2014.06.08; vasárnap
Büdös Nap

Habár tényleg sokat voltunk kénes atmoszférában és a nap ténylegesen is megérdemelte ezt a jelzőt, de éjszakára összejött a büdöskurva nap is. Mindegy, ne rohanjunk előre.

A Golden Ring-ről már beszéltem, ez ugye a legsűrűbben lakott régió látványosságait fogja össze. Létezik északon is egy viszonylag sűrűn lakott régió, mely szintén bővelkedik látványosságokban. Ezt szokták a közeli tó után Myvatn régiónak is nevezni, de én szerencsésebbnek tartom a Diamond Ring kifejezést. (A gyémánt körnek része pl. az Asbyrgi kanyon is, az pedig a Myvatn tótól simán van 120 kilométer, amikor a murvás út még nem járható.)
Mik is tartoznak ide?
– Jökulsárgljufur nemzeti park (Asbyrgi kanyon)
– Husavik
– Godafoss vízesés
– Myvatn tó
– Myvatn gyógyfürdő (Myvatn Nature Baths)
– Dimmuborgír lávahegyek
– Hverir kénes gejzírek
– Leirhnjukur lávamező a Krafla vulkán oldalában
– Viti kráter, szintén a Krafla vulkánnál
– Dettifoss és Selfoss vízesések.
Az elnevezésnek van egy szépséghibája: a 864-es, illetve az F862-es út. Elméletileg ugyanis ezek zárnák körré a kirándulást. Csakhogy a 864-es út botrányosan szar. A 862-es elméletileg F-es, azaz normál autóval nem járható, de a közelmúltban újították fel, így kábé a fele (alulról a vízesésekig) teljesen jó minőségű út, a másik fele viszont botrányosan szar, de legalább már nem F-es. A térképeken még persze az és az autókölcsönzős tiltólistán is rajta van, a korábban linkelt Útinform szerint pedig amikor kint voltunk, akkor még mind a két út le volt zárva.

From Izland 2014

Azaz Asbyrgi és a Myvatn között csak Husavikon keresztül vezetett út, egy durván 120 kilométeres kerülővel, köztük a képen is látható útszakasszal. A kört nem lehetett bezárni.

Mondanom sem kell, mindegyik látványosságot becéloztuk, igaz, később a tavat magát lehúztuk. Megelégedtünk annyival, hogy a partján autóztunk. (Így kihagytuk az ún. álkrátereket, de nem zokogtunk túl sokáig utánuk.) Hasonlóképpen kihagytuk a fürdőt, a végén lesz majd az is. Asbyrgi, Godafoss, Husavik már megvoltak korábban. Mai első célpontunk ergo a tó és a mellette elterülő Dimmuborgir voltak.

De előtte kvitteltünk. Ott jöttünk visszafelé, ahol tegnap a legészakibb pontért folyó vetélkedő folyt, amikor pont a legészakibb kanyarban feltűnt egy autóspihenő. Gyorsan kihajtottam, majd mindketten kisétáltunk a szikla legszélére. Így most mindketten ugyanannyira voltunk északon. (Igaz, én pár centivel előrébb toltam a lábamat.)

Szóval, Dimmuborgir. Magyarul annyit tesz, mint Sötét Város. Gyakorlatilag az történt, hogy amikor a területen átfolyt a láva – errefelé az ilyesmi mindennapos – akkor itt gőzök, gázok törtek fel, felpúpozták a lávát, majd úgy hagyták. Emiatt teljesen egyedi fekete lávatornyok alakultak ki, egyfajta sötét várat, sötét várost alakítva ki.

Ahogy kiléptünk a parkolóban az autóból, rögtön megtudtuk, miért hívják így a tavat. A Myvatn kifejezés ugyanis szószerint azt jelenti, hogy Szúnyog Tó. Nem szúnyogok, persze, inkább muslincák, de elég nagyok, olyan apró házilégy méretűek. Eleinte csak vigyorogtunk a bukósisak alakú szúnyoghálókat viselő embereken, de kábé tíz perc után rájöttünk, hogy nekik volt igazuk. Keményen. Ez a muslinca ugyanis halálos. Imádja a széndioxidot. Hol is talál ilyesmit? Hát az emlősök orra/szája környékén. Sőt, igazából nem is a környékén, hanem benne. Ebből kifolyólag pár kiló muslinca mindig azon dolgozik, hogy Luke Skywalker-ként berepüljön a nyílásokon, a többi pár kiló muslinca viszont megelégszik azzal, hogy letelepszik a nyílások környékén. És vannak a debilek, sajnálatosan elég nagy számban, akiknek megfelel az emberi fül is. Igazából már tegnap is találkoztunk velük a kanyontúrán, de akkor még csak elvétve repkedtek, ki lehetett bírni. Itt viszont halálos. Megpróbáltunk folyamatosan gyorsan menni. Egy kicsit jobb lett, de egy fotóőrültnek ez elképzelhetetlen, meg kell állnia, sokszor. Ráadásul a terep első szakasza, a rövidebb körök hemzsegnek a turistáktól, az embertömeg pedig vonzza a muslincákat. Volt olyan, hogy hosszabb távokon inkább nem vettünk levegőt. Tényleg kellemetlen volt. Nem is tudtam, mi zavar jobban, a tömérdek bámész turista vagy a tömérdek muslinca.

From Izland 2014
From Izland 2014

Ha lett is volna egy percnyi kétségem, hogy melyik túrát válasszam, az elején rögtön elmúlt: a leghosszabbat. Mindegy hová, csak ki a tömegből. Aztán végül visszavettünk eggyel, már az is elég volt ahhoz, hogy ne találkozzunk emberrel. Van egy Templom nevű formáció, addig mentünk el, majd jöttünk vissza.

Utána egy hirtelen váltás. A tó környéke ugyanis még teljesen hétköznapi, víz, növényzet, tényleg semmi extra. Keletre haladva aztán egyszer csak Tunéziában találtuk magunkat, Tatuin díszletei között.

From Izland 2014

Sivár, holdbéli, sivatagos táj. Mely csak rosszabb lett, amikor elértünk a kénes mezőkig.

From Segédlet

A tegnapi kép. Myvatn, Dimmuborgir, Hverir, Leirhnjukur, Viti… mind a Krafla vulkán 30 kilométeres körzetében voltak, azaz a törésvonalon. Azaz erősen vulkanikus területen. A Krafla egyike a legvirgoncabb vulkánoknak, egyáltalán nem véletlen, hogy hőerőművet telepítettek az oldalába.

From Izland 2014

Imhol. Az erőmű a domb mögött található, innen csak az egyik tornya látszik.

From Izland 2014

A teljes erőmű.

De már megint csapongok. Egyelőre még csak a Hverir mezőn járunk, ahol kénes gőzfelhők, sárga kénkicsapódások, fekete, büdös gázokat böfögő sártavak és erőteljes szolfatárák (kénes gőzsugarat kilövellő kőhalmok) uralták a terepet. Egy vegyésznek maga a Paradicsom.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

– Menjünk innen! – szólt egy idő után Nej.
– De Kicsim, vegyész vagy, tudod, hogy a kénhidrogén ugyan egyike a legveszélyesebb anyagoknak, de szerencsére olyan büdös, hogy már jóval a MAK érték alatt elviselhetetlen a jelenléte. Itt meg még bőven elviselhető.
– Nicsak, ki beszél? Informatikus oktat ki gyakorló vegyészt? Nemrég állítottam össze egy balesetvédelmi útmutatót, külön kiemelve benne a kénhidrogént. Tudtál róla, hogy az ember orra egy idő után elfárad és nem érzi meg, hogy egyre több a kénhidrogén? Egyetlen védekezés van ellene, ahogy megérezzük a szagát, el kell menni. Jó messzire.
– Oké. Csak még ez a fénykép – dugtam bele az objektívet egy bugyborékoló sártócsába.

Aztán persze el lettem vonszolva. Pedig még ott vártam kamerával egy sárgejzír mentén, mert nem találtam eléggé előnyös formájúaknak az eddigi kitöréseit.

Nem mintha a következő célpontunk sokkal barátságosabb lett volna. Haladtunk ugyanis a Pokol középpontja felé. Hverirtől durván 15 kilométerre északra van a virgonc Krafla vulkán, az oldalában pedig a Leirhnjukur lávamező, illetve a Viti (Pokol) nevű kráter.

Őszintén szólva, a lávamezővel voltam a legnagyobb zavarban tervezéskor. Mindenki azt írta, hogy ki ne hagyjuk. De senki nem tudta normálisan leírni, hogy mi is pontosan az a kihagyhatatlan attrakció. Lávamező. Oké. Fekete kövek. Oké. Meleg talaj. Oké. És?
Nos, a meleg talajról annyit, hogy itt kellett egyedül nagyméretű hómezőkön átgázolnunk. Csak tapostuk a havat, én pedig rohadtul reménykedtem, hogy az útikönyvek nem hazudtak és tényleg lesz itt valami látnivaló.
Volt. Fekete lávamező. És meleg talaj.
Láttál már igazából fekete talajt? Fekete sziklákkal? De olyan igazi fekete színekre gondolj, hol fényes feketére, hol mattra. Na, egy idő után minden ilyen lett a környéken. Fényképeztem, persze, de a képek egyáltalán nem adják vissza az élményt.

From Izland 2014
From Izland 2014
From Izland 2014

Természetesen a talaj nem csak meleg volt, gőzölgött is, kedélyes kénhidrogén aromával. Itt sem maradtunk sokáig. (Habár – hallgatva az útikönyvekre – bejártuk a teljes kört. Anélkül tényleg nokedli lett volna az élmény.)
A Viti kráter csak olyan párszáz méter felfelé, de inkább autóval gurultunk át. Jól döntöttünk. A kráter erősen alulmúlta a várakozásainkat. Most néztem, hogy fénykép nem is készült róla, reménykedem, hogy talán videófelvétel igen. Egy nagy krátert képzelj el, az alján kék tó, a partja barnás-szürkés vulkáni por. Ennyi. Nem mozgatta meg az exponáló izmaimat. Eredetileg úgy terveztük, hogy felmegyünk a peremén a legmagasabb pontjára, de végül kihagytuk.

Mentünk tovább, vizeskedni. Dettifoss, Selfoss vízesések. Újra a kedvenc folyóm, a Jökulsa á Fjöllum, csak most sokkal délebbi pontban.
Hivatalosan a Dettifoss Izland – és egyben Európa – legbővizűbb vízesése. Tényleg monumentális. Csak az én hülye agyam nincs kibékülve ezzel a ‘leg’ szócskával. A Selfoss ugyanis pár kilométerrel feljebb található, ugyanazon a folyón. Azaz az a víz, amelyik átmegy a Dettifoss vízesésen, az átmegy a Selfoss vízesésen is. Azaz a vízhozamuk kötelezően megegyező. Akkor miért a Dettifoss lett a legnagyobb? Veled vagyunk, Selfoss!

From Izland 2014
From Izland 2014

Haladtunk a vízesések felé kocsival.
– Amikor tervezgettem, úgy jelent meg leki szemeim előtt a környék, hogy ez egy erdős környezetben lévő vízesés.
– És?
– Szerintem kurvára benéztem.

Valójában még annál is jobban. Az autós parkoló egy sziklakupac. A túraút szikla és szikla és szikla. Nem hogy növényzet, de még csak moha sem volt. Időnként úgy éreztem magamat, mint aki az egri vár romkertjében sétál. Kő és kő és kő. Ilyen volt a Dettifoss is és ilyen volt a Selfoss is. Nyoma sem volt a Jökulsa későbbi partjára jellemző növényzetnek. A vízesések persze szépek voltak, monumentálisak, nem tehettek arról, hogy a part ilyen sivár.

A vízesések után vacsora a sziklákon. Kifújtuk magunkat. Vége a programnak. Most már csak elautózunk Seydisfjördurba (olyan 170 kilométer, az 1-es főúton), felverjük a sátrat és vége a napnak. Éppen kellemesen fáradtunk el. Megint dögmeleg volt, ahogy a meteorológia jósolta, szerencsére ma a kocsi közelében mozogtunk, mindig a megfelelő ruha volt rajtunk. Az előrejelzés szerint holnap felhősebb idő lesz, ami nem is olyan nagy baj.
Késő délután volt, amikor beszálltunk az autóba. A nap ezerrel sütött, de mivel keletre mentünk, pont jó irányból. Kellemes autókázásra készültem. Olyan 70 kilométer után elkezdtünk feltekeredni egy hegyre. Volt már ilyen. Aztán a hágóban megjelent a tipikus óceáni köd.
– Hö, nézdd már, mit keres ez itt? – kérdeztem Nejtől. Ugyanis ekkor már mélyen bent voltunk a szárazföldön, kábé 200 kilométerre mindenféle parttól. Aztán ahogy belementünk, látszott, hogy ez nem olyan köd. Ez konkrétan olyan volt, hogy szeletelni lehetett volna és kilóra kimérni a reykjaviki turistáknak. Persze, nem vettük komolyan. Nagyokat röhögtünk Nejjel, hogy nézdd már, nem is láttuk eddig, hogy a VW Polo műszerfalvilágítása ferrari-piros. Az se zavart senkit, hogy egy idő után leszakadt az ég. Az ablaktörlő törölt, rajtunk kívül senki nem volt az úton, haladtunk tovább. Egy idő után az esőt is magunk mögött hagytuk, de a felhő maradt.

From Izland 2014
From Izland 2014

Autóspihenő. Itt lőttünk egy káprázatos vízesést (névtelen, magánterületen lévő vízesés) és egy bamba birkát (szintén névtelen, magánterületen lévő). Bizarr élmény volt, mert nagyon magasra felmásztunk a vízesés mellett, gyakorlatilag futva, mivel nem szerettük volna, ha a korábban elhagyott esőfelhő a szabadban ér utól minket.
Aztán mentünk tovább. Még itt sem voltam ideges. Seydisfjördur 100 kilométer, addig sok minden történhet.

_Nem történt._

Száz kilométert vezettem sűrű, átláthatatlan ködben. Közben elmentünk az általam annyira várt Vatnajökull északi oldala mellett, de persze az útjelző karókat sem láttuk, nemhogy a hegyet. Megérkeztünk a keleti oldal fővárosába, Egilstadirba. Tudtam, hogy van egy hosszú tó, mely kiemelt látványosság Izlandon és Egilstadir a két oldalán helyezkedik el, híddal összekötve, de az egészből semmit sem láttunk a köd miatt. Ekkor már komolyan gondolkoztam, hogy inkább ebben a városban alszunk. Seydisfjördur még 25 kilométer, de ilyen látási viszonyok között nincs értelme továbbmenni. De a városban is tré volt az idő, ott maradni sem volt értelme. Végül nekivágtunk, de olyan öt kilométer múlva visszafordultunk. Akkora köd volt, hogy nem bírtunk átmenni a hágón.

From Izland 2014

Ez a kép már másnap reggel készült, amikor csak átmentünk. Ennél ezerszer durvább volt a helyzet, amikor feladtuk.

Végül úgy döntöttünk, hogy éjszaka Egilstadirban alszunk, aztán reggel meglátjuk. Ha felszáll a köd, akkor lemegyünk Seydisfjördurba, ha nem, akkor kihagyjuk és megyünk tovább délnek.

Megkerestük a kempinget, kiderült (21.45), hogy még negyedóráig volt recepció, gyorsan becsekkoltunk.
És elindult a legborzalmasabb éjszakánk.
A kemping területén lévő összes asztal foglalt volt, de úgy, hogy mindegyik mellé letelepedett valaki, olyan egy méteren belül. Amit fel nem tudtam fogni, az az, hogy aki lakóautóval kempingezik, az miért veszi el mások elől az asztalt, amikor neki beépítetten van? Kerestünk valami laposabb, de puha fűs helyet a sátornak. Valamiért beragadt, hogy fel kell állítani a sátrat, habár én már a kocsiban aludtam. Utólag persze kiderült, hogy mindketten jobban jártunk volna a kocsiban alvással. Abban a pillanatban, hogy megtaláltuk a helyet, leszakadt az ég. Olyan negyven percet ücsörögtünk a kocsiban, szótlanul. Illetve én már szolidan káromkodtam. Végül elállt, de látszott, hogy bármikor újrakezdheti. Fújt a szél. Nem túl ideális sátorállító idő. Gyorsan összedobtam a vázat, szúrtam volna le a cöveket… nem ment le. Kábé öt centi föld volt, utána szikla. Káromkodás. Az eső elkezdett cseperegni. Kerestem egy kalapácsnak használható követ. Ezzel lement tíz cövek, de kettő egyáltalán nem. Mindkettő fontos cövek volt. Amilyen szeles, esős időnk volt, nem lehetett kihagyni. Megpróbáltam a kővel erőből leverni, de pokolian megfájdult a kezem, a cövekek pedig – az öt milliméter vastag huzalozott acél cövekek – elgörbültek. Ekkor már ordítva káromkodtam. Nejnél is elszakadt a cérna, magára vette a dühöngésemet, visszaordibált. Én meg – négyszáz kilométer vezetés, száz kilométer köd és egy durván idegpróbáló sátorállítás után – nem voltam túl toleráns kedvemben. Nagyobb vihart produkáltunk, mint az időjárás. Végül Nej elment a tusolóba, én meg előástam egy nagyobb sziklát, üllőként használva kiegyenesítettem rajta a cövekeket, majd olyan ferdén vertem bele a talajba, hogy teljesen belesüllyedjen az öt centis földbe. Behajigáltam a cuccokat a sátorba, berendezkedtem a kocsiban és leszartam a dohányzási tilalmat. Ittam egy sört, elszívtam egy szivart és még órákon keresztül rádiót hallgattam.
Volt már jobb éjszakánk.

Linkek: