2014.06.07; szombat
Kanyon kanyon hátán

Beszélgetés tegnap reggel a boltban. (Sűrű köd, hideg, csepergős eső.)
– Vegyünk naptejet?
– Zseniális. Jól fog mutatni a fejlámpa mellett.
Aztán simán vörösre égtünk a mai nap során.

Éjszaka leeresztett a matrac. Az Északi sarkkörtől hetvenöt kilométerre, puszta földön aludni. Volt már jobb éjszakám is. Reggel megnéztem, a szelep ment tönkre. Ennyit a magunkkal cipelt javítókészletről. Szerencsére már csak három nomád éjszakánk van hátra, annyi menni fog a kocsiban is.

Mára egész napos túra lett betervezve. Azaz reggeli, bejelentkezés a recepción, utána pedig irány a természet.
Egy golfpályán keresztül. Komolyan. Mentünk a fűben, aztán csak a zászlónál lett gyanús, hogy ez mintha green lenne, utána pedig megtaláltuk a lyukat is. Ebben persze semmi meglepő sincs, hiszen a golfpálya szinte adja magát a környéken.
Asbyrgi-ben vagyunk, mely a Jökulsárgljufúr nemzeti park kapuja. A név szószerint azt jelenti, hogy Jökulsa Kanyon, ahol az előtag a Jökulsa á Fjöllum folyót takarja. (Meg kell különböztetni, mert csak mi legalább három, különböző folyóval találkoztunk és mindegyiket valamilyen Jökulsának nevezték.) A nemzeti park pár éve a Vatnajökull nemzeti park része. Ezen először meglepődtem, hiszen eléggé északon vagyunk, a Vatnajökull meg lent van teljesen délen, de megismerve a hely történetét, logikusnak tűnt a döntés. Bár, magunk között szólva, elsőre elég nehezen hittem el a sztorit.
Röviden arról van szó, hogy Izland a tűz és a jég hazája is egyben. Nemrég belinkeltem egy ábrát, de azóta rájöttem, hogy szinte minden nap szükségem lesz rá, így inkább be is ágyazom.

From Segédlet

A Jökulsa kanyonja Izland északkeleti sarkában van, a Krafla vulkántól északra. Vatnajökull pedig ettől jócskán délre, ahol a repedés elágazik. A Vatnajökull (jökull = gleccser, jégsapka) önmagában is egy csoda. A hegy sem kicsi (8100 négyzetkilométer, itt található Izland legmagasabb hegycsúcsa, 2110 méter), de az egészet egybefüggő jégtakaró borítja, melynek vastagsága eléri az 1000 métert is, átlagosan 400 méter. És ez alatt az óriási tömeg alatt vulkánok vannak. Ebből érdekes mókák szoktak lenni, többször is előfordult olyan tűzijáték, melynek során kis híján kipusztult Izland, de kapott belőle bőven Európa is. Az egyik ilyen gleccserárvíz (amikor a mélyben lévő tűzhányó nem tör ki, hanem csak leolvaszt pár kontinensnyi jeget, mely utána visz magával mindent, amit csak talál a hegyen) kábé 8000 évvel ezelőtt nem a szokásos útvonalon – délen – áradt ki, hanem északon, és ez a gigászi áradás tarolta le annyira a tájat, hogy a vége a kanyonokban gazdag Jökulsa vidék lett. Az Asbyrgi kanyon önmagában is érdekes: képzelj el egy lópatkó alakú kanyont. Mint egy nagy, fejreállított ‘U’ betű, ahol a középső rész tulajdonképpen egy gigantikus nagy szikla. A kanyon mélysége – az ‘U’ betű magassága – 3,5 kilométer. Térképen így néz ki. (Az ‘U’ betű itt áll, de mivel a bejárat a főútnál van, ezért beszélünk fejtetőre állításról.)

From Izland 2014
From Izland 2014

Fényképen pedig így. A képek a kanyon legvégéből készültek, ha jobban megnézzük, a felső képen látszik az ‘U’ betű mindkét szára, középen az óriási sziklával.
A kanyon belső része füves, illetve a jellegzetes izlandi aljnövényzet borítja. Itt található a kemping és értelemszerűen itt található a golfpálya is, mindkettő a bejáratnál. Szerencsére beljebb már semmi nyoma sincs a civilizációnak, sőt. A track-en látható, hogy a sátrunk pont a belső szikla tövében volt, innen a golfpályán keresztül elmentünk a recepcióig, onnan fel a sziklára, majd a kanyon szélén végig a kanyon tövéig. (Nagyjából hat kilométer környékén.) Itt hoztuk a legjobb döntésünket. Elméletileg ugyanis keresztül lehetett volna vágni keletnek egy túraúton a Jökulsa folyóhoz, de mi mentünk tovább egyenesen. Ez minden leírás szerint egy üres pusztaság, ahol maximum azt lehet megnézni, milyen pusztítást végzett a 8000 évvel ezelőtti gleccserárvíz. Átrágtuk magunkat a fennsíkon, végül a Kviár pontnál (kb. 10 km) elértük a Jökulsa kanyont, ahonnan a kanyon szélén visszasétáltunk, majd haza a kempingbe. Igen, aki figyelt észrevehette, hogy bejött a képbe még egy kanyon. Ez a Jökulsa folyóé és nagy és szép és impozáns és az én személyes kedvencem lett Izlandon.

Ennyi a bevezetés, és akkor jöjjenek a részletek.

A recin megkérdeztük, van-e wifi. Volt. Drágán. Amikor savanyú képpel közöltük, hogy kösz, nem kell, a csajszi visszakérdezett, hogy mire lennénk kíváncsiak. Mondtuk, hogy az időjárásra. Ja, az ingyenes – vidult fel a hölgy és kifordította a monitorát. Elhűlve néztük. Tűző napsugarak, az egész napra. Rajtunk meg vastag softshell nadrág, vastag softshell kabát. Szerencsére a polár felsőket otthon hagytuk, de így is durván túl voltunk öltözve. És persze foltosra égett az arcunk estére.

Még indulás előtt próbáltam felkészíteni Nejt, hogy fákra ne nagyon számítson a szigeten. Sőt, közhelynek számít, hogy aki Izland után hazaérkezik Európába, eleinte klausztrofóbiás lesz, annyira elszokik a magas objektumoktól. Ehhez képest a fővárosi kemping környékén kisebb erdők voltak (bent, a városban), itt pedig, Asbyrgi-ben erdei ösvények. Ilyen is volt az út, egészen a kanyon végéig: fás, cserjés, rengeteg kilátási ponttal. Fényképeztem is, mint az állat, de a publikálásnál már visszafogtam magam. Nem akartam úgy járni, mint Nej, aki Arizónában csinált vagy 700 képet, mindenféle kaktusokról. (Ez azóta szállóige lett a családban. Amikor a negyedik, vagy ötödik képet készítettem egymáshoz teljesen hasonló sziklaormokról, Nej el is kezdte hátul duruzsolni, hogy kaktus, kaktus.)

A kanyon vége után jött a kihalt rész. Rögtön mászással kezdtük.

From Izland 2014

Innentől ugyanis magánterület, ehhez pedig át kellett másznunk a villanykerítésen. Az alsó két lépcsőfok ki volt fordulva, egy nyomoronc szög tartotta mindegyiket csak a levegőben. Nekiálltam megjavítani.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Nej.
– Megszerelem.
– Minek?
– És az utánunk jövők? És a világbéke?

Majd kezdődött a bizarr utazás. Rohadt nehéz leírni, mi a szép a semmiben. Az ösvény, mint barázda, vezetett minket, sziklák, patakok, tavak között. A terep egyszerre volt kőtenger, fura színű növénytakaró, lápos-mocsaras vidék, miközben a horizonton körbe magas hegyek, hóval borított hegyláncok állták útját a tekintetnek.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Erre a tájra tényleg illett Bereményi kifejezése: a táj, mely el lett felejtve.

Olyan négy kilométert sétáltunk, de nagyon hangulatos volt. Viszont utána, amikor megérkeztünk a Jökulsa kanyonjához, szószerint hanyatt dobtam magamat.

From Izland 2014

Lehet, hogy ez a fényképen nem jön át, de ez egy piszok magas kanyon volt, ahol éppen egy kiugró sziklán heverészek, alattam pedig a mélység. Előtte pedig kiültem a szélére és ott ebédeltünk. Ebéd kilátással. Még mondtam is Nejnek, hogy mások ezt úgy oldják meg, hogy csodaposztert ragasztanak az étkező falára – mennyivel vagányabb már, kimenni az eredetihez és ott kajálni.

A hazaút pedig újabb meglepetéseket tartogatott. Amikor az ember az izlandi növényzetre gondol, akkor olyasmi képek jutnak az eszébe, hogy mohák és zúzmók a sziklákon. Hát, nem. Mind a két gyalogtúránkon beleszaladtunk olyan területekbe, ahol a horizontig terjedően olyan volt, mintha egy remekszabott, színpompás sziklakertben sétálnánk.

From Izland 2014

– Mi lehet ez a növényzet? – érdeklődtem – Csak nem ez a kövidinka?
– Hanga. Fenyér. Csarab. Zanót. Meg ilyenek.
– Akkor már maradjunk inkább a kövidinkánál. Azt legalább ismerem.

Sétáltunk tovább.

From Izland 2014

– Mégis, hogyan csinálhatták ezt az utat? – gondolkodott el Nej.
– Gondolom, mint máshol. Az emberek kitaposták.
– Biztos vagy benne, hogy ez kitaposható?
– Miért ne?
Próbaképpen ráálltam egy húsz centi magas bozótra. Simán megtartotta a 110 kilómat, még rugózni is lehetett rajta.
– Oké. Akkor kapa.
– ?
– Rotációs kapa.
– ??
– Birka.
– Na, ne. Hogyan?
– Felemelték a hátsó lábukat és tolták maguk előtt.

Aztán megjelent egy vörös sáv a kanyon falában.
– Nézdd csak, megjelent a vörös szín a kövekben. Vaskettő vagy vashárom?
– Vashárom. A vaskettő az zöld.
– Az is ott van alatta.
– Hülye. Az a fű.

Sétáltunk és próbáltunk betelni a látvánnyal.
– És ha visszaértünk, kezdődik minden előlről – sóhajtottam.
– Hja.
– Sport.
– Ja.
– Diéta.
– Ja.
– Temető.
– Hülye.

Végül túltelítődtünk. Egyszerűen minden túrában elérkezik az a pillanat, amikor az ember annyira tele lesz az élményekkel, hogy már nem fogja meg egy újabb szakadék, egy újabb fenséges vízesés, egy hangulatos tisztás, már legszívesebben a sátránál ülne és hideg sörét kortyolgatná.

Hideg sör? Hirtelen eszembe jutott, hogy mindent benthagytunk a kocsiban. A tűző napon. A francba.
Nos, soha nem voltam nagy Volkswagen rajongó, egyáltalán nem osztottam honfitársaim kiemelkedő elfogultságát a márka iránt. De mától el kell ismernem, ezek a kocsik tudnak valamit. A csomagtartóban felejtett sör ugyanis hideg maradt. Rögtön bontottam is néhányat, hozzá egy szivar és vigyorogva néztük egymás sötétbarnára égett arcát.

Ennek a túrának a neve a helyi leírás szerint Kviar circle, azaz Kviár kör. Esszenciális Izland. Ha húsz kilométeren belül látni akarod, milyen változatos tájakból áll a sziget, akkor csak ezt a túrát kell bejárnod.

Vacsora. Zuhany. Aztán beütött a krach: melegvíz csak automatából van, az automata viszont százkoronással működik. Én még vettem az akadályt, kemények vagyunk, 75 kilométerre a sarkkörtől még hideg vízben zuhanyzunk. Nej viszont puhányan adta elő, neki kellett a melegvíz.
Persze próbálkoztunk a recepción:
– Itt a bankkártya, kérünk melegvíz-zsetont.
– Az nem zseton, az százkoronás.
– Engem nem érdekel, hogyan nevezi a zsetont, kérünk egyet.

Megvonta a vállát és váltott a kártyáról százkoronásokat.

Link: