2014.06.19; kedd
Gleccser, kanyon és szirtfok

Még nem is írtam a szállásról. Késő este érkeztünk, találtunk üres asztalt, gyorsan feldobtam a sátrat. A föld itt sem volt túl vastag, de elhoztam Egilstadírból a követ, a ferdén leverős technika meg már megvolt, tényleg gyorsan állt a sátor. Vacsora, mosdás, alvás. Illetve én még kiültem egy órára a recepció elé. Egyrészt ugye a szivar, másrészt le a kalappal a kemping üzemeltetői előtt: a szabadtéren remek információs központot hoztak létre. Három reggelizős faasztal, körben pedig – már csak a szél ellen is – rengeteg tábla: térképek, légifelvételek, szöveges ismertetők. Aki szereti alaposan megtervezni a túráit (én!), annak ez maga a mennyország.

Igen, ez egy túrázós hely, gyakorlatilag szintén a Vatnajökull nemzeti park része. Az eredeti tervek szerint itt kettőt aludtunk volna, ebből egy nap tisztán bolyongás a hegyekben. Ezt voltam kénytelen megvágni, egyszerűen annyi látnivaló maradt volna az utolsó napra, hogy nem fértünk volna bele. Így lett a 16 kilométeres gyalogtúrából csak nyolc, és költöztünk át utána – egy csomó látnivaló megtekintése közben – kétszáz kilométerrel odébb.

Reggeli tisztálkodás. Na most az egy dolog, hogy tegnap a szájvízzel mentem el tusolni. De egész úton attól paráztam, nehogy egyszer Nej tubusos kaviárjával menjek el fogat mosni.

A túraútvonal kijelölése nehéz döntés volt. A helyszínt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy nagy hegy, az oldalában gleccserekkel. Nem. Valójában van egy nagy polipszerű gleccserfolyam, időnként némi sziklával, földdel. Ezt a nagyobb darab sziklás terepet nevezik Skaftafellsheidi-nek, nekünk pedig el kellett döntenünk, hogy a bal oldali gleccsert választjuk, vagy középen, a hegyen túrázunk, esetleg a jobb oldali gleccsert célozzuk be. Eredetileg középen mentünk volna fel a látványosságokig, aztán bal oldalt egy marha nagy hegyig (Kristinartindar), utána pedig a jobb oldalon jöttünk volna le. Ebből az lett, hogy középen felmentünk a Svartibartfast Svartifoss vízesésig, majd innen mentünk ki jobbra, a Skaftafelljökull gleccserig. A bal oldalt, beleértve az öreg farmot, Sel-t is, kihagytuk. (És milyen jól tettük – állapítottuk meg később, amikor immár távozóban benéztünk a völgybe. A gleccser nem jött el.) Sel helyett pedig megnéztük egy nappal később Skogarban a skanzent.

Még valami, mielőtt nekiindulunk. Habár csorgott a nyálam, de a híres gleccserbarlangot nem olyan egyszerű megközelíteni, ráadásul csak télen biztonságos. Kár érte.

Akkor a túra. Nem vacakolt, egyből meredek úttal kezdett be. A növényzet valamennyire hasonlított az Asbyrgi túrán látotthoz, egy kicsivel több volt a fa és kevesebb a rugószerű aljnövényzet. Bemelegítésképpen elmentünk három apróbb vízesés mellett, aztán jött a Svartifoss. Ennek az a trükkje, hogy egy teljesen fekete, oszlopszerűen megszilárdult lávakötegekből álló falon bukik le a víz.

From Izland 2014

Nem csúnya.
Pont egyszerre értünk oda egy fiatal párral… és nekiálltunk gyáva nyulat játszani. Ez az, amikor egyszerre ketten értek oda egy természeti látványossághoz és beindul a játszma. Mindketten azt várjátok, mikor megy el a másik és hagy pár percre magatokra az élménnyel, mielőtt megérkezik az újabb csoport. Érdekes, hogy a legtöbbször az a vége, hogy mind a két csapat egyszerre indul el.
Még egy észrevétel. Itt, Izlandon tűnt fel (naná, minden napra jutott legalább egy óriási vízesés), hogy ha sokáig nézem a zuhatagot, majd átváltok a mellette lévő sziklára, akkor becsap a szemem: olyan lesz, mintha a szikla gumiból lenne és zseléként rugózna.

Innen, egy kicsit megint a semmin keresztül vezetett az út. Távolban láttuk az eredeti célpontot.

From Izland 2014

Kristinartindar. Melyet otthon, fotelban ülve úgy gondoltam, hogy megmászunk. Durván ezer méter szint lett volna a túrában. (Jobb oldalt elől a Svartifoss vízesés.)

From Izland 2014

Ez pedig a szomszédos jéghegy, az Oraefajökull.

Végül kikeveredtünk a megcélzott gleccserünkhöz. Jöjjön egy kis gleccserológia.

From Izland 2014

Ez egy gleccser, a Skaftafelljökull. Ránézésre talán járható is, de ne higyjünk a szemünknek. Minimum hágóvas és jégcsákány kell hozzá.

From Izland 2014

Ez pedig a gleccser nyelve.

From Izland 2014

A gleccser alján az adekvát gleccsertó. Még jégdarabok is úszkálnak benne.

Lefelé némileg kellemetlenebb volt. Szűk erdei ösvényen mentünk, elég sokan is jöttek felfelé, ráadásul egy apró vízesés fényképezésénél kibillent alattam egy kő és háttal beleestem a patak medrébe. Nem lett komolyabb bajom, viszont a ruhám derekasan besározódott. Ami nem zavart volna túlzottan, ha hamarosan nem ugyanebben a ruhában kellene majd utaznom a repülőgépen.

Volt középiskolás tanárom, Zoli bácsi jutott eszembe. Szeretett barlangászni az öreg és racionális ember lévén nem bonyolította túl a dolgot. Kiment a csapathoz a hegyekbe, szürke szövetnadrág, fehér ing, barna szvetter, fekete félcipő, ugyanaz a szerelés, amelyben órákra is járt, végigtolta velük ebben a cuccban a csúszás-mászást a sárban, majd ahogy kijöttek a zsombolyból, elköszönt, felszállt a buszra és hazazötyögött. Úgy, ahogy volt.
Na, valahogy így járjuk be mi is Izlandot. Tegnap sirályszar, ma patak és sár. Utána pedig felszállunk a repülőgépre.

Időben értünk vissza a kempingbe. Nagyon időben. Tegnap este pusztítottuk el az összes majonézes kaját és ennek bizony következményei lettek. Például egy nagy rohanás a mosdóba.
– Huh, most gondold el, ha ez útközben kap el – csóváltam a fejemet, amint kijöttem.
– Nyomot hagytál volna a gleccseren. Human footprint.
– Foot…?

Kocsi. Indulás. Még rengeteg látnivaló várt ránk ma.

From Izland 2014

Egy utolsó pillantás a Vatnajökull-ra. Pá, kicsim.

Csúnya, kietlen terepen vezetett tovább az út. Ez a Sandur, magyarul Homokmező.

From Izland 2014

Nem volt ez mindig így. Valamikor errefelé virágzó mezőgazdasági terület (értsd: fű és birkák) terült el.

From Segédlet

Az ismerős kép. Jelenleg délen vagyunk, azon a keskeny parti sávon, mely a törésvonal és az óceán között húzódik. A piros háromszögek pedig a működő vulkánokat jelzik. Melyek egyáltalán nem vicces kedvű vulkánok. Különösen a ma is igen aktív Grimsvötn keseríti meg a helyiek életét.
Elöször a fentebb is említett Oraefajökull mutatkozott be, 1362-ben. Gyakorlatilag leradírozta a tájat, emberekkel, növényzettel, birkákkal egyetemben. Az Oaerefi szó maga is azt jelenti, hogy művelhetetlen pusztaság. Utána jött a Grimsvötn, mely rendszeresen gleccserárvizekkel tarolta le, amit az emberek időközben visszaépítettek. Végül jött a piros ász, ami mindent vitt. 1783-ban a Laki hegy környékén elkezdtek kitörni a kráterek. Rövid időn belül 130 vulkán indult be egyszerre és nyolc hónapon keresztül tolták a kontentet. Hamarosan a Grimsvötn is csatlakozott a bulihoz. A hatás elképesztő volt. 14 köbkilométer láva tört ki. A mérgező gázoktól és az utána bekövetkező éhinség következtében az élőlények 50%-a pusztult el Izlandon, az embereknek az egynegyede. A gázok és a hamu beborították az eget, eljutottak Európába, mérgezéseket, éhínséget okozva Angliában, Franciaországban és Csehországban. Történészek szerint az így kialakuló éhínségnek döntő szerepe volt a Francia Forradalom kitörésében. A vulkánok kitörése következtében áradások történtek Indiában. Összességében hatmillió emberi életet írnak az 1783-85-ös vulkáni akció rovására, szerte a világban. Az izlandiak viszont nem adták fel, újra visszatelepültek a környékre. A Grimsvötn sem hagyta magát, rendszeresen leradírozta a vidéket. Végül 1988-ban hagytak fel végleg az izlandiak a terület művelésével. A legutóbbi nagy gleccserárvíz 1996-ban volt, erről már felvételek is készültek, a Youtube-on megtalálhatók. Elég durva, ahogy a nehézkes ár visz mindent, házakat, hidakat, utakat. (Illetve azóta volt egy újabb Grimsvötn kitörés 2011-ben, de gleccserárvíz nélkül. Játszott még valamivel arrébb az Eyjafjallajökull is 2010-ben, volt áradás is, de azokat a károkat mára helyrehozták.)

A vége az lett, ami a fenti képen is látható: reménytelen, fekete homokmező, melyet a lecsorgó patakok szabdalnak ezerfelé.

Körülbelül 70 kilométer autózás után értük el Kirkjubæjarklaustur városát, melynek nevét már az izlandiak sem tudják kiejteni, ezért egyszerűen csak Klausturnak nevezik. Magában a “városban” túl sok látnivaló nincs. Van ugyan egy kettős vízesése (Systrafoss), de ennél sokkal izgalmasabb a pár kilométerrel arrébb található kanyon, a Fjadrárgljúfur. Kitáblázva nincs, ha konkrétan nem keresed, soha nem is találod meg. Vidám dolog, hogy az útjelző tábla szerint a Laki hegyre visz az út, ráadásul F-es, azaz minimum terepjáró kell hozzá. Ez mind hazugság és csak a turisták megtévesztésére szolgál. Elindulsz az úton, majd 3-4 kilométer után lekanyarodsz róla balra. Hagyod, hogy az innen F-es út hadd menjen a Laki-ra, a te utad a kanyon felé vezet. Nem mondom, hogy a továbbiakban már tükörsima lesz, de járható. (Visszafelé Nej kamerázta, de még így belecsúszott némi sikkantgatás.)
Kanyonológiából gondolom már ki vagytok művelve, a nevéből egyből vágtátok, hogy ez a Fjadra folyó kanyonja. Ez minden tekintetben egy békés kanyon. Nem durva, gyors áradások hozták létre, hanem lassú erózió. Olyan is: kedves, sima, bársonyos. Nejnek ez lett a kedvence. A parkolóból olyan két kilométert kell sétálni a kanyon végéig, enyhe emelkedővel. Egy csomó kitett része le van zárva, de a kutya sem ellenőrzi. Én elég szabadon mászkáltam a sziklákon és még Nejt is sikerült egy helyen bűnbe csábítanom. Tényleg nem értem, miért ennyire titkos a látványosság, pont kocaturistáknak való és tényleg impozáns.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

A következő célpont Vik. Ez egy kisebb városka az óceán partján. Tulajdonképpen semmi érdekes. Van egy nagy ajándékboltja, ahol vidéki áron lehet megvenni minden vicket-vackot, melyeket máshol is kínálgattak. (Vannak fővárosi árak és vidéki árak. Az utóbbiak mindenhol egyformák.) Beszereztük a létfontosságú hűtőmágneseket, feliratos poharakat és kulcstartókat. Szívem szerint mindenkinek vicces pólókat vettem volna, mert azt csak egyszerűbb csomagolni, de horror áron mérték. (3-4e korona darabja.)

From Izland 2014

Az igazi látványosság Vik után jött. A Diarrhea szikla.
– Diarrhea – értetlenkedett Nej – Az nem valami olyasmi, mint a Gonorrhea?
– Ööö, annyira azért nem durva. Ez csak hasmenés.
– De tényleg így hívják?
– Nem. De a rendes nevét mindig elfelejtem.

Szerencsére a net okosabb, mint én, szóval már írom is a pontos nevet: Dyrhólaey szikla.
Amikor terveztem az utat, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ki tudunk rá jutni. Az LP ugyanis azt írta, hogy május végétől június végéig a szikla le van zárva, mert ekkor dugnak a puffinok. De ha már erre jártunk, gondoltam benézünk, aztán megyünk addig, amíg lehet. Végig lehetett.
– Ezt most hogyan? – érdeklődött Nej.
– Valószínűleg ezen a sziklán laknak az exhibicionista puffinok – vontam vállat.
Amikor kiszálltunk, találtunk is egy táblát, miszerint most tényleg nem lehet mindenhová kimászni, de később már sehol nem láttunk semmilyen tiltást sem.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Mit mondjak, szép. Igaz, olyan viharos volt a szél, hogy inkább fel sem vettem a sapkámat, de a látvány mindent megért. Közben persze skubiztuk a sziklafalakat. Nem azért, mert olyan voyeur-ök lennénk, de eddig egyetlenegy puffint sem láttunk Izlandon, ami azért elég gáz, ahhoz képest, hogy mekkora kultusza van ennek a madárnak errefelé. Szabadban élő fókát már láttunk kettőt is, márpedig én otthon a puffinban sokkal biztosabb voltam, mint a fókában. És nem. Sem eddig bárhol, sem itt, ahol elméletileg khmm… közösségi életet kellett volna élniük.

Nej korábban egy városban, amikor jött ki a cukrászdából.
– Volt bent egy hatalmas puffin.
– Eh, maximum muffin.
– Plüss.
– Ja.

De tényleg. Nekem ez a dolog egyre büdösebb. Az egész sziget tele van puffinokkal, legalábbis merchandise szinten. Matricák, kulcstartók, hűtőmágnesek, plüss állatok, képeslapok, kávésbögrék. Még pulóvert is láttunk norvégminta helyett puffin sormintával. Eszméletlen kultusza van a madárnak – csak éppen nem létezik. Ez a nagy puffin összeesküvés.
Országmarketingesek ülhettek egy szobában.
– Milyen jól eladható dolgot kellene kitalálni?
– Kombináljuk össze a pingvint és a papagájt.
– Remek!
És megcsinálták. Az összes fénykép, meg film, meg videó pedig beöltözött miniatűr színész, vagy marionett bábu. Csak így lehet.

Dyrhólaey után már csak a szállást kellett elfoglalnunk. A módosított terv szerint Skogarban alszunk, hogy reggel egyből a skanzennel tudjunk kezdeni. Ez egy hihetetlenül fapados kemping, viszont nagyon jó helyen, közvetlenül a Skogafoss vízesés tövében. Hulla fáradtak voltunk, és ez meg is látszott mindkettőnkön. Sátorállítás után összerúgtuk a port valami f@szságon, én elmentem sétálni a pusztába, nem is igazán rendeződött a helyzet, zord, mogorva alvás jött.

Linkek: