Month: December 2008

Változások

Nagy dolgok készülődnek.

A nagy dolgok első apró jele, hogy itt jobbra megjelent egy olyan panel, hogy ‘Linkek’. Oké, egy blognál ez nem olyan nagy szenzáció… de ennél a blognál igen. Ugyanis a skin meglehetősen illegális módon olvasta ki a felvitt link adatbázist… mely illegális mód már elég régóta nem támogatott a wordpress-ben. Skint meg nem akarok cserélni.
Végül teljesen fapadosan oldottam meg, ráadásul csak a nyitólapon van link rovat… de már van.

Javaslom, nézd is át, milyen linkek kerültek ki. Igen, jól látod, önző vagyok. Egy kivételével mindegyik link olyan oldalra mutat, ahol valamilyen tartalmat publikálok. Az egyedüli kivétel is a testvérem blogja.

De. Vedd észre ezt a linket: Letölthető könyvek (1). Itt hamarosan hatalmas tobzódás lesz. A zárójelben lévő szám alapján egyelőre csak egy könyv közül választhatsz, de gőzerővel készül a többi is. Nem akarom elkiabálni, de ha minden jól megy, akkor jövő szilveszterre már 8 kötet lesz innen elérhető.

Mint írtam, nagy dolgok készülődnek.

Kalandféreg

Ááá…. hogy vártam ezt a napot. Eszméletlen, mennyire elegem volt már az emberekből. Hogy rávegyem őket, csináljanak meg valamit. Vagy ellenkezőleg, ne csináljanak már meg valamit. De azt nagyon gyorsan. Meg egyáltalán, mindent nagyon gyorsan. Ráérsz szombat éjszaka? Akkor lenne egy kis melóm a számodra.
Gusztustalan. Éreztem, hogy egyre kevésbé tudom fegyelmezni magam, a tolerancia úgy tekeredett le rólam, mint az alma héja hámozáskor. Így is beletelik egy időbe, mire rendezni tudom magam mögött a zilált sorokat.
Erre találtam ki még november végén, hogy amint levegőhöz jutok, kimenekülök a vadonba. Együtt röfögök a vaddisznókkal egy kicsit – úgyis kezdtünk már azonos színvonalra kerülni.

Terv#1
Mivel a közeljövőben – február vége – szabadban alvás van betervezve, úgy gondoltam, gyakorlom egy kicsit. Úgyis vennem kell egy meleg hálózsákot, amellé meg kell vagy egy könnyű sátor, vagy egy bivakzsák… mi lenne, ha elmennék ezeket tesztelni? Ja, az útvonalon nem gondolkodtam semmit, az egyből beugrott: Nagyvázsony – Farkasgyepü, a kék túrán.
Később kezdtek felszüremleni a kétségek. Nem lesz-e túl hideg egy első próbálkozáshoz? Aztán Attila feldobta, hogy szeretem-e a magányos és hosszú éjszakákat? Mert ilyenkor a sátrat még világosban össze kell rakni, aztán viszont délután fél öttől hajnal fél hétig – amíg szuroksötét van – nincs más lehetőség, csak nézni a sátor tetejét. A problémát végül a projektem elhúzódása oldotta meg, egyszerűen nem volt időm elmenni beszerezni a cuccokat. (Mondjuk Attila felajánlotta, hogy vigyem el az övét, de nem mertem elfogadni.)

Terv#2
Megnéztem jobban a térképet. Nicsak, félúton pont van egy falu. Valami Úrkút. Mi lenne, ha ott keresnék szállást, kihagyva az egész szabadban alvós mókát? Ezzel egyben megnyerném a már sötét késő délutánt is, hiszen lehetne a faluban sétálni, el lehetne menni a kocsmába, legrosszabb esetben lehetne a szobában olvasgatni.
Nosza.
Internet. Gugli.
Nincs.
Úrkúton nincs kiadó szállás.
Aztán nagy nehezen találtam egy telefonszámot.
Felhívtam.
– Jó napot kívánok. Szállás ügyben érdeklődnék.
– Jaj, kérem, mi már nem foglalkozunk ezzel.
– És esetleg nem tud valakit aki igen?
– Hát talán a Horváték, egy utcával feljebb. De nem biztos.
– Tudna adni egy telefonszámot?
– Az nincs náluk.
– Aha. Köszönöm.
Azért nézzünk még farkasgyepűi szállást is. Az sincs.
Gáz van.

Terv#3
További térképnézegetés. Mi lenne, ha megszakítanám az utat? Ha nincs szállás, akkor van busz. Úrkútról bemennék Ajkára, ott biztosan van szállás, aztán másnap kora reggel busszal mennék vissza Úrkútra és így mennék tovább.
Jó. Határozottan jó.
A szállás megvolt pár perc alatt.
A volanbusz.hu alapján összeírtam a szóbajöhető buszjáratokat. A kocsit leteszem Veszprémben, tehát kellenek hétfő kora reggel a Nagyvázsonyba menő buszok, kellenek a hétfő délután Úrkútról Ajkára menők, hasonlóan kellenek a kedd kora reggel Úrkútra menők is. És nicsak! Farkasgyepüről van este kilenckor is busz Veszprémbe, tehát szállás sem kell. Remek. A buszok pedig járnak, hiszen a weben napra konkretizálva kértem le.

Ehhez képest a valóság
Ugye, eddig sem volt túl egyszerű. És akkor nem beszéltem még azokról a változatokról, melyek a létszámot érintették. Először feltétlenül egyedül akartam menni – és senkit nem is igazán vonzott a sátrazás mínusz tizensokban. Aztán a terv#2-nél bejelentkezett a lányom, hogy ez őt érdekelné… Nej pedig viszonylag hamar kilogikázta, hogy ebben az esetben egyedül maradna itthon, tehát, ha volna rá egy apró lehetőség, akkor esetleg ő is csatlakozna. (Barna vasutastáborban.) Csakhogy menetközben kiderült, hogy dec29 Kispál és a Borz koncert a Művpában, márpedig ha a lányom nincs ott a koncert előtti névsorolvasáson, akkor kigolyózzák a klubból vagy legközelebb neki kell felmosni a folyosót vagy mittudomén, szóval neki feltétlenül mennie kell… persze ekkor már Nej is a koncert mellett szavazott. Maradtam ismét egyedül. Kicsit később felajánlottam egy hozzám hasonlóan megkattanni készülő blogtársnőnek, hogy menjünk, és kattanjunk meg együtt, de kiderült, hogy sajnálatosan éppen két lábbal van kevesebbje, mint amennyi egy ilyen akcióhoz általában kell. Aztán hírnök jött, hogy a Kispálra már nincs jegy… de a csajok úgy döntöttek, inkább nem variálnak tovább. Maradtam végül egyedül… úgy, mint az elején is terveztem. Tehát mintha nem is történt volna semmi.

A busz reggel hétkor indul Veszprémből. Ez olyan 5.00-5.30 közötti indulást kér. Hát, jól elszuttyogtam, elment az idő a jégvakarással, aztán még el kellett mennem autópályamatricáért… 5.30 lett belőle. Ez akár még jó is lehetne, de ehhez 150-nel kell tolni végig a sztrádán. No problemo, dec 28, hajnal fél hat… autót sem fogok látni.
Ja.
Dugóban araszoltam ki az M5-ig. Az M0-nál pedig megjelent a köd és szinte Veszprémig makacsul ki is tartott. Akkora tejföl volt, hogy a kocsi orrát sem láttam. De így is nyomtam 130-cal, végig a belsőben. Muszáj volt.
6.48-kor értem oda a buszpályaudvarhoz.
És nem tudtam leparkolni.

Ez valami egészen hihetetlen teljesítmény: az önkormányzat az egész – tágabb értelemben vett – belvárost lezónázta. A legutolsó murvás négyzetméter mellé is kitették a parkolóautomatát. Pedig éltem és dolgoztam a városban 13 évig, ismerek egy csomó rejtett parkolóhelyet… de mindet lenullázták. Lakótelepi parkolók – fizetősek. Kertváros – na ez a legszebb. Egyirányúsították az utcákat, majd a jobb oldali részre felfestették a parkolóhelyeket, a bal oldalon meg lehet menni. Kertváros, bakker. Az meg nyilván nem jöhetett szóba, hogy két napra fizetős parkolóban hagyjam a kocsit… de nagyon messziről sem akartam gyalogolni. (A messzit itt azért értsd szószerint. Általában nem félek a gyaloglástól.)
Végül a sokadik körözésre találtam helyet. Pont a valamikori kedvenc utcámban. (Rózsa.) Kirámoltam, felcuccoltam, aztán amikor kiértem az utcából, akkor mutatott a nyilvános óra 7.04-et. Hát, ezt a buszt lekéstem. Mondjuk, annyira nem is bántam, hiába szűk az idő, de így talán fel tud szállni a köd is. (Ez a köd egyébként igen érdekesen alakult. Gyakorlatilag pont Veszprém előtt szűnt meg. Fogalmam sem volt, mi lehet Nagyvázsony körül.)
Következő busz: 8.15. Ez egy jó nagy séta. 7.50-re értem vissza a buszpályaudvarra. Megdöbbenve láttam, hogy a neontábla szerint a következő nagyvázsonyi járat 9.00. Miafene? Utánaérdeklődtem.

Aztán percekig monoton rugdostam a betonfalat.

A Balaton Volán szombati menetrend szerint üzemelt. A volanbusz.hu meg – értelemszerűen – hétfőre hétköznapi menetrendet használt. Az egész miskulancia, a papír az összes buszjárattal… kuka. Meg lehetett volna persze kérni az információnál ülő hölgyet, hogy gyűjtsünk ki minden viszonylaton minden járatot… de nekem itt ment el a kedvem az egésztől. Köd. Két óra késés. Ritkább buszok, nagyobb holtidők. Még az se biztos, hogy Farkasgyepűről lesz időben buszjárat. Meg az se biztos, hogy amit a mamó kigyűjt nekem, tényleg jár. Márpedig az se lesz öröm, ha beszorulok Úrkútra és már csak sötétben érek Ajkára, de az meg végképp nem, ha ottragadok Farkasgyepűn, szállás és kocsi nélkül. És ez a jószág nem KIT, hogy csak úgy odahívjam.

Félórán keresztül füstölt a fejem, hogy mi legyen.

Végül felhívtam az ajkai szállást és lemondtam. Aztán beültem a kocsiba – és autóval jártam körbe egy nap alatt a terepet.

Szarul hangzik, mi? Én sem voltam boldog. Nem erre készültem. De az adott helyzetből ez volt a maximum, amit ki lehetett hozni.

Első körben elautóztam Úrkútra. Úgy döntöttem, feladom végre az inkognitómat, bementem a zöldségeshez és megkérdeztem, barátom, emlékszel-e még? Aztán eltrécseltünk. Utána körbesétáltam a falut, úgy, mintha még mindig idetartoznék. Köszöngettem. (Azt falun egyébként is szoktam.) Néhányan letegeztek. Ez különösen tetszett. Nem firtattam, emlékeztek-e rám, vagy csak különösen jó kedvük volt. Azzal se vacakoltam, hogy a régi házunkat lopakodva közelítsem meg, kényelmesen besétáltam a zsákutcába, lassan elmentem a végéig, majd vissza. A kutyák egyfolytában ugattak, én pedig biztos voltam benne, hogy a függönyök mögött mindenhol azon töprengtek, ki ez a fazon ebben a borzalmas narancssárga nadrágban? De nem érdekelt.
Viszont nem fényképeztem. Hiszen azt játszottam, hogy ide tartozom. Helybéli vagyok, nem túrista. A fényképezés teljesen tönkrevágta volna az illúziót.

Utána bementem Ajkára. És az illuzió egész érdekesen működött. Amióta elköltöztünk innen, többször is jártam erre. Hogy őszinte legyek, amikor csak errefelé jártam/jártunk, mindig a Szentgál-Úrkút-Ajka kerülőt választottuk a 8-as helyett. De sohasem éreztem úgy magam azon a nyolc kilométeren, mint most. A sétálgatás visszatett 13 évvel korábbra. A 13 évvel korábbi szememmel láttam az ajkai utat is. Apró jel, de úgy gyorsítotttam, úgy gazdálkodtam a lendülettel, mintha még mindig az a húszéves csotrogány Ladám lenne, mint akkor. Emlékeztem, hol lógott földig a nyelvem a bicikliről, emlékeztem, hol ástam ki az erdélyi családot télen a hó alól…. úgy általában emlékeztem.

Ez egészen Ajkáig tartott. Ott még kipróbáltam, sikerülne-e az, ami régen éppen nem. (Útközben fogyott ki a benzin a kocsiból. A kérdés az volt, tudok-e úgy gazdálkodni a hegyekben szerzett lendülettel, hogy be tudjunk gurulni egy benzinkútig. Nehezítette a feladatot, hogy volt addig egy ‘elsőbbségadás kötelező’ táblám, na meg egy körforgalom.)

De a városban már nem voltak olyan erősek az impulzusok. Nem azért, ide is kötött rengeteg emlék, de itt például már tudtam fényképezgetni is.

Itt van rögtön ez a kocsma.

Nagyítás Nagyítás

Ez ugyanis arról híres, hogy csak két olyan nap volt, amikor megfordultam benne. De akkor odacsaptam az Unicum készletüknek. Ez a két nap volt az, amikor a gyerekeim születtek, én pedig rendszeresen kiszökdöstem a kórházból. Ez a kocsma volt ugyanis a legközelebbi ilyetén szociális intézmény a kórház közelében. (Ezért kerültek itt a blogon is egymás mellé.)

Nagyítás

Igen, jogos a kérdés: ezmiez? Nos, a jobb oldali magas épület aljában volt az az OTP fiók, ahol a lakáskölcsönt intéztük. A tőle balra lévő akkori étteremben ült tort az összeesküvés a kölcsön felett. (Kettőnk mellett öt kezes volt még. Úgy hívtak minket, hogy Petrényi és Társai.)

Ennyit Ajkáról. Menjünk tovább.

Túrában be volt még tervezve Farkasgyepü… ahol elhaladtam volna Csehbánya mellett.
Csehbánya… ott volt az egyetemünk biztonsági szelepje… egy kulcsosház az erdő szélén. Áram nincs. Víz nincs. Szennyvíz sincs. Gáz meg aztán pláne.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Felsétáltam, körbefényképezgettem… aztán leültem a sarokba a pergola alá. Iszonyatosan csend volt. Az abszolút csend. A falu is csak a messzeségben látszott.

Végül beindultak az emlékek. Amikor a társaságból egyedül Hajnalka nem mert lejönni a kocsmába, útközben meg eszünkbe jutott, hogy az se jó, ha egyedül hagyjuk ott az erdő szélén… sorsot húztunk és nekem kellett visszamennem… és Hajnalka végig be volt pánikolva, mert meg volt győződve, hogy csak _azért_ mentem vissza és most ott van velem kettesben és úristen, mit fog vele csinálni ez a rossz hírű szőrös alak. Embert még annyit nem láttam remegni.
Aztán amikor azon versenyeztünk, ki képes másnaposan White Mary-t inni. Na most, ezek nem egyszerű másnapok voltak. Minden Másnapok Öreganyja rendszeres vendég volt errefelé. Ember, gondold el, itt fent az erdő szélén _nem volt limit_. Annyit ihattál, amennyi belédfért. Annyit ordíthattál, amennyit akartál. Annyit hányhattál, amennyi jólesett. Ha már annyira részeg voltál, hogy mozdulatlanul feküdtél a földön, de még mindig inni akartál, akkkor a jóbarátok bedugták a tölcsért a szádba és már borították is a marmont. Ha a szádon már visszabuggyant, akkor a füledbe. És a White Mary-t se úgy képzeld el, hogy pasztőrözött tej és egy kevés vodka… a francokat. A csajok hoztak fel a faluból frissen fejt tehéntejet. A pohár tetején egy centi vastagon úszott a zsír. Ebbe aztán kellett bőven borítani a vodkát, hogy az ember másnaposan letolja. Aztán már kezdődött is az új nap.
Meg Czirják eltörött keze, melyet az se kizárt, hogy én törtem el.
Aztán amikor Márki egy nappal később jött ki és kora hajnalban azzal ébresztett mindenkit, hogy orra alá dugta a pálinkásüveget, majd megkérdezte tőle, mi a véleménye Picasso kék korszakáról? Csodálatos módon túlélte. Este pedig egy szál dobgitárral ‘üvegek hátán üvegek’.
Aztán a filozófia szeminárium Öveges Ferivel.
A háromszintes vaságyak, ahová józanul senki nem mert volna felmászni, bezzeg részegen csak rohangásztunk fel-alá.
Amikor Tábornok kipróbálta, milyen az, amikor borsot szór a sparherdt tetejére… és 3 perc múlva mindenki kint didergett egy szál pólóban az udvaron, még a bort is elfelejtettük a nagy kitörésben felkapni.
Amikor másnap reggel, világosban vette csak észre a férficsapat, hogy előző este mit is ettek a sötétben… mindezt úgy, hogy valaki kijött reggel egy vájling méretű zsíros bőrdarabbal… hogy vajon ki rághatta ki belőle a nyers csülköt?
Aztán a tekepartik lent a faluban helyi erőkkel.
Meg amikor Nagy Feró, pusztán, hogy meglegyen a respektje, odafelé lefújta az összes kutyát gázspray-vel.
A ‘zsír folyékony disznó’ szlogen.
Amikor Nej-jel korábban érkeztünk ki és éppen berendeztük a terepet… majd bejött egy külföldi túrista pacák, akinek eljátszottuk, hogy mi lakunk ott… és meg akarta venni tőlünk a házat. Amilyen hülyék voltunk, nem adtuk el neki.
És akkor még nem is beszéltem a Sárga Föld Napjáról meg a legénybúcsúmról.
Sőt, olyan is volt, hogy túrázni mentünk ki, minimális alkoholfogyasztással. Csak éppen ez volt a ritkább.

Szóval, volt csakrája a helynek, mondhatom. Fél óráig csak üldögéltem, emlékeztem.

Nagyítás

Nem mintha a mostaniak rosszabbak lennének. Tessék megnézni például ezen a képen, milyen diszkréten, de mindamellett határozottan jelölik a mellékhelyiségen a nemeket.

Nos, ez… ez jó volt. Ide azért gyalogolni is kellett egy keveset, csend is volt, embermentes övezet is volt… és még a múltból is tudtam erőt szívni. Ezért a félóráért már önmagában is megérte eljönni.

Nagyítás

Napóleon és a tüzifa

Úgy látszik, most ilyen emlékezős karácsonyom van. Az esti fürdésnél megint rámtört egy adag, olyan 35 év távlatából.

…:::..:..:.:…::::…::::………..::::::…….::::……::.::..:..:.:..::::::::::..:::.:…:.:.:.:::::……::::

Történelemórán a tanítónő, hogy igazolja Napóleon mekkora nagy formátumú ember volt, megemlítette, hogy a feljegyzések szerint az illető képes volt egyszerre hat dolgot is csinálni.

Ezzel azért beletette a bogarat a fülünkbe.

A szünetben összegyűltünk a folyosón.
– Oké. Induljunk ki onnan, hogy ülök a budin, újságot olvasok és közben bagózok.
– Az három.
– Ja. Mondjuk közben meg bekiabálnak, hogy meddig szarok még és én visszakiabálok, hogy nem tudom.
– Akkor már négy.
– Aha. De mit lehet még?
– Esetleg közben szórakozottan túrod az orrodat.
– Úgy van! Akkor már öt!

De hiába erőlködtünk, hatodikat nem tudtunk kitalálni. Nem is lett egyikünkből sem Napóleon.

…:::..:..:.:…::::…::::………..::::::…….::::……::.::..:..:.:..::::::::::..:::.:…:.:.:.:::::……::::

László volt az az osztálytársam, akivel rendszeresen rejtvényekkel támadtuk be egymást. Padtársként az egyik délelőttöt például kép- és betűrejtvények kitalálásával, megoldásával töltöttük. Utána átmentünk a menzára. Leültünk egy négyszemélyes asztalhoz. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk László két haverja. Gondolta, nem csak simán bemutat engem, hanem mond pár jó szót is.
– Ez itt József, a padtársam. Nagyon jó képrejtvények kitalálásában.
Bólintottak.
Gondoltam, egy ilyen bemutatás kötelezi az embert, és rögtön be is dobtam:
– Na, ki tudja, mi az: a papír bal szélén ég egy tűz, mellete van egy ‘i’ betű, jobb oldalon pedig egy lombos fa?
Döbbent csend. A két krapek tágranyílt szemmel nézett egymásra. Nem kellett süketnéma jeltolmácsnak lennem, hogy leolvassam az arcukról, mekkora hülyének néztek.

Persze, alapvetően szerencsém volt. László úgy is bemutathatott volna, hogy ‘Ez itt József, a padtársam. Imádja békaügetésben körbeszökdécselni a konyhát.’
Akkor birkózhattam volna igazán a bizonyítási kényszeremmel.

Szagok, emlékek

Hoppá, most nézem, hogy ez az írás meg itt maradt a múlt hétről, aztán lassan meg okafogyottá válik. Márpedig írást nem dobunk ki.

———–…..———-
No, meg ez is. Ülök egy megbeszélésen, megy a beszéd, nagyjából figyelek is… amikor hirtelen rámtör egy szag… pontosabban az emléke.

Narancs és frissen faragott ceruza – azaz nyers fa és grafit.

Visszarepültem jó 35 évet az időben – de az évszak nagyjából stimmel. Gyerekkorban ilyenkor már karácsonyi készülődés volt – mégha az ádventet nem is ismertük. Én már akkoriban is rengeteget rajzoltam, meg szinezgettem is, koptak azok a ceruzák rendesen. (A faragógépet csak évekkel később hozta haza anyám a munkahelyéről.) Rotring? 19 évesen láttam először. (Töltőceruza… megvan még?)

A narancs pedig… az megint nem csak úgy volt. Akkoriban narancsot, banánt nem lehetett mindig kapni. Ha jött valamelyik boltba, akkor riadóláncként terjedt a hír és az emberek elmentek még a város másik végébe is érte. Annyira ritka és értékes volt, hogy egész egyszerűen nem létezett olyan, hogy egy ember egyedül evett volna meg egy narancsot. Még ma is lelkiismeretfurdalásom van, ha egyedül végzek eggyel – pedig ma már olcsóbb, mint az alma.
Nem is dobtuk ki egyből még a héját sem. Vagy csak úgy magában szórtuk rá a konvektorra, vagy kis tálba vizet és cukrot öntöttünk, abba áztattuk be és úgy tettük fel a fűtőtestre. Egy-két nap után a víznek enyhe narancsíze lett, a narancshéj meg tulajdonképpen kandírozódott – nem mellékesen pedig állandó enyhe narancsillat lengte be a szobát. Meg vízpára.

Ebből jött ki az említett szagkoktél… melyet már majdnem elfelejtettem.
———–…..———-