Gőz van

Érdekesen drágítottak árat a kispesti uszodában. Amikor legutóbb arra jártam, egy ezres volt a jegy. Ez egész napra szólt, ha szaunázni is akart valaki, azért külön kellett fizetnie.
Most 1280 a jegy, 3 órára szól – de benne van a szauna.

Öntudatos magyar fogyasztóként nyilván nem hagyhatom, hogy fizessek egy szolgáltatásért, de aztán ne vegyem igénybe. A gond csak az, hogy fogalmam sincs, mit lehet kezdeni ezekkel a pár négyzetméteres fabódékkal, melyeket a medencék mellé tettek.

Félre ne értsd, tudom, mi az a szauna. Iceberg Sörensen estére begőzöli a kerti sufnit, beül, időnként kátránykrémet ken a gőzölgő kőre, aztán kirohan, nyírfaágakkal csapkodja a hátát, végül belecsobban az abszolút nulla fok környékén didergő kacsaúsztatóba és elégedetten gyönyörködik a csillagos égben, miközben kedvenc jávorszarvasa vállához nyomja puha orrát. Aztán félóra múlva Hilda Sörensen kőműveskalapáccsal kifaragja férjét a tóból.

De mi az, amit egy uszodai faházban szaunának hívnak? Betettek egy elektromos hőlégfúvót? Hogyan lesz ott hideg? Egyáltalán, lehet viselni odabent úszógatyát… vagy tilos? Ha az utóbbi, akkor létezik koedukált faház is? Mert ebben az esetben mondjuk már érdekelne…

Macs

Rég volt már macskás írás.

Éppen tegnap leltároztuk fel a készletet Nejjel. Itt van a lista:

  • A legokosabb macska kétségkívül Tépőzár Gizella, aka Gizi. Elsőre ez meglepő is lehet, lányomnak például egyből kikerekedett a szeme… de még gyerekmacska, nincs egy éves – emiatt idétlen. Esze viszont, az van. Érdekes összevetni, hogyan szoktak jelezni, ha be akarnak jönni a lakásba. Kajla leül az ajtó elé és vár. Ha kell, akár egy félórát is – amíg valaki észre nem veszi. Picúr ezzel szemben az üveget kaparja – és előbb-utóbb valakit ez zavar annyira, hogy beengedi. Gizi viszont feltornázza magát a kilincsig, rákapaszkodik, majd csüng rajta. Próbálja lenyomni. Ha nem lenne ilyen megvetemedett a teraszajtó, már tuti kinyitotta volna. De az is sokat elárul, hogy az összes macska Gizitől – a még nem egyéves macskától – tanulta el, hogyan kell kinyitni a kajás szekrény ajtaját.
  • A legnagyobb egyéniség kétségkivül Picúr. Nyilván hozzájárul mindehhez, hogy ő a legidősebb – hamarosan öt éves lesz – és neki volt a legbizarabb előélete. Picúr folyamatosan keresi önmagát, önmaga macskaságát. (Hallmarks of Felinity, Brooke McEldowney-től.) Azt már írtam, amikor Kajlát másolta és faágakat hozott nekünk enni. Amióta viszont Gizi is családtag, azóta sülve-főve együtt vannak. A legöregebb és a legfiatalabb macska összebarátkoztak. Bármilyen furcsa, de Picúr tanul viselkedésmintákat a kölyökmacskától. Ugyanolyan idétlen lett, ugyanúgy rohangászik, ugyanúgy karmol, harapdál, mint a kismacska. De emellett őrzi a házat, felelősségteljesen járőrözik a kerítés mentén… esténkét pedig jön és jelent az alfa hímnek. Azaz nekem. Amikor ágyba bújok, bár fogalmam sincs, merre lehet, de nem fordulok bele a párnámba. Várok. Egy-két percen belül megjelenik, odabújik mellém. Megvan a menetrend, hogyan kell végigsimogatni. Ez 5-6 perc. Ha megtörtént, feláll és elvonul valahová aludni.
    Ha neadjisten kimarad egy éjszaka, látszik, hogy teljesen összezavarodik.
    Az érdekes az, hogy Nejtől elviseli, ha a kezébe veszi, a lányomtól elviseli, ha dögönyözi… de tőlem nem visel el semmit. Ellenben én vagyok az, akihez éjszakánként odabújik.
  • Kajla kétségkívül a legkedvesebb, legbarátságosabb macska – legalábbis az emberekhez. A többi macskával folyamatosan harcban van. Sikerült kierőszakolnia azt, hogy kétéves létére ő lett a főmacska. Emiatt nem is barátkozik, nem is vesz részt a közösségi életben. Viszont az emberekkel…. ő az ideális macska. Nem csinál semmit, ami kellemetlen lenne. Reggel kikéredzkedik, délután hazajön. Kint pisil, kint kakil. Aztán este megint elmegy, várja a sötét és a kaland. Bárki egy méteres közelébe kerül, már berreg. Imádja, ha játszanak vele, ha simogatják. Ha orvoshoz megyünk, elég, ha lenyitjuk a doboz ajtaját, már magától mászik bele. Egyedül ő képes használni a csapóajtós almot. Ő az, aki még nem karmolt meg senkit. (Egyszer az állatorvost – de akkor műteni vittük.) Ő az akit bármikor, bármilyen állapotban meg lehet simogatni, mindig hálás érte.

Szóval… ez a készlet. Jól elvagyunk.

Elveszve

Ma benéztem megint a Decathlonba… és ha már ott jártam, akkor beugrottam az Auchanba is ezértmegazért(1).

Nem is lett volna gond, ha nem kellett volna Plussz pezsgőtablettát vennem. De kellett. Viszont nem találtam sehol sem. Bejártam az élelmiszer jellegű sorokat, de nem volt. Végül fogtam nyelvet, megkérdeztem egy hölgyet.
– Ne haragudjon, hol találok pezsgőtablettát?
– Elől, az illatszer osztálynál.
– Huh… köszönöm.
De most, komolyan… ekkora marhaságot? Illatszereknél a pezsgőtablettákat?
Azért elsétáltam.

Végignéztem futólag a pultokat, de nem találtam semmit.

Aztán beugrott. Bakker, a hölgy tuti olyan pezsgőtablettákra gondolt, melyeket kádba kell szórni. Én meg beszoptam, keresem itt a Plusszokat az illatszerek között. Jó nagy marha vagyok.
Irány vissza. Természetesen a két helyszín a bolt két ellenkező vége. Nem kis boltról beszélünk, a magyar NB1 simán beleférne. Az összes szurkolóval együtt.

Aztán megint bejártam az összes pultot, sehol semmi.

Oké, ott rendezte az ásványvizeket egy hapi, megtámadtam.
– Ne haragudjon, hol találok _Plussz_ pezsgőtablettákat?
– Elől az illatszer osztályon.
– Ne hülyéskedjen.
– Nem viccelek, tényleg ott vannak.
– De onnan jövök.
– Attól még ott lesznek.
– De miért?
– Nem tudom.

Visszamentem. A kilométerszámlálóm kezdett kiakadni. Velem együtt.

Aztán félrerúgtam a kosarat és centiről centire átvizsgáltam az összes pultot, kezdve a samponoktól egészen az extra méretű tamponokig. Végül diszkrét sikkantással vettem tudomásul, hogy igen, tényleg meglettek a tabletták. Valamiért úgy gondolták, hogy az összes étkezéskiegészítő – beleértve a gyógyteákat is – jobb helyen van a tusfürdők között, mint az egy kilométerre lévő élelmiszerosztályon.
Mondjuk, értem én, minél többet bolyong a tisztelt vásárló, annál nagyobb a lehetőség az impulzív vásárlásra. De akkor miért nem dugják el a mákostekercseket a villanytekercsek közé, vagy a kotongumikat az autógumik közé? Vagy csak még visszafogottak… én pedig megsejtettem a jövőt?

(1) Így nézett ki a kosaram kifelé:

  • Egy tálca sör.
  • Vagy húsz üveg bor. (Ember, csont üres volt a borhűtó.)
  • Egy csomó energiaital, meg aktív plussz (szintén koffein+taurin).
  • Meg egy doboz “Boldog Gyomor” herbatea.

Így kerek a világ.

Megcsináltam

A héten vettem egy igazán dögös hálózsákot. 80/20 arányú (kacsatoll/szintetikus) töltettel bír, a leírása alapján a komfortfokozata +1 – -5 fok között van, de elméletileg -22-ig is bírja. Attila persze egyből lehervasztott, lefordította a prospektust: a paraméterek azt jelentik, hogy +1 – -5 között óránként aludhatsz 30-40 percet, -22-ig meg nem fagysz meg. De nem is alszol.

Mese nincs, ki kell próbálni. Már akkor elhatároztam, hogy szombat éjjel az udvaron alszok.

Csakhogy más hétfőn elhatározni ilyesmit… és más szombat éjjel kisétálni a teraszra és megborzongani. Hőmérőnk ugyan nincs, de a macskák táljában lévő vizet fél centi vastag jég fedte. Saccra olyan -2 lehetett.

Nyulak vagyunk? Ugye, nem.

Kigurítottam egy polifoamot, rövid gondolkodás után magamhoz vettem egy díszpárnát és bevackoltam magam. Ahogy kell, felvettem a kapucnit, a gallért beigazítottam az állam alá, a madzagot meg behúztam annyira, hogy csak az orrom lógott ki a nyíláson. Jól éreztem magam.
Aztán kezdett alulról hideg lenni. Ugye, a súlyom összenyomja a pelyheket, alul kevésbé szigetel a zsák. Na, mindegy, úgyis forgolódok – legyintettem. Illetve, csak gondolatban, hiszen egy ilyen zsákban annyira azért nincs sok hely a heves mozdulatokra.

Ekkor jött meg a kuvik.

Ez valami Darwin-díjra jelölt jószág lehetett, mert ahelyett, hogy csendben vadászott volna az éjszakai állatokra, elterpeszkedett egy közeli faágon és percenként belekurjantott az éjszakába. Pár órán keresztül. Tulajdonképpen nem is az volt a bosszantó, amikor megszólalt, hanem az, amikor kihagyott egy ritmust. Az ember először reménykedett, hátha elmegy… teltek a másodpercek, a figyelem megfeszült… aztán két perc múlva, amikor már kezdtek elernyedni az izmaim, megint elrikkantotta magát az a dög.
Végül mentálisan győztem le: meggyőztem magam, hogy nem aludni jöttem ki, hanem hálózsákot tesztelni. Nagyon jól elleszek azzal, hogy végiggondolom a dolgaimat. Hiszen bőven van mit. Innentől kezdve nem érdekelt a kuvik – el is aludtam szépen.
Arra ébredtem, hogy klausztrofóbiám van. Tudni kell, hogy jó 45 éve úgy alszom, hogy az egyik kezem mindig ki van nyújtva. A zsákban erre nyilván semmi lehetőségem nem volt. Be is pánikoltam. De rendesen. Levegőért kapkodtam, fuldokoltam… és azt a nyomorult madzagot is alig bírtam kiengedni. Végül kibújtam, jó nagyot haraptam a metszően hideg levegőből, majd kéjesen kinyújtóztattam a kezeimet. Utána már nem húztam be a madzagot, csak a kapucnit hajtottam a fejemre. Így váltva ki tudtam dugni a kezeimet. Igaz, ekkor viszont azok kezdtek begörcsölni. A helyzetet végül a hős kispárna mentette meg, kettéhajtottam és így pont olyan vastag lett, hogy oldalra feküdve egyenesben tartotta a fejem. Azaz nem a kezemre nehezedett a súly. Innentől kezdve aludtam, mint kannában a tej. Még az is összejött, hogy a nyílást a tarkómra fordítottam, én pedig a szöveten keresztül lélegeztem. Arra ébredtem, hogy kutyasétáltatók beszélgetnek a kerítésnél – és már jócskán világos van. Gondolom, egy ideig meglesz a beszédtéma.

Tapasztalatok:

  • Nagyobb polifoamot kell venni. Ez vagy 15 centivel rövidebb volt, mint én – és az a pár centi nagyon hiányzott.
  • Vinni kell kispárnát is. Vagy valami ruhát, ami ellátja azt a funkciót. (Nagy törölköző?)
  • Nagyon hamar be kell szerezni egy gázfőzőt. Az oké, hogy itthon bejöttem a jó meleg lakásba és felengedtem – de kint a vadonban máshogy kell felmelegedni. Például egy jó forró teával.
  • Be fogom üzemelni a laposüvegemet is. Évek óta van egy saválló fajta – ajándékba kaptam – de még csak ki sem volt próbálva. Altatónak, felmelegítőnek egyaránt jó lehet egy korty kerítésszaggató.

Nemeuklidészi seggek – update

Pedig jónak nézett ki. Jó a szerző (bár drámát még nem láttam tőle), jó a rendező és jók a szinészek, nagyon is jók.

Aztán közhelyparádé lett belőle, egy csomó pucér nővel. Jöttek sorra a természettudomány jól dramatizálható csodái. Akár pipálgathattam is volna: igen, megjött Gödel (pipa), aztán azzal kezdte, hogy ráírta alkoholos filccel Rubens egyik festményére, hogy ‘ez nem egy nő’ (Magritte, pipa), majd nem sokkal később megjelent természetesen a Heisenberg-reláció is (pipa). A párhuzamosok, ahogy vártuk, a végtelenben találkoztak (pipa). Még számítottam az ekvivalencia-egyenletre is, de úgy látszik, az már nem volt igazán dramatizálható.(1) Meg a szegény Boltzman sem. Hiszen állandó. Nem fejlődőképes.

Ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor azt mondanám, hogy ‘hatásvadász’. Ha kettővel, akkor azt, hogy ‘nagyon akar, de’. Bocs, ez már három. A darab fő mondanivalója egyébként az, hogy Rubens, aki végig azt hajtogatja, miszerint ő mindent megfestett, a végén – Gödel hatására – elbizonytalanodik. Hiszen a mindenben, mint rendszerben, szükségszerűen lennie kell egy olyan állításnak is, melyről biztosan nem lehet eldönteni, hogy igaz-e vagy sem. Azaz a minden nem minden, a mindenen kívül léteznie kell egy másik mindennek is. Azaz az Isten sem az az Isten, akit mi a mindennek képzelünk. Azaz az igazság mindig odaát van… és mindig van odaát.(2)
Katarzis.

Jók voltak: a köszvény… és a Helene-t alakító leányzó, ahogy odatette magát. Szószerint. Meg úgy egyébként is, a szinészekkel semmi bajom nem volt, jól végezték a dolgukat. Ugyan többször éreztem úgy, hogy a monológjuknak/dialógjuknak semmi helye nincs a történetben – különösen az angyalnál, amikor elkezdett filózni azon, hogy ő most tulajdonképpen milyen lény is – de ezekről nem a szinészek tehetnek.

(1) Pedig. Például:

Haver, képzeld el, nyomod a gázt a verdában, hasítasz, mint a villám, ezer, kétezer… háromszázezer – és nem ám kilométerperóra, hanem perszekundum! – aztán odalépsz még egyet a gázra, felbőg a motor, de a kocsi nem gyorsul, hiába taposod még jobban a pedált… bazdmeg, a beleölt energiából sebesség helyett egyszerre tömeg lett!

Mi ez, ha nem dráma?

(2) Nyilván aki most hall először Gödelről, annak ez megdöbbentő lehet. De Gödelnek a fent leírt gondolata már annyira, de annyira közhely lett, hogy aki itt hallott róla először, az nem nagyon lehet büszke magára.

[Update]
Azért hadd írjak még egy pozitívumot az előadásról. Az alapötlet, mármint az, hogy mi mentén feszüljön egymásnak a két géniusz, tényleg jó volt.
Rubens: – Azt festem, amit látok – mert az a valóság!
Gödel: – Ha használná az agyát, tudhatná, hogy amit lát, az nem a valóság!

Tabletpc éledezik

A tabletpc-vel való ismerkedésem egészen új dimenzóba jutott.

Utoljára ott hagytam el a fonalat, hogy kipukkadt az USB chip, emiatt nem tudtam a gépet újratelepíteni. (Ugye, nincs beépített cédé.) A comment power(1) révén megkaptam a DeltaLine címét, elvittem, szépen ki is cserélték a chipet. (28+áfa… de legalább sikerült.)

Az izgalmak utána kezdődtek.

Ahogy hazavittem, egyből újra is telepítettem. Először kiváncsiságból Vista ment rá. A teljesen feltöltött akksi, úgy, hogy semmi aktivitás sem volt a gépen, 47 percig bírta volna. (Folyamatosan figyeltem, amíg 100-ról 40%-ra esett a töltöttség, irkáltam, mennyit saccol magának, majd ebből extrapoláltam vissza – végül átlagoltam.) Jó, nézzük a Windows 7-et. Az már nem követte el azt a hibát, hogy saccolgatott volna, itt stopperrel mértem a fogyást. Határozottan lassabb volt… viszont nem ismerte fel sem a wifi hálókártyát, sem a vezetékeset. Meg a hangkártyát, meg a videókártyát. (Ez utóbbi külön övön aluli ütés volt, mivel így nem tudom forgatni a képernyőt, attól függően, hogy gépelek, vagy rajzolok.)
Szóval, maradt a jó öreg XP.

Feltettem, felszórtam rá a gyári lemezről a drivereket, segédprogramokat… aztán körbenéztem. Minden remekül működött. Pár óra után eljutottam a wifi beállításához is. Hálózat keresése… nincs elérhető a láthatáron. Hmmm… oké, menjünk le a földszintre, az Access Point mellé. Odatettem két centire. Akkor sem talált hálózatot. A francba.
Biztos én bénáztam el valamit.
Áttúrtam a teljes konfigot, cserélgettem a drivereket, macskát kecskét áldoztam a teraszon… semmi. Feladtam.
Összehívtam egy konzíliumot. Megkértem a kollégámat – akitől két éve vettem – hogy nézzük át ketten, hátha találunk rajta valamit. Szétkapta, megvizsgálta az antenna illesztését… rendben volt. Átnéztük újból a beállításokat, ott is rendben volt minden. A wifi kártya tökéletesen látszott, az oprendszer szerint hibátlanul működik. A driveren volt külön kapcsoló, az is azt mutatta, hogy be van kapcsolva és működik. Hardverkapcsoló? Az nincs rajta. Az egy dolog, hogy én sem találtam, de a kollégám sem, aki korábban már többször is darabokra szedte.
Még bátortalanul megkérdeztem a cég hardveresét, ő tutira vette, hogy megtört a kábel.

Hát, nem volt más hátra, visszaoldalogtam a szerelőhöz. Hogy nézze már meg, mi van azzal az antennával, miért nem veszi a jelet. Szerencsére már kinőttem a hőbörgő korszakból, nem azzal kezdtem, hogy berúgom az ajtót. Megint bejött, hogy ha valami bizonytalan, akkor inkább szerényen viselkedünk. Mert az is lehet, hogy minden előzetes óvintézkedés ellenére is mi vagyunk a hülyék.

Másnap rácsörögtem a fazonra.
– Helyzet?
– Kész – válaszolta.
– Izé… mi volt a baj?
– Semmi. Szoftver.
– Miiiii?
– Láttam, hogy van rá telepítve egy gyári segédprogram, az EasyMenu. Abban volt kikapcsolva a wifi.
– Na, ne. Annak a drivert kellene kikapcsolnia – de a driver határozottan be volt kapcsolva!
– Nem. A gépben van wifi kapcsoló, de elektronikusan nincs kivezetve a házra. A fizikai kapcsolót ebből a segédprogramból lehet kapcsolgatni.
– Jézusmária. És mi van, ha nem teszem fel ezt a segédprogramot? Az életben nem jövök rá, hol van a wifi kapcsoló.
– Igen.

Persze rohantam a gépért boldogan. A szerelőre is úgy kellett rátukmálnom egy ezrest.

A hétvégén telepítek.

(1) Köszönöm. Egy kézzelfogható bizonyíték arra, hogy érdemes blogolni. :-)

Olvasgatok

A magam részéről azért nem vagyok teljesen pesszimista, még a sajtót illetően sem. Egy ideig lehet még sokkolni az embereket a válsággal, a válságtudat mélyítésével… de el fog jönni az az idő, amikor már mindenki csak legyint az ijesztgetős hírekre. Ekkor a sajtónak, már csak a példányszámok miatt is, váltania kell – és áttérnie az olyan írásokra, melyek arról szólnak, hogyan lehet kimászni ebből a slamasztikából.(1)

Nem akarom elkiabálni, de ma például ezt a cikket találtam.

(1) Ez alól a mi országunk biztosan kivétel lesz. Érdekes módon, a válsághangulat fenntartása mindkét politikai oldalnak kedvez – ergo a pártos médiák valószínűleg le fogják tojni a példányszámot.

Válság van

Bizony.

Elsősorban bizalmi. Hiszen ma már a pénz sokkal folyékonyabb valami, mint ha csak azt a fémszálas papírdarabot nézem. Elhiszed, hogy öt tevekaravánnyi mirhám van? Elhiszed? Mert akkor biztosan adsz nekem egy sört, úgy, hogy később visszafizetem.
Aztán ez a bizalom eltűnt. Ma már azt mondod, nem érdekel, mennyi a mirhám – vagy fizetek most, vagy igyam azt, amit a tevémből csapolok.

Ez már önmagában is elég szomorú.

Még szomorúbb az, hogy emberek nem is kis csoportjának ez a bizalomvesztés nagyon jó üzlet. Igen, a sajtóra gondoltam. Nekik minél nagyobb a katasztrófa, annál jobban fogynak a termékeik. Gondoskodnak is róla, rendesen.

Aztán az egyszeri cégvezető agya egy idő után feltelik. Mindenhonnan ez jön, hogy válság van, innen is kirúgtak X embert, onnan meg tízszer annyit. Elgondolkodik. Bakker. Akkor neki is valószínűleg ki kell rúgnia az embereket. Ráadásul a piac is olyan most, hogy pozitívan értékeli a kirúgásokat. Tudod, a piac szintén bizalom alapú. Az a cég, aki mostan nem rúg ki embereket, azt az üzenetet közvetíti a plebs felé, hogy nem érti a válságot. Hiszen már az újság is megírta, hogy embereket kell kirúgni.

Ez a hosszas bevezető egy tábláról jutott eszembe. A munkahelyi büfénk ajtaján lóg.

Arról van szó, hogy az alagsori éttermet és a földszinti büfét ugyanaz a cég üzemelteti. Az utóbbiban az ilyen helyeken szokásos cuccok vannak: kávé, üdítő, csoki, cukor, gyümölcs, cukrász- és péksütemények, hideg és meleg szendvicsek. Ezek közül egyedül üdítő kapható az étteremben is. Ha megnézed, a cuccok jó része tipikus ebéd utáni kiegészítő, de ismerek olyan kollégákat, akik ebédelni is inkább ide járnak.
Jártak.
A cég ugyanis létszámot csökkentett. Hiszen válság van. Csakhogy a jelenlegi személyzettel nem tudják ellátni a feladatot, valamit viszont mondani kellett… ezért kiakasztottak egy táblát az ajtóra:

A büfé minden nap 11.30-13.00 között ebédszünet miatt szünetel.

Elegáns meghajlás.

Bagósok, eh

Még jó régen beírtam a határidőnaplómba, hogy január közepén figyelni kell az MVP Summit regisztrálós oldalára, mivel akkortájt fogják megnyitni. Ma este hétkor ránéztem – és azt láttam, hogy helyi idő szerint 20.00-kor indul a móka. Összeszedtem minden szóbajöhető adatot egy text fájlba, 19.50-től pedig percenként frissítettem.

Hogy miért ez a nagy buzgóság? Amikor először voltam, akkor nem érdekelt. Elalszok én bárhol – mondtam – Ahol lesz hely. Igenám, de most már ismerem a lehetőségeket… és tudom, hogy nagyon nem mindegy, melyik szálloda is lesz végül.

Szóval ott jártam, hogy nyomkodtam a refresh-t, mint süket a csengőt – aztán 19.59-kor már bent is voltam. A lehetőségekhez képest gyorsan kitöltöttem az összes űrlapot. 20.08-ra értem el a szállodakiválasztó formhoz – és a Hyatt-be már nem volt hely. Nyolc perc alatt megtelt.

Persze lehetett rá számítani: a négy szálloda közül ez az egyetlen, amelyikben lehet dohányozni.

Azért úgy elképzelem, hogy sokszáz dohányos lógó nyelvvel ült a gép előtt, idegesen topogott a lábával 19.58-kor… majd nyitás után az első űrlapokat füstölgő billentyűzetről nyomta tele kamu adatokkal, csak hogy minél hamarabb az utolsó oldalon legyen, ahol szállodát lehet választani.

Talán van még, aki nem ismeri

Még ősszel kaptam egy nagy adag szakkönyvet a Microsofttól. (Hja, az MVP lét előnyei.) Kettőt már átfutottam, de igazából ezen a hétvégén jutottam el odáig, hogy mindegyikből kiszedjem a gyári cédét és az ebook-okat felmásoljam a nasra. Pontosabban, ez volt a terv. Csakhogy nem mindegyikben volt cédé, és ha volt is, akadt olyan, amelyiken nem volt rajta a könyv. (De komolyan, elindítottam a startcd.exe-t, kiválasztottam, hogy könyv megtekintése… erre azt mondta az alkalmazás, hogy a könyv.pdf nem található. És tényleg nem volt ott.) Hát… izé. Most mit csináljak? Végülis legális könyvek, de azért ajándék is… jó lenne, ha meglennének… de reklamálni?
Aztán beugrott.
Nemrég hallottam egy kedves ismerőstől erről az oldalról. Elmentem. Szétnéztem. Csodálkoztam.
Pillanatok alatt lekaptam a hiányzó könyveket.

Meg még vagy két GB egyebet is.

Saccra 4-5 emberöltőnyi könyv figyel most a merevlemezemen. Miközben ezek a könyvek 3-4 évente avulnak el. Nem igazán tartom valószínűnek, hogy mindet el fogom olvasni – de valahol kellemes érzés, hogy itt vannak, ha bármikor szükségem lenne valamelyikre, akkor csak kattintanom kell és hajrá.
Meg is volt a vasárnap délutáni programom: szörföztem a szakkönyvekben. Gyorsolvasással felmértem, melyik, miről szól, milyen mélységekbe süllyeszti az ekevasat… ha érdekeset találtam, kicsit hosszabban is beleolvasgattam – szóval összeállítottam fejben egy katalógust.
Most már csak az alvás helyett kellene kitalálnom valami rövid, de hatékony pótszert.

Kedves Befektetők!

Időnként elő szokott bújni az az összeesküvés-elmélet, hogy az állam szándékosan teszi tönkre a BKV-t, a postát, a vasutat… hogy majd egy bizonyos befektető ócsóért meg tudja venni.

Azt hiszem, itt az idő, hogy szóljunk annak a befektetőnek: lassan már jöhet.

Búvár

Ez a lemez egy tipikus búvárlemez. Körülbelül tizenöt évenként előjön, gyomorszájon vág, majd visszabújik, újabb tizenöt évre.

Most éppen tervet írok (utolérés van, bébi!), közben pedig teljesen véletlenül rányomtam a V-Motorock 2-es lemezére. És egyből löttek is a tervírásnak.
Gyomorszájon vágva… szökik az ihlet.

Pedig abszolút értelemben nem egy világklasszis lemez. De szubjektíve… Az első három lemez között volt, melyet pelyhedző állú kamaszként vettem. Alig volt rojtosra hallgatva. Alig kötődnek hozzá édes-fájdalmas-balfasz emlékek… hogy csak a német élményeimre gondoljak.

Aztán évek teltek-múltak, lemez elfelejtve… majd búvárpatakként váratlanul felbukkant jó tizenöt évvel később, egy fergeteges – és meglehetősen zavaros – buliban, az egri Kazamata borozóban. Akkor már Nej megvolt, én meg már rég túl voltam az ereszdelahajaménvagyokarongylábkirály korszakon… aztán mégis. Kirúgtuk a ház falát. Mármint a hapsik. Az ilyesmit a nők… nem igazán értik.

Majd eltelt újabb tizenöt év.

És most megint rákattintottam. Tényleg nem egy relativitáselmélet…. de nagyon eltalált anyag. Amikor például felcsendülnek ennek a számnak a bevezető taktusai… az ember szíve összeszorul… és csak annyit mond: bakker. De fáj.

Változások

Egy Scott Adams karikatúracsík szavakban.
Dilbert és Dogbert beszélgetnek.

– Egy szimbolikus könyvet írok a változásokról – közli Dogbert – Két tehénről fog szólni. Az egyik ódzkodik tőle, a másik viszont lelkes híve a változásoknak.
– És…?
– Megdöglik mind.