– Hogy állsz a regényeddel?
– Mömphmffmphn.
– Mennyire fontos ez a regény?
– Mömphmffmphn!!

Akkor most bontsuk ki.

Az írás és a szobrászkodás között meglehetősen sok hasonlóság van. Mind a kettőnél adott a téma és adott a hatás, melyet az alkotó ki akar belőle hozni. Tudja, hogy lesz egy csomó nehéz rész, melyekről induláskor fogalma sincs, hogyan fogja megoldani. Ha rajta múlik, addig fogja gyötörni az anyagot, amíg jónak nem találja a megoldást – de nem mindig múlik rajta. Ilyenkor születnek a gyorsan elfelejtendő fércművek. Tételezzük fel, hogy az alkotó már túl van néhány zseniális megoldáson. Nagyon elégedett magával. Csakhogy még hátravan egy csomó megoldandó feladat és tudja, hogy ha ezek közül bármelyiket elböki, akkor az egész alkotás lesz szar, függetlenül attól, hogy eddig milyen zseniális megoldások kerültek bele. Nincs egzaktabb válasz a kérdésre, mint a “Mömphmffmphn”.

Hogy mennyire fontos? Kinek?

Az emberekkel játszanak a génjei és a hormonai. Az előbbiek kifejezetten arra kényszerítik, hogy hagyjon valamilyen nyomot maga után a világban. Ez néhány embernél pozitív, kreatív folyamatokat indít be, néhány embernél viszont ellenkezőleg, rombol. Van, aki csak arra képes, hogy lelövi John Lennont. Van aki csak annyira, hogy neolux-szal kinyomja éjszaka a tag-jét a frissen festett házfalra. Van, aki viszont komolyan gondolja, hogy tehet valamit azért, hogy a világ – ha nem is sokkal – de jobb hely legyen.
Oké. És ez kinek fontos?
A saját belső kényszere folytán fontos az alkotónak. Személyesre véve a figurát, tudom, hogy egy csomó cégnek segítettem megoldani valamilyen informatikai problémát. Tudom, hogy írtam könyveket, melyeknek segítségével mások is meg tudnak oldani informatikai problémákat. De azt is tudom, hogy sokkal több, sokkal fontosabb van bennem. Írások: regények, novellák, esszék. Illusztrációk. Például megvilágítani a világnak, hogy mekkorra mérhetetlenül végtelen dolog csak a szerelem maga. Meg ilyenek. Ez mind itt van a fejemben és őszintén szólva, egyre türelmetlenebbül várja, hogy megszülessen. De ez csak nekem fontos.
Olyan helyen élünk, ahol nyelvi korlátok miatt csak a világ elenyésző százaléka fogja tudni elolvasni, ha valamikor mégis megírom ezeket az anyagokat. A világnak ez az elenyésző százaléka jelenleg olyan állapotban van, hogy zéró affinitása van a hasonló írásokra, azaz még ha meg is születnek, a kutya sem lesz ezekre kíváncsi. Miközben azt is tudomásul kell venni, hogy a világban óránként születnek hasonlóan erős, hasonlóan fontosnak gondolt írások. Ahol eleve a célközönség is nagyobb, de ami fontosabb, fogékonyabb is.
Akkor most mennyire fontos az a regény?
Az alkotónak fontos. Mert azt mondja, hogy ha a világ nem is vesz róla tudomást, de megtettem, amit megtehetettem: megmutattam mindent, ami bennem volt. De közben pontosan tudom, hogy ez a világ sorában egy lyukas kétfillérest sem ér. Ha holnap a fejemre esne egy meteorit, akkor az egyén sajnálkozhatna ugyan, de közben tudja, hogy ami elveszett, az valójában nem jelentős. Ezért adekvát válasz a “Mömphmffmphn!!”.