Gőz van

Érdekesen drágítottak árat a kispesti uszodában. Amikor legutóbb arra jártam, egy ezres volt a jegy. Ez egész napra szólt, ha szaunázni is akart valaki, azért külön kellett fizetnie.
Most 1280 a jegy, 3 órára szól – de benne van a szauna.

Öntudatos magyar fogyasztóként nyilván nem hagyhatom, hogy fizessek egy szolgáltatásért, de aztán ne vegyem igénybe. A gond csak az, hogy fogalmam sincs, mit lehet kezdeni ezekkel a pár négyzetméteres fabódékkal, melyeket a medencék mellé tettek.

Félre ne értsd, tudom, mi az a szauna. Iceberg Sörensen estére begőzöli a kerti sufnit, beül, időnként kátránykrémet ken a gőzölgő kőre, aztán kirohan, nyírfaágakkal csapkodja a hátát, végül belecsobban az abszolút nulla fok környékén didergő kacsaúsztatóba és elégedetten gyönyörködik a csillagos égben, miközben kedvenc jávorszarvasa vállához nyomja puha orrát. Aztán félóra múlva Hilda Sörensen kőműveskalapáccsal kifaragja férjét a tóból.

De mi az, amit egy uszodai faházban szaunának hívnak? Betettek egy elektromos hőlégfúvót? Hogyan lesz ott hideg? Egyáltalán, lehet viselni odabent úszógatyát… vagy tilos? Ha az utóbbi, akkor létezik koedukált faház is? Mert ebben az esetben mondjuk már érdekelne…

Macs

Rég volt már macskás írás.

Éppen tegnap leltároztuk fel a készletet Nejjel. Itt van a lista:

  • A legokosabb macska kétségkívül Tépőzár Gizella, aka Gizi. Elsőre ez meglepő is lehet, lányomnak például egyből kikerekedett a szeme… de még gyerekmacska, nincs egy éves – emiatt idétlen. Esze viszont, az van. Érdekes összevetni, hogyan szoktak jelezni, ha be akarnak jönni a lakásba. Kajla leül az ajtó elé és vár. Ha kell, akár egy félórát is – amíg valaki észre nem veszi. Picúr ezzel szemben az üveget kaparja – és előbb-utóbb valakit ez zavar annyira, hogy beengedi. Gizi viszont feltornázza magát a kilincsig, rákapaszkodik, majd csüng rajta. Próbálja lenyomni. Ha nem lenne ilyen megvetemedett a teraszajtó, már tuti kinyitotta volna. De az is sokat elárul, hogy az összes macska Gizitől – a még nem egyéves macskától – tanulta el, hogyan kell kinyitni a kajás szekrény ajtaját.
  • A legnagyobb egyéniség kétségkivül Picúr. Nyilván hozzájárul mindehhez, hogy ő a legidősebb – hamarosan öt éves lesz – és neki volt a legbizarabb előélete. Picúr folyamatosan keresi önmagát, önmaga macskaságát. (Hallmarks of Felinity, Brooke McEldowney-től.) Azt már írtam, amikor Kajlát másolta és faágakat hozott nekünk enni. Amióta viszont Gizi is családtag, azóta sülve-főve együtt vannak. A legöregebb és a legfiatalabb macska összebarátkoztak. Bármilyen furcsa, de Picúr tanul viselkedésmintákat a kölyökmacskától. Ugyanolyan idétlen lett, ugyanúgy rohangászik, ugyanúgy karmol, harapdál, mint a kismacska. De emellett őrzi a házat, felelősségteljesen járőrözik a kerítés mentén… esténkét pedig jön és jelent az alfa hímnek. Azaz nekem. Amikor ágyba bújok, bár fogalmam sincs, merre lehet, de nem fordulok bele a párnámba. Várok. Egy-két percen belül megjelenik, odabújik mellém. Megvan a menetrend, hogyan kell végigsimogatni. Ez 5-6 perc. Ha megtörtént, feláll és elvonul valahová aludni.
    Ha neadjisten kimarad egy éjszaka, látszik, hogy teljesen összezavarodik.
    Az érdekes az, hogy Nejtől elviseli, ha a kezébe veszi, a lányomtól elviseli, ha dögönyözi… de tőlem nem visel el semmit. Ellenben én vagyok az, akihez éjszakánként odabújik.
  • Kajla kétségkívül a legkedvesebb, legbarátságosabb macska – legalábbis az emberekhez. A többi macskával folyamatosan harcban van. Sikerült kierőszakolnia azt, hogy kétéves létére ő lett a főmacska. Emiatt nem is barátkozik, nem is vesz részt a közösségi életben. Viszont az emberekkel…. ő az ideális macska. Nem csinál semmit, ami kellemetlen lenne. Reggel kikéredzkedik, délután hazajön. Kint pisil, kint kakil. Aztán este megint elmegy, várja a sötét és a kaland. Bárki egy méteres közelébe kerül, már berreg. Imádja, ha játszanak vele, ha simogatják. Ha orvoshoz megyünk, elég, ha lenyitjuk a doboz ajtaját, már magától mászik bele. Egyedül ő képes használni a csapóajtós almot. Ő az, aki még nem karmolt meg senkit. (Egyszer az állatorvost – de akkor műteni vittük.) Ő az akit bármikor, bármilyen állapotban meg lehet simogatni, mindig hálás érte.

Szóval… ez a készlet. Jól elvagyunk.

Elveszve

Ma benéztem megint a Decathlonba… és ha már ott jártam, akkor beugrottam az Auchanba is ezértmegazért(1).

Nem is lett volna gond, ha nem kellett volna Plussz pezsgőtablettát vennem. De kellett. Viszont nem találtam sehol sem. Bejártam az élelmiszer jellegű sorokat, de nem volt. Végül fogtam nyelvet, megkérdeztem egy hölgyet.
– Ne haragudjon, hol találok pezsgőtablettát?
– Elől, az illatszer osztálynál.
– Huh… köszönöm.
De most, komolyan… ekkora marhaságot? Illatszereknél a pezsgőtablettákat?
Azért elsétáltam.

Végignéztem futólag a pultokat, de nem találtam semmit.

Aztán beugrott. Bakker, a hölgy tuti olyan pezsgőtablettákra gondolt, melyeket kádba kell szórni. Én meg beszoptam, keresem itt a Plusszokat az illatszerek között. Jó nagy marha vagyok.
Irány vissza. Természetesen a két helyszín a bolt két ellenkező vége. Nem kis boltról beszélünk, a magyar NB1 simán beleférne. Az összes szurkolóval együtt.

Aztán megint bejártam az összes pultot, sehol semmi.

Oké, ott rendezte az ásványvizeket egy hapi, megtámadtam.
– Ne haragudjon, hol találok _Plussz_ pezsgőtablettákat?
– Elől az illatszer osztályon.
– Ne hülyéskedjen.
– Nem viccelek, tényleg ott vannak.
– De onnan jövök.
– Attól még ott lesznek.
– De miért?
– Nem tudom.

Visszamentem. A kilométerszámlálóm kezdett kiakadni. Velem együtt.

Aztán félrerúgtam a kosarat és centiről centire átvizsgáltam az összes pultot, kezdve a samponoktól egészen az extra méretű tamponokig. Végül diszkrét sikkantással vettem tudomásul, hogy igen, tényleg meglettek a tabletták. Valamiért úgy gondolták, hogy az összes étkezéskiegészítő – beleértve a gyógyteákat is – jobb helyen van a tusfürdők között, mint az egy kilométerre lévő élelmiszerosztályon.
Mondjuk, értem én, minél többet bolyong a tisztelt vásárló, annál nagyobb a lehetőség az impulzív vásárlásra. De akkor miért nem dugják el a mákostekercseket a villanytekercsek közé, vagy a kotongumikat az autógumik közé? Vagy csak még visszafogottak… én pedig megsejtettem a jövőt?

(1) Így nézett ki a kosaram kifelé:

  • Egy tálca sör.
  • Vagy húsz üveg bor. (Ember, csont üres volt a borhűtó.)
  • Egy csomó energiaital, meg aktív plussz (szintén koffein+taurin).
  • Meg egy doboz “Boldog Gyomor” herbatea.

Így kerek a világ.

Megcsináltam

A héten vettem egy igazán dögös hálózsákot. 80/20 arányú (kacsatoll/szintetikus) töltettel bír, a leírása alapján a komfortfokozata +1 – -5 fok között van, de elméletileg -22-ig is bírja. Attila persze egyből lehervasztott, lefordította a prospektust: a paraméterek azt jelentik, hogy +1 – -5 között óránként aludhatsz 30-40 percet, -22-ig meg nem fagysz meg. De nem is alszol.

Mese nincs, ki kell próbálni. Már akkor elhatároztam, hogy szombat éjjel az udvaron alszok.

Csakhogy más hétfőn elhatározni ilyesmit… és más szombat éjjel kisétálni a teraszra és megborzongani. Hőmérőnk ugyan nincs, de a macskák táljában lévő vizet fél centi vastag jég fedte. Saccra olyan -2 lehetett.

Nyulak vagyunk? Ugye, nem.

Kigurítottam egy polifoamot, rövid gondolkodás után magamhoz vettem egy díszpárnát és bevackoltam magam. Ahogy kell, felvettem a kapucnit, a gallért beigazítottam az állam alá, a madzagot meg behúztam annyira, hogy csak az orrom lógott ki a nyíláson. Jól éreztem magam.
Aztán kezdett alulról hideg lenni. Ugye, a súlyom összenyomja a pelyheket, alul kevésbé szigetel a zsák. Na, mindegy, úgyis forgolódok – legyintettem. Illetve, csak gondolatban, hiszen egy ilyen zsákban annyira azért nincs sok hely a heves mozdulatokra.

Ekkor jött meg a kuvik.

Ez valami Darwin-díjra jelölt jószág lehetett, mert ahelyett, hogy csendben vadászott volna az éjszakai állatokra, elterpeszkedett egy közeli faágon és percenként belekurjantott az éjszakába. Pár órán keresztül. Tulajdonképpen nem is az volt a bosszantó, amikor megszólalt, hanem az, amikor kihagyott egy ritmust. Az ember először reménykedett, hátha elmegy… teltek a másodpercek, a figyelem megfeszült… aztán két perc múlva, amikor már kezdtek elernyedni az izmaim, megint elrikkantotta magát az a dög.
Végül mentálisan győztem le: meggyőztem magam, hogy nem aludni jöttem ki, hanem hálózsákot tesztelni. Nagyon jól elleszek azzal, hogy végiggondolom a dolgaimat. Hiszen bőven van mit. Innentől kezdve nem érdekelt a kuvik – el is aludtam szépen.
Arra ébredtem, hogy klausztrofóbiám van. Tudni kell, hogy jó 45 éve úgy alszom, hogy az egyik kezem mindig ki van nyújtva. A zsákban erre nyilván semmi lehetőségem nem volt. Be is pánikoltam. De rendesen. Levegőért kapkodtam, fuldokoltam… és azt a nyomorult madzagot is alig bírtam kiengedni. Végül kibújtam, jó nagyot haraptam a metszően hideg levegőből, majd kéjesen kinyújtóztattam a kezeimet. Utána már nem húztam be a madzagot, csak a kapucnit hajtottam a fejemre. Így váltva ki tudtam dugni a kezeimet. Igaz, ekkor viszont azok kezdtek begörcsölni. A helyzetet végül a hős kispárna mentette meg, kettéhajtottam és így pont olyan vastag lett, hogy oldalra feküdve egyenesben tartotta a fejem. Azaz nem a kezemre nehezedett a súly. Innentől kezdve aludtam, mint kannában a tej. Még az is összejött, hogy a nyílást a tarkómra fordítottam, én pedig a szöveten keresztül lélegeztem. Arra ébredtem, hogy kutyasétáltatók beszélgetnek a kerítésnél – és már jócskán világos van. Gondolom, egy ideig meglesz a beszédtéma.

Tapasztalatok:

  • Nagyobb polifoamot kell venni. Ez vagy 15 centivel rövidebb volt, mint én – és az a pár centi nagyon hiányzott.
  • Vinni kell kispárnát is. Vagy valami ruhát, ami ellátja azt a funkciót. (Nagy törölköző?)
  • Nagyon hamar be kell szerezni egy gázfőzőt. Az oké, hogy itthon bejöttem a jó meleg lakásba és felengedtem – de kint a vadonban máshogy kell felmelegedni. Például egy jó forró teával.
  • Be fogom üzemelni a laposüvegemet is. Évek óta van egy saválló fajta – ajándékba kaptam – de még csak ki sem volt próbálva. Altatónak, felmelegítőnek egyaránt jó lehet egy korty kerítésszaggató.

Nemeuklidészi seggek – update

Pedig jónak nézett ki. Jó a szerző (bár drámát még nem láttam tőle), jó a rendező és jók a szinészek, nagyon is jók.

Aztán közhelyparádé lett belőle, egy csomó pucér nővel. Jöttek sorra a természettudomány jól dramatizálható csodái. Akár pipálgathattam is volna: igen, megjött Gödel (pipa), aztán azzal kezdte, hogy ráírta alkoholos filccel Rubens egyik festményére, hogy ‘ez nem egy nő’ (Magritte, pipa), majd nem sokkal később megjelent természetesen a Heisenberg-reláció is (pipa). A párhuzamosok, ahogy vártuk, a végtelenben találkoztak (pipa). Még számítottam az ekvivalencia-egyenletre is, de úgy látszik, az már nem volt igazán dramatizálható.(1) Meg a szegény Boltzman sem. Hiszen állandó. Nem fejlődőképes.

Ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor azt mondanám, hogy ‘hatásvadász’. Ha kettővel, akkor azt, hogy ‘nagyon akar, de’. Bocs, ez már három. A darab fő mondanivalója egyébként az, hogy Rubens, aki végig azt hajtogatja, miszerint ő mindent megfestett, a végén – Gödel hatására – elbizonytalanodik. Hiszen a mindenben, mint rendszerben, szükségszerűen lennie kell egy olyan állításnak is, melyről biztosan nem lehet eldönteni, hogy igaz-e vagy sem. Azaz a minden nem minden, a mindenen kívül léteznie kell egy másik mindennek is. Azaz az Isten sem az az Isten, akit mi a mindennek képzelünk. Azaz az igazság mindig odaát van… és mindig van odaát.(2)
Katarzis.

Jók voltak: a köszvény… és a Helene-t alakító leányzó, ahogy odatette magát. Szószerint. Meg úgy egyébként is, a szinészekkel semmi bajom nem volt, jól végezték a dolgukat. Ugyan többször éreztem úgy, hogy a monológjuknak/dialógjuknak semmi helye nincs a történetben – különösen az angyalnál, amikor elkezdett filózni azon, hogy ő most tulajdonképpen milyen lény is – de ezekről nem a szinészek tehetnek.

(1) Pedig. Például:

Haver, képzeld el, nyomod a gázt a verdában, hasítasz, mint a villám, ezer, kétezer… háromszázezer – és nem ám kilométerperóra, hanem perszekundum! – aztán odalépsz még egyet a gázra, felbőg a motor, de a kocsi nem gyorsul, hiába taposod még jobban a pedált… bazdmeg, a beleölt energiából sebesség helyett egyszerre tömeg lett!

Mi ez, ha nem dráma?

(2) Nyilván aki most hall először Gödelről, annak ez megdöbbentő lehet. De Gödelnek a fent leírt gondolata már annyira, de annyira közhely lett, hogy aki itt hallott róla először, az nem nagyon lehet büszke magára.

[Update]
Azért hadd írjak még egy pozitívumot az előadásról. Az alapötlet, mármint az, hogy mi mentén feszüljön egymásnak a két géniusz, tényleg jó volt.
Rubens: – Azt festem, amit látok – mert az a valóság!
Gödel: – Ha használná az agyát, tudhatná, hogy amit lát, az nem a valóság!

Tabletpc éledezik

A tabletpc-vel való ismerkedésem egészen új dimenzóba jutott.

Utoljára ott hagytam el a fonalat, hogy kipukkadt az USB chip, emiatt nem tudtam a gépet újratelepíteni. (Ugye, nincs beépített cédé.) A comment power(1) révén megkaptam a DeltaLine címét, elvittem, szépen ki is cserélték a chipet. (28+áfa… de legalább sikerült.)

Az izgalmak utána kezdődtek.

Ahogy hazavittem, egyből újra is telepítettem. Először kiváncsiságból Vista ment rá. A teljesen feltöltött akksi, úgy, hogy semmi aktivitás sem volt a gépen, 47 percig bírta volna. (Folyamatosan figyeltem, amíg 100-ról 40%-ra esett a töltöttség, irkáltam, mennyit saccol magának, majd ebből extrapoláltam vissza – végül átlagoltam.) Jó, nézzük a Windows 7-et. Az már nem követte el azt a hibát, hogy saccolgatott volna, itt stopperrel mértem a fogyást. Határozottan lassabb volt… viszont nem ismerte fel sem a wifi hálókártyát, sem a vezetékeset. Meg a hangkártyát, meg a videókártyát. (Ez utóbbi külön övön aluli ütés volt, mivel így nem tudom forgatni a képernyőt, attól függően, hogy gépelek, vagy rajzolok.)
Szóval, maradt a jó öreg XP.

Feltettem, felszórtam rá a gyári lemezről a drivereket, segédprogramokat… aztán körbenéztem. Minden remekül működött. Pár óra után eljutottam a wifi beállításához is. Hálózat keresése… nincs elérhető a láthatáron. Hmmm… oké, menjünk le a földszintre, az Access Point mellé. Odatettem két centire. Akkor sem talált hálózatot. A francba.
Biztos én bénáztam el valamit.
Áttúrtam a teljes konfigot, cserélgettem a drivereket, macskát kecskét áldoztam a teraszon… semmi. Feladtam.
Összehívtam egy konzíliumot. Megkértem a kollégámat – akitől két éve vettem – hogy nézzük át ketten, hátha találunk rajta valamit. Szétkapta, megvizsgálta az antenna illesztését… rendben volt. Átnéztük újból a beállításokat, ott is rendben volt minden. A wifi kártya tökéletesen látszott, az oprendszer szerint hibátlanul működik. A driveren volt külön kapcsoló, az is azt mutatta, hogy be van kapcsolva és működik. Hardverkapcsoló? Az nincs rajta. Az egy dolog, hogy én sem találtam, de a kollégám sem, aki korábban már többször is darabokra szedte.
Még bátortalanul megkérdeztem a cég hardveresét, ő tutira vette, hogy megtört a kábel.

Hát, nem volt más hátra, visszaoldalogtam a szerelőhöz. Hogy nézze már meg, mi van azzal az antennával, miért nem veszi a jelet. Szerencsére már kinőttem a hőbörgő korszakból, nem azzal kezdtem, hogy berúgom az ajtót. Megint bejött, hogy ha valami bizonytalan, akkor inkább szerényen viselkedünk. Mert az is lehet, hogy minden előzetes óvintézkedés ellenére is mi vagyunk a hülyék.

Másnap rácsörögtem a fazonra.
– Helyzet?
– Kész – válaszolta.
– Izé… mi volt a baj?
– Semmi. Szoftver.
– Miiiii?
– Láttam, hogy van rá telepítve egy gyári segédprogram, az EasyMenu. Abban volt kikapcsolva a wifi.
– Na, ne. Annak a drivert kellene kikapcsolnia – de a driver határozottan be volt kapcsolva!
– Nem. A gépben van wifi kapcsoló, de elektronikusan nincs kivezetve a házra. A fizikai kapcsolót ebből a segédprogramból lehet kapcsolgatni.
– Jézusmária. És mi van, ha nem teszem fel ezt a segédprogramot? Az életben nem jövök rá, hol van a wifi kapcsoló.
– Igen.

Persze rohantam a gépért boldogan. A szerelőre is úgy kellett rátukmálnom egy ezrest.

A hétvégén telepítek.

(1) Köszönöm. Egy kézzelfogható bizonyíték arra, hogy érdemes blogolni. :-)

Olvasgatok

A magam részéről azért nem vagyok teljesen pesszimista, még a sajtót illetően sem. Egy ideig lehet még sokkolni az embereket a válsággal, a válságtudat mélyítésével… de el fog jönni az az idő, amikor már mindenki csak legyint az ijesztgetős hírekre. Ekkor a sajtónak, már csak a példányszámok miatt is, váltania kell – és áttérnie az olyan írásokra, melyek arról szólnak, hogyan lehet kimászni ebből a slamasztikából.(1)

Nem akarom elkiabálni, de ma például ezt a cikket találtam.

(1) Ez alól a mi országunk biztosan kivétel lesz. Érdekes módon, a válsághangulat fenntartása mindkét politikai oldalnak kedvez – ergo a pártos médiák valószínűleg le fogják tojni a példányszámot.

Válság van

Bizony.

Elsősorban bizalmi. Hiszen ma már a pénz sokkal folyékonyabb valami, mint ha csak azt a fémszálas papírdarabot nézem. Elhiszed, hogy öt tevekaravánnyi mirhám van? Elhiszed? Mert akkor biztosan adsz nekem egy sört, úgy, hogy később visszafizetem.
Aztán ez a bizalom eltűnt. Ma már azt mondod, nem érdekel, mennyi a mirhám – vagy fizetek most, vagy igyam azt, amit a tevémből csapolok.

Ez már önmagában is elég szomorú.

Még szomorúbb az, hogy emberek nem is kis csoportjának ez a bizalomvesztés nagyon jó üzlet. Igen, a sajtóra gondoltam. Nekik minél nagyobb a katasztrófa, annál jobban fogynak a termékeik. Gondoskodnak is róla, rendesen.

Aztán az egyszeri cégvezető agya egy idő után feltelik. Mindenhonnan ez jön, hogy válság van, innen is kirúgtak X embert, onnan meg tízszer annyit. Elgondolkodik. Bakker. Akkor neki is valószínűleg ki kell rúgnia az embereket. Ráadásul a piac is olyan most, hogy pozitívan értékeli a kirúgásokat. Tudod, a piac szintén bizalom alapú. Az a cég, aki mostan nem rúg ki embereket, azt az üzenetet közvetíti a plebs felé, hogy nem érti a válságot. Hiszen már az újság is megírta, hogy embereket kell kirúgni.

Ez a hosszas bevezető egy tábláról jutott eszembe. A munkahelyi büfénk ajtaján lóg.

Arról van szó, hogy az alagsori éttermet és a földszinti büfét ugyanaz a cég üzemelteti. Az utóbbiban az ilyen helyeken szokásos cuccok vannak: kávé, üdítő, csoki, cukor, gyümölcs, cukrász- és péksütemények, hideg és meleg szendvicsek. Ezek közül egyedül üdítő kapható az étteremben is. Ha megnézed, a cuccok jó része tipikus ebéd utáni kiegészítő, de ismerek olyan kollégákat, akik ebédelni is inkább ide járnak.
Jártak.
A cég ugyanis létszámot csökkentett. Hiszen válság van. Csakhogy a jelenlegi személyzettel nem tudják ellátni a feladatot, valamit viszont mondani kellett… ezért kiakasztottak egy táblát az ajtóra:

A büfé minden nap 11.30-13.00 között ebédszünet miatt szünetel.

Elegáns meghajlás.

Bagósok, eh

Még jó régen beírtam a határidőnaplómba, hogy január közepén figyelni kell az MVP Summit regisztrálós oldalára, mivel akkortájt fogják megnyitni. Ma este hétkor ránéztem – és azt láttam, hogy helyi idő szerint 20.00-kor indul a móka. Összeszedtem minden szóbajöhető adatot egy text fájlba, 19.50-től pedig percenként frissítettem.

Hogy miért ez a nagy buzgóság? Amikor először voltam, akkor nem érdekelt. Elalszok én bárhol – mondtam – Ahol lesz hely. Igenám, de most már ismerem a lehetőségeket… és tudom, hogy nagyon nem mindegy, melyik szálloda is lesz végül.

Szóval ott jártam, hogy nyomkodtam a refresh-t, mint süket a csengőt – aztán 19.59-kor már bent is voltam. A lehetőségekhez képest gyorsan kitöltöttem az összes űrlapot. 20.08-ra értem el a szállodakiválasztó formhoz – és a Hyatt-be már nem volt hely. Nyolc perc alatt megtelt.

Persze lehetett rá számítani: a négy szálloda közül ez az egyetlen, amelyikben lehet dohányozni.

Azért úgy elképzelem, hogy sokszáz dohányos lógó nyelvvel ült a gép előtt, idegesen topogott a lábával 19.58-kor… majd nyitás után az első űrlapokat füstölgő billentyűzetről nyomta tele kamu adatokkal, csak hogy minél hamarabb az utolsó oldalon legyen, ahol szállodát lehet választani.

Talán van még, aki nem ismeri

Még ősszel kaptam egy nagy adag szakkönyvet a Microsofttól. (Hja, az MVP lét előnyei.) Kettőt már átfutottam, de igazából ezen a hétvégén jutottam el odáig, hogy mindegyikből kiszedjem a gyári cédét és az ebook-okat felmásoljam a nasra. Pontosabban, ez volt a terv. Csakhogy nem mindegyikben volt cédé, és ha volt is, akadt olyan, amelyiken nem volt rajta a könyv. (De komolyan, elindítottam a startcd.exe-t, kiválasztottam, hogy könyv megtekintése… erre azt mondta az alkalmazás, hogy a könyv.pdf nem található. És tényleg nem volt ott.) Hát… izé. Most mit csináljak? Végülis legális könyvek, de azért ajándék is… jó lenne, ha meglennének… de reklamálni?
Aztán beugrott.
Nemrég hallottam egy kedves ismerőstől erről az oldalról. Elmentem. Szétnéztem. Csodálkoztam.
Pillanatok alatt lekaptam a hiányzó könyveket.

Meg még vagy két GB egyebet is.

Saccra 4-5 emberöltőnyi könyv figyel most a merevlemezemen. Miközben ezek a könyvek 3-4 évente avulnak el. Nem igazán tartom valószínűnek, hogy mindet el fogom olvasni – de valahol kellemes érzés, hogy itt vannak, ha bármikor szükségem lenne valamelyikre, akkor csak kattintanom kell és hajrá.
Meg is volt a vasárnap délutáni programom: szörföztem a szakkönyvekben. Gyorsolvasással felmértem, melyik, miről szól, milyen mélységekbe süllyeszti az ekevasat… ha érdekeset találtam, kicsit hosszabban is beleolvasgattam – szóval összeállítottam fejben egy katalógust.
Most már csak az alvás helyett kellene kitalálnom valami rövid, de hatékony pótszert.

Búvár

Ez a lemez egy tipikus búvárlemez. Körülbelül tizenöt évenként előjön, gyomorszájon vág, majd visszabújik, újabb tizenöt évre.

Most éppen tervet írok (utolérés van, bébi!), közben pedig teljesen véletlenül rányomtam a V-Motorock 2-es lemezére. És egyből löttek is a tervírásnak.
Gyomorszájon vágva… szökik az ihlet.

Pedig abszolút értelemben nem egy világklasszis lemez. De szubjektíve… Az első három lemez között volt, melyet pelyhedző állú kamaszként vettem. Alig volt rojtosra hallgatva. Alig kötődnek hozzá édes-fájdalmas-balfasz emlékek… hogy csak a német élményeimre gondoljak.

Aztán évek teltek-múltak, lemez elfelejtve… majd búvárpatakként váratlanul felbukkant jó tizenöt évvel később, egy fergeteges – és meglehetősen zavaros – buliban, az egri Kazamata borozóban. Akkor már Nej megvolt, én meg már rég túl voltam az ereszdelahajaménvagyokarongylábkirály korszakon… aztán mégis. Kirúgtuk a ház falát. Mármint a hapsik. Az ilyesmit a nők… nem igazán értik.

Majd eltelt újabb tizenöt év.

És most megint rákattintottam. Tényleg nem egy relativitáselmélet…. de nagyon eltalált anyag. Amikor például felcsendülnek ennek a számnak a bevezető taktusai… az ember szíve összeszorul… és csak annyit mond: bakker. De fáj.

Változások

Egy Scott Adams karikatúracsík szavakban.
Dilbert és Dogbert beszélgetnek.

– Egy szimbolikus könyvet írok a változásokról – közli Dogbert – Két tehénről fog szólni. Az egyik ódzkodik tőle, a másik viszont lelkes híve a változásoknak.
– És…?
– Megdöglik mind.

Calendaring finito

Végre valami sikersztori. Működik a calendar szinkron, pontosan úgy, ahogyan szerettem volna.

Ehhez mindössze

  • Törölni kellett minden szinkronizációt a Vista64 gépen.
  • Törölni kellett minden szinkronizációt a munkahelyi XP-n.
  • Törölni kellett az Activesync-et is az XP-ről.
  • A munkahelyi gépet teljesen naprakészre kellett hozni (.Net framework, patch-ek, activesync).
  • Hideg reset után újratelepíteni a PDÁ-t.
  • Drasztikusan le kellett csökkenteni a szinkronizálandó anyagmennyiséget.
  • A túl hosszú notes bejegyzéseket át kellett fordítani Onenote bejegyzésekké. (Ezektől rendszeresen váratlan hallállal halt meg az Activesync.)

Ennyi. Innentől mint a svájci óra.

Hozadékok:

  • Megoldottam az Opera problémát is. Nem a Mini volt fent korábban, hanem a teljes. Csak éppen 64bites Vistáról nem települt fel a drága. XP-ről már igen.
  • A Google Calendar-on keresztül működik a közös családi naptár. Rögtön be is szerveztem január végére egy szinházi előadást.

József örül.

Röné

Festészetben kedvenc irányzatom a szürrealizmus. (Mondjuk, az is megérne egy hosszabb írást, miért lett ez az irányzat annyira sikeres a múlt században. Talán az emberek el akartak menekülni a valóságból?)

Nos, a szürrealista festőket alapvetően két csoportba lehet sorolni: vannak a szimplán nem normálisak és vannak az egészen aberráltak. Ebből a csapatból lóg ki nem is kicsit René Magritte – aki egyszerre tartotta magát festőnek és filozófusnak.

A legegyszerűbb, ha pár képén keresztül mutatom meg, miről is van szó.

Itt van például a Szavak Alkalmazása időszak.

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

Első ránézésre semmi különös. Borzasztó egyszerű képek, valami francia szöveggel. Festőművész? Ma már ennyi is elég?
Nyilván nem. A töltetet a kép-cím-szöveg hármas együtt biztosítja.

  • A kép: Egy pipa.
  • A cím: A képek árulása.
  • A szöveg: Ez nem egy pipa.

Na, most lehet elgondolkodni. Mit ad ez így ki együtt? Egyfelől elővakarhatjuk Platont agyunk félreeső rekeszéből, hogy ugye a ló ideája nem ugyanaz, mint a ló maga. Maga Magritte is beismerte, hogy alkotásának fő mondanivalója az, hogy a kép nem egyezik meg a valósággal… a pipa képe nem pipa.
Másfelől értelmezhetjük úgy is, mint a pofátlan megtévesztésre való figyelmeztetést is – mely ugye korunkban kifejezetten aktuális.
Később a nyomaték kedvéért megfestette ugyanezt almával is. (Feltehetően azért, hogy legyen minek a repróját a lépcsőfordulónkba kiakasztanom.)
Végül a harmadik kép… ennek az eredetiségében azért nem vagyok annyira biztos. :-)

De azt írtam, hogy időszak. Így is van, a szavak és a képek együttes erejéről Magritte-nak rengeteg mondanivalója volt, képben is és írásban is. Szavak és Képek címmel képregényszerűen mutatta be akkoriban a véleményét különböző szürrealista kiadványokban.

Egy tárgy nem kötődik annyira elnevezéséhez, hogy ne találnánk egy másikat, amely jobban illik hozzá.

A rajzon pedig egy falevél, melléírva, hogy ‘le canon’. (1)

Valamely forma helyettesítheti egy tárgy képét.

Ez is ugye tipikus szürrealista alapelv.

Látható, hogy Magritte kifejezetten fontosnak tartja a szöveges elemeket is. Gondolhatod, mekkora agyalás előzte meg a címadást. Nem is egy képénél a mai napig rejtély, hogy miért pont az lett a címe, ami.
Itt van például ez:

Nagyítás

Ránézésre olyan, mintha valakire éjszaka nagyon rájött volna a fosás/pisálás és átszakította volna a budiajtót. Igenám, de ekkor még nem tudjuk, mi a festmény címe. Elárulom: Váratlan Válasz.

Megint lehet agyalni.

Miért váratlan válasz egy átszakított ajtó? És mi lehetett a kérdés, amire ez a válasz váratlan?

… valamely kérdésnek tekintett tárgyra vagy témára válaszul az előzőhöz titokban meglehetősen bonyolult kapcsolatokkal fűződő másik tárgyat kellett találni, hogy e kapcsolatok a választ igazolják. Ha a válasz világosan kinálkozott, a két tárgy összekapcsolását meg lehetett érteni.

Azaz megint a szürrealizmus módszertanához jutottunk vissza. Bizonyos tárgyak a képen kérdéseket sugallnak – és az alkotás akkor lesz tökéletes, ha más tárgyak válaszolnak erre a kérdésre. A sokszor idézett szürrealista mondást – szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon – majd mindenki viccnek tekinti és jót mosolyog rajta. Pedig ez tökéletes hitvallása egy szürrealistának.

Az ajtó felveti a nyílás problémáját, amelyen át lehet jutni. A Váratlan Válaszon egy szoba csukott ajtaját festettem meg. Az ajtón szabálytalan nyílás, amelyen át meglátjuk a mögötte lévő sötétséget.

Érthető már, miért váratlan? Az ajtóra, mint kérdésre, váratlan választ jelent a rajta ütött nyílás.

A továbbiakban befogom a számat. Lehet, hogy már így is túl sokat beszéltem a képekről… pedig igazából a képeknek kellene magukról beszélniük.

Akkor néhány Magritte festmény. (Ha túl kicsinek érzed, kattints rá.)

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** Várkastély a Pireneusokban *** Golconde *** Az emberi sors ***

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** A lehetelen megkisértése *** Clairvoyance (2) *** Terapeuta ***

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** A megbecstelenítés *** Fenyegető időjárás *** A ledöfött idő ***

Nagyítás Nagyítás Nagyítás

A képek címei balról jobbra: *** Filozófia a budoárban *** A vörös modell *** Hegel (3) vakációja ***

ps.
Ezen a blogon különösen nem tudom kihagyni, hogy létezett szürrealista karikaturista is. Egyszer már említettem a nevét, de nem tudom elégszer felhívni a figyelmet az illetőre.

(1) Le canon: Egyszerre jelenthet törvényt (kánon) és ágyút is.
(2) Clairvoyance: Leginkább az ezoterikában használt kifejezés. Azt jelenti, amikor valaki nem csak magát a tárgyat látja, hanem a tárggyal együtt a kisugárzását is észleli.
(3) Ugye, a dialektika.

Tőtike

Próbaképpen belenéztem néhány videóba. Úgy szurkoltam nekik, hogy ‘jajj, csak el ne rontsák’.

Természetesen nálam érződik, hogy nem gyakorlott előadóról van szó, meg az is érződik, hogy nem volt semmilyen visszacsatolás sem – piszkosul gépies tud ám lenni, amikor az ember csak egy monitornak magyaráz, mondjuk 40 percen keresztül. Ráadásul az egyik előadásban van is egy döccenés, amikor hozzávágtam a papucsot a macskához, mert nagyon hangosan kaparta a mellettem lévő ablakot.
De a jó szándék remélem menti az amatőrséget.

Exchange oktatási anyagok az Exchange Portálon.

Váratlan válasz

A mai napom több vonalon is kritikus volt. Egyrészt ma este lett volna az utolsó esélyem, hogy a legfontosabb futó projektemben utolérjem magam. Másrészt ma derülhetett volna ki, hogy amivel egész hétvégén szórakoztam, a calendar pucolás, a PDA újratelepítés, az Outlook gatyábarázások… értek-e egyáltalán valamit.

Ehhez képest a vacsorához – aszpikos sonka, tökmagos bucival – magam számára is váratlanul, bontottam egy üveg könnyű fehér bort. Fokozva a meglepetést, a vacsora végére ki is ürült az üveg.

És most elmegyek aludni. Majd lesz valahogy.

ps1:
Azért kiváncsi vagyok, mennyire “informatikus” a blog törzsközönsége. Tudja például valaki, mi köze van az illusztrációnak az íráshoz?

ps2:
Freddie, te ebből a körből kimaradsz. ;-)

Calendaring

Annyira dühös vagyok, hogy a fejemet körülvevő lila ködtől szinte nem is látom a billentyűzetet. Kész szerencse, hogy az idegességtől meg a kezem remeg, így a két bizonytalanság legalább kiegyenlíti egymást – tudok gépelni.

A harmadik napomat cseszem el, pusztán azért, hogy működjön a calendar szinkron – úgy, ahogy régen is működött. Félresöpörtem mindent: hipersürgős projektet az ügyfélnél, fizetős munkát maszekben, mindent. Ennek most sokkal magasabb prioritása van.
És ennek ellenére három napja nem boldogulok vele.

Ha legalább lenne valamilyen eredménye… de csak romok, mindenfelé. A munkahelyi gépemen teljesen szét lett verve a kapcsolat, Activesync újratelepítve, patchek, legfrisebb verziók felrakva… hiába. Az itthoni desktop géppel túl sok mindent nem tudok kezdeni, az átok WDMC a Vista része, nem lehet külön kezelni. A PDA pedig… az a legelveszettebb: a mai nap során tíznél többször nyomtam rajta hard resetet, most is a saját vérében fekszik az asztalon, használhatatlanul. Az évek során összecsiszolódott finom szinkronnak nyoma sincsen, mindenfelé csak hullák hevernek a csatatéren.

Egy centivel sem vagyok beljebb. Egyedül a hajam színén látszik, hogy csinálok is valamit.

Kipróbáltam a Google calendart. Azt kell mondjam, az is leverte a lécet. Az ötlet első ránézésre jó… de ha nagyobb mennyiségű adatról van szó, úgy elfekszik, mint hatvanas szög a részeg ácsmester csapkodásai alatt. Elkövettem azt a hibát, hogy több ezer bejegyzéssel próbáltam meg két gépről, kétoldalú szinkront kiépíteni. Tragikomikus volt. Egy szinkronizálásra az adatok 10-20%-a érintetlen maradt. A kiválasztási algoritmus teljesen véletlenszerűnek tűnt. Négyszer-ötször is rá kellett nyomni, hogy ránézésre összeszinkronizálja legalább az egyik gépet rendesen. (Mint utólag a törlésnél kiderült, még így is kimaradt a bejegyzések jó egynegyede.) Ha a két szinkron durván 80%-os hatásfokát összeszorzod, ki is jön egy 64%-os érték.
Igen, sejtem, mit akarsz kérdezni. Mi a francnak van nekem több ezer bejegyzésem? Azért, mert ezt szoktam meg. Nem kérnek enni. 2002 óta durván 12000 bejegyzésem gyűlt össze. A szinkronizálást nem zavarja a mennyiség, hiszen az ablak, amelyen belül egyáltalán vizsgálnia kell a két calendart, az nálam 3 hónap. A régebbi adatok meg elvannak maguknak a szerveren, illetve a pst-ben. Nekem pedig jó, hogy ha évekre visszamenőleg meg akarom nézni, mikor is csináltam ezt meg azt, akkor pillanatok alatt megvan. (Oké, a kezdeti szinkronizációk durvák, de ha egyszer beáll a rendszer, akkor már semmilyen komolyabb terhelés nincs.)

A Google calendar ott hibázza el, hogy nincs benne időablak. Mindig mindent szinkronizál. (Egy kicsit érezhető is a Google gondolkodásmód: ugye a postafiókban sincs törlési lehetőség, mert úgyis annyi helyünk van, hogy nem tudunk vele mit kezdeni.) Nos, ez a mennyiség azért már keresztbeakadt a torkán. A sokadik reménytelen oda-vissza szinkronizáció után vissza is vonultam. Itthon kimentettem a tavaly november előtti bejegyzéseket egy archív pst-be, aztán mindkét oldalon kegyetlenül letöröltem a korábbiakat. Ez volt az a pillanat, amikor a Google calendar végleg megadta magát. Az egyik gépről forszírozva még letörölt addig, hogy a darabszám immár megegyezett a gépen lévővel, de utána a másik gépen már meghülyült. De olyannyira, hogy teljesen szétzilálta a szerveren lévő adataimat, végül un kellett istallálni magát a programot is, sőt, ki kellett dobnom a Google accountomhoz regisztrált calendart is. Nagytakarítás, visszastoppolás. Aztán amikor immár a relative kevés adattal létrehoztam egy újabb osztott calendart, akkor már szépen működött a kettős szinkron, oda-vissza.

De ekkor derült ki, hogy nem viszi át a ‘kategória’ értéket. Innentől viszont kuka.

Rémlett, hogy van valami hasonló a Microsoftnál is. Tényleg van, Outlook 2007 kell hozzá.

Nagyítás

Ha átváltunk Calendar nézetre, ott látható, hogy vannak bizonyos érdekes lehetőségek. Kipublikálhatjuk a netre a naptárunkat, csinálhatunk másodlagos calendart és azt publikálhatjuk ki… mindent lehet, csak Live Id legyen hozzá.
A képen már az látható, amikor a saját Outlookomban lévő mindkét calendart kipublikáltam és a benti gépemről fel is vettem. A három naptár úgy van egymásra téve, mint az írásvetítő fóliái, az egész egy közösnek látszik. (Igen, azért is dupla mindegyik bejegyzés, mert ugye az otthoni és a benti calendar szinkronban van. Legalábbis ezen a héten.)

Itt már nem tapasztaltam anomáliákat – igaz, ekkor már csak kis mennyiségekről volt szó. Rendben látszottak a kategóriák is… de azért ez sem tökéletes.
Gondoljuk végig. Egyik helyen vezetem az egyiket, a másik helyen a másikat. A kettő fóliaként fekszik egymásra. Csakhogy. Mivel a PDA szinkronizál is közöttük, így a benti gépen – ahol jól működik a szinkronizáció – mindent kétszer fogok látni… míg az itthoni gépen – ahol amiatt a szutyok WDMC miatt nem működik jól a szinkronizáció – lesz amiből egyet, lesz, amiből kettőt.
Hát… egyik oldalon sem ez az, amit szeretnék.
Mi lenne, ha kihagynám a PDÁ-t? A benti gépen csak a munkahelyi dolgokat vezetném, az otthonin meg csak a privátot. Ezek külön fóliákon lennének – és mindenhol a két fóliát egymásra fektetve látnám. Nem rossz… de mi van a mobilitással? Ekkor ugyanis nem lesznek elérhetők az adatok sem a PDÁ-n, sem a neten. (Az MS megoldásnál sajnos nincs webfelület.)
Jó… akkor mi lenne, ha a PDÁ-t csak az egyikkel szinkronizálnám össze? Balhé. A PDA ugyanis mindig csak az első fóliát látja, az interneten keresztül bekonnektált calendart már nem.
Ez is kuka.

Maradt a PDA szinkron(1). Tabula rasa mellett.

A benti gépen lepucoltam az Activesync-et, de brutálisan. (Registry- és fájlszinten is.) Itthon a PDA kapott hideg resetet. Mielőtt bármit szinkronizáltam volna, lokálisan letöröltem mindkét asztali gépen minden felesleges bejegyzést. Az otthoni gépen szépen le is ment a szinkronizáció. A munkahelyi gépen még nem tudom… sajnos VPN-en keresztül nem lehet a PDÁ-t az USB-re csatlakoztatni.
Egyelőre marad a reménykedés. Ha működik, akkor sóhaj. Lehet újból az égetően sürgős dolgokkal foglalkozni. Ha nem… akkor marad az itthoni gépen a downgrade, Vistáról XP-re. Azért röhej… az egész internet arról hangos, hogy ezerrel jön az új Windows, a 7-es… én meg pont most indulok el az ellenkező irányba… azért, mert van egy számomra kiemelten fontos komponens, melyet a Vistában elböktek. A végleges W7-et meg nem bírom megvárni.

Ja, hogy miért fekszik a vérében a PDA, ha azt írtam, hogy rendbe lett téve rajta a szinkron?
Na, ez volt az éjszakai horror. Úgy hívják, hogy Opera Mini.
A hideg reset után ugyanis vissza kellett mindent telepíteni a cuccra. Alapvetően nem használok sok programot, volt rajta egy jelszótároló alkalmazás, egy Haali Reader, egy magyar billentyűzet, egy angol és egy német szótár, meg az iGO. Meg az Opera Mini.
Ezeket kellett volna visszaraknom.
Az OM-ig nem is volt semmi baj. Az ugye Java alapú – és ezen a vacak 2495b iPAQ-on ilyesmi nincs. Sőt. A Windows Mobile 5 alatt Midlet Manager sincs. (Ez biztosítja a Java VM-et.)
Ezzel indult be a hullámvasút.
El se hiszed, mennyi Midlet Manager van. A legtöbbjük fizetős, de van, amelyik ingyenes. Persze a legtöbbjük fel sem települ. Nem cifrázzák túl, egyszerűen csak közlik, hogy ‘setup was unsuccesful’. Végül az az egy-kettő, amely végre fel is megy, már nem működik: képtelen futtatni az Opera Minit.
Naív gondolat az is, hogy majd a PDÁ-ról böngészve telepítgetek ezt meg azt a netről… felejtsd el.
De vannak komplett csomagok is: lelkes emberek egybecsomagoltak egy garantáltan működő Midlet Managert, az Opera Minit, sőt, raktak mellé még Gmail klienst is. Nálam egyik sem működött.
Feltúrtam a HP oldalát, de két éve nem adtak ki semmi frissítést ehhez a készülékhez. Feltúrtam a Microsoft oldalát is, de csak óraátállításokat kezelő javítócsomagok voltak rajta. A legdurvább pofont a PDA gyári telepítőcédéjétől kaptam: a telepítőalkalmazás el sem indult, mert azt mondta, hogy neki minimum Windows 2000 vagy XP kell, szóval legyek kedves, upgradeljek. A 64 bites Vistáról.
Az ilyen faszkalap fejlesztőket tudnám stégtartó cölöpnek beverni a balatoni nádasba.

Nem borultam volna ki annyira, ha nem tudtam volna, hogy az első hideg reset előtt a PDÁ-n _volt_ Opera Mini. Többször is az mentett meg, amikor valami blogbejegyzést kellett gyorsan publikálnom. (Lsd. Barcelona.) De hogyan került rá, ha most egyszerűen képtelen vagyok Java VM-et varázsolni alá? Felfoghatatlan.

Természetesen mindegyik nekifutás úgy történt, hogy előtte hideg resetet nyomtam: máshogy ugyanis nem lehetett kipucolni a korábbi próbálkozásokat.

És most, hogy megint hajnal van, és itt vagyok, egy tömény szívásokkal átmúlatott nap után, romokkal körbevéve, legszívesebben fognám a tegnap hajnali csákányt, kimennék az udvarra, felvernék egy kisebb gödröt, meg egy nagyobbat és beléjük hajigálnám a PDÁ-t meg azt a nyomorult desktop gépet, rajta minden szívásom ősforrásával, azzal a kib@szott WDMC programmal… majd visszaszórnám a földet és sátáni kacagást hallatva taposnám meg, páros lábbal ugrálva rajta, nehogy a kutyák holnap kiássák.

Luddita. Az akarok lenni.

(1) Azért az erőfeszítések nem vesztek kárba. Most már megvan a koncepció, hogyan fog összeállni egy kényelmesen használható, családi közös naptár. Akár a Google, akár az MS megoldás jó lehet.