2014.06.03; kedd
Budapest – Luton

Világrekord kisérlet. Tíz nap Izland, sátorral, kempingfelszereléssel, bérautóval. Az összes cucc Wizzair kis kézipogyászban. Értsd, hogy sátor, hálózsákok, matracok, technikai felszerelés (tablet, mobilok, GPS, Gopro készlet, dlsr kamera két objektívvel, töltők, akksik), tíz napra ruha, hideg kaja, meg még egy csomó apróság. Logikusan a legmelegebb felszerelést kell magunkra öltenünk az utazáshoz: túrabakancs, polárbélésű softshell nadrág, aláöltözet póló, polár felső, polárbélésű softshell kabát, sapka. Michelin baba. Szerencsére az időjárás mellettünk volt, napok óta vacak, esős idő van. Aztán indulás előtt egy órával kisütött a nap és úgy ránkégette a felszerelést, mint atombomba hadfira a fémsisakot. Örültünk a váratlanul kitört nyárnak, persze.

Ruha tíz napra:

From Izland 2014

A teljes felszerelés:

From Izland 2014

Intenzív köbcentigazdálkodás folyt. Kábé egy éve van két Wizzair táskánk, melyeket egy szabolcsi hapsi gyárt, méretre. Ezt pont meg lehet úgy pakolni, hogy maximálisan kihasználja a tér lehetőségeit. A képen látható, hogy mi egy kicsit túl is pakoltuk, a táska valamelyest gömbölyödik, azaz ha nagyon szivatni akarnának, akkor meg tudnának, de úgy vettem észre, hogy a boarding cégnél dolgozó hölgyek már ismerik a táskát, automatikusan engednek fel vele a gépre. Gond az Easyjet-nél lehet, ott a kis kézipogyász méret némileg más, 8 centivel magasabb, ellenben 5 centivel vékonyabb. Azaz a vastagság miatt kivehetnek a sorból, de szerencsére a retorzió csak annyi, hogy a csomagot – amennyiben belefér a normál kézipogyász méretbe – a csomagtérben szállítják. (Ezzel is csak akkor szoktak élni, ha nagyon tele van a gép.) Mi a biztonság kedvéért igyekeztünk mindig a sor elejére kerülni, ott még nem szoktak vacakolni a csomagokkal.

Indulás előtt egy utolsó kör a neten. Úgy látom, éppen forradalom készül: az RTL Klub a kormány lépésére válaszul ledobja az atombombát: beszüntetik a Barátok Közt sorozatot. Bármilyen röhejesen hangzik is, de valószínűleg ez lesz az utóbbi négy év legnagyobb csapása a kormányra.
Azt hiszem, megpróbálunk letelepedési engedélyt szerezni Izlandon.

Ferihegy. Security. Álltunk a sorban és pont arra gondoltam, hogy mennyivel tisztább, szárazabb érzés egy tablet, mint egy laptop, ezt ugyanis nem kell elővenni bemutatni. Aztán sorrakerültem. Cipő, kabát le, jön a táska.
– Laptopot, tabletet kérem kivenni! – közölte a hölgy.
Ledöbbentem. Ez most viccel? De aztán ránéztem az arcára és nagyjából egy droid érzelemvilága nézett vissza.

Kitérő. Ez egészen konkrétan egyike a repülőtéri security több tucatnyi frusztráló agyfasz baromságainak. Múltbéli terrortámadások ellen akarnak védekezni, utólag. És arrogánsan. Tény, a laptopok valamikor vastag dögök voltak, egy laptop alakú dobozba simán bele lehetett hajtogatni egy kalasnyikovot. De ez ma már nem igaz. Nem is nagyon szokták bekapcsoltatni. De azért persze előszedetik. A tabletek pedig tényleg teljesen mások. Fél centi vastagok, esély sincs bármit elrejteni bennük. De ekkor jön a droid logika: a tabletet ugyanarra használjuk, mint a laptopot, tehát ugyanolyan veszélyes, ergo azt is elő kell vetetni. Kitérő vége.

– Laptopot, tabletet kérem elővenni – állt előttem a droid.
– Hadd ne vegyem elő! Nagyon el van pakolva, ráadásul csak egy picike.
Hallhatóan kattogtak a fogaskerekek.
– Ha olyan kicsike, akkor maradhat – döntött végül.
Azt meg honnan kellett volna tudnom, hogy a 10.4 colos tablet kicsi vagy nagy? (Megjegyzem, ha ott tényleg előszedeti velem a tabletet, simán megfogom a sort tíz percre. És volt akkora tömeg, hogy ez fájt volna. Mindenkinek.)
De nem örülhettem sokáig, jött az átvilágítás. A dobozok bementek, én meg át. Kíváncsian vártam, mi jön ki. A kabát, a cipők kijöttek szépen, de a táska ment a kitérő futószalagra.
– A sátor mehet, a szögek nem! – kiabálta hátra valaki a gép mögül.
– Csókolom, nem szög, hanem cövek! – kiabáltam vissza – És direkt tompát hoztunk, hogy átmenjen!
Egy idősebb nő emelkedett fel, némileg zavartan. Gondolom, nem szokta meg, hogy bekiabálnak neki.
– Ezt majd a sor végén magyarázza el a főnöknek!
Sor vége. Félreálltunk.
– Cövek. Tompa – szögeztem le egyből.
– Azt majd meglátjuk. Pakoljon ki!
Elkezdtem. Egy idő után finoman félretoltak, hogy majd ők. Néztem nagyokat: ti tényleg azt hiszitek, hogy ez ilyen egyszerű? Ha egy tetriszbolond belenézett volna a táskába, egyből elélvezett volna. Még a legapróbb alkatrész, a legutolsó autós, vagy hálózatos töltő is precízen elforgatva berakva. A táska simán átment volna Steve Jobs akváriumtesztjén. Hogy haladjunk, nekiálltam instruálni őket, merre ássanak. Végül meglett a zacskó, kihúzták, megnézték, tényleg tompa, mehet. A visszapakolás már csak tízpercek kérdése volt, de szerencsére időnk az volt bőven, számítottunk rá, hogy vacakolni fognak velünk.

Következő menet: felmenni a repülőgépre, büntetés nélkül. Mint írtam, a Wizznél nem számítottunk csesztetésre, nem is volt.

Luton. Durván goromba felhőszakadás. De legalább az időjárás végre igazodott a ruházatunkhoz.

Mentünk volna be a security-re, de az éber őr este kilenckor kiszúrta, hogy csak a következő nap reggelén indul a gépünk, így nem mehettünk be. Vagányul beültünk egy Starbucks-ba, csak el tudunk üldögélni 3 órát egy kávé mellett. Negyed egykor próbálkoztunk újra, de ekkor meg azt mondta a hölgy, hogy reggel öt előtt ne is küzdjünk, nem érdemes. A fotelünket viszont közben elfoglalták.
De a tablet még ennél is csúnyábban tréfált meg. Most nem az Evernote-ba kezdtem jegyzetelni, mert úgysem lesz sehol sem wifi. Total commander, sd kártyára txt fájlban. Nagy sokára megtaláltam, hogyan lehet új txt fájlt létrehozni. Írtam. Úgy a harmadik sor táján írtam egy hosszabb mondatot. Kilógott a képernyőről. Oké, settings, wrap. Csakhogy innentől két példány létezett a tablet memóriájában a szövegből: a tördelt és a nem tördelt. Olyan két óra alatt meg is írtam a nap történetét, elmentettem. Kiléptem. Erre közölte, hogy a fájl nem lett elmentve, akarom-e menteni? Hát, ugyan már mentettem, de azt nem lehet elégszer. Két óra munka az két óra munka. Majd amikor visszapattantunk az ellenőrzésről, gondoltam folytatom. Ekkor jött a döbbenet: csak a háromsoros szöveg volt meg. Az utolsó kérdés ugyanis arra a kicsi, beragadt gyökérkefe változatra vonatkozott és amikor azt mondtam, hogy igen, akkor felül is írta a korábban már elmentett hosszú változatot. Á, nem káromkodtam. Viszont második nekifutásra már másfél óra alatt gépeltem be. Csakhogy a mobiltelefon után a tablet is lemerült. Alvás híján meg én is. Jól kezdődik.

Először hogy kinevettük Lutonban, a kifelé vezető folyosón lévő mosdóban a szerencsétlen angolokat a külön hideg- és melegvizes csapok miatt. Aztán később csak meleg víz volt az összes vécében.
Jelzem, ez az egész úton így volt, szóval immár határozottan biztos vagyok benne, hogy a biztonsági ellenőrzés valójában a kereskedelmi maffia része, és semmi köze sincs a biztonságos utazáshoz. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a biztonságra való hivatkozással nem engednek át egy csomó mindent, hogy utána kénytelen legyél odabent, sokszoros áron megvenni. Ez ellen működött sokáig az a módszer, hogy üres palackot vittél át a szekun, majd bent töltötted meg csapvízzel. Erre most mind Lutonban, mind Keflavikban gyakorlatilag megszüntették a hidegvizet az összes létező mosdóban. Hazafelé Izlandon majd megőrültem, annyira hiányzott éjszaka valami víz (összes üzlet zárva volt), még a terminált is körbejártam kívülről, hátha van egy feltörhető tűzcsap valahol, de nem volt.

2014.06.04; szerda
Luton – Reykjavik

Hajnal öt körül futottunk neki újból a bejutásnak. A gépünk fél nyolckor indult, most már csak eljutunk legalább a szekuig. Sikerült. Biztonsági ellenőrzés.
– iPad van?
– Nincs – vágtam rá határozottan. Össze is dőlne a világ, ha a Samsung tabletet leájpedezném.

Érdekes módon, itt Nej csomagja ment oldalvágányra a futószalagon. Gyorsan végigpörgettem, mi került hozzá, aztán tanácstalanul megvontam a vállamat. Semmi nem indokolta a félreállítást.
Szigorú arcú nő intett, hogy bontsuk ki a csomagot. Kibontottam. Belenyúlt… majd hatalmas vigyor kiséretében kirántotta a mini téliszalámit.
– Sausage!! – kiáltott oda a sor melletti kollégáinak, magasba emelve a bűnöst.
Óriási, felszabadult kacaj követte a bejelentést. Nyilván nevettünk mi is, de nem annyira őszintén, lévén nekünk csak ekkor esett le, addig mit is képzeltek, miért is voltak annyira feszültek a biztonságiak.
A nálam lévő cövekekkel senki sem foglalkozott.

Átvánszorogtunk a tömérdek duty free üzleten.
– Le tudnék nyúlni egy adag Cadbury-t – sóhajtott Nej.
– Nem tudom. Olyan whisky-t még nem ittam. Finom?

Aztán boarding, az Easyjet-nél is simán átjutottunk. Megvan a grand slam: mindenféle retorzió nélkül jutottunk át a csomagjainkkal mindenhol, úgy, hogy még a cövekek is nálunk voltak. El nem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülést éreztem.

Keflavik. Izland, jövünk. A ráció országa. A legrégebbi parlament, a görögöktől eltekintve a legrégebbi demokrácia. A legtudatosabb nép.
Ehhez képest a repülőtér eszméletlenül kaotikus. Sehol nem volt kiírva, merre van a kijárat. Mi leléptünk vécére és ezzel el is vesztünk. Még azt sem tudtuk, milyen területen vagyunk? Fogtunk nyelvet, az elküldött egy helyre, ott kellett volna lennie az útlevélellenőrzésnek… de nem volt ott senki. Visszamentünk, megkérdeztünk mást, ugyanoda küldött vissza. Mondtam neki, hogy nincs ott senki, de csak vállvonogatást kaptam vissza. Aztán jött egy nagyobb csoport, ekkor már elég sokan zajongtunk a bódék előtt (én konkrétan a kamerába zajongtam, csúnya magyar szavakkal), mire végre megjelent egy határőr, de nem ült be a bódéba, csak kinyitotta az ajtót, hogy mehetünk. Aztán azt, aki ezt elhitte, jól lecseszte, hogy az útlevelét azért látni szeretné. Innen még egy bonyolult labirintus, exit felirat persze sehol. Illetve egy helyen: közvetlenül a tényleges kijáratnál.

Nagyon nagy fekete pont Izlandnak, rögtön az érkezéskor.

Az autófelvétel megint nem volt sima, a papír alapján egy karcolás volt az autón, a valóságban viszont volt vagy nyolc, a kocsi persze kint a rák farkán, az eső meg a biztonság kedvéért többször is beköszönt, hátha elsőre nem vettük észre.
Van ez az izlandi közmondás (Azt mondod, rosz idő van? Akkor várjál öt percet!), nos az időjárás ezt ma pontosan be is mutatta. Legalább tucatszor áztunk bőrig. Az volt a stratégiánk, hogy ha a kempingbe érkezéskor éppen nem esik, akkor gyorsan felállítjuk a sátrat. Ha esik, akkor elmegyünk bevásárolni. Nem esett, elkezdtük állítani a sátrat és naná akkor jött egy pillanat alatt a felhőszakadás, amikor még csak a belső sátor állt, az, amelyiket a legszigorúbban kellett volna védeni a nedvességtől.
De ugyanez megvolt a kajánál is. Bevásároltunk, vissza a kempingbe, nem esett, kiültünk a padra, kipakoltunk… erre eleredt. Nej be is rohant a fedett mosogatóhoz kajálni, én körbenéztem, láttam, hogy amit eszek, az jó vizesen is, tehát maradtam a szakadó esőben és kényelmesen szeletelgettem a sajtot meg a párizsit. Ekkor szakadt nyakamba a jégeső. Nem mondom, hogy nem mondtam csúnyákat, de ekkor már dafke kint maradtam. Kaja végére el is állt. Elpakoltunk, a jó ebédhez járt volna egy szivar, előszedtem, megvágtam, meggyújtottam – ebben a pillanatban dőlt ránk megint az ég. És így ment egész nap. Beültünk egy kávézóba, kikértük a cuccot, közölték, hogy hamarosan zárnak, így már csak elvitelre adták ki. Oké. Kiültünk vele a térre, naná eső jött és zutty. Amikor visszaértünk a kempingbe, boldogan ültünk ki a padra, végre, dr pepper, szivar. Erre pillanatok alatt beborult és már dőlt is az áldás.
– Úgy látszik, ma ki lett adva parancsba, hogy az összes felhő tegye tiszteletét a kempingben – morogtam.

From Izland 2014

Nej meglátott egy hapsit robogózni, rövidnadrágban.
– Azért még van hová fejlődnünk – jegyezte meg.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza – Úgy gondolod, hogy jégesőben ebédelni a nyílt ég alatt még nem elég kemény?

Templom. Tetszett. Jó arányok, egyszerűség, kiemelkedően szép orgona.

From Izland 2014

Rengeteg kreatív ember, izgalmas kirakatok. Ehhez képest igen durva merénylet a főúton a kínai gagyiáruház, a tömérdek integető aranyszínű macskával.

Szerencsés vásárlások: a kempingben gázpalack, a boltban egy zsugor kétliteres ásványvíz, víztartálynak is jó, literes körtebefőtt kávéfőző edénynek. Ezzel gyakorlatilag elértük, hogy nem kellett se túraboltba, se barkácsboltba mennünk, mindent meg tudtunk venni egy bevásárlóközpontban. Kringlan, de nekünk csak Klingon.

Gázpalack, edény, poharak és Nescafe: holnap reggel végre kávéval indul a nap. Reggel? (Az a veszély speciel nem fenyeget, hogy kora reggel ránk süt a nap, mivel egész éjjel süt. És attól sem kell félni, hogy a túl nagy meleg fog kihajtani a sátorból.)

Esti SMS: üdvözöljük a Faröer szigeten. Na!

Édességek: minden medvecukor. Legfeljebb néha tejcsokival. Néha kókuszos. Néha karamellás. De a mélyben mindig ott van a klasszikus sós-édes ánizs íz.

Alkoholt csak speciális boltokban árulnak. Durván drága, ráadásul semmi egyedi nincs köztük. Borok a világ minden tájáról, ugyanez a töményeknél is. Spéci izlandi italból valami gyomorkeserűt láttunk. Az olcsóbb italoknak fél literje került 7-8e forintba. Kibírjuk nélkülük. Bár hajnalban vacogva lehet más lesz a véleményünk. (Az igazsághoz tartozik, hogy 2%-os sört lehet kapni a Közértben is, meglepően jó áron. Thule, 90 korona, és nekem bejött az íze is.)

Kétórás jetlag. Mi is a legjobb módszer ellene? Fel kell venni a helyiek életritmusát. De mit nevezünk életritmusnak egy olyan helyen, ahol sohasem megy le a nap?

Linkek: