiltelefonnal rögzítette és a gps jobbra-balra elugrált 12-20 métereket. Ez normális terepen nem okozott volna gondot, de itt, a gerinctúrán ennyi oldaltávolság ugyanannyi szintet is jelentett. Így lett végül a valójában 300 méternyi szintkülönbségből 650. (Mondjuk ez sem egy könnyed séta, de azért nem szikkasztó pokoljárás.)

A hegyi túra valódi útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Hazafelé a hegy gerincéről beláttuk a sziget teljes északi részét. Nyeltem egy nagyot. Ugyanis holnapra egy ithakai túrát terveztem. A szigetre komppal lehet átmenni és naná, hogy megfelelő időben csak egy indul oda is, vissza is. Ráadásul oda brutálisan korán. Emiatt beraktam B tervnek Sami – a kompkikötő faluja – mellett egy könnyednek ígérkező egész napos túrát. Ha esetleg lekésnénk a kompot. Nos, a Google Maps megint megtréfált. A könnyed túra a valóságban egy óriási hegy megmászását takarta.
Valahogy a látvány megadta a motivációt arra, hogy holnap _semmiképpen_ ne késsük le a kompot.

Hazaértünk. Még mindig olyan meleg van, hogy Jorgosz sem dolgozik. Majd este. Amikor eltűnik a nap. És az emberek kiülnek a teraszra lazítani.

Ugyan nem mára terveztük, de az időbe még bőven belefért, így kimentünk Lassi legnagyobb strandjára. Nagyon bejött. Utólag meg is egyeztünk, hogy a többi, nagyívű, nagy hírű strand ugyan remekül nézett ki, de használhatóságban, kellemben ez vitte el a pálmát.

IMG_20180530_181549

IMG_20180530_182054

IMG_20180530_182351

IMG_20180530_185238_HDR

Vedd észre, a strand homokos. Én általában a köveset preferálom, de strandcipő nélkül ez a part maga volt a megváltás. Volt zuhanyzó. Volt árnyék. Volt egy mindent kielégítő, tengerre néző kocsma. Úgy elvoltunk, mint a befőtt.

Egy kis nosztalgia: macskázás. Családunk ősi sportja. Ha lenne címerünk, biztosan szerepelne benne, ahogy kék mezőben az egyik ember labdával kezében szivatja a másikat.

Igen, ha lett volna fejpántom a gopróhoz, akkor kaptatok volna ezekből belsős felvételeket is.

A játék vége viszont már nagyon nem ugyanaz volt. Régebben ugyanis az egész abba torkollott, hogy nagyot birkóztunk a kölykökkel a vízben. Ma ez már, az erőviszonyok megváltozása miatt, Nej lemészárlásához vezetett volna.

Előszezon utolsó hete, de nem érezni rajta. Nálunk ez az idő már vastagon nyár. Hiába kenjük magunkat 50-es napolajjal, estére olyan, mintha cserepesen ropogna a bőrünk. A víz meleg, a homok égeti a talpat, ellenben tömeg még nincs… ideális. Vicces, hogy három évvel ezelőtt napra pontosan ugyanekkor mentünk Számoszra és vihar vihar után, borult ég, erős szél… cudar időnk volt. Ennek a mostani kirándulásnak minden percét élvezem, akkor meg… persze, nem volt az se rossz, de a jó idő nagyon hiányzott.

Esténként kiülni a teraszra. Szúnyog egy szál sem. Hajnalig tartó beszélgetések bor mellett. Nagyon jó. De ehhez kell, hogy másnap reggel legyen időnk kényelmesen ébredni, ne induljunk korán. Erre jön ez a hülye komp. 8.15-kor indul Sami-ból, az autóút odáig 50 perc, ha nem akarjuk lekésni, akkor illik 40 perccel korábban érkeznünk, kiszámolhatod. De másik komp csak délután van, annak viszont nincs visszatérő párja.

A birkákat oda hajtották ki éjszakára, ahol nappal Jorgos nyírta a füvet. Nem csoda, hogy egész éjjel méltatlankodtak. Kifejezetten hangosan. Vajon ilyenkor egyszerűen csak ki szeretnék fejezni, hogyan érzik magukat, vagy egymással is kommunikálnak?

Van egy extrém rövidfarkú macska. A kurtafarkú Peti cica. De tényleg, képzelj el egy meglehetősen kövér, csámpásan járó kandúrt, olyan négycentis farokkal. Ma estére szedte össze a bátorságát, elsétált mellettünk, be a lakásunkba. Majd miután nem talált semmi kaját, undorral az arcán kijött. Talán még köpött is egyet.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #04/07

Kefalónia laza
2018.05.29; kedd

Reggel a szokásos szertartás, Daniel Atya vezérletével.
Igazából itt találtuk meg az ideális helyet. Az előző írásban említett hegy miatt a nap reggel nyolc előtt békén hagyott minket (igaz, utána perzselt, mint az állat, de ekkor már bent reggeliztünk, majd mentünk a dolgunkra), a tengerpartra néző teraszon pedig élvezet volt sportolni.

DSC_5380

DSC_5386

DSC00829

Mára négy strandot terveztünk és egy hegy megmászását, illetve a hegy tetején lévő vár bejárását. Hülye terv volt. Látszik, hogy még tanulnom kell, hogyan csináljak pihenőnapokat. Igen, ez az lett volna. Ember, négy strand! Hát mi a pihenés, ha nem ez? (Irónia szmájli.)

DSC_5569

Assos. Hangulatos falucska egy félsziget bejáratánál. A félszigeten pedig egy böszme nagy hegy, a tetején egy böszme nagy várral.
Nem viccelek. Nézdd meg alaposan. Bal oldalon látod az egyik épen maradt tornyot. Középen a várfalat… és ha lenézel jobbra, még ott is a várfalat. Azaz a vár belakta az egész hegyet.
Velencei várról van szó. A helyieknek volt ugyan egy kisebb váruk (Szent György vár, oda is felmentünk), de az kevés volt az állandó zaklatások, kalóztámadások ellen. Felkérték Velencét, hogy segítsen. Ők pedig egy ekkora monstrumot rittyentettek ide.
Különösebben nem készültem rá, úgy voltam vele, hogy csak látni fogjuk, hol van a vár, oszt jól felmegyünk. Ehhez képest a gps jelzett egy szemmel alig látható ösvényt. Nyilván letértünk. Nagyon jól tettük. Ugyan kapaszkodós volt a felmenetel, de hangulatos, aztán a vár bebarangolása után egy másik alig jelzett ösvényen… elállt a szavunk. (A fenti kép bal oldalán, a két csúcs között ereszkedik le egy panoráma ösvény.)

DSC_5412 Stitch

IMG_20180529_130429

IMG_20180529_123203

Történt még egy nem szándékos szivatás. Mentünk fel a toronyba, én értem fel legelőször, majd videóra vettem, ahogy a többiek felszuszognak, megkerülik a köveket, Barna felmászik a legnagyobb kőre és közli, hogy ő Yao, a Szikla Királya.

DSC_5405

Tök jó jelenet volt. Csak éppen amikor visszanéztem, akkor derült ki, hogy a kamera 10 másodperc után leállt. Kénytelen voltam megkérni a csapatot, hogy menjenek vissza, és másszanak fel újra. Boldogan megtették.
– Állj! – kiáltottam rájuk – Legalább ne egyszerre lépjetek már! Spontánabban!
Feljöttek. Barna ugyanúgy pózba vágta magát.
Aztán már a szálláson vettem észre, hogy sikerült mind a két felvétel, csak a kamera az elsőt valamiért nem játszotta le. A laptop igen. Még nem tudom, hogyan fogom a házivideó készítésénél kiaknázni a lehetőséget, de ki fogom. Az biztos.

A vár megmászásának útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

És akkor még assos-i képek.

DSC_5399

DSC_5403

DSC_5409

IMG_20180529_132403

Itt is volt egy kicsike, ellenben nagyon hangulatos strand. De már elkezdtük a strandok lehúzását. Inkább ittunk egy sört, üldögéltünk, gyönyörködtünk a tájban… és mentünk az igazi, a nagy strandra.

DSC_5391

IMG_20180529_140420

DSC_5428

IMG_20180529_140251

Assos után nem messze található Kefalónia legjobb strandja, a Myrtos. Ekkorra olyan jól elment az idő, hogy nagyon elgondolkodtunk azon, hogy inkább itt leszünk hosszabb ideig és kihagyjuk az egyébként kifejezetten messze lévő másik két kiszemelt strandot. Hiszen ez a legjobb. Miért ne ezt élvezzük ki?

DSC_5564 Stitch

IMG_20180529_152245

IMG_20180529_152635

A vízi barlang előtt volt egy kis szárazföldi barlang is, pont nekünk teremtették. Nem vagyunk valami nagy napimádók, ez tény. Aztán a szokásos ortopédmozgással beletekeregtünk a vízbe, sziklákat kerültünk, bementünk a barlangba, kimentünk a barlangból, Nej folytatta az úszóleckét, én pedig kimentem a partra és kifeküdtem. A barlangban. Jó volt.

Hazafelé még bolt. A bácsika ahogy meglátott, rögtön berongyolt a kasszába, nem hagyott ekkora tételt a gyakornokra. Mi pedig igyekeztünk, hiszen annyiféle Robola van, az idő meg olyan rövid és csak meg kellene kóstolni belőlük minél több fajtát.

Jorgosz a fűkaszával. Egy workaholic. Pedig tök bukolikus lenne a környék, madarak csicseregnek, kakas kukorékol, kecskék mekegnek. De mindet elnyomja a fűkasza zúgása. Este fél tízig. Ennyit jelent, hogy gyakorlatilag vidéken lakunk, nem a belvárosban.

Estére megjött a Booking levele, hogy értékeljem az előző szállást. Oké. Első kérdés: milyen társasággal voltam? A választható lehetőségek: egyedül, feleséggel, két kicsi gyerekkel, baráttal, háziállattal.
Fogós kérdés. Felolvastam Barnának.
– Ezek közül melyik szeretnél lenni?
– Háziállat? Ez komoly?
– Aha.
– Jó lesz.
De végül két kicsi gyerek lett belőle.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban
Három dimenzióban.

Jón szigetek #03/07

Áttelepülés Kefalóniába
2018.05.28; hétfő

Reggel megvolt az ugrálás, utána bőséges reggeli. Tudtuk még cifrázni, szereztünk kolbászt és tzatzikit is, alig fértünk el az asztalon. A fiúk reggeli italként betoltak egy-egy sört. Elvégre lehet.

Étkezés közben beindult a pópakórus. Reggel csimpaszkodnak egy kicsit a harangon, majd bedobnak egy ouzót és kórusban énekelnek délig. Tipikus kanbuli. Valójában nagy francok ezek a szerzetesek: csinálnak maguknak sört, bort, sajtokat, utána meg egész nap énekelnek.

Lassacskán elbúcsúztunk a házibácsitól és elindultunk. Jó öt kilométerrel később egy kereszteződésben mellénk állt egy motoros és bekopogott.
A házibácsi volt. Utánunk hozta a konnektorban felejtett elosztót. Mivel tudta, hogy komppal megyünk tovább, kisakkozta az útvonalat és utol is ért minket.
Nem találtam szavakat.

Időben érkeztünk a komphoz.

Két ikonikus kép. Az első címe: A sofőrünk. (Mert a kompra még Barna tolatott fel.)

DSC_5304

A második címe: Anyai Szeretet.

DSC_5310

A komp után cseréltünk, Barna ezért tolhatta bátrabban a söröket.

És akkor megint egy seggszagú közjáték.
Vártuk, hogy nyisson a komp, amikor kaptam egy levelet. A Posta vámügyintézőjétől. Ekkor ugyanis már jó egy hónapja ültek egy csomag, egyébként vámmentes szivaron. Nos, a hölgy lazán közölte, hogy a csomag vámköteles, a vám értéke ennyi meg ennyi (nagyjából a csomag értéke megduplázva), akarom-e elvámoltatni, vagy küldjék vissza?

Az eddigi tapasztalataim alapján a visszaküldött csomagok soha nem érkeztek meg. Valahol lenyúlták. Lehet tippelni.

Közben nyitott a komp, elindultunk gyalog felfelé, menetközben pötyögtem be a mobilomon, hogy tudtommal az 1186/2009 EGk rendelet szerint ez a csomag vámmentes. Erre a csajszi, dícséretesen gyorsan, visszaírta, hogy igen, tényleg vámmentes, de a dohány jövedéki termék, azaz jövedéki adót mindenképpen kell fizetnem és az ennyimegannyi plusz áfa.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam. Ugyanis nem kell jövedéki adót fizetnem. De itt, Lefkáda és Kefalónia között, egy egyébként nyugis kétórás kompolás közben, mobiltelefonról kellene megkeresnem, hogy mivel tudnám bizonyítani az igazamat.
Gátlástalanul káromkodtam. Hangosan. Úgysem érti senki.
Erre odajött egy korombeli pacák, Harley Davidsonos bőrdzsekiben. (Bekompolás közben nézegettem is a motorját, nem kicsit csorgott a nyálam.) Intően felemelte a kezét és ékes magyarsággal közölte:
– Nem adózunk. Nyaralunk! Értve?
– De hát ha most baszogatnak? – sikítottam, de csak legyintett és elment.

Mondanom sem kell, a nyugis kompolásból semmi sem lett. Végig azon darált az agyam, honnan fogom megszerezni az igazoló hivatkozást. Nyilván várhattam volna egy hetet, mire hazaérünk, de a helytelen tárolás miatt a szivaroknál minden nap számít.

Miközben nagyon szép tájon hajóztunk át. Balra, a szárazföldön elképesztően magas – méghozzá nagyon gyorsan magasodó – hegycsúcsok szegélyezték a partot, ezeket visszatükrözte Atokos szigete, az egész sziget gyakorlatilag egy bitang meredek dupla hegycsúcs volt, tőle jobbra Ithaka bújt be a vízpára mögé, jobbra Lefkada déli csücske húzódott, világítótornyostul, előttünk pedig a cél, Kefalónia. Ráadásul a felhők is ünnepi ruhában vonultak ki. Annyira szép volt, hogy feltettem a – Barna által – LSD napszemüvegnek nevezett szemcsit és elvesztem az irreális színek világában. (Ez egy ilyen színtorzítós cucc, általában gáz, de ilyenkor nagyon jó.)

Fiskardóban kötöttünk ki. Innen egy helyenként kifejezetten izgalmas úton autóztunk át Argostoliba. Ez a sziget fővárosa. A szállásunk a főváros nyaralóvárosában, az időközben függetlenedett Lassiban volt. Útközben beintegettünk Assosba és a Myrtos strandra: Hahó, majd jövünk!

A szálláson beparkoltunk a tető alá. Egy fiatal lány szaladt ki elénk, arcán egy olyan mosollyal, hogy amikor megláttam, odaszóltam a többieknek:
– Emberek, itt valamit elcsesztünk, a lány pedig mindjárt el is fogja mondani, hogy mit.
De nem, mint kiderült Magdának ez volt a normális mosolya és állandóan viselte is.

DSC_5559

Hamar kiderült, hogy Lengyelországból házasodott ide ki a lelkem, méghozzá egy Zakopane melletti hegyi faluból. Egyből meglett a közös témánk. Panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, nagyon hiányoznak neki a hideg, magas hegyek, ez a mediterrán tengerpart olyan tré. Körbenéztem. Tudtam volna vitatkozni vele, de valahol értettem is.
– Inkább ne igyanak a csapvízből. Nem annyira jó – adott egy tanácsot.
– Oké. Hoztunk sört.
Nagy vigyor. Egy nyelvet beszélünk.

Elfoglaltuk a szállást. Remek. Volt egy külön kicsi erkély, a bejárat előtt pedig egy hatalmas terasz, amely csak a miénk volt. Tengerparti kilátással. Odabent pedig klíma. Nem is kell több.

IMG_20180528_195312

Bekapcsoltuk a hűtést és mindenki ledőlt pihenni.
Én nem.
A ledőlés még ment, aztán a hasamra fektettem a laptopot és nekiálltam kinyomozni, mi a helyzet a jövedéki adóval. 1,5, azaz másfél órán keresztül szinte folyamatosan káromkodtam. Hogy nyaralás közben tesznek a nyakamba egy ilyen trágya munkát, kilométer hosszú jogszabályokat, törvényeket kell bújnom, ezt a direkt értelmezhetetlen, kifacsart, nem emberi fogyasztásra kitalált szarkupacot rágcsálnom.
Majd jött egy óriási nagy ordítás, felálltam, odasétáltam a hűtőhöz és bontottam egy sört.

– Apád megtalálta, amit keresett – kommentálta Nej Barnának.

Tehát, mindenkinek, akit érint:
– Az 1186/2009 EGk rendelet 25-27 cikkei szabják meg, mi vámmentes, illetve mi nem. Ugyanitt található az is, hogy mennyi a vám, amennyiben a vámmentesség nem áll fenn.
– A 2003. évi CXXVII törvény 9.§ 2. pontja szerint az a jövedéki termék, amelyik a 1186/2009 rendelet alapján vámmentes, az egyben jövedéki adómentes is.
Adómentes a vámmentességek közösségi rendszerének létrehozásáról szóló 2009. november 16-i 1186/2009/EK tanácsi rendelet 25-27. és 107. cikkei alapján vámmentesen harmadik országból behozott jövedéki termék.

Ezt elküldtem az ügyintézőnek. Nem válaszolt. Viszont június második hetében megjött a csomag. Két hónapot állt a postán. Mondanom sem kell, rögtön bekerült mindegyik szivar az intenzív osztályra, most próbálok belőlük valami fogyasztható anyagot gyógyítani.
De hogy ez az egész mi volt, teljesen érthetetlen számomra. Nehezen hiszem el, hogy egy vámügyintéző ennyire ne legyen képben. Ha viszont direkt csinálta, akkor miért? Van valami büntetési kvótájuk és megpróbált stikában megbüntetni? Vagy abban bízott, hogy visszaküldetem és akkor lenyúlja? Tényleg nem értem.

Jut eszembe, a helyi kisboltban lehetett kapni Villiger szivarokat, mely ugyan nem a kedvenc márkám, de nyaraláshoz tökéletes, meg amilyen idióta nálunk a helyzet, szóval egyből vettem egy nagyobb kontingenst. A boltos bácsika először nem is akart hinni a szemének.

A csendespihenő után besétáltunk Argostoliba. Végül is, csak egy főváros. Meg volt egy extra küldetésünk: térképet szerezni az Ainos Nemzeti Parkba.

Azt írtam volna, hogy besétáltunk? Háát… nem volt ez olyan könnyed séta. A mondhatni szokásos csapda: megtervezek valamit különböző térképek segítségével, minden rendben is van, csak éppen a Google térlépein nincsenek szintvonalak. Aztán kiderül, hogy az 500 méter távolság az tényleg annyi, csak éppen a két pont között egy 200 méteres hegy magasodik.
Pont ebbe futottunk bele itt is. Úgy választottam szállást, hogy Lassi szélén legyünk, azaz még legyenek jó strandok, de párszáz méter séta után már bent legyünk a főváros belvárosában. Az ugyan feltűnt, hogy ez a szakasz mennyire lakatatlan, de bejártam a Streetview-val és minden rendben volt. Nos, a valóságban ez egy gazdálkodási terület, kopár birkalegelők és… egy meredek, 50 méter magas kaptató útközben.

– Ezt direkt csinálod? – kérdezte lihegve Nej.
– Nem vetted még észre? Azért sportolunk, hogy ihassunk.

Az Ainos Nemzeti Park irodáját könnyen megtaláltuk, de zárva volt. (Nem is nagyon vártam mást pünkösd hétfőn.)
Mindegy, megoldjuk izomból a túrát.

DSC_5358

DSC_5363

A városkának kifejezetten hosszú, üzletileg fejlett gagyisora, akarom mondani sétálóutcája van. Visszafelé a kikötőben jöttünk és nyilván besétáltunk a gyalogoshídra is.
Ez a híd Argostolinak egy olyan nevezetessége, melyről már messziről felismerhető a város. Az öblöt ugyanis keresztülvágták egy meglehetősen hosszú gyalogoshíddal. Ezzel egyfelől sokat segítettek a gyalogosoknak, nem kell súlyos kilométereket kerülniük, másfelől lenyugtatták az öböl vizét (vizibiciklisek rótták odabent a köreiket), harmadrészt tényleg jellegzetessé tették vele a várost. Akármelyik bazi magas hegy tetejére másztunk fel a szigeten, a matchbox terepasztalon Argostolit mindenhonnan felismertük a hídjáról.

DSC_5449

Hazafelé újra megmásztuk a kaptatót. Jól estek utána a behűtött borok. Az meg különösen, hogy végre nem kellett korán kelnünk.
Külön meglepetés, hogy nincsenek szúnyogok. (Az előző helyen rengeteg volt.) Éjszakára nem is klímáztunk: kereszthuzatot csináltunk és az erős szél tette a dolgát.

Séta Argostoliban:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #02/07

Lefkáda
2018.05.27; vasárnap

Reggel ugyanabban a pozitúrában ébredtünk, ahogy lefeküdtünk. Az óránk szerint mozdulatlan mélyalvásban töltöttük az éjszakát.
17 óra utazás csodákra képes. Meg az a pár üveg Retzina.

Ezt most nehéz lesz elmagyaráznom, de megpróbálom.
Szóval vittük a kettlebelleket. Az ugyanis látszott, hogy csavarogni, hegyet mászni ugyan fogunk, de ezek nem fognak elegendő kalóriát engedélyezni az ész nélküli zabáláshoz, márpedig nem akartuk azzal rongálni az élményt, hogy minden pillanatban kalóriákat számolunk. Ezért találtuk ki, hogy reggel mind a hárman végigtolunk egy 15 perces kettlebell gyakorlatsort. Egyfelől ébredés után kifejezetten jól beindítja a napot, másfelől a súlyzózásnak van egy utóregeneráló hatása, mely kiegészülve a rengeteg mászkálással megteremti a gondtalan zabálás lehetőségét.

Nos, a helyszín tökéletes volt. A nap reggel még a másik oldalon sütött, előszezonban nem volt senki a szálláson rajtunk kívül, egy sokszáz éves olajfa árnyékában toltuk végig a gyakorlatsort. Jó volt. Utána egy zuhany, egy erős reggeli és miénk volt a világ.

Egészséges család nyaral.

A mai program egy gyenge túrázás volt egy vízeséshez, majd kimenni a sziget déli csücskén lévő világítótoronyig, utána felkeresni a sziget legjobb strandját (Porto Katsiki), majd haza.

Pontosabban, a tervezett program ennél sűrűbb volt. De mind ezen a napon, mind a többin, kénytelenek voltunk lehúzni a programok felét. És pont így lett jó. Nem kellett rohannunk, mindent ki tudtunk fenékig élvezni. Sőt, belefértek improvizálások is, melyek mind jól sültek el.

A vízesés Nidri mellett volt. Nidri az a város, ahonnan a kompok indulnak Kefalóniára. Azaz a túra egyben felmérés is volt, hogy mennyi idő alatt jutunk el ide.

Ne húzd a szád, az egész túra legkritikusabb része a kompolás volt. Amikor még csak terveztem a túrát, nem is figyeltem erre, gondoltam, a kompok olyanok, hogy járnak. Hát, nem. Eleve borzasztó nehéz volt megszereznem a menetrendeket. (Görögország összes kompjának a menetrendje elvileg elérhető ezen az oldalon, de ahogy figyelmeztetnek is rá, ez egy integrátor oldal, a helyi cégek által indított kompok menetrendje időközben változhatott, szóval egyenként meg kell keresni minden érintett kompüzemeltető weblapját.) Aztán kiderült, hogy a helyzet egyenesen tragikus. Gyakorlatilag minden nap csak és kizárólag egy komp volt jó nekünk, mind oda, mind vissza. Azaz ha elhibáztunk egy kompot, akkor szószerint ott kellett volna aludnunk valami szigeten a kocsiban.

A vízesés ki is volt táblázva, meg a gps-ben is benne volt, nem lehetett elhibázni. Elméletileg végig fel lehet menni autóval, de inkább a faluban dobtuk le a kocsit és sétáltunk egy nagyot.

Útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Kellemes erdei úton sétáltunk felfelé. Mellettünk csobogott lefelé a patak.
– Láttok rajta valami szokatlant? – kérdeztem.
– Nem.
– Pedig nemrég esett egy hatalmas nagyot és most próbál feltápászkodni.

DSC_5236

Ahhoz képest, hogy valami pici gyökérkefe vízesésre számítottam, egészen hangulatos volt. A környezet erősen hasonlított az albán BlueEyes tengerszemhez, eltekintve attól, hogy itt elképesztő mennyiségű turista volt. Mi lehet itt főszezonban? De így sem panaszkodhatok. Készültünk rá, hogy fürdünk is, de egyrészt sokan voltak, másrészt meg a vízesés alá nem lehetett bemenni, így csak térdig gázoltunk be a medencébe.

DSC_5240

Visszafelé beültünk a kocsmába. Annyira hangulatos volt, hogy nem érdekelt, mennyiért mérik a sört, egyet megérdemlünk. És persze meg kellett csinálni az aktuális Dóra-bosszantó képet is, megértheted.
A pincércsajszi laza volt, szó nélkül csinált rólunk csoportképet.
De az alábbiak nem azok.

DSC_5246

DSC_5253

Nagyon aranyos táblát akasztottak a klotyira. Ha lusta voltál kattintani, itt van a szöveg:

Don’t use the wc those who don’t know how to use it!

A másik hülye tábla: Minden szülő köteles felelősséget vállalni a gyerekéért.
– Na, akkor kapaszkodjatok! – vigyorodott el Barna.

Az autóban bepötyögtem a világótorony koordinátáit, a szoftver pedig egyenesen felmutatott a velünk szemben magasodó óriási hegyre.
– Ööö, izé – nyeltem egyet – Én eredetileg körbe szerettem volna autózni a tengerparton.
– Ne bolondozz már, mikor lesz legközelebb lehetőséged ennyire romantikus terepen vezetni? – kapacitált Barna.
– A romantikus alatt arra gondolsz, hogy minél magasabbra megyünk, annál szűkebbek lesznek az utak, végül elfogy az aszfalt és köves szamárösvényeken kell bevehetetlen hajtűkanyarokat bevennünk, mert se visszatolatni, se megfordulni nem lehet?
– Remélhetőleg igen.

Nekivágtunk. Háát… Sajnos ekkor még nem alakult ki az összjáték, így se fénykép, se videó nem készült az útról, de valami elképesztő volt. A tengerszintről 12 kilométer alatt kapaszkodtunk fel egy 870 méter magas hegyre. Szűk szamárösvényeken. Induláskor láttunk a csúcsokon valami porszem méretű műtárgyakat, radarállomás, meg ilyesmik. Meg sem fordult a fejünkben, hogy felmegyünk melléjük. Végig valami hágót vártam, de nem volt. Felmásztunk a kopár hegy legtetejére.
De igaza volt a kölyöknek, tényleg hatalmas élmény volt.

Mellékesen jegyzem meg, Görögországban nincs zéró tolerancia. Két sörrel még vezethetsz. Ezt maximálisan ki is használtuk. Még az ilyen emberpróbáló hegyi utakon is.

Gondolhatod, indulás előtt gyorsan rá is kerestem a Widmark képletre. Hogy hány sör is az a 0,5 ezrelék.

És ami a legjobban meglepett, falvakat találtunk a hegyoldalban. Elképzelni sem tudom, hogy ilyen helyeken hogyan tudott megtelepedni az élet, de megtette. Fent a fennsíkon meg kifejezetten pörgés volt.

Odafent kecskék és birkák galoppoztak át előttünk az úton.
– Vigyünk haza egyet – javasolta Nej.
– Á, elég csak itt megfejni – korrigáltam.
– Te tudsz fejni?
– Én lefogom.
– Barna, te tudsz fejni?
– Ha van Youtube és térerő, akkor igen – mondta az Y generációs – Csak először mondjátok meg, melyik a nőstény.

A világítótorony. Habár ez egy távoli kép, de bármennyire is hihetetlen, autóval ki lehet menni teljesen mellé. Mondjuk ez a hegy megmászása után már nem volt akadály.

DSC_5275

Nem vagyok egy beach-vadász tipus, heverészni a napon nem az én stílusom. De már a tervezésnél látszott, hogy mindkét nagy sziget a strandjairól híres, azaz túrázgathatunk, persze, de a fő vonal a tengeri fürdőzés lesz. Az előszezon utolsó hete pont megfelelő erre, pokoli meleget fogtunk ki, a vízek pedig 21 fokosak voltak. Tökéletes.

DSC_5271

DSC_5273

Rögtön a legmenőbb stranddal kezdtük: Porto Katsiki. Az alaphangot megadta, hogy a szállásunk előtti falon egy kétméteres poszter a strandot ábrázolta. Naná, hogy mindenki rágerjedt.
Az ingyenes parkolóban nem volt hely, de a fizetős sem volt tragédia. A kocsiban hagytunk mindent (fogalmam sincs, milyen a görög strandokon a közbiztonság), így fényképek sem nagyon készültek. Ez elsőre egy kicsit zavart, de jobban belegondolva, az kezdett el zavarni, hogy zavart a fényképezőgép hiánya. Hiszen valahol az már függőség, ha az ember le akar fényképezni minden élethelyzetet, amelyben jól érzi magát.

Voltak fájdalmas rádöbbenéseink. Szószerint. Elkezdtük összeszedni, miket felejtettünk otthon.
– Strandcipő. Kajakos túrákra mindig viszünk, most nem gondoltunk rá. A köves strandokon egyenesen létszükséglet. Ne tudd meg, milyen perverz kígyózásokkal tudtunk bemenni a vízbe. Kifele meg hasonfekve csúsztunk ki.
– A gopro fejpántja. Magát a teljes kamerafelszerelést vittem, de a fejpánt otthon maradt. Ezzel gyakorlatilag ki is nyírtam a goprót, mert mind az úszáshoz, mind a túrázáshoz kellett volna a fejpánt. Kézi kamerákból volt nálam kettő jobb is.

Egyébként jól elvoltunk. Mindketten úgy készültünk, hogy ha úgyis velünk van egy vízicsoda, akkor megtanulunk tőle rendesen úszni.

Nej csak mellben tud úszni, én valamennyire a többiben is, de tutira nem jól. Barna meg, mint egykori vízilabdás, minden úszásnemben hasít.

Nagyon hamar befejeztem a leckéket.
– Barna, te mit csinálsz gyorsban, hogy ne folyjon be a füledbe a víz?
– Semmit. Nem folyik be.
– Bakker. Amikor oldalra fordított fejjel kijövök levegőt venni, egyből telemegy.
– Szar ügy.
– Azt hittem, mondasz valami trükköt.
– Ne engedd be.

Nej viszont vette szorgalmasan a leckéket. Én meg elmentem úszkálni. Úgy, ahogy tudok.
Ja, meg gondoltam, kipróbálom, mit tud a sportórám nyíltvízi úszásnál.
Semmit.
Úsztam vagy 3-400 métert, az óra mért ötöt. 5 métert.
Becsületére legyen mondva, ez nem az óra hibája. A Garmin ugyanis elsunnyogja, hogy az óra csak akkor mér nyíltvizi úszást, ha rendszeresen kikerül a vízből. Azaz gyorsban, háton, pillangóban igen, mellúszásban nem.

Eredetileg úgy terveztük, hogy végigpróbáljuk a nyugati part összes strandját, de a legjobb után már nem volt kedvünk a többihez, inkább itt töltöttünk hosszabb időt.
Majd hazafelé beléptünk a boltba. Nem akartuk elkövetni a tegnapi hibát (kevés bort vettünk), így úgy érkeztünk meg a szállásra, mint Vidróczki híres nyája. (Csirnyeg-csörög a Mátrába.)

Egészséges család hazatért. Két szatyor piával.

Áriázó szerzetesek a szállás mellett. Egész nap, kíséret nélküli görög ének. Először felemelő, később unalmas, végül… üvölteni tudnék tőle. Valami punkkal kevert heavy metált.
És ez még csak az ortodox pünkösd első napja.

Az egész napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #01/07

Ilyen sem volt még. Hazaérkeztünk és két hétig esélyem sem volt írni bármit. Kint pedig annyira jól éreztük magunkat, hogy alig jegyzeteltem.
Így ez egy ilyen szénhidrátszegény útleírás lesz.

Leutazás
2018.05.26; szombat

Az előkészületekről nem írok. Katasztrofális volt, de ha visszaolvasol, láthatod is.
Azaz a szokásos.
Éjfélkor terveztük az indulást, délután még túrákat terveztem újra, aztán hirtelen ötlettel ledőltem aludni és meglepő módon sikerült is. Este 11-kor kipihenten ébredtem.

Belgrádig vittem a kocsit. Ahogy kezdett világosodni, Barna vette át a kormányt.

Mivel az úton nem történt semmi érdekes (ha te sem szereted a meglepetéseket, ajánlom ezt az írást), elmélkedem egy kicsit a navigációról.
Nem egyszerű.
Tavaly őszig esküdtem a Waze-re, de Toszkánában nagyon sokszor felidegelt. Rendszeresen elveszítette a kapcsolatot a szerverével, ilyenkor megsüketült, megnémult, használhatatlan lett. Ha úgy érzékelte, hogy áll a kocsi, reklámokat tolt a képernyőre, emiatt Pisában el is tévedtünk, mert nem tudtam, hogy az araszoló sorból hol kell kijönni a körforgalomból. Szóval berágtam rá.
Csak hát… mi az alternatíva? Nem beszélve arról, hogy Szerbia 2-es zóna, Macedónia meg egyenesen 3-as, szóba sem jöhet a roaming. Offline navigációra jó a Here We Go, illetve a Garmin túrapgs-em. Az utóbbi autóban használhatatlan, a Here We Go meg… kapják be. Tök jó lenne, erre egy abszolút hétköznapi dologgal, pontosabban a hiányával kinyírták a program használhatóságát. Arról van szó, hogy ha el akarsz menteni egy koordinátát, akkor magától ad neki nevet és nem engedi átnevezni. Tudod, miből adja a nevet? A hely irányítószámából. Ember legyen a talpán, aki a közel harminc helyszín esetén az irányítószámból ki tudja találni, melyik az aktuális célpont. Gondolj bele: mennyire banális egy dolog? És nem, nem oldják meg. A fórumokon két éve hőbörögnek az emberek. Leszarják.
Végül azt találtuk ki, hogy lefelé és visszafelé marad a Here We Go (két közbenső állomást kell megjegyeznie, itt még tudok választani), odalent meg, amikor már van roaming, akkor jó lesz a Google Maps.
Tulajdonképpen jó is volt. Eltekintve attól az apróságtól, hogy sem a sebességet nem írja ki, sem az aktuális limiteket. Ami – szerintem – az abszolút minimum. Szerencsére rátaláltam a Velociraptor alkalmazásra, azóta lelkibéke helyreállt.

Szerb-Macedon határ. A zenegépben épp Cher-től ment valami dinamikus nóta, Barna pedig a levegőbe bokszolt.
– Mindig erről álmodoztam! Hogy ez a dal szóljon a háttérben, miközben éppen valami erőszakszervezet igazoltat!
– Hát, a legjobb helyen vagy.
– Felveszem a napszemüvegemet.

Éppen csak hogy reggeli szürkület volt.

– Ez az!
– Figyelj, napszemüveg nálam is van – jegyeztem meg – Felvegyem?
– Szuper. Megtennéd, hogy ritmusra bólogatunk?
– Persze.

És úgy mentünk át, valami hajnali órában a szerb-macedón határon, hogy a Cher nótára mindketten, az első üléseken, sötét napszemüvegben, ritmusra bólogattunk.

Görögországban visszavettem a volánt. Érdekes vidék. Az autópályán nincsenek benzinkutak. Ha tankolni akarsz, akkor le kell menned a sztrádáról és keresni egyet. Ezt a logikát soha nem tudtam megérteni. Autópályán a benzinkút alap dolog, lehet tankolni, lehet pihenni, mindkettő fontos a közlekedés szempontjából. Na mindegy, javaslom, hogy Macedoniában tankolj tele az RS kútnál (olcsó és megbízható, egy euró borravaló után mindenki Főnök Úrnak nevezett és mindent megkaptam, amit akartam), nálunk ez az adag ki is tartott a végcélig.

Vicces volt, amikor lementünk az A2-ről és elméletileg jött volna az A5 pálya. Elméletileg. A Google Maps tudott egy rövidebb utat. Mely egyre gyérebb minőségű lett.
– Figyeljetek, mindjárt tehenek is lesznek! – jegyeztem meg.
Lettek.

De aztán visszataláltunk a főútra és minden rendkívüli esemény nélkül el is jutottunk a szállásunkra, Lefkádára, azon belül is Lefkádaváros külvárosába.

Kedves szállásadó, elképesztően hangulatos hely.

DSC_5219

DSC_5298

DSC_5293

– Azannya, ez egy medence! – vette észre Barna – Este nehogy már ne üljünk bele egy sörrel!

Tábla a medence mellett: alkohollal még csak megközelíteni is tilos a medencét. Plusz nem szabad felügyelet nélkül hagyni a gyereket.
Barna sunyi pillantással: – Na, erre rábasztatok!

Délután még besétáltunk a fővárosba. Tipikus görög szigetfőváros. Zsúfolt utcák, modern épületek, az óváros valamivel hangulatosabb. Akartunk enni is valami autentikusat, de a vízparti éttermek gyanúsan üresen kongtak, beljebb meg horribilis árakat találtunk, végül Barna vásárolt valami szalmakalapot (elképesztően igaza volt, a túző napon végrehajtott túráinkon nagyon kellett), utána bevásároltunk a boltban és otthon csaptunk egy orbitális görög vacsorát: dolma, görög joghurt, feta sajt, olajbogyó, retzina.

DSC_5212

IMG_20180526_212202_HHT

Aztán szunya. Közös takarót kaptunk Nejjel. Ebből gond lesz.

Hamarosan

Akik élnek, azok délnek mennek,
Akik haldokolnak, északnak,
Majd üdítőznek a vitorláson,
És integetnek ha elhagynak
Valakit.
– Kispál és a Borz: 0 óra 2 perc –

IMG_20180529_140251

DSC_5399

PS.
Habár azt írtam a címbe, hogy ‘hamarosan’, de ezt nem kell komolyan venni. Ahogy hazaértünk, annyi munka szakadt rám, hogy két hétig azt se fogom tudni, milyen nap van éppen. Szóval majd… valamikor biztosan elkészül ez az útleírás is.

Dunakanyar-kör bringával 04/04

Velence – Budapest
2018.05.21; hétfő

Alig bírtam reggel kikászálódni a zsákomból. Nagyon jót aludtam. De vonzott a hagymás-sonkás rántotta, a sör, meg a kávé. Ezek a reggelik hiányozni fognak holnaptól. Meg ezek a kaják is.

Tőlünk nem messze laza kempingesek. Smart, két kerékpáros tartóval (kétszer akkora lett a kocsi tőle), a sátor előtt vízipipa. Így is lehet.

Összepakoltunk, nekiindultunk. Velence végénél ráfordultunk a 7-es útra.

– Ráfordulunk a 7-es útra? – értetlenkedett Nej.
– Rá.
– Az nem tilos?
– Úgy általában igen. De Velence és Érd között szabad. Legalábbis, ahol nincs kerékpárút.
– Nahát. Van, aki képes gondolkodni?

Természetesen viharos szembeszél. Ez a mostani túra mutatta meg teljes valójában, milyen alattomos dolog a szél. Ha megnézed, ez egy teljes, azaz 360 fokos kör volt. A szél pedig mindig szembe fújt.

Érdig nem történt semmi érdekes. Volt két emelkedő, de ezeket már ismertem. Utána viszont… jött megint az a tetű budai átvergődés. Utólag megnéztem a Merretekerjek oldalon, hogyan kellett volna. Ugyanis van egy szakasz, ahol akár akarom, akár nem, a határozott tiltás ellenére rá kell menni a 6-os útra. Ezzel kapcsolatban már leírtam a véleményem, ha a választási lehetőség szabálysértés vagy teleportálás, akkor marad az első. Nos, hivatalosan Érd Alsótól létezik egy nem táblázott, nem jelölt, kerékpárral is járható út, mely hatalmas tekergések árán, de átvisz a kritikus szakaszon. Oké. És aki nem helybéli, hogyan fogja megtalálni? Még egyszer: nem jelölt, nem táblázott.
Csepel felé le volt zárva a híd alatt átvezető kerékpárút. Úgy értem, hogy határozottan le volt zárva: ki volt táblázva, útlezárással el volt barikádozva és melléparkolt egy rendőrautó, benne ülő rendőrrel. Ezzel már nem lehetett tréfálni. Így már határozott ismerősként üdvözöltük újból a 6-os utat, melyre most a változatosság kedvéért a kifelé menő irányban hajtottunk fel. Isten látja lelkemet, nem én akartam erre jönni.
Komolyan mondom, teljesen meghatódva üdvözöltem Csepel kietlen külvárosát. Ronda is, büdös is, de innentől már otthon vagyok.

– Van egy jó kocsma Csepelen, keressük meg! – javasolta Nej.
– Csepelen? Miért ne, az olyan picike – helyeseltem.
– De már voltam ott Barnával. Tök jó hely.
– Oké. Hol van?
– Csepelen.

Aztán mentünk. Én elől, Nej hátul. Időnként belebubogott, hogy nem erre, meg nem arra és egyébként is rossz helyen vagyunk, de megmagyarázni nem tudta. Végül közöltem vele, hogy piszkosul nem érdekel a kocsmája, nem vagyok hajlandó egy fantom után rohangálni egy ismeretlen városrészben, különben is, 10 kilométerre vagyunk a házunktól.
– Oké – durcázott Nej – De akkor is álljunk meg valahol egy sörre. Hiányom van.
Úgy gondoltam, hogy a piacnál állunk meg. Ott csak nyitva lesz valami.
A keresett söröző a piactól kábé 200 méterre volt.
– Rizmájer!! – sikoltott fel Nej.
– Igen. És?
– Azt kerestük!
– Nem mondod?

DSC00823

Rizmajer. Izgalmasnak tűnő sörökkel. Nem is bírtunk megállni egynél. Istenem, legfeljebb egy kicsit becsiccsentve zárjuk a túrát.

És ahogy mondani szokták: minden jó, ha a vége jó.

IMG_20180521_125141

A megtett útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes túra útvonala:
Két dimenzióban.

Dunakanyar-kör bringával 03/04

Tata – Velence
2018.05.20; vasárnap

Ahogy vártam, ritka vacak éjszakám volt. A fájdalmaim szerencsére estére elmúltak, de ez az éjszakai hangzavar túltett mindenen. Nem is húztuk sokáig reggel az időt, kajáltunk, pakoltunk, mentünk.

Illetve előtte kihasználtuk a váratlan ajándékot. A kemping recepcióján ugyanis volt a falon egy három dimenziós Magyarország térkép. Rögtön, már az első pillantásra levettem, hogy mekkora marhaságot terveztem. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy elindulunk Tatabánya felé, de rögtön a város elején elmegyünk jobbra, Környe felé, onnan irány Csákvár, előtte egy 20 kilométeres kerülő a gánti Bauxit Tanösvényhez, majd Lovasberényen és Nadapon keresztül érkezünk Velencére. Nos, ez az útvonal megmászta volna mind a Vértes, mind a Velencei-hegység csúcsait. És habár ilyesmivel nem lehet ijesztgetni azokat, akik már áttekertek a Dobogókőn, de ahogy a szólás is mondja, nicht ugribugri, langsam spazieren.
Gyorsan átterveztem az útvonalat. Legalábbis fejben. Hogy hogyan lesz Tatabánya után, ahol elméletileg csak az 1-es út van? Majd meglátjuk, ha eljutunk odáig.

Eljutottunk. Megláttuk.

Tatabányáig minden oké volt. Jó minőségű, főúttól távoleső, hangulatos kerékpárút.
– Bárcsak ilyen lenne végig! – sóhajtott Nej.
Aztán felébredt. Tatabánya ugyanis nem csak ótvar bringás szemmel, de egészen nonszensz is. Az 1-es útra ugyanis nem lehet felmenni, de dél felé meg nincs más kiút. Azt néztem, hogy ha valahogy el tudnánk jutni Szárligetre, az már jó lenne, mert onnan vidéki, sokadrangú utakon át tudnánk evickélni a 811-es útra, ott meg már jó helyen vagyunk. De hogyan jutunk el odáig?
Az egyik kereszteződésben elkaptam egy középkorú, szemmel láthatóan helyi hölgyet, aki szintén bringázott.
– Jó napot kívánok. El tudunk jutni ezen az úton Újbarokig?
– Kizárt.
– Tényleg? Hiszen errefelé van.
– Az 1-esen nem lehet kerékpározni. Más meg nincs. Talán ha elmennek Vértessomlyó-Csákvár felé.
– Keresztül a Vértesen? Óriási kerülő ám.
– Hát, ez van.
– Biztosan nincs más?
– Várjon, talán van. Végigmennek ezen az úton, átmennek az 1-es feletti hídon, mennek a főúttal párhuzamosan, majd visszajönnek az 1-esre, ott tolják vagy 100 métert a kerékpárt és utána lekanyarodnak Szárliget felé.
– Köszönöm, ez jó lesz.

Eszem ágában sem volt tolni a bringát. Tekertem én már úgy Egerbe, hogy Kerecsendig a 3-as főúton mentem. Ezt az egész egyszámjegyű utakra vonatkozó ész nélküli tiltást marhaságnak tartom. Ahol van mellette párhuzamos sztráda, ott az viszi el a forgalom 80%-át, nem sok vizet zavar már a kerékpáros. (A sebességszabályozás meg ugye olyan, mint minden más úton.) Ha emellé az is társul, hogy _nincs_ alternatív kerékpáros lehetőség, neadjisten kerékpárút, akkor bekaphatják. Amíg nem találják fel a teleportálást, addig rá fogok menni kerékpárral.

Mint kiderült, még ennyire sem kellett rebellisnek lennem. Valakinek van a környéken józan esze is, mert a szárligeti elágazóig nincs tiltva a kerékpáros forgalom az 1-esen, csak utána.

Száron okos emberek laknak. Ahogy beértünk a faluba, rögtön előttünk termett egy meredek emelkedő, a tetején kocsmával.
– Ehegy söhört khérek! – estem be az ajtón.

IMG_20180520_121807

A fenti képen két érdekes dolog van:
– Az első a ház. Nem akármilyen ház ez, ha nem ismered fel egyből, szégyeld magad. (A következő kép segít.)
– A másik, hogy ez az ing, a kedvenc ingem, hat hónappal ezelőtt még pont passzentos volt. Most már csak bringázáshoz veszem fel, mert ott előny, ha nagy és laza a felső ruházat.

IMG_20180520_121854

Az a jó a teljesen ismeretlen terepen való bringázásban, hogy nem lehet eltunyulni. Teljesen váratlanul kerülnek az ember elé izgalmas körülállások. Alcsútdoboz után például minden előzetes figyelmeztetés nélkül állt elénk egy akkora domb, hogy csak néztünk. Aztán Vértesacsán visszakaptuk egy gigantikus lejtő formájában.

Lovasberénybe nem mentünk be. A falu előtt van egy murvásnak jelzett földút, pár száz méter csak, de jó nagy kerülőt levágva tesz rá a verebi útra. Rámentünk. Mi bajunk lehet?

DSC00811

Aztán az egyik kanyar után váratlan tehenek. Vagy ötven. Mindenki meglepődött, ők is. Nagyon lassú mozdulattal bekapcsoltam a goprót. Szótlanul követték a fejükkel, ahogy lábujjhegyen eltipegtem előttük. Nyilván ekkor mondott csődöt megint a kamera. (Bekapcsoláskor nem kamera módban indult, hanem fényképezőgép módban. Én meg a fejem tetején nem látom, mi van, pittyenni meg ugyanannyit pittyen mindkét módban. Csak a felvétel leállításakor van különbség. De akkor már hiába káromkodok.)

Aztán azon az úton, mely megkerüli a Velencei-hegységet – és itt a kulcsszó az, hogy megkerüli, azaz nem megy fel rá – nos ezen az úton az egyik kanyar után szembetalálkoztunk egy akkora emelkedővel, hogy első meglepetésemben csókolommal köszöntem neki. De valahogy átvergődtünk rajta, utána pedig már csak gurulás a tópartig.

A velencei kempingben nem volt könnyű jó szálláshelyet találnunk. Szabad padok egyáltalán nincsenek. Így végül a közösségi konyha közelében tanyáztunk le, bevállalva, hogy viszonylag közel leszünk mind a két kocsmához. Nos, a közösségi konyhát kisajátította a személyzet, de mire ez kiderült, már állt a sátor. Rizikóztunk. Bejött. Csendes, nyugodt éjszakát fogtunk ki. Végre akkorát aludtam, amekkorát csak ágyban tudok.

A mellettünk lévő kocsmában folyamatosan ment a zene. Egy zenekar szakmányban gyalázta a nagyobbnál nagyobb bandákat. Egyforma szving ritmusban nyomtak Rolling Stones, Guns&Roses, Ramones és Midnight Oil számokat, de úgy, hogy adott esetben akár egy percig is eltartott, mire ráismertünk.
A szomszédban valami bringaverseny eredményhirdetése zajlott. Nagy cinikus dög az Univerzum, direkt úgy intézte, hogy közben a stílusgyilkos zenekar a ‘Nem Kaphatsz Meg Mindent, Amit Akarsz’ című Stones számot játszotta.

Kajáltunk itt is egy nagyot (plusz sör), aztán sétáltunk, én ettem még egy lángost (plusz sör), majd előjött az ‘És most?’ szindróma.

Tipikus sátras-túrázos jelenségről van szó. Akár gyalog-, akár kajak-, akár bringatúráról van szó, mindegyik úgy néz ki, hogy van egy napi útiterv. Ha az megvan, akkor az ember letelepszik, felveri a sátrat, eszik valamit… és… és utána mi van? Amikor meséltem Attilának, hogy szoktam télen egyedül túrázni, akkor rögtön furán nézett rám.
– Józsi, mikor kezdesz sátrat állítani?
– Hát, olyan fél öt körül.
– És utána?
– Berendezem.
– És utána?
– Főzök egy teát. Elszívok egy szivart.
– És utána?
– Háát, izé. Bebújok a hálózsákba és nézem a sátor tetejét.
Ez az ‘És most?’ szindróma. Faházban, apartmanban vannak székek, van asztal, lehet olvasgatni, blogolni, van ágy, el lehet terülni, ki lehet ülni teraszra, ház elé nézelődni, ezer módon el lehet tölteni kellemesen az időt. Sátorban csak egy dolgot lehet tenni: keresni egy közeli kocsmát és elüldögélni sötétedésig.

Így indult a mai este is. Éppen azon elmélkedtem, hogy kellene tolni egy második vacsorát, amikor először csak viccként, később egyre komolyabban előjött, hogy ugyan, bringázzuk már körbe a tavat. Itt vannak a kerékpárok, leszerszámozva, itt van a tó, itt vagyunk mi is, kombináljuk össze. – Meg itt van 72 kilométer bringázás a lábunkban – jegyeztem meg halkan, de kezdett nekem is tetszeni az ötlet. Egy ilyen kör után még egy harmadik vacsora is belefér.

Elmentünk. Engem rögtön az elején felpiszkált egy tizensok fős kerékpároscsoport, úgy vezettem le az idegességemet, hogy nekiálltam sprintelni, persze ésszel, a gyalogos/kerékpáros tömegben nyilván nem erőszakoskodtam. A vége kereken 80 perc lett, ami nem rossz eredmény, különösen túrabringával, egy fárasztó nap után.

Letettem a kerékpárt, telepakoltam a zsebeimet pénzzel, szivarral és mentem a kocsmába.
– Mit kér?
– Egy korsó sört.
– Máris adom. Ennyimegannyi lesz.
– Készpénzben csak húszezresem van. Hogyan jobb magának: pénzben, vagy bankkártyával?
– Tekintve, hogy valójában már be vagyunk zárva, pénzben.
– Be vannak zárva?
– Igen.
– Tudja, a feleségem azért rója bringával a köröket a tó körül, hogy még beleférjen a napjába egy tornyos hamburger.
– Hát, akkor ezt elszúrta – nevetett fel – Egész nap nem volt hamburgerünk.
– Ha ezt tudta volna – csóváltam meg a fejem – De várjon egy kicsit, akkor még kérek három doboz sört.

Aztán még elbeszélgettünk erről-arról, természetesen szóba jött a kemping-túrázók-bebaszósok háromszög is, ő nyilván a másik oldalról látta a dolgokat, hiszen a bulizósok kiszolgálásából él, de vigyorogva beszéltük végig, senki nem bántotta a másikat. Utána viszont megjegyezte, hogy reggel hattól nyitva vannak és adnak reggelit is.
Majdnem homlokon csókoltam.
Ugyanis az összes kajánk a még Tatabányán vásárolt húsz deka fornetti pogácsa volt és esélyünk sem volt másra. Így viszont megoldódott a reggeli, a pogácsákat meg el tudtuk rágcsálni este a sör mellé.

Ez is történt. Hamarosan befutott Nej, a hambuci köddéválása szemmel láthatóan érzékenyen érintette, de a sör láttán megnyugodott.

A megtett útvonalak:
Tata – Velence (2D)
Tata – Velence (3D)
A Velencei tó körbe (2D)
A Velencei tó körbe (3D)

Dunakanyar-kör bringával 02/04

Esztergom – Tata
2018.05.19; szombat

Nem aludtam jól. Már amikor egyáltalán aludtam. A nyakam, a bordáim rendesen fájtak, minden megforduláskor felébresztett a fájdalom. Este még mellénk költözött egy hármas sátortábor, gyerekekkel, hajnalig zajongó szülőkkel, az se tett jót az alvásnak.

Aztán a reggeli tanulságos volt.

IMG_20180519_075025

Nézd meg alaposan a fényképet. A reggelim így nézett ki: két tönkölykocka, egy májkrém, egy sör és egy dobozos kávé. Nem egy nagy durranás, igazából jól sem lehet vele lakni.

kaja

Majd amikor beírtam a Myfitnesspal alkalmazásba, kiderült, hogy 1400 kcal. Csak viszonyításképpen, ez több, mint Nej egész napi adagja (1350 kcal) és majdnem annyi, mint az én egész napi adagom (1720 kcal). Ez a csutvasz reggeli. Mely térfogatra csutvasz ugyan, de energiában brutális. És aki nem méri, aki nem matekoz, az minden további nélkül eszik ilyeneket, anélkül, hogy tudná, mitől hízik. Ja nem, nyilván a rossz genetikától.

Mára pihenőnapot terveztem. Már amennyire tervezésnek lehet nevezni a saccolgatást: ugyanis egyik útvonaltervezőt sem tudtam rávenni, hogy bármelyik távon azon a vonalon tervezzen, ahol menni gondoltuk, rajzolgatni meg nem akartam, szóval maradt a becslés. Ez alapján olyan 50-60 kilométer adódott mára, kábé annyi is lett. (49) Pont jó volt így, a tegnapi erős nap után ránkfért egy kis lazítás. (Mindenesetre jó érzékkel döntöttem a Duna partján haladó út mellett. Semmi faxni, semmi emelkedő. Az eredeti terv szerinti út – Dorog, Bajna, Vértestolna – simán átment volna a Gerecsén és mint utólag kiderült, a Gerecse nem is olyan kicsi hegység.)

Idióta viszont volt elég így is útközben. Egyszerűen vannak olyan agyonfrusztrált agresszív barmok, akik már attól üvöltenek, hogy létezünk. Neszmély előtt lementem balra egy mellékútra, megnézni, hogy nem indul-e onnan bringaút. Nem indult, visszajöttem. Szemből ugyan jött egy autó, de bőven messze volt, biztos vagyok benne, hogy fékeznie sem kellett. Erre a sofőr rátenyerelt a dudára és vadul integetett.
Nejre a tatai kemping területén belül ordított rá egy sofőr, kihajolva az autóból, mert szerinte lassan sétált át az úton. Egy kempingben.

IMG_20180519_113529

Ezt a fotót pedig a lányomnak készítettük. Hogy odaát, abban a fene nagy messzeségben is érezze a törődést. Hogy jártunk ott, ahol a kedvenc borát gyártják.

A lovak kikötve, amíg megfáradt lovasaik sörüket kortyolgatják.

DSC00792

Mindkettőnk számára váratlanul hamar értünk be Tatára. A kemping egyből meglett, bár zavaró volt, hogy az Öreg-tó túloldalán volt egy nagy sátortábor, de nem dőltünk be neki. Ott ugyanis lőttek.

DSC00794

Feltoltuk a sátrat egy nyugodt sarokba, óriási tölgyek alá. A kulcs az volt, hogy itt találtunk magunknak szabad asztalt is, ami az egysátoros felállásnál kincset ér.

– Tök jó lenne megint egy olyan egészségtelen fesztivál, mint tegnap Esztergomban! – néztem körül.

Lett. Igaz, ide már nem mentünk be, mert fizetős volt. De így legalább nem lőtték ki a szemünket. Viszont a tó partján folyamatosan pörögtek a harci dobok, durrogtak a puskák. Nagyon gyapálhatták egymást odabent a törökök, a magyarok és a vendégek.

A helyzet pikantériája az volt, hogy mindketten most voltunk először Tatán. Nem tudtunk semmit sem a városról, sem az Öreg-tóról. Idekeveredni is csak úgy keveredtünk, hogy útbaesett és volt kemping. Ehhez képest szemünk-szánk elállt, hogy mennyire jó hely ez. Nej először lekicsinylette a tavat, de amikor megjelent az Ajtony II rendszeres körforgalomban közlekedő óceánjáró, visszavonta.
A tó partja mindenféle fesztivál nélkül is tele volt pakolva evős/ivós helyekkel, határozottan kellemes volt a korzón sétálni, sőt, a végén sörkert is lett.
Kifejezetten tájjelegű.
Aki ismer, az tudja, amikor azt mondom, hogy tájjelleg, akkor már egy kicsit huncutul bazsalyog a szemem. Azaz ilyenkor olyasmi helyre gondolok, ahol megpróbálnak a hely nem túl kellemes adottságaiból előnyt kovácsolni és az egésznek végül lesz egy diszkrét bája. Itt konkrétan egy 70-es évekből megragadt játszóteret építettek körbe kivénhedt strandszékekkel, raklapbútorokkal, a büfé két roncs lakókocsi, a klotyi pedig toitoi. Igazi romkocsma, a szó valódi értelmében. (Nem keverendő össze a pesti mű-romkocsmákkal.)
A hosszú gyalogtúra és a megerőltető előebéd után itt ülepedtünk le.

A képen egy segg látható.

DSC00803

Mutatom.

DSC00801

Hazafelé még kedvem támadt egy lángosra, így kerültünk egyet. Ott kapott el minket egy váratlan vihar. A büfés gondosan _fel_tekerte az ernyőt, nehogy valami baja legyen. Az alámenekült vendégek meg csak néztek bambán.
Szerencsére csak a vihar szele érte el a partot.

Valami apró kis boltot még sikerült elkapnunk, vettünk valami vészreggelit holnapra. Hogy utána mi lesz… majd csak lesz valahogy.

Mire visszaértünk a kempingbe, kellemetlen meglepetés ért. Odanőtt mellénk, kábé 50 méterre egy lakodalmas sátor. Oké, hogy ez nem tartozott közvetlenül a kempinghez, gyakorlatilag a kemping melletti étterem hátsó udvara volt, de a sátor továbbra is fenyegetően uralta a tájat, a rengeteg somolygó öltönyös ember meg előrevetítette, miszerint ne számítsunk nyugodt éjszakára.
Megint.

És ez még csak a kezdet volt. Ücsörögtünk az asztalunknál, éppen szétpakoltuk az elektronikát (töltöttük a töltenivalókat powerbank-ről), amikor leszakadt az ég. Gyorsan átcuccoltunk a közösségi tető alá… ahol hirtelen, utánunk úgy egy perc múlva, megjelent egy ritka bunkó társaság. Az, hogy ordibáltak, az, hogy közben pálinkát vedeltek, az nem zavart, nekem is vannak ilyen haverjaim. De amikor összerakták a technikát és a felharsanó mulatós zenére kezdték verni az asztalt, gyorsan leléptünk. Szerencsére pont elállt az eső.

Furcsa dolog ez a technikai fejlődés. Nem vagyok ellene, sőt, tulajdonképpen ebből élek, de időnként kifejezetten taszító, hogy az emberek viselkedése nem fejlődik ezzel összemérhető módon. Mint például most is. Ez a közösségi hely távol volt mindentől, egyedül egy tűzrakó hely volt mellette. Erre kihoztak egy mobiltelefont, rádugták egy powerbank-re, rákapcsoltak egy JBL kockát és már lehetett is teljes hangerővel üvöltetni a szart. 500 méteres körzetben őrületbe kergetni a többi vendéget.
De ezzel még nem volt vége. Nem messze volt még egy hasonló közösségi tető, az alá is befészkelte magát egy másik társaság. Ők valamivel visszafogottabbak voltak, náluk Neoton ordított. Mert a fene tudja miért, de az emberek akkor érzik jól magukat a természetben, ha közben a kedvenc zenéjük nyom el minden hangot.

Ez az egész felvet egy kérdést. Jó-e, ha egy kemping hangulatos közösségi helyeket alakít ki? Nos, nem biztos. Az ilyen helyek úgy vonzzák a primitív tuskókat, mint fény a molylepkét. Ezek a kempingekbe járnak bebaszós bulikat tartani, mert ott – szerintük – nincsenek civilizációs korlátok. Jelen esetben a személyzet egy hatvan körüli néni volt, aki este nyolckor hazament, tőle nem kellett tartaniuk. A többi vendég meg az esküvőre jött, azaz ők is hajnalig ordibáltak. Mi, a kisebbség, akik a kempingbe sátorozni, neadjisten pihenni, kikapcsolódni járunk, mi konkrétan le lettünk szarva.
Jut eszembe, ne is beszéljünk arról, hogyan nézett ki másnap a vécé.
Hajnali négykor kikukucskáltam. Az étterem hátsó udvarában vagy tíz makacs, cefettül részeg atyafi óbégatott, a két közösségi hely közül az egyikben még vad élet zajlott. Hajnali négykor.
Hozzáteszem, a kemping egyébként tök jó lett volna, de ennyi bunkót régen láttam egy helyen. (Kicsit előreszaladok: vasárnap este a velencei kempingben szálltunk meg és halálosan nyugodt éjszakánk volt, dacára annak, hogy elméletileg ez is egy bulizós éjszaka lehetett volna. Itt ugyanis semmilyen közösségi hely sincs, egyedül a két kocsma asztalainál alakulhatnak ki gócpontok, de hát nem ide kell sátrat verni.)

Életkép.

Délután egy huszonéves lány sétált a kempingben, két csöppség kiséretében. Meglátták a menyasszonyi autót.
– Nocsak, egy esküvő – jegyezte meg a lány.
– Neked lesz férjed? – fordult az egyik csöppséghez.
– Lesz! – vágta rá a pici szöszke golddigger.
– És minek az neked?
– Gyereket szeretnék!

Több kérdés nem volt.

A megtett út:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Dunakanyar-kör bringával 01/04

Mielőtt bármit is írnék, mutatom az útvonalat.

dunakanyar

Nos, ez volt a pálya.

Előkészületek

Voltak. Csőstöl. Csak nem mind ehhez a túrához.
Az történt, hogy miközben még ezt a kalandot terveztem, begyorsult a következőnek a szervezése, majd váratlanul egy nagyon sokára tervezett kaland szervezésébe is bele kellett vágnom, mert olyan volt az időzítés, hogy messzire előre kellett intézkednem. És ez mind az indulás előtti estére koncentrálódott, amikor úgy egyébként darts Premier League döntő is volt, melyet úgy akartam nézni, hogy bor/szivar és semmi más. Aztán alig láttam belőle valamit. Meg az ágyból is… pedig sejthettem, hogy a kempingekben sem lesz sok alvás. Nem is lett.

Budapest – Esztergom
2018.05.18; péntek

– Ez milyen nadrág rajtad? – kérdezte Nej – Még nem láttam.
– Tegnap vettem, direkt bringatúrákhoz.
– Tök jó.
– Vadásznadrág.
– Van vadász rövidnadrág?
– Van. Azt írták rá, hogy apróvadra.
– Akkor a hosszúnadrág a nagyvadakhoz kell?
– Tuti.

Pontosan indultunk. A mai terv nagyjából 70 kilométer, a fele Pesten, jól ismert terepen. Az első sörvételező hely a Római-part. Aztán utána… Dobogókő. Ami még üres bringával sem könnyű, nemhogy egy ilyen fullra pakolttal.

Már a külvárosban megjöttek a – nem várt – kalandok. Az Illatos úton begörcsölt a talpam. Csak néztem hülyén. Még nem is mentünk semmit. Mi lesz itt a végén?
A Külső Mester utcában meg kis híján ottmaradtam. Egy fa lombja ránő a bringaútként használt járdára, én meg nagy lendülettel mentem bele. Nem kellett volna. Óriási ütést kaptam a fejemre egy keresztbenőtt vaskos faágtól.

Ezt az ütést kapta helyettem a sisakom.

DSC_5208

Mondanom sem kell, a kamera is szanaszét repült. Nem estem el, megálltam, mint a tehén, amikor a tagló után még elgondolkodik egy kicsit, mi is volt ez. A fejem nem fájt, azt megvédte a sisak, de a nyakam és a gerincem annál inkább. Aztán ahogy a gerincfájás csillapodott, észrevettem, hogy a bordáim is fájnak, úgy, mint egy átlagos bukás után. Jól indult a túra.

Ahogy csillapodott a szédülés és kiderült, hogy nagy bajom azért nincs, mentünk tovább. De az összes lombos fa alá behúzott nyakkal mentem innentől.

Azt tudtuk, hogy erős lesz a szél, de azt, hogy az egészet szemből kapjuk, azt nem. Ha megnézed a térképet, láthatod, hogy mentünk északnak, nyugatnak, észak-nyugatnak, de hiába, a szelet nem sikerült kicseleznünk.

Jól esett a sör a Római-parton.

IMG_20180518_113141

Használjuk ki a pihenést és essen pár szó a felszerelésről.

DSC00784

Azért térek ki ezekre külön, mert rengeteget vacilláltam, aztán gyakorlatilag látatlanban rendeltem meg mindent, ennek ellenére tökéletes választás lett. Pont illett a páros túrázásunkhoz.
Láthatod, hogy az én csomagom nagyobb. Ez így is van rendjén, a saját cuccom mellett én viszem a közöseket is. Nej már csak a saját holmijait szállítja. A gond ezzel az volt, hogy 2015-ben, amikor elkezdtem kerékpártúrákban gondolkodni, nem igazán találtam jó táskát ebben a méretben. Végül emellett a Vaude Karakorum szett mellett tettem le a voksomat. Pedig akkoriban Magyarországon még nem lehetett kapni, Németországból rendeltem meg, 45e körüli összegért. Mondjuk úgy, hogy szívtam a fogam. Ennyiért már bringát is lehet venni.
Viszont az is látszott, hogy Nej bringájára nem kell ekkora masszív szett. Mivel a Wizzair táskák kapcsán jók a tapasztalataink a Himalaya termékeivel, szétnéztünk… és találtunk is egyet. A másik táska árának töredékéért. Egy kicsit azért aggódtam, nehogy híg legyen az olcsó hús leve, de nem lett az. Ugyan nem olyan könnyű a le/felszerelése, mint a másiké, de nem is bonyolult. És ez is pont megfelelően pakolható.

Ja, eddig nem mondtam. Ez a túra volt az éles tesztje a kerékpártúra felszerelésünknek. Ezen a túrán terveztük, hogy végigjegyzeteljük, mi mindenen kell majd változtatnunk.
Nos, semmin. Elsőre jó lett minden. Ilyen is van.

Kipihentük magunkat. Nagy elánnal indultunk neki Dobogókőnek. Az is csak egy hegy, márpedig minden hegynek van teteje. Csak idő kell, meg akarat és fent is leszünk.
Így utólag azt mondom, nem is lett volna ezzel semmi baj. Azért mászkáltunk már Nejjel erősen szintes terepen (Horvátországban, illetve a Balaton-felvidéken), nem haltunk bele. Ami a végén kicsinált minket, az a viharos szembeszél volt. Nem, nem az emelkedőn, hiszen a légellenállás a sebesség négyzetével arányos, azaz ha lassan megy a bringa, akkor nem igazán zavarja a szél, szóval nem, nem a kaptatón tett tönkre a szél, hanem odáig. Amikor elérkeztünk Pilisszentkeresztig, ahonnan kezd igazán bevadulni a terep, akkor már közel 50, erősen szembeszeles kilométer szedte ki az erőnket. A szembeszél nem csak azért szenyó, mert erősebben kell tolni, hanem azért is, mert nincs pihenő: a lejtőkön lefelé is tekerni kell. Amikor már a kaptatókon erőlködtünk, olyan izmaim is begörcsöltek a lábamon, melyekről eddig nem is tudtam. Amikor megálltam, képtelen voltam leszállni a bringáról, mert nem bírtam átvetni a lábamat a táska mellett.

De tényleg igaz, hogy minden hegynek van teteje, ennek is volt. Ne tudd meg, mennyire örültem, amikor feltűnt az elágazás a túraGPS képernyőjén.
Innen már csak egy viharos nagy száguldás volt Esztergom.

– A lejtőkön vigyázz! – intettem Nejt induláskor – Sok a cucc, nem fog annyira a fék.

Aztán csak nem bírtam magammal, megeresztettem a sárkányt lefelé, amennyire csak tudtam. Oké, hogy nem olyan hatékony a fék, de nem is kellett használnom.

A városban kifogtuk a délutáni, sőt, a négynapos hétvége előtti délutáni csúcsot, ráadásul pont a bevásárlóközpontok felől mentünk be, jó kis ügyességi feladat volt, hol a járdán, hol az autók között.

A megtett út:
Két dimenzióban.
– Három dimenzióban: Római-part, illetve Dobogókő. (Igen, az idióta sportóra lestoppolta a mérést pihenés közben.)

Kemping. Sátor.

– Éhes vagyok – közölte Nej – Meg tudnék enni egy lovat.
– Menjünk be a városba. Csak lesz valami utcai kaja.

Lett. Valami fesztivál ürügyén a Prímás szigettel szemben az egész korzó tele volt zsúfolva kajás sátorral. Annyi zsíros, egészségtelen dolgot ehettünk, amennyit csak akartunk. A keret is megvolt rá, Dobogókő jól fizetett kalóriában.

Ez itt konkrétan hagymás csülökkel rakott tócsni.

DSC00790

Mely után még toltunk réteseket is.

– Tudod mi lenne az igazi? – vetettem fel – Ha találnánk valahol egy sörkertet, ahol leülepedhetnénk. Sör, szivar, e kettő kell nekem.

Lett. A strand mellett találtunk sörkertet is. Sötétedésig elvoltunk.

#szunyog #motorcsonak #technika

Ennyi szúnyog egyszerűen nincs.

Ezt a mondatot már rengetegszer leírtam, aztán mindig kiderül, hogy de van, sőt, sokkal több is van. Most megint sikerült beállítanunk egy újabb rekordot.

Áprilisi nyár, Tisza-tó.

De kezdjük az elején.

Leutazás
2018.04.28; szombat

– Készülj, holnap sztreccsbe öltözök! – kurjantottam oda Nejnek.
– Vegyük úgy, hogy nem hallottam semmit! – kiáltott le Barna a lépcső tetejéről.

A ferihegyi elágazó után elbambultam, elfelejtettem lekanyarodni a vecsési elkerülőről az emnullára. Sebaj, jó az idő, járjuk egy kicsit a vidéket.
Egy órával később már nem voltam ilyen vidám.
Az emnullára még visszajöttünk Gyömrő és Maglód érintésével, de Gödöllőnél betonkeményre beállt a kanyarodósáv. Nem is vacakoltam, elmentem mellettük, aztán be Gödöllőre, onnan pedig a 30-ason lementünk Aszódig, ott jöttünk vissza az autópályára. Négynapos hétvége, az egész ország megmozdult, közben pedig a csomópont több kilométeren keresztül fel van túrva. Remek indulás.

DSC_5043

DSC_5046

Átvettük a faházat, kajáltunk, átöltöztünk és már rohantunk is a partra. A legjobb időt szombatra mondták, legalább egy kicsit vizezzük be a kajakokat. Nem is lett sokkal több, gyakorlatilag tettünk egy tiszteletkört a tiszafüredi morotvák körül. 11 kilométer. Azt nem mondanám, hogy pancsolás volt, a fele távot felfelé tettük meg a Tiszán, elég erős áramlással szemben. (Vasárnap megmértem, 3,5-4 kmh volt a sodrás.)
Az első kellemetlen jelek már ennél a bemelegítésnél is megjelentek. A Tiszán egy vizísízőt rángattak fel-alá, ötezerrel döngetett a motorcsónak és naná nem lehetett elvenni a gázt, hiszen akkor elsüllyedt volna a síző. A kajakos? Az süllyedhet, nem fizetett.
A másik szájhúzásom kikötés után volt, amikor ránéztem az órámra. Azt mondta két órányi evezésre, hogy 588 kalória. Mondtam már, hogy a fele sodrással szemben történt? Aztán levont belőle 250 kalória BMR-t. Na most, csak hogy érezd a helyzet fonákságát, a maradék 300 kalória az 20 perc futás, vagy egy óra kényelmes, laza séta. Én két órát eveztem, ebből egy óra szenvedés volt. Az Endomondó felül is bírálta és adott rá 1048-at, ami már a másik véglet. Nej sokkal egyszerűbb órája járt valószínűleg a legközelebb a valósághoz, 850 körüli értékkel. Csak hát, ha saccolgatás lesz a vége, akkor mi a francnak vettem órát?

Raktuk el a kajakot, amikor megjelent a parton László, majd hamarosan a kis csapata is.
– Hát ti?
– Jó idő van. Hova máshová mennénk?

Gyors vacsora, majd kisétáltunk Lászlóékhoz a partra. Beszélgetés, alkoholok, tiszaparti naplemente. Elmondhatatlanul sok szúnyog. Elmondhatatlanul, mert hiába írom, hogy így sok, meg úgy sok, ha nem voltál ott és nem tapasztaltad meg, úgysem tudod elképzelni.

Aztán alvás.

Alsó túra
2018.04.29; vasárnap

Hajnalban megébredtem, ki kellett mennem vécére. Annyira mélyen aludtam előtte, hogy nem ismertem fel, hol vagyok, pontosabban a sötétben azt képzeltem, hogy otthon, így kiszálláskor rögtön nekimentem a falnak, majd a lépcsőkorlátnak, aztán pánikbaesve zuhantam vissza az ágyba. Jézusmária, befalaztak.
Egy kicsit hajszolt vagyok mostanában.

Aztán hajnalban és reggel is hasmenés. Nem öröm, különösen egész napos kajakozások fényében nem. De a dísz a tortán az előző este vastagon bepakolt csípős paprika volt. Mely másodjára még jobban csípett. És elég sok ‘másodjára’ volt reggel.

Azért valahogy összekaptuk magunkat. Kreáltam az órámra egy custom sportot. (Hamarosan elmondom, hogy miért.) Reggeli, kávé, aztán irány a part… helyett a bolt, de utána már tényleg mentünk a Tiszához.

Szedtük le a kajakokat, amikor megláttam Tiborékat. Séta. Üdvözlés.
– Hát ti?
– Nyilván evezünk.
– Nyilván.
– Holnap jönnek Albinék is.
– Naná.

Ahhoz képest, hogy nem egyeztettünk senkivel, csak úgy elindultunk a világ végére, egészen jól összejöttünk.

A túratervet átvariáltam. Lászlóék elmondása szerint a fák között kanyargó ágban kidőlt egy fa, nem igazán járható. Tibor viszont eldicsekedett, hogy felfedezett egy izgalmas átkötést a Kis Tisza és a Csapó Tisza között, ez érdekelt engem is. Emiatt megcseréltük a két napot: ma megyünk az alsó túrára, holnapig meg csak jár abban az ágban egy horgász motorosfűrésszel.

A technika már induláskor durván bemutatott. Mind a két napot felfedezésekre szántam, azaz olyan utakon akartam járni, amerre eddig még nem voltunk. Ehhez szereztem track-eket és fel is töltöttem a túragps-re. Na most egy darab sem látszott. Izzadtam, mint egy hülye, restartolgattam, kivettem és visszaraktam az sd kártyát, mindhiába. Nem volt semmi. A fájlrendszer nem sérült meg, mert térkép volt. Csak útvonal nem.
Hát, jó. Megyünk fejből.
Aztán félúton kifogyott a gps-ből az elem. Az az elem, melyet indulás előtt raktam bele és másfél napig ki szokott tartani. (Rohadt drága elem volt, de a térképen nem spórolunk.) Nem is vittem tartalékelemet, mert minek.
Onnantól tényleg csak az orrunk után mentünk. Felfedezés. Ja.
Aztán, csak hogy kerek legyen a világ, a gopróból is kifogyott az akksi. Ez is extra gyorsan. Naná, hogy ehhez sem vittem tartalékot. A szálláson ugyan van vagy tíz tartalék, de úgysem terveztem sokat kamerázni, gondoltam, elég lesz egy. Így pont az egyik legizgalmasabb résznél fogyott ki.

A korai időszakban, amikor voltunk, még nincs teljesen feltöltve a tó, az öblítőcsatornákon dől befelé a víz a Tiszából. Ez befelé vidám kis száguldás, kifelé örvényeken keresztüli, fogcsikorgatós rakkolás.

Amikor jöttünk kifelé a Kis Tiszáról, pont ilyenbe futottunk bele, én pedig hülye fejjel elfelejtettem előtte leengedni a kormányt. Így egyszerre kellett küzdenem az árral, illetve kormányozgatnom is a lapáttal az összevissza rángató örvények között. Jó nagy küzdelem volt, a végén viszont felsóhajtottam. Sikerült.
És az egész fel is lett véve. Ja.

Az pedig végképp nem dobta fel a kedvemet, hogy a nap másik legjobb kamerás momentumában, amikor egy nagyon szűk járatban egyszerre értünk utól egy motorcsónakot és jött is szembe egy másik, szóval jó nagy katyvasz lett és az egészet vettem és a videóban ezzel akartam illusztrálni, mennyire elfajultak a dolgok a Tisza-tavon, szóval ez a videó megint nem sikerült, mert rögtön az elején ráfröccsent a kamera közepére egy vízcsepp és pont ott, azon a területen, ahol a lényeges dolgok történtek, ott nem lehet látni semmit a felvételen.

És ezzel el is értünk a másik fő témához. Nem csak szúnyogból volt túltermelés.

Rettenetesen sok volt a motorcsónak. Pontosabban kibaszottul rettenetesen sok volt a motorcsónak. És itt most nem is igazán a horgászokra gondolok. Sokkal inkább a turistaszállító motorcsónakokra. Elözönlötték a szűk járatokat is, azokat, ahol eddig zömmel kajakosok, kenusok jártak. Mert jön a hájas seggű turista, élményt akar, meg is fizeti ugye, aztán viszik be a romantikus sűrűbe. Mert jár neki a kaland. Csak hogy érezd, ez nagyjából olyan, mint ha a romantika kedvéért Santorini sikátoraiban, vagy erdei ösvényeken emeletes turistabuszokkal utaztatnák tömegesen a turistákat. A gyalogosok meg rohadjanak meg.

Oké, sejtettem, hogy a négynapos hétvégén, nyári jó időben nem leszünk egyedül a tavon. De az, hogy egész nap csónakmotorok hangját hallottuk, szünet nélkül, mert mindenhová bementek, minden elvadult nádasban bolyongott vagy egy tucat, nem volt menekvés előlük, az csúnyán frusztrált. Nejnél még csak-csak elvették a gázt, de nálam mentek, mint ha ott sem lettem volna. Ez különösen a hátulról érkező csónakoknál volt vicces, különösen, ha több is jött egyszerre a csatornákban.

GOPR4996

Pedig a természet tette a dolgát, a madarak az őrület határán csiviteltek, veszekedtek, trilláztak, sikoltoztak. A nap csak sütött és sütött, a szél pedig pont akkora volt, hogy hűtött, de nem döntögette a kajakokat.
Az a motorcsónakok dolga volt.

Poroszlónál kerestünk egy félreeső helyet, ahol meg tudjuk enni a csokit és meg tudjuk inni az ebéd utáni sört. Felpattintottam. Megjelent két turistahajó. Az idegenvezető magyarázott. Kihasználtam, amikor elhallgatott, majd megemelve a sörömet, hangosan bejelentettem:
– Hölgyeim és Uraim, jobbra pedig egy kajakos látható, aki sört iszik!
Egy csajszi mosolyodott el, mindenki más csak nézett bénán.

A motorcsónakok miatt nem is tudtunk a vízen megebédelni, kikötöttünk a szabadstrandon.
Ez a csoda parkolt az étterem előtt.

GOPR5004

Étterem, pincér. Hozta az étlapot. Nem vettem fel, közöltem, hogy már válaszottunk. Erre elment. Aztán 10 perc múlva visszajött, hogy sikerült-e választanunk? Ránéztem, direkt a gyengeelméjűek számára tartogatott nézésemmel, majd közöltem, hogy két sör és két hamburger. Felírta a sört, majd közölte, hogy hamburger nincs. Akkor étlap. Bólintott és elment. Örökre. Pedig szomjasak is voltunk. Egy örökkévalóság után jött egy másik pincér, vele is eljátszottuk ugyanezt a méhecsketáncot, aztán a krapek valahogy kiszedte a rendszerből, hogy mi valamikor már kértünk két sört és nem kaptuk meg, végül 40 perc után legalább sörünk lett, nem sokkal később kajánk is, szóval a végére minden rendbejött, eltekintve attól, hogy másfél órát csesztünk el egy vacak gyorskajáért.

Poroszló után egy kicsit elmentünk kalandozni. Legutóbb feltűnt, hogy van egy rövidítési lehetőség a poroszlói híd és a Kis Tisza között. Megnéztük. Szuper. Aztán annyira, de annyira tiszta volt a máskor oly dzsuvás rész, hogy nem tudtunk ellenállni neki és becéloztuk a kisebbik hidat.

Mert teljesen meghülyült az időjárás. Április vége van, de közben már nyár. A tó még nincs feltöltve – ebből kifolyólag teljesen váratlan helyeken van olyan erős sodrás, mint a Szigetközben – a vízinövényzet még nem nőtt ki a felszín fölé, azaz mindenhol tiszta a víz és bárhol remekül kajakozható, olyan helyeken is, ahol az igazi nyárban már nem. Viszont iszonyat jó az idő – hétfőn fürödtem is a szabadstrandon – és teljesen nyári a tömeg is.

Majd nem sokkal a kisebbik híd előtt megláttam, hogy a távolban megy egy négyszemélyes kajak. A nádas felől a híd felé. Hoppá. Netán van egy másik összeköttetés a Valki medence és a Kis Tisza között? Mekkora dolog lenne felfedezni! Így irányt váltottunk és feltúrtuk az érintett nádast, de nem találtunk utat. Hogy honnan jött a kenu? Valószínűleg valami portálból.
Visszamentünk a Kis Tiszára, folytattuk. Mivel ekkor már térképünk sem volt, így nem mentem be a Porongi tóhoz, megkeresni Tibor rejtekútját.
Ehelyett azt találtuk ki, hogy hazafelé kerülünk egyet és benézünk abba a bizonyos ágba, hogy keresztben van-e még az a kidőlt fa? Ez így éppen elég hosszú túrát is adott ki.

Tisza. Négy jetski, négy őrült, versenyeztek. Köztük egy baromi erős motoros yacht, aki szintén. Aztán amikor mellémértek, nekiálltak körbe-körbe döngetni. Mintha az lett volna a céljuk, hogy minél nagyobb katyvaszt keverjenek. Mantráztam. Nem mondom meg, mit.
Határozottan örültem, amikor elértem az ág bejáratát.

Erről tudni kell, hogy kifejezetten vizitúrázós szakasz. Június közepéig – madárfészkelés miatt – bármilyen járművel – tehát kajakkal is – tilos a behajtás. Motorcsónakkal meg úgy egyáltalán tilos, bármikor.

Ehhez képest az első száz méteren elviharzott mellettem két motorcsónak hátulról, egy meg szemből. Viszont a szemből jövőt lestoppoltam és kifaggattam. Azt mondta, hogy minden további nélkül járható az út a Nagy Morotváig, azaz már nincs kidőlt fa. Erre voltam kíváncsi. (Nem mellékesen így nem kellett oda-vissza átküzdenem magam a habzó vízű zsilipen.)

Aztán kikötöttünk, összecuccoltunk, a szállás mellett több légköbméter szúnyog, sör, szivar. Meg borzasztóan kíváncsi voltam, mit hoztam össze a technikával: merre jártunk, hány kalória volt, azaz mennyire lesz bőséges az esti vacsi és hány sört ihatok utána.
Meg hogy működik-e a custom sport beállítás, melyet indulás előtt gyártottam.

Nem akarok most nagyon mélyen belemenni, nagyon sok sár gyűlt hirtelen össze az óra rovásán, egész biztosan lesz belőlük egy külön írás. Most csak pár szó a vízisportokról. Ez a szar sportóra két evezős sportot ismer: a csónakos evezést (row) és a vasalódeszkát (stand-up paddle, SUP). A korábbi ismerte a kajak/kenut is (paddling), de az 5-ösből már kiszedték. Gondolom, mert nem bírtak vele. Nos, kajakozásra mindkettő használhatatlan. Garminék valamilyen beszpídezett brainstorming után az evezés méréséből kivették a sebességmérést. Nincs lehetőség megjeleníteni. Pace van (hány perc egy kilométer), de klasszikus, kilométer/óra kijelzés, az nincs. Ilyen csak a SUP-nál állítható be, de ennél meg – gondolom a mozgás mássága miatt – nevetségesen kevés kalóriát számol. (Megjegyzem, a row is rosszul számol kajakot.) Emiatt kellett kreálnom egy custom sportot. Nem kicsit frusztráló, hogy ezzel a Garmin hiperszuper csúcsóráját, a Fenix5-öt visszalőttem a beszálló kategóriájú FR235-ös szintjére. De egyszerűen ez a sport csak ezzel működik. A többi, jó drágán felszámolt csilivili vízisport gyakorlatilag használhatatlan szar.

Nos, röviden összefoglalva, Armageddon. Előljáróban annyit, hogy eleve betonmerevre feszült állapotban érkeztem le, legszívesebben csak pihengettem volna, de a kedvenc kajakozós helyemen, úgy, hogy minden adott a tökéletes evezésekhez, ez nyilván szóba sem jöhetett. Viszont tény, hogy tökéletesen védtelen voltam a technika aljas döféseivel szemben. Döfködött? Mint ezer sündisznó, méteres tüskékkel.

Szóval kiültünk érkezés után, megnézni, hogy mit csináltunk. Hát, nem. A mobiltelcsim úgy kezdte, hogy valamikor napközben kikapcsolt. Fogalmam sincs, miért. (Előző nap meg az óraszinkron halt meg, megint ok nélkül.) Telcsi újraindít. Szinkron. Egyszerűen el sem indult. Kipróbáltam mindent, még a fejenállva békaügetést is, de semmi eredmény. Néhány adat átment a telefonra, de nem az összes, a Garmin felhőbe meg semmi. Tekintve, hogy ez felfedezős út volt, ha nem kapom meg a track-et, akkor az óra rézmozsárban végzi.
Emellett persze nem tudtam – mert nem tudhattam, hiszen korábban még nem csináltam ilyet – hogy nem-e a custom sport bolondította meg a rendszert. De ha az, akkor tutira elmegyek a Garmin központ étkezőjébe lövöldözni.
Telefon restart. Semmi. Oké, menjünk vacsorázni. Hátha történik közben valami.
Nem történt.
Óra restart. És igen! Elindult a szinkronizáció. Aztán a felénél leállt. Adat nem ment át sehová. Ekkor már ordítani tudtam volna. Meg gyilkolni. Ordítva. Ugyanis még mindig nem tudtam, hogy a rendszer beveszi-e a custom sportot normális sporttevékenységként?
Aztán egy újabb jel. Nincs internet a laptopon. Mivel mobiltelefonról megy tethering-gel, és a wifi tökéletes, akkor csak a mobiltelcsin mehetett el a net. Pedig ránézésre tökéletes a térerő. De tényleg nincs rajta net.
Elkezdtem mászkálni a kempingben, közben nyomkodtam a szinkronizálás gombot.

Telenor, meg az ezerrel tolt 4G. Aha. Tiszafüreden, Keszthelyen nincs jel. Ahol lakom, Budapesten, 5 mbps download van, upload nincs.

Aztán valahol végre sikerült. Megjelent a napi aktivitás a mobiltelcsin, aztán a Garmin Connect felhőben is, megjelent a térkép és bónuszként végre a kalóriaérték is megfelelő lett. (Nejnek 1750, nekem 1700. Ez teljesen reális, öt óra evezés, 30 kilométeres táv.) Azaz a végére minden kikerekedett, laza másfél óra idegtépő gombnyomkodás után. Kész szerencse, hogy a kidobott kalóriaérték fedezte azt az 5-6 sört, melyet idegességemben betoltam közben. (És vedd észre, úgy jött rendbe a kajakozás mérése, hogy visszabutítottam az órát.)

Ekkor már csak azt kellett kinyomoznom, miért vesztek el a GPS-ről a track-ek (nem csak én nem értettem, hanem a Garmin BaseCamp sem, minden indításkor hisztériázott, hogy ott kellene lennie 5 track-nek a gps-en, de nincsenek ott, emiatt nem is volt hajlandó kezelni a gps fájlrendszerét, kész szerencse, hogy van benne sd kártya is, de ezzel otthon még foglalkoznom kell), na meg kényeztetni egy kicsit a gopro-t, hogy mi a faszért merült le olyan gyorsan az akksija. (Meg persze tölteni egy csomót és összekészíteni tartalék akksikat is. Egy kilót.) Tipikus esti-éjszakai program egy megterhelő, lefárasztó túranap után. Amikor már eleve feszülten érkeztem és csak lazítani, kikapcsolódni akartam.

Ja, csak szólok, a Petzl fejlámpa nem vízálló. Ha esetleg eddig nem tesztelted volna le. Nekem a gyorstárolóban szarrá ázott. Kuka.

Utólagos megjegyzés. Két nap száradás után megjavult.

Talán feltűnt, hogy nem olyan faházban szálltunk meg, amilyenben szoktunk. Az történt, hogy a hosszú hétvégére egy nagyobb társaság lefoglalta gyakorlatilag az összes faházat, ez az egy apartman is csak véletlenül maradt szabadon. Nos, ez a társaság a mai estét szánta a főbulira. A szállásunktól 50 méterre. A felnőttek berúgtak, a gyereksereg megérezte a nagy lehetőséget, miszerint mindent szabad, nagy ordítozás lett a vége. Fura módon egyáltalán nem zavart, szívem szerint én is velük ordítoztam volna.

Felső túra
2018.04.30; hétfő

Üde, friss reggel. Komolyan mondom, nem ironizálok. Meglepően jól aludtam (az óra szerint nem, de leszarom), pont kellemesen hűvös volt az idő, este ugye rendberaktam a technikát, tehát nem volt miért idegeskednem. Kajáltunk, kávé, szivar, gyors pakolás és irány a víz. Kilenckor már az evezőket meregettük.

Azon már fel sem akadtam, hogy a labirintusszerű, kidőlt-bedőlt fákat kerülgető ág bejáratánál vágott elénk belülről egy turistacsapatot szállító motorcsónakos. Igen, arról az ágról beszélek, amelybe jelenleg senki sem mehetett volna be, motoros meg egyébként sem, soha. Erre szakmányban hordják be a turistákat. Hadd borzongjanak.

Jó tíz évvel ezelőtt morogtam itt a blogon, hogy igazán csinálhatnának már valamit a környék idegenforgalmával, hiszen pang az egész. Nos, messze nem gondoltam arra, hogy az lesz az idegenforgalmi fejlődés, hogy a szűk, igazából csak kajakkal, kenuval járható ösvényeket fogja megszállni miriád motoros turistacsónak.

Jobb híján mentünk utánuk. A járat annyira szűk volt, hogy az a dög lépten-nyomon elakadt, időnként a vezető állt meg, mert elmondott valami fontos dolgot, mi pedig türelmesen ácsorogtunk mögötte és vártuk, hogy haladjanak. Élmény volt. Csak sajnos nem az, amelyre számítottunk. Aztán ugyanúgy beragadtak a Nagy Morotvát a Szartossal összekötő csatornában is, melyben az volt a vicc, hogy itt elég erős áramlat ragadta el a kajakokat.

Na mindegy, szerencsére leváltak, elmentek Poroszló felé (mely irányba végképp tilos volt bárkinek is mennie), mi pedig rácsatlakoztunk a Nyárádi érre, mely viszont járható ilyenkor. Végre béke. Nem, nem szabadultunk meg a motorcsónakoktól, de érezhetően kevesebb volt belőlük.

A Hordódi holtágra mindenképpen be akartunk menni. Tavaly kihagytuk az évadzárón, bántuk is. Elméletileg két éve megnyitották, mindenesetre a bejáratnál tábla figyelmeztet, hogy mindenféle járművel szigorúan tilos bemenni, időkorlátozás nélkül. Úgy gondoltuk, hogy két csendes kajakkal azért megpróbáljuk.
Nagyon durva az összekötő szakasz. Egy olyan 200 méter, hol nádasban tekergő, 180 fokos kanyarokat tevő keskeny ér, hol fák alatt, behajló ágak között bújkáló ügyességi szakasz. Egy helyen volt keresztbedőlt vastag fa is, mely éppen egy kajaknyi vastagságban süllyedt meg annyira, hogy át tudtunk siklani felette. Aztán kiértünk a nagy, tiszta vízre. (Ugye, a vízinövények még sehol sem voltak.) Mondtam is Nejnek, hogy élvezze ki fenékig, mert olyan helyen vagyunk, ahová nagyon kevesek járnak be. Eleve csak az az út van, amelyen bejöttünk, azon meg még kajaknak is nehéz.
Az első motorcsónakos horgászt olyan 300 méter után láttuk meg. Oda is mentem hozzá megkérdezni, hogyan jött be. Mert hátha van másik bejárat is. Nem volt. Valahogy átjöttek azon az ösvényen. Utána elszáguldott mellettünk egy gumicsónakos motoros, egy helyi Rómeóval, aki gondolom azzal a felkiáltással hozta be a helyi Júliát, miszerint olyan helyre viszlek, hogy beszarsz. Végül mentünk vagy egy kilométert és ott fordultunk meg, ahol egy motorcsónakos horgász éppen elállta továbbvezető utat.
Gyönyörű volt a terep, de az, hogy még itt is, a leginkább érintetlen, leginkább eldugott területen is motorcsónakosok között evezgettünk, teljesen lerombolta az illúzióinkat.

A IX-es öblítőcsatornán értünk ki a Tiszára. De hogyan! Ez a legfelső öblítőcsatorna, itt ömlik be legvadabbul a Tisza a tóba. Volt annyi eszem, hogy már messze a zsilip előtt leengedtem a kormányt. Igazam volt. Máshogyan meg sem lehetett volna csinálni. Keményebb volt, mint a szigetközi móka.

A Szigetközben vannak olyan műtárgyak, melyek alatt szigorúan tilos átmenni. Ugyanis balesetveszélyesen erős az áramlás. Kajakoskirándulásokon azért csak-csak neki szoktunk gyűrkőzni. Általános tapasztalat, hogy aki elsőre nem kapja el, azaz nem sikerül befordulás nélkül eljutnia a műtárgy alá,, majd vad erővel nem tudja áttépni, áthúzni magát alatta, annak jelentősen leromlanak az esélyei. Másodikra már sokkal nehezebb, harmadikra meg már majdhogynem reménytelen. Az ember elfárad fejben, elfárad izomban.

Átmentem. Kifújtam magam. Talán mondtam is valami erőset.
Aztán eszembe jutott, hogy Nej itt nem fog tudni átjönni. Vagy ha igen, akkor nagy spíler.
Pont akkor néztem hátra, amikor sikoltozni kezdett. Éppen az átjáró előtt fordította keresztbe az áramlat, ahhoz is erősen kalimpálnia kellett, hogy ne boruljon be.
Megfordultam. Vártam, mi lesz.
Visszacsorgott. Nekifutott újra. Ugyanaz. Már majdnem bedugta az orrát a zsilipcsatornába, amikor kifordult a kajak eleje.
Oké. Ennyi. Ebből átemelés lesz. Kerestem valami kiszállóhelyet és legnagyobb meglepetésemre, az erősen áramló vízben ki is tudtam szállni. Kihúztam a kajakot, felmentem a hídra. Akkor vettem észre, hogy Nej kajakjának az orra megjelent a zsilip túloldalán. Azaz harmadikra sikerült bejutnia a csatornába és innentől már csak az izommunka volt hátra. Felülről buzdítottam ordítva, a csajszi meg összeszedte magát és centiről centire átjött. Harmadik próbálkozásra. Szép munka volt.
Már csak vissza kellett szállnom a kajakba. Nem voltam nyugodt. Olyan 8 méterre voltam a zsilipcsatorna fortyongó vizes elejétől, ha nem sikerül, akkor a víz magával ragad és nem is tudom, mi lesz a rosszabb: ha keresztbeakadok a csatornában, vagy ha átvisz rajta az áramlás. De semmi ilyesmi nem volt, simán beszálltam, némi izommunkával irányba is álltam és csá zsilip.

Fél kettőkor már a szálláson voltunk. Roppant elégedetten. Nagyon jó nap volt, szép tájakon jártunk, jól éreztük magunkat. Ebédelni kiugrottunk a strandbüfébe, ilyenkor jöhet a lángos, aztán csendes pihenő, végül késő délután átmentünk a tiszacsegei halászcsárdába. Lászlóék ajánlották. Elsőre nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek a hely, eleve majdnem 40 kilométert kellett autóznunk, aztán az egész olyan turistacsapdásnak nézett ki, népviselet, élő magyar zene, az ajtókban ácsingózó dologtalan pincérsereg, de ha már ajánlották, bementünk… és nem bántuk meg. Az igazi az lett volna, ha betolunk két-három levest és ugyanannyi halételt is, aztán az egészet lefojtjuk desszerttel, de ez még az életmódváltás előtt sem ment volna, nem hogy most. Így megelégedtünk egy-egy fogással és megjegyeztük a helyet.

Utána viszont már tényleg nem sok minden történt. Én még egy kicsit játszottam a szálláson a technikával, de tényleg kicsit, majd nagyon korán alvás.

Hazautazás
2018.05.01; kedd

Tíz óra alvás! El sem hiszem. Méghozzá olyan mélyen, hogy reggel alig bírtam kikászálódni az ágyból. Tudtam volna még tovább is.

Reggeli, kávé, pakolás, indulás.
Nem volt semmi cifrázás, simán hazaértünk, megint pakolás.

Aztán részemről technika. Track-ek terelgetése, átnézése. Fényképek, videók átnézése. Ekkor azért volt anyázás, nem is kicsi. Ekkor derült ki, hogy a vízcsepp miatt használhatatlan lett egy erős felvétel, ekkor derült ki, hogy egy másik erős felvétel közben lemerült a kamera, de a legdurvább az volt, hogy a teljes hétfői anyag – benne egy csomó erős felvétellel – szintén használhatatlan lett. Vagy a kamera párásodott be, vagy egyszerűen csak meghülyült, de az összes felvétel színtelen és homályos lett, kettő helyett pedig egyszerűen csak üres fekete képet játszott le a lejátszó.
Maga a gopro már Zakopánéban megdöglött, nem is tudtam használni. Aztán itthon, pihentetés után úgy tűnt, megjavult. Most a Tisza-tónál az első napot végig is csinálta rendesen, jól el is altatott… aztán a második nap összes felvétele ment a kukába.
Dezsőnek meg kell halnia.

PS.

Utólag végigolvasva amit írtam, meg kell jegyeznem, hogy nem, nem volt ennyire tragikus a túra. Sőt. Kifejezetten élveztük az evezést, jó volt érezni azt a kellemes fáradtságot háton és derékban, rettenetesen jó időt fogtunk ki, tényleg remek volt az egész. Csak éppen a jó dolgokról nehéz sokat írni, a bosszantó dolgokról ellenben csak úgy dőlnek a szavak.

Útvonalak

2018TiszaTo

Hóolvadás a Bükkben

Ennyi víz egyszerűen nincs. Meg ennyi sár sem.

Amikor terveztük az évet, azt mondtuk, hogy óh, Húsvét, akkor már tombol a tavasz, támadnak a friss zöld levelek, irány a Bükk. Aha. Ehelyett a szibériai tavasz támadott.

DSC_4822

De most komolyan. Kihagytuk március elején azt a rövid, egyhetes tavaszt (kimentünk a Tátrába, elsüllyedni a hóban), aztán megkaptuk itthon a márciusi telet, majd amikor megint elkezdett emberkedni a meleg, felmentünk a Bükk-fennsíkra. Mert ott még masszívan megállt a hó.

Pontosabban, nem is akartunk felmenni a fennsíkra. Csak így sikerült.
Az eredeti terv szerint Miskolcon is végiggyalogoltunk volna a Tiszaitól, majd a DVTK stadionnál felmentünk volna a hegyekbe és Bükkszentkereszten aludtunk volna egy panzióban. A következő nap Répáshután, majd egy hosszú, huszáros menetelés után a szüleimnél Felnémeten, onnan pedig gyalogoltunk volna az egri vasútállomásig.
Pályaudvartól pályaudvarig.
Ebbe piszkált bele a bükkszentkereszti panziótulajdonos. Két nappal indulás előtt hívott, hogy jönne egy nagyobb társaság és csak úgy tudja elszállásolni őket, ha mi lennénk olyan kedvesek és a másik panziójában aludnánk. Fent a fennsíkon.
Újratervezés.
Így persze ugrott a miskolci végiggyaloglás, amit persze annyira nem bántam. Nem vesztettünk sokat.

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
2018.03.30; péntek

Nem volt éppen egy könnyed ébredés. Csütörtökön baráti társaságban sushi party. (Ne is kérdezd, végig vegát ettem.) Olyan fél tizenkettőkor értünk haza, utána még volt vagy egy órányi melóm a túrával, a kora reggeli vonathoz meg négykor kellett kelnünk. Én még gyakorlatilag aznapos voltam. (Ja, nem csak sushi volt a buliban.) A vonaton találkoztunk Barnával. Rögtön előszedtem három sört és egy kisebb üveg vodkát. Senki nem tiltakozott. Nekem meg szükségem volt rá: hogy ne érezzem úgy magam, mint akin átment az úthenger. (Jelzem, nem úsztam meg, csak egy nappal elhalasztottam.)

Kihasználtam a pillanatnyi jókedvet és elmeséltem, hogy tulajdonképpen nem is oda megyünk, amiről eddig beszéltem. Ja és felsétálunk 600 méter szintet a fennsíkra.
Szerencsére mindenkinek gyorsan jár az agya.
– Eredetileg étteremben ettünk volna. Így most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– A panzióban van étterem. Konkrétan svédasztalos vacsora lesz és svédasztalos reggeli.

Először Barna szája húzódott mosolyra. A svédasztal a legkedvesebb szava. Utána Nej is kapcsolt.

– Várjál! Ha felmegyünk a fennsíkra, akkor rohadt sok elfogyasztható kalóriánk lesz!
– Így van. És ekkor jön a svédasztal.
– Aha! És az a szegény tulajdonos még nem is tudja, hogy tempósan közelít felfelé a Deficit!
– Széles mosollyal.

Az 1-es villamossal kimentünk a végállomásig, Felső-Majláthig. Aztán innen – nagy levegő – és nekivágtunk a hegyeknek. Ugyan mehettünk volna a műúton is, de az erdő valahogy szimpatikusabb volt, még úgy is, hogy hosszabb volt, úgy is, hogy jelzetlen földutakon kellett mennünk és kaptunk persze bőven plusz szinteket is. (Fincsi kis kalóriákért.)

Nos, ez a szimpátia hamar elfogyott.

IMG_20180330_112616

DSC_4807

Hosszú esőzések. A Bükk pedig éppen olvadt kifelé a hóból. Akkora sártengerben kellett dagonyáznunk, hogy tízméterenként kapartuk le magunkról a sárkoloncokat. Miközben mentünk, én már bőszen terveztem is át fejben az útvonalat. Hogy Lillafüred után már lehetőleg műúton menjünk, végig. Tudom, nem az igazi, de lehet rajta haladni. A sárban maximum csak röfögni.

Így készült a mű.

IMG_20180330_122605

Ez pedig maga az alkotás.

DSC_4817

Lillafüreden szerencsére volt működő büfé, vettünk is gyorsan sört, meg megettük Barna rendkívül finom fasírtos szendvicseit. (Szendvicsenként 700 kalória, de ugyan ki számolja?)

A Hámori tó után jött egy nagyon meredek kaptató. Kiváló terep, mert a túraút levágja a műút szerpentinjeit, mi pedig benézve el tudtuk dönteni, hogy a rövidítés nagyon saras, vagy még elfogadható. Egyszer rontottuk csak el, na ott volt némi csúszós-mászós tekergés a meredek domboldalban, mire feljutottunk a műútra. Viszont hatalmas hóvirágmezőket láttunk.
Odafent már nem kockáztattunk, inkább sétáltunk egy kicsivel többet, de nagyon elegünk volt már a sárból.

Jó időben érkeztünk. Mondjuk a recepciósnak eléggé leesett az álla, amikor beállítottunk. Derékig sárosan. Fülig jókedvűen.
– Gyalog jöttek? – érdeklődött.
– Ööö – lepődtem meg a tök felesleges kérdésen – Igen.
– És holnap?
– Megyünk tovább.
– Meddig?
– Egerig.

Még nagyobbat nézett. Majd ekkor vette észre, hogy egy nő is van a társaságban.

– Maga is?
– Persze – vigyorgott Nej.
– Ne vigyük le holnap kocsival?
– Szó sem lehet róla.

A nő csak nézett, majd megcsóválta a fejét. Rá volt írva az arcára, hogy mennyire sajnálja Nejt. Hogy ezek a gonosz férfiak milyen esztelenségekre kényszerítik.

Aztán átvettük a szobát, ledobtuk a saras cuccot a fürdőben, zuhanyoztunk, tisztába öltöztünk és lementünk a büfébe. Kértünk sört, majd rám – konrétabban a szivarjaimra – való tekintettel odakint ültünk le, közvetlenül a csapos ablaka mögött.
– Gabi, nincs kedved lehozni a vodkát? – jutott eszembe.
– Óh, persze hogy van.

Felment, lehozta.

– Te az a recepciós egyre jobban sajnál. Ti itt ültök és a nőt zavarjátok fel a szobába… – jegyezte meg.
– Hát, annak kell mennie, aki a legjobban szereti a vodkát.

Aztán kiderült, hogy mi négy deci csapolt sört kaptunk, Nej meg fél litert.

– Nofene, a csapos is sajnál?

Később Nej ment be a következő körért.

– Nem hiszitek el, de tényleg a csapos is sajnál. Mondta.

Utána a többiek kezdtek fázni. Naná, hogy Nej ment fel a kabátokért.

– Ne is mondd – vigyorogtunk rá, amikor visszajött – Sajnáltak.
– De úgy, hogy már nekem is fájt.

Aztán Barnával meghúztuk a sörünket, Nej pedig a pillepalackos vodkát. Nem bírtam ki, beleröhögtem a sörömbe.

– Most mit röhögsz?
– Képzeld el, mire gondolhat a csapos? A két férfi issza a sörét, neked meg csak ásványvizet adunk!
– Kurvára sajnálhatnak! – röhögtek fel ők is.

Mondjuk, a napi sörök, a vodkák, meg az aznaposság megtette a hatását. A vacsora kifejezetten vidámra sikerült. Én az evőeszközeimet ejtettem le rendszeresen a földre. Nej meg teljesen ellazult. Amikor el-elment a kajás asztal mellett, felkapott egy rántott húst és séta közben rágcsálta el. Jól éreztük magunkat.
Vacsora után még kiültünk egy sörre, de ekkor már cudar hideg volt. Sajnáltuk magunkat.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
2018.03.31; szombat

Az elalvással nem volt gond. Ledőltem az ágyra, amíg Nej bevette magát a fürdőszobába, aztán a következő kép az volt, hogy reggel felkeltem. Lefekvés előtti fogmosás nélkül.

Megpróbáltunk valami emberformát faragni magunkból, aztán mentünk reggelizni. Svédasztal. Bőséges. Utána kértem egy sört és kiültem a teraszra. Egészségügyi szivar.
Brutálisan hideg volt, viszont csak a látványért megérte. A panzió melletti tó vastagon be volt fagyva, de ahogy a szél kavarta fölötte az enyhe ködöt, teljesen úgy nézett ki, mintha füstölne a jég.

DSC_4825

Ja, az eső közben ocsmányul szakadt. Nem is igyekeztünk elindulni, fent tébláboltunk a szobánkban.
Ekkor kopogott be a tulaj.
– Van egy ötletem. Most megy le a kocsi Miskolcra, ha gondolják, levisszük magukat Répáshutára.

Kinéztem az ablakon. Szürke ég, szakadó eső.

– Köszönöm, de inkább nem.
– Miért?
– Szeretünk túrázni.

Fejcsóválva ment el. Szerintem mindnyájunkat sajnált.

Megjegyzem, nem csak a túrázási szenvedély mondatta ezt velem. Este már a répási Vadász panzióban leszünk, mi ketten pedig pontosan tudtuk, milyen finomakat főznek és milyen rengeteget adnak belőle. Csupa jó fokhagymás, zsíros tót ételeket.
Kellett a kalória, na.

Végül összepakoltunk, az időjárásra való tekintettel vízhatlan borító került a hátizsákokra, a fényképezős táskára, sapka, kapucni. Fizettünk, elvonultunk. Nem is kellett hátranéznem, hogy lássam, mi van a recepciós leányzó arcára írva.
Odakint… az eső amint meglátta, hogy mennyire be vagyunk öltözve, elállt. Visszaöltöztünk. Azért csak jobb így.

DSC_4830

IMG_20180331_115710

A súlyos szürke felhők, a gomolygó köd viszont maradt, így kénytelen voltam meghúzni a túratervet. Semmi értelme kimennünk sem a Három-kőhöz, sem a Tarkőhöz, úgysem látnánk semmit. Ha viszont nem megyünk ki a kövekhez, akkor teljesen felesleges felmászni Bánkútig. Egyrészt kerülő, másrészt elég vacakul járható, jelen esetben súlyos dagonya a terep, senkinek sem volt hozzá kedve. Így végül összeraktam egy olyan útvonalat, mely gyakorlatilag egy keskeny, de aszfaltozott erdei úton kanyargott le Répáshutáig.
Nagyon jó ötletnek bizonyult.
Mivel a terep nem volt megerőltető – gyakorlatilag végig lefelé mentünk – így a nehéz, szürke időjárás ellenére is jókedvűen haladtunk. Tulajdonképpen csak a végén volt egy ötszáz méternyi szívás, de az rendesen ott volt a szeren.

Az egri útról a műút nagyon nagy kerülővel megy le Répáshutára. A túraút ezt levágja. De milyen áron! Borzasztó meredek, traktorokkal, terepjárókkal mélyen felszántott sártenger az út. Élmény volt leereszkedni rajta.

Piszok korán érkeztünk meg. Gondoltuk elsőre. Aztán ahogy lecuccoltunk, kinyíltak az égben a csatornák és masszívan nekiállt az eső. Szóval nem korán, hanem pont időben érkeztünk. Ha csak egy félórányi kitérőt is tettünk volna, akkor rongyosra ázunk.

Oké. A szokásos tisztálkodási program. Utána mi legyen? Menjünk le az étterembe, igyunk sört. Mert vacsorához még korán van. A pincércsajszi viszont rögtön hozta az étlapot. Körbenéztünk, mindenki evett. Inni külön kell az ivóban, de az úgy néz ki, hogy ott még én is félek. Jó. Eszünk valami sörkorcsolyát. A vége persze az lett, hogy ettünk egy első vacsorát, valami jó, tartalmas levest. Meg ittunk két sört.
Utána visszamentünk a szobába és csendespihenő.

DSC00758

Rövid időn belül kórusban horkoltunk. De mindenkinek jól működött a belső órája, hat óra előtt pár perccel megébredtünk és irány a második vacsora.

Na most eddig nagyon sokszor dícsértem a fogadó konyháját. (Meg egyébként is kedvelem a szlovák ételeket és ritka, ahol jól készítik ezeket.) Ez az állapot megváltozott. Séfet cseréltek, vagy nekiálltak takarékoskodni, nem tudom, de ez már nem az a konyha, melyet szerettünk. Én a kedvenc ételemet rendeltem, de – ugyanazon fantázianév alatt – a tócsiba tekert vaddisznópörkölt helyett tócsit és három kis szelet szűzérmét kaptam, zöldséges raguval. Barna is húzta a száját, az eddigi dícséreteink alapján jobbra számított. Ráadásul az ételhez rendelt sörömet csak az asztal leszedése után kaptam meg, ekkor már bőven feleslegesen, mivel mentünk volna felfelé. Szóval összességében elég rossz maradt a szánk íze.

Évente egyszer szoktunk olyat csinálni, hogy elvonulunk egy hétvégére valami félreeső, de gasztronómiailag kiváló helyre, ahol nagyokat eszünk, közben társasjátékozunk, időnként sétálgatunk. Eddig a tényői Dombi fogadó volt egyedül, a répási Vadász panzió lett volna az alternatív helyszín. Nos, ezt bukták el most.
Túrázásoknál megmarad persze, jó helyen van, de semmi több.

Elkapott beszélgetés a szomszéd asztaltól.
Vendég: – Melyik levest ajánlja?
Pincér: – Mindegyiket.
Ezzel jól ki lett segítve a páciens.

Esti szivar a közös erkélyen. A másik szobából kijött egy nő nézelődni.
– Szivarozik? – fordult felém.
– Igen – bólintottam.
– De jó!
– Szerintem is.

Este még olvasgattunk, beszélgettünk, aztán alvás.

Répáshuta – Eger
2018.04.01; vasárnap

Szomorú napra ébredtünk. Az eső egyfolytában szakadt, az előző délutántól. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, mekkora sártenger lehet odakint. Nem is igyekeztünk elindulni. Hátha most is eláll időközben.
Nem állt el.
Végül nem tudtuk tovább húzni, háromnegyed tízkor nekivágtunk. A túratervet megint módosítanom kellett. Az első hat kilométerrel nem lehetett mit kezdeni, csak az erdei út van, merő dzsuva. De még mekkora dzsuva! Emlékeztem erre a szakaszra és teljesen rá is paráztam. Még száraz időben is nehezen járható. Elképzelésem sem volt, hogyan vergődünk át rajta ilyen időben.
Utána viszont elhagyjuk a túrautat és rámegyünk az aszfaltozott erdészeti útra. Ez gyakorlatilag levisz Felsőtárkányig, onnan pedig a műúton be tudunk sétálni Egerig.

Fullra becsomagoltuk magunkat és vidáman nekivágtunk. Pontosabban én annyira nem voltam vidám. Paráztam.

DSC_4835

DSC_4836

DSC_4837

A táj simán elmehetett volna horrorfilm forgatási helyszínnek. A fenti tónál nem győztük sorolni, milyen szörnyetegek bukkanhatnának elő belőle. Kiderült, hogy nagyon műveltek vagyunk. Legalábbis mocsári szörnyek terén. (És akkor még Jožin z bažin eszünkbe sem jutott.)

IMG_20180401_101744

Aztán közelítettünk. Először csak a kidőlt fák szaporodtak meg.

DSC_4842

DSC_4843

Szerencsére gondos kezek ezeket már elfűrészelgették. Nem kellett annyit sportolnunk rajtuk, mint a múltkor.
Aztán jöttek a nehezebb feladatok. Amikor a kifordult fa gyökere pont a túrautat tépte fel. Ezeket csak nagy ívben, felfelé lehetett megkerülni, az iszamos, sárosan csúszós, cserébe meredek domboldalon. Dolgoztak a túrabotok. Aztán jött a végén a hasadék, melynek peremén visz egy vékony ösvény. Ezen gyakorlatilag végig ferdén dőlve kellett mennünk, annyira meredek volt a hasadék oldala. És emlékeim szerint errefelé volt egy kétméteres földcsuszamlás, mely pont az ösvényt vitte el. Nos, azóta némi kerülővel ugyan, de belegyalogoltak egy új ösvényt az oldalba.
Ettől függetlenül borzasztóan megkönnyebbültem, amikor kijöttünk a hasadékból és átszökkentünk a patak fölött. Megcsináltuk.

Barna kapott még az út elején, húsvéti ajándékként egy kétdekás unikumot, de passzív-agresszívan kizsaroltuk, hogy felbontsa.

Még kábé egy kilométernyi saras-dagonyás szenvedés volt egy meredek földúton, de végül kiértünk a műútra. Úgy éreztem magam, mint aki egy túlélőtúra után jutott vissza a civilizációba.
Kár volt.
Eddig ugyanis alig esett az eső, de ahogy elindultunk a műúton, akkor úgy igazából nekikezdett szakadni. Az erdőben védtek volna a fák, de ott meg a sárban nem tudtunk volna haladni. Majd hogy az egészet betetőzze, beindult a szél is. A műúton ezektől a dögöktől semmi sem védett. Nem volt se fölöttünk, se a közelünkban fa.

Na most, ilyen körülmények között gyalogoltunk három és fél órát. A túrakabátom kábé egy óra után megadta magát és onnantól kezdve a bőrömig vizes lettem. De lehet, hogy a csontomig, a fene sem tudta már megkülönböztetni a részleteket. A hátizsákban az összes cucc szarrá ázott, dacára, hogy mindenkinek volt esővédő huzatja. Egerben alig mertem kinyitni a fényképezőgép táskáját. (Rutinom van a technika eláztatásában.) Mázlim volt: a táska esővédő huzata és a vastag szivacsborítás együtt megfogták a vizet. Apám szerint a hőmérő odakint reggel 2 fokot mért és napközben sem ment sokkal fölé. Ja, a szél pedig úgy fújt, mintha fizettek volna neki. Kesztyű? Azt nem vittünk. A zsebeink pedig tocsogtak a vízben.
Csak mentünk, mentünk és mentünk. Nem volt már nevetgélés, beszéd is alig. Nej elkészült, nem is igazán az erejével, hanem agyilag, ebben a brutálisan szar időben. Megegyeztünk, hogy szégyen ide, vagy oda, de megszakítjuk a túrát: ahogy kiérünk az egri útra, telefonálok az öcsémnek és bevisz minket kocsival Felnémetre. (Ugye az igazi az lett volna, ha végigtoljuk gyalog.) De még ezt sem tudtuk megcsinálni, mert annyira szakadt az eső és fújt a szél, hogy nem tudtam elővenni a mobilomat. Végül rátettünk még három kilométert – Nej nagy örömére – és begyalogoltunk Felsőtárkányra, ahonnan egy fedett tető alól már tudtam telefonálni.
– Halló?
– Halló! Na, mennyire süt a nap felétek?
– Baszd meg a napot! Azt se tudom, hogyan néz ki!
– Igazából reggel óta várom, mikor hívtok.
– Akkor még jól is bírtuk. De most már gyere, mert itt fagyunk meg.
– Oké, megyek.

Öcsém rutinosan a disznószállító mikrobusszal jött értünk, szükség is volt rá. Amennyi sarat összeszedtünk az elején, azt mind szétkente, belénk tömte a masszív eső.
Megérkeztünk.
– Szervusz Barna! – köszöntötte apám.
– Szervusz Papa! Van pálinkád?
Mi ketten csak vacogva helyeseltünk.

Aztán megint tisztálkodás. Jó hosszú. Jó meleg.

IMG_20180401_182426

Utána egy váratlanul jól sikerült spontán húsvéti/születésnapi party következett, majd megnéztünk egy váratlanul nézhető rajzfilmet. Este senkit sem kellett ringatni.

Felnémet – Eger
2018.04.02; hétfő

Habár már elcsesztük a túrát, de azért nem akartuk punnyadtan befejezni. Így visszautasítottunk minden segítő szándékot – egy kicsit úgy tűnt, mintha sajnáltak volna – és visszavettük a félig megszáradt cuccokat majd folytattuk a túrát. Az egri vasútállomáshoz.

A nap, az a rohadék nap, meg előjött és úgy sütött, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem ment volna el az első három nap a fenébe és nem hagyott volna minket akkora szarban.
Persze a nappal együtt visszajött a jókedv és ez az utolsó kilenc kilométer már vidáman telt. Mint ahogy az egész túrának lennie kellett volna.
Egerben még tettünk néhány kanyart. Nem tehetek róla, de a szülővárosomban mindig kitör belőlem az idegenvezető és csak viszem a népeket, megmutatni ezt, meg azt, na meg amazt. De még így is kényelmesen elértük a vonatot, előtte ittunk a restiben egy sört (a kalóriák jól hallhatóan nyüszítettek), utána pedig már nem történt semmi érdekes. Én még javasoltam Nejnek, hogy szálljunk le hamarabb a buszról, aztán sétáljunk egyet a saját erdőnkben is, pusztán kalóriavadászatból, de csak annyit reagált, hogy dugjam fel magamnak a kalóriáimat.
Jó túra volt.

Útvonalak:

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Répáshuta – Felsőtárkány
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Felnémet – Eger
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Végül a fotóalbum.

Zakopane. Majdnem. 06/06

Majdnem Gubalowka
2018.03.15; csütörtök

– Hé, süt a nap! – ültem fel az ágyban.
De nem. Csak a frissen hullott hó világított. Egyre jobban. Ugyanis folyamatosan szakadt a vattaszerű felhőkből.

Megreggeliztünk. Kimentem egy szivarra. Vastag, fekete felhők, a szomszéd dombokat sem láttuk, nemhogy a hegyeket. Nem túl jó jel.
Persze a hótól még sétálni lehet, nem olyan vacak dolog, mint az eső.

Hová menjünk?

Nem mondom végig a töprengést, a vége az lett, hogy Gubalowka.
Nem, ne kapj a fejedhez. Én is tudom, hogy ilyenkor nem érdemes.
Gubalowka ugyanis egy vidám, élettel teli bazársor fent a dombtetőn. Szezonban. Szezonon kívül csak csend és hullaszag. Embert sem látni, még a szél is unottan csapkodja a nyitva felejtett spalettákat. Mondhatnád, hogy dehát a kilátás! Igen, az gyönyörű. Ha nem telepedik rá a völgyben lévő városra és az összes környező dombra, hegyre ez a tetvarek fekete felhő. De rátelepedett. És mivel mi nem láttuk a Gubalowkát, sanszos, hogy onnan sem látszik sem a város, sem a Giewont, sem a többi nagyfiú.

Így nézett ki Gubalowka a városból.

DSC_4791

Így meg a Tátra a Gubalowka oldalából.

DSC_4798 Stitch

Akkor mégis, miért? Egyszerűen csak. Mert gyalog még nem voltunk fent. Meg a sportérték. Meg valamit kezdenünk kell magunkkal és nem akartunk egész nap a faházban tespedni.

Útközben szerencsésen találtunk egy boltot: elég nagy volt, hogy minden ajándékot meg tudjunk benne venni és volt előtte parkoló is. (Ez errefelé egyáltalán nem jellemző.) Megjegyeztük.

Elsőre meglett a gyalogösvény is: közvetlenül a kábelvasút állomásának – szemből nézve – a bal oldalán indult felfelé. Remek. Nekivágtunk.

Háát…

Eleve városi túrára készültünk, azaz nem vittünk sem nyuszitalpat, sem túrabotot. Annyi eszünk azért volt, hogy az erősebb túrabakancsot vettük fel. Nos, az út vastagon dagonya volt. Olyan jófajta, bokáig érő.

Mentünk. Csak mentünk. Aztán egy idő után teljesen elfogyott a köves rész, a domboldal meredekké vált és az egészből olyan gusztustalan csúszás-mászás lett. Nej le is állt. Én még felszenvedtem magamat az inflexiós pontig, hogy lássam, az egymás felé húzódó kerítések között egyáltalán ki lehet-e menni, meg mi vár még ránk, de nem időztem sokáig. Egyrészt mert láttam, hogy semmi jó, másrészt meg Nejt odalent megtámadta valami nagy dög kutya. Lekiabáltam neki, hogy induljon el, lent találkoztunk. A kutya nem követte. Ráadásul nagy szájhős lehetett, mert hozzám már szólni sem mert. Mármint a kutya.

Odalent… viccesen néztünk ki. Nej csak bokáig volt sáros, én térdközépig. Valahogy a jégbuckákon megpucoltuk magunkat, én meg találtam egy tócsát és kisgyermek módra toporzékoltam egyet benne. Á, alig néztek meg. A közepesen zsúfolt piacon…

Tulajdonképpen ennyi is volt mára a tudomány és a természet érdekességeiből. A piacon vettünk sapkákat, sajtokat (ajándékok), egy jó hosszú sétával hazaértünk. Kocsiba vágtuk magunkat, elszaladtunk boltba. Így letudtuk az összes kötelességeinket, plusz valahogy ki is húztuk ezt a kedvetlen időt.

A sétálóutcán gyakorlatilag csak magyar beszédet hallottunk. Odahaza meg békemenet, talán lengyelekkel. A magyarok meg inkább külföldön. Petőfi beájulna.

Ebéd a Kulipintyóban. Mivel ma gyengébb nap volt, így levesek. Hah. A lengyelek képesek a levesekből is kalóriabombát gyártani. Mindegy, egyszer élünk.

A séta útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Aztán már semmi. Csendes pihenő estig. Utána meg még csendesebb.

Majdnem Morskie Oko (Halastó)
2018.03.16; péntek

Vacak idő. Ehhez vacak kirándulóterep illik. Azaz Morskie Oko. Tudom, a Lengyel-Tátra legnépszerűbb útvonala. De csak azért, mert 8 kilométer aszfaltozott, könnyű út vezet oda. Emiatt járja boldog-boldogtalan. Hogy kis fáradsággal lásson valamit a Tátrából. Hát, lát. Tömeget. Ráadásul most a tó is döglött: be van fagyva, ugyanúgy vastag hó fedi, mint a környékét, tényleg nincs semmi látnivaló.

Mára viszont masszív esőt, sötét felhőket ígért a meteorológia. Ahogy öcsém mondta: esküdni csak esőben, ha már úgyis el van cseszve a nap… Nos, nagyjából ez a logika vezérelt minket is.

Ültünk az asztalnál, reggeliztünk. A meteorológia szerint délig még elviselhető idő lesz, utána romlik el. Korán kellene letudni ezt a sétát.
Aztán reggeli után szétnéztem a magyar híroldalakon… és elhűltem. Szombatra armageddont mondtak. Különösen észak-keleten, az Északi-Középhegységben. Azon kellene keresztülmennünk. Meg az itéletidő nyilván nem ismer határokat, valószínűleg megkapnánk ezt már a Tátrában, illetve a Gömöri érchegységben is.
Kell ez nekünk?
Pusztán csak azért, hogy esőben felsétálhassunk a Halastóig?

Nem is tépelődtünk sokat, hamar összepakoltunk, leadtam a kulcsot és kilenckor már úton voltunk hazafelé. Beugrottunk a szülőkhöz Egerben, de ott sem maradtunk sokáig, mert már pénteken is eléggé trágya volt az időjárás. Gyakorlatilag Zakopánétól végig szakadt valami, nagyrészt eső, de a Gömöri hegységben vastagon hó. Egyszerűen minél hamarabb otthon akartunk lenni, a meleg lakás biztonságában.

Szombaton meg vártuk az ítéletidőt. Ha már hazajöttünk miatta egy nappal korábban, akkor legalább tomboljon.

Link szekció:
Fényképalbum

Zakopane. Majdnem. 05/06

Majdnem Murowaniecz
2018.03.14; szerda

Ez ilyen legótúrának lett tervezve. Azaz elindulunk és felmegyünk a hágóig. Ha jó lesz az idő és kedvünk is lesz, lemegyünk a Murowaniecz turistaházhoz. Ha továbbra is jó lesz az idő és kedvünk is lesz, akkor továbbmegyünk a Fekete tóhoz.

Már reggel látszott, hogy nem lesz ennyi kedvünk.

A tegnapi nap kemény nap volt. Az előző két túrán pedig láttunk már éppen elég lélegzetelállító hegyet, hófödte sziklákat, havas völgyeket, mezőket. Eléggé alacsony volt a motivációnk. A tervezett túra pedig úgy kezdődik, hogy jeges-havas ösvényen fel kell teperni 600 méter szintet.
Szóval a lelkesedés nem verte az eget, de menni kellett. Ugyan már borult volt az idő, de az előrejelzések szerint ez az utolsó nap, amikor még esélyünk van tiszta égre. Holnaptól köd, eső, ónos eső.

Kisántikáltunk a konyhába, mormogva megreggeliztünk, egy nyöszörgős szivar, aztán valahogy csak összevakartuk magunkat és nyolckor már úton voltunk. Felfelé azon a kellemetlen emelkedőn.
Lent már olvadt, azaz havas-jeges kása váltakozott jéggel, meg kövekkel. Tipikusan olyan pálya, amelyre nincs jó cipő. Csak kinlódás.
Egy örökkévalóság után értünk fel a kitett részre és itt legalább már a látvány csodálatos volt. (Két évvel ezelőtt akkora ködben mentem fel, hogy nemhogy a völgyet, de az ösvény szélén a fákat sem láttam.)

IMG_20180314_103028

DSC_4751 Stitch

DSC_4777 Stitch

Egy helikopter folyamatosan körözgetett a fejünk fölött. Nem jó jel. Valaki nagy szarba kerülhetett.

DSC_4761

DSC_4770

DSC_4764

Elértünk a hágóhoz. Nej leült egy padra és látszott rajta, hogy innen hat ökör sem fogja elmozdítani. Én még átmentem a túloldalra, megnézni, mi a helyzet. Nem volt jó. A Sasok felhőbe burkolóztak. Azaz az a látvány, amelyért érdemes lemenni a völgybe, eltűnt. A turistaház meg nem akkora durranás, hogy annyit gyalogoljunk érte. Visszasétáltam és közöltem Nejjel, hogy jól döntött.

Visszafelé. Igazából itt éledt fel újra a kalandozó kedvünk. Mely abban nyilvánult meg, hogy kezdtük újra élvezni a környezetet. Hatalmas fenyvesek, csend, madarak. Mókusok kergetőztek a fákon. Ember sehol.

DSC_4742

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Itthon a szokásos. Valami sör, utána bőséges ebéd, most éppen a tejbárban. Amíg vártuk, hogy bemondják a hangosba a kajánkat, Nejjel trécseltünk. Volna. Ha két kiskölyök nem ordítozott volna az asztalunk mellett.
Rájuk néztem. Alaposan.
– Te, hány kalória van egy gyerekben? – kérdeztem meg Nejt.

Ebéd után szivarok, sörök. A nap rögzítése. A Garmin megint elvett 360 kalóriát az 1760-ból. Kedves alak.

Apró bosszúságok rovat. Egy egész doboz szivar selejtes. Ez otthon nem gond, de ide nem hoztam túl sok tartalékot. Hétfőn megnéztük a régi szivarboltot, megszűnt. Ötven méterre nyílt ugyan egy új, de ott már csak puccos butik szivarok vannak, rohadt drágán. A régi helyen, egy medveszerű bácsikánál lehetett kapni normális hétköznapi darabokat is… csak hát már nem.

Ahogy sötétedett, a fekete felhők lejöttek a hegyekből. Köd lett, az eső pedig monoton beindult. Azt hiszem, jól kimaxoltuk a lehetőségeinket. Most két pihenőnap jön, aztán vége.

Zakopane. Majdnem. 04/06

Majdnem Öt Tó Völgye
2018.03.12; kedd

Hatkor ébresztő. Nem olyan durva ez, este nyolc körül már megyünk aludni. Nincs túl nagy éjszakai élet itt, az erdő szélén.

A szokásos reggeli, utána kávé, szivar, csokika. Majd a technika összerakása. 7.59-kor már a kocsiban ültünk.

Régi családi túrát szeretnénk megismételni. Egy rossz emlékű túrát, még 2010 októberéből. Igazából egyikünk sem számított akkor ennyire durva élményre, sőt, egyikünk sem számított erősen téli körülményekre. Odalent semmi hó nem volt még, fent is alig látszott valami. Nekem még úgy-ahogy elfogadható szerelésem volt, de a többieknek nulla. Csak csúszkáltak a szerencsétlenek, meg szenvedtek a jeges ösvényeken. Barna kis híján lezúgott egy szakadékba, Nej pedig egy nagyon hosszú lejtős szakaszon seggencsúszva jött le, melynek következtében jelentős részen lekopott a bőr a hátsójáról. Hetekig nem tudott ülni.
Szóval nem túl jók az emlékeink. De most erős fegyverzettel jöttünk. Durva bakancs, nyuszómuszó talp, botok, hótányérokkal. És nagyságrenddel jobb kondíció, mindkettőnk részéről. Gyere hegy, megeszünk.

Nem is volt baj. A parkolóból az első 3.5 kilométer aszfaltozott sétaút, kezdő turistáknak. (Morskie Oko.) Illetve… Kedd, kora reggel. Biztos voltam benne, hogy alig lesznek az úton. Tényleg alig voltak. Csak egy háromtagú család állt be mögénk, ordítva hisztériázó kisgyerekkel. És nagyjából a mi normál tempónkban haladtak.
Na most én az erdőbe a csendért, nyugalomért, az erdő hangjaiért megyek: patakzúgás, madárcsicsergés, a szél játéka… és igen, időnként a teljes csend. Erre sehol senki az egész erdőben, csak mögöttünk 50 méterre egy ordító gyereket cipelő család.
Sebességet váltottam. Nej persze morgott, mert utálja, ha rohanunk. Ő ugyanis nézelődni szeret. Én sem vagyok oda a futólépésért, de vagy ez, vagy emberhalál.

A hídnál letértünk a műútról, egy keményen jeges, meredek emelkedőre. Helyben vagyunk. De a felszerelés jól vizsgázott, mentünk, mint a gép. Olyan további 5 kilométerig. Utána jött a bevadulás. A fekete kaptató.

otto

Az Öt Tó Völgyéhez két út vezet fel a Roztoka patak völgyéből: a fekete és a zöld. A zöld hosszabb, lankásabb. A kutya sem járja. Mindenki a feketén megy. Hogy miért? Mert csak az látszik. Konkrétan hülyét csináltam magamból, amikor egy mellettem elhaladó csapattól megkérdeztem, hogy a feketén vagy a zöldön terveznek felmenni? A hapsi meg csak nézett bután, majd odavakkantotta, hogy black. Utána néztem meg a GPS-en és láttam, hogy már régen a fekete ösvényen mentünk. A zöld, az valahol elsikkadt útközben.

Mint látható, a fekete út fent kétfelé ágazik. A jobb oldali ága (szlak letni) a nyári út, a bal oldali (szlak zimowy) a téli. (A nyári út nagyon kitett.) Különbség nem csak itt jelentkezik: a nyári út a nagyon gyors szintkülönbséget cikk-cakk úttal küzdi le. A téli… a téli nem. Nyílegyenesen megy felfelé. A bokáig-térdig érő hóban. Igen, teljesen ugyanaz, mint tegnapelőtt a Giewont előtti finálé. Amibe beletörött a bicskánk. Most viszont nem volt akkora tömeg, én pedig használtam a Kis Lépések Technikáját. Azaz nem foglalkoztam azzal, hogy hol van az út vége, mekkora szintet kell még mennünk, nem foglalkoztam semmi mással, csak a következő lépéssel. Hogy az jó legyen. Ne süllyedjek be derékig, ne boruljak se előre, se hátra, sőt, a lendület továbbvigyen a következő lépésre. Lábnyomok nagyjából voltak, tulajdonképpen csak ki kellett választanom közülük a következő legjobbat és belelépni. Aztán húsz lépésenként kifújni magamat és menni tovább.
Egyszer csak elfogy a hegy.
Nej még tapasztalatlan túrázó, nem ismeri ezt a módszert. (Pedig csak így lehet nagy dolgokat véghez vinni. Enélkül a Balaton körbeevezése sem működne.) Nagyjából az emelkedő harmadánál le is állt. Mert látta, mennyi van még hátra, érezte, hogy mennyire fáradt és elijedt.
Látni még láttuk egymást. Zászlójelekkel lekommunikáltuk, hogy visszafordul, majd lent megvár.
Az a pötty ott lent, ő Nej.

DSC_4733

Felfelé… voltak kalandok. Egy nagyon meredek részen az előttem megpihenő pacák elcsúszott és megindult lefelé. Reflexből rávetődtem. Ketten valahogy megálltunk. Ültünk a mély hóban. Nagy vigyorgások.

Nej közben lefelé bepánikolt, letért az útról, majd derékig belecsúszott a hóba. Még jobban bepánikolt. Hosszú percekig mozdulni sem mert, félt, hogy még jobban elsüllyed. Majd valahogy kikecmergett, valahogy vissza csúszott-mászott a lábnyomokhoz, majd mint aki a halálból tért vissza, lereszkedett.

Én kis lépésekkel araszoltam felfelé. Durván meredek volt, durván fárasztó, a mély és beszakadós hóban. Azt hittem, sohasem fogy el. Aztán váratlanul felértem. (Az előző illusztráción a piros vonal mutatja, hová. Egy kicsit csalóka a grafika, az út nem a Nizna Kopa tetejeén vezet, hanem mögötte.)

A hágó csúcsának karója és a túrabotom.

DSC_4736

Ez pedig a legszélső tó a völgyben. Jobb oldalon az a kis piszok a turistaház teteje, amint kibújik egy mélyedésből.

DSC_4735

Nem volt egy nagy élmény. Sajnos. A nap pont elment, a völgy pedig… kifejezetten döglött volt. Ahogy egy téli tengerszem kinéz a Tátrában. Masszív jég, rajta hó, a parton pedig mindenhol vastag hó. Minden fehér. Semmi más szín nincs.
Ráadásul a téli turistaút máshol ment, nem alulról értem el a turistaházat, hanem a fölötte lévő domb tetején bukkantam ki. Néztem. Most le kellene másznom, aztán vissza, pusztán egy sörért. Meg hát nekem sem esne jól az a sör, miközben Nej vacog valahol odalent étlen-szomjan. (A közös hátizsák nálam volt.) Fényképeztem, kameráztam egy csomót, aztán visszafordultam.

Az a baj, hogy a fényképen nem igazán lehet érzékelni a mélységet, különösen, ha minden fehér. De azért megpróbálom bemutatni a domboldalt.
Ez itt már a felső rész, gyakorlatilag egy íves kuloár. A bokrok mögött halványan látható egy törésvonal. Az valójában egy inflexiós pont, utána meredeken zuhan le a domboldal. Ott kellett feljönni és nyilván lemenni is. A völgy alja látszik ugyan, de az arányok nem érzékelhetőek. Nagyjából 200 méterrel vagyunk magasabban.

DSC_4738

Ez a kép körülbelül a domboldal közepén készült, azaz ekkor már csak száz méter volt a szint. De azért itt is látszik, milyen kicsinyek a felfelé igyekvő emberek. És látszik az is, hogy nincs kitaposott ösvény, csak mély, beszakadós hó.

DSC_4741

Visszatérve a sztoriba. Nos, a lereszkedés sem volt kispálya. Gyermeki örömmel vettem észre, hogyan jönnek elő a gyerekkori reflexeim. Azok az idők, amikor a Bükkben a hó barát volt, játszótárs, nem pedig félelmetes akadály. Belesüppedtél? Nevess rajta. Majd kimászol valahogyan. Őszintén, mi jobb van annál, mint hogy hemperegsz egyet a hóban? Ha már így is, úgy is belesüllyedsz. Volt olyan, hogy térdre buktam, de nem kezdtem el pánikolni, a bal kezemet kitártam, hogy egyensúlyozzak, jobb kezemmel hátravágtam a túrabotot és azzal fékeztem le magamat. Olyan pózban csúsztam lefelé pár métert, mint egy kivénhedt operaénekes. Ollé. A lejtő legalsó harminc méterén pedig, ahol már jegesre volt taposva az ösvény, vettem egy lendületet és lecsúsztam a hatalmas bakancsomon (fiam szerint birodalmi lépegető).

Kicsit furcsa volt, hogy a leegyeztetett helyen álldogáló Nej rá sem bagózott a mutatványra.

Aztán kiderült, hogy amit én Nejnek néztem felülről, az a kötélpálya alján lévő ütéscsökkentő gumiabroncsköteg volt. A leányzót nem láttam sehol. Nos, az történt, hogy a nagy ijedtségben félreértelmezte az sms-eket és elindult lefelé az ösvényen, keresni a kötélpálya végét. Mely fönt volt ugye, a fekete út tövében. De aztán némi nehézségek után megtaláltuk egymást.

DSC_4719

DSC_4725

Innentől már nem volt semmi extra. Emelkedők, lejtők. Kihasználtam a lehetőséget és nekiálltam tanítgatni az alföldi múltú Nejt. Hogyan kell közlekedni különböző túrautakon: puha havas emelkedőn/lejtőn, jeges emelkedőn/lejtőn. A technikák közül hogyan lehet eldönteni, melyiket használjuk. És legfőképpen mindegyiket begyakorolni, hogy adott esetben tényleg bármelyiket használhassuk.

Ezt legszívesebben megrajzolnám, ha lenne még kedvem ilyesmiket csinálni. Ahogy a Mester folyamatosan magyarázza a Tanítványnak, hogyan kell közlekedni a különböző téli terepviszonyokon, alaposan bemutatva minden technikát, aztán előremegy, hogy a Tanítvány zavartalanul gyakorolhasson, csakhogy egy jeges részen akkorát perecel, hogy beleremeg az Univerzum, de amikor tápászkodik felfelé, csak azt nézi, laposan, sunnyogva, hogy vajon a Tanítvány látta-e?

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Ahogy haladtunk a kocsi felé, úgy lett egyre ólmosabb a levegő. Egyre nehezebb lett a járás, egyre inkább elkezdtek fájni olyan porcikák, melyeknek létezéséről korábban még csak nem is tudtunk. Hazafelé vezetve beálltam egy kényelmes tempóra, harmadikban, emelkedőn, hatvannal. Aztán fel kellett váltanom negyedikbe, és a kuplungolásnál azt hittem belehalok. Mert addigra teljesen elmacskásodtam.

Itthon kettéborítottunk egy sört, mert ennyi azért kell, gyors cipőcsere (mindkettőnk lábát meggyötörte valamennyire az új bakancs) és irány a Kulipintyó.
– Adjatok egy lovat, éhes vagyok – hajtogatta Nej.

Szerencsére volt hely az alsó szinten (azt valahogy jobban szeretem, olyan ólmeleg), elmentem, mutattam a pultnál a csajnak, mekkora csülköt (golonkát) szeretnénk (vigyorgott), magamnak meg kértem egy magyar módra készített tócsnit (vastag tócsi, tejföllel, durva adag csülökpörkölttel). Mert most belefért. Mindkettőnk órája szerint a mai akció 2850 kalóriát ért, mely hozzáadódott a normál 2000 közeli kalóriához, szóval ha hatalmas csülköt akarunk enni, azt tényleg most kell. Nos, necces lett. Nej kapott egy 90 dekás csülköt, mely a csont levonása után 70 deka maradt. 2360 kalória. Azért ez kemény.

IMG_20180313_161739_HDR

IMG_20180313_161847_HDR

IMG_20180313_164340_HDR

Én megúsztam 700 kalóriával, de az órám megint bemutatta, mekkora undok tud lenni. Közölte, hogy oké, tényleg jár nekem a 2850 kalória, de ő inkább levonna belőle 560-at. És le is vont. Ez látszik a Garmin Connect-ben és ezt küldte át a MyFitnessPal számára is. Nem mintha nem lenne mindegy, hiszen ekkora brutális kalóriákat nem lehet csak úgy lefogyasztani, de azért úgy belerondított a jó hangulatba.

Sétáltunk felfelé a szálláshoz.
– Azt hiszem, én még eszek csokit. Jól fog esni – jegyeztem meg.
– Csokit? Ugyan már! Golonka sört kíván! – vigyorgott Nej.

Aztán itthon, miután beírta a kalóriákat.
– Nos, hogyan állsz? – kérdeztem.
– Golonkának a kurva anyját! – morogta. Simán lenullázta vele magát.

Aztán még esti technika. Fényképeztem egy csomót mobillal. Megpróbáltam áttenni a laptopra. Azt hiszed, sikerült? A Dropbox egyszerűen csak wifin keresztül hajlandó fényképet feltölteni (már amikor), hiába mondom neki, hogy nyomjad már mobilneten is, mert nincs más. Cseszik rá.
Oké, akkor Onenote. Egy újabb idióta. Ezt már rá lehetett venni, hogy szinkronizálja fel, akár mobilneten is. Viszont a laptopon lévő kliens az istennek sem szedte le a fájlokat. Mert csak. Egyszerűen nem értem. Miért olyan nagy kihívás egy fájlszinkronizáló klienst írni? Mert szemmel láthatóan az.
Végül dafke bedugtam egy usb kábelt és azon másoltam át a fényképeket. Old school.

Megnéztem a napi felvételeket. Piszkosul hiányzik a fejkamera. Azt a kalandos lejövetelt jó lett volna rögzíteni. Kézi kamerával esélyem sem volt.

Láncban két szivar, két sör. Jól estek. Utána pakolások, blogolások. Pedig megint korán kellene feküdni, hiszen holnap újabb nagy túra lesz.
Kaland az élet.