Szaloniki
2015.05.26; kedd

A repülőtéren nem volt semmi különös. Nejnél becsipogott a fémdetektor, odaszóltam neki, hogy jó volt veled, kár, hogy vége, de aztán csak átengedték. A repülés sima, időben érkeztünk. Jött a szállás levadászása. Nem voltam teljesen nyugodt. Az eredeti foglalásban az szerepelt, hogy még a foglalás hetében utaljak át előleget, az érkezés előtt pedig utaljak kauciót, amit meg is csináltam volna, ha adnak egy bankszámlaszámot vagy egy Paypal accountot. De nem adtak. Írtam a hölgynek (ez egyébként is kötelező), de nem válaszolt. Közben kiderült, hogy a szállás oldalán a térképre rakott elhelyezkedés nem jó (bakker, véletlenül vettem észre, pedig már felvittem a rossz koordinátákat az összes GPS-be), és azt is kiszúrtam, hogy a visszaigazoló levél nem abba az apartmanba szól, melyet lefoglaltam. Így azért elég necces. Azon sem lepődtem volna meg, ha a megadott telefonszámon senki nem vette volna fel a készüléket. De néhány idegölő kicsengés után felvette. Mondtam, ki vagyok, mit akarok… erre jött némi sápítozás. Hol vagyok? Repülőtér. Oké. Két óra múlva találkozzunk az apartmannál, addigra kitakarítja. Mi meg igyunk addig valahol kávét.
Végülis… elmegy. 78-as busz, jó háromnegyedórás zötyögés, kaja egy utcai árusnál, kávé. Megkerestük az apartmant. Volt még egy fél óránk. Nézelődtünk. Nem mondanám, hogy bizalomgerjesztően nézett ki a környék, ez valami használtbútor bazár lehetett, az egész utcácska tele volt kipakolt öreg, itt-ott romos bútorokkal, meg a kupacokon üldögélő, gyanakvóan méregető eladókkal. Mint egy pesti lomtalanítás. A csajszi negyed hat körül futott be, karján egy kétéves forma gyerekkel. Igen, még csak most kezdi el a takarítást. Igyunk egy kávét. Ja, már ittunk. Akkor igyunk még egyet. Ezt ő fizeti.
Aztán elkezdtünk felelőst keresni.
– Miért nem írt levelet? – kérdezte – Kellett volna.
– Írtam.
– Tényleg?
– Igen. Csak maga nem válaszolt.
– Hmm. Értem. De miért nem írt levelet, amikor kellett volna?
– Hjaj – sóhajtottam. A zsebemben volt a Lumia telcsim, elővettem, de azon már pont nem volt rajta ez a levél. Letettem a táskámat, nekiálltam kitúrni a Samsungot, de a nő legyintett. Oké, elhiszi.
Elmentünk kávézni. Olyan félóra múlva megjelent a hölgy. Készen van. Sétáltunk a szállás felé.
– Miért nem írt levelet? – vetette fel társalágási stílusban – Kellett volna.
– Írtam, de maga nem válaszolt.
– Oké. De miért nem írt levelet?
Hjaj. Táska le, telefonkeresés. A nő legyintett. Elhiszi. Csajok hátul röhögtek.
Aztán odafent fény derült az egyik titokra. Két apartmant üzemeltetnek, közvetlenül egymás mellett, ezért nem stimmeltek a nevek. Mi a Barokk nevűt kértük, de az ArtDeco nevűt kaptuk. (Emlékszel, ugye, használtbútor bazár.) Gyakorlatilag mindegy volt: érzéketlenek vagyunk a bútorművészeti stílusokra.
A csajszi nekiállt az erkélyről mutogatni, mi merre van. Legyintettem. Ezt én is tudom. Akár koordinátákkal is.
Egy dolgot viszont nem tudtam. Sok helyen írták, hogy Szalonikiben éjszaka nagy élet van, de nem igazán írták le, hogy hol.
– Nem tudja hol van Szalonikben az igazi éjszakai élet? – kérdeztem rá.
– De, tudom. Itt, a belső udvarban.
Hoppá. De legalább nem kell messzire mennünk. (Bit Bazaar, azaz ócskapiac.)
Aztán a szállásadó hölgy elpályázott, leszaladtunk a közeli boltba és dőzsöltünk. Feta sajt, házikolbász, dolmades (pontosabban dolmadakia, mert nem volt benne hús), olajbogyó, friss kenyér, rozé, retzina. Besötétedésig ettünk, ezzel egyben megoldva azt is, hogy ne kelljen kétszer körbejárni a belvárost. Maradt a Szaloniki by night.

A szállás gyakorlatilag az Old Agora mellett volt, lesétáltunk az Archimédész utcán az Arkhimédész térig, a parton a Fehér Toronyig, onnan kis utcákban a Rondóig, további kis utcákban a katedrálisig, az meg már majdnem az Old Agora. Sajnos Szaloniki nagyjából ennyi, mármint idegenforgalmi szempontból.

A séta útvonala (Endomondo, gyalog).

Élet viszont volt rendesen, ahhoz képest, hogy csak sima hétköznap volt, mindenfelé asztalokat raktak ki és pezsgett a levegő. Rohangáló fiatalok, elszórva gitáros alakok, némi közönséggel, kutyák, macskák.

A tengerparton láttunk egy mattfekete Lamborghini kabriót. Se ilyen színben, se ilyen formában nem láttam még Lambót, egyszerűen lemeredtem.
– Még a végén leborulsz előtte – jegyezte meg Nej.
– Leborulni? Ennek még birkát is áldoznék!

Aztán szerencsére találtunk éjjelnappali boltot is, ahol pótoltuk a retzinakészletünket. Délután vettünk ugyan három (fél literes) üveggel, mondván, hogy kettő elfogy este, egy meg az én reggeli italom lesz, de csak eltűnt a vacsoránál mind a három, ráadásul a séta során mindenki megszomjazott, szóval vettünk még hármat. Nej cipelte, kedvesen zörgött mögöttünk. Nem volt feltűnő. Legalábbis abban a közegben. (Ahogy te zörögsz, nem zörög úgy senki.)

Felmentünk, kiültünk az erkélyre. Ekkor azért már hallottuk, hogy tényleg az udvarunkban tetőzik az éjszakai élet. Pedig az erkély az utcára nézett. Csak éppen az udvar is. Velünk szemben meg éppen a Szomszédok ment. (Szűk utca, szemben magas épület, minden szinten egybe-erkély, rányíló ajtókkal, melyek mindenhol nyitva voltak, belátást nyújtva a szaloniki családok esti életébe.) Moziztunk. Szivar. Retzina. Beszélgetés. Elájulásig.

Fél háromkor még lementem, megnézni az udvarban a bulit. Nem sokat csillapodott.
Mit is írtak a fenti linken?

Having a little more wine than usual is essential in order to feel the spirit.

Nos, én mindig is szabálykövető ember voltam. Át is éreztem a hely szellemét. Bejött.